Pesti Napló, 1871. október (22. évfolyam, 226-251. szám)
1871-10-22 / 244. szám
244. szám Vasárnap October 22.1871 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. 1r lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. SBShhmBhhBSír Kiadó-hivatal: Ferenefik tere 7. sim fBldízial. A r»p anyagi r£«*et illeti! közlemények (előfizetési pénz , kiadi* körüli pf.n»Btok hirdetnié-iyak) az adó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, ponton: «87 helyben, házhoz kordra ■■ Ctr«« érre . . . 22 frt. Félérro .... 11 Irt. Négy »dérre ... 6 „ 60 kr. Két hóra .... 3 . 70 kregy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: • hasébos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 56 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI imha. Előfizetési árak : Egész évre.........................22 ft. Fél évre...............................kft. Negyed évre........................5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek tere, 7. sz. alá küldendők. Pest, oct. 21. Bármerre döljön el a koczka, a Hohenwarthféle kísérlet Ausztria belszervezkedési vajúdásaiban sötét pontot fog képezni. Midőn így szólunk, nem a kiegyezkedés, a kibékülés eszméjét akarjuk megtámadni. Az osztrák pártharczon kívül állva, mimegtartottuk objectivitásunkat anynyira,hogy nem az örökös pártoskodásban, a nemzetiségek egymás elleni harczában látjuk az osztrák belmozgalmaknak egyedüli nyugvó pontját. A kiegyezkedést, a mindkét fél részéről áldozatokkal, egyezményekkel járó kibékülést mi még ma is hangoztatjuk, daczára mindazoknak, amik történtek, s daczára, hogy a fölkorbácsolt szenvedélyek már-már pártjainkat verdesik. Hanem természetesen az a kiegyezkedés, melyre mi gondolunk, nem az, melynek életbeléptetésénél az egyik fél a másiknak nyakára hág s azt mondja : én már eleget voltam alant, most én vagyok az úr és te a szolga. A Hohenwarth-féle kiegyezkedési kísérlet kompromittálta magát a kiegyezkedés eszméjét, és ez a mai helyzetnek egyik legsötétebb jellemvonása. A jelen osztrák kormány actiójának első perczétől kezdve a dolgokat úgy vitte, hogy ma a csehek moly megoldási művei léphetnek a nyilvánosság elé, mely elejétől végig nem egyéb, mint a hatalom, a túlsúly utáni vagy kendőzetlen nyilatkozata, s e nyilatkozatra azután még azt mondhatják, hogy a benne foglaltak Csehország részéről oly engedményeket jeleznek, melyeken túl a cseh nemzet önmegsemmisítés nélkül egy lépést sem haladhat. A Hohenwarth-féle minisztérium úgy működött, hogy ami nem egyéb, mint a legnyersebb önzés, a szemérmetlen túlkapás, a mások jogos igényeinek lábbal tapadása, az úgy lép előtérbe, mint a béke és egyetértés oltári rára letett nagylelkű áldozat. Ezt tapasztalhatjuk a csehek részéről, s a látvány, melyet a németek nyújtanak, még megdöbbentőbb. Néhány hónapi működéssel a Hohenwarth-kormány szerencsésen elérte, hogy a németség a kiegyezkedésről ma már hallani sem akar, s e magatartásának indokolására még nyomatékos okokat is felhozhat. Csak a cseh tartománygyűlés által ajánlott alaptörvényekre kell mutatnia, s — legalább az ő hite szerint — minden kiegyezkedési kísérlet absurditását kézzelfoghatólag kimutatta. Hohenwarth gróf oly érvet nyomott a megcsökönyösödött ellenszegülés, a huzavonában kedvét találó cselszövény, az Ausztria szervezkedését aláásó hazafiatlanság kezébe, melynél jobbat, hatalmasabbat évtizedek küzdelmeiben sem találhatott. Bármi legyen tehát a válság eredménye, a küzdő felek közötti űr talán többé soha sem hidalható át békés eszközökkel, nyugalmas, a szabadság és polgárosodás útjain mozgó módon. A csehek között oly agitatió kapott lábra, melyet elaltatni nem, csakis megdönteni lehet majd, míg más oldalról a németek között oly szellem kapott túlsúlyra, mely végeredményeiben egyenesen az állam decompositiójára vezethet. A Hohenwarth-féle kísérlet azonban nemcsak a népek közötti kiegyezkedés eszméjét kompromittálta, hanem működésének haotikus körébe magát a koronát is belevonta. Mikép jellemezzük, anélkül, hogy a publicistikai ildom határát túllépnék, azon eljárást, mely kiegyezkedéstakar két államjogi párt között létrehozni , e kiegyezkedés kieszközlésében mindig az alkotmányos elvet hangoztatja, s már a priori a koronát oly módon belevonja actiójába, hogy vagy teljesen praejudikál ez utóbbi végleges határozatának, vagy legalább a küzdő felek egyikének oly helyzetet ad, hogy ez a koronáról ország-világ hallatára azt állíthatja, hogy az már enyagírozta magát, és így többé vissza nem is léphet? Mily helyzet az, midőn Prágában így beszélhetnek, és a bécsi hivatalos és félhivatalos lapok az ily állítások megcáfolására és visszautasítására egy árva szóval sem bírnak válaszolni? Egyedül a cseh tartománygyűléshez intézett királyi leirat-e az, melyben cseh részen az ily magatartás indokolását találják, vagy Hohenwarth gróf még ennél tovább is ment, és csakugyan jogosulttá tette azon prágai állításokat, melyek már önmagukban minden alkotmányos fogalomnak eltorzításai ? Vájjon eszébe kell-e juttatnunk a jelenlegi osztrák kabinetnek, mit jelent az ép Ausztriában, ha magát a koronát is belevonják a pártoknak fejet vesztett, a mérséklet és ildom minden parancsát lábbal taposó vad harczaiba ? A Hohenwarth-féle működésnek még csak egy jellemvonását akarjuk futólag megérinteni. Az 1867-diki kiegyezkedés a legnagyobb féltékenységgel megóvta a szövetségre lépett két államtest önállóságát és függetlenségét. A paritás által még ott is, ahol két állam érdekei egygyé olvadnak és közös elintézést sürgetnek, megtette az önállóság megőrzésére szükséges intézkedéseket. Minden más ügyben, a szorosan vett belügyekben tökéletesen elzárta egymástól a két államot, úgy hogy az egyik a másiknak belügyeibe egyáltalán nem avatkozhatik. Ez elv vonul keresztül az egész 1867-diki művön, ez elv a kiegyezkedés óta lefolyt négy éven át sértetlenül megóvatott — a Hohenwarth-cabinetnek kellett megérkeznie, hogy a kölcsönös függetlenség e nagy biztosítása komolyan veszélyeztessék. Ma úgy állanak a dolgok, hogy oly állami actióban, mely, ha a törvény és állami ildom szabad határok között mozog, csakis szoros osztrák belügy, melyhez sem a magyar, sem a közös kormánynak nincs semmi köze, hogy mondjuk ily kérdés eldöntésében részt kell vennie úgy a magyar, mint a közös kormány tagjainak. Hohenwarth gróf úgy össze-vissza zilálta a kiegyezkedés szálait, az általa létrehozott zűrzavart oly térre is átvitte, hogy a baj meggátlására még oly erők igénybe vétele is komolyan indokolt volt, melyeknek a dolgok természete szerint az úgynevezett osztrák kiegyezkedéshez nincs hozzászólásuk, és melyeknek egy valóságos kiegyezkedésnek nem ellenszegülni, hanem minden tekintetben örülni kellene. Mi teljesen meg vagyunk győződve, hogy Andrássy gróf nem fogja átlépni a határt, melyet eléje a törvény szelleme és betűje von, de vájjon nem hozott-e Hohenwarth gróf máris oly helyzetet létre, melyben még a legóvatosabb, a leglelkiismeretesebb tartózkodás, a fenyegetett jognak törvényes megóvása máris mindazon ódiumot, mindazon gyűlölséget fogja maga után vonni, mely csakis a törvénytelen, túlkapó beavatkozásnak lehetne osztályrésze ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Heti tárcsa. (Az uj Pest. — Ki szereti Pestet? — Az „ellenség.“ — Az igazi „ellenség.“ — A népszínház. — Jó tanácsok.) Kedélyes tűz lobog a kemenczében s az asztalon friss kupa bor áll. Az asztal körül a társaság ifja, aggja ül s a sarjadék lángoló szemmel csugg az öreg bácsin, ki valami nagyon — ha nagyon érdekes tárgyról látszik beszélni. ügy van, érdekes tárgyról mesél az őszbe borult táblabíró az ifjúságnak. Pestről, az épülő, szépülő Pestről hozott a szünetekre hazatért jogász híreket, az új Dunasorról, lóvasutakról, sugárútról, Margit-szigetről és az öreg bácsi szeme könnybe lábbad, mikor ezeket hallja. Hogy halad ez a Pest, ki hitte volna ezt, mikor ő még patvarista korában az újépület körül kacsára vadászott, mikor a Wurmudvar volt a legszélső ház s a lánczhidtér homok és szemétbuczkákból állott! Ő azóta nem látta Pestet, nem volt módjában, még csak azt adja isten megérnie, hogy halála előtt ezt az uj Pestet, hazájának e szemefényét meglátogathassa, megjárhassa. S mikor az öreg táblabiró s az ifjú jogász elmondogatja, ki mit látott itt, az egész kör szemeiben lángolóbb szikrák csillognak, a szívek hangosabban dobognak és sejtelmek ébrednek lelkeikben a nemzet jövőjéről. Nem vesztünk el, sőt haladunk, erősbödünk, szaporodunk! És az egész kör úgy érzi, hogy neki az a darab dunamenti föld kedvesebb az ősi teleknél, drágább a szülői hantnál, és minden kövéhez egyegy vágya tapad, egy-egy imádsága szövődik, egy-egy áldása csatlódik. Mert lehet a franczia büszkébb az ő fényes Párisára, az angol elhízhatja magát óriási Londonán, diadalmas érzés foghatja el az olaszt visszavítt Rómája láttára, de egyik sem szereti fővárosát úgy, mint a magyar az ő Budapestjét. Fájdalmas reménykedéssel szereti és nem szereti ezt a várost senki más, csak a magyar, csupán neki jelenti az jövőjét, csupán az ö létele van hozzáfűzödve elválatlanul, csupán ö bírja e falak közt az ö kis nemzeti mindenét, eredményeit hosszas szellemi s anyagi küzdelmeknek. S az ország megajándékozta e várost gazdagon — terhet vállalt magára érte. Súlyosat, de oly terhet, melyet minden magyar szívesen, örömmel hord, csak aztán látszata legyen, ..,ak e város szive legyen a magyar nemzetnek! Mindenki érzi ezt, még önkénytelenül is, hogy a magyarság Pest nélkül megszűnt nemzet lenni, hogy a magyar Pestről kiszorítva, nincs többé Európában. .... . Pest megmutatta, hogy magyar. Az összes sajtó s az értelmiség nyelvkülönbség nélkül felszólalt, hogy a főváros egy új imolát emeljen az országos nyelvnek, azon nyelvnek, mely e darab földnek megadja saját, különszerü bélyegét. E felszólalásban egy hang kiejté az „ellenség“ szót. Mindenki csodálkozva s meglepetve nézett körül s kérdé: Mi volt ez ? Lehető e, hogy e nemzet már nem ul az örökében, lehető-e, hogy oly hatalmas ellenei volnának saját fészkében, kiktől nem merne már saját nyelvén beszélni ? Van ely ellenség ? S ki legyen ez az ellenség ? E pillanatban a folyosón ajtóm előtt oly zaj támad, hogy alig írhatok. Négy-öt éves gyermekek cziczáznak, hanezuroznak a folyosón köröskörül. „Fogd meg a Pepit!“ „Ne — ne bántsatok!“ „Megfoglak!“ Ezek és más szavak hallatszanak szobámba vig kaczagástól kisérve. Az uj nemzedék mulat. Kikből áll ez uj nemzedék ? A német házmester gyermekei mulatnak egy zsidó család kis fiaival — azok beszélnek oly szépen magyarul. A házmester gyermekei a kis zsidó gyerektől tanulják ezt a nyelvet. . . S ez a kép nem költemény, ez a kép az „ellenség“ táborából örvendetes valóság! Vagy ábránd-e, füleim káprázata e azon budai nyárspolgár, ki azt mondja: „Ezt más időkben nőttem fel és eléggé szégyenlem, hogy saját hazám nyelvét sem tudom, de az én fiam ne szégyenlje már magát.“ Ezek a képtöredékek kerülnek kezünkbe, ha „ellenségeink“ táborába nézünk; ezek, ha kimegyünk a budakörnyéki falvakba, melyek lakossága nemzedékről-nemzedékre jobban tudja hazája nyelvét, ezek, ha azon vidéki városokba tekintünk, melyek még egy évtized előtt sem nyújtottak vigasztaló képet és minden kényszer s erőszak nélkül (az agyarkodó sem vádolhatja erről sem a kormányt, sem a nemzetet!) — puszta szeretetből s rokonszenvből fogadják el a honalapítók nyelvét. Ez volna az „ellenség?“ Csak a nyárlevél-szív bánthatja meg a magyarorsszági németet e névvel a kedélyes „sógor“ tiltakozik e czím ellen. De mégis vannak „ellenségeink“, bizonyára vannak. Üssük fel közéletünk albumát, akadunk ott elég képre. Az első félelmes (!) ellenség egy vaskalapos, göthös öreg úr, kövér tokával, ki hosszú köpenyeget hord télen-nyáron. Napjait részint sétányokon tölti egy-két barátjával, részint a sorházakban. Újságot nem szeret olvasni a „Wiener Zseitung“-on kívül. Nincs megelégedve semmivel sem, ami 67 óta történt, mikort. i. őkényelmes hivatalából kiesett, nyugdíjba lépett és egy csöndes kis városnegyedbe visszavonult. Ha semmivel sincs megelégedve, a magyarsággal legkevésbé lehet az, minélfogva Andrássyt, Kerkapolyt csak afféle hézagtöltő minisztereknek tekinti, kik után egykor megint a Metternich vagy Bach-iskola növendékei fognak kormányra kerülni. Ez az „ellenség“ félelmes, nagyon félelmes, annál félelmes, mert egy szál katonája sincsen. Fogadókban, kávéházakban nem egyszer találni nagy garral szónokló szőke urakkal, kik ételükhöz szükséges fűszerül tekintenek egy kis ócsárlást a magyarországi viszonyokra. Magyarország fidonc! Pest — mi ez a Pest ? Sárfészek. Mi a magyar nemzet ? Ázsiai barbár. Csak adómét műveltség teremthet e földön édent. Ő is azért jött ide, nem telepszik ugyan le állandólag, hanem 10—15 évre e hazába költözött s itt ideiglenesen üzletet folytat, melyből meggazdagodni szándékszik, aztán megint visszamegy. Lábáról a külföld porát nem akarja lerázni, ö itt is németnek tekinti magát s a miért ő és még néhány száz vagy ezer hasontársa ideiglenesen letelepszik, azért ö ez országot lefoglalja a német kultúra számára, mint a tengerészek a fölfedezett szigeteket, világrészeket, uralkodóik részét. Ez az ur nagy hangon szeret beszélni — s kétségkívül igen félelmes, mert hadseregének létszáma a föntebb vázolt öreg ur hadcsapatainak létszámával versenyez. Nem rendelkezik nagyobb haderővel ama külföldön tanult úr sem, ki haza jővén, azt hiszi, hogy világlátottságában csak akkor fognak hinni, ha kivetkőzik minden hazai emlékből, eldobja gyermekkora hagyományait, elcsitítja magában a dajka-dalokat. — Ez az úr nem vesz tudomást a hazai szellemi életről, nem is akarja ismerni szülőföldje nyelvét és költészetét, történetét, irodalmát, a külföld szellemvilágában táplálkozik s idegen szellemet igyekszik ki , körében meghonosítani. Ez az ur különböző életpályákon jelentkezik, de egyben mindig hasonló , hogy szellemileg nem akar meghonosulni. Ez a néhány fénykép eredetije volna a félelmes „ellenség ?“ Kire támaszkodnak ők, mire hivatkoznak, hol talál szavuk viszhangra e határokon saját nyelvrokonaink közt? Agyrémekben él, ki a magyarországi németben nem teszen föl testvéri, őszinte szeretetet azon nemzet iránt, mely az ő nyelvét soha sem bántotta, kebelébe csak az önkény áttérteket fogadó, őseiket gazdag kiváltságok sánczaival megőrző saját szokásaikban, életmódjukban, jogaikban. A/, igazán félelmes„ellenség“ magunk között, saját sorainkban van. Ott van a közönyös magyar, ki semmihez sem nyúl azon kényelmes phrasis ürügye alatt,hogy a szükség maga teremt meg mindent. Ott a félénk magyar, ki önként lemond mindazon jogokról, melyek nélkül a gazda nem lehet otthonos saját házában s azon balhitben él, hogy néhány vélt ellenét lefegyverzi, ha maga rakja le fegyvereit. Ott van a vad magyar, ki terméketlen pattogásban találja a hazafiságot és léha átkozódással vél a dolgok állásán lendíteni, vakul elzárkózván a körülmények tiszta áttekintése elől,és ósdi, elévült álláspontjától nem akar tágítani. Ezek a félelmes ellenségek, ezektől kell tartanunk, ezeket kell leküzdenünk. Mástól ne féljünk, midőn a haladás terén egyegy lépést akarunk tenni előre. Meg akarnánk e tárgytól válni, hogy a hét eseményeinek gazdag választékában kevésbé hajtott tárgyon koptassuk tollunkat, de — megváltjuk — a tárgy fontossága visszaterel régi kerékvágásába. A fővárosi közélet magyarosodása van a színházzal összekötve s nem lehet e háztól — melyet óhajunk már épülőben lát — néhány jó tanács nélkül megválnunk. Az alapévet akarjuk kijelölni, melyből e kérdés tárgyalandó volna. Sok hazai vállalat dőlt már dugába, vagy hunyt el kora reggel, mert mi magyarok — nyelvkülönbség nélkül — szeretünk valamit nagyban kezdeni és a létező körülmények mellőztével nagyobb terhet fektetni az alapra, mint amennyit ez elbír. Minden vállalat alapelve: minél kevesebb költséggel, szorosan a körülményekhez szabott eszközökkel létesíteni valamit, s azt takarékos gazdálkodással vezetni, hogy a kis mag megfoganván, erősen meggyökerezzék és hatalmas törzsök nőhessen belőle. Tehát szerény (nem szegényes), de egészséges kezdet, óvatos és helyes vezérlet az egyedüli biztosíték, hogy bármily vállalat ne szmleges, hanem valódi életet folytasson. Ezt kell nekünk magyaroknak az okos és gazdálkodó külföldtől tanulnunk mind magán-, mind közéletünkben. A múlt nyár is szolgáltatott példát. A budai színkör nem kövér talaj, és Latabár még sem bukott meg. (A koczkáztató csodákat nem mivelt, de óvatosan osztotta be magának ügyeit, számítással munkálkodott és a mérsékelt pártolás sem metsző életerét. E példa egyúttal fényes bizonyságul szolgál azon lanyhák ellen, kik a budai népszínház sorsára utalva, tagadják egy pesti népszínház jövedelmes voltát, de a német színház szükségességén nem kételkednek, noha egész sor német színigazgató bukott meg (Alsdorf, Winter, Dietrich stb.) állami támogatás mellett, Pest legjobb helyén levő színházzal és dús alaptőkével. —De Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A helyzethez. Pest, oct. 21. Késő esti órákban Bécsből vett távirati hireinket a következőkbe foglaljuk: A nagy miniszteri értekezletek véget értek, s gr. Andrássy még ma Pestre utazik le. A miniszteri értekezletek compromissumot hoztak létre, melyekben a közvetítő a magyar miniszterelnök volt. E compromissum némi fenntartással létesült ugyan, de a dolgok úgy állanak, hogy a kabinetkérdés egyelőre minden oldalon abbahagyatott. A megállapított elvekre nézve ő felsége az eldöntést fenntartá magának, s azt hírlik, hogy Hohenwarth Prágából Riegert s Clam-Martinitzet Bécsbe hívta, kikkel a compromissumot közli. A csehektől fog függni, hogy elszakitják-e a tárgyalások fonalát, vagy pedig ezt tovább fűzik. Addig a cseh országgyűléshez intézendő királyi leirat függőben marad. A magyar miniszterelnök diplomatikus fellépéséről csak egy hang uralkodik: az elismerés s méltánylás hangja. Ma az osztrák miniszterek tartottak tanácsot, melyben Schaffte szintúgy, mint a többi ministerek elfogadták a Hohenwart által némi fenntartással helyeselt compromissumot. Egy uj püspök. Pest, oct. 21. © Ipolyi Arnold püspöki kinevezése, mely jó ideje bevégzett tény volt, a fővárosi körökben igen jó hatást szült; mindenki e kitűnő egyházi férfiúnak az egyház körül szerzett érdemei mellett kivált tudományosságát látja megjutalmazva. Már kanonoki kineveztetése alkalmával e szempontból ítélte meg a közönség Ipolyi előmozdítását, annál inkább van tehát okunk a mostani kineveztetésnek örvendeni, mert az új főpap magas méltóságával járó befolyását mindenesetre a hazai tudományosság és művészet emelésére fogja felhasználni. De különösen szerencsésnek tartjuk e választást politikai szempontból. Ipolyi egy jobbatlan tótnyelvű megye szülöttje, de minden izében magyar; ha valakinek, úgy neki sikerülhet az évek során át fölizgatott kedélyeket a beszterczebányai egyházmegye területén lecsillapítani és odahatni, hogy a megyei papság ezután jobb szellemben neveltessék. Azonban van még egy nevezetes pont Ipolyi kineveztetésénél. Ő az első püspök, ki az új katholicismus korszakában vette ő felsége kinevező kéziratát; neki püspöktársaival szemben semmiféle kötelezettsége sincsen, azért elvárja tőle az egész hazai értelmiség, hogy nem hazudtolja meg a benne helyezett reményeket, mint egy más püspök-kollegája, ki máról holnapra szakitván szabadelvű múltjával, egy merész fordulattal az ultramontánok táborába átcsapott. E reményünkben mi is mondjuk Ipolyi Arnold püspöknek: Ad multos an nos! Pest, oct. 21. —1.— A helyzet súlya a bank-és a valutakérdés megoldásánál annál nagyobb, mert mindkét kérdés egyidejűleg lép fel, mindkettő egyszerre követeli végleges megoldását. Sürgős követelmény , hogy az összes forgalmat, a rendes kerékvágásból kisodort pénzérték-viszonyo- o kát elvégre-valahára szabályozzuk, s hogy az agio- s üzletélet rendkívüli ingatagsá gio gaiból bizonyos szilárd állandóságba térjünk át. És ismét sürgős ama követelmény, hogy a bécsi nemzeti bank feltétlen uralm alól felszabadítsuk hazánk üzleti viszonyait, és hogy amennyire lehetséges, önállóan döntsünk hiteligényeinkben. A két kérdés közül sokan a bankkérés megoldását égetőbbnek találják. És első pillanatra csakugyan sok indok szól a mellett, hogy önálló magyar jegybank minél előbb, s törik, szakad, létesíttessék. Egyrészt kétséget sem szenved, miszerint pénzügyi viszonyainkban Bécstől való függésünknek egyik lényeges oka a nemzeti bankban keresendő; de korántsem kívánjuk ezáltal azt mondani, hogy önálló magyar bank létében Bécstől egészen függetlenek volnánk, mert jól tudjuk, miszerint közgazdasági függetegség nem származhatik csak egy intézménytől. Másrészt bizonyos az is, hogy a bécsi bank határozottan gépies és nehézkes szervezete folytán az összes forgalomra, és pedig nemcsak a magyar, hanem magára az osztrák pénzpiacz forgalmára nézve is felette bénító hatással van. Azon válságok, melyeket 1868 óta érezünk s melyekben jelenleg is élünk, azon zavarok, melyek főleg őszkor majdnem évenkint a pénzpiacon mutatkoznak , határozottan arra engedni következtetni,hogy a bank működésében, s különösen a bankadó szabályzataiban vannak pontozatok, melyek a közgazdaság természetével, különösen jelen forgalmi igényeinkkel ellenkeznek. Mindezen körülmények egy magyar jegybank felállítását sürgetik, s nem csoda, ha több oldalról határozottan a jegybank felállítását követelik is, mert egy ily önálló intézmény hihetőleg közgazdasági önállósításunkat vonná maga után. Nem akarjuk ezúttal tüzetesen taglalni e kérdést, miután az ügy sem vezetne czélhoz, ha következetesen az általunk felemlített második kérdéssel, a valutaügygyel nem hozzuk kapcsolatba. Kétségkívüli ugyanis, hogy mindaddig, míg a valuta nincs rendezve, kényszerfolyam nélküli bankjegyeknek kibocsátása nálunk ép oly indokolatlan, mint nevetséges lenne; senkinek sem kellene az új bankjegy a közforgalomban, mert az ezüstöt képviselő jegy ép úgy, mint jelenleg az ezüst, a belföldi forgalomból a kényszerforgalmi jegyek által kiszoríttatnék. Ha az új magyar bank kényszerfolyamú jegyek kibocsátására hatalmaztatnék föl, akkor a mostani zavart értékviszonyainkhoz még egy újabb zavart okozó elem csatlakoznék, mi oly állapotot idézhetne elő, milyent épen a forgalom rendezése érdekéből kívánnunk nem lehet.