Pesti Napló, 1867. május (18. évfolyam, 5108–5133. szám)
1867-05-01 / 5108. szám
100-5108 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadás-hivatal: Szerda, május 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PISTI NAPLÓ vre?? '**KvOTart*ir*ft~t^s at Un a*. «äv. & íbü «uwiiiÄt (j 18. évi folyam. Előfizetési feltételek: Hirdetmények díján Vidékre, postán: 7 hasábos petitsor egyszeri híré* vagy tésnél 7 aj kr. helyben, házhoz hordva: Bélyegdij külön 30 aj kr. 1 Félévre ... 10 frt 50 kr. o. é. Nyilt-tér: 6 hasábos petitsor Évnegyedre . 5 frt5 kr. o. é. 15 aj kr. * • Rendkívüli előfizetés 3PT PESTI NAPLÓ Előfizetési díj : Ki? Május—júniusi 3 hóra . , Május—júliusi 3 hóra kr. V) Május—septemberi 5 hóra 8 « « A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala Pest, april 30. 1867. (Fk) Őszintén megvalljuk — és tisztelt olvasóink kétségtelenül észre is vették — hogy valóban nem az egyéni meggyőződés teljes erejével, hanem csak a mindenünnen ránktörő fenyegető jelenségek nyomásának engedve, követtük — de csak tiszteletteljes távolságban — az alkarmistáknak mintegy eszeveszetten előrerohanó sergét. A Franczia- és Poroszország közti összeütközést még ma is csak idő kérdésének tekintjük ugyan, s több ízben fejtegettük azon okokat, melyeknél fogva e mérkőzést a körülményekből folyó kénytelenségnek tartjuk. De a jelen pillanatban nem hihettünk a veszély közelségében ; nem hihettük, hogy oly éleslátásu államférfiak, a milyen a franczia császár úgy, miként Bismark gróf, előre ne látnák, mily roppant dimensiókat nyerne a köztük kitörő bábom ; nem hihettük, hogy ily óriási küzdelemre mostani készítetlenségekben vállalkozni bátorságuk lehetne. Kétkedésünk növekedett, midőn Napóleon, a maga részéről talán nem egészen önkénytes, de mindenesetre félreismerhetlen békeszeretetet tanúsított a Luxemburg semlegesítésére vonatkozó közvetítési indítvány elfogadása által, s e ténynyel szemben kettősen valószínűtlennek tartottuk, hogy a porosz kormány magára vehetné a békezavaró odiosus szerepét. A legújabb békehírekben tehát nem látunk valami rendkívüli meglepetést, ámbár azoknak fontosságát túlbecsülni még most sincs okunk. Poroszország, hacsak egész Európa haragját nem akarta magára vonni, nem tehette, hogy legalább szóba ne álljon, nem Francziaomággal egymagával, hanem egyszersmind a közbenjáró hatalmakkal is; nem tehette, hogy a conferentia eszméjét feltétlenül visszautasítsa, nem tehette, hogy legalább in modo suaviter ne lépne fel, habár in re fortiter maradni szándékoznék is. A londoni értekezlet e szerint létre fog jöni. Fájdalmak közt fog az születni és fájdalmak közt élni, de élni mégis fog rövidebb-hosszabb ideig. Némi nehézséget képezene az, hogy Francziaország Luxemburg azonnali odahagyatását kívánja, úgy hogy a conferentia csak a máris befejezett ténynek hivatalos tudomásul vételére és annak nemzetközi garantiák által leendő biztosítására szorítkoznék, míg Poroszország egyelőre semmit sem akar tenni, hanem csak utólag a conferentia határozatait végrehajtani, azaz csak akkor hagyná oda Luxemburgot, ha a conferentia minden erre vonatkozó részletet megállapítandott. Ez némi árnyékot vet a felhők közül kitörő békenap okozta derűre, s majd csak néhány nap múlva leszünk képesek e véleménykülönbség gyakorlati jelentőségéről ítéletet hozni. Mert ha Francziaország a poroszok kivonulását az értekezlet előfeltételéül tűzi ki, míg Poroszország csak a conferentia utóhatásául akarná ezt teljesíteni, s mind a két rész szívósan ragaszkodik ez állásponthoz, akkor a közvetítés talán még utolsó pereben, és midőn czéljához már nagyon közel látszik állni, váratlan hajótörést szenvedhetne. E kérdéssel azonban, mint amely ma még nem érett, ezúttal nem is foglalkozunk. — Hanem az előleges eredményen végig pillantván, nem lehet tagadnunk, hogy az az osztrák diplomatia, vagy —határozottabban szólva—Beust bárónak nem csekély diadalául tekinthető. Régen történt az, hogy a bécsi diplomatia átalában valami sikerrel dicsekedhetett volna, valamint az is ritkaság, hogy Bécsből valami önálló gondolat indult ki, hogy az ottani kormány nemcsak az események által tolatja magát, hanem kísérletet tesz, azoknak irányt is adni. Ez szokatlan tünemény, s Beust bárónak tiszteletére válik, hogy hosszú szünet után ő volt az első osztrák miniszter, aki ily határozott és bátor kezdeményezés által lepte meg a világot. Hanem az igazság érdekében hozzá kell tennünk, hogy ez érdem, bármily nagy az magában véve is, mégis csak következése lehetett más érdemnek, melyet ugyanezen államférfi szerzett magának. Nem vagyunk beavatva a színfalak mögötti titkokba, hanem olyanok, akik e színfalak mögé pillanthatnak, azt állítják, hogy őfelsége lelkében már régebben létezett volna azon szándék, a törvényesség és alkotmányosság alapján, teljesen minden alkudozás és fukarkodás nélkül kibékülni Magyarországgal, de nem akadt volna államférfi, aki e szándékot helyeselni, azt magáévá tenni és annak erélyes kivitelét magára vállalni kész lett volna, — nem akadt, mondjuk, erre kész államférfi mindaddig, mig Beust báró nem lépett a kabinetbe. Ez volt az első, ki elegendő belátással birt, afejedelem szándoklatát helyesnek és kivihetőnek felismerni, s elegendő bátorsággal, annak valósítására késznek nyilatkozni. Ez érdem az, mely nélkül az a másik, melyet Beust b. az imént a külpolitika terén szerzett, mindörökké elérhetlen maradt volna. Ha Magyarországban még továbbra is tart a régi duzzogás és forrongás, Ausztria szava csak oly csekély súlylyal birt volna Európában Beust b. alatt, amily súlytalan volt az akár Mensdorff, akár Rechberg vagy Baol alatt. Azon új tüneményhez, miszerint a bécsi kabinet a külpolitika terén valami kezdeményezést kockáztat, azon, szintén új, de még sokkal fontosabb tünemény járult, hogy az osztrák monarchia koronás ura megelégedett Magyarországra támaszkodhatik, oly tünemény, melynek a világ 20 év óta nem volt tanja. Beust báró tagadhatlanul ügyesen működött, midőn idő előtt senkinek részére nem állott, de ennek csakis azért volt fontossága, mert tudták, hogy ez idő szerint ez az osztrák monarchia valamit nyom. Azelőtt Ausztria csak olyan pehelyforma volt, czifraságnak megjárta, de akár ide dőlt, akár amoda, ez bizony nem változtatta meg a súlyarányt. Most másként lett a dolog, s Beust bárónak a puszta szavon kivül is van mit vetni a mérlegbe. Ez oly kézzelfogható tény, és oly világosan szól a belpolitikára nézve eddig követett út helyessége mellett, hogy itt minden kétkedésnek el kell némulnia, hogy csak azon szándék szilárdulhat meg még inkább, miszerint ez után maradni kell. És vajjon mit szólnak azon vészjósok, kik azt állították, miszerint a dualizmus mellett Ausztria nem lehet többé nagyhatalom? Mikor volt az inkább — nemcsak név szerint, hanem tettleg is — nagyhatalom: most-e vagy annak előtte? Igaz, hogy Beust báró közbenjárása sikerénél fogva talán csak néhány hónapnyi békét nyertünk, hanem míg ennek - előtte minden lefolyó órával hova-tovább haladott a felbomlás és elgyöngülés, míg a birodalom minden következő hóban gyarlóbb volt, mint az előtte valóban, most senki sem kétkedik arról, hogy — az eddigi után haladva — a birodalom erejének minden perccel növekednie kell. Ha pedig már a javulásnak úgyszólván még csak első stádiumában, a belpolitikai változás oly tetemes befolyással volt azon erélyre, melylyel a bécsi kabinet a külpolitika terén felléphetett, mily eredmény várható akkor, ha az új állapot majdan átesendett a gyermekkori betegségeken ?! Magyarország ez utóbbi időben sokat nyert, legyen! De ha ezzel egybevetjük azt, amit egyúttal a monarchia is nyert anyagi ügy, miként erkölcsi erőben, nem hiszszük, hogy valamivel adósak fogtunk maradni. rendezéséről, a legközebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot fog előterjeszteni.“ Folyó évi szent György hó tizenegyedik napján épen tizenkilenc éve múlt, hogy e törvénycikk aláíratott, s reményünk lehet hozzá hogy a huszadik évben teljesíttetni fog. A jelen országgyűlés tehát ezen, épen oly kényes, mint nagyfontosságú kérdéssel, nemcsak foglalkozni fog, de valószínűleg meg is oldandja azt, miután fel nem tehető, hogy mihelyt azon helyzetbe jönnek a törvényhozás tényezői a király megkoronázása által, miszerint törvényeket alkothassanak, a kormány első kötelességének ne tartsa, az elöl idézett 1. czikk szakaszának eleget tenni. Ily körülmény mellett nemcsak főfigyelmet, de kétszeres méltánylást érdemel, minden olyan megjelenése, mely a megyerendezés kérdésével szakavatottan foglalkozik. Ilyenül üdvözölhetjük Szentkirályi Mór eszmetöredékeit a vármegyék rendezéséről. Kevés egyén van hazánkban, kinek kora, műveltsége és polgári helyzete megengedte a közvetlenebb viszonyba lépést azon pezsgő élettel, mely a hajdani megyék kebelében forrt; hogy kegyeletes vonzalommal ne viseltetnék hazánk ezen sajátszerü intézménye iránt, melyet törvényhozásunk még 18478-ban is, meglehet nagyobb előszeretettel, mint correctséggel, alkotmányunk védbástyáinak nevezett. Szentkirályi Mór egyike azon férfiaknak, kik a megyei közélet alkotmányos küzdelmei közt értek államférfiúvá, s az országgyűléseken már csak közvagyonná tevék azt, mit a megyékben megszereztek. Műve magán hordja a megyék iránti e hála és előszeretet bélyegét, s nemes törekvésében nem hiszi az újabb intézmények rovására történendőnek, ha a régiből a még megmenthetőket megtartani igyekszik. Szentkirályi a megyék jogait nem anynyira a törvényekből, mint a kifejlett gyakorlatból meríti, mert, mint maga mondja, a megyék általa rajzolt jogainak , „ha talán nem mindenben törvényszerű, de gyakorlatilag elég hűséges képét adja.“ Hogy megyéink a gyakorlatban, kivált az 1848-at megelőző huszonöt év alatt egy, a törvény ellenére absolut kormány ellenében, s a sérelmeket soha orvosolni nem bíró országgyűlések mellett, mintegy a „moderamen inculpatae tutelae“ jogánál fogva, maguk sem tartották magukat szorosan a törvény korlátai közt, azt mindenki tudja, ki az akkori idők történelmét akár közvetlenül, akár közvetve ismeri. És hogy a megye, többször lévén alkalma reá, többször is gyakorolta az 1790— 91-diki t. ez. 12-dik articulusa által az országgyűlésnek és királynak kizárólag fenntartott törvény magyarázási jogot, mint maga a király és az országgyűlés, s minél kevesebbet vette figyelembe az 1741: 13-dik articulus rendeletét, mely a kanczellária resolutióit a törvényhatóságok által turbaltatás tiltja, ezt nem kell bizonyítani. De ez természetes is volt, a felirási jogokat minden alkalommal igénybe vevő megye és megyei utasítással ellátott követekből álló országgyűlés mellett, ahol a követeknek tarisznyájába rakták az elveket és sérelmeket, melyekért az országgyűlésen küzdeniök kell, mely körülménynél fogva nem is annyira az országgyűlésen, mint a megyében kellett a törvényt magyarázni, s az országgyűlésen e magyarázat felett a megyék nevében a kormánynyal csak vitázni. Helyesen mondja azonban Szentkirályi, hogy az 1848-diki törvények nemcsak a megye alkatrészeit és tényezőit, de jogait sem hagyták érintetlenül, mert daczára annak, hogy a XVI. t. sz. d) pontja mindazon hatóságot, mely törvény és alkotmány szerint a megyei közgyűléseket megilleti, meghagyta a megyének ; az V. t. ez, a választókerületekre bízván az országgyűlési képviselők választását, elvette a megyéknek országgyűlési képviseletét, elvette utasítási jogát, és bátran kimondhatta volna szerző azt is, hogy a III. t. ez. 4, 18. és 32-dik §§-sal illusoriussá tették a megyének representationális jogát, mert valóban többet vesztettek e representatiók, mint fontosságukat, ahogy szerző magát kifejezi : elvesztvén létezhetésük jogalapját. Erről azonban azon alkalommal fogunk szólni, ahol szerző a megyének a minisztériumházi viszonyát tárgyalja. Az új viszonyok terére átlépve, szerző elveti az egyéni kormányzatnak, a közigazgatás minden fokozatán való érvényesítését, s habár nem tartjuk is egész cerreetnek okoskodását, melylyel a centralisatiót illeti; kénytelenek vagyunk ugyan azon szempontból helyeselni véleményét e megyei collegialis közigazgatás mellett, a melyből ugyan ő azt helyesli, s körülményeink közt úgyszólván elutasíthatlannak tartja. Miként lehet e collegiális közigazgatás, a miniszterek egyéni felelősségével,a gyorsasággal és olcsósággal összeegyeztethető ? - e kérdés megoldását oly részletességgel s gyakorlati tapintattal kezeli Szentkirályi, hogy műve, még azon esetre is, ha némely nézeteiben helyesléssel nem találkoznék, mindig számíthat azon tisztelő elismerésre, mely egy gondolkozó, s a közjót előmozdítani törekvő államférfiú gyakorlati művét, megilleti. E tájékozó rövid bevezetés után, jövő czikkünkben áttérünk az egyes gyakorlati részletekre. Bécsi dolgok. A moszkvai szláv congressusról Szt.Pétervárról írják a „Wanderer“nek : „Eddig körülbelül 80 osztrák és török ígérkezett a moszkvai kiállítás meglátogatására, köztük 30 cseh, 5 ruthén, 2 szlavón, 16 horvát, 8 ausztriai szerb, 4 bolgár, 12 montenegrói, boszniai és herczegovinai......... Az itteni városi tanács 10,000 rubelt utalványozott a mulatságokra. A vendégeket május 20— 21-kére várják.“ Prágából hír szerint dr. Palaczky, dr. Rieger, Villám báró, Erbén, dr. Skrejsovszky, dr. J. Palaczky, dr. Czerny, Rauk, Zeleny, Skriván, dr. Bruzek, dr. Hamernik, Kolár, Patera, Kubiszta és Vavra urak készülnek. Nevezetes, amit a „Dziennik polszki“ ír e kiállításról: „A Moszkvában rendezendő ethnographiai kiállítás feladata leend, hogy Európa minden szláv törzseinek solidaritását demonstrálja, s minthogy ruthen, de sőt törökországi szláv vendégekről is beszélnek, úgy ez alkalmat fog az orosznak szolgáltatni arra, hogy — amint mondja — elnyomott testvérei iránti sympathiájának kifejezést adjon. Ezen kiállításnak minden tekintetben politikai czéljai vannak, mert a tudomány semmit sem nyerhet általa. Minden tudomány alapja az igazság, míg ezen kiállításnál , mint minden orosz intézménynél, a vezéreszme hazugság. Mert hazugság a szláv törzseknek munkába vett solidaritása orosz protectorság alatt. Ezen solidaritást el nem ismerik sem a csehek, sem a lengyelek, sem a ruthének. A törökországi szlávok sem követik Oroszországot oly vakon, mint ezt az orosz lapok Európával el szeretnék hitetni, mert ám tapasztalták, hogy az orosz segély csak a despotismust hozhatná nyakukra. A moszkvai kiállításnak tehát csak oly jelentősége lesz, mint ama festett falvaknak volt, melyeket Potemkin Katalin czárné utazása alkalmával állítgatott a Dnieper pártjára. Mi tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni , de minden lépés ez irányban egyaránt követeli Ausztria figyelmét és a miénket.“ Ma nyílik meg a horvát országgyűlés, s a legutóbbi távsürgönyök nem kedvezőtlenek. Strossmayer még tegnapelőtt nem érkezett volt meg Zágrábba, azért a tegnapra szánt conferentia elmaradt; annyit egyébiránt jóstehetség nélkül is előre lehet mondani, hogy az egyháznagy utazása igazolta azon reményeiket, melyeket múlt heti egyik számunkban elutazása alkalmával csak mint prum desideriumot mondtunk ki. „Az országgyűlésen meg fog jelenni minden fő úr; a kilátások az unióra nézve a legjobbak!“ Ez a jelszó. Minden lap magán-távsürgönyei közt ezt olvashatni. S ha az „Új Presse“ azt táviratoztatja magának, hogy a „Pozor,“ az országgyűlési többség orgánuma, azt mondja: „Ha a magyarhorvát viszonyok nem rendeztetnek a koronázás előtt, akkor Magyarország vívmányai csak papíron maradnak— akkor először megjegyezzük , hogy a „volt országgyűlési többség lapja a „Pozor“, — s mindenek felett figyelmeztetjük az új „Presséit arra, hogy e telegramm keltekor Strossmayer püspök még nem tért volt meg — utazásából. Különben az ellenzéki lapok még mindig igen fennen beszélnek : egész csoda, mintha ellenségek volnánk, s nem is békülni, hanem egymást ledorongolni készülnénk. Az „Agramer Zig“ fiumei levelezője különösen oly epésen ír, oly cinikus gúnynyal, hogy a legjobb akarat mellett sem hihetünk neki. Ahol az ügy igaz és jogos, ott nem a gúny, a gyanúsítgatás, a kétértelmű ártatlankodás és a jobbra-balra sandalító szemérmeteskedés, hanem az igazság vas logikája és puritán, megdöbbentő egyszerűsége győz. Tessék az* 1861-ki magyar lapokat olvasni — és ítélni. Fiuméban a követválasztás megtörtént. A lakosság — Töl követe, Blotta,le Pest, april 30. 1867. I. Az 1847-iki országgyűlés XVI-ik. czikkének első szakasza rendeli: „A minisztérium a megyei szerkezetnek népképviselet alapján mondván — nem akart választani a zágrábi országgyűlésbe, de mert a kis horvát fractió, mely kész volt minden esetre választani — így írják a „Wanderer“-nek — különben olyat választott volna, ki nem lett volna alkalmas arra, hogy Fiumét képviselje — annálfogva mégis megválasztották dr. Radich urat. — Szeretnék megkérdezni a horvát ellenzéki lapokat, s különösen fentebb említett levelezőjét az „Agramer Zig“-nak, vájjon hogyan van az , hogy Radich választatik meg Fiume képviselőjéül, ha az a „magyar párt“ ugyancsak nem más, mint — ahogy ők hirdetik, az utczán éhen és dologtalanul ácsorgó csőcselék ? Ha csak e csőcselék volna a magyar párt, talán mégis sikerülne magyarellenes kevetet választani meg? — Egyébiránt ezt nem azért mondjuk, mintha magunk egy pillanatig kétkednénk abban, hogy Fiume lakosságának szegénye, gazdaga egyaránt magyar érzelműnek mondja magát, hanem Csak hogy némely levelező állításainak nevetségességét feltüntessük. t. Hivatalos. a cs. kir. Apostoli Felsége következő legfelsőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani : Kedves gróf Andrásny! Határozott akaratom lévén, hogy Magyarország, s Horvát- és Tótországoknak közjogi kölcsönös viszonylatai, a pragmatica sanctio értelmében, mielőbb mindkét részre nézve teljesen megnyugtató megoldást nyerjenek, miután az e végből kiküldött országos bizottságok azon nézetben egyesültek, hogy a még elintézetlen közjogi viszonylatok kielégítő rendezése által a területi kérdés megoldása is tetemesen könnyíttetni és egyszerűsíttetni fog, miután továbbá e nézet a magyar országgyűlésnek a horvát országgyűléssel közlendő, folyó hó 9-én kelt határozatában is kifejezést talált. A horvát udvari kancellárium vezetőjét egyidejűleg oda utasítom, hogy Fiume városát és kerületét a már egybehívott horvát országgyűlésem megjelenésre felszólítsa. Önnek pedig ezennel meghagyom, hogy a mondott város és kerületnek a koronázás, s a horvát országgyűléshez bocsátandó királyi leiratomban kijelölt tárgyalásokban közreműködésre a magyar országgyűlésen leendő képviseltetése iránt kellőleg intézkedjék, anélkül, hogy ezen rendeleteim által akár a jövőben eszközlendő kölcsönös egyezség eredménye, akár Fiume jogi állása bármely irányban megelőztessék. Kelt Bécsben, 1867. évi apr. 27-én. Ferencz József, s. k. (Bp. K.) ff . cs. kir. Apostoli Felsége következő legfelsőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani : Kedves gróf Andrássy! Elhatároztam a magyar királyi nemesi testőrség intézményét, mely dicsőült Mária Terézia császárné és királyné által tett megalapittatása óta élénken él magyar koronámhoz tartozó hűt népeim emlékezetében, ismét helyreállítani. Ezzel összekötött ama szándékomban is, hogy mondott koronám országaiból származó, hadban és békében kitűnően szolgált nemes tisztek, személyem és császári házam tagjainak őrizetére, valamint fejedelmi udvarom fényének emelésére hivatott eme testőrségbel felvétel által illő és biztos elhelyezésben részesülhessenek, s az ország úgy, mint hadseregem újabb jelét szemlélendik a szerzett érdemek elismerése körüli gondoskodásomnak. Első főudvarmesteremnek s az összes testőrseregek főnökének helyettesei, magyar miniszterelnökömmel, a hadsereg főparancsnokságával, a hadügyi miniszterrel egyetértőleg tervet fognak kidolgozni ezen testőrség belszervezeti és igazgatási viszonyainak megállapítására nézve, mely a mondott helyettesek és a testőrség kapitánya által közösen megállapítandó testőri szolgálati szabályzat tervezetével együtt elhatározásom alá lesz bocsátandó. Magyar királyi testőrségem kapitányává hallerkeöi gróf Haller Ferencz, alkalmazáson kívüli lovassági tábornokomat nevezem ki. Kelt Bécsben, 1867. ápril 21-én. Ferencz József, s. k. (Bp. K.) Hatósági élet. Komárom, ápr. 30. Kedvesen futotta át megyénket és városunkat a hir, hogy örökös főispánunk, gr. Nádasdy Lipót ő nunga, e hó 23 dikán fog megyénkbe érkezni. A lelkesedést, mely az egész megye lakosságát elárasztó, nem kelle fokozni, még csak irányozni sem. Önmagától lobbant az fel, s minden vezénylet nélkül sietett ünnepélyessé tenni elfogadását ama férfiúnak, ki három évtizednek meg-megszakadt, de mindig törvényes korszakaiban, a nép folytonos bizalma és szeretétől kisérve, kormányozott. Megérkezése és bevonulása az uj szőnyi vaspágától a megyeházig, valóságos diadalmenet volt. Alig lépett ki nagyreményű fiával a gőzkocsiból, ezrek éljenzésétől kisért fényes küldöttség üdvözölte, élén a később megválasztott másodalispánnal. Ha van —úgymond a megtisztelt főispán e pillanatban öröm, ennek nagyobb része enyém; mivel míg önök csak egyikét látják bennem azoknak, kiket szeretnek, én százakat és ezreket látok azokból, kiket én szeretek. Meg vagyok győződve — folytató — hogy nem a személyt üdvözlik önök bennem, hanem a törvényes és alkotmányos főispánt, ki az ősi municipium szentélyébe, a megye tanácsházába, a törvényességet viszi be magával. id.Arja,náAr ha hágában kockra ülő főispánt száz tagból álló, ezüst lánczos mentékben diszelgő és nemzeti zászlókkal ellátott fényes bandérium elé lovaglása mellen, hosszú sörű fogatok kisérék a