Pesti Napló, 1868. augusztus (19. évfolyam, 5480–5503. szám)

1868-08-07 / 5485. szám

181-5485. 19. évf folyam. Péntek, augustus 7.1896 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A­ lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. évnegyedre . 6 Irt 26 kr. o. é. Hirdetmények díja* 7 halából petitsor egyszeri hirfe. térnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön SO njb. Nyilt-tér: S halából petit­sor 25 nj kr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ augustus—septemberi két havi folyamára. Augustus — septem­beri két hóra.................................... 3 frt 50 . A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Pest, aug. 6, 18(18. Quod erat demonstrandum. Ha van még, ki a képviselőknek tör­vény szerint biztosított immunitás jogát felette üdvösnek és szükségesnek nem tartja, azt megtérítette Vidats János úrnak tegnap tartott beszéde. Ez beszéd, mely az immunitási jog nél­kül aligha mondatott volna, először deríti fel előttünk a sokáig leplezgetett titkot, hogy szélsőbaloldali polgártársaink tulaj­donképen mi mellett hevülnek és mit czéloznak; kimondja nyíltan, hogy nem épen az 1848-at sí­retik egyedül, hanem vannak némi ragaszkodással a 49 iránt is, sőt a mi tiszta 48-as pártunk a 48-ban tán épen azon csirákat szereti legjobban, melyekből a 49 fejlődött, s hogy nem igen bánnák, ha leendő honvédeink ismét eljutnának azon pontig, hol „dicső kor­mányzójuk, Kossuth Lajos zászlója alatt állanának mindezt — természetesen — „alkotmányos utón.“ Vidats János úr tudvalevőleg nem fejéből beszél (honny suit, qui mai y pense !) hanem szivéből. Beszédét tehát őszintének vehetjük, s míg eddig Kossuth Lajos tulajdonképeni czéljait Horváth Mihálynak kell­ felderítenie, addig Kos­suthnak köztünk lakó hívei nevében maga Vidats úr teszi a hazának ugyanazt a szolgálatot. A­mire a „Magyar Újság“ és a „Nép Zászlójáénak, a sajtótörvényekre való bölcs tekintetből, bátorsága nem volt, sőt a­mit különösen az incompatibilitási tan interpretátiója alkalmával folyton és határozottan visszautasítottak és ünnepé­lyesen tagadták, azt a mentelmi jog átdat­­lan pajzsa alatt megteszi Vidacs úr, és ez jól van így. Mert ha mi, kint Vidacs urnak az ápri­lisi határozatokhoz való ragaszkodását rég ismerjük, e tudatunkat ki is fejezzük, akkor gyanúsításnak veszik szavainkat , míg így a törvény oltalma alatt fejezheti ki maga Vidács úr hő óhajtását. „Kossuth­tal négy­szem­közt beszélni,é­s mi erre a nemzetet figyelmeztethetjük, a nélkül, hogy a szélsők ezt denunciatiónak denun­ciálhatnák, mert hiszen személyekre eb­ből baj nem háramolhatik, hanem egy­szerűen csak politikájukra. Hanem azért el vagyunk készülve rá, hogy a szélső bal — talán maga Vidács úr is — gyanúsításnak fogja ezt nevezni, pedig — Isten látja lelkünket — nem az akar lenni. Hiszen képzelhetünk mi igen jó hazafit, bár felette könnyelmű és rosz politikust, ki Vidacs úr útjain jóhiszemű­­leg véli feltalálhatónak e haza boldogsá­gát, csak hogy aztán ne tartsa titokban ez utakat azok előtt, kiket vezérelni kíván. Mert ha például Vidacs urban megvolna, a­mi nincs : a D­ák-párt meg­buktatására szükséges lángelme és tetterő, s az ország az „alkotmányos utón“ jel­szó alatt körülre csoportosulna, és ha ő aztán az országot ezen „alkotmányos utón“ egy újabb áprilisi határozatig, ka­tonáit pedig, a királynak tett eskü daczára a dicső kormányzó zászlója alá vinné . Ugyan mit felelhetne akkor valamely őszinte ember azon vádjára, hogy az ily politika nem más, mint óriási csalás? Mi ismerjük Vidács urat, és tudjuk, hogy becsületessége és jámborsága oly nagy, a­milyen kicsiny politikai képes­sége, s azért soha sem tettük fel róla, hogy valaha ily óriási vádra okot szol­gáltasson. E jó véleményünknek ő becsü­letesen megfelelt, midőn elvetve az „al­kotmányos után“ féle csábszerek­et, ki­mondotta nyíltan, hogy mit akar. Nem diplomata beszéd volt ez, melyről csak dicsfényben sugárzó Almássi Sándor úr tudja, hogy mikép kelljen értelmezni , hane­m, őszinte szó. E szó annyit jelent, hogy a „48-as párt,11 a 48-at 49 nélkül, a honvédeket a fidiső kormányzó nélkül nem képzelheti, quod erat demonstrandum. A kelet-ázsiai expeditió. (L. K.) Mi részünkről örömmel üdvö­zöltük annak idejében a tervezett expedi­­tiót, mivel csak örülni tudunk azon, ha a magyar név minél ismertebb lesz a vilá­gon, s kétszeresen üdvöz­lünk minden oly vállalatot, mely iparunk fejlesztésére­­al­kalmat szolgáltat. Egy ilyen tényezőnek tartjuk a fennt nevezett expeditiót is. Hála Istennek, hibáink közé nem tarto­zik az optimismus, a­mi az egyeseknek ép úgy, mint az államoknak kiszámíthatat­lan károkat okozott már, s és azért egy­előre legalább aranyhegyeket nem várunk az expedíció eredményeként, de az által még­is több oly fontos czélt hiszünk el­érhetőnek, a­mi nemcsak hogy igazolja kiküldetését, hanem parancsoló szükséggé teszi. Ha politikai oldalát tekintjük ez ügynek, lehetlen nem helyeselnünk, mi­után minden állam, különösen pedig a nagyhatalmaknak önmaguk iránti köte­lessége, hogy a világ minden figyelembe vehető pontján képviselve legyenek. A kor kívánalmait megértve pedig, az a föm­érdek, hogy nemcsak politikai, ha­nem kereskedelmi érdekei is képviseltetve legyenek. Ennek igazsága felől meggyőződött Európa minden állama, s China, Japán és Siamban is nem feledék el képviselteté­­sükről gondoskodni Szabad-e ezt elmulasztania a magyar­osztrák birodalomnak? Én ezért nem hittem, hogy talákozzék magyar publicista, ki az ellen felszólal­jon, még kevésbé, hittem, hogy azt oly baloldali tegye, ki elég gyakran adott azon nézetnek kifejezést, és méltán, hogy az osztrák minket háttérbe akar szorítani, legkevésbé hittem pedig, hogy azt tegye oly férfiú, ki külföldön lakik és nemzet­­gazdasággal is foglalkozik. Annál nagyobb volt bámulatom, mi­dőn a „Honban”* az ázsiai kaland-expedi­­ció czímű czikksor­ozatot láttam. De bá­mulatom itt nem érte véget. Az első czikk olvasásakor a „Népzász­­lója“-nak egy falusi biró által írt vezér­­czikke jutott eszembe, ki a magyar mi­nisztériumot azért kárhoztatja, hogy oly s­ok vasutat akar építeni, s ez által drá­gítva a gabona árát a szegény nép válla­­ira nehéz terhet fektet. Hasonló gyarló vádat láttam a fentebbi czikkben, s kíváncsian néztem meg, hogy ki írhatta azt ? Bámulatom tetőpontját akkor érte el, mikor a czikk alatt Ludwigh nevét láttam. Megvallom, egy perczig nem­ tudtam el­határozni, az én szemeim csalnak-e, vagy a viszonyainkat távolból tekintő szemlé­lőé, de azok a hetük ott feketéllettek, még­pedig oly feketén, hogy szinte meglát­szott az epe rajtuk, mi az író tollát vezet­te, és sötét fátyolt vont szemei eleibe. Nem szándékozom czikke taglalásába bocsátkozni, csak is annak iránya ellen szólalok fel. Szerző három czikken át igyekszik bebizonyítani, hogy ez expe­­ditió kalandos, semmi hasznot nem ígérő, s megtámadja a kereskedelmi minisztert, hogy ily c­élokra miért dob ki oly sok pénzt. (!) Valóban, minden sora elárulja, hogy rég idő óta van távol tőlünk, s a jelenlegi hazai-, ipar- és kereskedelmi viszonyokat nemcsak hogy nem ismeri, hanem félre­ismeri. Különben nem írhatta volna a kö­vetkezőket: „A miniszter úr talán azt hitte, hogy míg a magyar iparnak a vég­ keleten a ke­reskedelem útja meg lesz nyitva, meglesz a magyar ipar is teremtve. Keresünk messze földön vállalkozási téri, míg itt­hon egy cseresnye vagy szilvafával sem bírunk az alföldi vándornak árnyat nyuj­­­tani; költünk milliókat, hogy a messze keleten kereskedelmi piaczot nyissunk, s nem tudunk itthon sem szellemi fejlődé­sünkre, sem földmivelésünk, sem iparunk és belkereskedel­münk emelésére a magunk erejéből valamit meglendíteni, a legszük­ségesebb beruházások is csak egy jobb jövő reményében tűnnek fel.“ Ha jobb tudomást szerezne Ludwigh úr magának azon lendületről, mit a gazda­ság, ipar­ és kereskedelem terén Magyar­­országban tapasztalunk utóbbi másfél év alatt, akkor bizonyára ő maga is szeretné nem írottnak tudni, annyi elbizakodott­sággal írt czikkeit. Akkor, mondom, nem állítana ki ha­zánknak szegénységi bizonyítványt, azt mondva, hogy mi semmivel sem bírunk, a­mivel kifelé kereskedést folytathat­nánk. Voltak sokan, az igaz, kik azon hitben éltek, miszerint Magyarország gyáriparra nincs hivatva, s már a természet és adott viszonyok által,csak is termelőország lehet. A­ki azonban ismeri a Kárpátokat, Erdélyt és Horvátországot, a ki tudja, hogy meny­nyi és mily sokféle anyaggal rendelke­zünk, az így nem vélekedhetik. A mi gyáriparunk fejlődése iránt kétségbeejt­­hette az észlelőt, az a szakismeret és vállalkozási szellemnek hiánya volt, ám­de az első akadály önmagától elesik ott, hol a második elhárítva van, s hála a Gondviselésnek, józan gondolkodású fa­junk kezdi átismerni a kor szellemét, mind jobban kezd meggyőződni azon igazság felől, hogy szabad csak azon nemzet le­het , mely anyagi jólétnek örvend, s hogy fejlett gazdaság és ipar nélkül anya­gi jólét nem képzelhető. Ezen meggyőző­dés mind mélyebb gyökereket ver nálunk, s eredménye már is a folytonosan növe­kedő vállalkozási szellem. Ily viszonyok között tehát nem tartha­tunk fitól, hogy iparunk fejlődésnek ne indulna. Kettő lehetne, a­mi elérhetné még most s e en két tényező az lenne, ha ipar­­czikkeink számára piaczokról nem gon­doskodnánk, s a közlekedést nem érvelnék. Erre persze Ludwigh úr azt feleli: „Miért keresünk oly messze földön válal­­kozási tért ? “ Ez ismét azt árulja el, hogy Ludwigh úr ismeretlen az ausztriai és magyaror­szági jelen körülményekkel. Szolgálunk tehát e részben felvilágo­sítással. A kelet-ázsiai expeditio küldetése már egy év előtt el volt határozva, s az akkor is létrejött volna, ha abban Magyaror­szág részt nem vesz. Kérdem már most én Ludwigh úrtól: „Ha a kereskedelmi miniszer túlság­os költ­­ségkimélésből megtagadta volna az expe­­ditiobani részvétet, nem ép Ludwigh úr lett volna-e első, ki vagy az osztrák kor­mányt vádolta volna azzal, hogy minket a külvilágtól elzárni akar, vagy a ma­gyar kormányt azzal, hogy a haza és nem­zet érdekeit nem karolja fel. S valóban igaza lett volna. A­mi a költséget illeti, hol vannak azok a milliók, melyeket arra költünk, hogy a messze Keleten kereskedelmi piac­ot nyissunk ? Az expeditió másfél évi tartamú lesz, s egy évre kerül 533,000 ftba, tehát összesen 839,500 ft, minek 3°/0-jét fizetjük mi, mintegy 250,000 ftot. Ez képezi tehát azon kidobott milliókat! A­mi az expeditióból származó anyagi hasznot illeti, már mondtuk, hogy egyelőre aranyhegyeket nem ígérünk magunknak, de a sikert lehetetlennek nem látjuk, nem csak Dél-Ázsiában, hanem Chinába sem­mire bizonyítékul szolgál azon körülmény, hogy a múlt évben a pesti hengermalom onnan megrendelést kapott, noha nekünk semminemű összeköttetésünk nincs Chi­­nával, de méginkább bizonyítja a gabo­na import szükségletét azon tény, hogy Overbeck tudósítása szerint a múlt évben Hongongba Californiából több mint 70,000 zsák liszt szállíttatott. Egyébiránt mellőzve mind a fentebb mondottakat, csak más államok eljárására utalunk, s az azt bizonyítja, miszerint nem minden kereskedelmi összeköttetés fizeti ki magát azonnal fényesen, hanem azért az­zal még­sem hagynak fel, hogy ne hi­bázzék egy szem a lánczolatból. Ha tehát a világpiac­on ismeritek akarunk lenni, ha kereskedelmi lobogónkat be akarjuk mu­tatni, nem szabad fukarkodnunk. Ezt jól tudja Ludwigh úr is, de ő min­den áron opponálni akar. ellen igazolja, hogy ő (Czebrián gr.) azért tar­tózkodott szavazni a védrendszerről szóló tör­vény felett, mivel e javaslatot nagyon democra­tikusnak tartja. Czebrián gróf nem azért tartózkodott; Czeb­rián grófnak más okai voltak. Czebrián gróf „egy magyar hadsereg felállítása által — minő­nek a honvédséget tartja — úgy véli, hogy minden hatalmi viszony (Machtverhältnisse) Lajthán innen is, túl is, sarkaiból kivettetik, hogy egy újabb összeütközés elke­­r­ü­l­het­len. Ennyiben van elvetve a koczka : „a pole­mizálás ideje már lejárt.“ Megvalljuk, hogy a nyilatkozatot, Magyaror­szág közvéleményével szemben, nagy bátorság­nak tartjuk egy oly ember részéről is, a­ki 1848- ban ellentétes álláspontot foglalt el, azonban ép ez utóbbi körülmény az, mely a nézet kulcsát kezünkbe adja, oly ember nézetének kulcsát, ki ez idő szerint a magyar képviselőházban ül. Nézetéért azonban nem tehetünk felelőssé sen­kit, de hiszszük, hogy jogunk van azt kérdezni, miért e­n­g­e­d­é C­z­e­b­r­i­án gróf apoté­m­­izálás idejét lejárni használatla­­n­u­l. O, ki látta, átküzdötte a 48—49-es harczo­­kat; ki az azokat követett korszak után elválalta a képviselői hivatást s a velejáró nagy fele­ős­­séget; kit kétségkívül 1848-ban is a ma hirde­tett meggyőződése vezetett, s ki látta, hogy az áramlat — szerinte — ugyanaz ma, mint volt akkor: miként tudta az elvállalt felelősséggel megegyeztetni azt a hallgatást, melylyel a kér­déses törvényczikkek feletti tárgyalást követe, miként azt, hogy a polemizálás idejét lejárni hagyta akkor, mikor tudtunkkal erre egyenesen felszólítva volt? Ha Czebrián grófot azon tudat tartotta vissza a felszólalástól, hogy tán egyesegyedül áll néze­tével a képviselőházban, akkor értjük eljárását, de nem értjük azon apodicticus ítéletet, melylyel az egész törvényhozás ellenében az „aleaiacta“-t proclamálja ; ha más okokból hallgatott, akkor jelen soraiban tanusított bátorsága ma lett titok előttünk eljárása, de igenis látjuk végzetes czél­­ját a fent idézett soroknak, melyek bár a propos jöttek, de kétségkívül jó előre felszerelt batté­riából. Még csak azt, hogy az „újabb összeütközés“ lehetőségében akkor kezdenénk hinni, a mely pillanatban túlsúlyra vergődni látnók azon néze­tet, melyet Czebrián gróf hirdet, vagy épen el­lentétét. Előbb nem, és százszor nem. Ambrózy ur és a temesi uradalmak fakérdése. III. Eddig A. ur csak nemzetgazdászati ál­­okoskodások fegyverével élt, mit a kimu­tatott következetlenségek tanulitan­ak ; második czikkében már ennél tovább megy, s azt állítja, hogy: „a kincstári er­dők kiviteli útját (a B­e­g a csatornát) Mária Therézia korában orszá­gos munkával ásták . . . . s da­czára a közköltségnek, daczára a közmunkának a Bega csator­nán való fausztatás kizárólagos joga — privilégiuma — a kincs­­tár­n­ak.“ !! Megbocsát­j. ur, ha erre a legkiméle­­tesb kifejezést használva, azt mondom, hogy vastagon téved. Az egész bánság a török járom alól 1716-ba szabadittatott fel, s ez időtől fogva 1751-ig vegyesk­a­to­na­i és kincs­­tári kormány alatt volt.­­ 1751- től ke­zdve 1779-ig kincstári kormány alatt létezett. A kincstári kormány egyik főteendőjét a dögleletes mocsárak k­izárítása, a rop­pant, de néptelen térség benépesítése ké­pezte. Ez épitetett fal­akat, a bevándorlot­­taknak házakat. „Minden c­s­a­l­á­d h­á­­zat, földet kapót és szük­séges vo­nómarhát, takarmányt és gab­o­­nát egy évre, szántási és más gaz­dasági eszközöket.“ (Lásd „Temes­­vármegye emléke“ 71. lap.) Ezen telepítési munkálatát a legnagyobb bőkezűséggel folytatta a kincstár még 1772-ik évben is. A nevezett kincstári kormány már 1728 ban Merev főhadi és tartományi kormány­zó felügyelete alatt megkezdette a Bega csatorna építését, mely 1738-ban a dög­­mirigy és török beütése által elhanyagol­­tatott, de 1750 —1754 ben újra ásatott; ugyanazon kincstári kormány Fremaut Miksa németa földi mérnököt a kostili és topoloviczi zsilip építésével bizta meg, a Berzava és Birda közti csatorna szintén azon időben készíttetett. Lapozza át A­­ur Bárány Ágoston „Te­­mesvármegye emléke“ czinsű munkáját, s ennek 59—78. lapjain igazolva találandja mindazt, a­mit előadók, de egyszersmind arról is meg fog győződni, hogy nemcsak a Bega s a többi csatornák, hanem maga a terület benépesítése is kizárólag a kincstár költségén hozatott létre. És nem fojthatom itt azon megjegyzést, miszerint sajátszerű észjárat kell ahhoz, hogy valaki a Bega csatorna építését köz­munkának tulajdoníthassa és akkor, mi­kor a bánság néptelen pusztaság volt. Ha ehhez még hozzá­teszszük,hogy országunk­ban a Begához hasonló c­satornát a legné­pesebb vidék ma sem képes közmunkából létre­hozni, sőt az ország nagyobb része még utakat sem bírt előteremteni: kön­­­­­nyű lesz Ambrózy úr érveit ez egy után­­ is megbírálni. Ily köztudomású történelmi tényekkel szemközt ellenkezőt állítani, vagy az ese­mények ismeretének hiányát vagy egy oly merészséget árul el, melynek valódi nevét kimondanom tiltja a szerénység. Szerző úr ezen csatornákat úgy ipar­kodik feltüntetni, mintha azok nem a kincstáré volnának, s csak privilégiumot bitorolna rájuk nézve; kétségkívül azért teszi ezt, mert a csatornák egy részét a közönség használatára is átengedte a kormány. Úgy jár el ebben A. úr, mint a tót, ki előbb csak szállást kért, utóbb ki akarta a ház gazdáját saját lakából venni. A fausztató csatornát a kincstár maga költségén építtette, s mindig maga hasz­nálta, tessék ezt nevezni privilégiumnak vagy tulajdon­jognak kedve szerint , de ebből olyan következtetést vonni le, a­milyent A. ur levon, egy kis túlcsapongást jelent a communismusba. Halljuk A. ur okoskodását: „Már pe­dig, miután minden jogból kötelezettség is támad, nem ismerek el senki részére­l oly privilégiumot, melynélfogva az illető viszonszolgálatra ne köteleztetnék.“ E szép okoskodás szerint csak privilé­giumnak kell nevezni bárkinek tulajdon­­­­jogát, s azután követelhetjük viszonszol­­gáltatás fejében azt is, a­mit a tótról is­meretes példabeszéd mesél! Épen, midőn a kincstár tulajdonjogát,­­ fausztató csatornájára nézve kétségbe­­ vonni igyekszik, akkor azt mondja A. ur, hogy „sem én (t. i. A. ur), sem a folya­­­­modó területek, (?) sem interpelláló kép­viselő úr nem a kincstár ama tagadhatlan jo­g­át vonják kétségbe, melynél fogva a helyi viszonyok és árak szerint a fából leszármazó jövedelmet feljebb emelheti, de privilégiumából kifolyó azon kötelezettségére figyelmeztetjük, melynél fogva kell hogy a faárak egész különb­ségével nö­­éltessék a jövedelem, s hogy az egyik résznek okozott kár, egészben az állambevételek javára történjék.“ Ezen sajátszerű logicával talán azt akar­ja A. ur mondani, hogy a vállalkozók a faszerződés minden nyereményéről mond­­janak le, szők­éjüket és fáradtságukat szen­tel­ik fel A. ur egy kissé kicsapongó kí­vánalmának ! Ennek valódi értelme csak az a menne ki, hogy maradjon a régi! Azt mondja tovább A.úr,hogy „az állam­nak a számon tartott 157,000 ft többlet a szerződ­s nyomán soha sem fog pénz­tárába befolyni,“ előbb pedig azt mondta, hogy „a szerződés jelen állása szerint megfizetik ugyan a 157,000 ftnyi több­letet,“ továbbá azt mondja, hogy „a kincs­tár nem lesz képes, tekintve a naps­ári megdrágulását, a munkás­kezek kevés volta , az 5­0,000 öl fát levágatni,“ később p­dig azt mondja: „Miután nagyobb ajánlat mellett rendesen több kínálat mu­tatkozik, elhiszem, hogy az 50,000 ölet a Begához lehet szállítani.“ Ezen következetlenségeket még csak észre sem vette A. ur, különben nem ho­zathatta volna magát általuk zavarba. A. ur továbbá azt hiszi, hogy a növe­kedett munkabér folytán az amúgy is élenként csak 40 krból álló nyeremény felemésztetik, „s így többlet helett keve­sebb jövedelemmel fogunk találko­ni.“ Ezen okoskodásnak egyetlen egy hi­bája az, hogy A.­ur kifejedő számításá­ból, miszerint nem élenkénti 40 kr több­letről, hanem azon kívül még 3­1 ezer öl fának teljes áráról van szó, de az usz­­tatás közbeni sikkasztások, a a házi ke­zelés mellőzése is némi tekintetet ér­demel. Midőn azt akarja A.­ur bizonyítani, hogy a magát­­ időkből csak 6 ft fuvar­­bér mellett leha Temesvárra fát s állí­tani, akarata ellen azt is bizonyítja, hogy Temesváron a kincstár fája botrá­tos áron, azaz 6 ft 50 kron harácsoltato­r el, mert habár a kincstár — nagy költségé­be került — saját c­atornája segedelmé­vel olcsóbban úsztathatja is fáját, s habár eltérünk is az usztatási megkár­ositások­­tól,­­ azt oly áron fecsérelni, a mennyibe másnak csak a fuvar is belekerül, több mint lelkiism­eretlenség. S Ambrózy úr még is ily tény mellett „Alea incta est.“ Pest, aug 6. E végzetes szavakat mondja el Czebrián gróf rövid bevezetéssel, melyben magát a „Pester Lloyd“ azon — ha szabad mondani — vádja

Next