Pesti Napló, 1868. március (19. évfolyam, 5356–5380. szám)

1868-03-28 / 5378. szám

IV / Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ april—júniusi évnegyedei folyamára. Előfizetési érv: April—júniusi V, évre........................................................... 5 frt 25 kr. April—septemberi V, évre.....................................................10 frt 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, mart 27. 1808. í»«» «10SO ed ,Qt itag. Késsel kezében hasítja néha az orvos tágabbra a sebet, hogy összeforrjon an­nál hamarább. Hasonló czél lebegett talán Jókai előtt, midőn a múlt héten oly elszántan támadta meg a balközép júniusi pro­gram­­ját, daczára annak, hogy ő is erre hivatkozott, erre támaszkodott annyi hír­lapi csatában; egyenes szíve nem röstelte megint egyszer bevallani, hogy csaknem egy éven át ismét oly­­ ositiót kellett vé­denie, melyet nem ő választott.­­ De ha e támadás intenziója a szakadás összeforrasztása volt, Jókai önmegtagadás teljes műtéte nem vezetett azon eredmény­re, melylyel magát kecsegtethette. Az ered­mény ismét csak a szakadást constatálta. Szép szavakban keményen tel­­t Tisza a „Hazánk“ vasárnapi számában. E lap következő száma pedig lehetőleg még ke­ményebben felel, Jókai eljárását a leg­élesebben illustrálva. Igaz, e második fe­lelet nem felelet a szó közönséges értel­mében, mert nemcsak hogy a lap egyik rejtettebb helyén találjuk — a lapszem­lében — hanem ezenfölül még fátyolo­­zottabb indirect modora által. A köznapi életben ép úgy, mint a színpadon, akár­hányszor lállunk választ, mely „o­p­p­o­r­­tunitási“ okokból nem látszik nyílt egyenességgel az illetőhöz intézve, de az mégis elértheti, hogy neki szól, s ha el nem érti ő, éler­tik annál jobban azok, kik közvetlen érdekelve nincsenek. Ez az úgy­nevezett : „nénémhez szólok , hogy án­gyom is elértse.“ A fennforgó esetben az „opportunitási ok“ elég világos. A szakadás bizonyos tekintetben még mindig a coulissa-cse­­tepaté, a házassági benső perpatvar jel­legét viseli, melyet szeretünk lehetőleg leplezgetni a kívül állók előtt. Azért vesz magára annyi fátyolt a „Hazánk,“ azért szól­­,nénjéhez, hogy ányja is elértse.“ „Hazánkék“ fő­ ambitiója legújabban a kormány­képesség; azért vetették ma­gukat annyira a diplomatizálásra. Keddi másfél hasábos lapszemléjük a jóhiszeműséget ügyesen áltató fogással a „Pesti Napló“ ellen látszik fordulni; a „Hont“ alig hogy említi, és mégis: mind­ez csak hadi csel, taktikai manőver; az ügyesek megemlékeztek arról, hogy szem­ben állva két ellenséges csapattal, ha az egyiknek megtámadása „különös nehéz­ségekkel“ jár, a másikra küldünk szágul­dó hajrázó könnyű lovasságot, mely fel­kavarja a piszkolódás porát, czikázó röp­pentyűket, telve csattanó — de henye, hatástalan feleseléssel, szembe állítunk vele hosszú — de fedetlen, kevéssé tö­mör, elnyújtott vonalakat, portyázó élete­ket, csatározó puskázó­kat és mind­e lármás tüntetés csak az öreg ágyukat masquiroz­­za, melyek tán szinte e csapatra „néz­nek,“ de a másikra „ütnek.“ És minél kevésbé szoktuk meg eddig is a „Hazánkétól az ilyen, minden érdem nélkül szűkölködő parádé - csatározást, minél gyérebben ütnek reánk ezúttal­­ érvei, minél erősebben sújtják Jókai múlt heti újabb pronunciamentóját, an­nál könnyebb volt kiolvasnunk, hogy tulajdonkép kinek szól az egész, habár e végül figurái is a mi nevünk. Azért, tekintve ügyet és körülményeket, nem is fogjuk puskaporunkat pazarolni visszonzására a bevezető félhasáb szellem­­dús röppentyűinek: „a Napló a zava­rosban halász,“ ha a balközép pro­­grammjában legújabban támasztott za­vart (sic Jókai!) kizsákmányolni törek­szik — „hetykegúny“ — „conser­­vativ közlöny“ — „káröröm,“ha a „Pesti Napló“ boldog, hogy Jókait hoz­hatja fel a balköz­épi ellenzék ellen, hogy az ő szavait idézve, lökhet egyet azon ala­pon, melyen a balközép egész po­litikája , egés­z szervezete nyug­szik (sic!) — „eves sarcasmus" stb. Hagyjuk a „Hazánk“ e tüntetéseit s nézzük, m­e­r­r­e sajt komolyan. Azon kezdi, hogy midőn a „Napló“ va­sárnapi rövid czikkét olvasta, amely csak Jókai tettét constatálja), valóban fájdal­mas boszúság lepte el — ámbár, szerinte, a közélet vitáinak élessége ritkán hat úgy, hogy fájjon — nem mintha azon csúfoló­dásban komoly alapot talált volna,hanem mivel „méltatlanul és meglepő­­leg jőnek a támadások pártpro­­grammunk ellen épen akkor, midőn a párt sorakozás és tömörülés által iparko­dik teljes hatalmát kifejt­­i.“ Vájjon kinek van oka ez őszinte ke­­sergést szivére venni ? A Naplónak-e, vagy Jókainak ? „A­mit a „P. N.“ Jókainak mond — folytatja a „Hazánk,“ a „Napló“ méltó bá­mulását mintegy magáévá téve — hogy az ember nem is hinné, hogy Jókai 1867- diki júniustól egész 1868-ki januárig ezen leszólt programaira támaszkodott,“ arra feleljen meg a „Hon,“ — mi kötelessé­günknek t­artjuk az okoskodás többi ré­szeire, azokra, melyek a pártprogramus ellen intézvék, szorítkozni, hogy a #nya­­kat ekert pro­g­ramm“ sértetlen épségét megvédelmezzük azok ellen, kiknek érdekében áll, hogy nyakát kitekerjék.“ Nos , lehet-e világosabban frontot csinálni a program­mot megtámadó Jókai ellen ? Ezek után a „Hazánk,“ hogy „elejét vegye minden-------„programmfaragás“­nak, hivatkozik Tisza vasárnapi czik­­kére, melyben Jókai ellenében kimond­­ja, hogy a kérdéses programmot ma is magáénak vallj­a, hogy benne ellentmon­dást nem lát, hogy abban ellentétek nin­csenek, s e nyilatkozat alapján tudatja a „Napló“-val, hogy az ellenzék — NB. az, „mely vezérelveivel 1861 óta tisztában van,“ nem a másik — nem 1868 márt. végén kezdi tisztázni akarni, mikép és minek opponáljon, hanem mind­ezt megállapította júniusi program vnjában, honnan az iránt is, hogy „nem akadékos­kodva,“ hogy „törvényesen,“ s hogy „minden törvényes eszközzel“ fog opponálni, a „P. N. “ magának tudomást szerezhet. Nem fejtegetjük, mennyire óhajtja a „Hazánk,“ hogy a „Napló“ ezekről tudo­mást vegyen; azt sem, vájjon csakugyan lehet-e minderről tudomást venni a júniusi programaiból, de úgy hiszszük, nem csa­latkozunk a czikkíró intenzióiban, ha fel­­teszszük, hogy kellemes volna előtte, ha a mondottakról a „Hon“ tudomást venne, ép úgy, mint arról, mennyire távol esik álláspontja a „delegatióba nem menőnek,“ a „szélső baltól csak modorban különbö­zőnek,­ attól, ki törvényesen, nem akadé­koskodva, és törvényes eszközzel ó­h­aj­t opponálni. Az, hogy az óhajtás nem sikerül min­dig — közbevetőle­g legyen mondva — nyilván csak közös emberi gyarlóságon múlik. Csak mindezek után jön néhány sor, mely csakugyan nekünk szól — a sok szemfényvesztő tüntetés közt hadd legyen egy komoly szó is. Nem is fogunk késni a cadenciával, de hadd lássuk előbb még a többit, a­mi épen úgy, mint az előzmények, mind Jó­kainak szól. A „Hazánk“ szerint reformált progr­árum­ra nincs szüksége a balközépnek, mert a júniusiból a párt positív tervei „helyes logikával bárki által kikövetkeztethetők.“ Jókai pedig reformált programmot akar. A következő végső passusban kézzel­fogható a „Hazánk“ különben is világos intenziója . Ezután, — ha a „Napló“ nál lovagiasságra számíthatunk, — lovagiasságra, érdeke ellen, hát arra kérjük őt: ne zavarja mesterségesen a mi vizünket ott, a­hol az tiszta és nyugodt; ne fürtölje a világba és ne iparkodjék azzal elhi­tetni, hogy mi elveinkkel és eljárásunkkal, czél­­jainkkal és eszközeinkkel tisztában nem va­gyunk ; hanem ha azok, neki és akárkinek kifogás alá esnek, ha szerinte roszak és ártalma­sak, ám támadja meg, mondja ki, hogy ez vagy azon eljárást ellenzi, mert mást akar, így küzdelem nyílt fog lenni és becsületes, ellen­ben ha „nyakatokért“ okoskodásokkal, s ráfo­­gások és szineskedéssel fog vitetni a tusakodás, ennek következménye az lesz, hogy a közönség elveszti bizalmát, nemcsak bennünk, és ben­nünk talán legkevésbé, hanem általában a pártok, a politikusok és a journalisták politikai lojalitásában. Igaz, hogy itt is a „Napló“ czége figu­rái. De, kérdjük, nem volna-e teljességgel henye dolog felszólítani a „Naplót“, hogy ha az ellenzék czéljai, eszközei neki (vagy akárkinek) kifogás alá esnek, ha szerinte roszak és ártalmasak, ám tá­madja meg, mondja ki, hogy ez vagy azon eljárást ellenzi, mert mást akar. A „Napló“ ezt különben is megtette minden alkalomból, s legjobban tud­hatja ezt a „Hazánk.“ De Jókai czikke után igenis elmond­hatja a fentebbieket a „Hazánk“ a „Horn­nak. Kell-e még különösen figyelmeztetnünk az „akárkire“ és a ,,mert mást akar“-ra? Úgy hiszszük, a „Hazánk“ sem fogja tagadni, hogy megjegyzéseit elég híven fordítottuk a diplomaticusból a bal­­középibe. 73 1*178 Szombat, martius 28. 1808. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmintetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: Ferencziek tere 7 s*4k­i földszint. A­ lap anyagi részét illető köz* lemények (előfizetési pénz, ki­­adó* körüli panaszok­, hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­té­zendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: I IIIMetinésítók­ díja* Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva : Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. Évnegyedre . 6 frt 26 kr. o. é. 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr Nyilt-tér: 5 hasábos petit s­or 25 nj kr. Szláv lapok szemléje. Az ellenséges szláv és román lapok leg­kedvesebb tárgya az, hogy bomladozik a Deák-párt s terjed az ellenzék. Ezzel biz­­tatgatják híveiket, hogy csak legyenek kitartók a küzdelemben, melyet az egyez­kedés alapjai, s a magyar alkotmány visz­­szaállítása, vagy, mint ők mondják: „ a ma­gyar uralom“ ellen folytatnak „Andrássy gróf helyzete napról napra válsá­gosabb lesz — igy buzdítja a „Narodny Listy“ olvasóit — nemcsak a magyarok, hanem Ma­gyarország minden népei elégedetlenek a kor­mánynyal. . . . Kossuth ágensei által megigérteti a nemzeti kérdés megoldását, a megyei autonó­mia újbóli feltámasztását, meg sok egyéb szép dolgot, s napról napra szaporodik híveinek száma nemcsak a magyarok, de az egyéb nemzetiségek közt is. Az egész magyar helyzetet e szavak jellemzik legjobban: „a zivatar előtt.“ Hogy a derék cseh lap ezen helyzetet minél jobban iparkodik kizsákmányolni, csak természetes. A többi közt nagy kö­rülményesen ismerteti a „Magyar Újság“ néhány czikkét, s e kivonatot a követ­kező szavakkal kíséri: „Ilyen ám a Kossuth-párt véleménye a Habs­­burg-ház felől! Ha meggondoljuk, hogy a D­e­á­k-p­árt csakis idei­g-ó­r­á­i­g tart­hat, azonnal kiszámíthatjuk, hogy Baust báró politikája mennyire biztosította a dynastiát. Egyszersmind azonban beláthatja mindenki, hogy a magyarság jelen­­legi uralma nem lesz és nem lehet ál­lan­d­ó.“ Legújabban pedig a nevezett lap egyik czikkében a bécsiekhez fordul, s így szól: „Poroszország kaczérkodik a magyarokkal, valamint ez utóbbiak kaczérkodnak Poroszor­szággal. És azért is kedvez Bismark a magya­roknak szíve mélyéből, és sürgeti a Bécsből Pest Budára leendő végzetszerű átköltözést. A bécsi lapok megbocsátank, ha egész őszinte­séggel mondjuk ki az igazat. Werther báró há­zat keres az éjszak-német államszövetség kép­viselőjének számára Buda-Pesten. Mit akar e szövetség ott? Ausztria súlypontja nin­csen Bécsben többé és nem is tér vissza oda, a­honnan a dualizmus által szoríttatott ki.“ Mikor fogják ellenzéki köreinkben fel­ismerni, hogy­­ csehül dolgoztak? A napokban annak híre járt, hogy az orosz kabinet hajlandó volna bizonyos körülmények közt Lengyelországot visz­­szaállítani. A pétervári „Grotosz“ e hírt határozottan utasította vissza. Mily jól is­meri e lap a muszka kormány nézeteit, kitetszik a legújabb ukázból, mely Len­­gyelors­ág orosz uralom alatti részeit egészen beolvasztja a muszka birodalom­ba. Érdekes azonban a modor, melyben az említett lap ama hírt megc­áfolja, mert ez alkalommal megemlékezik rólunk, ma­gyarokról is, és igy szól: „Mily szilárd alkatú lenne a régi kutya­bőr (!) alapján visszaállított Lengyelország , látjuk magán Ausztrián, mely Ma­gyarországot régi jogaiba visz­­s­z­a­h­e­l­y­e­z­t­e. (A derék muszka lapnak a mi ezredéves jogunk tehát csak kutyabőr. Mind­a­mellett ezt kétségkívül nagyon megbecsülték volna a muszka secundo genitura, vagy a dunai confooderatio uralma alatt!) Egészséges álla­mokra nézve, milyenek Franczia­, Porosz vagy Oroszország, legyenek azok jól vagy roszul szervezve, közönyös dolog : találtatnak e ben­­nök külföldi kóbor kémek, kóbor izgatók, pénz­­osztogatók. Ily államokban senkinek sem jut eszébe attól tartani, hogy ily teremtmények ké­pesek lehetnének az ország alapjait megrendíte­ni. Máskép állott a dolog az egykori lengyel köztársaságban, máskép áll az jelenleg is Ausztriában és Magyarország­ban.“­­ A muszka lapnak e vallomását min­den­esetre jó lesz ad nótám venni. Csengery Imre beszéde Beöthy Ödön emlékezete nyilvános megörökítése tárgyában, Bihar vármegye közgyűlésen , mart. 18-kan 1868. Az a küldöttség, mely a tisztelt vármegye által Beöthy Ödön emlékezetének nyilvános megörökítése tárgyában javaslat készítése vé­gett neveztetett ki, megbízott engem, hogy a nem mindennapi ügyben, eltérve a szokástól, élő szóval egészítsem ki a jelentést, melyet a kül­döttség részéről ezennel van szerencsém be­nyújtani. Egy kötelesség súlya nyomja rég­óta lel­künket. Szent fogadás gyanánt rejtegettük azt keblünk mélyén, míg betöltésér­e az alkalmas pillanat el nem érkezett. S e pillanatban érezzük mindnyá­jan, hogy nem szabad tovább késnünk a kegye­­letes tartozás teljesítésével. Valóban, itt a végső idő, hogy Beöthy Ödön emlékezetét ünnepélyesen felújítsuk e teremben. E teremben, a hol az ő közpályájának első nyomai feltünedezzenek. E teremben, a hol e fogytig oly híven szolgálta a hazát és szabadság ügyét. E teremben, a hol két nemzedék egymás után az ő tanítványa jön a jog és igazság védel­mében. E teremben, a­hol — ha a diadalmas római hadvezérek példája szerint a győzelmi je­leknek felaggatása szokásban volt volna, az ő jelvényei foglalnának el legnagyobb tért. Nagy idők, s még nagyobb események foly­tak le azóta. Ezeknek közepette lecsillapultak a párt­tusák e megye életében, miként elülnek a tenger habjai, melyeket az egymás­nál küzdő hajók mozgalmai csapdostak fel. Azok, kik az élő Beöthy Ödönnek pályatársai voltak, elfogu­latlan tanukul léphetnek fel a jelen kor bírói széke előtt, mely a halott Beöthy Ödön felett tart ítéletet. S mi jól esik sziveinknek, hogy ez az ítélet csak kedvező lehet! Férfiaknak, a minő Beöthy Ödön vala, a halál csak igazságot és elégtételt szokott szolgáltatni. A jellemnagyság nem fér a szűk sírba, mely a töredékeny része­ket takarja el. Felülmarad az a síron, s ott, mintegy megtisztulva, a halhatatlanság ihletése alatt, egész mérvében magaslik fel. Nekünk azonban nem volt szükségünk a sír tanúságára, hogy érezzük a veszteség súlyát, melyet Beöthy Ödön elhunyta által szenvedett Bihar. Mi felfogtuk őt, míg körünkben szólt és munkált. Mi­t rá ismerünk, a­mióta egy más világba költözött is el, múltúnknak minden szebb emlékében, s a szellemnek köztünk minden ne­mesebb nyilatkozásában. Mint országgyűlési követ, egy szenvedélytől nem tudott ő soha meg­válni : az égő, s egyszersmind önmagát égető szenvedélytől, mely a közjóért „tékozolja hiven életét.“ Mint alispán, a hivatalnak csak egy ol­dalát ismerte : a kötelességet. Mint főispán , csak egy előjogához ragaszkodott: a megyének őt mindenekfelett kitüntető bizodalmához és szere­­tetéhez. Szive és kedélye, mint a gyöngéd viasz. Akarata és meggyőződése, mint a törhetetlen aczél. Jelleme, mint a kéreggel borított, de a legtisztább aranyat rejtő ércz-d­arab. A mi Biharban három évtized alatt szép és jó történt, megannyi kiszakított lap Beöthy Ödön életrajzából. A mi fény és dicsőség, s a m­ öröm és érdem bér Beöthy Ödönre országos pályáján háramlott, általa mind az visszasugárzott Bi­harra is. És most ő, a ki annyira szerette hazáját, vég­álmát a hazán kívül aluszsza! És őneki, a ki az erő teljében hivatva látszék, hogy daczoljon baj­jal és sorssal, szíve szakadt meg a távolban a hazáért, melyet se feledni, se naponkint haldo­kolni szemlélni nem birt! Mélyebben gyökere­zett növény volt ő már a haza földében, és sok­kal inkább egygyé forradott azzal, semhogy ki­­tépetve onnan a vihar által, soká hordozhatta volna az életet. Általában a történelmi fejlődések áldozatok­kal járnak együtt. A természeti világban szaka­datlanul elkorhadnia és megsemmisülnie kell az anyagok egy részének, hogy a fennmaradó rész táplálékot és tenyészetet nyerhessen. — így az emberiség és a népek küzdelmeiben is, melye­ket ezek a társadalmi és állami jólét czéljaiért folytatnak, a czélt csak a nagyobb tömeg, csak a milliók közelíthetik meg, míg a százak és ezerek, s ezek között gyakran a legelőbbre törő jelesek, elhulladoznak és a pálya gödreinek kiegyenlítésére szolgálnak.­­ De épen ez, a­­mi egyfelől ennyire sajnos, eszközli másfelől azt, hogy a vívmány, mely ily drága árba került, csak becsesebbé válik. Ez eszközli azt, hogy minden eszme, melynek megvan vértanúja, s minden intézmény, melynek megvannak áldoza­tai, csak nagyobb ragaszkodást kelt a nemzetek sziveiben. S mit mondjunk e szempontból a mi 1848-as vívmányainkról? Áldozott-e nép valaha hiveb­­ben jogaiért ? Hiába volt mind­ez. Az egyenet­len harczban elnyomatott és feldaraboltatott az ország. Azok pedig, a­kik a szabadság védői közöl elkerülték a halált, vagy a rabságnak vi­selték lánczait, vagy bujdosókká lettek az ide­gen világban. Ne higyyük, mintha egyedül az élet meg­mentésének vágya adná a bujdosóknak kezük­be a vándorbotot. Ha valaha ekkor nem czél már az élet, hanem csak eszköz. A ki épen at­tól a hazától válik meg, melyért nem félt addig mindenét koczkára tenni; a ki önként megy a számkivettetésbe, melyet addig a legterhesebb bünhődég gyanánt tekintett volna; a ki elég bátor, kisérő társául választani a rideg nélkülö­zést, melyet korábban nem ismert, s mely az idegen földön kétszeresen nyomasztó , azt a lé­pésében is kiválólag vezérli a honszeretet; az az élettel azért fut tova, hogy azt majd hasznosab­ban adhassa oda hazájáért; azt, ha minden egyéb elhagyta is, nem hagyta el a remény, hogy hazájának még jövője van, melynek szá­mába erejét megóvnia kötelessége. És azután ha az idővel e remény is elhalvá­nyul lassan-lassan ?!......... . azok a halmok, melyek a nehéz napokban külföldön elsinylett hazánkfiai fölött emelkednek, nem közönséges gyötrelmeket födöznek! Kiirthatlanul volt vésve kebleikbe a haza képe; de az mind inkább az önkény által marczangolt, s már már végvonag­­láshoz közelgő hazának rémes képévé alakult. Közöttük, és hátra hagyott honfitársaik között, naponként mélyebb és mélyebb örvény nyildok­­lott fel. A roncsolt élet mind inkább czéltalan, és e miatt becs nélküli teher jön vállaikon. A sír széléről, melybe aláhanyatlottak, mind in­kább elenyészett, vagy elérhetetlennek tetsző tá­volságba vonult a kilátás, mely hazájuknak jobb sorsát tüntette elő. Elhaltak aztán, mint a kik egy korszak kínját hordozák sziveikben s mint a kik utolsó sóhajtásaikkal is csak titokban ke­­resheték fel a szülőföldet, a melynek neveiket se vala szabad kimondania. Tisztelt vármegye! A koronás király és a nem­zet egyesült akarata visszaadhatta az országnak alkotmányát, és törvényeit. A fejedelem elhatá­rozása visszaadhatta a hazának még bujdokló fiait, s visszaadhatta ezeknek a hazát. De nincs semmi hatalom, mely visszaválthatná a síroktól az áldozatokat. Nincs hatalom, mely visszahoz­hatná kiszenvedt vértanúinkat. A nemzeti feltámadás megtörtént. De annak ünnepében épen azok nem részesülhetnek, a­kik a legtöbbel, mert életökkel, áldoztak a nem­zetnek. Felednünk lehet sokat. Felednünk lehet azo­kat, a­kik a csapásokat mérték volt nemzetünk­re. De nem szabad felednünk elhullott legjobb­jainkat. Felednünk lehet a fájdalom és boszú ér­zelmeit. De soha nem szabad felednünk a hála kötelességeit. S e kötelességekből nagy osztály­rész jutott Biharnak. Mit nem tennénk most, ha az élő Beöthy Ödönt ismét magunkénak nevezhetnék ? Miként volna haza­térése egy folytonos diadali menet ? Miként reszketne alatta örömében e megye földe? A­mit nem adhatunk meg többé az élőnek,ad­juk meg, a­mennyire lehetséges, a halottnak. Beöthy Ödön irányában sokszor vallottuk magunkat jegyzőkönyveinkben örökös adósok­nak. Ne tagadjuk meg most tőle az utolsó ka­mat­részletet. Beöthy Ödön gyakran képviselte megyénket s képviselte örömünket és bánatunkat. Legyen ő most is képviselője veszteségeinknek. Szorít­suk ő benne lelkünkhöz mindazokat, a­kik me­gyénk fiai közöl növelték az áldozatok számát. Javaslatunk azért, melynek gyakorlati kivite­­­lével egy küldöttséget kérünk megbizatni, két részből áll. Határozza el a tisztelt vármegye, hogy Beöthy Ödön képmása, aláírások útján fedezendő köz­költségen, készíttessék el, és a tanácskozási te­remben függesztessék ki. E képnek birtokába már 1835-ik évi deczem­­ber 14-éről 2510 szám alatt kelt végzésénél fog­va óhajtott jutni a megye. De Beöthy Ödön eszélyes szerénysége a megyének e kivánatát, s mondhatjuk, ez egyetlenegy kivánatát nem enge­­dé teljesülni. Javaslatunk elfogadása tehát csak annak lesz végrehajtása, pedig most már hasonló akadályba nem ütközhető végrehajtása, a­mi már harminc­két év előtt el volt rendelve. Eszközölje továbbá, egyetértőleg a dicsőü­lt­­­ek örököseivel, a tisztelt vármegye , hogy Br­áthy Ödön hamvai szállíttassanak haza az idegen földből, s e megyében, mint az ő kisebb hazájában , tétetvén le a végső nyugalomra, egyelőre, a­míg majd nagyobbszerű emlékkel lesznek megtisztelhetők, egyszerűen díszes sír­kővel jelöltessenek meg. Volt légyen bár pályája ragyogó és messze­­ható, Beöthy Ödön sehol sem szeretett úgy élni, s Beöthy Ödönt sehol sem szerették úgy bírni, mint épen Biharban. Az ő képe tehát itt, a mellett, hogy mintegy családi kincsünket képezendi, a békében, ha ennek napjai várnak ránk, a hazafi érdem emlékéül, s a küzdelmekben, ha jönnének ismét, győzelemre hivó zászlóul fog szolgálni. S az ő porainak, annyi hányódás után, legköny­­nyebb lesz a föld és legédesebb a nyugalom Biharban, melynek viszont földe, és pedig oly sok honfivértől gazdag és szent földe, az ő hamvai által még gazdagabbá, még szentebbé fog válni. A vármegyék szereplése nem­zetünk életében HORVÁTH MIHÁLYTÓL. (Vége.) Az autonóm megye mind a két esetben az al­kotmányosság sikeres vadbástyájának tanuatta magát. Az adott viszonyok közt csupán fegyver­rel, mint hajdan, most nem volt volna képes megmenteni az alkotmányt. Itt más erőre volt szükség a fegyverben túlhatalmas támadó legyő­zésére. S a mentő erőnek, ha nem is forrása, de érvényesítője, az autonóm megye volt. Ezen erő, ama szívósság és passiv erély, mely a legsza­­badelvűbb intézmények mellett is szükséges ar­ra, hogy a szabadság a kormány túlterjeszkedé­sei ellen roegóvassék. A történelem számtalan példákkal bizonyítja, hogy a szabad ág csak ott hajtott kiirthatlanul erős gyökereket, hol ezen erély a polgárokban nem hiányzott. Ezen erély nem valamely intézetnek, tehát a megyének sem fekszik sajátsag természetében vagy szervezeté­ben ; ez egyenesen a nemzeti jellemnek kifolyá­sa. De alig lehet képzelni közjogi intézményt, mely ezen nemzeti sajátságot jobban tudná ér­vényesíteni, mint a megye, mely a közigazgatás­ban közvetlen eszközét, orgánumát képezi a vég­rehajtó hatalomnak, mivel azonban léterében, szerkezetében, nem függ a hatalomtól, annak

Next