Pesti Napló, 1867. augusztus (18. évfolyam, 5184–5208. szám)

1867-08-07 / 5189. szám

181-5189. Szerkesztési iroda . Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét­­illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szerda, aug. 7. 1867. 18. évi föl­vám. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI EAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva ! Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények diján 7 hasábos petitsor egyszeri hirdes­­tésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyilt­ tér: 6 hasábos petit sor 25 uj kr. Rendkívüli előfizetés r.:— *2 ?! PESTI NAPLÓ-ra August—septeniberi 2 hóra..................3 ft 50 kr. August—octoberi 3 hóra.......................5 ft 25 kr. August—decemberi 5 hóra...................8 ft 15 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala Pest, aug. 6. 1867. Az elfogultság elleni küzdelem alig szokott több sikerre vezetni, mint azon erőfeszítés, mely absolut igazságok meg­döntésére van irányozva. Azért óvakod­nánk is a „M. Újság“ harczosaival szóba ereszkedni, ha nem ismernek azon hatást, melyet a jóhiszemű olvasók egy ré­szénél az izgató csatározások ügyes dia­­lektikájával előidézni lehet. Mi úgy vélekedünk, hogy sohasem volt inkább érdekében a nemzetnek az izgal­mak sikamlós meredekétől távol tartani magát, mint épen napjainkban, midőn jö­vendőnket csakis politikai érettségünk és erkölcsi súlyunk értékének higgadt bebi­­zonyitásával lehetünk képesek biztosí­tani. Minő szolgálatokat tesz e részben a „M. Újság?“ — arra mindenik számában elegendő adatot találunk. Nem lévén egyáltalán megelégedve a helyzettel, aug. 3-ai számában azt igyek­szik bebizonyítani, hogy a katona meg­­ajánlási jog nem egyéb „szemfényvesz­tésnél,“ hogy annak „gyakorlati értéke nincs, mert e joggal a nemzet érdekei és akarata ellen viselendő háborút meggá­tolni nem lehet“ stb. Valóban, csekély ér­téket tulajdoníthat a „M. U.“ a közszel­lemnek, ha úgy lenézi a népek erkölcsi fejlődöttségét, hogy még oly vállalatok sikerében is bízik, melyek egyenesen a nemzet érdeke ellen lennének irányozva. Nem kívánjuk a „M. U.“-tól, hogy va­lami igen messze gondolkodjék , mert rendszerében és szokásaiban senkit sem szeretünk háborgatni ; de azt talán csak megvárhatjuk, hogy a szemei előtt le­folyt események nagy tanításait legalább addig tartsa meg emlékezetében, míg a hav­­crok tere - úgyszólván — vértől párolog. Hiszen ezekből még azok is kivonták a szükséges okulást, kiket a „M. U.“ foly­vást absolutisticus irányzatról vádol, mert lám, a „M. U.“ maga is bevallja, hogy „a jelen alkotmány foszlányaihoz (jelen és foszlány!!) is csak a sadowai vereség út­ján juthattunk.“ Itt azonban nem késik kifejezni azon meggyőződését, miszerint „a teljes alkotmányt is visszanyerhettük volna.“ Szívesen elhinnék a „M. U.“-nak areppagi bölcseségéből merített állítását, ha czikke elején ellenkezőről nem igye­kezett volna meggyőzni olvasóit, midőn azt mondja : „Az absolut uralkodók külö­nösen szeretnek ily nagy hadsereggel rendelkezni önérdekükben. — Ha e hadjárat jól üt ki, eb­bien, a czél el van érve stb., ha roszul üt ki, ostromállapotot hirdetnek.“ Legyen vagy nem igaza a „M. Ujság“­­nak, azt mindenesetre látjuk, hogy az első eset nem következett be Sadovánál, mi azt bizonyítja, hogy a győzelemre csu­pán a hadsereg nagy száma nem elég. A második eset következménye szintén nem, és pedig alkalmasint azon egyszerű okból, mert Deák Ferencz, és nem a „M. Új­ság“ politikáját követtük. A legnagyobb , hogy ne mondjam óriási — tévedése a „M. Ujság“-nak az, hogy a magyar kérdést az európai viszo­nyoktól elszigetelten, csupán hazai szem­pontból tekinti, és nem veszi figyelembe azon körülményeket, melyek az európai nagy átalakulás érdekében politikánkra döntő hatást gyakorolhatnak. Nem veszi észre azon különbséget, mely a régi és ú­j Ausztria között létezik ; folyvást rémeket lát ott, hol legfeljebb ideiglenes vajúdás lehetséges. Fél a reactiótól, a prá­gai béke megtörésétől, fél az örökös tar­tományok túlsúlyától, s azt hiszi, hogy egy eszélyes dynastia elsülyedni engedheti azt a magyar földet, mely az új államalakulások eshetőségeinél a trón­nak legbiztosabb menedéke, és politikai fejlődöttségénél fogva, a civilisatió érde­keinek, a Duna mentén, leghatalmasabb tá­masza lehet. S aztán nem mérlegeli kellőleg a „M. U.“ a szláv mozgalmakat és azon felelősséget, mely a monarchia szétfosz­­lásának esetében reánk háríttatnék, ha ügyetlen politikánk által, a világuralom­ra törekvő szláv elem áramlatának e bástya megdöntésével szabad folyást en­gednénk nyugat felé. Vagy azt hiszi-e a „M. U.,“ hogy — ha épen európai érdek Magyarország fennmaradása u tán hálá­val lenne kötelezett irányunkban Európa, ha mielőbb védelmére szorulnánk, oly politikát követvén, mely a kedvezőtlen constellatiók ellenére, egy nagy keleti mozgalmat idézhetne elő épen akkor, mi­dőn ezt minden erőmegfeszítéssel elodázni akarják. S vájjon mi lenne egy ily idő­előtti eshetőségnek eredménye mi reánk nézve ? Tegye szívére kezét, s feleljen ma­gának ! Ha hoztunk áldozatot a kiegye­zésben , az bizonyára leginkább saját jö­vendőnk érdekében történt. Eljárásunkat elismeréssel fogadta Európa, mert meg­mentettük egyelőre azon status quot, mely­re ez időszerint neki is, nekünk is, szük­ségünk van. Ám vádolja hát a „M. Újság“ a nemzet képviselőt, melynek tagjai nyílt pro­gram m mellett választalak meg - hogy „a nemzeti akarattal flagráns e­llen­­tétbe jött,“ de előbb bizonyítsa be azt, hogy a magyar nemzet az idő, a viszonyok és az európai követelményekkel szemben eszélytelenül daczolni és elvérezni akar Bizonyítsa be azt, hogy a nép egy angol „Prides Purge“ nyomán, az ország majo­ritását azon néhány emberben akarja ke­resni, kik a múltból mit sem okulva, po­litikujok által a véletlen eshetőségek koczkajátékára képesek oda vetni a haza jövőjét. Ám izgasson a „Magyar Újság“ a souverain hatalom,az országgyűlési testü­let ellen, oly formán, hogy: „ebben az országgyűlésben bízik-e az „E­s­t­i Lap?“ — s hogy hiszi-e komolyan, hogy ugyan ez a képviselet valaha szavaz­hatna a bécsi osztrák kivánalmak ellen?“ Izgasson —mondom — ha azt hiszi, hogy neki érdekében fekhetik az állam békéje, s biztonságának leghűbb támaszát, az or­­szággyűlés iránti bizalmat összedönteni; de akkor legyen készen nagy felelősség­re, és ne beszéljen hazafiságról, ha az ország megmentésének érdekében még csak azt a csekélységet sem tudja felál­dozni, a­minek neve ön­szeretet. Azt mondja a „M. Újság,“ hogy a bé­csi lapok szerint „az osztrák fegyverek győzelme esetében— Sadowa után — még nem is Deák, hanem Benedek (szép!) fogott v­olna diktálni,“­s „azért rész néven veszi az országgyűlés legális magatartását,“ mert hiszen „az ország­gyűlés egy erélyes nyilatkozata roppant sulylyal nehezedett volna az események mérlegébe.“ Hát komolyan hiszi-e azt a „M. Újság,“ hogy csak a mi legális eljá­rásunk akasztotta meg a porosz hadjára­tot, s csak egy felszóllalásunkba ke­rült volna, hogy Európa keletén a sta­tusquo sarkaiból Poroszország által egy­szerre kivettessék? Én bizonyára nem tartozom azok közé, kik Magyarország súlyának értékét minden áron ócsárolni akarják, sőt erős hitem, hogy van euró­pai hivatásunk, ha az idő és körülmé­nyekkel okosan megalkudni birunk; de hogy az európai nagy események mene­tét csupán egy erélyes nyilatkozattal odább fejleszteni vagy megállítani birjuk, már engedjen meg a „M. Újság,“ de ily ábrándos hiedelmeiben egyáltalán nem osztozhat­om. S lám, ő ily nagy bizalom mellett is attól félti nemzetünket, hogy „idegen ér­dekben elvérezni fog,“ hogy a reactio esz­közévé válhatik. — Tehát ábrándjaiban s odáig megy, hogy az általunk életre gal­vanizált államnak az európai statusquo ellen irányzandó eszeveszett merénylet­terveket tulajdonít. Jól van, mulassa magát kalandos gon­dolatival ! xxx Bécsi dolgok- Ausztria a kiegyezkedések országa. A békülés, alkudozás, egyezkedés, nagyban és kicsinyben buján virágzik. A Magyarországgal való egyez­kedés a discretió fátyoléba burkolódzik, s ha a bécsi hírlapoknak nem sikerül az urak házának (hol a deputatiók ülésezni fognak) zárt ajtain sikerrel hallgatózni, akkor aligha hiába nem ka­­czérkodunk ez érdekes kérdéssel. Erről tehát egyelőre lényeges dolgokat nem írhatunk. Hét­főn a magyar küldöttség tartott előleges tanács­kozást az akadémia termében, tegnap d. u. 2 órakor folytatta, s ezzel valószínűleg be is vé­gezte itteni működését. A tárgyalásnak termé­szetesen csak külsőségekre, jelesen az eljárásra vonatkozó része juthatott tudomásunkra. A­mint halljuk, oly formán akarnak a bécsi küldöttség­gel érintkezni, mint a horvát regnicolaris dispu­­tatióval érintkeztek. Krajnában szintén sikerrel folynak az alkudo­zások, s már­is oda jutottak, hogy a népiskolák első osztályában megengedtetett a szlovén abc-és könyv kizárólagos használata, ha a község mást nem kíván — természetes, hogy az a más orosz. A cseh kiegyezkedés is kezd komolyabb pha­­sisba lépni. Eddig a cseh hírlapok és röpiratok csak sz. Venczel koronájáról írtak, Csehország államjogáról és a moszkvai testvérisülésről, ma komolyabb­ hangot pengetnek. Ezen firím alatt „Compromiss,“ jelent meg Prágában egy röpirat, mely komolyan inti a cseh vezéreket, hogy kösse­nek békét eszélyes alapokon Beusttal, mert súlyos felelősség éri azokat, kik akár pártérdekből, akár állásuk tekintetéből, vagy rövidlátásból, a végleges befejezést gátolják, kik a birodalom java és bajával veszélyes játékot űznek, mely­nek elláthatlan vége Csehország jóllétét minden esetre és hathatósan fogja károsítani. Ha az op­­positió képes lesz, akkor az egyetlen, még lehető kormányforma, az absolutismus teend, melynek elmaradhatlan következménye az államcsőd és a birodalom felbomlása volna. Ezen végczést akar­ja-e a legális cseh nemzet elősegíteni ? Ak­kora-e már az úr, hogy a megegyezé­s lehetet­len? Legyen az első lépés a nemzetgazdaság terén. Volna bár a pártok első gondja, hogy e téren egyesülnének a kormánynyal, alapítsunk iskolákat és hitelintézeteket a kisbirtokosok szá­mára, kiknek oly sürgős szüksége van a tőkére, és segítsünk ínségén, építsünk utakat, és min­denek felett ne emeljük a külön­ törekvése­­ket és pártczélokat a közjó s a népek jóléte fölé, mond a röpirat, mely tiszta jövedel­mét a cseh ínségeseknek szenteli, s a dolog nem is olyan kicsinylendő, mint egynémely ideális sistema csináló gondolná, ki azt képzeli, hogy a jólét első feladata: összevágó, szép, zsi­nórra járó rendszer. — Első feladat a nemzet­­gazdasági viszonyok emelése. Mig a népnek nyomorral, ínséggel kell küzdenie, mig hálátlan­nak tartja a munkát, melyet a viszonyok miatt nem tud értékesíteni, addig el van keseredve, s elkeseredésének minden alkalom jó, mely izga­lomra, rendkívüli mámoros állapotra kínálkozik, és soha alaptalanabbá, igaztalanabbá nem zsák­mányoltatok ki kérdés, soha nagyobb erőszak­o­­lás a népérzületen, a közszellemen nem létetett, mint a nemzetiségi kérdésben, mely csak azért oly éles, oly keserű, mert azok, kik ambitiójuk fellegvárait erre építik, alapjukat mindig csak roncsolt anyagi viszonyainkban lelik, ez teszi fo­­gékonynyá a kedélyeket ígéretek iránt, s a jólét utáni vágy nem engedi a higgadt megfontolást. A prágai röpiratot igen gyakorlatinak tartjuk, s ajánljuk azok figyelmébe, a­kik hivatvák arra, hogy a bajokon segítsenek. Végül még egy kiegyezkedési kérdés: a bécsi hírlapok Carthagója, quam — uni sono — de­­lendam esse censeunt, a concordatum kérdése. Ez egyszer azonban a „Memorial Diplomatique“ foglalkozik vele. Bécsből írják neki, hogy a tár­gyalások Bécs és Róma közt ez ügyben, Rau­scher bibornok közvetítése mellett, megkezdőd­tek. A bibornok úr gyakran értekezett a pápai nunciussal Bécsben, ki motivált emlékiratot kül­dött ez érdemben Rómába, hogy a bécsi kor­mánynak a kiegyezkedés ügyében segédkezet nyújtson. Az „Univers“ bécsi correspondense el­lenben azt írja, hogy: ,,Igaz, hogy a birodalmi kanczellár tett lépéseket, hogy a tért megvizs­gálja. Azonban e végett nem kell Rómáig men­nie és egyenesen a szt.­székhez fordulnia. Azon személy, ki igen jelentékeny részt vett a concor­datum megkötésében, s akkor a cs. kormányt képviselte is, Bécsben van, igen közel a külügyi minisztériumhoz. Minthogy egyházi elvekről van szó, annálfogva azon kitűnő egyházférfiú, mind beszélünk, tökéletesen azon helyzetben van, hogy a birodalmi kanc­ellárt s a cultusminisztert felvilá­gosítsa az iránt, hogy mit engedhet és mit nem en­gedhet a katholika egyház. Ezen felvilágo­­z­á­s 0 k ■-*- a mint mondják — a minisz­tereknek meg is adattak oly világos é­s határozott módon, hogy fölöslegesnek tartották Rómához fordulni.“ Végül azt hiszi, az „Univers“ tudósítója, hogy Beust az egyház hatalmát Ausztriában nem kicsinyeli, s még in­kább, mint a miniszter úr politikai elővigyázata és „félelme a clerustul“ nyugtatja meg a jámbor evelezőt a császár lojalitása és ájtatossága, mely a birodalmi tanács anticatholicus törvé­nyeit soha sem fogja sanctionálni. Lám, lám, a loyalis és ájtatos levelezők; az ember nem is hinné, hogy loyalitásuk és ájtatos­­ságuk megengedje, hogy fejedelmük érzületéből és vallásos meggyőződéseiből a nép rovására csi­náljanak capitalist. Ők azok a loyalisak és ájtatosak ! Az új „Presse“nek e tárgyban azt írják, hogy „a szentszék kész tárgyalásokba bocsátkozni, a­mennyiben felteheti, hogy ez­által azon egyház elidegeníthetlen jogain csorba nem ejtetik. Úgy látszik, az osztrák kormány erélyesen kiemelte, hogy mindenféleképen azon helyzetbe szorult, hogy a birodalmi tanács elé legközelebbi meg­nyíltakor a dolog állásáról és c­ancsairól közlé­seket kellene terjesztenie.“­­ Írtunk már egy ízben egy főrangú hölgy termeiről, melyben legújabban politikát csinál­nak, most egy új összeesküvésről kell jelentést tennünk. Egy prágai német lapnak ugyanis a következő rémhírt írják: „Nyomára jutottak Sz.-Pétervárról eredő oly kísérleteknek, melyek az állam tétele elleni fel­­ségárulási merényleteket czéloznak magában a fővárosban is. Egy itteni tekintélyes üzérház je­lentést tett azon ajánlatokról, melyeket orosz ügynökök tettek a propaganda értelmében. Hatá­rozott rubelösszegek vannak megnevezve, me­lyek Bécs számára készen állanak a panorosz propaganda czéljaira, s meg van nevezve a sz.­pétervári központi bizottmány, melylyel a fiók­­ügynökségek összeköttetésben állnak. E mellett az orosz politikának még mélyebben rejlő szálai jutottak a külügyminiszter kezébe, a­ki alatt áll a rendőrség is, s azok Ausztriára nézve a legsür­­getőbben parancsolják, hogy hatályos szövetsé­gesekről gondoskodjék. Itt tehát még ma is biz­tosan számítnak Ausztria semlegességére az éj­szak-schleswigi kérdésben : ez csak addig tart­hat, míg a Franczia- és Poroszország közti con­­flagratió egy helyre szorítkozik. Ellenben az ausz­­triai-franczia szövetséget annál bizonyosabb­nak s alapvonalaira nézve talán már megállapí­tottnak is tekinthetni azon esetre, ha a keleti kérdés szőnyegre kerülne.“ Pest, aug. 6. 11. (Folytatás.) Hiába igyekezik a tárgyilagos olvasó ezen szakaszban azon vészteljes sorokat feltalálhatni, melyek a minisztérium ellen csak a gyanúsítás árnyát is megenged­nék, s csakis sejtelem útján találjuk el, h­ogy a támadók az I. szakasz alaki szer­kezetében megbotránkoznak, de nem me­rik nyíltan kimondani, hogy a közlekedési minisztérium mondatszerkezete, az irály az, a­mi őket boszantja. A közlekedési mi­nisztérium azon bálványozásba esik, hogy a buda-fiumei vonalat, mint olyant, mely­nek fontossága van, tárgyalja, holott a nagyvárad-fiumei vonal az egyedül üdvö­zítő. S mégis tény az, hogy a nagyvárad­fiumei vonal ép úgy szívén fekszik a mi­nisztériumnak, amint azon uraknak, kik széles kezekkel ütik a nyilvánosság asz­talát, de o kadatolásuk lényegileg csakis üres gesticulatiókból áll. Julius 3-dikán Trefort úr a nagyvárad-eszéki vonal engedélyezéséért folyamodását nyújta be. A minisztérium julius 3—27-ig e vonalat Fackh miniszteriális tanácsnok által megvizsgáltatta, s a számadásokat felké­szítette ; ez pedig oly vonal, melynek költségvetése 20 millión fölül rúg, s mely iránt éveken át folytak a tárgyalások, de mit sem eredményeztek. Július 27-én már is lehetséges volt, s ez valóban meg is történt — az engedélyezési (concessio) ta­nácskozásokba bocsátkozni. A­m­i a nagy­várad-eszéki vonal Slavónián keresztüli folytatását illeti, ezzel a minisztérium ugyan nem sietett, s mindaddig, míg a horvát szlavónországi politikai nehézsé­gek meg nem oldottak, ezt halasztani fog­ja. A minisztérium e tekintetben nem jár önkényileg el, hanem az országgyűlési határozat alapján. Hogy a kormány Fiuméról nem cse­­kély feleg gondolkozik, s hogy erejét oly vonalak kiépítésére fordítja, melyek szük­ségessége első sorban áll,­­ azt a károly­­város-fiumei vonal kezelése eléggé tanú­sítja. Eléggé ismeretesek a nagyszerű ter­­me­nehézségek. Itt oly építési vállalatnak kell életet adni, mely a legnevezetesebb vasútépítke­­zések színvonalán áll. Ily nehéz építési tervezetnél a minisz­tériumnak a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. Ily remek építkezéseknél a gon­datlan eljárás, igen könnyen milliók hasz­talan kiadását okozhatja. A minisztérium tehát szorgos szemlét tartott, s e fontos vonal építésének vezetésére szakavatott és bebizonyított képességű mérnököket igyekezet megnyerni. S hogy e vonal sor­sa ne a részvényesek bizalma, vagy a speculatio kegyétől függjön, a miniszté­rium elhatározta, hogy­­ a károlyváros­­fiumei vonal építésére szükséges eszközö­ket államerővel fogja kiállítani. Nem akarjuk e helyütt a tárgyat meg­szakítani, mielőtt azon nagy elvkérdést megfejtenek, mely a minisztériumot elle­neitől elválasztja ; s azon kérdés ez: váj­jon Pest az 1847/48 törvények 30. §sze­rint, az „ország szivének tekintessék-e,“ vagy hogy ennek csak másodrendű jelen­tőség tulajdonitassék. Minden előbbi vas­úti törvény szelleme azt követeli, hogy Pest legyen a magyar vasút hálózat köz­pontja. A minisztérium életben tartja e szellemet, bármennyire törekszik is Fiume érdekeit emelni és őrizni. Azáltal, hogy a minisztérium Pest városa fontosságát elismeri és ezt a vaspályák építésénél lé­nyegesnek tekinti, a legalitás alapján van ; ellenei azonban épen az ellenkezőt óhajt­ják, holott ez volt azon nagy magyarnak is czélja, ki az ország anyagi haladása körül feledhetlen érdemeket szerzett, vaj­ha a közlekedési minisztérium ellenei és oly nyílt sisakkal küzdhetnének, mint a milyennel e minisztérium küzd; s vallják be e minisztérium ellenei, hogy fegyve­reik, Pest városa és az 1848. törvények ellen irányozzák. Nincs itt annak helye, hogy e törvénye­ket védjük; nem is lehet e helyütt azon összefüggést kimutatni, melylyel az ország nagysága és virágzása, az ország főváro­sának nagysága és virulásával kapcsolat­ban áll. De azon megjegyzésünket még­sem akarják elhallgatni, hogy a közleke­dési minisztérium Fiume javát jobban érti, mint azok, kik magukat annak vér­mes barátaiként tüntetik. A tengerpart és kikötője nem azáltal válhat egyedül nevezetessé, hogy idegen hajóknak a szállításra tért enged. A belforgalomnak már csak azért is kell tért nyitni, hogy ez által a hajózási költségek fedeztesse­nek. Csak azon kikötő birhat nemzetközi fontossággal, melybe a hajók rakomány­nyal terhelve érkeznek, s málhával meg­­rakodtan távoznak. Egyedül Fiuménak Pesteli összeköttetése az, mely a bevéte­len lendíthet, egyedül ez nyitja meg az idegen kereskedésnek a szükséges kivitel forrását. A pest-fiumei vonal tehát ép oly érdekes Fiuméra, mint Pestre. M­ayaro­rszág,Fiume és a tenger. 1. Minden nemzetgazda elismeri, hogy a nemzetek jólléte és ereje szoros összeköt­tetésben áll tengeri kereskedésük fejlődé­sével. A jihoeniciak, carthagóiak, pisaiak, genuaiak és velenczeiek mind tengeri ke­reskedelmüknek köszönhették nagyságu­­­­kat, és bukásukat egymás után­ csak te­­hetlenségük idézte elő, mely nem enged­te, hogy tengeri uralmukat mások ellené­ben eléggé megvédhessék. Spanyolor­szág, Portugália és Holland története ha­sonló tanúságokat szolgáltatnak , míg Angol és Francziaország, s Amerika je­­len nagysága és hatalma szintén a tenge­ri kereskedés horderejének fényes bi­zonyságai. „A­kié a tenger, azé a száraz.“ Ez oly igaz, mint ismeretes közmondás. Fölösleges volna bizonyítgatnunk, mit a történelem már gyakran megerősített , miért is e hasznos tanúságból okulva, in­kább a szerencsés eredmények figyelmez­tetésére akarunk hallgatni, mely bennün­ket, arra int, hogy egy nemzet újjászüle­tésének, kormányrendszere megváltozta­tásának szerencséjére, legnagyobb befo­­lyást gyakorolhat tengeri kereske­delmének czélszerű megalapí­tása, s ezt, mint főtényezőt, sem nemzetgazdászainknak, sem a törvényhozóknak feledniük nem szabad, valamint mindnyájunk kötelessége, hogy annak áldá­sait gyümölcsözőkké tenni igyekezzünk. S ha a tengeri keveske-

Next