Pesti Napló, 1871. október (22. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-22 / 244. szám

244. szám Vasárnap October 22.1871 22. évi folyam.­ Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. 1r lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéségben intézendő. B­érmen­tetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. SBShhmBhhBSír Kiadó-hivatal: Ferenefi­k­ tere 7. s­im fBldízial. A r»p anyagi r£«*et illeti! közle­mények (előfizetési pénz , kiadi* körüli pf.n»Btok hirdetnié-iyak) a­z adó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, ponton: «87 helyben, házhoz kordra ■■ Ctr«« érre . . . 22 frt. Félérro .... 11 Irt. Négy »dérre ... 6 „ 60 kr. Két hóra .... 3 . 70 kr­egy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: • hasébos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 56 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI imha. Előfizetési árak : Egész évre.........................22 ft. Fél évre...............................k­ft. Negyed évre........................5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt Pest, Ferencziek­ tere, 7. sz. alá küldendők. Pest, oct. 21. Bármerre döljön el a koczka, a Hohen­­warthféle kísérlet Ausztria belszervezke­­dési vajúdásaiban sötét pontot fog képez­ni. Midőn így szólunk, nem a kiegyezke­dés, a kibékülés eszméjét akarjuk megtá­madni. Az osztrák pártharczon kívül állva, mi­­megtartottuk objectivitásunkat any­­nyira,hogy­ nem az örökös pártoskodásban, a nemzetiségek egymás elleni harczában látjuk az osztrák belmozgalmaknak egye­düli nyugvó pontját. A kiegyezkedést, a mindkét fél részéről áldozatokkal, egyez­ményekkel járó kibékülést mi még ma is hangoztatjuk, daczára mindazoknak, a­mik történtek, s daczára, hogy a fölkor­bácsolt szenvedélyek már-már pártjainkat verdesik. Hanem természetesen az a ki­­egyezkedés, melyre mi gondolunk, nem az, melynek életbeléptetésénél az egyik fél a másiknak nyakára hág s azt mondja : én már eleget voltam alant, most én vagyok az úr és te a szolga. A Hohenwarth-féle kiegyezkedési kísér­let kompromittálta magát a kiegyezkedés eszméjét, és ez a mai helyzetnek egyik legsötétebb jellemvonása. A jelen osztrák kormány actiójának első perczétől kezdve a dolgokat úgy vitte, hogy ma a csehek m­oly megoldási művei léphetnek a nyilvá­nosság elé, mely elejétől végig nem egyéb, mint a hatalom, a túlsúly utáni vagy ken­dőzetlen nyilatkozata, s e nyilatkozatra azután még azt mondhatják, hogy a ben­­­ne foglaltak Csehország részéről oly en­gedményeket jeleznek, melyeken túl a cseh nemzet önmegsemmisítés nélkül egy lépést sem haladhat. A Hohenwarth-féle­ minisztérium úgy működött, hogy a­mi nem egyéb, mint a legnyersebb önzés, a szemérmetlen túlkapás, a mások jogos igényeinek lábbal tapadása, az úgy lép előtérbe, mint a béke és egyetértés oltári rára letett nagylelkű áldozat.­­ Ezt tapasztalhatjuk a csehek részéről, s a látvány, melyet a németek nyújtanak, még megdöbbentőbb. Néhány hónapi mű­ködéssel a Hohenwarth-kormány szeren­csésen elérte, hogy a németség a kiegyez­kedésről ma már hallani sem akar, s e magatartásának indokolására még nyo­matékos okokat is felhozhat. Csak a cseh tartomány­gyűlés által ajánlott alaptörvé­nyekre kell mutatnia, s — legalább az ő hite szerint — minden kiegyezkedési kí­­sérlet absurditását kézzelfoghatólag ki­mutatta. Hohenwarth gróf oly érvet nyo­mott a megcsökönyösödött ellenszegülés, a huzavonában kedvét találó cselszövény, az Ausztria szervezkedését aláásó ha­­zafiatlanság kezébe, melynél jobbat, ha­talmasabbat évtizedek küzdelmeiben sem találhatott. Bármi legyen tehát a válság eredmé­nye, a küzdő felek közötti űr talán többé soha sem hidalható át békés eszközökkel, nyugalmas, a szabadság és polgárosodás útjain mozgó módon. A csehek között oly agitatió kapott lábra, melyet elaltatni nem, csakis megdönteni lehet majd, míg más oldalról a németek között oly szel­lem kapott túlsúlyra, mely végeredmé­nyeiben egyenesen az állam decomposi­­tiójára vezethet. A Hohenwarth-féle kísérlet azonban nemcsak a népek közötti kiegyezkedés eszméjét kompromittálta, hanem működé­sének h­aotikus körébe magát a koronát is belevonta. Mikép jellemezzük, a­nél­kül, hogy a publicistikai ildom határát túllépnék, azon eljárást, mely kiegyezke­dést­­akar két államjogi párt között létre­hozni , e kiegyezkedés kieszközlésében mindig az alkotmányos elvet hangoztatja, s már a priori a koronát oly módon bele­vonja actiójába, hogy vagy teljesen prae­­judikál ez utóbbi végleges határozatának, vagy legalább a küzdő felek egyikének oly helyzetet ad, hogy ez a koronáról or­szág-világ hallatára azt állíthatja, hogy az már enyagírozta magát, és így többé vissza nem is léphet? Mily helyzet az, midőn Prágában így beszélhetnek, és a bécsi hivatalos és félhivatalos lapok az ily állítások megc­áfolására és visszauta­sítására egy árva szóval sem bírnak vála­szolni? Egyedül a cseh tartománygyűlés­­hez intézett királyi leirat-e az, melyben cseh részen az ily magatartás indokolását találják, vagy Hohenwarth gróf még en­nél tovább is ment, és csakugyan jogo­sulttá tette azon prágai állításokat, me­lyek már önmagukban minden alkotmá­nyos fogalomnak eltorzításai ? Vájjon eszé­be kell-e juttatnunk a jelenlegi osztrák kabinetnek, mit jelent az ép Ausztriában, ha magát a koronát is belevonják a pár­toknak fejet vesztett, a mérséklet és ildom minden parancsát lábbal taposó vad har­­czaiba ? A Hohenwarth-féle működésnek még csak egy jellemvonását akarjuk futólag megérinteni. Az 1867-diki ki­egyezkedés a legnagyobb féltékenységgel megóvta a szö­­vetségre lépett két államtest önállóságát és függetlenségét. A paritás által még ott is, a­hol két állam érdekei egygyé olvadnak és közös elintézést sürgetnek, megtette az önállóság megőrzésére szükséges intézke­déseket. Minden más ügyben, a szorosan vett belügyekben tökéletesen elzárta egy­mástól a két államot, úgy hogy az egyik a másiknak belügyeibe egyáltalán nem avatkozhatik. Ez elv vonul keresztül az egész 1867-diki művön, ez elv a kiegyez­kedés óta lefolyt négy éven át sértetlenül megóvatott — a Hohenwarth-cabinetnek kellett megérkeznie, hogy a kölcsönös függetlenség e nagy biztosítása komolyan veszélyeztessék. Ma úgy állanak a dolgok, hogy oly ál­lami actióban, mely, ha a törvény és ál­lami ildom szabad határok között mozog, csakis szoros osztrák belügy, melyhez sem a magyar, sem a közös kormánynak nincs semmi köze, hogy mondjuk ily kér­dés eldöntésében részt kell vennie úgy a magyar, mint a közös kormány tagjainak. Hohenwarth gróf úgy össze-vissza zi­lálta a kiegyezkedés szálait, az általa lét­rehozott zűrzavart oly térre is átvitte, hogy a baj meggátlására még oly erők igénybe vétele is komolyan indokolt volt, melyek­nek a dolgok természete szerint az úgyne­vezett osztrák kiegyezkedéshez nincs hoz­zászólásuk, és melyeknek egy valóságos kiegyezkedésnek nem ellenszegülni, ha­nem minden tekintetben örülni kellene. Mi teljesen meg vagyunk győződve, hogy Andrássy gróf nem fogja átlépni a határt, melyet eléje a törvény szelleme és betűje von, de vájjon nem hozott-e Ho­henwarth gróf máris oly helyzetet létre, melyben még a legóvatosabb, a leglel­kiismeretesebb tartózkodás, a fenyegetett jognak törvényes megóvása máris mind­azon ódiumot, mindazon gyűlölséget fogja maga után vonni, mely csakis a törvény­telen, túlkapó beavatkozásnak lehetne osz­tályrésze ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Heti tárcsa. (Az uj Pest. — Ki szereti Pestet? — Az „ellenség.“ — Az igazi „ellenség.“ — A népszínház. — Jó ta­nácsok.) Kedélyes tűz lobog a kemenczében s az asz­talon friss kupa bor áll. Az asztal körül a társa­ság ifja, aggja ül s a sarjadék lángoló szemmel csu­gg az öreg bácsin, ki valami nagyon — ha nagyon érdekes tárgyról látszik beszélni. ügy van, érdekes tárgyról mesél az őszbe borult táblabíró az ifjúságnak. Pestről, az épü­lő, szépülő Pestről hozott a szünetekre hazatért jogász híreket, az új Dunasorról, lóvasutakról, sugárútról, Margit-szigetről és az öreg bácsi sze­me könnybe lábbad, mikor ezeket hallja. Hogy halad ez a Pest, ki hitte volna ezt, mikor ő még patvarista korában az újépület körül kacsára vadászott, mikor a Wurmudvar volt a legszélső ház s a lánczhidtér homok és szemétbuczkák­­ból állott! Ő azóta nem látta Pestet, nem volt módjában, még csak azt adja isten megérnie, hogy halála előtt ezt az uj Pestet, hazájának e szemefényét meglátogathassa, megjárhassa. S mikor az öreg táblabiró s az ifjú jogász el­mondogatja, ki mit látott itt, az egész kör sze­meiben lángolóbb szikrák csillognak, a szívek hangosabban dobognak és sejtelmek ébrednek lelkeikben a nemzet jövőjéről. Nem vesztünk el, sőt haladunk, erősbödünk, szaporodunk! És az egész kör úgy érzi, hogy neki az a darab dunamenti föld kedvesebb az ősi teleknél, drá­gább a szülői hantnál, és minden kövéhez egy­­egy vágya tapad, egy-egy imádsága szövődik, egy-egy áldása csatlódik. Mert lehet a franczia büszkébb az ő fényes Párisára, az angol elhíz­hatja magát óriási Londonán, diadalmas­ érzés foghatja el az olaszt visszavítt Rómája láttára, de egyik sem szereti fővárosát úgy, mint a ma­gyar az ő Budapestjét. Fájdalmas reménykedéssel szereti és nem szereti ezt a várost senki más, csak a magyar, csupán neki jelenti az jövőjét, csupán az ö létele van hozzáfűzödve elvá­latlanul, csupán ö bírja e falak közt az ö kis nemzeti mindenét, eredményeit hosszas szellemi s anyagi küzdel­meknek. S az or­szág megajándékozta e várost gazda­gon — terhet vállalt magára érte. Súlyosat, de oly terhet, melyet minden magyar szívesen, örömmel hord, csak aztán látszata legyen, ..­,ak e város szive legyen a magyar nemzetnek! Min­denki érzi ezt, még önkénytelenül is, hogy a magyarság Pest nélkül megszűnt nemzet lenni, hogy a magyar Pestről kiszorítva, nincs többé Európában. .... . Pest megmutatta, hogy magyar. Az összes sajtó s az értelmiség nyelvkülönb­ség nélkül felszólalt, hogy a főváros egy új imolát emeljen az országos nyelvnek, azon nyelv­nek, mely e darab földnek megadja saját, kü­­lönszerü bélyegét. E felszólalásban egy hang kiejté az „ellen­ség“ szót. Mindenki csodálkozva s meglepetve nézett körül s kérdé: Mi volt ez ? Lehető e, hogy e nemzet már nem ul az örökében, lehető-e, hogy oly hatalmas ellenei volnának saját fész­kében, kiktől nem merne már saját nyelvén be­szélni ? Van e­­ly ellenség ? S ki legyen ez az ellenség ? E pillanatban a folyosón ajtóm előtt oly zaj támad, hogy alig írhatok. Négy-öt éves gyer­mekek cziczáznak, hanezuroznak a folyosón köröskörül. „Fogd meg a Pepit!“ „Ne — ne bántsatok!“ „Megfoglak!“ Ezek és más szavak hallatszanak szobámba vig kaczagástól kisérve. Az uj nemzedék mulat. Kikből áll ez uj nemze­dék ? A német házmester gyermekei mulatnak egy zsidó család kis fiaival — azok beszélnek oly szépen magyarul. A házmester gyermekei a kis zsidó gyerektől tanulják ezt a nyelvet. . . S ez a kép nem költemény, ez a kép az „el­lenség“ táborából örvendetes valóság! Vagy ábránd-e, füleim káprázata e azon bu­dai nyárspolgár, ki azt mondja: „Ezt más idők­ben nőttem fel és eléggé szégyenlem, hogy saját hazám nyelvét sem tudom, de az én fiam ne szégyenlje már magát.“ Ezek a képtöredékek kerülnek kezünkbe, ha „ellenségeink“ táborába nézünk; ezek, ha kime­gyünk a budakörnyéki falvakba, melyek lakos­sága nemzedékről-nemzedékre jobban tudja ha­zája nyelvét, ezek, ha azon vidéki városokba te­kintünk, melyek még egy évtized előtt sem nyúj­tottak vigasztaló képet és minden kényszer s erőszak nélkül (az agyarkodó sem vádolhatja erről sem a kormányt, sem a nemzetet!) — pusz­ta szeretetből s rokonszenvből fogadják el a hon­alapítók nyelvét. Ez volna az „ellenség?“ Csak a nyárlevél-szív bánthatja meg a ma­­gyarorsszági németet e névvel a kedélyes „só­gor“ tiltakozik e czím ellen. De mégis vannak „ellenségeink“, bizonyára vannak. Üssük fel közéletünk albumát, akadunk ott elég képre. Az első félelmes (!) ellenség egy vaskalapos, göthös öreg úr, kövér tokával, ki hosszú köpe­nyeget hord télen-nyáron. Napjait részint sétá­nyokon tölti egy-két barátjával, részint a sorhá­zakban. Újságot nem szeret olvasni a „Wiener Zseitung“-on kívül. Nincs megelégedve semmivel sem, ami 67 óta történt, mikort. i. őkényelmes hivatalából kiesett, nyugdíjba lépett és egy csön­des kis városnegyedbe visszavonult. Ha semmi­vel sincs megelégedve, a magyarsággal legke­vésbé lehet az, minélfogva Andrássyt, Kerka­­polyt csak afféle hézagtöltő minisztereknek te­kinti, kik után egykor megint a Metternich vagy Bach-iskola növendékei fognak kormányra ke­rülni. Ez az „ellenség“ félelmes, nagyon félelmes, annál félelmes­, mert egy szál katonája sin­csen. Fogadókban, kávéházakban nem egyszer ta­lálni nagy garral szónokló szőke urakkal, kik ételükhöz szükséges fűszerül tekintenek egy kis ócsárlást a magyarországi viszonyokra. Magyar­­ország fidonc! Pest — mi ez a Pest ? Sárfészek. Mi a magyar nemzet ? Ázsiai barbár. Csak adó­mét műveltség teremthet e földön édent. Ő is azért jött ide, nem telepszik ugyan le állandólag, hanem 10—15 évre e hazába költözött s itt ideig­lenesen üzletet folytat, melyből meggazdagodni szándékszik, aztán megint visszamegy. Lábáról a külföld porát nem akarja lerázni, ö itt is né­metnek tekinti magát s a miért ő és még néhány száz vagy ezer hasontársa ideiglenesen letelep­szik, azért ö ez országot lefoglalja a német kul­túra számára, mint a tengerészek a fölfedezett szigeteket, világrészeket, uralkodóik részé­t. Ez az ur nagy hangon szeret beszélni — s kétségkívül igen félelmes, mert hadseregének létszáma a föntebb vázolt öreg ur hadcsapatai­nak létszámával versenyez. Nem rendelkezik nagyobb haderővel ama külföldön tanult úr sem, ki haza jővén, azt hiszi, hogy világlátottságában csak akkor fog­nak hinni, ha kivetkőzik minden hazai em­lékből, eldobja gyermekkora hagyományait, elcsitítja magában a dajka-dalokat. — Ez az úr nem vesz tudomást a hazai szellemi élet­ről, nem is akarja ismerni szülőföldje nyel­vét és költészetét, történetét, irodalmát, a kül­föld szellemvilágában táplálkozik s idegen szel­lemet igyekszik ki , körében meghonosítani. Ez az ur különböző életpályákon jelentkezik, de egyben mindig hasonló , hogy szellemileg nem akar meghonosulni. Ez a néhány fénykép eredetije volna a félel­mes „ellenség ?“ Kire támaszkodnak ők, mire hivatkoznak, hol talál szavuk viszhangra e ha­tárokon saját nyelvrokonaink közt? Agyrémekben él, ki a magyarországi német­ben nem teszen föl testvéri, őszinte szeretetet azon nemzet iránt, mely az ő nyelvét soha sem bántotta, kebelébe csak az önkény­­ áttérteket fogadó, őseiket gazdag kiváltságok sánczaival megőrző saját szokásaikban, életmódjukban, jo­gaikban. A­/, igazán félelmes„ellenség“ magunk között, saját sorainkban van. Ott van a közönyös magyar, ki semmihez sem nyúl azon kényelmes phrasis ürügye alatt,hogy a szükség maga teremt meg mindent. Ott a f­é­l­é­n­k magyar, ki önként lemond mindazon jogokról, melyek nélkül a gazda nem lehet otthonos saját házában s azon balhitben él, hogy néhány vélt ellenét lefegyver­­zi, ha maga rakja le fegyvereit. Ott van a vad magyar, ki terméketlen pattogásban találja a hazafiságot és léha átkozódással vél a dolgok ál­lásán lendíteni, vakul elzárkózván a körülmé­nyek tiszta áttekintése elől,és ósdi, elévült állás­pontjától nem akar tágítani. Ezek a félelmes ellenségek, ezektől kell tar­tanunk, ezeket kell leküzdenünk. Mástól ne féljünk, midőn a haladás terén egy­­egy lépést akarunk tenni előre. Meg akarnánk e tárgytól válni, hogy a hét eseményeinek gazdag választékában kevésbé hajtott tárgyon koptassuk tollunkat, de — meg­váltjuk — a tárgy fontossága visszaterel régi kerékvágásába. A fővárosi közélet magya­rosodása van a színházzal összekötve s nem lehet e háztól — melyet óhajunk már épülőben lát — néhány jó tanács nélkül megválnunk. Az alapé­vet akarjuk kijelölni, melyből e kérdés tárgyala­ndó volna. Sok hazai vállalat dőlt már dugába, vagy hunyt el kora reggel, mert mi magyarok — nyelvkülönbség nélkül — szeretünk valamit nagyban kezdeni és a létező körülmények mel­­lőztével nagyobb terhet fektetni az alapra, mint a­mennyit ez elbír. Minden vállalat alapelve: minél kevesebb költséggel, szorosan a körülmé­nyekhez szabott eszközökkel létesíteni valamit, s azt takarékos gazdálkodással vezetni, hogy a kis mag megfoganván, erősen meggyökerezzék és hatalmas törzsök nőhessen belőle. Tehát szerény (nem szegényes), de egészséges kezdet, óvatos és helyes vezérlet az egyedüli biztosíték, hogy bármily vállalat ne szm­leges, hanem valódi életet folytasson. Ezt kell nekünk magyaroknak az okos és gaz­dálkodó külföldtől tanulnunk mind magán-, mind közéletünkben. A múlt nyár is szolgálta­tott példát. A budai színkör nem kövér talaj, és Latabár még sem bukott meg. (A koczkáztató csodákat nem mivelt, de óvatosan osztotta be magának ügyeit, számítással munkálkodott és a mérsékelt pártolás sem metsző életerét. E példa egyúttal fényes bizonyságul szolgál azon lanyhák ellen, kik a budai népszínház sorsára utalva, tagadják egy pesti népszínház jövedelmes voltát, de a német színház szükséges­ségén nem kételkednek, noha egész sor német színigazgató bukott meg (Alsdorf, Winter, Diet­rich stb.) állami támogatás mellett, Pest legjobb­­ helyén levő színházzal és dús alaptőkével. —De Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A helyzethez. Pest, oct. 21. Késő esti órákban Bécsből vett távirati hirein­­ket a következőkbe foglaljuk: A nagy miniszteri értekezletek véget értek, s gr. Andrássy még ma Pestre utazik le. A miniszteri értekezletek compromissumot hoztak létre, melyekben a közvetítő a magyar miniszterelnök volt. E compromissum némi fenntartással létesült ugyan, de a dolgok úgy állanak, hogy a kabinet­kérdés egyelőre m­i­n­­den oldalon abbahagyatott. A megállapított elvekre nézve ő felsége az el­döntést fenntartá magának, s azt hírlik, hogy Hohenwarth Prágából Riegert s Clam-Martinitzet Bécsbe hívta, kikkel a compromissumot közli. A csehektől fog függni, hogy elszakitják-e a tár­gyalások fonalát, vagy pedig ezt tovább fűzik. Addig a cseh országgyűléshez intézendő királyi leirat függőben marad. A magyar miniszterelnök diplomatikus fellé­péséről csak egy hang uralkodik: az elismerés s méltánylás hangja. Ma az osztrák miniszterek tartottak tanácsot, melyben Schaffte szintúgy, mint a többi ministerek elfogadták a Hohenwart által némi fenntartással helyeselt compromissu­mot. Egy uj püspök. Pest, oct. 21. © Ipolyi Arnold püspöki kinevezése, mely jó ideje bevégzett tény volt, a fővárosi kö­rökben igen jó hatást szült; mindenki e kitűnő egyházi férfiúnak az egyház körül szerzett érde­mei mellett kivált tudományosságát látja megju­talmazva. Már kanonoki kineveztetése alkalmá­val e szempontból ítélte meg a közönség Ipolyi előmozdítását, annál inkább van tehát okunk a mostani kineveztetésnek örvendeni, mert az új főpap magas méltóságával járó befolyását min­denesetre a hazai tudományosság és művészet emelésére fogja felhasználni. De különösen sze­rencsésnek tartjuk e választást politikai szem­pontból. Ipolyi egy jobbatlan tótnyelvű megye szülöttje, de minden izében magyar; ha valaki­nek, úgy neki sikerülhet az évek során át fölizga­tott kedélyeket a beszterczebányai egyházmegye területén lecsillapítani és oda­hatni, hogy a me­gyei papság ezután jobb szellemben neveltessék. Azonban van még egy nevezetes pont Ipolyi ki­­neveztetésénél. Ő az első püspök, ki az új katho­­licismus korszakában vette ő felsége kinevező kéziratát; neki püspöktársaival szemben semmi­féle kötelezettsége sincsen, azért elvárja tőle az egész hazai értelmiség, hogy nem hazudtolja meg a benne helyezett reményeket, mint egy más püspök-kollegája, ki máról holnapra szakitván szabadelvű múltjával, egy merész fordulattal az ultramontánok táborába átcsapott. E reményünk­ben mi is mondjuk Ipolyi Arnold püspöknek: Ad multos an nos! Pest, oct. 21. —1.— A helyzet súlya a bank-és a valuta­kérdés megoldásánál annál na­gyobb, mert mindkét kérdés egyidejűleg lép fel, mindkettő egyszerre követeli vég­leges megoldását. Sürgős követelmény , hogy az összes forgalmat, a rendes ke­rékvágásból kisodort pénzérték-viszonyo- o kát elvégre-valahára szabályozzuk, s hogy az agio- s üzletélet rendkívüli ingatagsá­­ gio­ gaiból bizonyos szilárd állandóságba tér­jünk át. És ismét sürgős ama követel­mény, hogy a bécsi nemzeti bank feltét­len uralm­­ alól felszabadítsuk hazánk üz­leti viszonyait, és hogy a­mennyire le­­hetséges, önállóan döntsünk hiteligénye­inkben. A két kérdés közül sokan a bankkér­­­­és megoldását égetőbbnek találják. És első pillanatra csakugyan sok indok szól a mellett, hogy önálló magyar jegybank minél előbb, s törik, szakad, létesíttes­­sék. Egyrészt kétséget sem szenved, mi­szerint pénzügyi viszonyainkban Bécstől való függésünknek egyik lényeges oka a nemzeti bankban­ keresendő; de koránt­sem kívánjuk ez­által azt mondani, hogy önálló magyar bank létében Bécstől egé­szen függetlenek volnánk, mert jól tud­juk, miszerint közgazdasági függetegség nem szárma­zhatik csak egy intézménytől. Másrészt bizonyos az is, hogy a bécsi bank határozottan gépies és nehézkes szer­vezete folytán az összes forgalomra, és pedig nemcsak a magyar, hanem magára az osztrák pénzpiacz forgalmára nézve is felette bénító hatással van. Azon válságok, melyeket 1868 óta érezünk s melyekben jelenleg is élünk, azon zavarok, melyek főleg őszkor majdnem évenkint a pénz­­piac­on mutatkoznak , határozottan arra engedn­i következtetni,hogy a bank mű­ködésében, s különösen a bankad­ó sza­bályzataiban vannak pontozatok, melyek a közgazdaság természetével, különösen jelen forgalmi igényeinkkel ellenkeznek. Mindezen körülmények egy magyar jegybank felállítását sürgetik, s nem cso­da, ha több oldalról határozottan a jegy­bank felállítását követelik is, mert egy ily önálló intézmény hihetőleg közgazda­­sági önállósításunkat vonná maga után. Nem akarjuk ezúttal tüzetesen taglalni e kérdést, miután az ügy sem vezetne czélhoz, ha következetesen az általunk felemlített második kérdéssel, a valuta­­ügygyel nem hozzuk kapcsolatba. Kétségkívüli ugyanis, hogy mindad­dig, míg a valuta nincs rendezve, kény­szerfolyam nélküli bankjegyeknek kibo­csátása nálunk ép oly indokolatlan, mint nevetséges lenne; senkinek sem kellene az új bankjegy a közforgalomban, mert az ezüstöt képviselő jegy ép úgy, mint jelenleg az ezüst, a belföldi forgalomból a kényszerforgalmi jegyek által kiszorít­­tatnék. Ha az új magyar bank kényszerfolya­­mú jegyek kibocsátására hatalmaztatnék föl, akkor a mostani zavart értékviszo­nyainkhoz még egy újabb zavart okozó elem csatlakoznék, mi oly állapotot idéz­hetne elő, milyent épen a forgalom ren­­­­dezése érdekéből kívánnunk nem lehet.

Next