Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)

1867-09-26 / 5230. szám

223—5230. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Hénm­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­ hivatalhoz in­tézendők. Csütörtök, sept. 26. 18IP. 18. évi tél Hirdetmények díján 7 hasábos petitsor egyszeri hírde­­tésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyílt­ tér : 7 hasábos petit *25 nj kr. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva : félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Előfizetési f­elhivás a NAJPIO october-decemberi évnegyedet Folyamára. October—decemberi|., évre . . . . 5 1125 kr, A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, sept. 25. 1861. (A. J.) A „Pesti Napló“ főszerkes­z­tője mindjárt Kossuth legújabb levelének köz­lésénél kijelentette, hogy „áll elébe a szép szónak.“ Részünkről tehát hiú, fölösleges munka volna itt e levél érdemébe bocsátkozni. Legalább is nagyon elmaradnánk a ver­senyben. De Kossuth érdekes levelében van egy mozzanat, mely több mint érdekes, való­sággal mulatságos. És gyönge ember lé­tünkre, ki ne bocsátaná meg nekünk, ha nem tudjuk magunkat azon élvezettől megfosztani, hogy e mulatságos mozza­nattal foglalk­ozunk. Kossuth felette csodálkozik, hogy mi­kép tulajdoníthatá neki báró Kemény a „heves képzelem“ tulajdonát, holott ő sem regényt, sem verset nem irt. És tulajdonítja azt neki épen az, ki „a regényírók közt díszes helyen áll a magyar irodalomban.“ Mindenesetre nagyon fölösleges le­ne Kossuthot arra figyelmeztetnünk, hogy a „heves“ képzelem nem épen jeles tulaj­dona a regényírónak. — Fennköltre szüksége van, de „hevesre“ bizony nincs. Kell, hogy mindig tudjon képzelme fölibe emelkedni Ítélő tehetségével, kell hogy uralkodjék rajta. Pedig a „h­eves“ képzelem, az elragad­ja. Az meggondolatlanul belelovagol olyan térre, mely eredeti intenzióitól távol esik, azokkal ellentétben áll. Fennkölt képzelemre van tehát szüksé­ge a regényírónak, és ilyen mellett meg­őrizheti higgadtságát, uralkodhat tárgyán, és csak ilyen mellett maradhat követke­zetes. És ez nemcsak a regényíróra vonat­kozik. Valamint az sem, hogy a „heves“ kép­zelem inkább rész, mint jó tulajdona. Mindezt Kossuth bizonynyal szintén tudja, és ha szem elől tévesztette — bi­zonynyal csak „heves“ képzelme miatt tette. És azért bírhat ez utóbbi tulajdonnal, ha nem is írt verset, ha nem is ért a re­gényíráshoz, ha nem is foglalkozott köl­tészettel , mivel egy kis történelmet segí­tett csinálni, a­mint a gonosz világ mondja. (Óh, óh! Az a gonosz világ!) És mégis e pontra nézve is van egy kis aggoda­lmunk. Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy na­gyon gyanakvó természetünk lehet. Kossuth ünnepélyes óvást tesz : „Verset nem írtam soha. Regényt sem nem írtam, sem nem csináltam soha.“ (Szép supperlativ!) Jaj, de hát mért hallgat olyan mé­lyen a drámaírásról. Valóban, e levél számos helye alapos gyanút kelt, hogy a színpad költészetétől Kossuth nem egészen idegen. Ejnye, ha csak nem volnának elégetve az akadémiai pályázatok jeligés levélkéi! Valóban, ha más nem, e levél bizonyít­ja, hogy a színpad költészetét illetőleg, Kossuth nemcsak tehetséggel, hanem ta­nulmánynyal is bír. Napóleonról mondják , hogy mindig Talmával tanulta be előre szereplését a nagy status-actiókon. Tán Kossuth is tett ily tanulmányokat, nemcsak ily status-actiókra, hanem politi­kai működésére is. És tanulmányai, úgy látszik, lelkiisme­retesek, komolyak, mélyek. Kezdő az antik tragoedián. Legalább a cob­urnuson tagadhatlan fenséggel mozog. Milyen dictió! „És mindezt én teszem, én! Kossuth Lajos.“ Hah! Az ember hátán csaknem oly szent borzalom borsódzik végig, mint e sza­vakra : „Mi, Isten kegyelméből, stb. stb. . . . Jeruzsálem királya, stb., stb.“ De ért ő az újabb szinműirodalom egy jeles fajához is, melyet különösen a néme­tek (si donc!) ápolnak. Ez a könyet facsaró,úgynevezett „führ stück.“ Milyen színpadias hatásvadászat fekszik levelében, midőn panaszkodik ,,a tizen­­­nyolcz évi hontalanság nyomor börtöné­ről, melynek ajtaját még most is csak a reversalisok és elvmegtagadás kulcsával nyithatná meg.“­­Az elvmegtagadás és reversalis pedig csak az, hogy hűségét jelentse ki alkotmány és azon király iránt, kinek fején szent István koronája tündö­köl. Valami, a mit őseink szent kötelessé­güknek tartottak, a mi minden igaz ma­gyarnak szivébe kell hogy legyen vésve.) Aztán: „Hogy e hosszú nyomor és keserűség közben saját emberségemből álltam meg a szenvedések viharát becsületesen (nem is vártuk máskép), s ha idegen földön sok nemes rokonszenvre, sok hű barátra ta­láltam is, de saját személyemre nézve senki „nagylelkűségének“ egy morzsával sem vagyok kötelezettje, az önérzetem kincséhez tartozik, s ez renden van.“ És így zárja ki tovább panaszait, ke­serveit, mondván végre : „Elviselem én, míg saját erőmmel bí­rom — az élet reám mért terheit. Ha nem bizom­, megtöröm alattuk, de sem meg nem hajlok (hajlom), sem senki hálájának, senki nagylelkűségének mankójára nem támaszkodom.“ Úgy látszik, a színköltészet minden tit­kát érti, a contrast titkát is. Minden ha­tást kiaknáz . Valóban szemben a fentebbiekkel, mily hatásos contrast ez : „Az életnek ürömét, mint méz­­t, nagyon közömbösen veszem.“ Távol legyen tőlünk, hogy játszunk Kossuth szent fájdalmaival, é­s hogy vannak szent fájdalmai, tudjuk. De az ő helyében, éppen ha szentek, nem profa­nál­tuk volna így. Politikai discussióban, döntő érvek hiá­nyában, ezekkel akarni megnyerni a hall­gatóság szívét: színpadi hatás vadászata. Várjon azt hiszi-e Kossuth. Hogy csak ő szenvedett? Hogy nincsenek e mások is, kik éltük boldogságát feldúlva látták, dicső, de sze­rencsétlen végű függetlenségi harczunk után? Kik nem távolról, hanem a közelség iszonyatos közvetlenségében látták, mint szí a kalász vért a földből! Kik nem a hontalanság, hanem a 20 éves várfogság sötét börtönében ültek vasban, és onnan látták, mint pusztul családjuk, mint lesznek nőik, gyermekeik földönfutókká, kiknek nincs hová ten­­niök fejüket! Kiknek nem képzelt, hanem reális bi­lincsekben, módjukban sem volt „saját emberségükből megállani,“ saját és csa­­láduk létét fenntartani, a­mint az ter­mészetes kötelessége mindenkinek, ha­csak módjában van, és nem dicsekvés tárgya. Voltak elegen, kik nem természetes halállal látták kimúlni azokat, kiket leg­jobban szerettek. És nemcsak Kossuth volt, hanem vol­tak ezren, kiknek hazafi keservéhez irtó­zatos családi csapások súlya is járult. És voltak ezren, kik így sújtva, meg­törve bár, még mindig elég erősek vol­tak, nem fakadni panaszokra uton-útfélén, mert tudták, hogy ezt a hazáért szenve­dik — és volt ez rajtuk drága folt! És ha keservüket elfojtani nem tudták, leg­alább hatásos vitatkozási érvekké nem profanálták. Mert legyen bármily súlyos, annak érdekét előmozdítani, a­kinek — okkal, ok nélkül — boldogságunk feldúlását tulaj­donítjuk . Ha tudjuk, hogy érdeke kapcsolatban van a haza érdekével, egy perczig sem fogunk teendőkön kételkedni. Mert természete az magyar embernek, hogy a­hol a haza érdekét látja, le tudja küzdeni higgadtsággal talán ellenkező magán­vonzalmait, ellenszenveit és érzel­meit; le tudja küzdeni higgadtsággal a „heves“ képzelmet, mely emezeknek akar túlsúlyra segíteni. De mit tehet róla Kossuth, ha olyan rendkívüli tehetsége van a színpad köl­tészetéhez, s hogy a csalogató hatásnak nem tud ellentállani! És tehetsége valóban nem mindennapi. Milyen jelesen tudja scenírozni az éjfél csendjében kitörő szuronyos hatalmat. Milyen sikeresen parodisálja kedélyes humorral bohózattá „Don Juan“-t. Milyen szépen tud dekorálni „a személyes biztonság fájával/ a „kényelmes indo­­lentia árnyékával,“ a „hideg vízzel leön­tött lelkesedéssel!“ A ballethez is ért: Mily ügyesen vezényli az agarakat! Sőt megörvendeztet egy komoly sza­bású színmű tervével is. Utolsó felvonása csakugyan nagyszerű volna. Terem. Jobbra, balra ajtó. Középen emelvényen az esküdtszék. Ettől balra a bűnös vért izzadó kemény. Jobbra vég­­vonaglásában Ebeczky. felől Kossuth, declamálva egy monológot Marquis Posa szerepéből. A tragoediára, mint a görögöknél, kö­vetkezik a satyr-játék. Kossuth nem ír többet ezúttal, mert írnokokkal nem rendelkezik! Várjon! Hát honnan kerültek Kossuth e leg­újabb levelének azon példányai, melyek az országban voltak — kéziratban vagy miben — mielőtt e levél a „Pesti Napló“­­ban megjelent. Valóban, egy Katona József veszett el Kossuthban. _ r‘ -És talán jobb volna reá nézve, ha oda hagyva az agitatióét, ennek szép pályá­jára lépne. Mert tömérdek azok száma, kik Kos­­­­riu­thot — nem tisztelték, magasztalták, hanem — imádták, mivel azt látták ben­ne, ki a nemzetet vezette egy harczban, mely önfenntartására szükséges, habár czélra közvetlen nem is vezető, áldozatai daczára mégis üdvös volt. És ezeknek fáj, hogy most ez érzelme­ket, melyekről hitték, hogy megállapo­dásra jutottak a sírig, meg kell változ­­tatniok. Keserű megilletődéssel érzi ezt e sorok írója is. Haditörvényszék protocollumából mu­tathatná ki, hogy Kossuthért — rajongott. Épen a fentebbi okból. Nem ítélt volna el Kossuth tettei, tervei közül egyet sem, bármily veszélyesnek látszott volna. Nem ítélte el a famosus „conf­­edera­­tiót“ sem. Tudta ugyan, hogy ezzel a szabadságot meg lehet nyerni — talán. De a nemzeti létet fel kell áldozni — min­denesetre. De azt gondolta: A vízbe fuldokló­nak szalmaszállba is szabad kapaszkodnia. El kell azonban ítélni a bujtogatást a szent koronával koronázott fő, a nemzet és a király egyetértéséből fennálló alkot­mány ellen. Pest, sept. 25. u­. (H.) Megismertetvén első czikkünkben az eddig hatályban lévő közmunka in­tézményt, annak bírálatára akarunk át­térni. Minden institutiónak legbiztosabb bírá­latát az általa elért eredmények adják. Nézzük tehát mindenekelőtt a közmunka intézmény által eléretni kívánt czélokat. Az 1844-iki törvénynek, nézetünk sze­rint, egyik fő fogyatkozása, hogy a köz­munka szolgálatnak vízi építmények és a megyei közigazgatás tekintetében szük­séges közczélokra való felhasználását is megengedi, holott, a­m­ii erre később visszatérvén, ezt meg is fogjuk mutatni, az összes közmunkaerő a szükséges utak létesí­tésére és fenntartására sem elegendő. A törvény tehát elforgácsolja az erőt, és kizá­rólagos czélt ki nem tűzvén, sok vissza­élésre adott alkalmat, s hattározott irányt sem jelölt ki. Mind­a­mellett, úgy látszik, első­sorban az utak építését kívánta elő­mozdítani. A későbbi közmunka szabály­rendeletek a közmunkának utak építésére való rendeltetését határozottan megálla­pítják,­ s a fősulyt mindig erre is fektetik. Ez irányban azonban sem a törvény­nek, sem a későbbi szabály-rendeletek­nek kívánt sikere nem volt­.­­ Az ország-­­ utaknak 1848 előtti szomorú állapota köztudomású, valamint kétségtelen tény, hogy országutak dolgában hazánk, termé­­­­szetes fejlődésének rendkívüli kárára, most is aránytalanul szegény. Nem akarjuk­­ állítani, hogy ennek okozója kizárólag­­ közmunka intézményünk ; de hogy ezen­­ intézmény a dolgok ezen visszás állásán ■ segíteni képes nem volt, az tény.­­ Angliában a közmunka rendeltetése­­ mig fennállott, kizárólag az utak építése és fenntartása volt, egész 1836-ig, midőn végkép meg van szüntetve. Szabályozást ezen intézmény 1­776-ban nyert, és az uj közmunka törvénynek eredménye az utak­­ rendkívüli javulása volt. Az 1836. évi­­ franczia törvénynek, mely a községi utak­­ építésére vonatkozó szabványokat tartal­­­­mazza (chemins vicinaux) pontos és szigo­rú alkalmazása Franczia­országot a máso­­­­dik császárság alatt közel 12,000 mért­föld ilyen úttal gazdagbálra. A nálunk most is érvényben lévő közmunka intéz­mény eredménye sehol sem látható. Általánosságban tehát a 44-ki törvény és későbben történt rendeleti módosításai a kívánt eredményeket nem létesítették. Áttérve már most a 44-ki törvény rész­letes bírálatára, a kor és viszonyok ter­mészetében fekvőnek találjuk, hogy a ter­mészetben való munka­szolgálatot veszi alapul, és hogy a kötelezettséget nem mindenkire egyaránt terjeszti ki, s ezen szempontból nem is akarjuk bírálni. Akkor, midőn az úrbér még érvényben volt, a pénzszegény terményg­zdaságra szorított országban a természetben való szolgál­tatásokra kellett szükségképen a fősúlyt fektetni. Hiányait a következőkben találjuk : Nem lévén minden vidéknek egyenlő forgalmi szükségletei, nem tartjuk czél­­szerűnek, hogy a törvény a viselendő te­her nagyságát és minőségét egyenletesen szabja meg. Ezen egyenlőséget, a viszo­nyok amúgy is illusóriussá teszik.­ Ha valamely megyének sok építendő útja van, melyeknek létesítésére a törvény által mindenkire egyenlően kiszabott köz­munka szolgálat nem elég ; miért a tör­vény által már annak előre elejét verni, hogy azon megye vagy vidék, nagyobb szorgalom és erőmegfeszítés által önma­gán segítsen. Ellenben vannak vidékek, hol a törvény által kiszabott közmunka nem szükségeltetik. Miért tehát törvényt alkotni, melyet némely esetekben megtar­tani esztelen volna? ! A törvénynek tehát meg kell ugyan szabni a határokat, melyeken túl a pol­gárok munkája vagy pénze igénybe ne vétessék, de bizonyos szabad mozgást is kell engednie, meghatározván az eseteket, melyekben a kormány vagy helyható­ság az egyesektől nagyobb hozzájárulást is követelhet.­­ Másik hiányát abban látom, hogy mi­­­­után a leszolgálandó munka mennyisége meghatározta, az irán­t nem foglalt magá­ban részletes és pontos intézke­déseket, mikor, mely időben és hol kelljen ezen­­ szolgálatot teljesíteni , és nem szab bün­­­­tetéseket a közmunkát le nem szolgálók­ra. Mindezeket részletesen, pontosan a törvényben kell megállapítani, mert még azon esetben is, ha erre nézve a legpon­tosabb intézkedések történnek, a közmun­kának leszolgálásával, kiállításával, rend­kívül sok nehézség jár. Egy további hiánya, hogy nem engedi vagy kötelezi a helyhatóságokat, hogy az utak fenntartására szükséges készpénz kiállítása czéljából adót vethessenek ki, vagy legalább a közmunkát egyes esetek­ben megválthassák. Utat csupán csak ter­mészetben rendelkezésre álló ingyen mun-­­­kával építeni és fenntartani nem lehet. —­­ Szükségesek ahhoz szakképzett egyének­­ és kézművesek, szóval készpénz is. — To- f­vábbá vannak az országnak olyan vidé-­­­kei, melyeken kő egyáltalában nem lévén, más mesterséges útépítési rendszerhez kell folyamodni, például kongó tégla út-­­ építéséhez. De az ilyen tépítésénél csak igen kevés ingye­n munkát lehet felhasz­nálni, mert a legtöbb körülötte előforduló­­ munkák szakértelmet és gyakorlottságot igényelnek. Végre pedig a közmunka felhasználása feletti felügyeletére, az egész sok ingyen munka vezetésére nem szervez egy új tisztviselői állomást. Mert a szolgabírónak annyi különféle ügy elintézése van köte­lességévé téve, hogy ezen ügynek elegen­dő időt és fáradságot nem szentelhet. Ha a törvény az egész intézmény kezelését a megyére bízza, úgy egy külön tisztvise­lőt kellett volna e teendők végzésére te­­­­remteni, s annak kötelességét tüzetesen körvonalazván, felelősségére és hatáskö­rére nézve is intézkedni. Épen úgy, mint a­hogy a mezei rendőri törvény alkotásá­val a rendőri szolgabírói hivatal jön an­nak kezelésével megbízva, egy külön tiszt­viselőt kellett volna a közmunka érvénye­sítésére is felállítani. Ezek lennének azon főmozzanatok, me­lyeket az 1844-iki törvényre nézve meg­­említendőknek tartottunk. Áttérve a közmunka tárgyában az 1848 meghaladó időben kiadott szabály­rende­letre, mint láttuk, ez, eltérőleg a 44-ik tör­vénytől, a közmunkaerő egy, más kivetési kulcsát állapítja meg; az igás munka­na­pok száma nem a földbirtok nagysága, hanem a marha­számra lévén állapítva. Az első perezre feltűnő ezen kulcs igaz­ságtalansága, ezen alapon a közmunka­rendszer felette igazságtalan és nyo­masztó. Mert a közmunkának feladata a köz­­utaknak építése és fenntartása lévén, az igazság és méltányosság azt követelné, hogy ezen teher is, mint minden más köz­­­teher, az illető munka kötelezettek között azon arányban osztassák el, a­mint az utat használják. A most is érvényes közmunka-rend­szer azonban e czért nemcsak el nem éri, de azt meg sem közelíti.­­ Kétségtelen ugyanis, hogy a vagyonosabb részint köz­vetlenül maga, részint közvetve szükség­letei fedezése, gazdasági üzletének foly­tatása végett nagyobb, s vagyonával nö­vekedő mérvben veszi igénybe az utakat, mint a szegényebb sorsú. A közmunka kötelezettség ellenben leg­súlyosabban a szegényebb osztályúakat terheli és nyomja. — így van ez az igás munkánál, s még nagyobb mértékben a kézinél. Az igás­ munka kötelezettség a vonó állatok számára lévén alapítva, a kis föld­­birtokost aránylag nagyobb mérvben ter­heli a nagynál. Mert tapasztalás szerint a vonó állatok száma a földbirtok nagysá­gával nem aránylagosan növekszik, s a kis földbirtokon , melynek tulajdonosa maga teljesít minden előforduló munkát, aránylag több vonó marhára van szük­ség, mint nagy birtokon, hol az idő­szakonként előforduló munká­latok fogad­ott vonatokkal tel­­jesíttetnek. Így például egy 30 hol­das telkes gazda átlagosan 4 vonó mar­hát tart, s e szerint ezer holdas birtokon 33-szor annyinak, vagyis 134 vonó mar­hának kellene lenni, míg tényleg 40 nél több nem igen szokott tartatni. Míg tehát az első négy szekeres napot szolgál, ad­dig az utóbbi, vonó állatai számának ará­nyában, csak 10 szerte annyit, vagyis 40, és nem 33­­3-szor, vagyis 134 nappal tartozik. Sőt van birtokos, ki igavonó állatot épen nem tart, s bár szép jövedelme mel­lett az utakat nagy mérvben használja, azoknak fenntartásához bármely szegény sorsú zsellérnél többel nem járul. A gyalog vagy kézim­unkánál ez arány­talan terheltetés még sokkal szembeötlőbb és feltűnőbb. Mert e munkanemnél, mely személyhez van kötve, csak az jön kér­désbe, vájjon valaki házbirtokos-e, vagy nem, de tekintetbe nem vétetik a háznak becse vagy értéke, s annak, ki nem ház­­tulajdonos, vagyoni állapota. Ily módon az, ki valamely távol fekvő faluban alig néhány száz forint értékű házzal bír, any­­nyi munkát köteles teljesíteni, mint a nagy­városban százezreket érő ház vagy házak tulajdonosa, ki a könnyű közleke­dés jótéteményét nemcsak nagyobb mérv­ben élvezi, de a ki vagyonának és jólété­nek jelentékeny részét épen a közlekedés könnyűségének köszöni. A tőkepénzes vagy kereskedő, ki saját házzal nem j­­r, azon l­ázatlan zsellér.fél, ki csupán kézimunkájából nyert minden napi keresetéből él, semmivel sem dolgo­zik többet. A szóban forgó szabály­­­rendeletnek többi hiányai, részint az 1844-ki törvény­nyel közösek. A már fentebb említtettek meg, részint pedig olyanokra vonatkoz­nak, melyeket később a hozandó új tör­vény megvitatásánál az­úgy is fel kell említenünk, a­miket tehát itt ismétlés nélkül fel nem hozhatunk.

Next