Pesti Napló, 1868. április (19. évfolyam, 5381–5404. szám)

1868-04-12 / 5390. szám

tényezője mezei gazdaságunk. Nem sza­bad ezt a politika kedvéért, kivált a ma már értelmét vesztett sérelmi politika ked­véért elhanyagolnunk. A kormány jó példával megy előre. Míg egyik kezével vasutakat épít, hogy terményeinket a külföldre szállíthassuk, a másikkal termesztésünket veszi gondos­kodása alá. Mint értesülünk, a fennálló gazda­sági egyletek többsége már el­fogadta a kormány tervét, s kö­szönetet­ mondott a miniszter úrnak haza­fias kezdeményezéséért. Reméljük, hogy a többiek beleegyezése nem fog elma­radni, s hogy mindnyájan kezet nyújtan­­danak az országos értekezlet létrehozá­sára, mely csakis akkor vezethet ered­ményre, ha egyesült erővel, Magyarország összes gazda közönsége által támogatta­­tik, de melynek sikere ez esetben nem is maradhat el. Az említett körirat, melyet Gorove úr még mártius 1-jén intézett a gazdasági egyletekhez, így hangzik: „Nem kerülte el (czim) figyelmét bizonyára, hogy mióta a nemzet jogát — önsorsát intézni — visszanyerte, a magán és egyleti munkásság minden téren új erővel indult meg. Néhány dicséretes kivétellel alig mondhatjuk ezt a gazdasági egyletek működéséről a lefolyt 1867-dik évben. I (Czim) velem együtt, az e téren való munkás­ságnak megakadását bizonyára abban fogja ke­resni, hogy a múlt év politikai tekintetben sok mozgalmat tanúsított, s a mozgalmak főleg azon osztályra terjedtek ki, mely kiválólag mezőgaz­dasággal foglalkozik, s részben talán abban, hogy az utolsó évek csapásainak okvetlen zsib­badást kelle előidézniök, melyből egyszerre még a politikai intézmények javulása, s oly kedvező termés után sem volt képes amaz osztály új, a most már több sikert igérő munkásságra áttérni. Mostoha politikai viszonyok között, elhagyot­tan mellőztetve, támogatlanul, a gazdasági egy­letek a lefolyt időszakban a legszebben mozog­tak, a legbuzgalmasabban működtek, — sokat alkottak, sokat javították, s mi legfőbb érdemük — életben tartották, ápolták a gazdasági téren a haladás szellemét, mely nélkül korunkban a közélet minden ágán a hanyatlásnak kell be­­állani. Lehetséges, vagy megengedhető-e tehát, hogy most, midőn minden mozog, midőn a kormányzat rendes menetét visszanyerte, midőn az önbiza­lom a munkásság terén minden osztályba vissza­­szállott, a földművelési érdekek kiváló képvise­lői — a gazdasági egyletek — újra ne éledje­nek, s a tevékenységnek lehető legnagyobb fo­kára ne emelkedjenek ; és ellenkezőleg, nem-e­s hazafi kötelessége mindenkinek, az anyagi mun­­­­kásságnak e nemes, a nemzet geniusa által leg­­i­­nkább felölelt ágát újra ébreszteni, előre vinni, , emelni ? E nézetek, a hazafi kötelesség ily felfogása i­s.A lelkem előtt, midőn e tárgyban (czimhez) for­dulok, s a gazd­asági egyletek körében teendők megindításánál becses véleményét kérem. A fentebb említett czélból az immár 28-ra emelkedett gazdasági egyleteket arra akarom felkérni, hogy megbízottakat küldjenek ide Pestre, kik vezetésem alatt, közös tanácskoz­­mányban, programmot állapítanának meg a gaz­dasági egyletek működésére, s a teendőkre nézve a földművelési érdekek körében. Ez megindítása volna egy összevágó működésnek, egy első lépés a munkásság terén. Mielőtt azonban a kormány arra határozná magát, hogy ezt megtegye, komolyan megfonto­landó, vájjon e lépés meddő nem marad e, s így tájékozva kell lennie főleg a következő kér­désekre nézve: Remélhető-e biztosan, hogy a gazdasági egy­letek kebelükben a gazdasági érdekeket újból buzgalmasan és kitartásra számítva felkaro­­landják ? Várható-e, hogy a kormány által összehívandó gyűlést rokonszenvvel üdvözlendik,­­ arra meg­bízottaikat fel­küldeni fogják ? Én e kérdésekkel fordulok (czimhez), saját gazdasági egylete viszonyainak megfontolása után kérvén azokra választ. Ha a válasz, mit igy (czimtől) s a gazdasági egyletek többi tisztelt elnökeitől nyerendek, oly természetű leend, minőnek azt hinni szeretem, hogy az ügy ilyszerű megindítása sikertelen nem marad, szándékom a tavaszszal ide Pestre egy, a gazdasági egyletekhez intézendő felszólítás által, a fent körvonalazott orszá­gos gazdasági értekezletet ösze­­hívni. Midőn tehát a fentebbi kérdésekre becses és haladék nélküli válaszát kikérném, engedje meg (czim) azon hitemnek kifejezést adni, hogy is­mert hazafii ága úgy ezen, mint későbbi, az or­szág földművelési érdekeinek előmozdítására czélzott intézkedéseimben segédkezet fog nyúj­tani. Fogadja (czim) hazafias tiszteletem őszinte nyilvánítását. Pesten, 1868. évi mártius 1-jén. Szláv lapok szemléje. A bécsi „Novi Pov­or* „Mit remél­hetünk, mitől félhetünk“ felira­t vezér­­czikkében a horvát regnicolaris küldött­ség tagjainak, illetőleg „a magyaroknak, őszintén és barátilag“ a következőket praedicálja: „Véleményünk szeri­nt egy centralisált Ma­gyarország ép úgy nem állhat fenn, miként nem állhatott meg egy centralisált Ausztria. A háromegy királyság nem lesz lecsendesítve és kibékítve, ha a mai zágrábi országgyűlés elfo­gadja azon institutiót, mely a centralisticus rendszer kifolyása. (A „Novi Pozor“ is tehát barátságos lábon áll a baloldali programmal __ a szerk.) Múltja, jövője sértetik meg azzal. A mi országunkról áll, az áll Erdélyről is. Csodála­tos, hogyan akarják a magyarok az erdélyi kérdést ignorálással eltörölni. A magyarok Er­délyt erdélyi magyar­oknak tartják. De nagyon csalódnak. Erdélyország nem egyéb, mint erdélyi románok. Sok sem köve­telhetnek kevesebbet, mint a háromegy király­ig horvátjai és szerbjei követelnek. Erdély is, a Háromegyi királyság­i történet­ politikai egyedi­ségek ; az egyiknek is, a másiknak is van joga a magyar államtestben oly helyzetet keresni és kérni, mint a­milyent a magyarok kerestek az osztrákoknál. Szóval: Magyarország ma nem egyéb, mint Ausztria — kicsiben. Ha tehát nem állhatott fenn Schmerling centralizált reichs­­rathja az ausztriai összbirodalom részére, mi­dőn látjuk, hogy Cislajb­ániára nézve Beust centralisált reichsrathja sem bir élettel: hogyan gondolhatjuk akkor, hogy annyi tapasztalat után Andrássy centralisált reichsratja fennálhat ? Regnicolaris deputatiónknak Fiumét illetőleg ezeket mondjuk: ha a jogot tekintjük, akkor nem adhatjuk át Fiumét a magyaroknak, mert Fiumét illető jogunk oly világos, mint a m­i. Egyebekre tán tudnának mohos codexeikből a magyarok holmi jogot form­álni és kimutatni, de Fiuméra vonatkozólag — semmit. A világos, a természeti jog tehát, mely az idők szellemének megfelelne, nem harczol a mellett, hogy Fiumét a magyaroknak átengedjük. De tán önhasznunk igényli a cedálást ? Mi hasznot reméltek ti a magyaroktól húzni Fiumének átengedéséből? Tán államjogit ? Hisz’ ti ma készek vagytok azon jogokat is átengedni, a­mikkel birtok, miért ke­restek hát olyakat, a­miket nem kaphattok ? ! Tán önkormányzati hasznot? Hogy a magyaroktó egy kissé több és nagyobb autonómiát nyerjünk tán ? Annyira vittétek hát, hogy az autonómiát kegynek, concessiónak, ajándéknak tartjátok Szerencsétlenek ti, ha így gondolkodtok! Auto­nómiánkat a magyarok erőszakkal elvehetik tőlünk, de nincs joguk és hatalmukban autonó­miát osztogatni. Hogy tehát születésünk álta nyert jogainkból a nyers erő egy kissé keveseb­bet vegyen és vonjon el, államtestünk legneme­sebb tagját v­eszítsük el ? Tennének ilyesmit a magyarok Ausztriát illetőleg ? Tenné-e ezt egy más nemzet, mely még pirulni tud ? Bizonyára nem ! A kárról, mit háromegy királyságunk az által szenvedne, ha Fiumét a magyaroknak át­engedné, nem akarok szólni, mert mindenki tud­ja és érzi, hogy Fiume ez esetben tüzes vasgyi­­lok lenne hazánk testében, avagy Prometheus keselyűje, mely a szláv adriai tenger máját századokon keresztül csipkedné, mar­czangolná.“ Ugyancsak a „Novi Pozor“ ápril 7-iki számában közli Kossuth confoederationa­­lis tervét, s annak verificatiójáról szólva „reményű, hogy az egykori dictator­a választói akarata előtt meghajolván, haza f­og jönni, az elveket és eszméket, me­­­lyeket most idegen földről röptet hazájá­­­ba, ebben személyesen terjesztendő, az­­ igéket testtel lélekkel védendő, azok tü­­­zét szitán­dó.“ A derék „Novi Pozor“-nak tehát na­gyon érdekében fekszik, hogy Kossuth igéi testté váljanak!! Az itéle esküdtszékek makacssági teh­ei. A „Hon“ f. évi 76. számában t. Körösi Sán­dor ny. r. jogtanár ur „észrevételeket“ tévén a m. k. igazságügyi miniszter ur m. évi május 17-kén kelt rendeletének 80—85. § aira, azt tartja, hogy a 80. §. „már annyira el­lenkezik a jogtudománynak a perrendtartásra vonatkozó, s minden mivelt állam törvény­­hozása által elfogadott alap­elveivel, hogy arra minden szakértő honpolgárnak észre­vételeit megtenni kötelességül mutatkozi­k,é­s ennek folytán azon vál­toztatást indítványozza a makacssági eljárásra vonatkozólag, miszerint­­ - ha a vádlott a kitű­zött tárgyalásra meg nem jelenik, ne az esküd­tek, hanem az eljárást vezető és törvényt alkal­mazó bíróság hozzon közben eső kötelező és súlyos következményű végzést. A hazafias szándék, melyből a czikk folyt, félreismerhetlen, mert az esküdtszéki eset csak alkalmul szolgált a kérdés tárgyilagos felveté­sére, s az indítvány is csak jóakaratot tanúsít, bárha el nem fogadható. Nem szándékom a miniszteri rendelet §§-ait védeni, mert czikkíró úr maga is eléggé védi, s ha valakinek, úgy nekem van legtöbb alkal­mam sajtótörvényeink gyengéit látni, de oly könnyen oly kemény ítéletet mondani egy §-ra, s ez ellen Bonceane szavait idézni nem mertem volna a nélkül, hogy az alkalmat adó ügy valódi állásáról a felhozott jogelvre nézve meggyőző­dést szereztem volna magamnak egyrészről, más részről pedig a 83. §., s az ebben rejlő egy má­sik elv figyelmemet elkerülte volna. Czikkiró úr beismeri, miszerint csak a Bö­szörményi perben hozott contumationális ítélet nyújtott neki alkalmat arra, hogy a kibocsátott miniszteri rendeletet figyelemmel elolvassa, s azt más államok törvényeivel összehasonlítsa. Ezen beismerés elég tanúság arra, mennyire lehet a tisztelt ny. r. tanár úr régi tudományába mélyedve, mennyi régi törvénykönyv áll rendel­kezésére heves ifjúságunk művelésére; de váljon hivatásának, mint mai napon nyilv. rendes jog­tanár, hazánk jogtudományi színvonalát és igé­nyeit tekintve, megfelel-e ? — Ha őt legfonto­sabb új jogintézményünk tanulmányozására csak a közfigyelem ébresztheti, az más kérdés Ha czikkiró egyedül lenne hazánkban, a­kit a jogtudományi apathia nyom, úgy sajnálni tud­nám tanítványait, de miután a jogtudományi apathia hazánkban átalános, sőt bizonyos alap­szabályokkal öregbíttetik is, nem csoda, hogy azon jogelvi harcrok, melyek az idézett minisz­teri rendelet 80—85. §-aiban rejlenek, észre sem vétetnek,­­ a miniszteri rendelet jogtudományi magaslatra való törekvése fel nem ismertetik. Hogy váljon a miniszteri rendelet szövege megfelel-e törekvésének ? — nem vitatom, de hogy Bonceane azon mondatának „nul ne soit condamné, s’il na pu se defendre,“ a miniszteri rende­let, által elég tétetett, tagadni nemcsak nem ehet, de ősi jogelvünk,hogy senki kihallgattatla­­nul el nem ítélhető, mellőzését reá fogni annál nagyobb igaztalanság, miután egy másik elv­nek, t. i. hogy senki önvédelemre nem kényszerithető, — majdnem örvény szó­én áll, a­mennyiben a 83-ik §-ában vádlottnak az esküdtszék elébe állítását rendeli. Nem kérdés, hogy mi történt a kérdéses per­ben, de hogy a miniszteri rendeletben a czikk­­re úr által idézett jogelv figyelmen kívül nem faggatott, mutatja épen a 83-ik §. szövege. Hogy a megtámadott miniszteri rendelet a jog­tudomány azon magaslatára törekedett, a­me­lyen más törvényhozások még nem állanak, mu­tatja, hogy a perbe fogó széket mellőzte, a­mi, csekély véleményem szerint, az esküdtszékek általánosításakor mellőzhető nem lesz ; ideigle­nesen azonban ezen mellőzést azon körülmé­nyek követelték, mely­ek által eddig — fájda­lom — nagyon is igazoltatott. Midőn az esküdteknek a tényállás és bűnös­ség felett egy tárgyalással együttesen határoz­nia kell, mint az a miniszteri rendelet 60. §-ból kitűnik, nem mondható fölöslegesnek azon tár­gyalás , mely a 80-ik §-ban rendeltetik, mert csak az­­által igazoltatik a további eljárás, s a­mennyiben a vád szemlátomást alaptalannak nem nyilváníttatik, a vádlott előállítása stb.; mert hiszen az esküdtek minden védelem nélkül is kimondhatják, váljon azon czikk, melyen a vád alapszik, csakugyan foglal-e magában sajtó­vétséget, vagy sem ? — mert a 60-ik §. szerint erről is megkérdeztelek, a corpus delicti előt­tük fekszik. Hogy jelen eszküdtszéki eljárásunk javítást kiván, s hogy hazánk jogtudósai a külföld jog­tudósainál e tekintetben hátrább nem maradnak, mutatja nemzetünk jogtörténelme, alkotmányos múltja, és néhány jogtudósnak kitűnő törek­vése ; azonban, ha azon alaptól eltérünk, a­me­lyen idealizálni nem szabad, akkor utánozha­tunk ugyan külföldi jogintézményeket, de ma­gyar szellemű jogintézményt a legszebb ideából sem teremtünk. A törvénykezés szükségletét az ököl-jog szülte; az ököl­jog megszűntével utalva van a legerősebb úgy, mint a leggyengébb, a bírósá­gokhoz fordulni elégtételért. Ez azon szempont, mely a bíróságok tekintélyének sarkköve, s mely szerint az államhatalom is, mint legfőbb hatalom, magát a bíróságok ítéle­tének alá­vetette. Midőn tehát makacssági ítéletről van szó, min­dig az a kérdés, vájjon szándékosan mulasz­totta-e a fél a bíróságok oltalmát igénybe ven­­ni, vagy sem ? — de ezt annak kell igazolni, a­kit a dolog érdekel. Ha tehát ezen szempontból az eszmemenetet tovább fűzzük, és megfontoljuk, hogy hazánk­ban a fennálló államhatalom, mint hazánkban legfőbb hatalom, az egyoldalú felfogás mellő­zése végett saját érdekét is a közpolgárok, mint esküdtbírák ítéletének alávetette, nem néz­hetjük a bíróságokat másnak , most azon olta­lomnak, melyben az egyes polgár a legfőbb ha­talom ellenében is részesülhet, de ha egy pol­gár ezen bíróságok törvényes oltalmát igénybe nem veszi, egyrészről nem kényszeríthető arra, hogy azzal é­len, másrészről pedig meg nem engedhető, hogy a jogkedvezményekkel vissza­­jr, s a §§-ok szavaiba kapaszkodván, a tör­vényt kijátszhassa. Sajtótörvényünk és a reá vonatkozó minisz­­­teri rendeletek nemcsak arra elég világosak, hogy a sértett és üldözött között az ököljogot meggátolják, de arra is, hogy a közpolgár a leg­főbb hatalom ellen is a bíróságoknál és polgár­társai előtt oltalmat kereshessen; ha tehát valaki nemcsak az előző és főtárgyalásnál a kínálkozó joglépéseket megtenni, s a további jogorvosla­tokkal élni elmulasztja és egyes bizonyos esetben méltánylatot követelő in­d­­okokból azon térre vonul, melyen a nyilvánosság az illetőt nem követ­heti, nem következés, hogy az illetőn jogta­lanság követtetett volna el, vagy a törvényes rendszabályok szövegénél fogva attól lenne tartható, hogy máson is jogtalanság lenne elkö­vethető, de legkevésbé kívánatos következés, hogy a korszellem igényeivel annyira előhala­­dott esküdtszéki eljárásunk — épen hazánk­ban — az „Anklagekammer“ termeibe vissza­vonuljon, s onnan proscribálhasson. Czikkiró megnyugtatására még csak azt ho­zom fel, hogy habár számos jogtudósunk az úgynevezett műveit külföld jogtudományi virá­­nyain böngészni, s nekünk szép csokrokat ki­­nálgatni szeret, nincsen hazánkban hiány olyanokban sem, a kik a százados tapasztaláson alapult és el­haladott magyar jogelveket kellő­leg méltányolják s ezeknek — a miveit államok jogtudom­ányi színvonalán haladva — érvényt szerezni, alkotmányos hazafias kötelességüknek tartandják. . , KACZIANY NÁNDOR, pesti sajtóügyi vizsgáló biró, döfjek. A hadsereg kérdése folyton fenntartja magát a napirenden. A „Wanderer“ „Félreértések a hadsereg kérdésében“ czím alatt egy igen talp­raesett czikket közöl. Kiemeli a „Wanderer,­ hogy maga a centra­lista, ez idő szerint a dualismushoz megtért párt is ismételve elismerte, hogy a magyar többség vonakodás és tartózkodás nélkül komolyan ve­szi a közös ügyek közös kezelését, s kezet fogván I ' th­én a Lajthán túli szabadelvű párttal, meg fogja szerelni Ausztria és Magyar­­ország részére az egész, a teljes, a biztosított szabadságot. Annál csodálatosabbnak találja a „W., hogy „egy idő óta oly hangokkal találkozik a szabad­elvű osztrák sajtóban, melyek a leghevesebben gáncsolják a magyaroknak külön hadseregre vo­natkozó vágyait, s fennhangon erősitgetik, hogy a hadsereg egységes szervezetétől el nem áll­hatnak.“ „Ug­y tetszik — igy folytatja a „W.“ — hogy itt nagyon is bele másznak egy nyilt kérdésbe, hogy ugyanazon őszinte buzgalommal, s ugyan­azon kevés megfontolással kelnek síkra az egy­séges hadsereg érdekében, mint nem­régiben még a birodalmi egység és a centrálparlament mellett.“ Figyelmezteti a „W.“ az illetőket, hogy itt nem párt, hanem országos követeléssel állanak szemben, hogy merev ellentállásuk csak stagna­­tiót eredményezhet e téren, a vége az lenne, hogy maradna minden a réginél, s ezzel szemben két kézzel kellene hozzá nyúlnia a szabadelvű pártnak, midőn a magyar törvényhozás segéd­kezet és kilátást nyújt átalános reformja e téren. A tábornokok tanácskozásában megállapított honvédelmi javaslatról az új „Pres­se“ ismét közöl egyet mást, miből mi a követke­zőket "emeljük ki, hozzá­tévén, hogy ez „csak a tábornokok javaslata.“ T. i. csak a tábornokoké és csak javaslat. A javaslat az átalános és személyes, azaz min­den helyettesítés nélküli hadkötelezettséget ál­lítja fel első elvül. A kötelezettség a hadseregben való szolgálatra a betöltött 20 éven veszi kezde­tét, s tart bezárólag a 30 évig, a tengerészetnél a 32-ig. E 10 évből esik a sorkatonai szolgálatra 5 év, 5 pedig a tartalékra, a tengerészetnél ez utóbbira két. Mindenki köteles a rendes szolgá­laton túl betöltött 34-ik évéig mint honvéd szol­­­gálni. A kötelezettség az átalános felkelésre a­­ betöltött 18-ik éven kezdődik, s tart a betöltött 40-ik évig. A fegyveres hatalom a sorkatonaságra a hon­védségre és a felkelésre oszlanék. A honvédse­reg kiegészítő része volna a hadseregnek. A sorkatonaság 80 sor- és 80 tartalék ezredből ál­lana, ugyannyi lovassági sorezredből, mint je­lenleg, de mindegyik mellett egy-egy tartalék hadosztálylyal, mely két, szükségesetlén, háború alkalmával, három századból állana. Egyébként a hadsereg többi része megmaradna eddigi szer­vezetében. A tartalék gyalogsereg állandóan ki­egészítő kerületében állomásoznék. A honvédség felügyeletének felállítási költ­sége összesen 210—220,000 ftra rúgna, s a kö­zös budgetbe volna felveendő, valamint a fegyverzet és töltés költsége is, míg ellenben a felszerelés az országos budgetet terhelné. Az évi contingens vagy 100,000 ember volna. Ez a legkisebb száma azoknak, kik évenként betanítás alá vonandók. A „Debatte“ legújabb száma az új „Presse“ jelen közlését újabb adatokkal kívánja kiegészí­teni, s első helyen is azt jegyzi meg, hogy a tábor­nokok csak véleményadási, nem pedig határozó képességgel bírván, a jelen elaborátum a közös hadügyérének tekintendő. A „Debatte“ bizonyos közbenjáró hangon adja elő kiegészítő adatait, összeveti a javaslat egyik másik pontját Türr tervével, s czikkének sorai közt annyit olvashatni, a­mennyi elég ar­ra, hogy fenntartsuk fentebbi bevezető szavaink jelentőségét. A kiegészítő adatokból a következőket emel­jük ki : A sík-sereg (Feldarmee) egészben véve a mos­tani szervezetben maradna meg; a honvédség másod­sorban képezné az ország véderejét; ez volna stratégi­ai tartaléka a határokon küzdő sorkatonaságnak, s a király parancsára tettleges segélyére is siet. A honvédség mozgósítását háború esetén a miniszter ellenjegyzése mellett a király esz­közli ; béke idején a polgári hatóság elé tarto­zik ; a szolgálati nyelvre nézve elvi nehézségek nem merültek fel; a vezényleti­­nyelv az egész hadseregre nézve egyenlő. A „Zukunft“ „M­agy­ar­o­r­s­z­á­g és a ke­leti kérdés“ czímű czikkében igen tanulsá­gos dolgokat beszél. Alkalmat a magyar királyi esküminta ad neki expectoratióra, mely szerint Szent István koronájának épsége megóvandó is, kiegészítendő is. Ez persze a „Zukunft“-nak annyi, mintha Magyarország a török fenhatóság alatti szláv tartományok után vágyódnék. Sze­rinte a magyar államférfiak így okoskodnak : „Ám dulakodjék Törökország lázadó kereszté­nyeivel. Bukása úgy is bizonyos. Majd annak idején előállunk mi örökösödési jogigényeinkkel a holt ember hagyatékára vonatkozólag.“ Ez, szerinte, a magyarországi mérsékelt baloldal politikája. „A szélső­baloldal azonban — így folytatja a „Zukunft“ — egészen más után tö­rekszik, s ez a Kossuth-féle dunai­ szö­­v­e­ts­é­g­i t­er­v ... Azonban mindkét számí­tást meghiúsítja ez idő szerint egy hatalmas factor, mert nemcsak nemzetek, hanem elvek is hatalmas factorok politikai kérdések megoldá­­sát, s ily factor a nemzetiségi elv. Ez épen a keleti kérdés megoldásában játszand ne­vezetes szerepet. Magyarország soha sem fogja a mostani Törökország bármely részét is magá­hoz kapcsolni, annál kevésbé fog a tervezett confoederatiónak élére állhatni, mert a magya­rok ellenségei a nemzetiségi elvnek, s a törökor­szági szláv nemzetek épen ez elvnek hódolnak. E mellett Magyarországban felette sok az elége­detlen elem, melynek pedig a keleti válság ki­töréséhez szintén van egy kis hozzászólása. Ezt tudják a magyar baloldal vezérei, s azért törek-­­­szenek is a nemzetiségi kérdés látszólagos meg­oldására.“ És így tovább. Tanulságnak elég ennyi is, elég, hogy kitűnjék szélsőink fonák helyzete a szlávokkal szemben. Ők szinte rájuk tukmálják magukat, kínálgatják szerelmeket, de a rátartás russophilok így néha csak kiki sza­­lasztják, hogy buzgó foederalistáinkat csupán szánalmas eszközül használják, mikor használ­ja , melylyel szemben még csak szépitgetni, a­h­og s a tisztesség szinét is megóvni fölösleges­­ngk Tanjas. B­r e s 11 pénzügyi tervei ellen hathatósan agi­tálnak és remonstrálnak. Gácsországban a ko­rona javadalmainak eladása ellen tiltakoznak, Csehországban a feudálisok iisceniráztak kiter­jedt izgatást a vagyonadó ellen, de csak — a­mint a „Fremdenblatt“ megjegyzi — azon ten­­dentiával, hogy a tartományok adóajánlási jogát „hangoztathassák!“ E lap úgy vélekedik, hogy mindez agitatiók a tanácskozások folyamára be­folyással nem lesznek. Csehország helytartója, Kellersperg báró ez érdemben Bécsbe hi­vatott, hogy e dolgokról felvilágosítást adjon. • A „Telegraf,“ mely Gratzból Bécsbe költö-­­­i­zött, „hiteles kútfő“ nyomán jelenti, hogy a Hatósági élet* Pécs, ápril 7. Márt. 19-én rendkívüli közgyűlés volt a eye házánál, eldöntendő egyebek között főké­nen azt, hogy a Német-Ürögdben minap ve­rekedés miatt meghiúsult követválasztás másod­szor is ugyanott történjék-e, vagy több község kérelmezése szerint más helyütt? A kérdés oly élénk eszmecserét keltett, minőre hamarjában nem emlékezünk. A szélső baloldal, mint okozó­ja a német-üröghi kihágásoknak, oly leczitát kapott, min­t tán sehol az országban. Legélén­kebb világot vetett a szélső törekvésekre, leghat­­hatósabban és élénk tetszés nyilatkozatok kö­zött ostromolta azokat G­ó­z­o­n Lajos ügyvéd, egykori honvédőrnagy, most a baranya­ megyei honvédegylet elnöke, tudtunkra a balközép híve. A törvény és rend érdekébeni férfias felszólalás ez oldalról kellemetlenül lepte meg a túlzókat, viszonozni csakis úgy merték néhányan, hogy megtagadták összeköttetésüket a szélső balol­dallal,­­melylyel pedig mindnyájunk tudomására együvé nőttek. A viszonzás nem maradt szó nél­kül és a túlzók veresége a megye teremében teljes volt. Hanem nagyon téved a „Hazánk,“ ha G­ó­z­o­n úr erélyes fellépése után azt hiszi, hogy megyénkben a balközép vergődik túlsúly­ra. Nálunk a balközép alig látható, úgy­szólván nincs is: nálunk csak D­e­á­k-p­á­r­t van és szél­ső­baloldal. Egy bizonyítékkal rögtön szolgál­hatunk. A fentemlített rendkívüli közgyűlés elhatá­rozta, hogy Német-Ürögh helyett Szalántán történjék a követválasztás. Ez ápril 6-ára volt kitűzve. Maradt a korábbi két jelölt: P­e­r­c­z­e­l Miklós és S­i­m­o­n­y­i Ernő, amaz a balközép, ez a szélső baloldal híve. Tegnap meg is történt a választás Szalántán. Perczel látván, hogy párt­jából sokan átszállingóztak a Simonyi-párthoz, sokan pedig nem jöttek meg a választásra, mi­után pártja úgy állott a Simonyi-párthoz, mint­­ a 12 hoz : ott a választás helyszínén visszalé­pett, mire Simonyi Ernő felkiáltás által vá­lasztatott meg. Egyre másra jöttek aztán a vá­lasztók zászlókkal és beborozva szüntelenül rikácsolván, hogy „Simonyi meghozza majd a szabadságot!“ De mondják, hogy a siklósi vá­lasztó­kerület is annyira elszélsőségeskedett, mi­szerint Jókai újbóli megválasztatása is kérdé­sessé vált. íme a Kossuth-kultus legyőzésének gyümölcsei! A balközép volt mindig a szélsők ügyvéde a kormány ellenében, hálára számított a választó­kerületekben, de mint nálunk, úgy valószínűen még több kerületben is csalódni fog. A szalántai választás ilyen eredményét nem remélték Pécsett. Először, mert a városunkbeli túlzókról, kik a Simonyi-pártot alakították és vezérelték, a közvélemény azon kettős kárhoz­­tatása után, mely őket mart. 15-iki kávéházi ki­csapongásaikért, továbbá a megye teremében érte, feltehető volt, hogy kisebb-nagyobb mérték­ben ellankadva, kevesebb erélyt fognak kifejteni Szalántán; másodszor pedig, mivel a Perczel-párt vezéreiről hihető volt, hogy Perczel Mór is­meretes beszédével, mely Pécsett nagy sensatiot csinált, sikerülene nekik gyarapítani pártjukat, csalódtak, a szélsőket nem lankasztja az értel­miség bármi hangos kárhoztatása, a mérsékel­teket nem lelkesíti nagyobb erőfeszítésre vala­mely szerencsés fordulat. Alapoka ennek az, hogy a mérsékeltek mindeddig nem találták idő­szerűnek a tömörülést. Mindenki panaszkodik, mindenki sóhajtozik, ki államügyeink egészsé­ges fejlődését óhajtja és a kuruzslók feltolakodá­­sát restelli: senki sem érzi magát hivatva arra, hogy tegyen is már valamit. Sajnálatra méltó az olyan megye, mint a mienk, melynek csak a megyétől távol lakó nagy — és a veszély idején visszavonuló kis birtokosai vannak. A kettő kö­zötti irányadó középosztály, mint a szomszédme­­gyékben, nálunk nincs. Igaz, hogy kevés megyében van oly derék kö­­zéprangú értelmiség, mint nálunk, de hivatalos állásánál fogva nagyobbrészt függő, s ha függet­len, egyszersmind tétlen is, midőn rózsák mel­lett tövisekre is kell számítania. Jöjjön ide moz­­galmas időkben a legeszeveszettebb izgató, há­borítlanul és eredménynyel fog működhetni.Sze­rencse még, hogy a „Pécsi Lapok“ léteznek és erélyesen ostorozzák a túlzásokat, mert külön­ben már minden téren nyakunkra nőtt volna a szélsőbal. Évnegyedes megyei közgyűlésünk mart. 30. kezdődött és ápril 4-én végződött. A túlnyo­móan helyi érdekű tárgyakat mellőzvén, tudósí­tásomban a tisztviselői karban történt változá­sokra és az inkább közérdekű tárgyakra szo­rítkozom. A hegyháti járás főbírója, Kisfalu­­d­y Károly, aztán K r­a­t­o­c­h­w­i­tt Péter alte­­lekbiró meghalározván, Bakonyi A. csendbiz­tos pedig a megyét elhagyván, következő válasz­­tások és előléptetések történtek: főbiróvá S­z­i­l­y László, pécsváradi szolgabiróvá M­i­lt­é­n­y­i Kál­mán, hegyháti szolgabiróvá Kisfaludy Imre, másod- és harmadik jegyzővé Mayer Béla és Dri­esz Lajos, altelekbiróvá Szily Antal; csendbiztossá Vandinger Kálmán választat­tak meg. Minthogy Mohácson e város kérelme folytán megszűnt a rendezett tanács működése, a köz­gyűlés intézkedett a mohácsi ügyek átvételére és ellátására nézve; névszerint elhatároztatott e czélból a megyei tisztviselőség szaporítása. A harkányi fürdőre nézve némi módosítással elfogadtattak az 1-só alispán elnöklete alatt volt bizottság javaslatai.­­ Ugyanez történt a házszabályokat készítő bizottság munkálatával. Talán több rend lesz mindkét ügyben. Elintéztetett a megyei tisztviselők kiküldeté­sének alkalmávali napi díjait illető kérdés. A választókerületek czélszerűbb felosztására nézve bizottság küldetett ki 1-ső alispán úz el­nöklete alatt. A törvényhatóságok átiratai közül csak Pest átirata (a Petőfi-szobor ügyében), továbbá Szath­­már-Némethié (az országgyűlésen meg nem je­lenő képviselőket illetőleg), végre Abaujé­­ (a honvédelmi rendszerre vonatkozólag) határoz­tatok­ pártoltatni. A népnevelési egylet“ ügyét illető­leg elfogadtatott az albizottsági dolgozat, mely vallásfelekezetbeliek testvéri egyetérté­sével készülve, alkalmas, mint a felekezeti aggo­dalmak eloszlatására, úgy a nevelésügy előmes- pénzügyét hajlandó javaslatitól. képviselőház positív ellenjavaslatok­Mi­­ ha azonban a puszta negativ tárca kar­­­hez az előadó (Skene) nagy kedve ’10 minisztérium c­abinet-kérdést csinálan jogból.

Next