Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-26 / 5230. szám
223—5230. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Hénmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Csütörtök, sept. 26. 18IP. 18. évi tél Hirdetmények díján 7 hasábos petitsor egyszeri hírdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyílt tér : 7 hasábos petit *25 nj kr. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva : félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Előfizetési felhivás a NAJPIO october-decemberi évnegyedet Folyamára. October—decemberi|., évre . . . . 5 1125 kr, A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, sept. 25. 1861. (A. J.) A „Pesti Napló“ főszerkesztője mindjárt Kossuth legújabb levelének közlésénél kijelentette, hogy „áll elébe a szép szónak.“ Részünkről tehát hiú, fölösleges munka volna itt e levél érdemébe bocsátkozni. Legalább is nagyon elmaradnánk a versenyben. De Kossuth érdekes levelében van egy mozzanat, mely több mint érdekes, valósággal mulatságos. És gyönge ember létünkre, ki ne bocsátaná meg nekünk, ha nem tudjuk magunkat azon élvezettől megfosztani, hogy e mulatságos mozzanattal foglalkozunk. Kossuth felette csodálkozik, hogy mikép tulajdoníthatá neki báró Kemény a „heves képzelem“ tulajdonát, holott ő sem regényt, sem verset nem irt. És tulajdonítja azt neki épen az, ki „a regényírók közt díszes helyen áll a magyar irodalomban.“ Mindenesetre nagyon fölösleges lene Kossuthot arra figyelmeztetnünk, hogy a „heves“ képzelem nem épen jeles tulajdona a regényírónak. — Fennköltre szüksége van, de „hevesre“ bizony nincs. Kell, hogy mindig tudjon képzelme fölibe emelkedni Ítélő tehetségével, kell hogy uralkodjék rajta. Pedig a „heves“ képzelem, az elragadja. Az meggondolatlanul belelovagol olyan térre, mely eredeti intenzióitól távol esik, azokkal ellentétben áll. Fennkölt képzelemre van tehát szüksége a regényírónak, és ilyen mellett megőrizheti higgadtságát, uralkodhat tárgyán, és csak ilyen mellett maradhat következetes. És ez nemcsak a regényíróra vonatkozik. Valamint az sem, hogy a „heves“ képzelem inkább rész, mint jó tulajdona. Mindezt Kossuth bizonynyal szintén tudja, és ha szem elől tévesztette — bizonynyal csak „heves“ képzelme miatt tette. És azért bírhat ez utóbbi tulajdonnal, ha nem is írt verset, ha nem is ért a regényíráshoz, ha nem is foglalkozott költészettel , mivel egy kis történelmet segített csinálni, amint a gonosz világ mondja. (Óh, óh! Az a gonosz világ!) És mégis e pontra nézve is van egy kis aggodalmunk. Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy nagyon gyanakvó természetünk lehet. Kossuth ünnepélyes óvást tesz : „Verset nem írtam soha. Regényt sem nem írtam, sem nem csináltam soha.“ (Szép supperlativ!) Jaj, de hát mért hallgat olyan mélyen a drámaírásról. Valóban, e levél számos helye alapos gyanút kelt, hogy a színpad költészetétől Kossuth nem egészen idegen. Ejnye, ha csak nem volnának elégetve az akadémiai pályázatok jeligés levélkéi! Valóban, ha más nem, e levél bizonyítja, hogy a színpad költészetét illetőleg, Kossuth nemcsak tehetséggel, hanem tanulmánynyal is bír. Napóleonról mondják , hogy mindig Talmával tanulta be előre szereplését a nagy status-actiókon. Tán Kossuth is tett ily tanulmányokat, nemcsak ily status-actiókra, hanem politikai működésére is. És tanulmányai, úgy látszik, lelkiismeretesek, komolyak, mélyek. Kezdő az antik tragoedián. Legalább a coburnuson tagadhatlan fenséggel mozog. Milyen dictió! „És mindezt én teszem, én! Kossuth Lajos.“ Hah! Az ember hátán csaknem oly szent borzalom borsódzik végig, mint e szavakra : „Mi, Isten kegyelméből, stb. stb. . . . Jeruzsálem királya, stb., stb.“ De ért ő az újabb szinműirodalom egy jeles fajához is, melyet különösen a németek (si donc!) ápolnak. Ez a könyet facsaró,úgynevezett „führ stück.“ Milyen színpadias hatásvadászat fekszik levelében, midőn panaszkodik ,,a tizennyolcz évi hontalanság nyomor börtönéről, melynek ajtaját még most is csak a reversalisok és elvmegtagadás kulcsával nyithatná meg.“Az elvmegtagadás és reversalis pedig csak az, hogy hűségét jelentse ki alkotmány és azon király iránt, kinek fején szent István koronája tündököl. Valami, a mit őseink szent kötelességüknek tartottak, a mi minden igaz magyarnak szivébe kell hogy legyen vésve.) Aztán: „Hogy e hosszú nyomor és keserűség közben saját emberségemből álltam meg a szenvedések viharát becsületesen (nem is vártuk máskép), s ha idegen földön sok nemes rokonszenvre, sok hű barátra találtam is, de saját személyemre nézve senki „nagylelkűségének“ egy morzsával sem vagyok kötelezettje, az önérzetem kincséhez tartozik, s ez renden van.“ És így zárja ki tovább panaszait, keserveit, mondván végre : „Elviselem én, míg saját erőmmel bírom — az élet reám mért terheit. Ha nem bizom, megtöröm alattuk, de sem meg nem hajlok (hajlom), sem senki hálájának, senki nagylelkűségének mankójára nem támaszkodom.“ Úgy látszik, a színköltészet minden titkát érti, a contrast titkát is. Minden hatást kiaknáz . Valóban szemben a fentebbiekkel, mily hatásos contrast ez : „Az életnek ürömét, mint mézt, nagyon közömbösen veszem.“ Távol legyen tőlünk, hogy játszunk Kossuth szent fájdalmaival, és hogy vannak szent fájdalmai, tudjuk. De az ő helyében, éppen ha szentek, nem profanáltuk volna így. Politikai discussióban, döntő érvek hiányában, ezekkel akarni megnyerni a hallgatóság szívét: színpadi hatás vadászata. Várjon azt hiszi-e Kossuth. Hogy csak ő szenvedett? Hogy nincsenek e mások is, kik éltük boldogságát feldúlva látták, dicső, de szerencsétlen végű függetlenségi harczunk után? Kik nem távolról, hanem a közelség iszonyatos közvetlenségében látták, mint szí a kalász vért a földből! Kik nem a hontalanság, hanem a 20 éves várfogság sötét börtönében ültek vasban, és onnan látták, mint pusztul családjuk, mint lesznek nőik, gyermekeik földönfutókká, kiknek nincs hová tenniök fejüket! Kiknek nem képzelt, hanem reális bilincsekben, módjukban sem volt „saját emberségükből megállani,“ saját és családuk létét fenntartani, amint az természetes kötelessége mindenkinek, hacsak módjában van, és nem dicsekvés tárgya. Voltak elegen, kik nem természetes halállal látták kimúlni azokat, kiket legjobban szerettek. És nemcsak Kossuth volt, hanem voltak ezren, kiknek hazafi keservéhez irtózatos családi csapások súlya is járult. És voltak ezren, kik így sújtva, megtörve bár, még mindig elég erősek voltak, nem fakadni panaszokra uton-útfélén, mert tudták, hogy ezt a hazáért szenvedik — és volt ez rajtuk drága folt! És ha keservüket elfojtani nem tudták, legalább hatásos vitatkozási érvekké nem profanálták. Mert legyen bármily súlyos, annak érdekét előmozdítani, akinek — okkal, ok nélkül — boldogságunk feldúlását tulajdonítjuk . Ha tudjuk, hogy érdeke kapcsolatban van a haza érdekével, egy perczig sem fogunk teendőkön kételkedni. Mert természete az magyar embernek, hogy ahol a haza érdekét látja, le tudja küzdeni higgadtsággal talán ellenkező magánvonzalmait, ellenszenveit és érzelmeit; le tudja küzdeni higgadtsággal a „heves“ képzelmet, mely emezeknek akar túlsúlyra segíteni. De mit tehet róla Kossuth, ha olyan rendkívüli tehetsége van a színpad költészetéhez, s hogy a csalogató hatásnak nem tud ellentállani! És tehetsége valóban nem mindennapi. Milyen jelesen tudja scenírozni az éjfél csendjében kitörő szuronyos hatalmat. Milyen sikeresen parodisálja kedélyes humorral bohózattá „Don Juan“-t. Milyen szépen tud dekorálni „a személyes biztonság fájával/ a „kényelmes indolentia árnyékával,“ a „hideg vízzel leöntött lelkesedéssel!“ A ballethez is ért: Mily ügyesen vezényli az agarakat! Sőt megörvendeztet egy komoly szabású színmű tervével is. Utolsó felvonása csakugyan nagyszerű volna. Terem. Jobbra, balra ajtó. Középen emelvényen az esküdtszék. Ettől balra a bűnös vért izzadó kemény. Jobbra végvonaglásában Ebeczky. felől Kossuth, declamálva egy monológot Marquis Posa szerepéből. A tragoediára, mint a görögöknél, következik a satyr-játék. Kossuth nem ír többet ezúttal, mert írnokokkal nem rendelkezik! Várjon! Hát honnan kerültek Kossuth e legújabb levelének azon példányai, melyek az országban voltak — kéziratban vagy miben — mielőtt e levél a „Pesti Napló“ban megjelent. Valóban, egy Katona József veszett el Kossuthban. _ r‘ -És talán jobb volna reá nézve, ha oda hagyva az agitatióét, ennek szép pályájára lépne. Mert tömérdek azok száma, kik Kosriuthot — nem tisztelték, magasztalták, hanem — imádták, mivel azt látták benne, ki a nemzetet vezette egy harczban, mely önfenntartására szükséges, habár czélra közvetlen nem is vezető, áldozatai daczára mégis üdvös volt. És ezeknek fáj, hogy most ez érzelmeket, melyekről hitték, hogy megállapodásra jutottak a sírig, meg kell változtatniok. Keserű megilletődéssel érzi ezt e sorok írója is. Haditörvényszék protocollumából mutathatná ki, hogy Kossuthért — rajongott. Épen a fentebbi okból. Nem ítélt volna el Kossuth tettei, tervei közül egyet sem, bármily veszélyesnek látszott volna. Nem ítélte el a famosus „confederatiót“ sem. Tudta ugyan, hogy ezzel a szabadságot meg lehet nyerni — talán. De a nemzeti létet fel kell áldozni — mindenesetre. De azt gondolta: A vízbe fuldoklónak szalmaszállba is szabad kapaszkodnia. El kell azonban ítélni a bujtogatást a szent koronával koronázott fő, a nemzet és a király egyetértéséből fennálló alkotmány ellen. Pest, sept. 25. u. (H.) Megismertetvén első czikkünkben az eddig hatályban lévő közmunka intézményt, annak bírálatára akarunk áttérni. Minden institutiónak legbiztosabb bírálatát az általa elért eredmények adják. Nézzük tehát mindenekelőtt a közmunka intézmény által eléretni kívánt czélokat. Az 1844-iki törvénynek, nézetünk szerint, egyik fő fogyatkozása, hogy a közmunka szolgálatnak vízi építmények és a megyei közigazgatás tekintetében szükséges közczélokra való felhasználását is megengedi, holott, amii erre később visszatérvén, ezt meg is fogjuk mutatni, az összes közmunkaerő a szükséges utak létesítésére és fenntartására sem elegendő. A törvény tehát elforgácsolja az erőt, és kizárólagos czélt ki nem tűzvén, sok visszaélésre adott alkalmat, s hattározott irányt sem jelölt ki. Mindamellett, úgy látszik, elsősorban az utak építését kívánta előmozdítani. A későbbi közmunka szabályrendeletek a közmunkának utak építésére való rendeltetését határozottan megállapítják, s a fősulyt mindig erre is fektetik. Ez irányban azonban sem a törvénynek, sem a későbbi szabály-rendeleteknek kívánt sikere nem volt. Az ország- utaknak 1848 előtti szomorú állapota köztudomású, valamint kétségtelen tény, hogy országutak dolgában hazánk, természetes fejlődésének rendkívüli kárára, most is aránytalanul szegény. Nem akarjuk állítani, hogy ennek okozója kizárólag közmunka intézményünk ; de hogy ezen intézmény a dolgok ezen visszás állásán ■ segíteni képes nem volt, az tény. Angliában a közmunka rendeltetése mig fennállott, kizárólag az utak építése és fenntartása volt, egész 1836-ig, midőn végkép meg van szüntetve. Szabályozást ezen intézmény 1776-ban nyert, és az uj közmunka törvénynek eredménye az utak rendkívüli javulása volt. Az 1836. évi franczia törvénynek, mely a községi utak építésére vonatkozó szabványokat tartalmazza (chemins vicinaux) pontos és szigorú alkalmazása Francziaországot a második császárság alatt közel 12,000 mértföld ilyen úttal gazdagbálra. A nálunk most is érvényben lévő közmunka intézmény eredménye sehol sem látható. Általánosságban tehát a 44-ki törvény és későbben történt rendeleti módosításai a kívánt eredményeket nem létesítették. Áttérve már most a 44-ki törvény részletes bírálatára, a kor és viszonyok természetében fekvőnek találjuk, hogy a természetben való munkaszolgálatot veszi alapul, és hogy a kötelezettséget nem mindenkire egyaránt terjeszti ki, s ezen szempontból nem is akarjuk bírálni. Akkor, midőn az úrbér még érvényben volt, a pénzszegény terménygzdaságra szorított országban a természetben való szolgáltatásokra kellett szükségképen a fősúlyt fektetni. Hiányait a következőkben találjuk : Nem lévén minden vidéknek egyenlő forgalmi szükségletei, nem tartjuk czélszerűnek, hogy a törvény a viselendő teher nagyságát és minőségét egyenletesen szabja meg. Ezen egyenlőséget, a viszonyok amúgy is illusóriussá teszik. Ha valamely megyének sok építendő útja van, melyeknek létesítésére a törvény által mindenkire egyenlően kiszabott közmunka szolgálat nem elég ; miért a törvény által már annak előre elejét verni, hogy azon megye vagy vidék, nagyobb szorgalom és erőmegfeszítés által önmagán segítsen. Ellenben vannak vidékek, hol a törvény által kiszabott közmunka nem szükségeltetik. Miért tehát törvényt alkotni, melyet némely esetekben megtartani esztelen volna? ! A törvénynek tehát meg kell ugyan szabni a határokat, melyeken túl a polgárok munkája vagy pénze igénybe ne vétessék, de bizonyos szabad mozgást is kell engednie, meghatározván az eseteket, melyekben a kormány vagy helyhatóság az egyesektől nagyobb hozzájárulást is követelhet. Másik hiányát abban látom, hogy miután a leszolgálandó munka mennyisége meghatározta, az iránt nem foglalt magában részletes és pontos intézkedéseket, mikor, mely időben és hol kelljen ezen szolgálatot teljesíteni , és nem szab büntetéseket a közmunkát le nem szolgálókra. Mindezeket részletesen, pontosan a törvényben kell megállapítani, mert még azon esetben is, ha erre nézve a legpontosabb intézkedések történnek, a közmunkának leszolgálásával, kiállításával, rendkívül sok nehézség jár. Egy további hiánya, hogy nem engedi vagy kötelezi a helyhatóságokat, hogy az utak fenntartására szükséges készpénz kiállítása czéljából adót vethessenek ki, vagy legalább a közmunkát egyes esetekben megválthassák. Utat csupán csak természetben rendelkezésre álló ingyen mun-kával építeni és fenntartani nem lehet. — Szükségesek ahhoz szakképzett egyének és kézművesek, szóval készpénz is. — To- fvábbá vannak az országnak olyan vidé-kei, melyeken kő egyáltalában nem lévén, más mesterséges útépítési rendszerhez kell folyamodni, például kongó tégla út- építéséhez. De az ilyen tépítésénél csak igen kevés ingyen munkát lehet felhasználni, mert a legtöbb körülötte előforduló munkák szakértelmet és gyakorlottságot igényelnek. Végre pedig a közmunka felhasználása feletti felügyeletére, az egész sok ingyen munka vezetésére nem szervez egy új tisztviselői állomást. Mert a szolgabírónak annyi különféle ügy elintézése van kötelességévé téve, hogy ezen ügynek elegendő időt és fáradságot nem szentelhet. Ha a törvény az egész intézmény kezelését a megyére bízza, úgy egy külön tisztviselőt kellett volna e teendők végzésére teremteni, s annak kötelességét tüzetesen körvonalazván, felelősségére és hatáskörére nézve is intézkedni. Épen úgy, mint ahogy a mezei rendőri törvény alkotásával a rendőri szolgabírói hivatal jön annak kezelésével megbízva, egy külön tisztviselőt kellett volna a közmunka érvényesítésére is felállítani. Ezek lennének azon főmozzanatok, melyeket az 1844-iki törvényre nézve megemlítendőknek tartottunk. Áttérve a közmunka tárgyában az 1848 meghaladó időben kiadott szabályrendeletre, mint láttuk, ez, eltérőleg a 44-ik törvénytől, a közmunkaerő egy, más kivetési kulcsát állapítja meg; az igás munkanapok száma nem a földbirtok nagysága, hanem a marhaszámra lévén állapítva. Az első perezre feltűnő ezen kulcs igazságtalansága, ezen alapon a közmunkarendszer felette igazságtalan és nyomasztó. Mert a közmunkának feladata a közutaknak építése és fenntartása lévén, az igazság és méltányosság azt követelné, hogy ezen teher is, mint minden más közteher, az illető munka kötelezettek között azon arányban osztassák el, amint az utat használják. A most is érvényes közmunka-rendszer azonban e czért nemcsak el nem éri, de azt meg sem közelíti. Kétségtelen ugyanis, hogy a vagyonosabb részint közvetlenül maga, részint közvetve szükségletei fedezése, gazdasági üzletének folytatása végett nagyobb, s vagyonával növekedő mérvben veszi igénybe az utakat, mint a szegényebb sorsú. A közmunka kötelezettség ellenben legsúlyosabban a szegényebb osztályúakat terheli és nyomja. — így van ez az igás munkánál, s még nagyobb mértékben a kézinél. Az igás munka kötelezettség a vonó állatok számára lévén alapítva, a kis földbirtokost aránylag nagyobb mérvben terheli a nagynál. Mert tapasztalás szerint a vonó állatok száma a földbirtok nagyságával nem aránylagosan növekszik, s a kis földbirtokon , melynek tulajdonosa maga teljesít minden előforduló munkát, aránylag több vonó marhára van szükség, mint nagy birtokon, hol az időszakonként előforduló munkálatok fogadott vonatokkal teljesíttetnek. Így például egy 30 holdas telkes gazda átlagosan 4 vonó marhát tart, s e szerint ezer holdas birtokon 33-szor annyinak, vagyis 134 vonó marhának kellene lenni, míg tényleg 40 nél több nem igen szokott tartatni. Míg tehát az első négy szekeres napot szolgál, addig az utóbbi, vonó állatai számának arányában, csak 10 szerte annyit, vagyis 40, és nem 333-szor, vagyis 134 nappal tartozik. Sőt van birtokos, ki igavonó állatot épen nem tart, s bár szép jövedelme mellett az utakat nagy mérvben használja, azoknak fenntartásához bármely szegény sorsú zsellérnél többel nem járul. A gyalog vagy kézimunkánál ez aránytalan terheltetés még sokkal szembeötlőbb és feltűnőbb. Mert e munkanemnél, mely személyhez van kötve, csak az jön kérdésbe, vájjon valaki házbirtokos-e, vagy nem, de tekintetbe nem vétetik a háznak becse vagy értéke, s annak, ki nem háztulajdonos, vagyoni állapota. Ily módon az, ki valamely távol fekvő faluban alig néhány száz forint értékű házzal bír, anynyi munkát köteles teljesíteni, mint a nagyvárosban százezreket érő ház vagy házak tulajdonosa, ki a könnyű közlekedés jótéteményét nemcsak nagyobb mérvben élvezi, de a ki vagyonának és jólétének jelentékeny részét épen a közlekedés könnyűségének köszöni. A tőkepénzes vagy kereskedő, ki saját házzal nem jr, azon lázatlan zsellér.fél, ki csupán kézimunkájából nyert minden napi keresetéből él, semmivel sem dolgozik többet. A szóban forgó szabályrendeletnek többi hiányai, részint az 1844-ki törvénynyel közösek. A már fentebb említtettek meg, részint pedig olyanokra vonatkoznak, melyeket később a hozandó új törvény megvitatásánál azúgy is fel kell említenünk, amiket tehát itt ismétlés nélkül fel nem hozhatunk.