Pesti Napló, 1871. szeptember (22. évfolyam, 201-225. szám)

1871-09-26 / 221. szám

221. szám Kedd, September 26.1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illető­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, pestra, helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 „ 50 kr. Két h­óra . . . 3 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 „ 85 kr. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij kü­lön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Pest, sept. 26. Érdekes tudomásul venni, hogy a po­rosz lapok mint nyilatkoznak az osztrák alkotmány­­­zavarokról, így a „Nordd. Alig. Ztg.“ Bismarck lapja, a többi kö­zött így szól: „A német elem oly sokszor bizonyult be az osztrák állameszme és egységi gondolat legfőbb képviselőjének, hogy a monarchia bel­megszilárdulását illetőleg nem lehet aggodalom nélkül a lehetőségre gondolni, hogy épen ez elem lenne visszanyomva, hogy épen ez nem gyakorolna döntő befolyást hazája sorsára . .. s általános érdek, egész Euró­pa szempontjából, melyben az osztrák monarchia oly fontos helyet foglal el, az ottani zavarok békés megoldása oly' na­gyon kívánatos, hogy a komor elője­lek daczára senki se akar ennek remé­nyéről lemondani. S mily örömmel üdvö­zölnék azt Németországon, miután Gas­­tein és Salzburg a német birodalom s a Habsburg-monarchia közötti viszonyt oly barátságossá s kedvezővé tette.“ A „Schlesische Ztg.“ pedig így ír: „Az igény, melylyel a németek A­u­s­z­t­r­iá­­b­a­n az állam életében való teljes része­sülésre birnak, sokkal mélyebb alapokon nyugszik, mint azt bármely alkotmány­diploma czikkelyei képezhetik. Ez az osztrák német elem számán, értelmisé­gén, szorgalmán és gazdagságán alapszik, történelmi jelentőségén, melylyel a csá­szári állam kifejlődése kerül k­i és lakhe­lyei földrajzi helyzetén. Ez igény eltö­­rölhetlen; ezt nem nyomhatja el a csehek és lengyelek által kifundált bár­mily alkotmány.“ A leleplezések sora ismét­­egy érde­kes okmánynyal gyarapodott. A Württem­berg­ államminiszter, Warnbüler úr ugyan­is a „Swis. Merkur“-ban a következő nyi­latkozatot teszi közzé : Gróf St. Vallier a volt franczia követ a würtembergi ud­varnál, a lapokban kilátásba helyezte, hogy be fogja bizonyítani, miszerint 1870-ben könnyű dolog lett volna a délnémet álla­mokat Németország ügyétől elválasztani. Be kell várnom, hogy gróf St. Vallier valósítja-e ezen szándékát s ha igen, elő fogom tüntetni hitelesen a háborút meg­előzött tárgyalásokat. Most egyelőre azonban, miután a lapok St. Vallier egy állítólagos sürgönyét köz­ük, kénytelen vagyok azt kinyilatkoz­tatni, hogy nem igaz, miszerint a würtem­bergi kormány késlekedett Francziaor­­szág ellen fegyvert ragadni; hogy sem­mi sem jogosít fel azon föltevésre, hogy a würt­embergi kormány a semlegességre lett volna hajlandó, s hogy csak a bajor kormány eljárása sodorta be a háborúba, s végül nem igaz, hogy az én eljáráso­­­­mat gr. Bray határozta volna meg. A würtembergi kormány egy pillana­tig sem kétkedett, hogy a háború kitöré­sekor Francziaország ellen tettlegesen fegyvert fogjon. Én tudvalevőleg ezt már jul. 13-dikán határozottan kijelentettem a franczia követnek. Hemmingen, szept. 22. 1871. B. Warnbüler, államminiszter. — Egyébiránt most már természetesen felesle­ges az ilyent bizonygatni. Ha a franczia hadsereg kellő időben megjelenhetett volna a délnémet államokban, a délnémet álla­­mok eljárása is bizonyára más jelleget ölt. Francziaországból nem sok az új hír. Figyelmet érdemel azonban a porosz kereszteslap következő nyilatkozata,mely­­ben tudtul adatik, hogy Poroszország mi­nt védi a Francziaországban levő né­meteket. Az officiosus lap így ír : „Gróf Arnim­ann látta magát indíttatva, hogy a franczia kormánynál komoly módon reclamáljon német honfitársainak azon tettleges bántalmaztatása ellen, mely Francziaországban e czélra alapított la­pok és egyletek által tervszerűn fogana­­tosittatik. Erre különös alkalmat adtak a személy és tulajdon ama durva megsér­tései, melyek legutóbb Lyonban fordul­tak elő.“ Jellemző, hogy a­mint a keresztes lap további közleményéből kitűnik, gr. Ar­nim a franczia kormánytól a lyoni „Anti- Prussien“ czimű lap elnyomatását is kö­vetelte, mely lap rendszeresen izgat Po­roszország ellen. Remélheti, hogy a fran­czia kormány egész erélylyel fogja visz­­szautasítani e jogtalan beavatkozást, és pedig annál inkább, miután van elég né­met lap is, mely a legnagyobb raffinirt­­sággal folytonosan izgat Francziaország ellen. Az orleansi herczegek készek a választást elfogadni a megyei tanácsokba, így Aumale herczeg a többi között igy ír az oise-departementbeli Clermont canton választóihoz: „Az oisebeli választók ismét megnyiták előttem hazám kapuit, midőn egyik képviselőjüknek megválasztottak. Tisztességnek tartanám, ha egy oly de­­partement nyilvános életében résztvehet­­nék, melyhez a hála valódi tartozása köti stb. — Mint ebből látszik, az Or­leans herczegek nagyon rajta vannak, hogy lépésről-lépésre minél nagyobb tért foglaljanak. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Bikaviadal Cadiz-ban.*) Két közlemény. II. Első felvonás: Vörös fekete bika szá­guld be. Egész nap ütlegelték künn, s most csak úgy fú a dühtől. Az első jelenés a picado­­roké. A bika először kürülfutja a kört s hirte­len az egyik ingerlőnek ront, hogy felnyársalja. Ez eléje tartja a vörös köpenyt s a bika bele­bök, ő pedig félreugrik. A közönség belejátszik, éljenez, kiabál, az izgalom fokozódik. A bika a vörös köpenyekre még jobban megvadul, neki­ront az egyik lovasnak, ki elölről rádöfi lánd­zsáját, a vér elfutja a bika egész hátát, a lovas féleugrik. A szegény, kínzott állat dühe határt nem ismer, s még dühösebben ront a második lónak; ez, be lévén kötve a szeme, visszaugrik s hátsó lábával úgy fejbe rúgja a bikát, hogy ezt azonnal vér önti el, de nekiront újra, és há­tulról hasába döfi éles szarvait; a ló összerogy, a lovag alá esik, s a bika megy a lovagnak. Azt hittem, már vége ! De a közönség csak moso­lyog. Ott terem az ingerlő a köpenynyel, s a bika ezt űzi, otthagyva a lovagot. A közönség új lóért kiabál, de a picador nem tágít, mert az a ló — bár igen nagy sebe van — 63 belét már a földön húzza, kiállhat még egy szúrást. Azon­kívül érdekesebb, ha benn esik össze a ló. Leg­alább a közönség látja kimúlását, s annál érde­kesebb a viadal, minél több ló hever a fövényen. A bika tehát újra nekiront a tántorgó lónak, s most torkát döfi keresztül; a lovag újra alá esik, s a bika már-már övébe szúr, midőn ismét ott terem az ingerlő s fölszabadul a lovag, ki csakhamar uj lovon űzi a bikát. Ez már négy lovat döfött keresztül, három a földön vonaglik, a negyedik pedig még tántorog. A bika hátán kilencz­seb van. A hatóság jelt ad, a zene föl­­harsan, vége az első jelenésnek! A picadorok kivonulnak. A második jelenés a nyilazó­­ké. A vérző bika vadul száguld, az ingerlők folyvást vörös köpenyeikkel űzik, s jönnek a nyilazók. Ezeknél posztó sincs. Ügyes tornász­módra ugrik az egyik a bika szarvai fölé, és két horgos botot akaszt a vérző sebbe. Erre a bika száguld, s csakhamar öt nyíl van a hátán. A közönség közül a ki közel van, kikap egy vérző nyilat a bika hátából, zsebkendőjét törli bele és elteszi emlékül. Az egyik hős véletlenül oldalt tűzte be a nyilat. „Ugyan miért nem tűzöd a farkára?,“ kiabálják neki. A titkár újra zenét int, s következik a har­madik jelenés, midőn az espada leveti köpenyét s a hatóság erkélye elé lép. A bika még szágul­dozik, s ő kalapját megemelve, szónoklatot tart és kéri a hatóság engedélyét, hogy ő a bikát — ősei szokása szerint :a szent szűz tisz­teletére — megölhese. Az elnök föláll és kezével inti a beleegyezést. Az espada eldobja barette-jét. „Viva el rey!“ kiáltja, s a küzdtérre lép. Nyugodtan mosolyog, mintha csak egy bal­­lerot kellene eljárnia, pedig ekkor már a bika fékevesztett, de az espada nem döfi le egyszerre, játszik vele, eléje terítve a posztot, újra félre­ugrik, úgy hogy a bika belefárad a dühbe és midőn száguldva ront neki s szarvát bedőli a vörös posztóba, ekkor egy másodpercz alatt a tőr markolatig van a bika hátában. A közönsé­g éljenez, de a bika még egyre fut, az ingerlők űzik, egyszerre a szegény állat tántorogni kezd és összerogy. Ekkor kiáltja el csak a közönség egy szívvel, egy lélekkel az eget verő éljent. Az espada meghajtja magát újra a hatóság előtt, s mint eljátszott szerepe után minden hős, fogadja a közel állók üdvözlését. Némelyek sapkáikat, kalapjaikat dobálják be, borral, szivarral látják el, ünnepük. A zene az espada egész szereplése alatt játszik. Most bejönnek a csörgő öszvérfoga­tok, s előbb a három lovat húzzák ki, végre a bikát. Ennek nyakára kötik a kötelet, körülhor­dozzák a földön, az egész körön és úgy hurczol­­ják ki, hol a nép már várja, mert húsát rögtön kiosztják, olcsóbban, mint a mészárszékben ad­j­­ák, ez ősi kiváltság, ettől nem kell illetéket fizetni. Miután a vértócsákat fölmosták, három perc­ múlva a hatóság jelt ad újra a zenének, s kez­dődik a második felvonás: „Egy róka vörös bika.“ A második felvonás is az előbbi renddel foly; csak hogy ez a bika sokkal vadabb, öt lovat nyársal föl, az egyik picadort is véresen vitték ki, az espada pedig — az ujoncz — oly ügyet­len volt, hogy szurás közben, a­mig ő a tőrt döfte a bika hátába, az alatt a bika fölhasita mellét szarvával, s neki is rontott, és bizonyára össze­nyársalja, ha az ingerlők be nem takarják a sárga köpenynyel, a bikát pedig félre nem csal­ják a vörössel. A szegény hőst egy lélek sem szánta, sőt fü­tyülték, s vérszomjazva kiabáltak új espadáért. E gyalázat azonban nem történt meg, mert a bi­ka a kapott szúrás után még csak két kört csi­nált, s akkor összerogyott. E perezben a közönség figyelme egy páholy felé fordult. Ott ült a tulajdonos herczeg. Tom­boló, viharos éljenekkel üdvözlők, s ő alig győ­­­­zött elég spanyol grandezzával hajlongani min­denfelé. A harmadik felvonásban a harmadik bikánál az a véletlen történt, hogy az espada nem elég mélyen szúrt, s a tőr a bika hátában maradt. S most kezdődött csak a legnehezebb feladat. Más tőrt hozni nem szabad, s a bedöföttet magának az espadának kell kivennie. Ki is vette és letö­­m­te a bikát. A negyedik bika igen élesen öklözte a pica­­dorokat, de ezek is ügyesen működtek, s e jele­net annyira tetszett, hogy midőn a kivonulásra zenéztek, a közel ülők egy része — megfeled­kezve a bikáról — a küzdhomokra ugrott s le­vett kalappal kérték a hatóságot a picador-jele­­net folytatására. Folytatták is. Az ötödik felvonásban a bika feldöfött vagy három lovat, de az ő hátán is volt vagy tíz szú­rás, s ez úgy elgyöngítő, hogy a szegény állat csak a földet túrta kínjában, és sehogy sem volt kedve támadni; már pedig ha a bika háromszor nem támad, joguk van a banderillerosoknak a bor 108 par ez át vagy a zászlót meggyújtani, de ez nagy szégyen a bika tulajdonosára nézve. St. Marquettit ugyancsak fütyölték J is már, midőn a bika hátán, a vérző sebben meggyújták a botot, mely csak úgy lobogott, kínosan éget­ve a vérző sebet. Valami idegrázó látvány volt ez. A közönség azonban ujjongott örömé­ben, mert a bika most már úgy neki vadult, hogy a korlát egy részét is ledöntő, a közönség pedig lobogó kendőkkel (s volt vagy hatezer kendő) még jobban ingerlő. Az espada nem is sokáig játszott vele, mert a bika úgy nekirontott, hogy általános rémület fogta el szomszédjaimat. Vesz­ve hittük az espadát. De Molina Lagartijo nem azért cordobai, hogy ne remekeljen. Úgy szívén döfte a bikát, hogy rögtön vége lett. Oly ujjon­­gásról, minő e jelenetet követte, még fogalmam sem volt. Vagy ezer sapka és kalap röpült a hős lábaihoz, s órák, gyűrűk, pénztárczák, virágok. A nők zsebkendőiket is mind bedobálták. Egy angol a nyakkendőjét oldta le és doba be gyé­­mántos tűvel. — Hát ön nem dobja be kalapját? — kérdé tőlem egy szép senora. — Látszik, hogy nem spanyol. Mit volt mást tennem, hórihorgas fehér czilin­­deremet én is bedobtam a porondra. Egyetlen volt a maga nemében, s hatást csinált: megtap­solták. A kalapokat az espada aztán visszado­bálja, más egyebet is, de a­mit akar, megtart. Nekem is minden véremet fölkorbácsoló évad viadal. — Ah! — sobastá a senora, — hajdan, nem ilyenek voltak e viadalok! Akkor királyok is vívtak, s a lovag egy szép nő mosolyáért orosz­lánok közül is fölhozta a leesett keztyűt. A se­­norának oly szép szemei voltak, hogy ezekből egy hálás tekintetért magam is leugortam volna. Meg kell még említenem, hogy midőn az utol­só bika is elterült, a közönség mind a porondra futott, átölelték, vállaikra emelték az espadát, és ki-ki ajándékot adott neki. A viadalok jövedelme jótékony czélé. Ez az apáczáké volt, s lehetett vagy 150 ezer reál, de a költség több a felénél. Íme, ilyen egy spanyol bikaviadal, e nemes mulatság, a hatóság engedélyével s a szent szűz tiszteletére. A bikaviadalt követő nap átrándultam a két mértföldnyire fekvő (vasuton két óra) Xerezbe, hogy hires dómját megtekintsem, s világhírű bo­rát a helyszínen megizleljem. Rövid pár órát óhajtok csak itt tölteni; érdekelt múzeumának hires pénzgyűjteménye is, mely a világon ritkítja párját; épen ezt megtekintve a társas ebédre siettem haza, midőn vendéglősünk egy aranyos meghívót kézbesített, melyben San Lorenzo herczeg és neje Carmen Gonarez de Leon her­­czegné nyári lakukban az nap este tartandó nép­ünnepélyre hívnak meg. Ritka példánya a spa­nyol vendégszeretetnek! a herczeg a xerezi mindkét nagyobb vendéglő összes külföldi ven­dégeit meghívta házához, és csakugyan ritka ünnepélynek voltunk tanúi, mely a tegnapi nap eseményeivel oly szorosan összefüggött. A her­­czeg a tegnap küzdött egész quadrille tisztele­tére adott népünnepélyt, kik herczegi czimerét tegnap uj fénynyel áraszták el, mindezek teg­napi díszruhájukban jelentek meg, és megjelent az egész váro­s népsége is a gyönyörű kert­ben, mely tündöklőleg volt kivilágítva, itt lát­tam igazi spanyol néptánczot a gyepen, mely csakugyan egyetlen a maga nemében, van eb­ben valami a lengyel mazurból, a régi sváb landlerből, sőt itt-ott csárdásszerű is, csakhogy a vége castagnettekbe megy át, és egész színpa­diassá válik, a­mit az a körülmény is okoz, hogy még a spanyol köznép is szereti utánozni a grandezzát. A fasorban három hosszú asztal volt gazdagon felterítve félkör alakban, igazi színpadi látvány. Az asztalfőt maga a herczeg foglalta el, azonban alig ült itt tíz perczig, ezzel eleget vélt tenni a háztúri tisztségnek, és az első helyet a tegnapi hős, a cordobai Rafael Molina Lagaritjónak engede át, ki az estély királya volt; a herczeg igazi grandként viselte magát, a herczegnő pedig alig jött le pár perczre a mulatók közé; az előkelőbb vendégek számára a pavillonban volt felteritve, én azonban csak­hamar újra a mulató nép közt termettem, feszé­lyezett a társaság némely tagjának feszes gőgje, mely a mi hétszilvafás földesuraink gőgjén is túl­tesz ; itt herczegi asztalnál még az is majmolta azt, ki otthon, mint szomszédom mondá, a leg­barátságosabb házigazda, pedig meg kell val- *) Az anyag összetorlódása miatt csak itt fejez­hetjük be lapunk 218-ik . számú reggeli kiadásában megkezdett tárczát. A s­z­e­r­k. Hírek a diplomatia köréből. (Saját levelezőnktől,­­ B­é­c­s, sept. 25. r.— Az itteni franczia nagykövet Bonneville marquis a köztársasági elnök beleegyezésével Párisba utazott. Távolléte alatt a követség első titkára Ring fogja az ügyeket vezetni. A konstantinápolyi cs. és kir. nagykövet, báró Prokesch, a pfaffersi fürdőből ide érkezett, hogy állomás is helyére menjen. Híreim szerint, ez állomáson a már régebben jelzett személyválto­zás most fog bekövetkezni, de a választás ter­mészetesen nem lesz könnyű. A hivatali rangfokozat szerint Kübeck bárón lenne a sor, de ez soha sem szolgált keleten. Az újonnan kinevezett athéni követ, Hay­­merl, szintén Bécsben időzik, hogy innen hala­déktalanul állomására menjen. Pest, sept. 26. (Ausztriából.) Öszhangzó jelentések tudatják, hogy a német alkotmányos párt a land­­tagokban nem fogja megtagadni a reichsrath-vá­lasztásokat, de a megválasztottak ki f°gják je­lenteni, hogy a belépést attól teszik függővé, váljon a reichsrath alkotmányszerű-e vagy nem? — A német párt ez eljárásával bonyolódottabb lesz az ügy, mintha a kormány a direct válasz­tások útján oly német képviselőket választatott volna, kik a kiegyezés barátjai. (A váczi táborozás.) Azon külföldi katona­tisztek, kik kormányaik megbízásából vesznek részt a váczi honvéd táborozásban, a kö­vetkezők : Poroszország részéről jelen vannak: B­r­o­z­o­w­s­k­i alezredes, a I. gárda­­dragonyos- ezred parancsnoka, K. Budden­brook őrnagy a gárda- tüzér-dandártól, Lin­de­q­u­i­s­t százados a gárda törzskarából, S­v­á­j­cz részéről :Vögeli és Sinner ezredesek . H­a 1­­­w­y 1 őrnagy; B­e­l­g­i­u­m részéről: G­o­e­t­t­h­a­r­a tábornok; A­n­g­l­i­a részéről: Goodenough ezredes; Olasz­ország részéről: Mocerri lovag, törzskari őrnagy. — Ez urak az egész táborozás alatt ő felségé­nek vendégei. (Az orosz czár) e hó 12-én hadsere­géhez napiparancsot bocsátott ki, melyben több ezrednek, melyek e napon ünnepük fennállásuk százados évfordulóját, feliratokkal ellátott zász­lókat ajándékozott. E zászlókon a csaták van­nak felírva, melyekben az illető ezred résztvett, és pedig három ezred zászlóján e felirat van : „A forradalom elnyomatásáért Er­délyben 1849 b­e­n.“ Az erdélyi honvéd-gyakorlatok. (Saját levelezőnktől.) Nagy-Szeben, sept. 20. A mi nem sokára Váczon nagy mérvben fog történni t. i. a honvédség és a hadsereg együttes gyakorlata, az itten kis mérvben tegnap már befejeztetett. A nagy szebeni VII. honvéd-dandár 4 zászló­­alja (19., 20., 21. és 22.) a 12. és 36. lovas szá­zad, egy szerlöveg osztály itt f. hó 13-tól egész 19-éig összpontosítva vala, vegyes fegyvernem­mel való dandár-gyakorlatok véghezvitelére. Ezen gyakorlatokhoz a cs. és k. hadsereg részé­ről egy 4 fontos, 4 lövegből álló ágyu-üteg osztatott be; ezen tény által valósággá vált az ország és a honvédség azon hő óhaja, hogy a honvédség is tüzérséggel legyen ellátva. Az üteg parancsnoka t. i. ép oly szoros viszony­ban állott Edényi alezredes-dandár úrhoz, mint dandára akármely másik osztálya. Köszönet azoknak, kik annyi akadályok daczára rövid idő alatt ily — soknak meg nem fogható — vív­mányt kiküzdeni tudtak a nélkül, hogy az ered­mény most már csak feltűnést is okozna! A csapatok 13 án este érkeztek állomásaikra, és pedig Bolcza, Kis-Nagy-Talmács, Czód, Kis és Nagy-Disznódra ; itt volt a dandár-hadiszál­­lás eleinte elhelyezve, de lovag Graef tábornok, kerületi parancsnok úr megérkezte után N.­­Talmácsra, mint a dandár központjára tétetett át. 14- én a nagy eső miatt nem volt gyakorlat. 15- én N.­Disznód nyugati részén volt a hado­­zat (manövre). Egyik fél dandár egy magasla­tot védelmezett, a másik fél dandár pedig a magaslat alatt fekvő erdőkből szabályszerűen kifejlődött, és heves támadást intézett a magas­latra, mialatt egy zászlóaljnak a védő bal szár­nyát meg kellett volna kerülni. A védő azonban észrevévén a támadó aránylag csekély erejét, neki rohant és visszanyomta, mielőtt a megke­rülésre rendelt zászlóalj hatását éreztethette volna. A győzelem a védőnek ítéltetett. 16- án Veszény és N.­Talm­ács közt volt a gya­korlat , két féldandár állott szembe, egyik mint elő — másik mint utóvéd; ennek kellett egy hadtestnek a verestoronyi szorosba való vissza­vonulását fedezni, a másiknak a visszavonulást akadályozni. Veszénytől délre fekvő ölnyi magasságú, de ritka nyiressel fedett fensíkon csaptak össze az ellenfelek. A csata az erdei harcz jellegét öl­tötte magára. A védő közepe keresztültöretett, balszárnya bekeríttetett, nyíltabb helyen a szár­­lövegek recsegtek, míg az ágyuk a védőt hosz­­szában fogták, a lovasság pedig a síkságon műkö­dött. Az első vonalban küzdők közt a rend fel volt bomolva; a szenvedélyek mint az igazi harczban magasabb fokra kezdettek hágni, itt ott kézi tusára is került a dolog; az összhangzó vezetés már a terep fedezete miatt megszűnt, minden parancsnok önállóan vezette csapatják A tám­­csapatok és a tartalék azonban rendben vala is helyesen alkalmaztatott. 18-án hasonló feltételezés, mint 16-án, csak, hogy a védő N.-Talmács és Bolcza közt foglalt állást és pedig a „Landskron“ hegyén. A támadó széles arczczal nyomult N.-Talmács felé; ebben eltűnt és minekutána rajai a védőt a helység kimenetele elől visszanyomták, a hely­ségből gyorsan kijött, kifejlődött, ágyúit jól fel­állította, g­alogságával pedig — a szerlövegek tüze alatt ugyan, de a terep jól felhasználásá­val a Landskron hegy alját elérte, itt pihent és azután a rohamot megkisérlette. Ezen perezben 3-szor lefújtak és az idei őszi gyakorlat befejez­tetett. Graef tábornok úr ezután köszöne­tét fejezte ki a tiszt uraknak fáradozásukért és a honvédek kiképezésében tapasztalt nagy elő­­haladásért. És valóban meg kell vallanunk hogy hala­dunk: ezen dandár honvédeinek nagy részét románok és szászok képezik, magyar aránylag kevés van köztük, de azért a vezényszavat egy­­formán értik, és nemzetiségüktől eltekintve, ki­­képeztetésre, edzettségre, magaviseletre, egye­temre nézve alig van különbség köztük. Valóban, a­mi a fáradalmak elviselését, en­gedelmességét, jó magaviseletét illeti: nincsen bármely ország csapataival való összehasonlítás­tól tartani! A véghezvitt hadózati gyakorlatok nem csak a honvédek kiképeztetéséről adtak tanú­ságot, hanem egyszersmind arról is, hogy a pa­rancsnokok a csapatokat a feladat és a terep viszonyaihoz mérten vezetni értik, miről több jelen volt magasabb rangú hadseregbeli tiszt ar elismerőleg nyilatkozott. Különösen feltűnt a csapatoknál uralkodó nyugodtság és a vezénylők higgadtsága. A különböző fegyvernemek helyes alkalma­zása még kívánni valót hagy hátra ; sajnáljuk, hogy a délczeg 12. és 36. század huszárjai nem száguldozhattak kedvükre a kínálkozó terepen, alig várták, hogy egymással, vagy a gyalogsággal összetűzhetnének, de alkalom erre nem adatott nekik. Szárlövészeink olyan pedantériával és ko­molysággal kezelték lövegeiket, mintha a m­it­­railleussel jöttek volna a világra; a tüzérség pedig úgy látszott, hogy e legifjabb test rec­e nő­vérére igen neheztel, mert a­hol csak hallotta ennek recsegését, nem c­élzott akkor már más­ra, mint ezen vértezett öldöklő szüzekre. Valóban, megelégedhetünk az eddigi ered­­ménynyel, de óvakodnunk kell az elbizakodás­­tól; láttuk hogy m­últ év óta­­haladtunk, hanem éreztük is hiányainkat, éreztük hogy még Solt­nak kell különféle irányban történni, miszerint a király és a haza várakozásainak ne csak jó akarattal, de eredménynyel is megfelelhessünk. Per ardua ad astra ! Az ó-katholikusok congressusa. (Saját levelezőnktől.) München, sept. 23. Schulte elnök e­ 110 órakor nyilván meg a gyűlést, Németország különféle vidékeiről és a külföldről érkezett üdvözlő iratokat olvasta föl. Továbbá arról értesítette a gyülekezetét, hogy Michelis tanár a Szt.­Miklós templomban hol­nap (24-én) isteni tiszteletet fog tartani, mely­hez a városi tanácstól már megkérte az enge­délyt (az engedély a gyűlés tartama alatt meg is érkezett.) E hírt a gyülekezet nagy lelkese­déssel fogadta. Erre a mozgalom fölötti tanács­­kozmány folytattatott. E tekintetben három indítvány nyújtatott be. Az első Cornelius és Stumpf tanároktól, a máso­dik dr. Zimgiebltől eredt, a harmadik az isme­retes Schulte-féle négy pontból álló indítvány (melyet tegnapi esti lapunk már közlött.) Rövid és csak általános eszmék körül forgó vita után az elnök ajánlatára a dr. Zimgiebl által fogalmazott indítvány el­len fogadva. A határozat így szól : „A jelenlegi gyülekezetből választassék meg korlátlan cooptatioval egy állandó bizottság, melynek feladata egy rend­szeres katholikus mozgalmat szervezni. A gyü­lekezet nyilvánítsa ki egyszersmind e bizottság irányában bizodalmát, ruházza reá a szervezés terén az őt megillető tekintélyt és biztosítson számára mindennemű anyagi és szellemi támo­gatást. A bizottság tagjai a kath. congressus el­nöksége és a müncheni bizottság két elnöke. Most Windscheid tanácsos elnöklete alatt a már közlött Schulte-féle határozati javaslat ke­rült tárgyalás alá. Schulte alaposan indokolta javaslatait, különösen azt emelte ki, hogy e gyülekezetnek kell határozatot kimondania. A vitában részt vett Döllinger, ki azt indítvá­nyozta, hogy a Schulte-féle határozati javaslat egy bizottságnak adassák ki bővebb tanulmá­nyozás végett; azonban ez indítvány ellen Reinkens, Florencourt, Liano (Spanyolország­ból), Huber és Friedrich tanárok, Stauffenberg, Völk és Michels szólottak, végre pedig a javas­lattevő Schulte, ki azt a kérdést intézte a gyülekezethez: van-e bátorságunk, azt, mit a programmban elméletileg megállapítottunk, gya­korlatilag is érvényesíteni? Majdnem egyhan-

Next