Pesti Napló, 1869. március (20. évfolyam, 5564–5687. szám)
1869-03-28 / 5686. szám
71-5086 Vasárnap marczius 28 1866). 20. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ut, utoM *. auuu. U. euieUl. E Uf iselUmi rini illató mindéi, köitemény a «»rkeMtisighsi inti»«ads. Sir .viont.--Sa» ie»«lek csak ismerik.**eMGI fog^dUUuue ei. Ferencesek tere 7. uim földeein( Kihalt) hivatal. A lap inyxgi ríeeételei« kö*lemények (eldfieetiel piát, kiadí» karüli panaeaok, hirdetmfajek) a kiadí-hivatalhol intieendffk.PESTI NAPLO REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postás i '»gy helybfp, hásho* hordva ! Félévre 18 frt Exnegyedre, ... 6 írt. Egy hóra .... 8 írt. A pesti kiadás különküldéseért HirdetményekHra: 7 hasábos petitsor egyszeri hírdetésnél 7 nj kr. Bélyegig külön 30 nj kr. Nyilt-tér 6 hasábos petitsor 85 nj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869-dik évi folyamára. £ Elöfissetés ?ara: Egész évre.......................................................................................................24 forint. Idel évre...................................................................................... 12 „ fagyért évre................................................................................................ 6 9 ■ gy hára..........................................................................................................2 „ A „Pesti Nspió“ kiadó-hivatala. P**t mát <v 27. I &&0 Az ellenzéki lapk győzelmi látogatóba fújnak a főváros választások alkalmából ; hirdetik, hgy a miniszteri plitika megbukott, övék a dicsőség és hatalom. Azonban a számok kérlelhetlenül hiúsítják meg a korai örömrivalgást; a meszsze szárnyaló képzelődés, s a felkorbácsolt szenvedélyek csalképei szétfoszlanak az örök igazság előtt. A nemzet nagy többsége már jelenleg is kifejezést adott véleményének a mult országgyűlés működése iránt, és helyeselve ama nagy férfiú eljárását, kinek ellenében megtörtek a pygmaeus k kicsinyes cselfogásai, képviselőink nagy többségét azok közül választá, kik Deák Ferenczet vallván vezérüknek, elfogadják a közjogi alapot, hogy hazájuknak a békés fejlődés, nemzetüknek a haladás vívmányait biztosítsák. A Deák-párt a jövő országgyűlésen is tekintélyes többséggel fog rendelkezni; a győzelem tehát a miénk, és annyival becsesebb, annyival nagyszerűbb, mert oly körülmények között vivított ki, melyekről más alkotmányos országokban nem is tudnak. Egy ideiglenes és már annálfogva hiányos választási tölény, ideiglenes, az átmeneti korszaknak minden hibáit magába rejtő megyei szerkezet következtében úgy a központi bizottmányok, mint a megyei tisztviselők igen sok helyen jogtalan befolyást gyakoroltak a választásokra, a művelődés igen alacsony fokán álló, t. i. még csak írni és olvasni sem tudó tömegek a legveszélyesebb izgatásoknak voltak kitéve; a nemzeti felelős kormány az ellenzéki szónokok legtöbbjei által egy vonalba állíttatott a magyar nemzet ellenségeivel és azokra, kik egy félszázadon át vezérlik a nemzetet a reform és haladás rögös ösvényén, a „pecsovics“ gúnynév ragasztatott. Ha mindezek daczára a nemzet nagy zöme ellentállott a socialisticus irányú hajtogatásoknak, s az utczai csőcselék vakmerő fenyegetéseinek , úgy valóban oly igazságot kell magukban foglalni pártunk elveinek, mely felett az állattok hirdetői nem diadalmaskodhatnak. Nem osztjuk azok véleményét, kik a fővárosi választásoknak különös fontosságot tulajdonítanak, azokból épen nem tűnik ki az ellenzék győzelme, mert az értelmiség és vagyon, a kereskedelem és ipar gyypontjai a bel- és Lipótváros egyhangúlag nyilatkoztak a Deák-párt mellett, a belvárosi néhány elütő szavazat nem érdemes az említésre; a Terézvárosban az általunk is igen tisztelt és népszerű író személye iránti rokonszenv vezérelte a választókat, és alig csalódom, azt mondva, hogy ott a személy s nem az elv győzött; a Ferencz- és Józsefvárosokban szintén személykérdések képezték legtöbb választónál azon indokokat, melyeknél fogva az ellenzék némi csekély többségre juthatott. Mindez azonban nem elég azon győzelmi mámor magyarázatára, melyet némely ellenzéki lapok nyilvánítanak. Nincs semmi okunk a csüggedésre; a nemzet helyes ösztöne most sem tagadta meg magát, s azon néhány szavazat, melyet a Deák-párt veszített, dúsan lesz kárpótolva azon tanulság által,melyet a pártnak úgy mint az abból keletkezett kormánynak meríteni kell. Az eredménytelen és meddő közjogi viták kimerítve a múlt országgyűlés idejét, hátráltatták a hazára nézve oly szükséges reformok törvénybe iktatását, hogy ez ne ismétlődhessék, a többségben évő pártnak, mint egy embernek kell összetartani és csírájában elfojtani minden oly törekvést, míg ismét az alap megingatására és a törvényhozás hátráltatására van irányozva; az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól elválasztása, a megyék szervezése, a választási törvény revisiója oly feltéelek, melyek nélkül haladni nem lehet; a honvédség tényleges szervezése főbizonyítékát képezi az egyedül üdvös nemzeti iránynak, további halogatás e tekintetben ha még oly kevéssé jogosult bizalmatlanságra ad okot, mindezeket elsősorban kellene az országgyűlésnek elvégezni. A kormány pedig erős támaszt csak úgy találhat azon pártban, melyből kifejlődött, ha szilárdul és erélyesen halad az alkotmányosság és törvényesség ösvényén, ha nem késik oly törvényjavaslatok előterjesztésével, melyeket az összes haza óhajtva vár, s ha kérlelhetlenül sújtja azokat, kik a fennálló törvényeket tiszteletben nem tartják; fél rendszabályok és transsctiók, nem képezik azon eszközöket, melyekkel hazánkban boldogulni lehet. Hazánk s nemzetünk felette megsintenék, ha pártunk többsége nem használná fel jól és helyesen idejét a jövő országgyűlésen, s ha hozzá méltólag nem fejezné be a dicső művet, melyet Deák Ferenez kezdeményezett, s mely magában foglalja hazánk békés virulásának és önálló fejlődésének minden feltételeit. Egy Deák-párti. Ma számunkhoz egy egész iv melléklet van csatolva. fe|fitu»:.e:.ÁG b;*vojiki;:t . . ÁG Kr. »äfcs© i.s x 3& iseae s*a ^tastem Tertius gaudet! Egy, a parliamentáris élet praxisával ismerős angol, ha ellenzéki lapjainkat olvasná, nem értené meg oppositiónk nagy örömét a választások eredménye felett Nem értené meg, miként beszélhet a baloldal diadalról, midőn a leglelkiismeretlenebb, egy, valódi alkotmányos élet ez szokott angol előtt hallatlan agitatió után is a kormány oly nagyon határozott majoritást nyert a választásokban, mint nyert most. Angliában, hol 600-nál több képviselő van, akárhányszor látunk egy minisztériumot 20—30 szótöbbséggel hosszú ideig kormányozni, nekünk pedig a tisztán magyar ügyekben 70 — 80, a közös ügyekben, melyekben a horvátok is szavaznak, 100-on felüli majoritás áll rendelkezésünkre. Ez több mint elég, s meg vagyunk győződve, hogy a mint hozzáláthatunk hazánk benső recrganisátiójának kérdéseihez, s a mint szűnni fog azon meterkélt izgatás hatása, melynek befolyása a választásokra félreismerhetlen, e majoritás még növekedni is fog. De nem feladatunk most a jövő eshetőségeit combinálni, csak azon tényt kell constatálnunk, miszerint pártunk a dolgok jelen állásából csakis új erőt, buzdítást meríthet. Nem mulaszthatjuk el azonban ez alkalommal hazai ellenzékünknek austriai érdektársaira figyelmeztetni olvasóinkat. A „N. fr. Presse,“ Bécs azon közlönyeinek egyike, melyek még nem volnak képesek hajdani centralizáló eszméikből teljesen kivetkőzni, elmondja, miszerint a deákpárti kormány veszteségeket szenvedett a választásokban, és avval vigasztalja magát, hogy ezentúl legalább nem fog oly követelésekkel felléphetni Bécs ellen, mint minőkkel fellépett, — ő pedig sikeresen fellépett — eddig! A „Morgenpost“ pedig ugyane gondolatot még nyíltabban fejezi ki, felkiáltván : „A magyarországi választás eredményei Sadowáját képezik azon politikának, mely a monarchia súlypontját Budára törekszik áttenni! “ A régi, bécsi centralizáló politika fenmaradt elemei tehát a maguk érdekében kívánatosnak tartják azt, amire a baloldal törekszik: a deákpárti kormány gyöngítését. Távol legyen tőlünk azt hinni, miszerint a baloldal készakarva tolja szekerét az általunk szerencsésen legyőzött centralizáló politikának. Hanem hogy öntudatlanul, de tolja, ez világos, a fentebb idézett őszinte vallomásokból, mert haladásának örül az ellenség. Ha ily jelenségekkel szemben, volna bennünk elég könnyelműség a dolog mulattató oldalát fordítani kifelé, mily comicus sziliben tüntethetnék fel patrioticus ellenzékünket, amint a „N. fr. Presse“ centralizáló ábrándjainak szolgálatában töri magát. De nem akarjuk a baloldal helyzetének nevetséges oldalát kizsákmányolni. S ha nem mulaszthattuk el ez érdektalálkozást jelezni, tettük azért, hogy az ország állása, mennyire össze van fűzve visszaállított alkotmányos állapotunk consolidátiója, s hazánk békés fejlődésének lehetősége a Deákpárt nagy művének, a kiegyenlítésnek fenmaradásával, — tettük azért, hogy figyelmeztessük az ellenzéket eljárásának bár akaratlan, de természetes következményeire. Ez is egyik „jele az időnek.“ — Fogunk-e okulni belőle? (1.) Bécs, már ez. 26. Még nincsen négy hónapja, hogy e helyütt a hivatalos journalistikai ellenségeskedések megszüntetését Bécs és Berlin között örömmel üdvözölték s a legöszintébben felszólítottuk bel- és külföldi kollegáinkat, hogy a beköszöntött békét mindkét fél érdekében ne zavarják. Amint akkor elég véletlenül Bismarck gróf kedvencz orgánuma a „Nordd. All. Ztg.“ adott jelt a visszavonulásra, úgy ma fájdalmas meglepetésünkre ismét ugyanazon lap fulladót s lövői mérges nyilakat rejthelyéből külügyi politikánk vezetésére. Mi skeptikusok legelőbb is saját közvetlen körünkben tekintünk szét, vizsgálván, mi okot adhatott e külföldi hivatal a berlini kormányférfiaknak arra, hogy őt mint valami csendzavarót tekintsék ? De bármikép vizsgáljuk a dolgot, semmi okot nem találunk, mely miatt a bécsi kabinetet békebontással lehetne vádolnunk. Magatartása a török-görög ügyben, a conferentia javaslatának elfogadása körül mutatott készsége, állása a conferentiában, tartózkodása a belga vasúti kérdésben, lejalitása, melylyel a barátságosabb viszonynak Olaszországban a legegyszerűbb és leghűebb magyarázatot adott, — mindez együttvéve oly képet nyújt az osztrákmagyar külügyi hivatal eljárásáról, melyből mindent inkább, mint azt lehet kimagyarázni, hogy az valamely külhatalmasságnak panaszokra vagy reeriminatiokra ad okot. Nem hiú önszeretet sugallja nekünk ezen ítéletet, mely specificus magyar szempontból még semmi esetre sem involválja a külpolitika feltétlen méltánylását, hanem kizárólag“azon méltányosságérzet, melylyel a lelkiismeretes publicistikának a közviszonyokat meg kell ítélnie, bármily közönyösek legyenek is azok reá nézve Minél komolyabb és őszintébb volt akkori felszólításunk, annál nagyobb fájdalommal látjuk, mint tör elő ismét a „Nordd. alig. Ztg,“ hogy az alig behegedt sebet felszakgassa. És miért e lárma ? Mivel okadatolja Bismark gróf orgánuma az osztrák-magyar politika ellen újabban emelt heves vádjait? Hogy egy itteni lap oly hangon beszélt Poroszországról, mely nem tetszik a berlini füleknek, ez volt az ok. E lapról azonnal azt állították, miszerint az Beust gróf zsoldjában áll. Azon lapnak, miként az egész világ tudja, sokkal több előfizetője és nagyobb jövedelme van, semhogy függetlenségét a többet ígérőnek eladja. És ugyan mi történnék, ha megfordítanék a lándzsát és azt állítanék, hogy azon orgánumok, melyek Bécsben és Pesten jól ismert előfizetői és jövedelem-szegénységük daczára sem fáradnak el a legzabolátlanabb oppositiót képezni az osztrák-magyar kormánynyal szemben, s melyeket a berlini hivatalos lapok oly nagy előszeretettel idéznek, Bismarck gróf zsoldjában állanak ? Nem indulna-e fel arra a „Nordd, alig. Zig?!! És méltán. Mert nagyon gyarló lábon állana azon nemzet, a melynek közvéleménye áruhoz hasonlít,s melyet vásárra visznek. S csakugyan úgy látszik, miszerint a „Nordd. alig. Ztg“ azonnal észrevette, hogy ezen váddal csak magát blamirozta s a következő napon aztán tovább ment. Ausztria menhelyet nyújt a trónvesztetteknek s igy „a Poroszország ellen forralt összeesküvéseknek és azok ellenséges elágazásainak egész Németországban valóságos tűzhelyévé lett.“ Mily iszonyatosan hangzanak e szavak és mily korlátozott elméről tesznek tanúbizonyságot. Őszintén megvallva, mi magunk is sokkal jobban szerettük volna, ha György exkirálynak és a hessenkasseli választófejedelemnek nem jut eszébe nálunk letelepedni, bármennyire tessék is az a bécsi és prágai üzletembereknek. De mivel már egyszer itt vannak, mi nem ismerünk törvényt, amelynek alapján ki lehetne őket utasítani mindaddig, míg kereset nélküliekké nem lesznek, avagy valamely gonosztettet el nem követnek. Az Orléans párt fejei és tagjai két évtized óta London közelében ütötték fel tanyájukat. Jött-e Anglia valaha azon gondolatra, hogy őket kiutasítsa avagy reájuk felügyeljen ? Várt-e valaha Napóleon ilyesmit a britt kormánytól ? S noha a sajtóval szemben korlátlan hatalmat gyakorol, megbírta-e akadályozni a franczia császár, hogy közvetlen,közelében, Páriában, kifejezést nyerjenek az Orléanspárt nézetei ? Mikép lenne tehát képes az osztrák-magyar kormány — ha mindjárt hivatást érezne is arra magában — meggátolni, hogy Délnémetországban welf és hesseni hangok ne emelkedjenek egyes zuglapokban. Mire confiscálta tehát Bismarck gróf a milliókat, mi hoszszabbítsuk meg talán kezét ? Poroszország rendőrügyérévé még nem aljasodtunk le. De a „Nordd. Alig.“ egyszersmind azon kritikával is foglalozik, mely Werther báró tevékenységét ez itteni sajtó egy részében bírálgatja. Itt aztán sajtót és kormányt ismét oly módon összezavar egymással, mely a porosz lapok önállóságára nézve nem a leghízelgőbb. A közvélemény az osztrák-magyar birodalomban az említett diplomata visszahívását követeli. Ez igaz és könnyen megmagyarázható dolog. De az is époly igaz, hogy a cs. és kir. kormánynak mindez ideig nem feküdt érdekében, miszerint e kívánalomnak kifejezést adjon. A közvélemény Werther báró tevékenységétől semmi kedvező eredményt nem vár a viszonyok szorosabbra fűzése körül Poroszországgal. A kormány azonban tudja, hogy Werther báró azon lépést, melynek következtében a közbizalmat elvesztette, egyedül kötelességének pontos teljesítése végett tette, hogy e lépés közreműködése nélkül oly alakot ölt, mely a kötelességeihez hű diplomatát egyenesen compromittálta volna. Várjon ily körülmények között képes e Werther báró itt azon rokonszenves fogadtatásra találni, mely a kölcsönös bizalom záloga: azt megítélni nem a kormány dolga, a melyben a követ küldetett, hanem megbízójáé. Egyedül Berlinben tudhatják, vájjon csakugyan megfelelt-e a budai koronázási távsürgöny hangulata a diplomata instructióinak s jellemezte e az ottani kormánykörök szándékait. Végül azzal fenyeget a „Norod. Alig.“, hogy Poroszorság újabb közeledési kísérleteiről többé szó sem lehet. E fenyegetést valóban sajnálattal kellene fogadnunk, ha egyszersmind egy megjegyzésre nem indítana bennünket. Minő joggal szól a hivatalos lap újabb közeledési kísérletekről? Hol vannak a korábbbi a „régi“ hasonnemű kísérletek ? Talán Tauffkirchen gr. küldetésében ? Vagy epen Krenski ezredes missiójában ? A „Nordd.Allg.“ valóban nem vetheti szemünkre, hogy oly gyűlöletes hangon szólunk, mint a minőn némely bécsi orga uuóknál nem ritkán meg kell ütköznünk. De ez eseten ne is követelje tőlünk, hogy szó nélkül hagyjuk a dolgot, a midőn ő ily elferdítéseket tesz, a minő például az, miszerint „az osztrák-magyar politika oly iránylatot vesz, mely a közbizalmat aláássa.“ Nem fél-e Bismarck gróf orgánuma, hogy egész Europa előtt a legrészakaratubb rágalom vagy leggorombább tévedéssel fogják vádolni ? «» A pesti összes kereskedő testületek Oorove miniszterhez a következő bizalmi feliratot nyújták át ma (vasárnap) délelőtti 11 órakor : „Nagyméltóságú miniszter úr! Különösen tisztelt kegyelmes urunk ! Oly események, melyek az excellentiád vezetésére bízott szakmával semmi összekötésben nincsenek, azon hírt idézték elő, mintha excellentiád eddigi hatáskörét odahagyni szándékoznék. Bármily távol vagyunk is attól, hogy nagyméltóságod elhatározásaira jogosulatlan befolyást akarnánk gyakorolni, szívünk mégis hatalmasan késztet arra, hogy nyíltan és határozottan jelentsük ki excellentiád előtt, mily mély sajnálkozást idézne elő ama hír valósulása a kereskedelem és ipar köreiben, mily élénk és átalános azon óhaj, miszerint excellentiád a korona tanácsában elfoglalt nagyfontosságu állomását ezentúl is megtartsa. Teljes mértékben méltányoltuk mi tisztelettel alulírtak azon hazafias áldozatkészséget, melynél fogva excellentiád azon fáradságra vállalkozott, hogy Magyarország annyira elhanyagol kereskedelmi és iparbeli érdekeit kellő érvényre juttathassa. Amaz őszinte jóakarat, ama szabadelvű nézetek, miket excellentiád e téren tanúsított, legátalánosabb elismerésben részesültek és mindnyájunkban él azon remény, azon bizalom, miszerint excellentiád ezentúl is mindent el fog követni, hogy a kezére bízott fontos érdekeket lehetőleg előmozdítsa és az anyagi téren való haladás igényeit öszhangzásba hozza az észszerű szabadság és társadalmi rend követelményeivel. A bizalom ez önkénytes nyilatkozása tanúságot teend arról, miszerint excellentiádnak a haza javára irányzott nemes törekvése tág körökben, melyek pedig értelmiség és birtokra nézve épen nem utolsók, őszinte méltánylásra talál, melynek természetes kifolyása azon hő óhaj, vaj ha excellentiád épen e mozgalmasabb időben maratna meg rendületlenül eddigi fontos állomásán. Fogadja excellentiád határtalan tiszteletünk és ragaszkodásunk kifejezését, melylyel maradtunk stb.“ (Következő vagy 5—6 ezer aláírás.) A választások már kevés kivétellel megtörténtek, eredményeiket ismerjük. A Deákpárt vesztett néhány szavazatot, s ez tény. De azért erős többsége van, mely több mint elég a kormány tovább vitelére. S ha felveszszük, miszerint e határozott többséget a Deákpárt megnyerte daczára az ellenzék különféle árnyalatai egyesülésének, daczára az ellenzék azon lelkiismeretlen agitátiójának , mely a birtok szentségét lábbal taposva nem átallá minden társadalmi rendnek alapjait megtámadni — ha felvesszük, hogy ezen agitátió daczára, melynél kíméletlenebbet, szenvedélyesebbet még nem értünk, pártunk oly eclatáns többséget nyert, mint a minővel ma bírunk : elvitázhatlan tényként ál előttünk, miszerint a nemzet túlnyomó többsége nemcsak a múltra nézve helyesli pártunk eljárását, hanem a jövőben is az általunk eddig követett irányban kívánja vezettetni az ország ügyeit. A nép nyilatkozott, és szavazatával szentesité azon nagy művet, melyet a mult országgyűlésen megalkotunk. Ez által pártunk helyzete megváltozott. Az új választásokig kizárólag miénk volt a felelősség a 67-diki törvényekért. Most, midőn küldőink elé léptünk, hangos helyeslése által a nemzet magára vette érettek a felelősség dicső terhét. De midőn ezt tette, midőn ismét többséget adott pártunknak , oly feladatot rótt ránk, mely nem csekélyebb az eddiginél : megbízott a 67-iki vívmányok védelmével, biztosításával. S ezen feladat felelőssége nyomja most vállainkat. És azon párt, mely nem habozott magára venni az alkotás felelősségét, öntudatával fog bírni azon kötelességeknek is, melyeket a védelem és biztosítás feladata ró reá. Mert oly ellenzékkel szemben, minővel a jelenben hazánkat látogatta meg a gondviselés, első feladaunk : megvédeni az alkotmányt minden támadás ellen. A választások előtt, amíg a nép ítélete még nem hangzott el működésünk felttt, azt hittük, a lehető méltányossággal, kimélettel kell eljárnunk az oppositio ellen. Most, azon ellenzékkel szemben, melynek programmját a nemzet a választásokban elítélte, a túlságos kímélet és méltányosság csak lanyhaság volna a hazafiús kötelesség teljesítésében. A Deák-pártnak ezentúl nagyobb erélylyel kell fellépnie, mint tette eddig. Ne feledjük, hogy a nép nyilatkozása a választásokban, nemcsak jogot adott nekünk az ország ügyeinek tovább vezetésére, hanem az a kötelességet is rótta ránk , hogy tőlünk telhető erélyt és kitartást fejtsünk ki eljárásunkban. A nemzet azért adott ismét majoritást, hogy azt felhasználjuk.