Pesti Napló, 1868. március (19. évfolyam, 5356–5380. szám)
1868-03-28 / 5378. szám
IV / Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ april—júniusi évnegyedei folyamára. Előfizetési érv: April—júniusi V, évre........................................................... 5 frt 25 kr. April—septemberi V, évre.....................................................10 frt 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, mart 27. 1808. í»«» «10SO ed ,Qt itag. Késsel kezében hasítja néha az orvos tágabbra a sebet, hogy összeforrjon annál hamarább. Hasonló czél lebegett talán Jókai előtt, midőn a múlt héten oly elszántan támadta meg a balközép júniusi programját, daczára annak, hogy ő is erre hivatkozott, erre támaszkodott annyi hírlapi csatában; egyenes szíve nem röstelte megint egyszer bevallani, hogy csaknem egy éven át ismét oly ositiót kellett védenie, melyet nem ő választott. De ha e támadás intenziója a szakadás összeforrasztása volt, Jókai önmegtagadás teljes műtéte nem vezetett azon eredményre, melylyel magát kecsegtethette. Az eredmény ismét csak a szakadást constatálta. Szép szavakban keményen telt Tisza a „Hazánk“ vasárnapi számában. E lap következő száma pedig lehetőleg még keményebben felel, Jókai eljárását a legélesebben illustrálva. Igaz, e második felelet nem felelet a szó közönséges értelmében, mert nemcsak hogy a lap egyik rejtettebb helyén találjuk — a lapszemlében — hanem ezenfölül még fátyolozottabb indirect modora által. A köznapi életben ép úgy, mint a színpadon, akárhányszor lállunk választ, mely „opportunitási“ okokból nem látszik nyílt egyenességgel az illetőhöz intézve, de az mégis elértheti, hogy neki szól, s ha el nem érti ő, élertik annál jobban azok, kik közvetlen érdekelve nincsenek. Ez az úgynevezett : „nénémhez szólok , hogy ángyom is elértse.“ A fennforgó esetben az „opportunitási ok“ elég világos. A szakadás bizonyos tekintetben még mindig a coulissa-csetepaté, a házassági benső perpatvar jellegét viseli, melyet szeretünk lehetőleg leplezgetni a kívül állók előtt. Azért vesz magára annyi fátyolt a „Hazánk,“ azért szól,nénjéhez, hogy ányja is elértse.“ „Hazánkék“ fő ambitiója legújabban a kormányképesség; azért vetették magukat annyira a diplomatizálásra. Keddi másfél hasábos lapszemléjük a jóhiszeműséget ügyesen áltató fogással a „Pesti Napló“ ellen látszik fordulni; a „Hont“ alig hogy említi, és mégis: mindez csak hadi csel, taktikai manőver; az ügyesek megemlékeztek arról, hogy szemben állva két ellenséges csapattal, ha az egyiknek megtámadása „különös nehézségekkel“ jár, a másikra küldünk száguldó hajrázó könnyű lovasságot, mely felkavarja a piszkolódás porát, czikázó röppentyűket, telve csattanó — de henye, hatástalan feleseléssel, szembe állítunk vele hosszú — de fedetlen, kevéssé tömör, elnyújtott vonalakat, portyázó életeket, csatározó puskázókat és minde lármás tüntetés csak az öreg ágyukat masquirozza, melyek tán szinte e csapatra „néznek,“ de a másikra „ütnek.“ És minél kevésbé szoktuk meg eddig is a „Hazánkétól az ilyen, minden érdem nélkül szűkölködő parádé - csatározást, minél gyérebben ütnek reánk ezúttal érvei, minél erősebben sújtják Jókai múlt heti újabb pronunciamentóját, annál könnyebb volt kiolvasnunk, hogy tulajdonkép kinek szól az egész, habár e végül figurái is a mi nevünk. Azért, tekintve ügyet és körülményeket, nem is fogjuk puskaporunkat pazarolni visszonzására a bevezető félhasáb szellemdús röppentyűinek: „a Napló a zavarosban halász,“ ha a balközép programmjában legújabban támasztott zavart (sic Jókai!) kizsákmányolni törekszik — „hetykegúny“ — „conservativ közlöny“ — „káröröm,“ha a „Pesti Napló“ boldog, hogy Jókait hozhatja fel a balközépi ellenzék ellen, hogy az ő szavait idézve, lökhet egyet azon alapon, melyen a balközép egész politikája , egész szervezete nyugszik (sic!) — „eves sarcasmus" stb. Hagyjuk a „Hazánk“ e tüntetéseit s nézzük, merre sajt komolyan. Azon kezdi, hogy midőn a „Napló“ vasárnapi rövid czikkét olvasta, amely csak Jókai tettét constatálja), valóban fájdalmas boszúság lepte el — ámbár, szerinte, a közélet vitáinak élessége ritkán hat úgy, hogy fájjon — nem mintha azon csúfolódásban komoly alapot talált volna,hanem mivel „méltatlanul és meglepőleg jőnek a támadások pártprogrammunk ellen épen akkor, midőn a párt sorakozás és tömörülés által iparkodik teljes hatalmát kifejti.“ Vájjon kinek van oka ez őszinte kesergést szivére venni ? A Naplónak-e, vagy Jókainak ? „Amit a „P. N.“ Jókainak mond — folytatja a „Hazánk,“ a „Napló“ méltó bámulását mintegy magáévá téve — hogy az ember nem is hinné, hogy Jókai 1867- diki júniustól egész 1868-ki januárig ezen leszólt programaira támaszkodott,“ arra feleljen meg a „Hon,“ — mi kötelességünknek tartjuk az okoskodás többi részeire, azokra, melyek a pártprogramus ellen intézvék, szorítkozni, hogy a #nyakat ekert programm“ sértetlen épségét megvédelmezzük azok ellen, kiknek érdekében áll, hogy nyakát kitekerjék.“ Nos , lehet-e világosabban frontot csinálni a programmot megtámadó Jókai ellen ? Ezek után a „Hazánk,“ hogy „elejét vegye minden-------„programmfaragás“nak, hivatkozik Tisza vasárnapi czikkére, melyben Jókai ellenében kimondja, hogy a kérdéses programmot ma is magáénak vallja, hogy benne ellentmondást nem lát, hogy abban ellentétek nincsenek, s e nyilatkozat alapján tudatja a „Napló“-val, hogy az ellenzék — NB. az, „mely vezérelveivel 1861 óta tisztában van,“ nem a másik — nem 1868 márt. végén kezdi tisztázni akarni, mikép és minek opponáljon, hanem mindezt megállapította júniusi program vnjában, honnan az iránt is, hogy „nem akadékoskodva,“ hogy „törvényesen,“ s hogy „minden törvényes eszközzel“ fog opponálni, a „P. N. “ magának tudomást szerezhet. Nem fejtegetjük, mennyire óhajtja a „Hazánk,“ hogy a „Napló“ ezekről tudomást vegyen; azt sem, vájjon csakugyan lehet-e minderről tudomást venni a júniusi programaiból, de úgy hiszszük, nem csalatkozunk a czikkíró intenzióiban, ha felteszszük, hogy kellemes volna előtte, ha a mondottakról a „Hon“ tudomást venne, ép úgy, mint arról, mennyire távol esik álláspontja a „delegatióba nem menőnek,“ a „szélső baltól csak modorban különbözőnek, attól, ki törvényesen, nem akadékoskodva, és törvényes eszközzel óhajt opponálni. Az, hogy az óhajtás nem sikerül mindig — közbevetőleg legyen mondva — nyilván csak közös emberi gyarlóságon múlik. Csak mindezek után jön néhány sor, mely csakugyan nekünk szól — a sok szemfényvesztő tüntetés közt hadd legyen egy komoly szó is. Nem is fogunk késni a cadenciával, de hadd lássuk előbb még a többit, ami épen úgy, mint az előzmények, mind Jókainak szól. A „Hazánk“ szerint reformált prográrumra nincs szüksége a balközépnek, mert a júniusiból a párt positív tervei „helyes logikával bárki által kikövetkeztethetők.“ Jókai pedig reformált programmot akar. A következő végső passusban kézzelfogható a „Hazánk“ különben is világos intenziója . Ezután, — ha a „Napló“ nál lovagiasságra számíthatunk, — lovagiasságra, érdeke ellen, hát arra kérjük őt: ne zavarja mesterségesen a mi vizünket ott, ahol az tiszta és nyugodt; ne fürtölje a világba és ne iparkodjék azzal elhitetni, hogy mi elveinkkel és eljárásunkkal, czéljainkkal és eszközeinkkel tisztában nem vagyunk ; hanem ha azok, neki és akárkinek kifogás alá esnek, ha szerinte roszak és ártalmasak, ám támadja meg, mondja ki, hogy ez vagy azon eljárást ellenzi, mert mást akar, így küzdelem nyílt fog lenni és becsületes, ellenben ha „nyakatokért“ okoskodásokkal, s ráfogások és szineskedéssel fog vitetni a tusakodás, ennek következménye az lesz, hogy a közönség elveszti bizalmát, nemcsak bennünk, és bennünk talán legkevésbé, hanem általában a pártok, a politikusok és a journalisták politikai lojalitásában. Igaz, hogy itt is a „Napló“ czége figurái. De, kérdjük, nem volna-e teljességgel henye dolog felszólítani a „Naplót“, hogy ha az ellenzék czéljai, eszközei neki (vagy akárkinek) kifogás alá esnek, ha szerinte roszak és ártalmasak, ám támadja meg, mondja ki, hogy ez vagy azon eljárást ellenzi, mert mást akar. A „Napló“ ezt különben is megtette minden alkalomból, s legjobban tudhatja ezt a „Hazánk.“ De Jókai czikke után igenis elmondhatja a fentebbieket a „Hazánk“ a „Hornnak. Kell-e még különösen figyelmeztetnünk az „akárkire“ és a ,,mert mást akar“-ra? Úgy hiszszük, a „Hazánk“ sem fogja tagadni, hogy megjegyzéseit elég híven fordítottuk a diplomaticusból a balközépibe. 73 1*178 Szombat, martius 28. 1808. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmintetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7 s*4ki földszint. A lap anyagi részét illető köz* lemények (előfizetési pénz, kiadó* körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: I IIIMetinésítók díja* Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva : Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. Évnegyedre . 6 frt 26 kr. o. é. 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Szláv lapok szemléje. Az ellenséges szláv és román lapok legkedvesebb tárgya az, hogy bomladozik a Deák-párt s terjed az ellenzék. Ezzel biztatgatják híveiket, hogy csak legyenek kitartók a küzdelemben, melyet az egyezkedés alapjai, s a magyar alkotmány viszszaállítása, vagy, mint ők mondják: „ a magyar uralom“ ellen folytatnak „Andrássy gróf helyzete napról napra válságosabb lesz — igy buzdítja a „Narodny Listy“ olvasóit — nemcsak a magyarok, hanem Magyarország minden népei elégedetlenek a kormánynyal. . . . Kossuth ágensei által megigérteti a nemzeti kérdés megoldását, a megyei autonómia újbóli feltámasztását, meg sok egyéb szép dolgot, s napról napra szaporodik híveinek száma nemcsak a magyarok, de az egyéb nemzetiségek közt is. Az egész magyar helyzetet e szavak jellemzik legjobban: „a zivatar előtt.“ Hogy a derék cseh lap ezen helyzetet minél jobban iparkodik kizsákmányolni, csak természetes. A többi közt nagy körülményesen ismerteti a „Magyar Újság“ néhány czikkét, s e kivonatot a következő szavakkal kíséri: „Ilyen ám a Kossuth-párt véleménye a Habsburg-ház felől! Ha meggondoljuk, hogy a Deák-párt csakis ideig-óráig tarthat, azonnal kiszámíthatjuk, hogy Baust báró politikája mennyire biztosította a dynastiát. Egyszersmind azonban beláthatja mindenki, hogy a magyarság jelenlegi uralma nem lesz és nem lehet állandó.“ Legújabban pedig a nevezett lap egyik czikkében a bécsiekhez fordul, s így szól: „Poroszország kaczérkodik a magyarokkal, valamint ez utóbbiak kaczérkodnak Poroszországgal. És azért is kedvez Bismark a magyaroknak szíve mélyéből, és sürgeti a Bécsből Pest Budára leendő végzetszerű átköltözést. A bécsi lapok megbocsátank, ha egész őszinteséggel mondjuk ki az igazat. Werther báró házat keres az éjszak-német államszövetség képviselőjének számára Buda-Pesten. Mit akar e szövetség ott? Ausztria súlypontja nincsen Bécsben többé és nem is tér vissza oda, ahonnan a dualizmus által szoríttatott ki.“ Mikor fogják ellenzéki köreinkben felismerni, hogy csehül dolgoztak? A napokban annak híre járt, hogy az orosz kabinet hajlandó volna bizonyos körülmények közt Lengyelországot viszszaállítani. A pétervári „Grotosz“ e hírt határozottan utasította vissza. Mily jól ismeri e lap a muszka kormány nézeteit, kitetszik a legújabb ukázból, mely Lengyelorság orosz uralom alatti részeit egészen beolvasztja a muszka birodalomba. Érdekes azonban a modor, melyben az említett lap ama hírt megcáfolja, mert ez alkalommal megemlékezik rólunk, magyarokról is, és igy szól: „Mily szilárd alkatú lenne a régi kutyabőr (!) alapján visszaállított Lengyelország , látjuk magán Ausztrián, mely Magyarországot régi jogaiba viszszahelyezte. (A derék muszka lapnak a mi ezredéves jogunk tehát csak kutyabőr. Mindamellett ezt kétségkívül nagyon megbecsülték volna a muszka secundo genitura, vagy a dunai confooderatio uralma alatt!) Egészséges államokra nézve, milyenek Franczia, Porosz vagy Oroszország, legyenek azok jól vagy roszul szervezve, közönyös dolog : találtatnak e bennök külföldi kóbor kémek, kóbor izgatók, pénzosztogatók. Ily államokban senkinek sem jut eszébe attól tartani, hogy ily teremtmények képesek lehetnének az ország alapjait megrendíteni. Máskép állott a dolog az egykori lengyel köztársaságban, máskép áll az jelenleg is Ausztriában és Magyarországban.“ A muszka lapnak e vallomását mindenesetre jó lesz ad nótám venni. Csengery Imre beszéde Beöthy Ödön emlékezete nyilvános megörökítése tárgyában, Bihar vármegye közgyűlésen , mart. 18-kan 1868. Az a küldöttség, mely a tisztelt vármegye által Beöthy Ödön emlékezetének nyilvános megörökítése tárgyában javaslat készítése végett neveztetett ki, megbízott engem, hogy a nem mindennapi ügyben, eltérve a szokástól, élő szóval egészítsem ki a jelentést, melyet a küldöttség részéről ezennel van szerencsém benyújtani. Egy kötelesség súlya nyomja régóta lelkünket. Szent fogadás gyanánt rejtegettük azt keblünk mélyén, míg betöltésére az alkalmas pillanat el nem érkezett. S e pillanatban érezzük mindnyájan, hogy nem szabad tovább késnünk a kegyeletes tartozás teljesítésével. Valóban, itt a végső idő, hogy Beöthy Ödön emlékezetét ünnepélyesen felújítsuk e teremben. E teremben, a hol az ő közpályájának első nyomai feltünedezzenek. E teremben, a hol e fogytig oly híven szolgálta a hazát és szabadság ügyét. E teremben, a hol két nemzedék egymás után az ő tanítványa jön a jog és igazság védelmében. E teremben, ahol — ha a diadalmas római hadvezérek példája szerint a győzelmi jeleknek felaggatása szokásban volt volna, az ő jelvényei foglalnának el legnagyobb tért. Nagy idők, s még nagyobb események folytak le azóta. Ezeknek közepette lecsillapultak a párttusák e megye életében, miként elülnek a tenger habjai, melyeket az egymásnál küzdő hajók mozgalmai csapdostak fel. Azok, kik az élő Beöthy Ödönnek pályatársai voltak, elfogulatlan tanukul léphetnek fel a jelen kor bírói széke előtt, mely a halott Beöthy Ödön felett tart ítéletet. S mi jól esik sziveinknek, hogy ez az ítélet csak kedvező lehet! Férfiaknak, a minő Beöthy Ödön vala, a halál csak igazságot és elégtételt szokott szolgáltatni. A jellemnagyság nem fér a szűk sírba, mely a töredékeny részeket takarja el. Felülmarad az a síron, s ott, mintegy megtisztulva, a halhatatlanság ihletése alatt, egész mérvében magaslik fel. Nekünk azonban nem volt szükségünk a sír tanúságára, hogy érezzük a veszteség súlyát, melyet Beöthy Ödön elhunyta által szenvedett Bihar. Mi felfogtuk őt, míg körünkben szólt és munkált. Mit rá ismerünk, amióta egy más világba költözött is el, múltúnknak minden szebb emlékében, s a szellemnek köztünk minden nemesebb nyilatkozásában. Mint országgyűlési követ, egy szenvedélytől nem tudott ő soha megválni : az égő, s egyszersmind önmagát égető szenvedélytől, mely a közjóért „tékozolja hiven életét.“ Mint alispán, a hivatalnak csak egy oldalát ismerte : a kötelességet. Mint főispán , csak egy előjogához ragaszkodott: a megyének őt mindenekfelett kitüntető bizodalmához és szeretetéhez. Szive és kedélye, mint a gyöngéd viasz. Akarata és meggyőződése, mint a törhetetlen aczél. Jelleme, mint a kéreggel borított, de a legtisztább aranyat rejtő ércz-darab. A mi Biharban három évtized alatt szép és jó történt, megannyi kiszakított lap Beöthy Ödön életrajzából. A mi fény és dicsőség, s a m öröm és érdem bér Beöthy Ödönre országos pályáján háramlott, általa mind az visszasugárzott Biharra is. És most ő, a ki annyira szerette hazáját, végálmát a hazán kívül aluszsza! És őneki, a ki az erő teljében hivatva látszék, hogy daczoljon bajjal és sorssal, szíve szakadt meg a távolban a hazáért, melyet se feledni, se naponkint haldokolni szemlélni nem birt! Mélyebben gyökerezett növény volt ő már a haza földében, és sokkal inkább egygyé forradott azzal, semhogy kitépetve onnan a vihar által, soká hordozhatta volna az életet. Általában a történelmi fejlődések áldozatokkal járnak együtt. A természeti világban szakadatlanul elkorhadnia és megsemmisülnie kell az anyagok egy részének, hogy a fennmaradó rész táplálékot és tenyészetet nyerhessen. — így az emberiség és a népek küzdelmeiben is, melyeket ezek a társadalmi és állami jólét czéljaiért folytatnak, a czélt csak a nagyobb tömeg, csak a milliók közelíthetik meg, míg a százak és ezerek, s ezek között gyakran a legelőbbre törő jelesek, elhulladoznak és a pálya gödreinek kiegyenlítésére szolgálnak. De épen ez, ami egyfelől ennyire sajnos, eszközli másfelől azt, hogy a vívmány, mely ily drága árba került, csak becsesebbé válik. Ez eszközli azt, hogy minden eszme, melynek megvan vértanúja, s minden intézmény, melynek megvannak áldozatai, csak nagyobb ragaszkodást kelt a nemzetek sziveiben. S mit mondjunk e szempontból a mi 1848-as vívmányainkról? Áldozott-e nép valaha hivebben jogaiért ? Hiába volt mindez. Az egyenetlen harczban elnyomatott és feldaraboltatott az ország. Azok pedig, akik a szabadság védői közöl elkerülték a halált, vagy a rabságnak viselték lánczait, vagy bujdosókká lettek az idegen világban. Ne higyyük, mintha egyedül az élet megmentésének vágya adná a bujdosóknak kezükbe a vándorbotot. Ha valaha ekkor nem czél már az élet, hanem csak eszköz. A ki épen attól a hazától válik meg, melyért nem félt addig mindenét koczkára tenni; a ki önként megy a számkivettetésbe, melyet addig a legterhesebb bünhődég gyanánt tekintett volna; a ki elég bátor, kisérő társául választani a rideg nélkülözést, melyet korábban nem ismert, s mely az idegen földön kétszeresen nyomasztó , azt a lépésében is kiválólag vezérli a honszeretet; az az élettel azért fut tova, hogy azt majd hasznosabban adhassa oda hazájáért; azt, ha minden egyéb elhagyta is, nem hagyta el a remény, hogy hazájának még jövője van, melynek számába erejét megóvnia kötelessége. És azután ha az idővel e remény is elhalványul lassan-lassan ?!......... . azok a halmok, melyek a nehéz napokban külföldön elsinylett hazánkfiai fölött emelkednek, nem közönséges gyötrelmeket födöznek! Kiirthatlanul volt vésve kebleikbe a haza képe; de az mind inkább az önkény által marczangolt, s már már végvonagláshoz közelgő hazának rémes képévé alakult. Közöttük, és hátra hagyott honfitársaik között, naponként mélyebb és mélyebb örvény nyildoklott fel. A roncsolt élet mind inkább czéltalan, és e miatt becs nélküli teher jön vállaikon. A sír széléről, melybe aláhanyatlottak, mind inkább elenyészett, vagy elérhetetlennek tetsző távolságba vonult a kilátás, mely hazájuknak jobb sorsát tüntette elő. Elhaltak aztán, mint a kik egy korszak kínját hordozák sziveikben s mint a kik utolsó sóhajtásaikkal is csak titokban keresheték fel a szülőföldet, a melynek neveiket se vala szabad kimondania. Tisztelt vármegye! A koronás király és a nemzet egyesült akarata visszaadhatta az országnak alkotmányát, és törvényeit. A fejedelem elhatározása visszaadhatta a hazának még bujdokló fiait, s visszaadhatta ezeknek a hazát. De nincs semmi hatalom, mely visszaválthatná a síroktól az áldozatokat. Nincs hatalom, mely visszahozhatná kiszenvedt vértanúinkat. A nemzeti feltámadás megtörtént. De annak ünnepében épen azok nem részesülhetnek, akik a legtöbbel, mert életökkel, áldoztak a nemzetnek. Felednünk lehet sokat. Felednünk lehet azokat, akik a csapásokat mérték volt nemzetünkre. De nem szabad felednünk elhullott legjobbjainkat. Felednünk lehet a fájdalom és boszú érzelmeit. De soha nem szabad felednünk a hála kötelességeit. S e kötelességekből nagy osztályrész jutott Biharnak. Mit nem tennénk most, ha az élő Beöthy Ödönt ismét magunkénak nevezhetnék ? Miként volna hazatérése egy folytonos diadali menet ? Miként reszketne alatta örömében e megye földe? Amit nem adhatunk meg többé az élőnek,adjuk meg, amennyire lehetséges, a halottnak. Beöthy Ödön irányában sokszor vallottuk magunkat jegyzőkönyveinkben örökös adósoknak. Ne tagadjuk meg most tőle az utolsó kamatrészletet. Beöthy Ödön gyakran képviselte megyénket s képviselte örömünket és bánatunkat. Legyen ő most is képviselője veszteségeinknek. Szorítsuk ő benne lelkünkhöz mindazokat, akik megyénk fiai közöl növelték az áldozatok számát. Javaslatunk azért, melynek gyakorlati kivitelével egy küldöttséget kérünk megbizatni, két részből áll. Határozza el a tisztelt vármegye, hogy Beöthy Ödön képmása, aláírások útján fedezendő közköltségen, készíttessék el, és a tanácskozási teremben függesztessék ki. E képnek birtokába már 1835-ik évi deczember 14-éről 2510 szám alatt kelt végzésénél fogva óhajtott jutni a megye. De Beöthy Ödön eszélyes szerénysége a megyének e kivánatát, s mondhatjuk, ez egyetlenegy kivánatát nem engedé teljesülni. Javaslatunk elfogadása tehát csak annak lesz végrehajtása, pedig most már hasonló akadályba nem ütközhető végrehajtása, ami már harminckét év előtt el volt rendelve. Eszközölje továbbá, egyetértőleg a dicsőültek örököseivel, a tisztelt vármegye , hogy Bráthy Ödön hamvai szállíttassanak haza az idegen földből, s e megyében, mint az ő kisebb hazájában , tétetvén le a végső nyugalomra, egyelőre, amíg majd nagyobbszerű emlékkel lesznek megtisztelhetők, egyszerűen díszes sírkővel jelöltessenek meg. Volt légyen bár pályája ragyogó és messzeható, Beöthy Ödön sehol sem szeretett úgy élni, s Beöthy Ödönt sehol sem szerették úgy bírni, mint épen Biharban. Az ő képe tehát itt, a mellett, hogy mintegy családi kincsünket képezendi, a békében, ha ennek napjai várnak ránk, a hazafi érdem emlékéül, s a küzdelmekben, ha jönnének ismét, győzelemre hivó zászlóul fog szolgálni. S az ő porainak, annyi hányódás után, legkönynyebb lesz a föld és legédesebb a nyugalom Biharban, melynek viszont földe, és pedig oly sok honfivértől gazdag és szent földe, az ő hamvai által még gazdagabbá, még szentebbé fog válni. A vármegyék szereplése nemzetünk életében HORVÁTH MIHÁLYTÓL. (Vége.) Az autonóm megye mind a két esetben az alkotmányosság sikeres vadbástyájának tanuatta magát. Az adott viszonyok közt csupán fegyverrel, mint hajdan, most nem volt volna képes megmenteni az alkotmányt. Itt más erőre volt szükség a fegyverben túlhatalmas támadó legyőzésére. S a mentő erőnek, ha nem is forrása, de érvényesítője, az autonóm megye volt. Ezen erő, ama szívósság és passiv erély, mely a legszabadelvűbb intézmények mellett is szükséges arra, hogy a szabadság a kormány túlterjeszkedései ellen roegóvassék. A történelem számtalan példákkal bizonyítja, hogy a szabad ág csak ott hajtott kiirthatlanul erős gyökereket, hol ezen erély a polgárokban nem hiányzott. Ezen erély nem valamely intézetnek, tehát a megyének sem fekszik sajátsag természetében vagy szervezetében ; ez egyenesen a nemzeti jellemnek kifolyása. De alig lehet képzelni közjogi intézményt, mely ezen nemzeti sajátságot jobban tudná érvényesíteni, mint a megye, mely a közigazgatásban közvetlen eszközét, orgánumát képezi a végrehajtó hatalomnak, mivel azonban léterében, szerkezetében, nem függ a hatalomtól, annak