Pesti Napló, 1871. augusztus (22. évfolyam, 175-200. szám)

1871-08-02 / 176. szám

176 szám Szerkesztési iroda: Ferancziák-tera 7. szám, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Birmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. :10 . _ • • ' ') föl­d* Szerda, augusztus 2. ISTI. 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, aiá vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre . . , . 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra, ... 8 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 , 85 kr JIÜ-0 .40­­9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 80 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „pesti n­hi Előfizetési árak : Egész évre.........................22 ft. Fél évre.............................l­ft. Negyed évre........................5 ft 50 kr. fit“ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­­tala“ czim alatt az „Athenaeum“-hoz, Pest,ferencziek­ tere,7. sz. alá küldendők. Pest, aug. 1. Azzal a higgadt, nyugodt hanggal, mely alatt egy izzó, szenvedélyes, czél­­jaiban nem igen válogató politika rejtőz­ködik, értekezik Irányi Dániel a „Magyar Újság“ két czikkében a „horvát kérdés­ről.“ Az első czikkben a horvát elégedet­lenség okait kutatja, a másodikban azzal foglalkozik : quid nunc ? Ez utóbbi kér­désre röviden és egyszerűen azzal felel, hogy ő a kiegyezkedés revisiójának nem ellensége, sőt már jó előre ki is nyilat­koztatja, hogy ő ebben meg abban szíve­sen enged. Mindenekelőtt egy megjegyzést aka­runk tenni e nyilatkozatra, és az nem más, mint hogy­­ a magyar állam integritásának és egységének, valamint a magyar nem­zet történeti állásának kérdéséből párt­bontó és pártszerző kérdést csinálni és oly veszedelmes, mint czélhoz nem vezető eljárás. A nemzetiségi pártokkal szemben ez igazságot már in praxi tapasztalhatta az ellenzék, tapasztalni fogja ugyanazt Horvátországgal szemközt. Az ország­gyűlési nemzetiségi frac­iók csakugyan nem panaszolkodhatnak a mi ellenzékünk magatartása felett. Balközép és szélsőbal, a­mikor csak szer­t ejthette, a legna­gyobb előzékenységgel, sőt a conniven­­tiának bizonyos nemével viseltettek e tö­redékek iránt; vérmes reményeiket szítot­ták, exageratióikat elnézték, kihívásaikra barátságos mosolylyal feleltek; és mi volt mindez önmegtagadásnak az eredménye? Megnyerték-e a szélső frac­iók szószólóit azon eszmének, melyet magyar ellenzéki ember, bármily szenvedélyes politikát követ, szándékosan soha sem veszíi el szem elől: a magyar állam ereje és nagy­sága eszméjének? A­mit napról-napra tapasztalunk, a­mit a nemzetiségi hírla­pokban olvasunk, az nem mond igent a kérdésre. Avagy megnyerték-e e töredékeket csak magának a pártnak, s az ideig-óráig tartó ellenzéki czéloknak? Erre sem fog még Irányi Dániel sem„igen“-nel válaszol­hatni, pedig ő megtett mindent, hoigy az ellenzék és a nemzetiségek közötti vi­szony minél bensőbb legyen. A nemzeti­ségek túlzói ösztönszerűleg érzik, hogy ott, a­hol magyar párttal állnak szem­közt, szövetségesekre nem akadhatnak­, akár nevezi magát e párt jobb- vagy bal-, vagy szélsőbalnak. Át nem hidalható az űr, mely magyar politikust a,, Zastava“ vagy szószólóitól, vagy bizonyos fajtájú horvát matadoroktól elválaszt. Phrasisok­­kal, önáltató hitegetéssel rövid időre port hinthetnek ez urak egymás szemébe, ha­nem mihelyest kenyértörésre kerül a do­log, csakhamar kidörzsölik szemeiket és tisztán látnak. Tisztán lát a magyar poli­tikus, és tisztán az, kivel frigyre akart lépni. Így járt Irányi Dániel a nemzetiségi törvény körüli eljárásával, így fog járni , és pártja Horvátország Ügyében is. Ár­tani p árthatnak, de sem a jó ügynek, sem magának a pártnak az ily eljárás nem fog előnyére válni soha sem. A szó­ban levő két czikk is oly politikát képvi­sel, melyet elhibázottnak, sőt veszélyes­nek kell tartanunk, bármily szempontból tekintjük is az azokban elmondottakat. A horvát „elégedetlenség“ okait kutat­va, Irányi Dániel túltesz a „Branik“-on és oly okokat is felsorol, melyek a hor­­vátoknak eddig eszükbe sem jutottak. Beszél a kiegyezkedés pénzügyi részéről, a magyar kormánynak magatartásáról a kiegyezkedéssel szemben, Rauch bánsá­gáról, s végül az elégedetlenség okául : a délszláv királyság eszméjét is fölhozza. Ez oksorozattal szemben nekünk egy régi adoma jut eszünkbe. Nagy Napóleont va­lamely kicsiny, az isten háta mögött fek­vő faluban a népség élén a tanító üdvö­zölte, s minthogy a hatalmas császárt nem fogadták harangszóval, a tanító így kezdte beszédét: „Három okból nem fo­gadhattuk felségedet ünnepélyes haran­gozással ; az első ok az, hogy nincs ha­rangunk“­ „Akkor — vágott közbe Na­póleon — a többi két okot elengedem. “ Irányi Dániel utolsó oka szintén feles­legessé teszi a többit. Ha csakugyan a délszláv királyság eszméje szere­pel a horvát nemzeti párt elégületlensé­­gének okai között, pedig Irányi Dániel mondja, hogy csakugyan ott van, s ő mondja, hogy ez okot első helyen kellett volna említenie, akkor a többi indok mind oly alárendelt természetű, hogy bízvást el is hagyhatta volna. A kik ez indok behatása alatt váltak elégedetle­nekké, azokat ember fia, ha úgy, mint Irányi, a magyar állam egységét hangoz­tatja, nem fogja kielégíteni. Sőt a dél­szláv királyság eszméjének hősei annál elégedetlenebbek, annál zajongóbbak lesz­nek, annál hangosabban fogják sürgetni a „revisio“ szükségét, legyen bár e re­­visio akárhányszor superrevideálva, minél előnyösebb, minél igazságosabb s meg­nyugtatóbb politikát fog követni a magyar parliament és kormány Horvátországgal szemközt. Láttuk ezt a határőrvidék polgá­rosításának kérdésénél, melyről Irányi Dá­niel sem fogja mondani, hogy nem válik Horvátország előnyére, s hogy ne lehetne a két nemzet közötti jó egyetértés és ba­rátságos viszony egyik összekötő kapcsa. Pedig a horvát nemzeti párt még Ma­gyarország e tényét is saját speciális „ellenzéki“ czéljaira szeretné fölhasz­nálni. A dolog tehát akkér áll, miszerint ha Irányinak igaza van abban, a­mit a dél­szláv királyság eszméjéről mond, akkor a többi indok önmagában összedől, s ak­kor az a politika, melyet Irányi ajánl, nemcsak ildomtalan, hanem egyenesen veszedelmes is. De tekintsük a magyar ellenzék e vezér férfiának eljárását még közelebbről! Irányi Dániel maga többszörösen hang­súlyozta, hogy ő nem ismeri a nemzeti párt programmját — a­mint is ily pro­gramoi authenticus alakban még nem is tétetett közzé. Ily helyzetben mi lehet egyedül a magyar politikus álláspontja? Nem mondhat egyebet, mint: várjuk meg a programmot, s azután majd meglátjuk. Előbb beszéljen az, ki a revisiót sürgeti, adjon kifejezést annak, a­mi szívét nyom­ja, s azután hozzászólunk a dologhoz mi is. Ez nemcsak egyszerű, természetes el­járás, hanem, a mi fölfogásunk szerint, az egyedül lehetséges. Irányi Dániel azon­ban nem így okoskodik. Ő azt mondja : „Én nem ismerem a ti programaitokat, azt ugyan tudom, hogy elégedetlenségtek egyik fő oka a magyar államegység elleni gyűlölet, hanem azért belebocsátkozom az általatok kívánt revisióba, melynek természetéről nincs fogalmam, sőt ha ilyen vagy olyan követelésiek volna, én szíve­sen megadom“. A mi szerény nézetünk szerint ez mint párttactk­a, veszedelmes, mint nagylelkűség hóbortos, s egyáltalán mint politika tekintetbe nem vehető. Mi csak azt látjuk, hogy mundus se expediet, mindazok daczára, a­mik Hor­vátországban a választások alatt és után történtek, s az tartjuk, hogy a világ, s vele együtt az osztrák-magyar monarchia jelen államrendje nem fog felbomolni ak­kor sem, ha a horvát képviselet már ősz­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A teremtés története Quinet Edgártól. — Három közlemény. — II. Az élet és fejlődése. Nem lehet itt czélunk Quinet előadását lépésről­­lépésre követni, a­mi egyrészről egészen saját­­szerű, merész röptű képzelemről tanúskodó elő­adásánál fogva nagyon nehéz, de másrészről nem annyira lényeges az, mert a tünetek rajza többnyire más tudósok, mint Oswald Heer, Lyell, Darwin, Decandolle és St. Hilaire búvárlatain alapulván, épen csak a színezés ké­pezi szerzőnk kiváló érdemét. Csak a­hol az ember lép fel a történetben, ott találja magát saját elemében, de felfogási modorának feltün­tetése végett mégis kiemelünk néhány pontot az őstörténetből. Az élet legelső keletkeztéről Quinet egy sa­játságos hypothesist öllít fel. Kérdvén t. i. hon­nan jó az? „Az a világegyetem sajátja — úgymond — és kosmikai természetű. A világte­­rekbe elvettetve, a ködtömegekbe összegyűjtve, azokkal együtt folytatta útját az egekhez és azok között.“ Az megelőzte földünket, és túl is fogja élni; a föld legkülsőbb és leghidegebb gőzrétegei tartalmazták, első csirái az első lecsa­pódásokkal szállottak a már elhalt földmag tö­megére. Egy szóval, valamint a föld a fényt nem adta magának, és oly kevéssé volt képes a szerves életet is önerejéből előhozni; fény és élet egy tőle távol levő hatalmas központi tűzhelyből jöttek le hoz­­z­á. így történt, s csakis igy volt lehetséges, hogy a bolygók s más hasonló világtestek az egyazonos életanyagot nyerték s állapotaik sze­rint kifejlődtek. A föld legrégibb rétegeiben, melyeket rendesen szerves természetű befolyá­soktól menteknek hittek, még ezekben is talál­kozunk az élet csiráival, és midőn az első vi­zekből a mész lerakódott, egy eleven por tölte el a mindenséget. Az első élet, a csira feltűnése, melyből az élet sokágú fája kifejlődött, nem óriási méretekben történt, hanem az elenyésző, lát­atlan kicsiny volt. Quinet azon módban, mely szerint gon­dolja létrejöttnek az élet fejlődését magasabb formákra, abban tér el Darwintól, hogy a világ­változás külső feltételeit nemcsak oly módon gondolja működni, hogy azok a létérti harcz hevét emelik, hanem inkább St. Hilaire-hez csat­lakozván, azokban az átváltozás közvetlen fel­tételeit látja. Valamint egy Brutus csak a szi­gorú erkölcsű Rómában élhetett, valamint a szerzetesek és apáczák csak a középkor éretlen szellemének feleltek meg, napjainkban azonban a normál jelenségek, valamint minden ember egy bizonyos fokig korának gyermeke , úgy a különböző állatok és növények is a korszakok képviselői, átfordítások a kihalt világból az élet­be. A­mennyiben azok utó­daikban a mai élet feltételeihez simultak és hozzá képest idomul­tak, azon értelemben egy történelmi múzeumot, a különböző idők élőlényeinek tárát képezik,­­ annyiban tekinthetők egymás mellett élő anar­chronismusoknak. Itt van például a majom, az eocén-korszak embere, a krokodil, a saurok ivadéka, melyek a trias -korszak urai voltak; a gyönyörű nautilus­­ban az ammoniták utolsó faijadéka tűnik elénk, melyek e megszámlálhatlan fajai egykor a jura­tenger fejedelmei voltak. Egészen elenyészett az élőlények sorából a trilobiták neme, melyek­ben a legrégibb tenger élete tetőpontját érte el, melyeknek legelőször adattak szemek, hogy az ifjú teremtés alakjaiban gyönyörködjenek. Mint jelenben a teve a pusztát, úgy tükrözi vissza minden egyes a saját korát. Lehet, hogy eljön azon idő, midőn a természetrajz minden megkö­vült, de utódjaiban még élő lénynek azon he­lyet ki fogja jelölhetni, mely őt a föld chronolo­­giájában megilleti. Az embernek, a­ki szereti magát a természet uralkodója gyanánt tekinteni s gyönyörködve látja, hogy az egész megelőzött természet jöttét hirdeté, be kell vallania, hogy minden időben voltak lények, melyek azon időbeli lények fölé emelkedtek. „A másodlagos korszakban, ha a kétéltűek beszélhettek volna, ezt mondják: „Mi vagyunk a világ királyai.“ Nincsen oly lény, mely tőlünk az elsőséget elvitázhatná. Egy vég­telen tömege az alárendelt lényeknek, sugárál­­latok, patkányok, halak fáradoznak azon, hogy hozzánk felpillanthassanak. A hüllő a legmaga­sabb, istenhez hasonló lény, melyben a világ a tökélyt elérte, és melyben magát koronázza, és most a teremtés megelégedve maga elé tűzött czéljával, nyugszik. De a negyedleges korszakban így okoskodtak volna az óriás emlősök : „Hogy gondolhattak a hüllők csak egy perczig is arra, hogy velük a természet megállapodott ? Ők arra elég jók, hogy hason csuszszanak, de mi felemelt fővel járunk. Mi vagyunk azok, a­melyek felé ama tökéletlen lények öntudatlanul, vakon töreked­tek, midőn megkísérlették élni. De mi egyszer­smind el is értük a czélt és nem kell félnünk, hogy valaha egy másik lény fogja helyünket el­foglalni ; az évszázadok hosszú során át nyu­godtan fogjuk a földet lelegelni a­nélkül, hogy valaki zavarni fogna. Tudjuk, hogy az ember az állatok balgaságain, e botor és mégis oly természetes és jogosult álmokon mosolyog, hogy ellenben ő érzi magában az istent, és tudja, hogy az idők benne culminálnak.“ Valamint azonban az állat- és növényvilág minden korszaka hagy ránk egy tanút, úgy ab­ban minden földtáj képviselőjét is felismerhet­jük ; nincs a földön az a kis folt,­ mely növény­nek nem adott volna még életet és ugyanaz áll az állatokról is. Minden lassan kinti­ átváltozás­sal a föld nagyobb és nagyobb életigényeknek volt képes megfelelni; az első szigetekkel kelet­keztek az első félig szárazföldi állatok, a hüllők; azoknak consolidatiójával a madarak és sziget­emlősök lépnek fel; midőn végre a terjedelmes continensek merültek fel, akkor jött létre az óriási szárazföldi emlősök világa. De ezen fejlődési phasisok részleteit elmel­lőzve, tekintsük azon időpontot, midőn az ember kezd a világ színpadán szerepelni. Mint minden korszakot, úgy ezt is megelőzőleg óriási válto­zások mentek végbe a föld színén; az alpok, pyrenaek és más hegylánczok ekkor emelked­tek és a sarkokat körülöved­ő vidékeken fagyos, hideg éghajlat uralgott. Északi Európát még tenger borítja és a havasok ormairól óriási ter­jedelmű jéghegyek bocsátkoznak le a völgybe. Ez körülbelül azon időszak , melynek lerakod­mányaiban bukkantak legelőször az ember nyo­maira, és mely a legifjabb korszakok egyike lévén, azután nem igen történtek nagyobbszerű alakulati változások a felületen. Legelső fellép­ő­sének Lyell által tanított módja, bizonyosan csodálkozást és gyanút gerjeszt. „Az első ember grönlandi éghajlatban élt volna ?“ fogja mindenki és jogos megütközéssel kezdeni. Ezen pont fel­derítésére Quinet itt fontos kételyeket hallat; ő az embert, sajátos módszere szerint, mint saját idejének szülöttét iparkodik tekinteni. „Az em­ber a l­eggyámoltalanabb lény, ebből szükség­képen foly tehát, hogy a világ oly táján kellett először fellépnie, a­hol ruházatra, mely őt a hi­deg ellen megvédje, nem volt szüksége. A jóté­kony napsugarak voltak jó darab ideig egye­düli ruházata és kizárólagos tűzhelye.“ Ha a jég­korszakban élt kortársait vele összeha­sonlítjuk, úgy ott találjuk a sűrü szőrmével fe­dett barlangi medvét, a gyapjas,vastagbőrű mam­­muthot s kramgimet, mely most egészen a magas északra vonult vissza. Az ember korán gondos­kodott már saját ruházatáról; tehát ő a melegebb tájakról, talán az iramszarvast követve, vándo­rolt be a hideg északi vidékekre; innen követ­kezik, hogy az ősember és a jégkorszak embere közt, mely utóbbi a művelődés egy csekély fo­kát elérte, hosszú időszak folyt le. Ezzel századunk botránykérdéséhez értünk. A természetbúvárok valamennyien beismerik az élőlények sorának belső összefüggését az em­berig, melyet többen azon sorból kihagyni akar­nának. Miért vonakodunk és idegenkedünk at­tól, hogy az embert az állatvilágból leszármaz­tassuk, ennek okát Quinet nem annyira hiúsá­gunkban, mint azon kivételes állásban találja, melyet a természetbúvárok elejétől fogva az em­bernek tulajdonítottak. Az állatot mindig kifej­lődési állapotaiban, háza vagy lakása építésében és műösztöneiben, szóval egész lényében tekin­tették. Az ember vizsgálatánál azonban változott a módszer; őt merőben test és lélek szerint, te­hát oly abstractióban vizsgálták, mely nem fe­lel meg a természeti lény fogalmának. Ez csi­nált egyszersmind a természetbúvároknak is annyi nehézséget, midőn az ember helyét a ter­mészet rendszerében körülírni és megállapítani akarták. Linné természet­rendszerének minden kiadásában másként határozza meg a genus hómo­t, alig hogy leírja, már nem elégedett meg definitiójával. Hasonlón járt Cuvier és Buf­­fon; ők nem a kiválólagos megkülönböztetési jegyet fogták fel, hanem azt majd az értelem­ben, — melyet azonban az állatok sem nélkü­löznek egészen, — majd a társasági ösztönben, — mely viszont sok rovarnak és ázaléknak is sajátsága, — vagy még más, hasonlólag jelen­téktelen tulajdoságokban keresték. Quinet a kö­vetkező fontos szavakban adja a genus „ho­mo“ meghatározását: „Alius in alio tempore linguam, genus vivendi, mores artes mutat. So­lus historiam occupat et implet.“ Minden időben más­ nyelvét, életmódját, szokásait és művészeteit változtatja. Egyedül ő alkotja és tölti be a történetet. Ha ez éles különbséget előbb felismerték volna, úgy nem sorozták volna az orang­utangot mint homo sylvaticust, és a fehér­­kezű gibbont mint homo sart az ember nemé­hez. Nem a csekély agyvelőtöbblet az, mi az embert a majomtól megkülönbözteti, mert ez változó és idővel eltűnő nagyság, hanem a tör­ténet egész hatalmas rétegzete, egy, a századok­kal növekvő különbség tornyosul fel közöttük. Az orang-utang, a gorilla ma szorosan ugyanazt teszi, a­mit már 10,000 év előtt mivelt, sem töb­bet, sem kevesebbet; de mi közöset bíz ellenben a mai kor embere az ősemberrel? Előbb-utóbb is kénytelen lesz a természetbúvár a természet­­történetbe az ember történetét is felvenni. Mert ez utóbbi az, mely tiltakozik az ellen, hogy őt a prímátok egy alfaja gyanánt tekintsük, mely őt egy különvált osztályul tekinti, a mely az idő fo­lyamában eshetőleg tagokban is megszaporodha­­tik. Az ember azon állat, mely korszakot alkot, a mely, mint a bárány, egy alapot rak le, s ezen felemelkedik, de nem csak külsőleg, mint amaz, hanem egyáltalán fogalmilag. így az ember — a­mit már régen sejtettek, de kimondani nem mer­tek — egy magában zárt kis világ, mikrokosmos, mely az egész természet fejlődését kicsinyben magában utánképzi; ő a mindig egy bizonyos alakban jelentkező és abban bennmaradó állat­tal szemközt mindig más, magasabb, mindig tö­­kélyesebb lényében mutatja magát. A legszembetűnőbb jegyek közé, melyek öt­szejött, s az akkori többség kívánságait formulázta. Mi talán nem vagyunk oly idegesek, mint tisztelt ellenfelünk, s azért mindenek előtt nyugodtan be akarjuk várni a dolgok természetes rendjét és fej­lődését. Filmis ante patrem — ez nem a mi politikánk. Minek ígérni ott, a­hol úgy is nem szoktak szerény követelésekkel előlépni; minek biztatni, hol úgy is győ­zelmi öröm uralkodik, s minek végül tü­­­relmetlenkedni, a­mikor erre épenséggel nincs semmi okunk? Fest, aug. 1. (A F­e­r­e­n­c­z-c­s­a­o­r­n­a á.át­adása). Zomip­orból, aug. 1-ről a következőket sürgöny­­zik nekünk. A Ferencz-csatorna ünnepélyes átadása Tü­rr István tábornoknak ma délelőtt történt meg a battinai állomásnál, hol a kor­mány részéről b. M a­j t h é n y i és.. S­z e d­l.d.c­s e k pénzügyi tanácsos voltak jelen. To­vábbá jelen voltak ebe Valieival­dini olasz kirá­lyi főkonzul, Latinovics Gábor bajai prépost és Besze János, kik mint tanuk írták alá az okira­tokat. Mint tegnap Baján, úgy itt is mindenütt nagy ünnepélyességgel fogadták a tábornokot, s este a lövöldében fényes lakomát rendeztek. München jul. 30. (Saját levelezőnktől.) (A miniszterválsághoz. Az egyetemi választások.) A legutóbbi napokban itt annyiféle hir kerin­gett szerteszét, hogy lehetetlen volt a hamisat az igaztól megkülönbözetni. Ha a miniszterválságot illető minden hirt röviden összevonjuk, úgy le­­hetlen azon jellemző tényt fel nem említeni, hogy B­r­ay grófnak a minisztériumból való ki­lépése után a particularis érzületü Hegnenberg- Dux gróf kináltatott meg legelőször a megürese­dett tárczával. Nevezetes bizonysága ez annak, hogy irányadó helyen vagy nem tudják, vagy nem akarják tudni azt, hogy a jelen perczben mindnyájunknak, kik Bajorország iránt kedve­ző indulattal viseltetünk, szemei az egyetlen Hohenlohe herczeg felé fordulnak. Heg­­nenberg gr. ugyan kétségtelenül nagy szellemi tehetségekkel, határozott államférfius talentum­mal van megáldva és jelleme is minden gyanú felett áll, de ha az államügyek élére állíttatnék, úgy az uralgó politikai nézetáramlattal fájó el­lentétbe jönne; ezen ellentét az országra csak károkat hozhatna, és őt előbb-utóbb­ hivatalából kiszorítaná. Igaz, hogy az ultramontánokkal eredetileg egy követ nem fújt, de particularista hajlamai őt végre is — bár eredeti nézeteinek ellenére — ezeknek karjaiba hajták. Miután a birodalmi épület helyreállíttatott, és Bajország abban helyét elfoglalta, első­sorban a német birodalmi gyűlésnek feladata lett az or­szágnak a birodalomhoz való viszonyait ápolni, tovább­fejleszteni. A jelennek és a legközelebbi jövőnek égető kérdése az egyházi kérdés, és ennek megoldására oly férfiúra van szükségünk, mint Hohenlohe herczeg, ki a keletkezendő összeüt­közéseket már évekkel ezelőtt előrelátta, és ki­nek rendszabályai, ha általán alkalmaztattak volna, azt még csírájában elfojtandották. Az európai diplo­matia rövidlátásánál és részben bátortalanságánál is fájdalom­­ e rend­szabályokat figyelmen kívül hagyá, és most, mi­­miután a kezdet meg nem akadályoztathatott, azon kell lennünk, hogy a dolog legalább miha­marább véget érjen. Ki vezérlő államférfiaink személyeit ismeri, az aligha fog oly rendszabályokat várni tőlük melyek e c­él felé vezetnek. Találkoztak olya­nok, kik Bray grófot kiszámító ravaszsággal bűn­­bakká tevék, hogy a valóban hibás tisztán álljon a közvélemény előtt. Bray gróf,igaz, nem erélyes ember, az sem szenved kétséget, hogy a klerikáli­sok iránt félreismerhetlenül kedvező hajlammal viseltetik, de e hajlam nála nem erősebb, mint Lutz urnái, és ép azért, mivel ő nem az erélynek embere, ennek netalán sza­badelvű rendszabályai ellen tartós és szilárd ellenállást nem tanúsított volna. Nem hiszem, hogy Bajorországban bárki is inkább fájlalhatná Bray gróf visszalépését, mint Lutz úr, kinek ezentúl ürügye nem leend arra, hogy határozat­lanságát takarja. Bray gróffal legjobb fedezetét elveszti, és most tűrnie kell, hogy azt kiáltsák felé: „hic Rhodus, hic salta!“ Az ultramontánok nehéz vereséget szenved­tek az által, hogy Döllinger az egyetem jövő évi rekctorává, és Friedrich rendkívüli tanár senatorrá válasz­tatott. E ténynek messze kiható következményei lesznek. A fenálló rendszabályok szerint Fried­rich nem választható, és megválasztása legfel­sőbb jóváhagyást igényel. Lutz urnak itt első alkalma lesz bebizonyítani, vájjon igaz-e, hogy a clerikálisok ellen irányzandó rendszabályok­ban eddig csak tiszt társa, Bray gróf által akadá­lyoztatott. Friedrich már másodfél évvel ezelőtt úgy a hittani kar, mint a tanács által rendes ta­nárnak ajánltatott, Lutz úr azonban már akkor sem merte e javaslatot ajánlólag a felség elé terjeszteni,­jóllehet, az egyházi kérdés akkor még ily dimensiókat nem von. Ki remény­heti ily körülmények közt azt, hogy Friedrichnek senatorrá választását a király elé ajánlólag fogja majd felterjeszteni? A­mi a minisztérium magatartását mostani ideiglenes állapotában illeti, az — őszintén szólva — nem nagy reményekre jogosít. A minisztérium eljárásának alapjelleme a határozatlanság és fé­lelem az ultramontánoktól. A legközelebbi na­pokban talán hallani fogjuk, hogy a püspökök ellen éles határozatok hozattak, de a püspökök tudni fogják, hogy mit gondoljanak a puszta szavakról, tudni fogják, hogy ezen urak határo­zott tettre soha sem fogják elszánni magukat. Elvük, hogy minden a réginél maradjon, a mi­niszteriális urak haragját elfüstölögni engedik, és ezután is azt teendik, a­mi nekik jónak lát.

Next