Pesti Napló, 1868. január (19. évfolyam, 5307–5330. szám)
1868-01-26 / 5326. szám
21-0326 Vasárnap, január 26.1868. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. e lap szellemi raszát illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI SAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjat 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njra. Nyilt tér: 6 hasábos petit 25 nj kr. Test, jan. 24. 1868. Ha mégis nyertünk-e valamit és mit ? Bizonyos városban egy házi ur, hogy pinczéjét az alkalmatlan ellenörködési látogatásoktól felszabadítsa , meghagyta egyik cselédjének, hogy a váltságdíj iránt a fogyasztási adókat bérben tartó városi árakkal végezne. A cseléd nagy bámulást szinte arcczal, mintha meglepetve volna, hogy az adó ezen nemét még mindig fizetni kell, válaszold urának, kiről tudta, hogy az országgyűlési többség politikájának buzgó védelmezője : hát ez az adó még mindig fennáll ?!Hiszen, ha az ember még mindig kénytelen megfizetni a maga saját bérát, hogy azt megihassa, akkor mit nyertünk ? Nem nyertünk az egész alkotmánynyal semmit. És mondhatom, hogy ezen könnyelműen oda vetett „nem nyertünk semmit,“ átalános szójárássá készül válni az egész országban, —annyit és oly sokszor ismételik, hogy végre elhiszik, habár látják, érzik és tudják, hogy szabadon lehelnek és mozognak, s intézik magán és közügyeiket ; a kereset nagy, az anyagi felvirágzást célzó vállalkozások óriásiak és mindenre kiterjedők, a forgalom élénkebb, semmint századok óta volt, s az adóknak minden sokfélesége mellett is, a jólét máris érezhetőleg gyarapodott, a pénzszűkét sínylő panaszok egészen megszültek ; a tervezett számos vasútvonalak megkezdett kimérései élénk örömre hangolták országszerte a birtokos és munkás osztályokat egyaránt, s eltekintve a helyhatósági és országgyűlési beható, s ép azért világosságot terjesztő megvitatásoktól, a sűrűn keletkező egyletek és körök , a megszaporodott hírlapirodalom gondoskodnak róla, hogy az anyagi mozgalommal egyenlépést tartson a szellemi haladás, s fennállásuk és működésük által, ha egyebet nem, annyit minden esetre bizonyítanak, hogy szabad tért nyertek, mivelni és terjeszteni a jót, s gátolni, sőt kiirtani a rostat. Ez pedig — igénytelen nézetem szerint — a legfőbb, amit nyerni lehet. Mondom, hogy legfőbb, mert habár nem is változtathatom meg rögtön és egészen a lét reális feltételeit, min nem változtathatta meg a paradicsomból kikergetett Ádám apánk a tövist és bojtorjánt termő, s épen azért folytonos nehéz munkát igénylő földnek természetét ; — de ha egyszer szabadságom van eszemet használni és érvényesíteni, hogy mint lehetne a nyomasztó helyzetet kedvezőbbé alakítani, azt gondolom, hogy meg van nyerve a legelső és a legfőbb dolog, melyre szükségem van, hogy sorsomon segítsek, az akadályokat és nehézségeket legyőzzem, s anyagi és erkölcsi gyarapodásomra, s mindinkábbi felszabadulásomra ama végzetszerű feltételek alól, elkövethessek mindent, amit az okosság és helyes számítás megenged. Ha a „nem nyeltünk semmit“ csak a népnek azon osztálya hangoztatná, mely a szellemi javak értékét és horderejét, a magát szabadon érvényesítő értelmiség hatalmát és hathatósságát az anyagi jólétnek is emelésében nem képes megítélni, úgy e dolgon nem igen fognánk csodálkozni , mert ő csak azt veszi tekintetbe, hogy úgy fizet, mint azelőtt ; arra pedig, hogy helyzete javult, mert sorsa kezébe van letéve, s módot fog találni benne, amint már is talált, hogy jóval többet keressen és érdemeljen, mint azelőtt, azon okból, mert ez közvetlenül munkájának bére, s az összefüggést az egész nyilvános élettel nem igen látja be, kevesebb súlyt fektet. De ha az említett ócsárlást olyanoktól halljuk, kik nemcsak hogy képzett emberek, hanem az értelmiség vezérei is akarnak lenni, s a szabadságnak a lét után mindezek felett való becsét már az által is tettleg bizonyítják és hirdetik, mert élnek vele, hogy mivel még semmit sem nyertek, nyerjenek valamit, vagy ez erkölcsi tüneményen, mely lehetetlen, hogy a téves értelmi felfogásból vegye eredetét, nem lehet, nem elszomorodnunk. Csernátony dicsekszik vele, hogy oly jó dolga van, hogy jobbat magának már nem is kívánhatna (1. „A Hon“ 15. számát); mit gondol, volna-e oly jó dolga, ha az ország nem nyert volna semmit ? S ha ő neki oly jól megy dolga, legalábbjelenleg, azt hiszik, hogy ez azért van, mert minden mások még mindig oly csehül találják magukat, amint ő hirdeti? A nemzet egyének és családokból áll. S ha az országban az egyének és családok túlnyomó számmal ugyanazt tapasztalják és érzik, hogy tudniillik javult a sorsuk, habár azt annyi tüntetéssel nem kürtölik is ki, várjon akkor is higyjük-e el neki, hogy semmit sem nyertünk ? — hogy a gyarapodás, habár csak jólétben, tehát anyagi erőben, még semmi nyeremény? Csernátony nem csinál magának illúsiót, hogy még jöhet idő, mely megfosztja mindenétől, mit a zsarnokság elvehet. De hát, kérdem szeretettel : okosság-e tőle oly politikát űzni, mely e catastrophát szükségképen előidézendi? E baj, higgye ezt el Cs. úr, csak akkor fogja érni, ha a csapás, mely őt, az egyént ekképen sújtaná, előbb a hazát, vagy legalább alkotmányát semmisítette meg. Még csak azon vigasztalása sem maradna, hogy önmagát és kényelmét feláldozva, a haza javát mozdította elő. Az összeomlott szép haza lépne fel tanuul ellene. És e csapás nem épen valószínűtlen, hahogy az országban azon szellem talál túlsúlyra vergődni, melynek elég sűrán akad buzgó apostola köztünk. A durva és pórias modor, melylyel a sajtó egy része, félretéve minden szemérmet, kegyeletet és illemet, szórja szitkait a legelső hazai tekintélyek ellen, kikre eddigelé a magyar ember még csak gondolni sem mert máskép, mint azon a szívnek oly természetes pietással, melylyel a szeplőtelen és érdemes hazafiságnak oly örömest adózik minden romlatlan becsületes lélek; bizonyos sympathiáknak folytonos ostentativ és kikivó fitogtatása, s az izgatásnak némely nemei, melyekkel a népet a dolgok fennálló törvényes rendjétől elidegeníteni, s az ama sympathiák által jelzett törekvés ki lek megnyerni törekesznek; a folytonos, ráutalás az adókra és terhekre, mintha a jelenlegi akár kormánynak, akár országgyűlési többségnek csakis szeszélye hozná magával, hogy azokat a nép még mindig viselni kénytelen ; a sok alaptalan hitegetés és ígéret, melylyel nem azért állnak elő, mintha hinnék, hogy azt valaha beválthatni fogják, hanem mert az ember daemoni szenvedélyeire akarnak hatni, hogy azokat forrongásba hozzák; a vidéki színpadi productiók, melyeknek meg vannak sajátságos hazaárulói, akik iránt keltett szenvedély, harag és gyűlölet, istenitéssel határos lelkesedésre ragadja a népet az „egyetlen“ nagy hazafi és megváltó iránt; meg az ő vezérszavaik, például adóexecutio, quóta stb., melyek hallatára tűzbe lő a közönség, s kitörő viharral rivalgja egy-egy miniszter vagy jobboldali hazafinak nevét; az épen most folyamatba tett uj agitatio a beszedett magyar bankcegek érdemében, melyek kárpótlása ez idő szerint anyagi lehetetlenség; de mit sorolom elő mindezeket, amik különben is mindenikünk előtt tudják, elég az hozzá, hogy ha e szellem, mely az érintett jelenségekben oly leplezetlenül és félreismerhetlenül nyilatkozik , túlsúlyra vergődik, a mi ezen fajta izgatások mellett, ha azoknak elejét nem veszik, igen lehetséges, — akkor erisis álland elő, mely Cserná tony nak, és igen sok másnak alkalmasint eszébe fogja juttatni Tekmessa, Ajax neje szavait Sophoclesnél : „Az oktalanok akkor kezdik megismerni a jót, mi kezeikben volt, midőn elvesztették.“ Cs.ur anyagilag jól érzi és találja magát, — szellemileg pedig szabad, itt figura, czikkei a „Hon“-ban mutatják. S a dolgok új rendjére vonatkozólag, melynek e javak élvezetét köszöni, mégis azt kérdi („Honv id. száma), hogy „mit nyert az ország becsülete, ereje, önállása az 1867-iki alkotmány által egyebet (!) a quotánál, státusadósságnál, delegatiónál, régi terhek törvényesítésénél, s újakra való kilátásnál ?“ E kérdésre a felelet átalánosságban, a fentebbiekben már bennfoglaltatik; közelebbi czikkünkben részletezni fogjuk a tárgyat, ez alkalommal még csak azt kívánván kiemelni, hogy a legfőbb tekintet és érdek, melynek minden egyebet alá kell rendelni, a nemzetiségnek biztosítása és fenntartása. A szabadság és alkotmány ugyan első kellék, hogy az ember az Ő földi javát előrevihesse, — de az, aki nincs, annak hasznát nem veheti. Ez volt az irányadó szempont és felfogás a közelebb elmúlt korszak alatt, midőn a nemzetiséget kellett védelmezni. Aki e felfogással nem tudja magát azonosítani, annak nincs mértéke a magyar többség politikájának megítélésére. Csernátonyéknak, ahelyett, hogy a quotát és terheket hánytorgassák, azt kellene megmutatni, illetőleg a kérdésre válaszolni■ ha várjon az az ismeretlen révpart, mely felé hajtják a nemzet hajóját, biztonságot, vagy legalább több, megnyugtatóbb biztonságot nyújt-e a magyar nemzetnek önfenntarthatása és további kifejlődésére nézve, mint az a csúfolt qyotás, közösügyes állapot, melyet az 1867-iki koronázás teremtett? Mi, kik a jobboldallal tartunk, azon meggyőződést tápláljuk, hogy Európa jelenlegi reális viszonyai közt minden oly politika, mely Ausztria lételét veszélyezteti, ha czélját érné, nemzetiségünket szinte bizonyos halálnak tenné ki. És mi azért, hogy nemzetiségünket fenntarthassuk, semmi árt sem sokallunk, ha mellette különben megélünk. E meggyőződés mondata kétségkívül a husvtti czikk ünnepelt írójával azon nagy politikai horderejű vallomást, hogy a birodalom szilárd fennállását semmi más tekinteteknek nem kívánjuk alárendelni. Ha Cs. sokalja az árt, melyen megalkudtunk, ám bizonyítsa be, hogy a czélt, ha csak oly eredménynyel is, kisebb áron is elérhettük volna. Úgy tapasztalom, hogy Cs. eléggé jártas Anglia történeteiben. Ám idézze viszsza emlékezetébe a rendszabályokat, melyeket Pitt a múlt század utolsó tizedében alkalmazott, hogy útját vágja minden befolyásnak, mely mély státusférfiúi belátása szerint az országot azon nehéz időkben veszélyeztethette. E rendszabályok tanúskodnak róla, hogy a parlamentáris többség is tud találni módot, megfékezni a vízözönt, mely az épület alapjai alá tolakodik. A szabadelvű hazafiak ez expedienshez csak a legutoló szükség esetén szoktak folyamodni. A pár excellence hzafiaknak volna fenntartva a dicsőség, hogy a szabad intézmények elleneinek nagy kárörömére, a többséget erre kényszerítsék, azt hivén, hogy mivel a compromissiótól félnek, ezt nem merik tenni. Az élénk átható és mély meggyőződés semmibe veszi még a népszerűséget is, ha belátása szerint a nemzetet csak ennek árán lehet megmenteni. A pillanatnyi félreismertet bőven kárpótolja a történeti halhatatlanság, s a megmentett haza hála teljes megemlékezése. A cordatumon eszközlendő változtatásokat tesznek szükségessé. A curia még erre nem válaszolt. Ha hajlandónak fog nyilatkozni a változtatásokra, akkor lehet még csak róla szó, hogy Crivelli mellé szakértő küldessék; ha nem leend hajlandó, eszközlendi a kormány maga is a szükséges változtatásokat egyoldalúan. Haynald ennélfogva még nem is volt azon helyzetben, hogy a hírlapok által reá tukmált megbízatást akár elfogadja, akár visszautasítsa. A reichsrath delegátusai f. hó 27-én banquettet készültek rendezni a magyarok számára. A magyarok a meghívást szépen megköszönték, s oda nyilatkoztak, hogy talán rá érne még az a banquette. Nem oly nagyon sietős tehát, mint a németek gondolták, hogy közelebbről érintkezzenek a delegatiók, mi prononcelrozott czélja volt a diszlakomának. Bécsi dolgok. Mint hirlik, felette nevezetes Gskra azon körirata, melyet Cislaibania összes főbb hivatalnokaihoz küldött, s melyről tegnapi számunkban mi is megemlékeztünk. Ezen circulareban jelesen nemcsak az alkotmány ellenesei szólittatnak fel, hogy meggyőződéseiknek megfelelőbb állomásokat és helyeket keressenek, hanem határozottan és nyíltan ki van mondva az is, hogy a kormány ama semlegességet és reservált magatartást az alkotmány kérdéseiben, melyben az alkalmazottak nagyobb része eddig annyira tetszett magának, ezentúl hivatalnokainál nem fogja tűrni. E köriratnak morális tekintetben igen jó hatása leend. El fogja fojtani ugyanis azon bureaucraticus szellemet, mely a betűben és paragraphusban kereste életét, s vele ölte meg a szellemet; ki fogja ölni azon hivatalnoki indolentiát, mely az embert minőségéből kivetkőzted, s a felsőbbség gépezetévé teszi; fel fogja ébreszteni az önérzetet, s a „bearoter“ fogalma ki fog ezek folytán halni, magva vesz azon hadnak, mely rendeltetését mások parancsszavában kereste, s annak idején Magyarországra is árasztotta a civilisatió sanyarú malasztját, hivatását nem egyes státusférfiak kicsavart sistemájában, az átalános igazságokon alapuló alkotmány törvényeiben keresendő , szóval kifejlend a bureau hivatalnokai helyébe az alkotmányos tisztviselő. A prágai kihágások miatt külön minisztertanácsot fognak tartani, melyben a követendő eljárást állapitandják meg. Kétségkívül kellő mértékkel fognak mérni azoknak, kik elég lelkiismeretlenek (mert lelkiismeretüket Moszkvában beváltották) a tudatlan népet akkor használni s uszítani értelmetlen, szégyenletes excessusokra, midőn épen a népnek van legkevesebb oka reá. A franzensbadi községtanács értesülvén a prágai dolgokról, Beustot és Herbstet rögtön díszpolgáraivá választotta. A concordatum ügyében Haynald érsekről jelentett dolgoknak semmi alapja. A dolog úgy áll, hogy a kormány kinyilatkoztatta a curia előtt, hogy a szentesített alaptörvények azon Az erdélyi só kérdésben. Pest városa bizottságának a sóügyben készített, s a „Pesti Napló“ hasábjain is közreadott jelentésében egyebek közt az állíttatik, mikép az unió eszméjével homlokegyenest ellenkeznék az, hogy a só ára Erdélyben olcsóbb legyen, mint Magyarországon. Ez oly kimondás, mely — nézetem szerint — minden államgazdászati eszmével homlokegyenest ellenkezik, a mellett, hogy az egy, az unió egyik feltételéül máris felállított törvénybe ütközik. Ha azt mondják a pestiek, mikép az unióval ellenkezik az erdélyi só olcsóbbsága, úgy mindenek előtt mi is mondhatnók, hogy ellenkezik az erdélyi gabona, hús, marha, fa és mindannak olcsóbbsága, amiből lesz a pénz Erdélyben, azon só bevásárlásaira, mely só gazdag rétegei felett legeltetjük marháinkat, szántjuk földjeinket. Mint hajdan az oláhfalviak kérték és megnyerték Mátyás királytól, hogy Fehérvár legyen tőlük egy állomás, ha Erdély is megnyerhetné, hogy apesti piac legyen tőle csak egy állomás, akkor igenis szerencsés értékforgalmunk által semmi praejudiciumunkra nem lehetne, ha az állam által monopolizált élelmi tárgyaknál árkülönbség nem volna, de igy, mig a pesti piaczon a húsnak fontjáért 25—26 krt, az erdélyi piaczokon pedig 9 —10 krt fizetünk, hasonló értékű sóval azt nem sózhatnék igazságos arányban. Valóban felfogni nem tudhatom, mi összeköttetése lehetne a só árának az unióval, s mi ellentétben lenne ezzel az, hogy az erdélyi bányákon a só olcsóbb maradjon, mint a magyarországi piacokon. Talán az állam só monopóliumának ártalmára válnék az, mert a csempészet az állami só áruforgalmát csökkenthetné. Ez épen nem áll, mert a csempésznek is el kellene fuvaroznia a sót a bányáktól, s amíg oly piaczhoz jutna, melynek vásárlói nem közvetlenül a bányákról látják el magukat, addig annyit kell utaznia, mikép hogy fuvarbérét kinyerhesse, drágábban kellene adni sóját, mint ahogy adhatják azt ottan az állami sószállítók. Vasutak létesülte esetében pedig lehet az ellen óvakodni, hogy a vasutakon sócsempészet ne történhessék. Mindenesetre pedig Erdély általában az unió által inkább nyerni, mint veszteni akarna, s midőn Erdély az egyesülés nagy eszméjéért önkormányzatát feladván, ez által több oly kebli hatóságról jön kénytelen lemondani, mely egyeseknek életmódot, ottani piaczoknak pénzforgalmat kölcsönözött, s az ott nélkülözendő ezen forgalom által épen kiválólag Pest gyarapodandó joggal várhatják meg az erdélyi részek, hogy az unió fogalmával incompatibiliseknek ne állíttassanak fel oly előnyei, melyeket neki maga az anyatermészet adott, s melyet részére az ország által már meghozott törvény is biztosított. A só kérdés általában elejétől fogva igen fontos kérdése volt Erdélynek, mert az eredetileg a birtokos szabad'' tulajdona volt, s tulajdonkép positiv törvény sohasem is törölte el azt, hogy a birtokos a saját földjén termett sót saját szükségére használhassa. E jog azonban tényleg töröltetett el, monopolizálván az ország adót, s őriztetvén a csempészet ellen a sótermő helyiségeket. A só-monopolium behozatalával is annak ára igen korlátolt volt, s kiválólag a Székelység ingyen láttatott el sóval, csak a kivágásért fizetvén bizonyos mennyiségű zabot. A só ára azonban előbb a királyi tábla költségei végett, később különböző ürügyek alatt emeltetett kormányhatalomná fogva, s az országgyűlések mázsa számra összehalmozott gravameneinek egyik legterjedelmesb részét képezte mindvégig, mignem végre a törvényhozás részéről is hozott törvény által a statusquo elismertetett, s minthogy igy ismertetett el, és azért nem látom szükségesnek a só-jog és sérelmek genesisének előadásába bocsátkozni. 1848-ban a törvény ismerte el az akkori sóárt, s igy az erdélyi részekben lakók követeléseinek lehető határát körvonalazta. Ezt mondja az 1848-ki XI. t. ez. 1. A kősó ára az unió következtében feljebb nem emeltetik. 2. A sós kutak a hazai törvények értelmében szabadon lesznek használhatók. 3. Addig is, mig asó áráról országosan rendelkezni lehetne, az apró só vízbe vetése betiltatik, s ezen sónak ára ideiglenesen is szállíttassák le a minisztérium által. Ezen törvény által, mely az unió egyik feltételét képezé, a seár statusquoja, mely" akkor 3 ft 15 kr vala conventios pénzben, meghagyatik, de a törvény szelleméből látszik, hogy annak még alább szállítását, remélték a törvényhozástól, s ezen reményüket útba is indíták azon intézkedés által, mely szerint a minisztériumot megbízzák, hogy addig is az apró sót — mit ma is a Marosba és Küküllőbe szórnak — szállítsa alább. Így állván ezen kérdés az erdélyi utolsó országgyűlés által fogalmazott XI. t. sz. értelmében, látni való, hogy a só ára nem hogy az unióba ütköznék, de épen kimondatott,, hogy ezen viszony által nem emelhető. Mi, erdélyieküt, a pénzügyminisztérium azon törekvését, hogy a só árát az egész királyságban 25 százalékkal alább szállítsa, annál nagyobb örömmel fogadtuk, mert ezen kulcs alapján megmenekednénk attól, hogy az unió részleteinek megállapításánál a minket erkölcsileg kötelező XI. erdélyi törvénynél fogva, az absolut hatalom által két évtized alatt oly magasra emelt só árát az 1848-as törvényben kimondott normális árra visszaszállíttatni követeljük, mert a só ára most 4 ft 60 kr lévén Erdélyben, a 25 százalék leütésével szintén amaz ár áll elő. Miután az Ausztriával a vám- és kereskedelmi szerződésekből kifolyólag, az állammonopóliumok körébe eső intézkedéseknél a kölcsönös egyetértések kényszerűsége áll elő, úgy hiszem, czélszerű, s a maga idejében való, felemlítenem azt, hogy ezen kérdésben már a pénzügyminisztérium egy, az erdélyi országgyűlés által annak idejében meghozott törvény folytán bizonyos kötelezettségek alatt áll, melyeknek megítélésénél az erdélyi képviselők véleménye is, felfogásom szerint azon törvényeken, melyeknek alapján jutottak a közös országgyűlésbe, túl nem terjedhet. Minthogy épen nem áll szándékomban semmi neme a mistificatiónak, sietek megjegyezni azt is, hogy az 1948-diki Xl-ik törvényczikk nem befejezett törvény, az csak az országgyűlés által van meghozva, de a királyi felség megerősítése az akkori idők rohamos eseményei miatt elhalasztatott. Pozitív és bevégzett törvény ekkép nem kötelezi arra az erdélyi képviselőket, hogy annak áthágása ellen minden áron óvakodjanak , de miután egy ily fontos, s az egyéni érdekekre annyira vonatkozó kérdésben maga a nemzet képviselete kimondd véleményét, meghozta a törvényt, s h°gy az végérvényes nem lett, az nem a nemzeten, hanem a kormányon múlt, látni való s könnyen felfogható, hogy e törvény mellett minden erdélyi képviselő egy nagy erkölcsi kötelezettség alatt áll, és mitöbbesben szólok, mert valószínűnek hiszem, hogy e nézetet az erdélyi képviselők általában osztják) szívünkből örvendenénk, ha a pénzügyminisztériumnak fentemlített törekvése ezen erkölcsi kötelezettségünk numericus követelményeinek eleget tenne. DÓZSA DÁNIEL: Horváth Boldizsár igazságügyminiszter úr levele errolt Gusztáv erdélyi akad. jogtankhoz. Számos helyrő észrevételek érkeztek az igazságügyminisztériumhoz az ideig, törvénykezési rendtartás tervezetére nézve. Ezek közt kiváló helyet foglal el Gros Gusztáv kolozsvári jogtanár és néhány kolozsvári ügyvédtől eredő