Pesti Napló, 1868. augusztus (19. évfolyam, 5480–5503. szám)
1868-08-07 / 5485. szám
181-5485. 19. évf folyam. Péntek, augustus 7.1896 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. évnegyedre . 6 Irt 26 kr. o. é. Hirdetmények díja* 7 halából petitsor egyszeri hirfe. térnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön SO njb. Nyilt-tér: S halából petitsor 25 nj kr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ augustus—septemberi két havi folyamára. Augustus — septemberi két hóra.................................... 3 frt 50 . A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, aug. 6, 18(18. Quod erat demonstrandum. Ha van még, ki a képviselőknek törvény szerint biztosított immunitás jogát felette üdvösnek és szükségesnek nem tartja, azt megtérítette Vidats János úrnak tegnap tartott beszéde. Ez beszéd, mely az immunitási jog nélkül aligha mondatott volna, először deríti fel előttünk a sokáig leplezgetett titkot, hogy szélsőbaloldali polgártársaink tulajdonképen mi mellett hevülnek és mit czéloznak; kimondja nyíltan, hogy nem épen az 1848-at síretik egyedül, hanem vannak némi ragaszkodással a 49 iránt is, sőt a mi tiszta 48-as pártunk a 48-ban tán épen azon csirákat szereti legjobban, melyekből a 49 fejlődött, s hogy nem igen bánnák, ha leendő honvédeink ismét eljutnának azon pontig, hol „dicső kormányzójuk, Kossuth Lajos zászlója alatt állanának mindezt — természetesen — „alkotmányos utón.“ Vidats János úr tudvalevőleg nem fejéből beszél (honny suit, qui mai y pense !) hanem szivéből. Beszédét tehát őszintének vehetjük, s míg eddig Kossuth Lajos tulajdonképeni czéljait Horváth Mihálynak kell felderítenie, addig Kossuthnak köztünk lakó hívei nevében maga Vidats úr teszi a hazának ugyanazt a szolgálatot. Amire a „Magyar Újság“ és a „Nép Zászlójáénak, a sajtótörvényekre való bölcs tekintetből, bátorsága nem volt, sőt amit különösen az incompatibilitási tan interpretátiója alkalmával folyton és határozottan visszautasítottak és ünnepélyesen tagadták, azt a mentelmi jog átdatlan pajzsa alatt megteszi Vidacs úr, és ez jól van így. Mert ha mi, kint Vidacs urnak az áprilisi határozatokhoz való ragaszkodását rég ismerjük, e tudatunkat ki is fejezzük, akkor gyanúsításnak veszik szavainkat , míg így a törvény oltalma alatt fejezheti ki maga Vidács úr hő óhajtását. „Kossuthtal négyszemközt beszélni,és mi erre a nemzetet figyelmeztethetjük, a nélkül, hogy a szélsők ezt denunciatiónak denunciálhatnák, mert hiszen személyekre ebből baj nem háramolhatik, hanem egyszerűen csak politikájukra. Hanem azért el vagyunk készülve rá, hogy a szélső bal — talán maga Vidács úr is — gyanúsításnak fogja ezt nevezni, pedig — Isten látja lelkünket — nem az akar lenni. Hiszen képzelhetünk mi igen jó hazafit, bár felette könnyelmű és rosz politikust, ki Vidacs úr útjain jóhiszeműleg véli feltalálhatónak e haza boldogságát, csak hogy aztán ne tartsa titokban ez utakat azok előtt, kiket vezérelni kíván. Mert ha például Vidacs urban megvolna, ami nincs : a Dák-párt megbuktatására szükséges lángelme és tetterő, s az ország az „alkotmányos utón“ jelszó alatt körülre csoportosulna, és ha ő aztán az országot ezen „alkotmányos utón“ egy újabb áprilisi határozatig, katonáit pedig, a királynak tett eskü daczára a dicső kormányzó zászlója alá vinné . Ugyan mit felelhetne akkor valamely őszinte ember azon vádjára, hogy az ily politika nem más, mint óriási csalás? Mi ismerjük Vidács urat, és tudjuk, hogy becsületessége és jámborsága oly nagy, amilyen kicsiny politikai képessége, s azért soha sem tettük fel róla, hogy valaha ily óriási vádra okot szolgáltasson. E jó véleményünknek ő becsületesen megfelelt, midőn elvetve az „alkotmányos után“ féle csábszereket, kimondotta nyíltan, hogy mit akar. Nem diplomata beszéd volt ez, melyről csak dicsfényben sugárzó Almássi Sándor úr tudja, hogy mikép kelljen értelmezni , hanem, őszinte szó. E szó annyit jelent, hogy a „48-as párt,11 a 48-at 49 nélkül, a honvédeket a fidiső kormányzó nélkül nem képzelheti, quod erat demonstrandum. A kelet-ázsiai expeditió. (L. K.) Mi részünkről örömmel üdvözöltük annak idejében a tervezett expeditiót, mivel csak örülni tudunk azon, ha a magyar név minél ismertebb lesz a világon, s kétszeresen üdvözlünk minden oly vállalatot, mely iparunk fejlesztésérealkalmat szolgáltat. Egy ilyen tényezőnek tartjuk a fennt nevezett expeditiót is. Hála Istennek, hibáink közé nem tartozik az optimismus, ami az egyeseknek ép úgy, mint az államoknak kiszámíthatatlan károkat okozott már, s és azért egyelőre legalább aranyhegyeket nem várunk az expedíció eredményeként, de az által mégis több oly fontos czélt hiszünk elérhetőnek, ami nemcsak hogy igazolja kiküldetését, hanem parancsoló szükséggé teszi. Ha politikai oldalát tekintjük ez ügynek, lehetlen nem helyeselnünk, miután minden állam, különösen pedig a nagyhatalmaknak önmaguk iránti kötelessége, hogy a világ minden figyelembe vehető pontján képviselve legyenek. A kor kívánalmait megértve pedig, az a fömérdek, hogy nemcsak politikai, hanem kereskedelmi érdekei is képviseltetve legyenek. Ennek igazsága felől meggyőződött Európa minden állama, s China, Japán és Siamban is nem feledék el képviseltetésükről gondoskodni Szabad-e ezt elmulasztania a magyarosztrák birodalomnak? Én ezért nem hittem, hogy talákozzék magyar publicista, ki az ellen felszólaljon, még kevésbé, hittem, hogy azt oly baloldali tegye, ki elég gyakran adott azon nézetnek kifejezést, és méltán, hogy az osztrák minket háttérbe akar szorítani, legkevésbé hittem pedig, hogy azt tegye oly férfiú, ki külföldön lakik és nemzetgazdasággal is foglalkozik. Annál nagyobb volt bámulatom, midőn a „Honban”* az ázsiai kaland-expedició czímű czikksorozatot láttam. De bámulatom itt nem érte véget. Az első czikk olvasásakor a „Népzászlója“-nak egy falusi biró által írt vezérczikke jutott eszembe, ki a magyar minisztériumot azért kárhoztatja, hogy oly sok vasutat akar építeni, s ez által drágítva a gabona árát a szegény nép vállaira nehéz terhet fektet. Hasonló gyarló vádat láttam a fentebbi czikkben, s kíváncsian néztem meg, hogy ki írhatta azt ? Bámulatom tetőpontját akkor érte el, mikor a czikk alatt Ludwigh nevét láttam. Megvallom, egy perczig nem tudtam elhatározni, az én szemeim csalnak-e, vagy a viszonyainkat távolból tekintő szemlélőé, de azok a hetük ott feketéllettek, mégpedig oly feketén, hogy szinte meglátszott az epe rajtuk, mi az író tollát vezette, és sötét fátyolt vont szemei eleibe. Nem szándékozom czikke taglalásába bocsátkozni, csak is annak iránya ellen szólalok fel. Szerző három czikken át igyekszik bebizonyítani, hogy ez expeditió kalandos, semmi hasznot nem ígérő, s megtámadja a kereskedelmi minisztert, hogy ily célokra miért dob ki oly sok pénzt. (!) Valóban, minden sora elárulja, hogy rég idő óta van távol tőlünk, s a jelenlegi hazai-, ipar- és kereskedelmi viszonyokat nemcsak hogy nem ismeri, hanem félreismeri. Különben nem írhatta volna a következőket: „A miniszter úr talán azt hitte, hogy míg a magyar iparnak a vég keleten a kereskedelem útja meg lesz nyitva, meglesz a magyar ipar is teremtve. Keresünk messze földön vállalkozási téri, míg itthon egy cseresnye vagy szilvafával sem bírunk az alföldi vándornak árnyat nyujtani; költünk milliókat, hogy a messze keleten kereskedelmi piaczot nyissunk, s nem tudunk itthon sem szellemi fejlődésünkre, sem földmivelésünk, sem iparunk és belkereskedelmünk emelésére a magunk erejéből valamit meglendíteni, a legszükségesebb beruházások is csak egy jobb jövő reményében tűnnek fel.“ Ha jobb tudomást szerezne Ludwigh úr magának azon lendületről, mit a gazdaság, ipar és kereskedelem terén Magyarországban tapasztalunk utóbbi másfél év alatt, akkor bizonyára ő maga is szeretné nem írottnak tudni, annyi elbizakodottsággal írt czikkeit. Akkor, mondom, nem állítana ki hazánknak szegénységi bizonyítványt, azt mondva, hogy mi semmivel sem bírunk, amivel kifelé kereskedést folytathatnánk. Voltak sokan, az igaz, kik azon hitben éltek, miszerint Magyarország gyáriparra nincs hivatva, s már a természet és adott viszonyok által,csak is termelőország lehet. Aki azonban ismeri a Kárpátokat, Erdélyt és Horvátországot, a ki tudja, hogy menynyi és mily sokféle anyaggal rendelkezünk, az így nem vélekedhetik. A mi gyáriparunk fejlődése iránt kétségbeejthette az észlelőt, az a szakismeret és vállalkozási szellemnek hiánya volt, ámde az első akadály önmagától elesik ott, hol a második elhárítva van, s hála a Gondviselésnek, józan gondolkodású fajunk kezdi átismerni a kor szellemét, mind jobban kezd meggyőződni azon igazság felől, hogy szabad csak azon nemzet lehet , mely anyagi jólétnek örvend, s hogy fejlett gazdaság és ipar nélkül anyagi jólét nem képzelhető. Ezen meggyőződés mind mélyebb gyökereket ver nálunk, s eredménye már is a folytonosan növekedő vállalkozási szellem. Ily viszonyok között tehát nem tarthatunk fitól, hogy iparunk fejlődésnek ne indulna. Kettő lehetne, ami elérhetné még most s e en két tényező az lenne, ha iparczikkeink számára piaczokról nem gondoskodnánk, s a közlekedést nem érvelnék. Erre persze Ludwigh úr azt feleli: „Miért keresünk oly messze földön válalkozási tért ? “ Ez ismét azt árulja el, hogy Ludwigh úr ismeretlen az ausztriai és magyarországi jelen körülményekkel. Szolgálunk tehát e részben felvilágosítással. A kelet-ázsiai expeditio küldetése már egy év előtt el volt határozva, s az akkor is létrejött volna, ha abban Magyarország részt nem vesz. Kérdem már most én Ludwigh úrtól: „Ha a kereskedelmi miniszer túlságos költségkimélésből megtagadta volna az expeditiobani részvétet, nem ép Ludwigh úr lett volna-e első, ki vagy az osztrák kormányt vádolta volna azzal, hogy minket a külvilágtól elzárni akar, vagy a magyar kormányt azzal, hogy a haza és nemzet érdekeit nem karolja fel. S valóban igaza lett volna. Ami a költséget illeti, hol vannak azok a milliók, melyeket arra költünk, hogy a messze Keleten kereskedelmi piacot nyissunk ? Az expeditió másfél évi tartamú lesz, s egy évre kerül 533,000 ftba, tehát összesen 839,500 ft, minek 3°/0-jét fizetjük mi, mintegy 250,000 ftot. Ez képezi tehát azon kidobott milliókat! Ami az expeditióból származó anyagi hasznot illeti, már mondtuk, hogy egyelőre aranyhegyeket nem ígérünk magunknak, de a sikert lehetetlennek nem látjuk, nem csak Dél-Ázsiában, hanem Chinába semmire bizonyítékul szolgál azon körülmény, hogy a múlt évben a pesti hengermalom onnan megrendelést kapott, noha nekünk semminemű összeköttetésünk nincs Chinával, de méginkább bizonyítja a gabona import szükségletét azon tény, hogy Overbeck tudósítása szerint a múlt évben Hongongba Californiából több mint 70,000 zsák liszt szállíttatott. Egyébiránt mellőzve mind a fentebb mondottakat, csak más államok eljárására utalunk, s az azt bizonyítja, miszerint nem minden kereskedelmi összeköttetés fizeti ki magát azonnal fényesen, hanem azért azzal mégsem hagynak fel, hogy ne hibázzék egy szem a lánczolatból. Ha tehát a világpiacon ismeritek akarunk lenni, ha kereskedelmi lobogónkat be akarjuk mutatni, nem szabad fukarkodnunk. Ezt jól tudja Ludwigh úr is, de ő minden áron opponálni akar. ellen igazolja, hogy ő (Czebrián gr.) azért tartózkodott szavazni a védrendszerről szóló törvény felett, mivel e javaslatot nagyon democratikusnak tartja. Czebrián gróf nem azért tartózkodott; Czebrián grófnak más okai voltak. Czebrián gróf „egy magyar hadsereg felállítása által — minőnek a honvédséget tartja — úgy véli, hogy minden hatalmi viszony (Machtverhältnisse) Lajthán innen is, túl is, sarkaiból kivettetik, hogy egy újabb összeütközés elkerülhetlen. Ennyiben van elvetve a koczka : „a polemizálás ideje már lejárt.“ Megvalljuk, hogy a nyilatkozatot, Magyarország közvéleményével szemben, nagy bátorságnak tartjuk egy oly ember részéről is, aki 1848- ban ellentétes álláspontot foglalt el, azonban ép ez utóbbi körülmény az, mely a nézet kulcsát kezünkbe adja, oly ember nézetének kulcsát, ki ez idő szerint a magyar képviselőházban ül. Nézetéért azonban nem tehetünk felelőssé senkit, de hiszszük, hogy jogunk van azt kérdezni, miért engedé Czebrián gróf apotémizálás idejét lejárni használatlanul. O, ki látta, átküzdötte a 48—49-es harczokat; ki az azokat követett korszak után elválalta a képviselői hivatást s a velejáró nagy feleősséget; kit kétségkívül 1848-ban is a ma hirdetett meggyőződése vezetett, s ki látta, hogy az áramlat — szerinte — ugyanaz ma, mint volt akkor: miként tudta az elvállalt felelősséggel megegyeztetni azt a hallgatást, melylyel a kérdéses törvényczikkek feletti tárgyalást követe, miként azt, hogy a polemizálás idejét lejárni hagyta akkor, mikor tudtunkkal erre egyenesen felszólítva volt? Ha Czebrián grófot azon tudat tartotta vissza a felszólalástól, hogy tán egyesegyedül áll nézetével a képviselőházban, akkor értjük eljárását, de nem értjük azon apodicticus ítéletet, melylyel az egész törvényhozás ellenében az „aleaiacta“-t proclamálja ; ha más okokból hallgatott, akkor jelen soraiban tanusított bátorsága ma lett titok előttünk eljárása, de igenis látjuk végzetes czélját a fent idézett soroknak, melyek bár a propos jöttek, de kétségkívül jó előre felszerelt battériából. Még csak azt, hogy az „újabb összeütközés“ lehetőségében akkor kezdenénk hinni, a mely pillanatban túlsúlyra vergődni látnók azon nézetet, melyet Czebrián gróf hirdet, vagy épen ellentétét. Előbb nem, és százszor nem. Ambrózy ur és a temesi uradalmak fakérdése. III. Eddig A. ur csak nemzetgazdászati álokoskodások fegyverével élt, mit a kimutatott következetlenségek tanulitanak ; második czikkében már ennél tovább megy, s azt állítja, hogy: „a kincstári erdők kiviteli útját (a Beg a csatornát) Mária Therézia korában országos munkával ásták . . . . s daczára a közköltségnek, daczára a közmunkának a Bega csatornán való fausztatás kizárólagos joga — privilégiuma — a kincstárnak.“ !! Megbocsátj. ur, ha erre a legkiméletesb kifejezést használva, azt mondom, hogy vastagon téved. Az egész bánság a török járom alól 1716-ba szabadittatott fel, s ez időtől fogva 1751-ig vegyeskatonai és kincstári kormány alatt volt. 1751- től kezdve 1779-ig kincstári kormány alatt létezett. A kincstári kormány egyik főteendőjét a dögleletes mocsárak kizárítása, a roppant, de néptelen térség benépesítése képezte. Ez épitetett falakat, a bevándorlottaknak házakat. „Minden család házat, földet kapót és szükséges vonómarhát, takarmányt és gabonát egy évre, szántási és más gazdasági eszközöket.“ (Lásd „Temesvármegye emléke“ 71. lap.) Ezen telepítési munkálatát a legnagyobb bőkezűséggel folytatta a kincstár még 1772-ik évben is. A nevezett kincstári kormány már 1728 ban Merev főhadi és tartományi kormányzó felügyelete alatt megkezdette a Bega csatorna építését, mely 1738-ban a dögmirigy és török beütése által elhanyagoltatott, de 1750 —1754 ben újra ásatott; ugyanazon kincstári kormány Fremaut Miksa németa földi mérnököt a kostili és topoloviczi zsilip építésével bizta meg, a Berzava és Birda közti csatorna szintén azon időben készíttetett. Lapozza át Aur Bárány Ágoston „Temesvármegye emléke“ czinsű munkáját, s ennek 59—78. lapjain igazolva találandja mindazt, amit előadók, de egyszersmind arról is meg fog győződni, hogy nemcsak a Bega s a többi csatornák, hanem maga a terület benépesítése is kizárólag a kincstár költségén hozatott létre. És nem fojthatom itt azon megjegyzést, miszerint sajátszerű észjárat kell ahhoz, hogy valaki a Bega csatorna építését közmunkának tulajdoníthassa és akkor, mikor a bánság néptelen pusztaság volt. Ha ehhez még hozzáteszszük,hogy országunkban a Begához hasonló csatornát a legnépesebb vidék ma sem képes közmunkából létrehozni, sőt az ország nagyobb része még utakat sem bírt előteremteni: könnyű lesz Ambrózy úr érveit ez egy után is megbírálni. Ily köztudomású történelmi tényekkel szemközt ellenkezőt állítani, vagy az események ismeretének hiányát vagy egy oly merészséget árul el, melynek valódi nevét kimondanom tiltja a szerénység. Szerző úr ezen csatornákat úgy iparkodik feltüntetni, mintha azok nem a kincstáré volnának, s csak privilégiumot bitorolna rájuk nézve; kétségkívül azért teszi ezt, mert a csatornák egy részét a közönség használatára is átengedte a kormány. Úgy jár el ebben A. úr, mint a tót, ki előbb csak szállást kért, utóbb ki akarta a ház gazdáját saját lakából venni. A fausztató csatornát a kincstár maga költségén építtette, s mindig maga használta, tessék ezt nevezni privilégiumnak vagy tulajdonjognak kedve szerint , de ebből olyan következtetést vonni le, amilyent A. ur levon, egy kis túlcsapongást jelent a communismusba. Halljuk A. ur okoskodását: „Már pedig, miután minden jogból kötelezettség is támad, nem ismerek el senki részérel oly privilégiumot, melynélfogva az illető viszonszolgálatra ne köteleztetnék.“ E szép okoskodás szerint csak privilégiumnak kell nevezni bárkinek tulajdonjogát, s azután követelhetjük viszonszolgáltatás fejében azt is, amit a tótról ismeretes példabeszéd mesél! Épen, midőn a kincstár tulajdonjogát, fausztató csatornájára nézve kétségbe vonni igyekszik, akkor azt mondja A. ur, hogy „sem én (t. i. A. ur), sem a folyamodó területek, (?) sem interpelláló képviselő úr nem a kincstár ama tagadhatlan jogát vonják kétségbe, melynél fogva a helyi viszonyok és árak szerint a fából leszármazó jövedelmet feljebb emelheti, de privilégiumából kifolyó azon kötelezettségére figyelmeztetjük, melynél fogva kell hogy a faárak egész különbségével nöéltessék a jövedelem, s hogy az egyik résznek okozott kár, egészben az állambevételek javára történjék.“ Ezen sajátszerű logicával talán azt akarja A. ur mondani, hogy a vállalkozók a faszerződés minden nyereményéről mondjanak le, szőkéjüket és fáradtságukat szentelik fel A. ur egy kissé kicsapongó kívánalmának ! Ennek valódi értelme csak az a menne ki, hogy maradjon a régi! Azt mondja tovább A.úr,hogy „az államnak a számon tartott 157,000 ft többlet a szerződs nyomán soha sem fog pénztárába befolyni,“ előbb pedig azt mondta, hogy „a szerződés jelen állása szerint megfizetik ugyan a 157,000 ftnyi többletet,“ továbbá azt mondja, hogy „a kincstár nem lesz képes, tekintve a napsári megdrágulását, a munkáskezek kevés volta , az 50,000 öl fát levágatni,“ később pdig azt mondja: „Miután nagyobb ajánlat mellett rendesen több kínálat mutatkozik, elhiszem, hogy az 50,000 ölet a Begához lehet szállítani.“ Ezen következetlenségeket még csak észre sem vette A. ur, különben nem hozathatta volna magát általuk zavarba. A. ur továbbá azt hiszi, hogy a növekedett munkabér folytán az amúgy is élenként csak 40 krból álló nyeremény felemésztetik, „s így többlet helett kevesebb jövedelemmel fogunk találkoni.“ Ezen okoskodásnak egyetlen egy hibája az, hogy A.ur kifejedő számításából, miszerint nem élenkénti 40 kr többletről, hanem azon kívül még 31 ezer öl fának teljes áráról van szó, de az usztatás közbeni sikkasztások, a a házi kezelés mellőzése is némi tekintetet érdemel. Midőn azt akarja A.ur bizonyítani, hogy a magát időkből csak 6 ft fuvarbér mellett leha Temesvárra fát s állítani, akarata ellen azt is bizonyítja, hogy Temesváron a kincstár fája botrátos áron, azaz 6 ft 50 kron harácsoltator el, mert habár a kincstár — nagy költségébe került — saját catornája segedelmével olcsóbban úsztathatja is fáját, s habár eltérünk is az usztatási megkárositásoktól, azt oly áron fecsérelni, a mennyibe másnak csak a fuvar is belekerül, több mint lelkiismeretlenség. S Ambrózy úr még is ily tény mellett „Alea incta est.“ Pest, aug 6. E végzetes szavakat mondja el Czebrián gróf rövid bevezetéssel, melyben magát a „Pester Lloyd“ azon — ha szabad mondani — vádja