Pesti Napló, 1871. augusztus (22. évfolyam, 175-200. szám)
1871-08-02 / 176. szám
176 szám Szerkesztési iroda: Ferancziák-tera 7. szám, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Birmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. :10 . _ • • ' ') föld* Szerda, augusztus 2. ISTI. 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, aiá vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre . . , . 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra, ... 8 , 70 kr Egy hóra ... 1 , 85 kr JIÜ-0 .409 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 80 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „pesti nhi Előfizetési árak : Egész évre.........................22 ft. Fél évre.............................lft. Negyed évre........................5 ft 50 kr. fit“ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt az „Athenaeum“-hoz, Pest,ferencziek tere,7. sz. alá küldendők. Pest, aug. 1. Azzal a higgadt, nyugodt hanggal, mely alatt egy izzó, szenvedélyes, czéljaiban nem igen válogató politika rejtőzködik, értekezik Irányi Dániel a „Magyar Újság“ két czikkében a „horvát kérdésről.“ Az első czikkben a horvát elégedetlenség okait kutatja, a másodikban azzal foglalkozik : quid nunc ? Ez utóbbi kérdésre röviden és egyszerűen azzal felel, hogy ő a kiegyezkedés revisiójának nem ellensége, sőt már jó előre ki is nyilatkoztatja, hogy ő ebben meg abban szívesen enged. Mindenekelőtt egy megjegyzést akarunk tenni e nyilatkozatra, és az nem más, mint hogy a magyar állam integritásának és egységének, valamint a magyar nemzet történeti állásának kérdéséből pártbontó és pártszerző kérdést csinálni és oly veszedelmes, mint czélhoz nem vezető eljárás. A nemzetiségi pártokkal szemben ez igazságot már in praxi tapasztalhatta az ellenzék, tapasztalni fogja ugyanazt Horvátországgal szemközt. Az országgyűlési nemzetiségi fraciók csakugyan nem panaszolkodhatnak a mi ellenzékünk magatartása felett. Balközép és szélsőbal, amikor csak szert ejthette, a legnagyobb előzékenységgel, sőt a conniventiának bizonyos nemével viseltettek e töredékek iránt; vérmes reményeiket szították, exageratióikat elnézték, kihívásaikra barátságos mosolylyal feleltek; és mi volt mindez önmegtagadásnak az eredménye? Megnyerték-e a szélső fraciók szószólóit azon eszmének, melyet magyar ellenzéki ember, bármily szenvedélyes politikát követ, szándékosan soha sem veszíi el szem elől: a magyar állam ereje és nagysága eszméjének? Amit napról-napra tapasztalunk, amit a nemzetiségi hírlapokban olvasunk, az nem mond igent a kérdésre. Avagy megnyerték-e e töredékeket csak magának a pártnak, s az ideig-óráig tartó ellenzéki czéloknak? Erre sem fog még Irányi Dániel sem„igen“-nel válaszolhatni, pedig ő megtett mindent, hoigy az ellenzék és a nemzetiségek közötti viszony minél bensőbb legyen. A nemzetiségek túlzói ösztönszerűleg érzik, hogy ott, ahol magyar párttal állnak szemközt, szövetségesekre nem akadhatnak, akár nevezi magát e párt jobb- vagy bal-, vagy szélsőbalnak. Át nem hidalható az űr, mely magyar politikust a,, Zastava“ vagy szószólóitól, vagy bizonyos fajtájú horvát matadoroktól elválaszt. Phrasisokkal, önáltató hitegetéssel rövid időre port hinthetnek ez urak egymás szemébe, hanem mihelyest kenyértörésre kerül a dolog, csakhamar kidörzsölik szemeiket és tisztán látnak. Tisztán lát a magyar politikus, és tisztán az, kivel frigyre akart lépni. Így járt Irányi Dániel a nemzetiségi törvény körüli eljárásával, így fog járni , és pártja Horvátország Ügyében is. Ártani p árthatnak, de sem a jó ügynek, sem magának a pártnak az ily eljárás nem fog előnyére válni soha sem. A szóban levő két czikk is oly politikát képvisel, melyet elhibázottnak, sőt veszélyesnek kell tartanunk, bármily szempontból tekintjük is az azokban elmondottakat. A horvát „elégedetlenség“ okait kutatva, Irányi Dániel túltesz a „Branik“-on és oly okokat is felsorol, melyek a horvátoknak eddig eszükbe sem jutottak. Beszél a kiegyezkedés pénzügyi részéről, a magyar kormánynak magatartásáról a kiegyezkedéssel szemben, Rauch bánságáról, s végül az elégedetlenség okául : a délszláv királyság eszméjét is fölhozza. Ez oksorozattal szemben nekünk egy régi adoma jut eszünkbe. Nagy Napóleont valamely kicsiny, az isten háta mögött fekvő faluban a népség élén a tanító üdvözölte, s minthogy a hatalmas császárt nem fogadták harangszóval, a tanító így kezdte beszédét: „Három okból nem fogadhattuk felségedet ünnepélyes harangozással ; az első ok az, hogy nincs harangunk“ „Akkor — vágott közbe Napóleon — a többi két okot elengedem. “ Irányi Dániel utolsó oka szintén feleslegessé teszi a többit. Ha csakugyan a délszláv királyság eszméje szerepel a horvát nemzeti párt elégületlenségének okai között, pedig Irányi Dániel mondja, hogy csakugyan ott van, s ő mondja, hogy ez okot első helyen kellett volna említenie, akkor a többi indok mind oly alárendelt természetű, hogy bízvást el is hagyhatta volna. A kik ez indok behatása alatt váltak elégedetlenekké, azokat ember fia, ha úgy, mint Irányi, a magyar állam egységét hangoztatja, nem fogja kielégíteni. Sőt a délszláv királyság eszméjének hősei annál elégedetlenebbek, annál zajongóbbak lesznek, annál hangosabban fogják sürgetni a „revisio“ szükségét, legyen bár e revisio akárhányszor superrevideálva, minél előnyösebb, minél igazságosabb s megnyugtatóbb politikát fog követni a magyar parliament és kormány Horvátországgal szemközt. Láttuk ezt a határőrvidék polgárosításának kérdésénél, melyről Irányi Dániel sem fogja mondani, hogy nem válik Horvátország előnyére, s hogy ne lehetne a két nemzet közötti jó egyetértés és barátságos viszony egyik összekötő kapcsa. Pedig a horvát nemzeti párt még Magyarország e tényét is saját speciális „ellenzéki“ czéljaira szeretné fölhasználni. A dolog tehát akkér áll, miszerint ha Irányinak igaza van abban, amit a délszláv királyság eszméjéről mond, akkor a többi indok önmagában összedől, s akkor az a politika, melyet Irányi ajánl, nemcsak ildomtalan, hanem egyenesen veszedelmes is. De tekintsük a magyar ellenzék e vezér férfiának eljárását még közelebbről! Irányi Dániel maga többszörösen hangsúlyozta, hogy ő nem ismeri a nemzeti párt programmját — amint is ily programoi authenticus alakban még nem is tétetett közzé. Ily helyzetben mi lehet egyedül a magyar politikus álláspontja? Nem mondhat egyebet, mint: várjuk meg a programmot, s azután majd meglátjuk. Előbb beszéljen az, ki a revisiót sürgeti, adjon kifejezést annak, ami szívét nyomja, s azután hozzászólunk a dologhoz mi is. Ez nemcsak egyszerű, természetes eljárás, hanem, a mi fölfogásunk szerint, az egyedül lehetséges. Irányi Dániel azonban nem így okoskodik. Ő azt mondja : „Én nem ismerem a ti programaitokat, azt ugyan tudom, hogy elégedetlenségtek egyik fő oka a magyar államegység elleni gyűlölet, hanem azért belebocsátkozom az általatok kívánt revisióba, melynek természetéről nincs fogalmam, sőt ha ilyen vagy olyan követelésiek volna, én szívesen megadom“. A mi szerény nézetünk szerint ez mint párttactka, veszedelmes, mint nagylelkűség hóbortos, s egyáltalán mint politika tekintetbe nem vehető. Mi csak azt látjuk, hogy mundus se expediet, mindazok daczára, amik Horvátországban a választások alatt és után történtek, s az tartjuk, hogy a világ, s vele együtt az osztrák-magyar monarchia jelen államrendje nem fog felbomolni akkor sem, ha a horvát képviselet már ősz A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A teremtés története Quinet Edgártól. — Három közlemény. — II. Az élet és fejlődése. Nem lehet itt czélunk Quinet előadását lépésrőllépésre követni, ami egyrészről egészen sajátszerű, merész röptű képzelemről tanúskodó előadásánál fogva nagyon nehéz, de másrészről nem annyira lényeges az, mert a tünetek rajza többnyire más tudósok, mint Oswald Heer, Lyell, Darwin, Decandolle és St. Hilaire búvárlatain alapulván, épen csak a színezés képezi szerzőnk kiváló érdemét. Csak ahol az ember lép fel a történetben, ott találja magát saját elemében, de felfogási modorának feltüntetése végett mégis kiemelünk néhány pontot az őstörténetből. Az élet legelső keletkeztéről Quinet egy sajátságos hypothesist öllít fel. Kérdvén t. i. honnan jó az? „Az a világegyetem sajátja — úgymond — és kosmikai természetű. A világterekbe elvettetve, a ködtömegekbe összegyűjtve, azokkal együtt folytatta útját az egekhez és azok között.“ Az megelőzte földünket, és túl is fogja élni; a föld legkülsőbb és leghidegebb gőzrétegei tartalmazták, első csirái az első lecsapódásokkal szállottak a már elhalt földmag tömegére. Egy szóval, valamint a föld a fényt nem adta magának, és oly kevéssé volt képes a szerves életet is önerejéből előhozni; fény és élet egy tőle távol levő hatalmas központi tűzhelyből jöttek le hozzá. így történt, s csakis igy volt lehetséges, hogy a bolygók s más hasonló világtestek az egyazonos életanyagot nyerték s állapotaik szerint kifejlődtek. A föld legrégibb rétegeiben, melyeket rendesen szerves természetű befolyásoktól menteknek hittek, még ezekben is találkozunk az élet csiráival, és midőn az első vizekből a mész lerakódott, egy eleven por tölte el a mindenséget. Az első élet, a csira feltűnése, melyből az élet sokágú fája kifejlődött, nem óriási méretekben történt, hanem az elenyésző, látatlan kicsiny volt. Quinet azon módban, mely szerint gondolja létrejöttnek az élet fejlődését magasabb formákra, abban tér el Darwintól, hogy a világváltozás külső feltételeit nemcsak oly módon gondolja működni, hogy azok a létérti harcz hevét emelik, hanem inkább St. Hilaire-hez csatlakozván, azokban az átváltozás közvetlen feltételeit látja. Valamint egy Brutus csak a szigorú erkölcsű Rómában élhetett, valamint a szerzetesek és apáczák csak a középkor éretlen szellemének feleltek meg, napjainkban azonban a normál jelenségek, valamint minden ember egy bizonyos fokig korának gyermeke , úgy a különböző állatok és növények is a korszakok képviselői, átfordítások a kihalt világból az életbe. Amennyiben azok utódaikban a mai élet feltételeihez simultak és hozzá képest idomultak, azon értelemben egy történelmi múzeumot, a különböző idők élőlényeinek tárát képezik, annyiban tekinthetők egymás mellett élő anarchronismusoknak. Itt van például a majom, az eocén-korszak embere, a krokodil, a saurok ivadéka, melyek a trias -korszak urai voltak; a gyönyörű nautilusban az ammoniták utolsó faijadéka tűnik elénk, melyek e megszámlálhatlan fajai egykor a juratenger fejedelmei voltak. Egészen elenyészett az élőlények sorából a trilobiták neme, melyekben a legrégibb tenger élete tetőpontját érte el, melyeknek legelőször adattak szemek, hogy az ifjú teremtés alakjaiban gyönyörködjenek. Mint jelenben a teve a pusztát, úgy tükrözi vissza minden egyes a saját korát. Lehet, hogy eljön azon idő, midőn a természetrajz minden megkövült, de utódjaiban még élő lénynek azon helyet ki fogja jelölhetni, mely őt a föld chronologiájában megilleti. Az embernek, aki szereti magát a természet uralkodója gyanánt tekinteni s gyönyörködve látja, hogy az egész megelőzött természet jöttét hirdeté, be kell vallania, hogy minden időben voltak lények, melyek azon időbeli lények fölé emelkedtek. „A másodlagos korszakban, ha a kétéltűek beszélhettek volna, ezt mondják: „Mi vagyunk a világ királyai.“ Nincsen oly lény, mely tőlünk az elsőséget elvitázhatná. Egy végtelen tömege az alárendelt lényeknek, sugárállatok, patkányok, halak fáradoznak azon, hogy hozzánk felpillanthassanak. A hüllő a legmagasabb, istenhez hasonló lény, melyben a világ a tökélyt elérte, és melyben magát koronázza, és most a teremtés megelégedve maga elé tűzött czéljával, nyugszik. De a negyedleges korszakban így okoskodtak volna az óriás emlősök : „Hogy gondolhattak a hüllők csak egy perczig is arra, hogy velük a természet megállapodott ? Ők arra elég jók, hogy hason csuszszanak, de mi felemelt fővel járunk. Mi vagyunk azok, amelyek felé ama tökéletlen lények öntudatlanul, vakon törekedtek, midőn megkísérlették élni. De mi egyszersmind el is értük a czélt és nem kell félnünk, hogy valaha egy másik lény fogja helyünket elfoglalni ; az évszázadok hosszú során át nyugodtan fogjuk a földet lelegelni anélkül, hogy valaki zavarni fogna. Tudjuk, hogy az ember az állatok balgaságain, e botor és mégis oly természetes és jogosult álmokon mosolyog, hogy ellenben ő érzi magában az istent, és tudja, hogy az idők benne culminálnak.“ Valamint azonban az állat- és növényvilág minden korszaka hagy ránk egy tanút, úgy abban minden földtáj képviselőjét is felismerhetjük ; nincs a földön az a kis folt, mely növénynek nem adott volna még életet és ugyanaz áll az állatokról is. Minden lassan kinti átváltozással a föld nagyobb és nagyobb életigényeknek volt képes megfelelni; az első szigetekkel keletkeztek az első félig szárazföldi állatok, a hüllők; azoknak consolidatiójával a madarak és szigetemlősök lépnek fel; midőn végre a terjedelmes continensek merültek fel, akkor jött létre az óriási szárazföldi emlősök világa. De ezen fejlődési phasisok részleteit elmellőzve, tekintsük azon időpontot, midőn az ember kezd a világ színpadán szerepelni. Mint minden korszakot, úgy ezt is megelőzőleg óriási változások mentek végbe a föld színén; az alpok, pyrenaek és más hegylánczok ekkor emelkedtek és a sarkokat körülövedő vidékeken fagyos, hideg éghajlat uralgott. Északi Európát még tenger borítja és a havasok ormairól óriási terjedelmű jéghegyek bocsátkoznak le a völgybe. Ez körülbelül azon időszak , melynek lerakodmányaiban bukkantak legelőször az ember nyomaira, és mely a legifjabb korszakok egyike lévén, azután nem igen történtek nagyobbszerű alakulati változások a felületen. Legelső fellépősének Lyell által tanított módja, bizonyosan csodálkozást és gyanút gerjeszt. „Az első ember grönlandi éghajlatban élt volna ?“ fogja mindenki és jogos megütközéssel kezdeni. Ezen pont felderítésére Quinet itt fontos kételyeket hallat; ő az embert, sajátos módszere szerint, mint saját idejének szülöttét iparkodik tekinteni. „Az ember a leggyámoltalanabb lény, ebből szükségképen foly tehát, hogy a világ oly táján kellett először fellépnie, ahol ruházatra, mely őt a hideg ellen megvédje, nem volt szüksége. A jótékony napsugarak voltak jó darab ideig egyedüli ruházata és kizárólagos tűzhelye.“ Ha a jégkorszakban élt kortársait vele összehasonlítjuk, úgy ott találjuk a sűrü szőrmével fedett barlangi medvét, a gyapjas,vastagbőrű mammuthot s kramgimet, mely most egészen a magas északra vonult vissza. Az ember korán gondoskodott már saját ruházatáról; tehát ő a melegebb tájakról, talán az iramszarvast követve, vándorolt be a hideg északi vidékekre; innen következik, hogy az ősember és a jégkorszak embere közt, mely utóbbi a művelődés egy csekély fokát elérte, hosszú időszak folyt le. Ezzel századunk botránykérdéséhez értünk. A természetbúvárok valamennyien beismerik az élőlények sorának belső összefüggését az emberig, melyet többen azon sorból kihagyni akarnának. Miért vonakodunk és idegenkedünk attól, hogy az embert az állatvilágból leszármaztassuk, ennek okát Quinet nem annyira hiúságunkban, mint azon kivételes állásban találja, melyet a természetbúvárok elejétől fogva az embernek tulajdonítottak. Az állatot mindig kifejlődési állapotaiban, háza vagy lakása építésében és műösztöneiben, szóval egész lényében tekintették. Az ember vizsgálatánál azonban változott a módszer; őt merőben test és lélek szerint, tehát oly abstractióban vizsgálták, mely nem felel meg a természeti lény fogalmának. Ez csinált egyszersmind a természetbúvároknak is annyi nehézséget, midőn az ember helyét a természet rendszerében körülírni és megállapítani akarták. Linné természetrendszerének minden kiadásában másként határozza meg a genus hómot, alig hogy leírja, már nem elégedett meg definitiójával. Hasonlón járt Cuvier és Buffon; ők nem a kiválólagos megkülönböztetési jegyet fogták fel, hanem azt majd az értelemben, — melyet azonban az állatok sem nélkülöznek egészen, — majd a társasági ösztönben, — mely viszont sok rovarnak és ázaléknak is sajátsága, — vagy még más, hasonlólag jelentéktelen tulajdoságokban keresték. Quinet a következő fontos szavakban adja a genus „homo“ meghatározását: „Alius in alio tempore linguam, genus vivendi, mores artes mutat. Solus historiam occupat et implet.“ Minden időben más nyelvét, életmódját, szokásait és művészeteit változtatja. Egyedül ő alkotja és tölti be a történetet. Ha ez éles különbséget előbb felismerték volna, úgy nem sorozták volna az orangutangot mint homo sylvaticust, és a fehérkezű gibbont mint homo sart az ember neméhez. Nem a csekély agyvelőtöbblet az, mi az embert a majomtól megkülönbözteti, mert ez változó és idővel eltűnő nagyság, hanem a történet egész hatalmas rétegzete, egy, a századokkal növekvő különbség tornyosul fel közöttük. Az orang-utang, a gorilla ma szorosan ugyanazt teszi, amit már 10,000 év előtt mivelt, sem többet, sem kevesebbet; de mi közöset bíz ellenben a mai kor embere az ősemberrel? Előbb-utóbb is kénytelen lesz a természetbúvár a természettörténetbe az ember történetét is felvenni. Mert ez utóbbi az, mely tiltakozik az ellen, hogy őt a prímátok egy alfaja gyanánt tekintsük, mely őt egy különvált osztályul tekinti, a mely az idő folyamában eshetőleg tagokban is megszaporodhatik. Az ember azon állat, mely korszakot alkot, a mely, mint a bárány, egy alapot rak le, s ezen felemelkedik, de nem csak külsőleg, mint amaz, hanem egyáltalán fogalmilag. így az ember — amit már régen sejtettek, de kimondani nem mertek — egy magában zárt kis világ, mikrokosmos, mely az egész természet fejlődését kicsinyben magában utánképzi; ő a mindig egy bizonyos alakban jelentkező és abban bennmaradó állattal szemközt mindig más, magasabb, mindig tökélyesebb lényében mutatja magát. A legszembetűnőbb jegyek közé, melyek ötszejött, s az akkori többség kívánságait formulázta. Mi talán nem vagyunk oly idegesek, mint tisztelt ellenfelünk, s azért mindenek előtt nyugodtan be akarjuk várni a dolgok természetes rendjét és fejlődését. Filmis ante patrem — ez nem a mi politikánk. Minek ígérni ott, ahol úgy is nem szoktak szerény követelésekkel előlépni; minek biztatni, hol úgy is győzelmi öröm uralkodik, s minek végül türelmetlenkedni, amikor erre épenséggel nincs semmi okunk? Fest, aug. 1. (A Ferencz-csaorna á.átadása). Zomiporból, aug. 1-ről a következőket sürgönyzik nekünk. A Ferencz-csatorna ünnepélyes átadása Türr István tábornoknak ma délelőtt történt meg a battinai állomásnál, hol a kormány részéről b. M aj t h é n y i és.. Sz e dl.d.cs e k pénzügyi tanácsos voltak jelen. Továbbá jelen voltak ebe Valieivaldini olasz királyi főkonzul, Latinovics Gábor bajai prépost és Besze János, kik mint tanuk írták alá az okiratokat. Mint tegnap Baján, úgy itt is mindenütt nagy ünnepélyességgel fogadták a tábornokot, s este a lövöldében fényes lakomát rendeztek. München jul. 30. (Saját levelezőnktől.) (A miniszterválsághoz. Az egyetemi választások.) A legutóbbi napokban itt annyiféle hir keringett szerteszét, hogy lehetetlen volt a hamisat az igaztól megkülönbözetni. Ha a miniszterválságot illető minden hirt röviden összevonjuk, úgy lehetlen azon jellemző tényt fel nem említeni, hogy Bray grófnak a minisztériumból való kilépése után a particularis érzületü Hegnenberg- Dux gróf kináltatott meg legelőször a megüresedett tárczával. Nevezetes bizonysága ez annak, hogy irányadó helyen vagy nem tudják, vagy nem akarják tudni azt, hogy a jelen perczben mindnyájunknak, kik Bajorország iránt kedvező indulattal viseltetünk, szemei az egyetlen Hohenlohe herczeg felé fordulnak. Hegnenberg gr. ugyan kétségtelenül nagy szellemi tehetségekkel, határozott államférfius talentummal van megáldva és jelleme is minden gyanú felett áll, de ha az államügyek élére állíttatnék, úgy az uralgó politikai nézetáramlattal fájó ellentétbe jönne; ezen ellentét az országra csak károkat hozhatna, és őt előbb-utóbb hivatalából kiszorítaná. Igaz, hogy az ultramontánokkal eredetileg egy követ nem fújt, de particularista hajlamai őt végre is — bár eredeti nézeteinek ellenére — ezeknek karjaiba hajták. Miután a birodalmi épület helyreállíttatott, és Bajország abban helyét elfoglalta, elsősorban a német birodalmi gyűlésnek feladata lett az országnak a birodalomhoz való viszonyait ápolni, továbbfejleszteni. A jelennek és a legközelebbi jövőnek égető kérdése az egyházi kérdés, és ennek megoldására oly férfiúra van szükségünk, mint Hohenlohe herczeg, ki a keletkezendő összeütközéseket már évekkel ezelőtt előrelátta, és kinek rendszabályai, ha általán alkalmaztattak volna, azt még csírájában elfojtandották. Az európai diplomatia rövidlátásánál és részben bátortalanságánál is fájdalom e rendszabályokat figyelmen kívül hagyá, és most, mimiután a kezdet meg nem akadályoztathatott, azon kell lennünk, hogy a dolog legalább mihamarább véget érjen. Ki vezérlő államférfiaink személyeit ismeri, az aligha fog oly rendszabályokat várni tőlük melyek e cél felé vezetnek. Találkoztak olyanok, kik Bray grófot kiszámító ravaszsággal bűnbakká tevék, hogy a valóban hibás tisztán álljon a közvélemény előtt. Bray gróf,igaz, nem erélyes ember, az sem szenved kétséget, hogy a klerikálisok iránt félreismerhetlenül kedvező hajlammal viseltetik, de e hajlam nála nem erősebb, mint Lutz urnái, és ép azért, mivel ő nem az erélynek embere, ennek netalán szabadelvű rendszabályai ellen tartós és szilárd ellenállást nem tanúsított volna. Nem hiszem, hogy Bajorországban bárki is inkább fájlalhatná Bray gróf visszalépését, mint Lutz úr, kinek ezentúl ürügye nem leend arra, hogy határozatlanságát takarja. Bray gróffal legjobb fedezetét elveszti, és most tűrnie kell, hogy azt kiáltsák felé: „hic Rhodus, hic salta!“ Az ultramontánok nehéz vereséget szenvedtek az által, hogy Döllinger az egyetem jövő évi rekctorává, és Friedrich rendkívüli tanár senatorrá választatott. E ténynek messze kiható következményei lesznek. A fenálló rendszabályok szerint Friedrich nem választható, és megválasztása legfelsőbb jóváhagyást igényel. Lutz urnak itt első alkalma lesz bebizonyítani, vájjon igaz-e, hogy a clerikálisok ellen irányzandó rendszabályokban eddig csak tiszt társa, Bray gróf által akadályoztatott. Friedrich már másodfél évvel ezelőtt úgy a hittani kar, mint a tanács által rendes tanárnak ajánltatott, Lutz úr azonban már akkor sem merte e javaslatot ajánlólag a felség elé terjeszteni,jóllehet, az egyházi kérdés akkor még ily dimensiókat nem von. Ki reményheti ily körülmények közt azt, hogy Friedrichnek senatorrá választását a király elé ajánlólag fogja majd felterjeszteni? Ami a minisztérium magatartását mostani ideiglenes állapotában illeti, az — őszintén szólva — nem nagy reményekre jogosít. A minisztérium eljárásának alapjelleme a határozatlanság és félelem az ultramontánoktól. A legközelebbi napokban talán hallani fogjuk, hogy a püspökök ellen éles határozatok hozattak, de a püspökök tudni fogják, hogy mit gondoljanak a puszta szavakról, tudni fogják, hogy ezen urak határozott tettre soha sem fogják elszánni magukat. Elvük, hogy minden a réginél maradjon, a miniszteriális urak haragját elfüstölögni engedik, és ezután is azt teendik, ami nekik jónak lát.