Pesti Napló, 1872. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1872-02-21 / 42. szám

42. szám. Szerda, február 31.1873. 33. évi folyam. Hirdetmények dija­­ Szerkesztési iroda: 0 haeaboe petiteor egyitti hir­detésnél • ojkr. Bélyeg«) kflHn Majkr. IfawteaUki­tu» T. aim. L­imilit S btp nellemi részét illeti minden köslemdny » sieikoutteeighee inUsead#. levelek esek m­áért is fogad Ütnek el. Ferencdek-tere V. leám (Oldiaink A. lap anya­gi tálcát illető közle­mények (előflaetán­ páne , kiadóa körflli penaeeok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhez ínténendök. Kiadó-hivatal: REGGELI KIADÁS. Elölvetési föltételek: Yidékre, peetén­­ helyben, háahes hordva: Ef á*a évre ... n írt. Félévre .... I­ ki Negyedévre ... I , H­b. Két hóra .... • . 70 kf. Egy héra ... 1­­ 86 kr Nyis­tér: • haeéhm petitM« SO «jkx. Pest, február 20. A képviselőház holnap nagyfontosságú, életbevágó ügy felett indítja meg a tár­gyalást. Ez valószínűleg a legkomolyabb kérdés, mely a jelen parliamentet még foglalkoztatni fogja. Az új választási tör­vény a jelen képviselőháznak oly hagya­téka leend, mely emlékét meg fogja őriz­ni a jövő parliamentekben, mely szelle­mileg túléli őt, s kihat a jövő törvényho­zásokra. Hő óhajunk, hogy a képviselő­ház minden tagja a megoldandó feladat magaslatán álljon. Most, midőn a parl­a­ment rendelkezésére álló idő már csak néhány rövid hétre szorul, fokozódott hatása van mindennek, a­mit tesz és a­mit mulaszt. A szellemekben már él és működik a jövő választások mozgalma, s­­ izgékonyabbakká, érzékenyebbekké teszi a kedélyeket. A kiejtett szónak jelenleg kettőzött a hatása, a hozott határozatnak hatványozott a foganatja. E helyzet komoly kötelezettségeket ró az egész parlamentre úgy, mint annak egyes pártjaira. A többség nem fogja szem elől téveszteni, hogy utolsó nagy művének hatása a legközvetlenebb s a jövő nagy mozgalmakban a legélénkebb. A többség e tudatnak hatása alatt már előre mindent megtett, hogy ne kelljen tartania attól, hogy majd alkalmazni fog­ják reá a bibliai mondást: gyümölcseiken ismerhetitek meg őket. A kormány tán még nem lépett elő törvényjavaslattal, mely a pártkonferenciákban, az osztá­lyokban oly élénk, beható, mindenre ki­terjedő discussiónak lett volna tárgya, mint a szóban levő törvényjavaslat. Kor­mány és többség között a legtüzetesebb eszmecsere után oly megállapodás jött végre létre, mely fenntartva az eredeti törvényjavaslat alapgondolatait s a revisió alá került pontok legfontosabbjait, egy­szersmind magába öleli az eszmecsere menetében felmerült jogos igényeket. A többségnek álláspontja tiszta és egy­szerű. A mi disharmonikus volt a javaslat egyes pontjai feletti ítéletben, az az elő­zetes vitákban teljesen kiegyenlíttetett. Jelenleg pártnak és kormánynak a teljes nézetegység oly képét kell nyújtani, a­mely annál örvendetesebb hatás gyakor­lására van hivatva, minél közelebbek a választások, s minél viszásabban hatna ép ennek folytán ily fontos kérdésben még a csekélyebb differencia is. Ha a többség remélhető magatartásá­nak jellemzésétől az ellenzék álláspontjá­nak latolgatására térünk át, erőszakot kell tennünk érzelmeinken, nehogy túlsá­gosan keserűek legyünk. Csakugyan érez­nie kell már magának a balközépnek, hogy belsejében a bomlás férge rág, más­különben nem ragadtatná magát oly túlzó, minden tekintetben indokolatlan határozatokra, mint a­milyet a szóban levő törvényjavaslat ügyében hozott. A balközép pártconferentiája ugyanis elha­tározta, hogy a javaslatot még az általá­nos vita alapjául sem fogadja el. És mi­vel indokolja azt a clubhatározat, a­mint azt a párt közlönye nyilvánosságra hozta, e drastikus végzését ? Általános szóvirá­gokkal és apró részletekkel, melyek épen­séggel nem engednek következtetést a ja­vaslat egészére. Íme egy fontos, életbevágó reformmű, melynek elodázhatlanságát maga az el­lenzék is elismeri. A baloldalnak nincs oly megcsökönyösödött tagja, mely nem látná be, hogy az 1848-diki törvényhozás műve, sebbel-lábbal fogantva, sok tekin­tetben revistót sürget. Ezt az ellenzék elő­kelőbb tagjai maguk is elismerték nem egy ízben, országgyűlési beszédekben úgy, mint hírlapi nyilatkozatokban. A belügy­miniszter megfelelni akarván a közodaj­­nak, előterjeszt egy törvényjavaslatot. A többség lelkiismeretes komolysággal be­lebocsátkozik a javaslat vizsgálatába, min­den egyes pontot hosszú vita tárgyává tesz, s végre a kormány­nyal egyetértve, megállapodásra jut. Mit határoz ezzel szemben az ellenzék? Egyszerűen félre­veti a törvényt. Neki még annyira sem jó, hogy hibáin és fogyatkozásain egyál­talán segítni lehessen. Túlzást követünk-e el, ha ily bámulatos magatartásból azt következtetjük, hogy az ellenzéknek csak azért rész a javaslat, mivel neki egyálta­lán nem kell az 1848-diki törvény revi­­siója? Politikai czéljainak úgy felel meg a régi törvény, a­mint az van, összes hé­zagosságaival, kétértelműségeivel és fo­gyatkozásaival? A baloldali pártconferentiának e hatá­rozata a priori rányomja a bélyeget e párt kitűnőségeinek minden nyilatkoza­tára, melyekhez a megindulandó viták menetében szerencsénk leend. Előrelátha­tólag sok szép szót fogunk hallani, kongó phrasisokat haladásról, szabadelvűségről, reformról.E határozat pharistismusnak bé­lyegzi már előre e nyilatkozatokat egytől­­egyig. Álcra az a szabadelvűség, kendő­zött az a reformvágy, mely ily javaslat­tal szemközt az absolut tagadás állás­pontjára áll. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Az idealistikus vígjáték. (A Kisfaludy-Társaság által koszoruzott „Komédia el­méletéből.) II. A romantikus regevígjáték. Az idealistikus vígjáték, melyben főelem gya­nánt a phantastikumot tanultuk ismerni, saját alakot ölt a romantikus költészet úgynevezett regevngj­átékaiban. A képzelem merész játéka, mely kedves, tarka álomképekben vezeti elénk az egybeolvadt ter­mészeti és szellemi világot, itt is a phantastiku­­mot teszi uralkodóvá, csak hogy a romantikus világk­érlet annyiban határozott lépést tesz előre, a­mennyiben e képzelmi világ középpontjává is az embert, annak egyéni sorsát tette, miáltal a fejleményekben, vonatkozásokban gazdagabb, s lélektani érdekeltségünkre nézve kielégítőbb cselekvénye lön a komédiának. A romantikus regeköltészetet általában azon üdeség és közvetlenség jellemzi, mely egyedül a népképzelemre támaszkodó, abban leledző köl­tői genius sajátja. Mily hatással alkalmazza Shakespeare tragédiáiban a csodálatos elemet, mely költőileg hivő lelkébe a középkor képzel­mi életének mágikus szürkületéből szállt át ha­gyománykép ! És phantastikus vigjátékaiban, a „Viharban“, „Téli regében“ s legfőkép a „Szent­­ivánéji álomban“ mily kimondhatatlan báj, el­lenállhatlan varázs vesz körül bennünket, mi­dőn az elfek, gnómok s egyéb szellemek tarka játéka és játszi üzelme a csodák világát tárja fel bámuló szemeink elől. S tagadhatjuk-e, hogy a varázsnak egyik fő oka abban rejlik, miszerint Shakespeare a néphit, vagy ha akarjuk, a ba­bona elemeit használta fel, de volt ereje mind e csodát a dráma szervezetébe úgy belefonni, hogy a való és képzelt világ egybeolvad, s bár csak a költemény közvetlen szemlélete alatt, a leg­kedvesebb csalódás karjain érezzük magunkat a phantastikus humor ez örökszép országában hordoztatni. A „Szent-ivánéji álom“ a legbe­­végzettebb minta e nemben, mely Shakespearet és oly magasra helyezi a vig , mint a világbá­multa komoly művei a tragikai múzsa felkentjei között. A romantikus regevigjátékok és az aristopha­­nesi komédia közti különbség sok pontban fel­tűnik. Hestner néhány vonásban így jellemzi az elsőt: „E regevigjáték egy üde, derült idyll, tavaszillatú és álomszerű, mint ez a nyájas rege­világhoz illik. A képzelem kényelmesen engedi át magát álomszülte képei kedves játékának, boldogan ringatózik s enyeleg önmagában. Azért itt nincs ama szándékolt megsértése a költői csa­lódásnak, mint Aristophanesnél; ellenkezőleg, e szellős regevilág szabad, tisztán határolt saját világ, s a költő gondosan figyel arra, hogy az esetlen val­óság durva szele szét ne dúlja e köny­­nyed álmok verőfényes vidámságát. A jellemek és helyzetek illatos rajzolása, az egymást ke­resztülvágó események kalandos tarkasága, a komikai fénysugarak, melyek a valóságból át­lövellnek, hogy az álomvilág mint igaz és ész­szerű, a valóság azonban mint természetellenes és zavart tükröződjék le, a beszőtt dalok álom­szerűen elmosódó hangjai, mindez csak arra szolgál, hogy a néző teljesen elbűvöltessék, s csalfa játékkal hit ébresztessék benne ezen ter­mészetfeletti világfolyás igazsága iránt.“ És mi hiszünk, mindaddig, mig a költő akar­ja. S midőn elvonja szemünk elől a kaleidosko­­pot, a valóságra ébredve is fennmarad lelkünk­ben a látottak felett érzett ideális derültség, s ennek édességét könnyebb kebellel viszszük magunkkal a mindennapi élet zűrzavarába. A regevigjátékban kétségtelenül Shaks­­peare adta a legtökéletesebbet, de az olasz és német irodalom e nemű termékei közt is van több, melyek igazi ihlettel, tiszta humorral, a népies elem szerencsés felhasználásával írva, valódi kecsesei bírnak. Az olaszok közt Carlo Gozzi volt, ki 1761-ben a velenczei dajka mesén alapuló „Fiaba dell' amore delle tre melarance“ czímű darabjával ez iránynak megkezdője lett, s abban folytonos siker közt állandóan megma­radt, daczára ama befolyásnak, melyet Goldoni csel- és családi vígj­átékaival a közönség fran­­cziás ízlésű részére gyakorolt. A németek közt Tieck L. közelíte meg leg­inkább az idealistikus vígjáték magaslatát. Sok van költészetében, ami Aristophanesre és Shaks­­pearere emlékeztet, de a színszerűség elhanyago­lása, s gyakran túlzó phantastikuma okozák, hogy művei már születésük korában is inkább csak irodalmi érdekkel bírtak. Platen és Prutz sem voltak szerencsésebbek. Tisztán irodalmi és politikai viszonyokra czélozván, s a satyriai ele­met az ideális komikum rovására egész metsző erejével alkalmazván, tárgy és styl miatt elma­radtak a sikertől. Eredménydúsabb volt Ray­mond munkássága, a­ki a németeknél Gozzi sze­repét vállalta el, s a népmondák felhasználásá­val egy új fajnak, az úgynevezett „Zauberpos­­se“-nek jön megteremtője, mihez a theoretiku­­sok a jövőre nézve is sok reményt kötnek. A mi vígjátékunkban a phantastikus irány­nak igen gyér nyomai vannak. Alig tudnánk mást nevezni, mint a tiszta humorú „ Aesoptist“ Rákosi Jenőtől, és­ Északi Károly „Cydoni almá­ját“, melynek alapeszméje, a szerelem hatalmá­nak dicsőítése, sikerülten van egy symbolikus, de életteljes cselekvény képébe öltöztetve. Még néhány észrevételt, melyek egy egészen új térre vezetnek bennünket. A komikum főforrása a való élet lévén, az idealistikus vígjáték minden nagyszerűsége és bájai mellett sem vonhatja el érdekeltségünket azon iránytól, mely nem a világhumor phantas­tikus képeiben, hanem a közönséges lét jelensé­geiben tárja fel a nevetségest, egyszermind meg­­eszményítvén a realitást. Szükségét érezzük an­nak, hogy a költészet alkotásaiban azon ténye­zőket szemlélhessük, melyek saját külső és belső életünket meghatározzák. A költő maga a kor behatása alatt állván, hódol az egyetemes világ­nézetnek, s oly eszméknek fog kifejezést adni, melyek uralkodó joggal foglalták el a szelle­meket. Az ember tud lelkesülni, képes magát idő­­közönként az idealizmus szárnyain magasabb, a valóság feletti régiókba emelni, de sohasem fogja magát annyira megtagadhatni, hogy egé­szen ellökje magától érzéki élete alapját, a való­ságot. Ehhez van tapadva lénye,ettől veszik irá­nyukat mindazon eszmék, melyek a földi lét kérdéseiben vezérelvesül szolgálnak... E hely­zet teremté a realistikus vígjátékot Köz­vetlen Aristophanes után már a görögöknél meg­jelenik az újnak nevezett komédia, mely a magán­életben, egészen reális életviszonyok közt játszván, határozott ellentétet képezett tárgy­ban, szerkezetben és stylben az aristophanesi vígjátékkal. Nem akarván azon meddő kérdést taglalni, vájjon visszaesés vagy haladás volt-e a komé­diában e realistikus irány feltámadása, csak arra akarunk itt utalni, hogy a phantastikum mel­lőzése, s az arczképező, egyénítő komédia nem­csak a görög nép hanyatlási korának, a nyilvá­nosságtól visszavonuló, s a közönséges lét med­rében haladó élet elemeinek felelt meg, hanem egyetemes jogérvényt követelt mindenütt, a­hol a tisztán emberi művelődés, emelkedésben és sülyedésben képezi a népélet fő mozgató elemét Az ez által teremtett körben fogja a vígjáték azon anyagot találni, melyben a kort erkölcsei­vel hűn adhatja vissza, s elhagyván a mythost, a családélet változatai közt, s egyetemes em­beri tulajdonokból alakult jellemeket rajzolhat Névy László. Fest, február 20. (Országgyűlési időszakunk) vége felé jár, s ha a húsvéti szünidőkre csak négy napot számítunk is, s leszámítjuk az utolsó 8—9 napot, melyet a két ház között, egyes javaslatok tárgyában váltandó üzenetek és a törvények ki­hirdetései bizonyára igénybe vesznek, tulajdon­­képen a munkanap alig van 45. Vessünk pedig csak egy pillantást arra a nagy munkahalmazra, melyet ez idő alatt el kellene végezni. Ott a vá­lasztási, incompatibilitási s a képv, mandátu­mokat meghosszabbító javaslatok; ott a catas­­ter kérdése; ott a főváros és a Király­föld rende­zése ; ott az utonorozási visszaélések megszünte­tését s az altisztek alkalmazását illető javasla­tok; ott a Lloyd és a gőzhajózási társulati kér­dés, ott lesz alkalmasint még néhány vasút s más ügy, miután sorozatunkat korántsem tartjuk teljesnek. Hogy jut-e mindezekre idő, azt ma még bajos lenne megmondani; annyi azonban bizo­nyos, hogy csakis a leglelkiismeretesb munka­­beosztás, és az idővel való takarékoskodás mel­lett juthat; különösen ha figyelembe veszszük, hogy húsvét után alkalmasint a képviselőknek csak egy része jön fel Pestre, a többit házi gond és a választási mozgalmak valószínűleg otthon marasztja. Oly nagyfontosságú tárgyak lévén napiren­den, minek az elősoroltak, természetes, hogy sür­getnünk kell azok legbehatóbb megvitatását. De midőn ezt sürgetjük, különösen a Deák-párt tag­jait az ügy érdekében kell kérnünk,­ hogy a vitákat a lehető rövidre vonják össze. A bal­közép, mely egyáltalán nem fogadja el a válasz­tási törv­-j­avaslatot, remélhetőleg tán csak nem fogja minden egyes részletnél azt bizonygatni, hogy ezt meg azt sem fogadja el, hanem meg­elégszik bizonyos általános kijelentésekkel. A választási törv­­javaslat általános vitájára kü­lönben már ma 20 szónok volt följegyezve, re­ményük azonban, hogy a vita két hét alatt vé­get ér. (A 80 millió bankadósság tár­gy­á­b­a­n) "a „N. Freie Presse“ ma felel múlt­kori czikkünkre.A bécsi lap semmi­ ujabb érvvel sem állván elő, viszon válaszunk igen rövid le­het. A „N. Fr. Pr.“ először is azt mondja, hogy épen azon körülmény folytán, mert az 1867. XVI t. sz. hallgat a 80 millióról, épen ez bizonyítja, hogy amaz adósság függőben hagyatott. Argu­­mentatiónak ez bizony nem a legjobb. Hisz a XV. t. sz. részletesen elősorolja mindazt, a­mi az §§. „eddigi államadósságok“ kifejezése alatt nem értetett, s miután kihagyja a 80 milliót, világos, hogy ez amaz „eddigi“ kifejezés alatt értendő és Magyarország a 80 millióért semmi különös köteleztetést nem vállalt. Különben rész­letesen elmondtuk már az okmány történetét, mely a 80 milliót világosan tartalmazta. A „N. Fr. Pr.“ erre azt feleli, hogy „ez írásra“ nem ad semmit, s idézi Brestl osztrák pénzügyminiszter nyilatkozatát, melyet 1868 oct. 20-án a reiebs­­rath képviselőházában tett, s melyben azt mond­ta, „hogy felszólította a magyar pénzügyminisz­tert tárgyalásokra a 80 millióból Magyarorszá­got illető részre nézve, de a magyar pénz­ügyminiszter (az általunk idé­zett okmányra hivatkozva,) azt jelenték­i, hogy Magyaror­szágot emez adósság nem i­l­l­e­­t­i.“ A „N. Fr. Pr.“ ez adatot, Breszl szavait maga mellett idézi, holott bizonyításra sem szorul, hogy ez is, a­mennyiben Lónyay nyilat­kozatát tartalmazza, a „P. N.“ álláspontját erő­síti. Végül még csak egy megjegyzést kell ten­nünk. Miután a „N. Fr. Pr.“ kijelenti, hogy ez ügyben nem csak egyéni nézetét fejezi ki, ré­szünkről biztosíthatjuk, hogy mindazon magyar államférfiak, kik a kiegyezési tárgyalásoknál közreműködtek, e kérdésben az általunk elfog­lalt álláspontot vallják a magukénak. (Az erdélyi képviselők emlékira­táról) már esti lapunkban emlékeztünk meg. Újabban ugyanez ügyben a következő tudósí­tást vettük : Úgy látszik, hogy az emlékirat, melyet közelebbről nyújtottak be az erdélyi képviselők Lónyay gróf miniszterelnökhöz, és melyről a „Napló“ már többször szólt, a kívánt sikert fogja eredményezni. Mint biztos kutfor­­rásból értesülök, amaz emlékirat egy miniszter­­tanácsban beható tanácskozmány tárgyául szol­gált és a kormány megállapodásai, talán az egy bányászati kérdés kivételével, az emlékirat szel­lemének megfelelőleg ütöttek ki. Mint első gya­korlati és nem csekély fontosságú eredményét eme határozatoknak fölemlíthetem, hogy az úr­béri kárpótlási visszatérítésekre vonatkozó tár­gyalások felfüggesztettek. Reméljük, hogy ezút­tal a gyors első lépést a többi pontokra nézve is erélyes intézkedések fogják követni, melyek Erdélyt és képviselőit alkalmasak lesznek meg­nyugtatni. Fest, február 20. Míg a képviselőházban ma a bankügyi vita menetében Trefort Ágoston párbe­szédén kívül főleg G­h­y­c­z­y Kálmán ama vádja vonta magára a közfigyelmet, melyet inkább szónoki hévvel hangozta­tott, mint érvekkel védett, hogy t. i. a Deák-párt egyáltalán nem akarja az ön­álló magyar bankot, a főrendi ház rend­szerint csendes üléstermét nagyobb sza­bású emotió foglalkoztatá. Pauler minisztert az a megtiszteltetés érte, hogy megtámadta H­a­y­n­a­­­d érsek, gr.Cziráky János és b.Wenckheim László. Az utóbbi annyira, hogy nem is fogadta el a költségvetést. A kormány vallásügyi politikáját melegen helyeslő gr. Erdődy Sándor, míg b. Prónay kijelenté, hogy az iskolai ügyben Hay­­nald érsekkel egy álláspontot foglal el. B. V­a­y Miklós a napirendre futatta a méltóságos főrendeket, báró S­e­n­n­y­e­y Pál pedig egy finom elmeélű, békítő és nem is békítő beszédet tartott, melyet azonban, minthogy bőven akarjuk ismer­tetni, csak közelebb mutathatunk be. Őszintén bevalljuk, hogy sok tekintet­ből amaz irányzat nyílt fellépését, melyet ma a főrendiház néhány tagja documen­­tált, összes haladásunkra csakis kedvező­nek tarthatjuk. Fölösleges munkát végeznénk, ha ma bizonyítani akarnék a placetumnak és sa­játságos viszonyaink közötti jogosultsá­gát, vagy ha a főrendeket arra figyelmez­tetni, hogy az általános vallásszabadság oly proclamálása, mely a placetumot fölös­legessé tenné, szükségkép feltételezi azon privilégiumok eltörlését, melyeknek a kath. hierarchia birtokában van. Az sem fog eszünkbe jutni, hogy a közös és fe­lekezeti iskolákról írjunk dissertatiókat, vagy hogy a cultusminisztert védjük, mert megtámadták azért, a­mit tett, midőn ne­künk oly sokszor kell őt támadnunk azért, hogy nem teszi azt, a­mit tennie kellene. Nagyobb, általános szempontból akar­juk tekinteni a mai főrendiházi vitát, s nekünk úgy látszik, hogy ezt is az idő ama nevezetes jelei közé kell számítanunk, melyekben csak a legutóbbi napok is oly gazdagok voltak. Az ellenzéki körökből hangoztatott jel­szó, hogy tegyen le az ellenzék a közjogi vitáról, nem találhatott jobb feleletet, mint néhány conservatív kormánypárti azon nyilatkozatát, hogy ők a vallásügyi kérdé­sek terén nem vallják magukénak a Deák párt álláspontját. Figyelemre méltó talál­kozása ez az idők jeleinek. Nem vagyunk ugyan még ott, hogy a liberalizmus ba­­rátjai töltögessék a Victoria-lövésekre az ágyukat; nem ismerjük félre a küzdelmek nehézségeit, melyek előtt állunk; de mi­után kétségtelen, hogy ép a conservativ urak sorakozása a liberális elemeket szük­ségkép felrázza tétlenségéből, s miután az általuk provocált harcz eredménye a nem­zet nagy zöme, közérzülete és meggyőző­désénél fogva kétes nem lehet, majd­nem kívánnunk kell, hogy emlékeztessék minduntalan a kormányt és Deák-pártot a régi lobogók régi színeire. Nem tartunk attól, hogy a nemzet e színeket meg ne ismerje. Ott van felje­gyezve e lobogón a főrendiház reformja is, s a ház a haladásnak nem tehet jobb szolgálatot, mint a­midőn fellépései által csakis arra figyelmeztet, hogy a reform mily sürgetőn szükséges. A mai leczke sokkal újabb, semhogy elfelejthetné a kö­vetkező törvényhozás. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése február 20-kán, I. (Folytatás esti kiadásunkhoz.) Elnök: Perczel Béla. Jegyzők: Széll Kálmán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: Lónyay M. gr., Pauler Tivadar, Simonyi Ernő . A bankbizottság javaslata és a Trefort határozati javaslata közt lényeges különbség van, de csak a szavakra nézve, a lé­nyeg mindkettőben ugyanaz, az, hogy egye­dül és kizárólag az osztrák nemzeti bankkal kell alkudozni. A miniszter ugyan azt mondta, hogy három lehetőség van a bankügy kérdésében, de szóló meg van győződve, hogy a miniszter a bé­csi bankkal fog alkudozni, mert más utat követ­nie nem szabad. Miután a szólók közül minden­ki elismerte, hogy Magyarországon mélhatla­­nul szükséges egy önálló bank, s miután az ál­tala benyújtott határozati javaslat által azt biz­tosíttatni kívánja, ajánlja annak elfogadását. (Helyeslés a szélső balon.) Trefort Ágost: Midőn jogommal aka­rok élni, nem fogok a t. ház türelmével vissza­élni. (Halljuk!) Nem fogok kihívó hangon be­szélni, mi­által előadásom talán érdekben nyer­ne, hanem követem azon száraz modort, mely­ben t. barátom Móricz Pál és Horn képviselő úr szerint szegény és szerény javaslatomat moti­váltam. Megvallom, e modort a bankügy kérdé­séhez illőbbnek tartom, mint azon szóbeli gaz­dagságot, mely némelykor igen kórságos álla­potokra emlékeztet. A­mi szerénységemet illeti, eleget éltem, már ősz vagyok, és volt alkalmam tapasztalni, hogy a pöffeszkedő nemzetek és emberek legtöbbnyire épen azért szenvedtek nagy vereséget, és pedig épen azért eelatáns módon bűnhődtek. Ha egyéni hajlamomat szabad volna követ­nem, megvallom, szerettem volna hallgatni, mert azon beható s érdekes beszédek után, me­lyeket itt hallottunk, számomra csak érvelési és szónoklati morzsák maradtak. De miután nekem volt szerencsém a határozati javaslatot benyúj­tani, kötelességem azt még egyszer indokolni és elfogadását a t. háznak ajánlani. E czélból szorítkozni fogok némely megjegy­zésekre az ellenjavaslatra vonatkozólag. De miután az ellenzéki szónokok e kérdésben nem szorítkoztak épen a dolog lényegére, de egész eljárásunkat kárhoztatták, azokat nem mellőzhetem hallgatásssal. Különösen Simonyi Ernő képviselő urat kénytelen vagyok figyel­meztetni, mint volt tagját a bankügyi bizott­ságnak, mikép e bizottságban igen gyakran ad­tunk kifejezést sajnálatunknak, hogy az ellenzék nincs több tag által képviselve és különösen na­gyon sajnáljuk, hogy Ghyczy Kálmán­t. bará­tom nem volt köztünk. De valóban ez nem volt a mi hibánk; távol volt tőlünk minden szándék, a kérdésből pártkérdést csinálni és épen azért, ha az ellenzék talán több tagja által lett volna képviselve, találhattunk volna oly közös pontot, melyben nézeteink összhangzásba jöttek volna. De mondom, ez nem a mi hibánk volt, hogy pe­dig Simonyi Ernő képviselő úr mégis a felett panaszkodott, hogy nem képviselte erősebben az ellenzék bankpolitikáját a bizottságban, ez valóban csak magának tulajdonítható, mert kö­zülünk senki sem tett neki a legcsekélyebb ne­hézséget. S épen azért szerfölött csodálkoztam, hogy ő, kit mint műveit férfiút ismerek, bizo­nyos insinuatiókkal s kifejezésekkel élt, me­lyekre élesen tudnék felelni, ha őt akarnám e téren követni. Felelnem kell ezúttal még azon insinuatióra, hogy én, ki ezen határo­zati javaslatot beadtam és mindnyájan, kik azt pártolják, ez­által a bankkérdést elodázni akarjuk, vagy pedig hogy kötött kézzel és láb­bal akarjuk magunkat az osztrák nemzeti bank­nak átadni. Ez állítás, hogy más kifejezéssel ne éljek, légből kapott s alaptalan. Horn képvo ur szintén egész eljárásunkat roszalja. Szerinte a bankügyi bizottság jelentését és véleményét sen­ki sem védte, mi azt mindjárt elejtettük és egy új javaslattal léptünk fel, mely sokkal homályo­sabb s kevésbé őszinte. Igaz, hogy mi a bankügyi bizottság jelentését és véleményét, ha akartunk volna — compediát

Next