Pesti Napló, 1869. január (20. évfolyam, 5516–5540. szám)

1869-01-16 / 5527. szám

Fest, jan 14. 1860­ ­ Tekintettel azon nagy fontosságra, melylyel a közelebbi országgyűlésen alkotott interconfessi­­onális törvény bir, hírlapírói kötelességet vélünk teljesíteni, midőn azon körlevelet ismertetjük részletesebben, melylyel ezen törvényt az esz­tergomi érsek hg prímás megyéje papságának t­v bemutatja, s azt értelmezi. A prímás és az interconfessionális törvények.­­ Esztergom, jan. 12. (­nkl.) Midőn néhány hét előtt az inter­confessionális törvényjavaslat az Ország házából a Muzeum termébe vitetett, s a kath. főpapság vezértagjai által a kath. hitelvek nevében komoly határozottság­gal, de sikertelenül ostromoltatott és a ja­vaslat kir. szentesítés által törvény erejére emeltetett, sokan aggodalmakkal, mások reményteljesen néztek a jövő fejlemények elé. Amazok attól tartottak, hogy a keresz­tény vallásfelekezetek jogegyenlőségének és viszonyosságának elvi keresztülvitele hazánkban is nyitánya leend az állam és egyház közötti conflictusoknak, melyek a Lajthántúl, mindkettőnek kárára fennál­­lanak. Találkoztak olyanok is, kik el nem titkolható kárörömmel ringatták magu­kat olyatén illusiókban, hogy destructiv törekvéseik terén az uj alakulásokkal eg­yületlen kath. clerueban hasznos szövetsé­gest fognak nyerni, melylyel természetes gyűlöletüket megtagadva, készek leendet­­tek kezet fogni és talán megosztani is — a herostratosi dicsőségba­bárjait. Örömmel oszlatom el ama aggodalma­kat és tépem szét ezen illusiókat. Egy fontos tényre utalok, mely biz­tos garantiául szolgál az állam és egyház, a kath. és prot. felekezetek közötti test­véri béke föntartásának, a­mely, hogy megörökittessék, nem a kath. cleruson fog múlni. Magyarország prímása múlt évi de­­czember 30-án az uj vallási törvények szentesítésének alkalmából egyházme­gyéjének papjaihoz körlevelet intézett, melyben a kath. egyház álláspontját ezen új törvényes intézkedésekkel szemben sza­batosan meghatározza. Ez utasítás újabb bizonyítéka azon hazafias szellemnek, mely a magyar főpapságot, történelmünk tanusá­g szerint, minden időkben ki­­tüntette. A prímás ugyanis bölcs mérsékletté meg egyeztetni igyekezik a kath. egyház változatlan hitelveit az uj törvények exi­­gentiáival Habár azoknak megalkotásá­hoz megegyezésével nem járulhatott, miu­tán megalkottatták, nem tartózkodik hag­­­talmuk előtt meghódolni s tiszteletben tar­tásukat papjainak kötelességévé tenni, kimutatva, mikép lehet a polgári köteles­es­ségeket a lelkiismeret sérelme nélkül tel­jesíteni. A fontosságnál fogva, melyet ez okmánynak jelen körülményeink biztosí­tanak, nem lesz fölöslege­s főbb mozzana­tait kiemelni. A primás az áttérés feltételeiről szólván, kiemeli, hogy az 1790: XXVI. t. sz. 13. §-a a katholikusok áttérésének, mint a kath. hitelvekkel ellenkezőnek meggátlá­­sára fölhívta a királyt; az 1844: III. törvényczikk az áttérést megkönnyítette­­ ugyan, de bizonyos föltételekhez kö­tötte, mig a protestáns­­nak áttérése p . a. kath. vallásra semmiféle föltételek álta nem volt megnehezítve , ellenben az uj törvény 1 — 8. §§-ok a viszonosság alapjára helyezkedve, ugyanazon szabá­lyokat állapítják meg mind a katholiku­s i t t­­ i i ] i 4 )k, mind a protestánsokra nézve, ha más eresztény felekezet körébe kívánnak át­­írni. A primás elfogadja az elvet, s an­­ak consequentiái ellen sem tesz ki­­agást. Sőt megelégedéssel emeli ki,­ogy az új törvény „nem kötelezi a ath. lelkés­zi bizonyítványt kiállítani ,ath. hívének bejelentett áttérési szán- l­ékáról, miután az 5. §, értelmében at, ha a lelkész vonakodik kiadni, a­elen volt tanuk is kiállíthatják.“ A lelkész elkiismerete tehát meg van óva, s a örvény sérelme nélkül tartózkodhatik oly cselekménytől mely az áttérés elő­­mozditása gyanánt tűnhetnék föl.“ Sőt a­­­­rimus inti a lelkészeket, hogy „transire rolentis insinuationem sedato st ad omnem moderationem composito animo excipiant, trocus absit quaevis initium, tut in Confessionem ad quam defl­­iere parat, dirigenda exprobratio,“­­anem „szelídséggel“ figyelmeztessék az ittelni óhajtókat lépésük következmé­nyeire, a melytől intelmek s imák által gyekezzenek visszatartani. A prímásnak a 9. §. ellen sincs kifo­gása, a­mely a vegyes házassá­gok kihirdetését mindkét fél lelkészének, tehát a kath. papnak is kö­telességévé teszi. Bár ily polgári törvény edd­g nem létezett, a vegyes háza­ságo­kat a kath. papok ezelőtt is szokták volt kihirdetni. „Az uj törvény tehát — úgy­mond — sem újat, sem az eddigi jogilag érvényes gyakorlattal ellenkezőt nem rendel.“ A 10. §. is, mely az egyik fél lelkészének vonakodása esetében a másik fél lelkésze által eszközölt kihirdetést elég­ségesnek tartja, semmit sem rendel, mi az egyház törvényeivel ellenkeznék. En­nek folytán meghagyja papjainak, hogy a hirdetéseket eszközöljék, s erről nehézség nélkül ámítsák ki a törvény által követelt bizonyítványt, sőt reményét fejezi ki, „hogy alig fog oly eset előfordulni, mi­dőn a lelké­n vonakodnék e bizonyítványt kiállj­ani.“ Miután pedig a törvény a be­jelentett házassági akadály eltitkolására büntetést szab, hangsúlyozza : „Bízunk Istenben, nem fog találkozni pap, ki ezen büntetésekre magát érdemesítendi. ” Ugyanis az egyházi törvény súlyos vé­teli terhe alatt parancsolja a házassági akadályok nyilvánosságra hozását; ezt tehát nem a kitűzött büntetéstől való fé­ljem, hanem kötelességérzetük által in­díttatva fogják tenni.“ A törvény 11. §-a sem „rendel akár újat, akár az egyház gyakorlatával ellenkezőt“, midőn megen­gedi, hogy a vegyes házasságok bár­melyik fél papja előtt köthetők meg. A kath. egyház hazánkban eddig is érvé­nyeseknek tekintette azon vegyes házas­ságokat, melyek prot. lelkész előtt köt­tettek. Miért hiszszük, hogy többségben maradunk. IV. Hogy a mai ellenzék valóban olyan párt, melynek napjai számlálvák, mely­nek iránya jövővel nem bir — a mint ezt előbbi czikkünkben fejtegettük,­­ azt az előbb kifejtetteken kívül erősíti alakulásának genesise is. A mai ellenzék nem a 61-diki határo­zati párt, valamint a mai pártok egyátal­­ján nem a 61-dikiek. Parliamentáris formák fölötti differentiák, a remény­­ségnek különböző foka képezte akkor­i pártkülönbségeket. A czél egy volt: 48. Ez létetett a kiegyezkedés, ez a koronázás feltételéül — nem mintha nem látta volna be, és nem vallotta volna be örömest min­denki, hogy a 48-on revidiálni a viszá­nokhoz képest, hogy 48-at új térségekre s­o­­gítani, új intézményekkel erősíteni és a­z­orzat kiegészíteni szükséges lesz, h­­­anem mivel mindenekelőtt meg kelle­lenteni a jogfolytonosságot. Ez m­­eg volt mentve, 49 vissza volt állítva, a prona a jogfolytonosság terhére lépett, melyről felismerte, hogy ez volt antaeusi ölde. Ekkor, és csakis ekkor képződ­­ek a mai pártok. A baloldali politika sem volt a „határozat“-nak consequen­­tája, az átmenet a határozati párt­ól a jobboldalra nem volt inconsequen­­ia — hisz a közös czél, melyre eltérő utalt választottak, el volt érve, és új kiin­­dulás előtt állunk. Az új munka előtt állva, a Deák­tárt serénységgel és tagadhatlan siker­el hozzálátott és megalkotta mindazt, a­mit fennebb vázoltunk, igyekezvén kimu­­atni, hogy a 48. nem csorbitatott, hanem drágitatott, erősitetett és a viszonyokhoz alkalmaztatott. Hogy ezek szükségesek voltak, azt kézzelfogható tényekkel szemben beis­­merte a baloldal is, nem csak általános xhrasisokkal, hanem a szükségesek külön kijelölésével is. Senki sem ismerte be nyíl­óbban, hogy a 48. nem tökéletes, hogy a közösen érdeklő viszonyok-e „lappangó­láz“ — rendezendők maradtak — mint Kisza Kálmán. De aztán — e kijelölésnél maradt. Hogy újítások kellenek, beismerték, de a többség újításait elvetették, a­nélkül, hogy helyébe jobbat állítottak volna, hogy újí­tások szükségesek beismerték, de tisztán nem formuláztak egyet sem. Mi lehetez ennek oka más, mint hogy daczára annak í­gy belátták, miszerint a régivel be nem érhetik — a régihez nyúlni nem mertek, remegtek, a formákon is változtatni fél-­­­­e­k, nyilván bevallván, hogy a módo­sítás szükséges, de a lényeget, a fentar­­­tandót a formától, a módosítandótól meg­különböztetni nem tudják, és így a vál­­­toztatást létesíteni nem merik. De a változtatás politikai életszükség volt, és a gyarkorlat a közakarat támo­gatásával az elmaradottak aggodal­mai fölött tova haladt. Az ilyenekre mondja Burke az egykor oly fényes wigh-párte fénye, „mivel emlé­kezve, hogy cserfabottal járva egész­ségesebbek voltak, mint a­mikor nád­­p­á­l­c­z­á­v­a­l jártak, azt hiszik a druidák­kal, hogy a cserfában titkos erők lappang­nak és hogy bot és egészség ok és oko­zat voltak.*) Valóban, van most nálunk elég ilyen közönséges politikus, a­kik ellen emelte szavát Burke, gyenge és lapos szellemek, kik kevés erejüket arra fordítják, hogy a haladással szembeszálljanak , és végre mégis kénytelenek lesznek engedni; és ha pártoskodásuk kicsinyes manőverjeik­­nek végére jutottak, és majdan késedel­­mezett és méltóság nélküli concessiók után az elégedetlenség hintegetett mag­­vának gyümölcse el fogja rontani szájuk izét, panaszkodni fognak az emberek el­fajulásán a közszellem korcsosodásán (Tisza ezt eddig csak feltételesen teszi geszti czikkében, ha t. i. a többség többség találna maradni) és siratni fog­ják ama nemzet sorsát, mely közös ü­gye­­ket nem ismert eszüknek bölcseségét telje­sen megveti, és hozzá mert nyúlni egy alkotmányhoz, melyen századoknak szen­telt penésze ragad. Valóban a p­e­n­é­s­z­t l­átja a baloldal is, de nem mer hozzá nyúlni, hanem eb­ben sem dicsekedhetik még az eredeti­­­­ség ér­dem­ével sem. Ismét egy jelen­ség, mely a vázolt procesussal átalján ve­lejár. Az egésznek tulajdonképi magyarázója az, a­mit már érintettünk, hogy az illetők nem tudnak helyesen különböztetni, nem tudnak különböztetni jelesen a po­litikai philosophia és a po­litikai gyakorlat elvei közt, és az egyikhez nyúlva, a másikat vélik veszélyeztetni. Vannak a politikai philo­­sophiának elvei, melyeken valaki apostatává lehet, de melyeket az oppor­­tunitásnak, a viszonyoknak alárendelni nem szabad; és azért el kellene ítélnünk a D­e­á­k-p­á­r­t­o­t, ha az országnak más ország alá rendelésébe, a paritás csorbításába, szóval a magyar nemzet *) Pari. hist. XVI. 119. 1. suverainitásának csonkításába akár, akár í­edig alkotmányunk democrata jellemé- ( nk megszorításába beleegyezett volna. De vannak a politikai gyakor-1­atnak elvei, melyek czélszerű­ségi i­degüknél fogva az opportunitás és h­elyzet függvényei, melyek, kivált ha v­alamely rendszer közkedvességre e­melkedett, vagy hosszas gyakorlat és megfelelő viszonyok folytán áldásos ham­­ is által szokásossá, kegyeltté vált, néha­i politika philosophiájá­­nk elveivel egy magaslatra emel­­ednek és axiómák gyanánt szere­tnek, de melyekhez ragaszkodni, ha a iszonyok gyökeresen megváltoztak, ann­­yi, mint feláldozni a lényeget az idoln­ak, annyi, mint szélmalomharczot foly­atni.­­ Ilyen, ha a baloldal daczára annak, h­ogy az örökös tartományokban a kor­­mányzat absolutisticusból alkotmányossá ált, nem akar a népekkel közösségbe öpni, hanem egyedül a fejedelemmel, úgy ha ügyekre, melyek, mint a közösen ideklők, állandók, nem akar állan­­dó közeget állíttatni. Ezért ítéli el a baloldal — önnön- s­­agát. Theorémák, melyek abstracte véve, al­­kalmazva egyszerű és rendes viszonyokra, a­laptételek, és általán elismertek, a gya­korlatban, különleges viszonyokban lé­­nyegtelenekké lesznek, és jaj akkor an­­nak a politikusnak, a­kiben több az ab­­stractiókra igyekvő philosoph­, mint a reális világot intéző politikus. Ezekre mondja Burke, a világosság kedvéért egy túlzó kifejezést használva, h­ogy a törvényhozó czélja nem az i­g­a­z- ság, hanem a czélszerűség. Ezekre nézve mondja, hogy a politikai tételek rendszerint elhamarkodott követ­keztetéssel néhány tényből vannak elvon­va, és hogy bölcs eljárás e szerint, új té­nyek, helyzetek felmerülésével a követ­keztetést revistó alá venni, a­helyett, hogy feláldoznék a gyakorlatot az elvek­nek, megmásítani az elveket, hogy módo­síthassuk a gyakorlatot. Vagy, hogy vi­lágosabbá tegyük félremagyarázható sza­vait, azt mondja, hogy az elvek legjobb esetben is csak az emberi ész eredmé­nyei, míg a politikai gyakorlatnak az em­beri természettel, az emberi szenvedé­lyekkel van dolga, melyeknek az ész csak egy része­­), azért jelöli ki a nemzeti közakarat a czélokat, és az államférfiú feladata keresni a létesítés eszközeit. ") Mindig szem előtt tartá a különbséget a philosophia elvei közt, melyek érinthetle­­nek, és a politika tételei közt, melyek in­gadozók, mondván, hogy a polgári és politikai okosságra nem állíthatók szabá­lyok, szabatosan nem definiálhatók. 3) Ugyanezeket mondja az emberi szel­lem fejlődésének mély kutatója, L. Hart­­pole Lecky. *) „A politikus czélja az elérhető — a bölcsész czélja ellenben az igaz, és kötelessége minden elvet,melyet igaznak tart, kifejteni legvégső következe­­tességeig, tekintet nélkül az ezekből folyó következtetésekre. Semmi sem lehet kár­­hozatosabb, mint a philosophiai szellem tulnyomósága a politikában, és a politikai szellem tulnyomósága a philosophiában. (Szabadjon ezt mellesleg fi­gyel­mébe ajánlanunk azoknak, kik csodálkoznak, hogy b. Eötvös József még mindig nem vitte ke­resztül azon következtetéseket, melyekre mint philosophus ju­tott a politikai közélet terén.) „Egy párt, mely sikert akar, a társadalom concret helyzetéhez fog simulni; — egy politika, mely az egyik században a leg­nagyobb jólétet idézi elő, egy másikban nyomorhoz és bukáshoz vezet.“ És valóban, hány népnek bukását idézte elő az ezekkel ellenkező balhit, és ben­nünket is hányszor hozott a bukás szé­lére. Ezt akarja-e a baloldal ismét? *) Observation on the state of the nation, Burke’s Works, 9, 113. B) Burke’s Works I. 254. *) Thoughts on the cause oí the present dis­­contents, I. 136. — A 151-dik lapon erre alla- I pitja a pártéletet; ha az igaz volna a politika főtárgya akkor a pártok eszméje, mint ilyen, nem volna védhető.“ — Hasonlag fejti ki a kü­lönbségét „igaz önmagában“ és „socialia igaz1 közt: Key, Science sociale II, 32 2 Paris, 1842. 4) History of Bthe rise and inilueuce of th< I spirit of rationalisme II. eh. 5. Nem­ tudjuk, hogy nem ezt takarja,­­ a mit akar, azt sem fogja elérni. Mert osztja ama pártok sorsát, ik eszményüket nem a jövőben, anem a múltban keresik! A közélet küzd homokján, aki arrafelé tekint, annak osztály­ész a dicstelen bukás! Ismét egy biztosítéka többség­en maradásunknak, és minél mé­­lyebben tekint hátra a baloldal, annál ikább erősbödünk, és migten ostromolja állásainkat, addig marad úgy, mint eddig étt, és pártunk évről évre nőt­­ön nő. Végre e hátratekintés magyarázza­zt is, hogy annyi a rági pecsovics, con­­ervativ, Bach-és Schmerling-huszár baloldalon. ASBÓTH JÁNOS: Választási mozgalmak. — A Pest-Ferencz-városi Deák-párti bizott­­sány f. évi január 27-kén (vasárnap) délutáni 1 órakor a Köztelken tartandó közgyűlésre elhívja azon választó­polgárokat, kik képvise­­­lökül Török Pál urat óhajtják. Tegnapelőtti számunkban említettük, hogy Pest-Ferencz város Deák-párti választói Török Pál superintendens urat kérték fel képviselője­­öltjökül; a beszédet, melyet a felhívott ez alkalommal választóihoz intézett, itt­ közöljük . Midőn én, tíz nappal ezelőtt, békés hajlékom­ból s kedvelt munkakörömből kitérve, elsőben e terembe léptem, mint mondom, egyedül a vé­gett jelentem itt meg, hogy egyszerű polgárként nyilvánítsam, miként a politikai elvet és irányt, melynek zászlója városrészünkben kitüzetett, részemről nem helyeselhetem. Miként akkor mondom, ismétlem, nem léptem elő Vidács Já­nos úr polgártársunk személye ellenében, mert s­őt mint értelmes férfiút becsülöm , embersé­géért , soknemű jótékonyságáért szeretem, s nem kétkedem hazafiságában , minélfogva honát forrón szereti, ezért áldozni és szen­vedni, mint m­eddigelé tette, most és minden­kor kész ; különben is a személyiségekkel nem törődöm, az egyéni sajátságokat kímélem, a személyeskedéstől pedig idegenkedem, melyet nemtelen lélek bélyegének ismerek. Én a politikai elv és irány ellen nyilatkoztam, melyet polgártársunk vall és követ, mint a szél­ső­balpárt egyik tagja s annak épen flügel­­mannja. Eme politikai párt, szerintem, kirúgja lába alól az alapot, melyen megállhassunk, nihilis­­musba csap át, a légkörbe szökell s ott készül várakat építeni. Nem igy Archimedes, a bölcs, a nagy mathematikus, a ki egy fixpontot szüksé­gelt, hogy azon lábát megvetvén, eget földet megingathasson. Mi, ha nem tekinthetjük is re­meknek a kész alapot, elfogadjuk azt alapkő­nek, melyet faragni lehet, hogy ékes, erősítni lehet, hogy szilárd legyen. Eme politikai párt két évi nyert vívmányain­kat akarja elkoc­káztatni, melyek ha nem kielé­gítők is minden tekintetben, de valóban nagyér­­tékűek és méltán megóvandók, s mindenesetre annyiak és olyanok, melyeket a létező viszo­nyokhoz és az idő rövidségéhez képest megsze­rezni lehetséges volt. Ezekhez mi ragaszkodunk, hogy legyen a­mit gyarapítsunk és szaporít­sunk. E politikai párt iránya, nézetem szerint, anar­chiába és szétbomlásra­ vezet,újjrevolutioba dönt, vészes különösen a jelen korban és viszonyok között, midőn nyugattól fogva északon át keletig sötét fellegekkel borított a láthatár, a keleti kér­­­­dés gyúanyagja szintén füstölög, benn a hazában kielégithetlen igények hallatják követelő sza­vukat. Mi, kik nem maiak és tegnapiak vagyunk, hanem egy, úgy­nevezett forradalmat átéltünk, kénytelenek vagyunk azt vallani, elég egy em- i­ber életében egy nemzedékre nézve, ily dúló szélvész egyszer is. És azért én, ily meggyőződésben lévén, jó lélekkel, a legtisztább szándékkal ajánlottam a választmánynak képviselőjelöltül Rottenbiller Lipót érdemdús polgártársunkat, a­kinek józan és mérséklet politikai elveit osztjuk és helyeseljük képességét, tehetségeit, ügyességét és tapaszta­latait közönségesen ismerjük. És, valamint örö­mömre vált, hogy indítványom egy­értelemmel­ és köz­akarattal elfogadtatott, úgy mélyen sajnálom és sajnáljuk, hogy tisztelt polgártársunk, roncsolt egészségi állapota miatt, nem volt hajlandó engedni fölhívásunknak. Azt szokták mondani, a csudák ideje lejárt , azonban ez, legalább reám nézve, nem való. Mint lelkésznek, — bár hivatalommal nem szűn­tem meg hazafi lenni, — sőt előbb születtem en­nek, mint sem magamat a lelkészi hivatalnak szenteltem, okom lett megbánni, hogy csak any­­nyira is, mint emlitem, egyszer politikába avat­­kozom. Elképedtem, midőn két nappal ezelőtt a tisz­telt választmány küldöttsége által én magam szólitatom föl jelöltül ajánlkozni. Egyszerre óriási erővel tódult föl lelkemben hivatásom­ s életföladatom tudata, hajlamaim s vágyaim érzete; egyszersmind önsulylyal nehezedik reám polgártársaim kivonata, s a kényszerűség meg nem tagadhatni egyenest és nyersen, a­mit ha­zafi­­társaim csoportosan első ízben követelnek tőlem. Csak annyit rebeghettem a küldöttség előtt, rövid időt kérek a nehéz önküzdelemre, ám eljött az idő, hogy nyilatkozzam a választ­mány előtt. Tisztelt polgártársak! Ismerve önmagamat.

Next