Pesti Napló, 1871. szeptember (22. évfolyam, 201-225. szám)

1871-09-17 / 214. szám

214. szám. Vasárnap, September 17. 1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető­ minden közlemény a szerkesztőiéghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kisdia körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... B „ 50 kr. Két hóra .... 3 . 70 kr­ Egy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: B hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI WLIKi Folyó September hó végével az évnegyed letelvén, évnegyedei­t. előfizetőink felkeret­nek megrendelésük minél előbbi megújítására. Előfizetési árak : Egész évre.............................22 ft. Fél évre . 11 ft. Negyed évre................................5 ft 50 kr. IT Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük­­ használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt az „Athenaeum“-hoz Pest, ferencziek­ tere,7. sz. alá küldendők Pest, sept. 16. A képviselőház a legnagyobb csend­ben, a tetszés vagy nem-tetszés legcse­kélyebb nyilatkozata nélkül hallgatta ma végig Kerkapoly miniszter budget-előter­­jesztését. S e beszédben valóban nincs semmi részlet, mely arra volna számítva, hogy a hatást provokálja. Száraz számok egyszerű, világos csoportozata az egész, oly világos és egyszerű, hogy minden kommentár majdnem felesleges, s oly hang vonul át rajta, mintha Kerkapoly sa­ját modorának mintegy bravourját akarta volna bemutatni. Az európai pénzügyminiszteri exposék között a mainak nincs sok párja. A há­zat nem rémizgette az előterjesztések egész könyvtára, holmi szám­ labyrinthusban sem tévedt el, a szónok elsorolásai által kifárasztott figyelem, s a hallgató önkény­­telenül érzé, hogy a hang, melyen ez­úttal vele szólnak, őszinte s a szónoknak nincs semmi szüksége arra, hogy mind­járt első pillanatra ne kívánjon megér­tetni. A beszéd annyira minden ezre réma nélküli, hogy ott, midőn Kerkapoly a rendes bevételek tetemes szaporodását cso­portosítja, nincs más kifejezése, mint az, hogy e gyarapodás „örömére válik,“ mi­dőn pedig a rendkívüli bevételek apa­dása és a kiadások valóban aggasztó nö­vekedéséről szól, azt mondja, hogy „isten segélyével“ majd csak áthatolunk ezen a bajok­ is. Egy rövid böjti prédikáczió az eddigi vasútgazdálkodás felett, s a kedvezőbb jövőben való hit kifejezése zárja be a be­szédet, melynek classikus nyugodtságából mindenki megérthette, hogy a kormány­­körében is már nagyon kezd derengni sejtelme annak, hogy itt a sürgető per ez, mely arra int, hogy a törvényhozás összes nemzetgazdasági fejlődésünk apró és nagy érdekeit gyümölcsözőbb módon, reformáló irányban karolja fel. A költségvetés részletezése még nincs előttünk, a sommázat pedig késő esti órákban jut kezünkbe, úgy­hogy egyelő­re csak azon tételekre kell szorítkoznunk, melyeket maga az exposé tartalmaz. Be­valljuk tehát, hogy nem áll hatalmunk­ban Kerkapoly előterjesztését nyomról­­nyomra követni, s csak azon általános áttekintéssel foglalkozhatunk, melyet elő­adása nyújt. Ebből látjuk, hogy a jelen budget az első, mely a katonai határőrvidéket is magában tartalmazva, az eddigieknél tel­­jesb jellegre tarthat számot. Látjuk to­vábbá ebből azt is, hogy a katonai ha­tárőrvidék polgárosítása mily tetemes ösz­­szeget igényel, de miután nem vagyunk értesítve a részletekről , nem tekinthet­jük át, hogy a határőrvidéken nyert ál­lamvagyon ez áldozatokat mennyire csök­kenti, s miként aránylik ehhez a határőr­­vidékért fizetendő quota-többlet, e rész­ben tartózkodnunk kell még minden meg­jegyzéstől. Az összeg, melylyel a rendkívüli ki­adások és bevételek mérlege az idei költ­ségvetésben a múlt évinél kedvezőtlenebb, 37 millió. A tényleges deficit ennél, termé­szetesen, tetemesen több, de ma még alig határozható meg bizonyosan. Tudnivaló ugyanis, hogy budgetünknek egy, bár nem épen jelentékeny tétele, a megyék czímén levont 4 millió, miután a megyei házi adó tárgyában újabb rendelkezés fog történni, alighanem újabb módosulást szenved; tudnivaló továbbá, hogy a pénz­ügyi bizottmány múlt évi határozata nyo­mán is a képv.­ház valószínűleg több té­telt módosít, s mindezen és még más té­nyezők a budget alterálására annyira be­folynak, hogy ma még határozott számok­ban alig fejezhetjük ki azt, hogy háztar­tásunkban a határőrvidék polgárosítása és belviszonyaink újabb alakulása foly­­tá­n melyik kiadási összeg felel meg az ország productivitásának, s mely összeg az, melynek előteremtésére okvetlenül a hitelt kell igénybe vennünk. De ennek daczára végtelenül tanul­ságos már az is, a­mit Kerkapoly beszé­dében összecsoportosítva látunk. A miniszter a legnagyobb szerénység­gel említi fel a tényeket, melyek a rendes bevételek meglepő folytonos növekedésé­ről s arról szólnak, hogy e bevételek és kiadások egyensúlya már ma is körülbe­lül helyre van állítva. E tény roppant hordereje oly szembetűnő, hogy alig kell erre utalnunk. Eddigi budgeteinknél az volt a mind­untalan ismétlődő kifogás, hogy a kiadá­sok a lehető alacsonyra vannak szorítva, míg a bevételek sorában képzeleti számok foglalnak helyet. E kifogás alaptalansága ezúttal a legfényesebben tűnt ki. A tör­vényhozás a múlt évben a kiadásokat te­temesen szaporítá, s mint a miniszter ma­r megjegyzi, a bevételek ismét nevezete­sen felülmúlják a preliminált összege­ket. Az ország gyarapodó jólétének, az „isten segélyével“ való előhaladás örven­detes tanúsága ez, s ha az „isten“ mellett kormány és törvényhozás nagyobb mér­tékben felkarolná anyagi érdekeinket, ha kivitelünk nem akadna fel minduntalan, ha vasútkezelésünk észszerűbb alapokon nyugodnék, ha megfelelő adóreform igaz­ságosabban osztaná fel a terheket, ha és még más egyéb számtalan „ha“ valósulna, ugy tán nagyon valószínűleg akkor sem válnék feleslegessé a ma tervezett köl­csön, de a nemzeti élet száz meg száz ágazatában nagyobbszerű felpezsdülés s örvendetesb verseny hirdetné a lendüle­tet, melyet a visszanyert önrendelkezési jog czélszerű felhasználásával a nemzet felmutatni birt. E futólagos, rövid reflexiókat nem zár­hatjuk be a nélkül, hogy ki ne emeljük ama lelkiismeretes pontosságot, melylyel Kerkapoly, mint exposéjéből kitetszik, a költségvetést összeállíttatá. Kimerítő ada­tokat ígért ő ebben az összes hitelműve­letekről is, s ha tekintetbe veszszü­k, hogy a határőrvidék tárgyában létrejött egyez­mény a budget összeállítását mennyire késleltetheti, csak legteljesb elismeré­sünket fejezhetjük ki a felett, hogy ez még oly időben előterjesztetett, hogy a rendes budgetkezelés életbeléptetésére ez által alapos reményünk lehet. Reméljük azt is, hogy a zárszámadások bemutatá­sa nem sokáig fog késni, s ha majd a budget tárgyalásra kerül, Kerkapoly úr meg fog ismertetni amaz adóreform-ter­vekkel, melyeket tőle joggal megvárha­tunk, s melyeket ha ezúttal tárgyalni nem is, de előkészíteni mindenesetre lehet. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Heti tárcza. (Díszelőadás. — A rendezés. — A sugólyuk. — A láz megszűnte. — September 14-ke. — Magyar humor.­ A tűzoltó-gyűlésre tervezett színházi előadás pompásan sikerült. A gondolat kivitele bármily költséges volt, maga az eszme, finomság, gyön­gédség és lelemény tekintetében páratlan s két­ségkívül maradandó emléket biztosít azoknak, kiknek ügyáben az eszme megfogamzott. Valóban, képzelhető-e gyöngédebb figyelem az egybegyűlt tűzoltók iránt, mint hogy egy szín­ház tiszteletükre lángba borul ? Mily kicsinyes marad e mellett a közönséges s megszokott dísz­előadások egész osztálya, melyek mind egy kap­u­táról valók — végül ismeretes képletekkel, koszorúzó leánykákkal s dicsénekes karral ? A nemz.-szinház új s eredeti eszmét karolt fel — fennállása óta tán első eredeti s új eszméje volt ez, hanem annál tökéletesebb minden rész­letének kivitelében. Mily kitűnő rendezés! A gyúlékony anyagok felséges öszcsoportosítása egy tömegben — a felhalmozott forgács­anyag gyújtó elhelyezése — a kormos és kiégett kály­hacső, mely az összegöngyölt díszletek közt vo­nul fel — minden felügyelet gondos elhárítása, — a házi oltószerek végzetes elkésése — a szín­padra vezető nevezetes fa-folyosó s azon neveze­tes fordulat, hogy a döntő perekben a tűz feltar­tóztatására számított vas­ajtó fából való!......... Paulay tanulhat tőlük, így tudjon rendezni ő is. Ez előadás azon ritka esték egyike, melyekről barát s ellenség egyaránt bevallani kénytelen, „hogy semmi kívánni valót sem hagyott hátra.“ Sajnos, hogy Széchenyi derék tűzoltói nem érték meg a nemzeti intézet gyöngédségét s a díszelőadás tökéletes lefolyását közbejöttükkel megakadályozák. A gyönyörűen tervezett tra­goediának csattanós élét vették s a közönség egy a párisi napokra emlékeztető nagyszerű képlet­tel szegényebb. No de mindegy! ha díszletek oda is vesztek, meg van mentve a legfontosabb, a legelkerülhet­­lenebb, legszükségesb kellék : a sugólyuk nem égett el, minélfogva az összjáték ezentúl is a tökély eddigi fokán fog maradni. Mitszerető kö­rökben e bit általános megnyugvással fogadta­tott. E szükséges kellék csodálatos megmenté­séről egyébiránt különféle hírek keringenek, a legvalószínűbbnek látszó monda szerint egy pompás művészünk — míg az összes személy­zet jajveszékelve a sugólyukat kereste a búto­rok közt — azt megtalálván — mint Aeneas apját Anchisest Trója lángjaiból,vállain vitte ki a tűzvészből. Megindító jelenet volt — a néző közönség szemébe könny tolult, midőn a derék művészt zsákmányával rettenthetlenül látta a felcsapkodó lángokkal s fojtó füsttel küzdeni — és később ujjongó kitörésekben nyilvánitá lel­­kesültségét, midőn Thespis derék utóda meg­menekülve, az ő kedves lyukas barátját zokogva átkarolá. A lelkes személyzet esküt jön a megmentett lyuk felett, hogy ha szerepeiket el is — de ezt a tettet soha sem fogják felejteni. E tűz — melyről óhajtandó, hogy némi nyo­mokat hagyjon hátra művészeink játékában — épen kellő közepébe csapott a meginduló Benza­­láznak. E betegség, mely rendesen koszorúk mértéktelen hajigálásában, költemények poly­­vaszerü szórásában, ló ki- és ember befogásá­ban jelentkezik, épen támadóban volt, midőn a tűz Faust kedvesének pompás kertjeit, egyhá­zait, vidékeit lepörzsölvén, megfoszta Margit bujának élvezetétől azokat, kiket Valentine megrendített. Annál megfoghatatlanabb, hogy a t. művésznő, ezen szél­ben ismert gyújtogató — azon szörnygondolatra jöhetett, hogy egyszer oltani fog. Megragadta a szivattyút, hogy olt­son, holott — a közvélemény szerint — lángok támasztására van hivatva. A kísérlet nem is si­kerülhetett. (Utólag megjegyezzük, hogy a ked­ves csalogány, ki sikertelenül oltott, annál sikeresebben oldott — t. i.­kereket Sz.-Péter­­vár felé.) Az országúti tűzvész egy nappal elkésett, kü­lönben Molnár okvetlenül felhasználja képletül a népszínház évfordulójára. Ha t. i. Molnár még igazgató volna, ha t. i. még színház volna, ha t. i. még megünnepelnék September 14-két, mint évek előtt, mikor Molnár falragaszai nagy érzékenységgel hirdeték a főváros t. ez. közönségének, hogy ez a nagy nap országos ün­nep, mert ezen a nagy napon nyíltak meg az ismert hazafisági s nemzetiségi csarnokok. Oh világ folyása ! Ma már nem virulnak az utczasarkokon tarka molnári felragaszok; hórihor­gas betűk nem kia­bálják a nap emlékezetét; nem adatik a szent deszkákon „Sz. István,“ végül angyalokkal, Rá­­kóczyval, nemzeti czimerrel és „bengáli görög tűzzel. — Többé nem tolong a népség pilulázni és bémapózni át,lánczhidi és alaguti jegyszedők szörnyű bosszúságára, kik ilyenkor azt gondol­ták, hogy sz. István napja van, mert csak akkor megy annyi nép Budára és többé nem vonatik be a Gellérthegy, a Sashegy, a Csimborasszó és az Alpesek... no meg a Ganges folyója dekoráczióul az előadásba a színpad hátuljának kinyitása ál­tal, mint anno Bém apó! És többé nem tün­tetünk abban a kis kalitkában, mint mikor „is­mét viseltük hát azt a ruhát“ és Garnier Pages-t megmarseilléztük, horvát testvéreket megzsi­­­­óztunk és míg a budai várból Coronini borzasztó haraggal nézett le ránk, mi a francziát vállunkra vettük, tollasan, sarkantyusan, attilásan végig mentünk a budai színháztól a lánczhídon át Pestre s éljeneinktől megrengett a Dunasor. Ott aztán letettük a francziát és egy „Szózat“-tal könnyítve keserű szivünkön, gyönyörűséget lel­tünk a „policzás“ mérges ábrázataiban . . . (Váj­jon igaz-e ez egyáltalában, vagy csak olyan kép­telen álom ?) Akkor ismerte mindenki a népszínházát és mikor pilulákon nevetni vagy a „hatalom“ ellen tüntetni kellett, csarnokai megteltek. Akkor tényező volt ez intézet, sokkal gyöngébb ugyan, hogy komolyan megtámadtassék, s mégis erős arra, hogy hatalmát éreztesse. Akkor tudta is Pesten minden gyerek Sep­tember 14-ének nagy jelentőségét, mert fejébe verte azt Molnár falragaszain és hajnaltól késő estig úgy bombáztatott és mozsaraztatott, mint­ha Moltkeként Párist víná vagy legalább is tabá­ni búcsú volna. Ma már senkinek sem jut eszébe September 14-ének nagy jelentősége s csak egy egy meg­szorult tárczaszó, ki tárgyat keres, bukkan reá és örül neki, mert kitelik belőle­­, mondd: egy tárczahasáb. És vájjon nem ü­nnepli-e meg semmi szept. 14-ikét? Van egy emlékköve. Budán magyar szó hangzik a deszkákon, a 61 ki mag belegyökerezett és kihajtott a budai talajban s kiirthatlanul — elültette a pesti nép­színház eszméjét. Ez szeptember 14-ének néma ünnepe. Miután Molnárral foglalkoztunk, természetes, hogy képletek, tableaux-k, műveletek, evolutiók jutnak eszünkbe. Hiszen ő maga is egy megtes­tesült pathetikus képlet. Az a képlet azonban, —a­melyről szólani akarunk — nem Pesten van, hanem Pest alatt, czime lesz : „A gödi csata.“ Szegény Molnár! ha ő később születik, most okvetlenül belevonja a váczi hadgyakor­latokat (hisz mi neki Vácz? egy macska­ugrás) Bém apóba. Kinyittatja a színpadot s há­tul látni az uj honvédeket, a­mint a gödi magas­latokat megrohanják, dörg az ágyú, pitteg-pat­­tog a szőrlöveg, recseg a hátultöltő, reng a talaj, zúgnak a hadoszlopok, üvölt a diadalmas tömeg, szikrázik a szurony__Milyen tableaux ? Okvetlenül belehozta volna. Mily czimet lehetett volna kibigygyeszteni! ! Látványos hazafiság! !! Uj és régi honvédek !! !!! Andrássy gróf és Bém apó!!! vagy Szeben ostroma s a gödi csata. Végül Klapka-, Kossuth-, Hunyady-, Loson­­­czi-induló, Szózat és Kölcsey hymnusza. Kéjvonatok érkeznek Cavalaghiriből és Pa­­tagoniából. Az amerikai postahajó kétutasokkal indul 5 óra 2 perczkor. Szegedről s Kecskemét­ről 6000 ember érkezik!!! Milyen czim lehetett volna ez ? Miután azonban „elháríthatlan akadályok jöt­tek közbe“, a gödi csata sept. 24-én minden szinpadi segédlet nélkül fog végbe menni s a gödi csárda mellől minden fővárosi ember meg­szemlélheti. Csupa tűz, tűzveszély és tüzelés, még csak tü­­zelgés kellett, hogy a szótárnak „tűz“ rovata ki legyen merítve. Ezen szükséglet födözésére meg­nyitók az országházat, s nehogy a kivánt porté­kára sokáig várakozzunk, fölkelt és megszólalt rala Madarász József. Madarász a „köztudomásom“, „tudatos“, „a ház asztalára letett elvtársak“ s egyéb kelendő­vé vált szavak halhatatlan teremtője, a hazai humort e beszédében is egy becses gyöngygyes gazdagító, melyet, stylistikai ügyességének két­ségtelen jeléül, a feledéstől meg akarunk óvni. Ez a gyöngy nem egyéb, mint a „megkezdett szónok“ féle kifejezés. Mennyi nedély, enyelgés, legyesség e kifezésben! Mily fölséges kezelése a nyelvnek! Páratlanul állana irodalmunkban, ha egy hasonlóan jeles styliszta a „mellékelt szol­­gabírónak jelentésével“ már néhány év előtt nem ajándékozta volna meg meddő humo­runkat. Madarász úr megkezdi a szónokot, mint a­hogy az ember a kenyeret kikezdi. Ezt a szó­nokot ő egy más alkalommal hihetőleg be is fogja fejezni. S miért ne ? Az ő csodálatos nyelv­érzékének semmi sem lehetlen. Remélhetőleg fog áldozatkész honfi találkozni, ki Madarász összes műveit kiadja s nemzeti hódolatul a ki­adást Révay és Kazinczy sírján — elégeti! Élvezetesb hekatombában elköltözött nagy­jaink nem gyönyörködhetnének! Árgus. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Fest. sept. 16. (Kerkapoly és a románok.) Kerka­poly pénzügyminiszter legközelebbi erdélyi uta­zása alkalmával Brassóban az erdé­mi román értelmiség számos előkelő tagjával is értekezett. Több izbeni beszélgetésében a pénzügyminiszter a kormány intenzióira nézve oly megnyugtató nyilatkozatot ten­ő őszintesége, valamint szívé­lyes modora annyira megnyerte a párt vezéreit, hogy ezek saját részükről azon fontos ígéretet tettek, miszerint oda fognak működni, hogy az erdélyi románok a legközelebbi megyei és kép­viselői választásokban tevékeny részt vegyenek. Az ígéret annyiban a már ma megvalósításához közeleg, a­mennyiben a románokhoz felhívás intéztetett egy Brassóban tartandó nagy érte­kezlet ügyében, mely a románok magatartására nézve végleges megállapodást hozni lesz hivat­va. Részünkről csak örvendünk e nagy horderejű eseménynek s óhajtjuk, miszerint ez értekezletet is az engesztelékenység és bizalom azon szelle­me vezesse, melyet a miniszterrel szemben a párt vezérei mutattak. (Fiume megye és a kormány.) Esti lapunk fiumei magántáviratunk kissé homályos tartalmának megvilágosítására szolgáljanak a kö­vetkezők : Fiume vármegye székhelye és köz­pontja eddig Fiume városa volt. Miután azonban e város Magyarországhoz visszacsatoltatott, a város és a megye között előbb létezett viszony­nak is meg kell szűnnie. A kormány tehát fel­hívta a vármegyét, hogy székhelyét Fiuméból más — előtte e ezért a legalkalmasabbnak látszó helyre tegye át. E végből Szuszak Fiume kül­városa, Buccari, Portore, F­ascine város ajánl­­tattak. A megye azonban a kívánságnak eleget tenni nem akart, s továbbra is minden áron Fiuméban kívánja székhelyét tartani, sőt leg­újabban — s ide vonatkozik mai táviratunk — kijelenté, hogy csak az erőszak elől fog Fiumé­ból távozni, sőt követeli székhelyéül azt a palo­tát, melyben gr. Zichy kormányzó lakik. A me­gye e makacssága tehát egy kellemetlen vi­szályt szült közte s a kormány közt, mely végre is az ő vereségére fog vezetni, mert a kormány kétségkívül fog annyi erélylyel bírni, hogy a renitens megyét, ha máskép nem lehet, karha­talommal kitegye Fiume városából- A megyei háziadó. Ghyczy Kálmán mai interpellátiója, mely a megyei háziadó kérdését illeti, oly viszásságo­­kat érintett meg, melyeket mi is már többször fölemlítettünk. Kerkapoly pénzügyminiszter vá­laszából kitűnt, hogy a kormány körében ez ügyre nézve már oly megállapodás jött létre, mely a törvényt megváltoztatja, s mi úgy va­gyunk értesülve, hogy eme megállapodás a ki­sebb megyék túlságos megterheltetésén gyöke­resen fog segíteni. Bár így, mint látszik, az ügy méltányos megoldása biztosan várható, az e kér­dést tárgyazó következő czikknek, melyet pár­tunk egyik kiválóbb tagjától vettünk, mégis he­lyet adunk, miután ez a kérdéses dolgot minden oldalról megvilágítja : Pest, sept 16. A 11. és 90. szakasz a törvényhatóságok rende­zéséről szóló törvény leghiányosabb részei közé tartozik. A felfogás, melyből a törvényhozás az alsó fokú közigazgatás költségei kiszolgáltatásánál kiindult, hibás volt. E fogalom szerint a megyéket a jog a terüle­teiken felszedett közadóhoz nem szükségeik, hanem kiterjedésük és népességük arányában illeti. E jog az álllamjogok leg­­eminensebb egyike. Magasabban áll ez azon jognál, melylyel az állam az iránt bir, hogy pol­gárait a jogosnak elismert közköltségek,és csak­is azok arányában megadóztassa, valamint ma­gasabb az egyes polgárok azon jogánál, hogy ők a kikerülhetlen legfontosabb okok nélkül a közköltségekre csak egyenlő mértékben, va­gyonuk arányában adóztathatnak meg. A fen­tebbi felfogás szerint továbbá a megyei közigaz­gatás egyedül a megyék hatás­köréhez tartozik, s a megye teendőit végzi. E nagyon is hibás fo­galom nem veszi figyelembe a megyei közigaz­gatásnak az országos kormánytól átruházott teendőit. A fonák felfogásnak s a rajta alapult rend­szabálynak, miként rendesen történni szokott, az alkalmazási kísérletnél legott világosságra jöttek káros következményei. Nem kétség többé, hogy ha a múlt évi 42. törvény említett szakaszai a c­élzott értelem­ben hajtatnak végre, az ország számos megyéi vagy azon nemcsak kellemetlen, hanem jogta­lan helyzetbe jönnek, hogy különböző adók által máris túlterhelt lakosaikat újabb tetemes adóval terheljék, vagy pedig hivatalnokaikat kívánt szolgálataiknak meg nem felelő csekély mérvben lesznek kénytelenek díjazni.Másrészről pedig lesznek számos oly megyék, melyek annál is, mit keblekben az alsófokú közigazgatás igényel, jóval több jövedelem birtokába jutnak. A helyzet kétségtelenül kellemetlen s annál sajnálatosabb, minthogy a figyelmeztetések e rendelkezés és annak következményei káros voltára nem hiányoztak. E figyelmeztetések nemcsak meg nem c­áfoltattak, de megvitatásra sem méltattak. E figyelmeztetések táblabírói classicitással lőnek agyonhallgatva. Van mind­­azáltal a jelen helyzetben valami előnyös, s ez az, hogy miután a többször említett rendszabály káros következményei is egész nagyságukban előttünk állanak, a helyreigazodás könnyebb leend, s a túlbuzgó municipalisták is talán ke­vésbé fogják azt ellenezni, mint régebben tették volna. Jelenleg a kérdés alig forog egyéb körül, mint visszafordulni a hínárból, melytől már térdig ázunk, vagy nem figyelve erre, majd ké­sőbb nyakig ázva térnünk vissza. Ez utolsó eljárás annál helytelenebb volna, minthogy a visszatérés most is kevés nehézség­gel jár. A törvényc­ikk szerkezete kétségkívül jobb, mint azon elvek, melyek alapjául szolgáltak.Ez elvek a szerkezetben hiányosan, csak félig nyer­tek kifejezést. A 11-dik szakasz a kulcs alkal­mazására csak annyit mond, hogy a háziadó, az egyenes-, a föld-, a házjövedelem, személyes és kereseti államadó után százalékokban vettetik ki. A 90-dik szakasz a törvényhatósági közigaz­gatás költségeinek az egyetemes országos adó­tól való elválasztására nézve azon szabályt fog­lalja magában, miszerint a pénzügyminiszternek a belügyminiszterrel egyetértőleg még a múlt év folytán törvényjavaslatot kellett volna elő­terjeszteni a föld-, ház-, jövedelem- és szemé­lyes kereseti adó oly mérvű leszállításáról, hogy a leszállítás lehetőségig megfeleljen azon főösz­­szegnek, a­melyet az állam a folyó évben a közigazgatási czélokra az összes törvényhatósá­goknak kiszolgáltat. A törvény említett szakaszaiban világos hatá­rozat legkevésbé sem foglaltatik arról, hogy a törvényhatóságok közigazgatása összes költsé­geire a kijelölt adónemekből kiszakasztandó egyetemes összeg, az egyes törvényhatóságokra mily kulcs szerint, például szükségletük, vagy pedig területük és népességük arányában kell-e, hogy kiosztassék, sőt miután a 90-ik szakasz azt rendeli, hogy az említett adónemek leszállítása lehetőségig azon főösszegnek feleljen meg, me­lyet az állam folyó évben közigazgatási czélok­ra az összes törvényhatóságoknak kiszolgáltat, e praemisiából, természetesen, azon következte­tésnek kellene folyni, hogy az ekként előállott főösszegből a törvényhatóságokra egyenként annyi ossztassék ki, mennyi megfelel a­zen ösz­­szegnek, melyet az illető törvényhatóság folyó évben közigazgatási czélokra elköltött. A törvény logikailag egyedül következetes e keresztülvitelének azon nehézség áll ellent, hogy annak következtében minden megyében külön kulcsot kellene felállítni az egyenes adóból való részesedésre nézve, mi tetemes bonyodalommal járna. Nincs tehát más mód, mint vagy a múlt évi 42-ik törvényt a törvényhozás szándéka szerint hajtani végre, de egyszersmind törvényt hozni, hogy a nagyobb megyék azon jövedelmeket, me­lyek a felelős minisztérium helybenhagyásával megállapított költségeiket túlhaladják, szol-

Next