Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)

1868-05-30 / 5429. szám

125-5429. Szombat május 30. 1868. 19 évi folyam Szerkesztési iroda: Feremiziek­ tere 7. szám. 1. emelet. / e -—v , e lap szellemi részét illve minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. 11 Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. -ti— Kiadó-hivatal: Ferencziek teré 7. szám földszint. A lap anyagi részét illítő köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a Soládé-hivatalhoz in­­­tézendőik­. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre ,­­ 10 frt 50 kr. o. i. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetni én­­ek díja?,­­7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 új kr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilt-tér­­­fi hasábos petit sor 25 uj kr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPLÓja. 9? Junius—augustusi 3 hóra Június—septemberi 4 hóra Pest, május 29. 1868. (lp.) A Poroszországgal kötött kereske­delmi szerződésnek országgyűlési jóváha­gyása, mely csak néhány nap előtt parla­mentáris látkürünkön zivatarpontokat mu­tatott, ma már mint szerencsésen megol­dott kérdés, a bevégzett tények keretében foglal helyet. A jóváhagyást a képviselőházban in­dítványozott és elfogadott módosításokkal a főrendi ház is magáévá tévén, ezáltal elháríttatott az akadály, mely a szerződés érvényének jen­­l­ére kitűzött életbelép­tetését kérdésessé teheti. Nem szándékunk, s e rovatnak sem feladata, fejtegetni e nemzetközi körmény nagy font­oságát, és rámutatni az elő­nyökre, miket anyagi érdekeinkre nézve eme szerződés kedvező tételeiből remél­hetünk ; ama forgalmi nehézségeknek részben vagy egészbeni megszüntetését sem említjük kel, melyek kereskedelmün­ket, s ebben közvetve iparunkat és föld­mi­velésünket oly sok és veszteséges te­herrel nyomta! Mindezt az életre bíz­zuk, mely tényekkel beszél és jóléttel kö­szönt. Csak is magára e tényre, mint oly tör­vényhozási adtusra akarunk hivatkozni, mely alkotmányos életünkben az e­­­s­et­, s mely akkor hozatott létre, midőn a könnyelműen felizgatott szenvedély elját­­szottnak hireszteli az ország függetlensé­gét ; é­s épen azon kormány lett e tör­ténelmileg nevezetes cselekménynek esz­közlője, melytől a szélrózsa minden irá­nyában féktelenkedő szélső ellenzék nem­csak az ősi örökségül, szent hagyomány­ként nyert hazafiságot, de többször a jó­zan értelmet is megtagadá. A tegnapi ülés, nemcsak tárgyának nagy jelentőségénél fogva, de azért is emlékezetes, mert kormányunk nagy te­hetségű elnökének fényes alkalmat nyúj­tott bebizonyítani, hogy a­hol az ország közjogi állásának törvény­ek által biztosí­tott jogairól s ezek megóvásáról van szó, ott az első és legelszántabb harczos azon kormány, melynek egyedüli ereje a ki­rály s a törvényhozó test bizalma. Gróf Andrássy Gyula a diplo­­m­atia terén kivívott sikerének biztos ér­zetében, kerülve minden szószépséget, rö­viden és egyszerűen, mint az igazság, me­lyet hirdetendő volt, adta tudtára a ház­nak, hogy a szerződés oly tételei, melyek a tö­r­vény­ben biztosított dualizmus, és pa­ritás követelményeivel ellentétesek, a kormány javaslatiba e ő Felsége bele­egyezésével akként igazitandók ki, mint azt a törvény szelleme és szavai kívánják. Gróf Andrássy sokszor remekelt mint miniszterelnök — átgondolt és rögtönzött beszédeivel, sokszor gyönyörködteté hall­gatóságát széles ismeretkörének, mély ítél­tének bizonyítékaival, — ez azonban az,­ellenzésnek csak meggyőzése, de nem lefegyverzése lehetett. E dicsőséget a tegnapi ülés tárta fel számára. Itt a szónok ajkáról érvek és okok helyett egy bevégzett szép tény nyilatkozott, mely a szélső báli fargon szerint: Ausztriába olvadt Magyarorszá­got mint szerződő felet mutatja be a po­rosz királylyal! A balközép, mely megfelelni akarva ellenzéki jellegének, csak­is általános, és többnyire ártatlan megjegyzésekkel töre­kedett meglepetését palástolni. Úgy látszott, mintha Tisza Kálmán nem lett volna elkészülve a kiigazításnak ily szabatosan és kielégítőleg leendő indít­ványozására, s azt hívé, hogy a népszerű­ségi konczból, ha nem is az oroszlánrész, de jut mégis bizonyos osztalék az ellen­zéknek is! Lehet, hogy balul értelme­zünk, s akkor bocsánatot kérünk, de mi nem adhatunk más magyarázatot e té­telnek: „Meg vagyok ugyan győződve, hogy midőn az osztrák császár és apostoli ma­ cUig: ‘10 JfiT’1Ofl I 5 frt 25 kr. 7 frt — kr. A „Pesti Napló“ kiadó­hivatal m­­ gyar király két államáról van szó, azt nem is lehet másként érteni, minthogy e ké állam egyike a semmi más államtól nem függő magyar állam; mindazáltal részem­ről teljesen kielégítve csak akkor lehet­nék, ha ez nemcsak mint egy elrejtett mondatban, hanem teljes nyíltsággal len­ne kimondva, és ha ezen önálló magyar állam határozottan megneveztetnék.“ Tökéletesen egy véleményen vagyunk a t. szónokkal, s csak­is arra kívánjuk figyelmeztetni,­­hogy a vámchartel 2-ik §-nak a közp.­bizottság előadója által fel­olvasott módosításával e kívánat már tel­jesült. Egy más tapasztalati adattal is szolgált ezen ülés. A balközépről mondva és írva volt gyakran, hogy a szétvált részek egye­sültek,­­ hogy ezentúl a békét elvi kü­­lönczködés nem zavarja. Ezen állítás megerősítést nyert a mai ülésben az által, hogy Tisza Kálmán után gr. K e g l e r i c h B. is szükséges­nek tartotta illustrálni azon álláspontot, melyről ő (és társai ?) tekintik a kérdést. Hasonló kettős nyilatkozatra már csak azért is szükség volt, mert hát a szétvált részek egyesültek. Még S­i­m­o­n­y­i Ernő mutatta be ma­gát és a zászlót, mely alatt a haza üdvét előmozdítani akarja. Beszédének általá­nos részét figyelemmel hallgatták; rész­letezései mutathatnak gyakorlati tanul­mányra, de parliamentáris routinere nem. A szavazás a jobbot a balközéppel is­mét egy phalanxban tüntette fel. A szélső­ül gyász intézei ülve maradtak. Diplomatiai okmányok a magyar osztrák-porosz keresked.­szerződés utólagos megmásítása ügyében. B­é­c­s, május 28.­­) Pesti táviratokból értesülök arról, hogy önök képviselőháza az éjszak-német vámegylettel kötött kereskedelmi szerző­dést azon változtatásokkal, miket a köz­ponti bizottmány a kormány­nyal egyet­értésben javasolt, jóváhagyta és elfogad­ta. Nem kétlem, hogy az ügy eme sze­rencsés megoldás a pesti politikai körök­ben annál nagyobb és bensőbb megelé­gedést szült, minél nagyobbnak és inten­zívebbnek tűnt fel a bonyodalom a meg­hökkenés napjai óta. Arról is meg va­gyok győződve, hogy a megoldás szülte öröm, ha kisebb nem is, de mindenesetre halkabb és titkosabb lesz épen azon kö­rökben, melyek a felmerült bonyodalmat legaggasztóbbnak, a kérdést legfontosabb­nak, a fenyegető zavart szándékosan elő­­idézettnek mutatták be, azon körökben melyek mindig leg­hangosabbak a követe­lésekben és legcsendesebbek akkor, midőn a követelt dolog megadatik. Pedig épen e körök azok, melyek a jelen, vagyis inkább az elmúlt ügyből némi meg nem vetendő tanulságot von­hatnak. E tanulságokat azon mondatba lehet összefoglalni, hogy a nehézség nem volt olyan nagy, mint ők gon­dolták, de nem is oly csekély, mint most gondolják. E paradoxon kulcsa pedig abban rej­lik, hogy nem ott keresték a nehézséget, a­hol az valóban volt. Midőn a magyar kereskedelmi minisz­ter előterjeszti az eredeti szerződési ok­mányt, azon sajátságos körülmény me­rült fel, hogy az előterjesztéssel nem volt megelégedve sem a miniszter, sem a több­ség, sem az oppositio, sem a napi sajtó, általában senki, kivéve talán a szélső balt. De az összes elégedetlenek közül kivált a balközép, és nagy méltatlankodásában ujjal mutatott azokra, kik a nehézség okai. Oka volt mindenekelőtt báró B­e­u­s­­, ki látszólagos őszintesége mellett a lakos­­dit játszik Magyarország igényeivel, a magyar kormánynyal és annak pártjával; oka volt a magyar miniszterelnök, ki a collega iránti udvariasságában annyira sém­­e megy, hogy nem meri (!) érvényesíteni az ország igényeit; oka volt Crorove mi­niszter, ki a tév­edésr­e nem gyakorolta­­kellő alkotmányos befolyását; oka volt s Deák-párt, mely a Nehézségektől annyira visszariad, h­ogy a­hol azok előfordulnak szélvét behunyja és látni sem a­karja. Most a nehézségnek vége, s a magyar ellenzék, ha akar, megtudhatja a megtör­tént megoldás módjából, hogy az okok iránt csalódott. Hiteles forrásokból meg tudhatja, hogy Beust báró Őszintesége Magyarország iránt ez alkalommal is fé­nyesen bebizonyult azon készség által melylyel a szerződés kiigazítása iránt­i diplomatiai tárgyalást azonnal megnyi­totta , megnyitotta akkor, midőn a német vámparlament az eredeti szerződést már tárgyalta, és nem­ küzdelem nélkül el­fogadta volt; megnyitotta Bismarckkal, ki a szerződés első és hosszas tárgyalása közben nem egyszer adta jel­ét türelmet­lenségének. Megtudhatja ebből az ellenzék, hogy bizalmatlankodni oly férfiúval szemben, kinél nagyobb és próbáltabb barátot a magyar alkotmány még nem ütött a monarchia kormányrúdján, nem ke­vésbé eszélytelen, mint bízni abban, ki e biza­lomra még semmi jogot nem szerzett. Megtudhatja továbbá a magyar ellen­zék, ha a lefolyt tárgyalásokat, különösen a bécsieket, objectív figyelemmel vizs­gálja, hogy a magyar minisztereknek, a­mint a fentebbiek után okuk sem lehet, úgy kedvük sem volt soha, jogosult igé­nyeket elhallgatni, vagy érvényesítésüket túlzott óvatosságból elodázni. Azt hiszem, sem gróf Andrássy, sem Gór­öve nem igényli az ö­nök ellenzéke részéről, azon dicséretet, mely férfias működésüket különösen az alaptalan gáncs után busá­san megilletné, de igényelhetik nézetem szerint a bizalom azon mértékét, melylyel hazafiak és politikusok, hazafias és politi­kailag kipróbált férfiak iránt mindenütt tartoznak. Nem akarok szólni azon tanulságról, melyet az ellenzék a fennforgó esetből a rioger,ak­it *a­ hőségr­­ői’-S11''-*'-t menthet; a Deák-párt működését önök Pesten jobban ismerik , de Beust báró eljárását és a magyar kormány magatar­tását Bécs felé, mi itt Bécsben jobban is­merjük az ellenzéknél, s azért ajánlhatjuk figyelmükbe annak objectívebb tanulmá­nyozását. Áttérek most annak bizonyítására, hogy a megoldás nem volt oly nagyon köny­­nyű, mint talán most gondolják, vagy gondolni — szeretnék. — És itt kissé meg vagyok szorulva az által, hogy a fennforgott nehézségek tulajdonképeni természetét diplomatiai homály burkolja, melyet egy levelező avatatlan keze le nem leplezhet, de melyek mégis lét­­tek, s lételöket az actio férfiaival éreztették. Az alább következő okmányokból, me­lyeknek másolatát hiteles kútfőből meg­szereztem, kitetszik azon készség, mely­lyel gróf Bismarck a maga részéről a kívánt módosításokhoz hozzájárult. Nem is, mondhatom, hogy a porosz miniszter maga valaha máskép nyilatkozott volna. És mégis találkoztak a magyar minisz­terek bizonyos áramlattal, úgynevezett diplomatiai szellővel, mely nem épen a kitűzött czél felé látszott hajtani vitorlá­jukat. Nehéz volna meghatározni, hogy honnan jött e nyomás, de világosabb volt az, hogy hová czélzott; a magyar minisz­tereknek előbb el kellett hárítniuk e hatást, hogy a kívánt czélhoz elérkezzenek. Ebből pedig azt tanulhatja a hazafias magyar ellenzék, hogy a politikai harcz­­mezőn is első dolog,, megtudni, hol van tulajdonképen az ellenség; különben megtörténik, hogy egy nagyon kiszámí­tott és ügyes fordulattal — barátainkra intézzük az erü­ssies rohamot. Ezen igényteleső megjegyzések után, mint a lefolyt harcz nem érdek nélküli históriai emlékét, ide­iglátom a következő hét okmányt : Gróf Bismark jegyzéke gróf Wimpffen császári királyi követhez Berlinben. Berlin, 1868. május 24. Albilirtnak, az éjszak-német szövetség kan­­czellárjának, van szerencséje gr. Wimpffen ur­nak, császári és királyi rendkívüli követnek és felhatalmazott miniszternek, mai napról kelt jegyzéke folytán tiszteletteljesem­ kijelenteni, hogy az éjszak-német szövetség részéről, vala­mint a német vám- és kereskedelmi egyletnek ama szövetséghez nem tartozó tagjai részéről nem forog fenn nehézség az ellen, hogy a márt­o-diki kereskedelmi és vámszerződésnek a ma­gyar országgyűlési elé terjesztett magyar szöve­gében, különösen a bevezetésben, a szerződés 1. számú része 3-dik czikkének 2-dik kikezdé­sében, ugyanazon rész 4. czikkében, az A. és B. alatti árszabályok feliratában, a zárjegyző­­könyv 1. sz., 3. sz., 7. sz. 2-dik kikezdésében, 8. sz. második és utolsó kikezdésében, 10. sz. második kikezdésének c) betűjében, 12. sz. és 13. szám 6. kikezdésében, továbbá a zárjegyző­könyv A. és B. jegyű mellékleteiben, s végül a vámcartel 2-dik­t­ában a kifejezések azon vál­toztatásai alkalmaztassanak, melyek az alólirttal közlött nyomtatott kiadásba beleirattak. Alólirott örömmel ragadja meg ez alkalmat, hogy Wimpffen gróf urat kiváló nagyrabecsülé­séről újból biztosítsa. Az éjszak-német szövetség kanczellárja, Bismark s. k. Gróf Wimpffen urnak etc. etc. II.­­ Pótjegyzék az 1868. márt. 9-iki kereskedelmi szerződéshez. Czé­szerűnek mutatkozván, hogy az 1868. márt. 9-iki kereskedelmi- és vámszerződés ma­gyar szövegének egyes megállapodásai a német szövegtől eltérő alakot nyerjenek, s az eltérések ellen az éjszaknémet szövetség részéről, s a né­met vám-és kereskedelmi egylet ama szövetség­hez nem tartozó tagjai részéről ellenvetés nem tétezvén, alólirtak mai napon a szóban forgó el­térések megállapitása czéljából összejöttek. E czélból jelen jegyzőköny­vhöz a szerződés német szövegének oly példányát csatolták, melybe a magyar szövegben alkalmazott kitételi változta­tások beírattak, s mindketten kölcsönösen elis­merik, hogy e változtatások ellen nem forog fenn nehézség. Megállapítják továbbá, hogy a tyroli grófsághoz tartozó Jungholz községének a bajor vám- és közvetett adórendszerhez csat­lakozása ügyében e hó 3­kán aláírt szerződés magyar szövegének megfelelő kitételi módosí­tása ellen nehézség nem forog fenn. Kelt kétszeres példányban Berlinben, 1868. május 25-én. W i m p f f e n, 8. k. D e­­­b r­ü­c­k, s. k. Páris, május 23. A bécsi pénzügyi körök szándékai az itteni tőzsdén természetesen zajt ütöttek. Az itteni börzén létező váltóüzérek egy­letének syndicatusa ennek folytán a pénz­ügyminiszterhez következő levelet in­tézett : „Páris 1868. május 20. Miniszter ur! A syn­­dicatus értesülvén arról, hogy az osztrák kor­mány — elvállalt kötelességével ellenkezőleg — állampapírjait adóval akarja sújtani, a váltó- Vérína'am­un itratára* ahnt/'nogy áa­jli/en,’mu)ZK.é­­dés, mely homlokegyenest ellenkezik azok érde­keivel, kik tőkéiket Ausztriára bízták, csak­ugyan bekövetkeznek, e syndicatus kényszerülve volna valamennyi, Ausztriában kibocsátott érték jegyzését a párisi börzén jövőre eltiltani. Miután a syndicatusnak más eszköze nincs a kormá­nyokat kötelességeik teljesítésére figyelmeztetni — ez intézkedés tételével egyszersmind hű ma­radna egy, már több ízben követett hagyomány­hoz. Vagyok stb. Moreau.“ Ez intézkedés alól azonban — mint meg­elégedéssel írhatom — a magyar köl­csön papírjai ki vannak véve, mi fényes tanúsága annak, mennyire bízik a külföld bennünk, mily szilárd hitellel bír előtte az önálló Magyarország, s mennyi­re hiszi, hogy ez meg fog mindig felelni kötelezettségének. Egyúttal hazafial öröm­mel tudathatom a t. szerkesztő úrral,hogy a magyar kölcsön papírjai, börze­nyelven szólva, szilárd kezekben vannak. Alkalmam volt tapasztalni, hogy Magyar­om­ágból több­en, kik sem Pesten, sem Bécsben nem tudtak részvényekhez jutni, itt kerestették azokat, s eltartott 10 na­pig is, míg a kerülésnek sikere volt. Az itteni részvénybirtokosok nem akarják a magyar papírokat kezükből kibocsátani. Válasz (y) urnak, a „Századunk“ 119. számában Sík­hez intézett czikkére. A „Századunk“ 111. számában (y) úr azon pénzügyi tant nyilvánítja, hogy „a fogyasz­tás ne adóztassák meg, ha pedig meg­­adóztatik, a fogyasztási adó akkér legyen szer­vezve, hogy a jövedelem arányához képest érje a fogyasztókat.“ Ezen tart­uak első részére nincs semmi észre­vételem; a másodikra nézve elég lesz említeni, hogy megjegyzésem nélkül is mindenkinek szembeszökik, hogy a tan első részével ellen­tétben áll. Ez utolsóra vonatkozólag a „Pesti Napló“ 117. számában azon kérdést intéztem (y) úrhoz, fejtené meg, mert óhajtanám tudni , hogy „m­i módon lehet egy font hús fogyasz­tásánál a százezer forint jövede­lemmel megáldott halandót és egy napszámost úgy megadóztatni, hogy mind a kettő jövedelme arányában fizesse f­ogy­as­ztá­si ad­ój­á­t ?“ — hozzá toldván, mikor­ „a húst, sört,­ bort, pálinkát, czukrot, s a többi fogyasztási adó tárgyait a milliomosnak sem adják drágáb­ban, mint a k­é­r é­g­e­t­ő­n­e­k“ Ezen kérdésemre a „Századunk“ 119. Szá­mában egy, egészen más képzettség­ge­l b­i­r­ó (y) felszólal, de kérdésünkre a fele­lettel adós marad. A feleletnek azt kellett volna bizonyítani , hogy a százezer forint jöve­delem tulajdonosa a fentebb elősorolt tárgyak fogyasztása közben százezer annyi fo­gyasztási adót fizet, mint az egy ezer forint jövedelem gazdája. Ezt bizonyítani csak oly képtelenség, mint azt kívánni, hogy a fogyasztási adó „a jö­vedelem arányában érje a fogyasz­tókat.“ A­helyett, hogy ezen m­ás (y) azt beismerné, miszerint lehetetlenséget mint tudomány-ágat hirdetni és védeni vétek. A helyett, hogy ezen másik (y) az ily salak­ját azon tudománynak, mely amúgy is több el­lenmondás által a következetlenségek tárházává tétetett, — tisztítani iparkodnék, jónak látja a fennforgó kérdés elöl kitérni s egynéhány irö művéből azon §§-okat kiiratni, melyek az én kérdésemet soha meg nem fejtették és meg sem fejthetik, hanem csak ajánlják a fogyasztási adót, azt, mit tapasztalásból is mindnyájan ismerünk. Nem az"Volt az én kérdésem, hogy ki­k és m­ikból ajánlották a fogyasztási adót, hanem egyszerűen az. Hogyan lehet egy firt hús, só, ezukor s a töb­bire vetett fogyasztási adót úgy szervezni, misze­rint a százezer forint jövedelmet élvező százszor annyit fizessen, mint az egy ezer forint jövede­­lemmel bíró egyén? Más szavakkal: mi módon lehet fogyasztási adó által az adózókat jövedel­mük mérve szerint megadóztatni ? Miután ezen kérdést sem (y) úr, sem az idé­zett írók meg nem fejtették, magamnak kellett nyilvánítani, hogy az efféle tanok, jöjjenek azok bár­honnan, mindig tarthatatlanok, mert lehetet­lenséggel küzdeni erő vesztegetés. Az irodalomnak nem az a czélja, hogy bizo­nyos kérdésben (x) vagy (y) legyen győztes,"ha­nem az, hogy mindenkor, de különösen átalaku­lásunk korszakában, a téveszméktől, bár honnan származzanak azok, óvakodjunk. Én — kiről (y) urak oly kevéssé tudják, hogy ki vagyok, mint megfordítva én sem tudoma, hogy kiket kelljen (y) jegy alatt érteni, — • téveszmének tartom azt, hogy (y) ur a fogyasz­tás meg nem adóztatása, de még­is Lajnallettt.. ntv mon­mn szót Én tévesnek tartom (y) ur azon nézetét, hogy az adó olyan legyen, hogy az ipar és gaz­­dászat érdekei­vel ne ellenkezzék, mert ily adó nem létezik, s (y) úr nézetének végső eredmé­nye oda vezetne, hogy semmi adó se legyen. Tévesnek tartom (y) urnak azon egészen in­dokolatlan állítását, mely által a pénzügyminisz­ter törvényjavaslatát alaptalan gyanúsítással és szakavatatlanságot tanúsító módon gáncsolja, piszkolja; ellene oly sértő modorban lép fel, mely a felelős nemzeti kormány állásával nem­csak meg nem fér, hanem a nép bizalmát elöl­járói iránt megingatja, s egyúttal ellenségeink­nek ürügyet szolgáltat arra, hogy nemzeti önálló kormányzási képességünket álnoksággal két­ségbe vonhassák. Tévesnek tartom (y) urnak időközben a „Szá­zadunk“ 117. számában olvasható ezen szavait; a pénzügyminiszter zűrzavarából össze­hasonlítást tenni nem lehet,“ úgy szintén a kö­vetkező szavait: „bizony bolond volna, ha 360 forintot fizetnek stb. Erre utólagosan azt jegyzem meg, hogy min­den terjedelmes tárgy zűrzavaros arra nézve, ki azt adatok vagy tanulmányozás hiányában kel­lőleg fel nem fogta ; a természettudomány mind­egyik ága hincs az avatatlanra nézve, de ez csak subjective van így. Azért tehát, mert a költségvetés (y) úr személyére zűrzavaros, nem következik, hogy tárgylagosan is olyan legyen, és ütem is v­a­l­ó a megrótt zűrzavar. A­mi a „bolond“ adózót illeti, ki 60 forint helyett 230 forintot akarna fizetni, megjegyzem, miszerint (y) úr azon feltevésből indul ki, mint­ha a törvényjavaslat az adózó kényére bízta volna, hogy mennyit kíván fizetni, a­mi való­ban nem úgy van. Tévesnek tartottam továbbá (y) úr azon eljá­rását, miszerint minden indokolás nélkül rosz­­szalja, hogy a jövedelmi adó I. osztályába sok kereseti és jövedelmi forrás vétetett fel, de még tévesebbnek véltem azt, hogy be nem érve a jövedelmek kipuhatolásával, még arra is vissza akar menni, hogy melyik tőke jövedelmez könnyebb módon, és melyik gyümölcsöző tőke keletkezett nagyobb vagy kisebb fáradság által. Végre tévesnek tartom az életbiztosító intéze­tekre vonatkozó állítását, melyben háromszoros megadóztatását állítja ugyanazon jövedelem­nek, mi a „Pesti Napló“-ban tett észrevételem szerint egészen alaptalan, s azt tanúsítja, hogy (y) ur derure-borára csak azért gáncsol, mert gáncsolni szeret. A sajtó feladatához tartozván, azt, a­mit valaki tévesnek, vagy a közjóra nézve károsnak tart, felvilágosítani: eltökéltem magamat (y) ur­né- s­zetébre ellenvéleményemet a közönség bírálata írva

Next