Pesti Napló, 1872. október (23. évfolyam, 226-252. szám)
1872-10-10 / 234. szám
234. szánt.__________ Csütörtök, October 10.1872. 23. évi folyam Szerkesztési iroda: Kiadó-hivatal: Előfizetési Altételek: Hirdetések rwhMwi.aiH.mi TTI Ol 01T TTT A TH| TT hfih w&’rgSm totajy mint tfSfettfcek kM'*IV«zZrMehm «*** w—«- h.— I PiVN I I II H a Bili SEE:::«:-: kiadó-mtataim ____' Urül p«—k, UM**) a JL JLJ KJ JL JL JLJ JLJL JL JLJ V 9*—***— *• «■. Bím entetlen lav.lek *ak Umert tatf—M. T T? 0/^1 T? T T ÍZT A n í Q ktanS UÜdeadok, kezektől fogadtatnak eL REGGELI KIADÁS. .‘S’» ------ Előfizetési felhívás „pitl mrra, Előfizetési árak: Egész évre . . . . . . 22 ft. Félévre...........................lft. Negyedévre...................5 ft 50 kr ■V* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hivatala“ czím alatt Pest, ferencziek tere 7 **. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala Pest, oct. 9. A képviselőház mai ülését Tóth Vilmos, Pulszky Ferencz és Tisza Kálmán hoszszú, majdnem két óráig tartó beszéde vette igénybe. Holnapra maradt még egy párbeszéd : a Simonyi Ernőé s azután következik a szavazás. A kormány s a Deákpárt ellen az ellenzék ezúttal főleg három ügyet hangoztatott. Az egyik volt a corruptióról s a pénzügyi kezelésről szóló általános vád, a másik a miskolczi kiházasító-társulat ügye, a harmadik a választások körül követett eljárás. A két első tárgyban emelt kifogásokat az előbbeni napokon már diadalmasan visszautasítván, mára maradt a harmadik, s ezt tűzte ki a belügyminiszter mai beszédének feladatául. Tóth Vilmos tüzetesen, részletesen szólt e tárgyról, s nem követte a könyebb utat, mely a feladat megoldásában eléje kínálkozott. Ha a miniszter egyszerűen elősorolja a baloldali közp.bizottmányok által követett eljárás egyes eseteit, bizonyosan zajos hatást ér el, s ez ha nem is érv, de válasz lett volna, mégpedig olyan, minőnél különbre nem igen tarthattak volna igényt. Tóth Vilmos azonban nem annyira támadni , mint védeni karta magát. Tette ezt bizonyos contestatiók kíséretében, tette pontról pontra menvén Tisza Kálmán okoskodásain , a fáradságteljes, hoszszadalmas argumentatio útján járt, bár bizonyára meg volt győződve arról, hogy ily jellegű beszéd nélkülözi a zajos külső sikert. Különben az sem maradt el beszéde másik részében, midőn a támadás terére ment át, különösen beszéde utolsó tételeit, melyekben nagy hévvel s inspiratióval szólt, a jobboldal részéről a legbajobb, hoszszas helyeslés kísérte. Pulszky Ferencz ma, úgy látszik, el akarta felejtetni múltkori beszédének pongyolaságát s előkészülten, szabatosan szólt. Nem követte el azt az ízetlenséget, hogy minden ellenzéki szónok apró-cseprő kifogásával bíbelődjék; —a legfőbb pontokra szorítkozott, s azok visszautasításában talpraesetten érvelt. Egy finom élű megjegyzés is volt beszédében azokról, kik 1867-ben nem voltak a kiegyezés feltétlen hívei,és most a Deákpárthoz csatlakoztak. Egyáltalában e beszéde öszszehasonlíthatlanul kedvezőbb benyomást tett, mint múltkori felszólalása és méltó volt az ügyhez, melyet védett. Az ülés főeseményét azonban Tisza Kálmán beszéde képezi. Nem érdemleges bértartalma teszi azzá, hanem amaz érdekes helyzet, melyet a balközép vezére elfoglal. Nem akarunk félreértetni. A jobboldal szónokai igaz ügyet védtek, nagy gyakorlottságú szónokok; sikereikről, mint a legtermészetesebb dolgokról már eleve meg voltunk győződve. — Tisza Kálmán felé azonban kérdőleg fordultunk. Ő kétes dolgokat véd, neki ma szólam vagy hallgatni kelletettazon különös szövetségkeresésről, melylyel a baloldali lapok a legutóbbi napokban báró Sennyey felé is fordultak, és ha erről hallgat is, ez is elég érthető felelet. Tisza Kálmán mai beszéde, szerkezetére nézve, ép olyan, mint minden szónoklata. Végig megy minden szónokon, belekapaszkodik a szavak „egér farkába“, kerüli a nagy elvi vitákat, s azt hiszi, hogy ha egy-egy állítást a legkülönbözőbb módokon variál, ezzel cáfol is. ő ügyvédi perbeszédeket mond, s nincs sejtelme a nagy parlamenti szónoklatok természete és jellegéről. Beszédéből különösen három főpont emelkedik ki. A delegatióról tett nyilatkozata, a coalitióra való felhívás s azon észrevételek, melyekkel Sennyey b. beszédét kisérte. Az elsőről igen röviden szólhatunk. Tisza Kálmán — s bevalljuk, hogy figyelmet érdemlő okok alapján — helyeslé, hogy a delegátió mindenkor a képviselőház többségének köréből választassák. Tisza Kálmán e fölfogását különben már hosszabb idő előtt kijelentette a Deákpárt vezérférfiai előtt, s ez föl is említtetett a Deákkör értekezletén akkor, midőn szó volt, hogy a delegátióba baloldaliak is választassanak. Részletes fejtegetést igényel a két másik pont. Tisza Kálmán ezekben nem kevesebbre hívja fel a Deákpártot, minthogy a Deákpárt buktassa meg maga azt a kormányt, mely e pillanatig a párt teljes bizalmát bírja , hogy buktassa meg azért, hogy a baloldal ebben saját politikájának érvényesítésére esélyeket bírjon, s hogy ezáltal programmja egynémely pontjainak igazolását mutathassa fel. Szóval, a baloldal nem hajlandó programmját feladni, de azt teszi föl a Deákpártról, hogy ez rehabilitálja a baloldalt, mégpedig úgy, hogy a Deákpárt saját maga eljárásának adjon dementit a nemzet előtt. Tisza Kálmán nem közvetlen Sennyeyhez intézte a felhívást, nem is ama passusukban szólt erről, melyekben Sennyey beszédét bonczolgatá. Ily vastag tapintatlanságot Tisza K. sem követhet el. De szólt általában a Deákpárthoz, szólt azon beszédben, melyben lojalitásának igaz voltát a leghevesebben hangsúlyozta ; szólt közvetlenül az előtt, hogy K. Sennyeynek a választási törvényről elmondott nézeteihez való feltétlen csatlakozását jelentette ki. Egybeállítjuk e körülményeket, mert azok mind igen jellemzők, s Tisza K. mai kijelentései teljesen egybevágnak ama fogadtatással, melyben Tisza lapja az „Ellenőr“ K. Sennyey beszédét részesíté. Nem azért említjük e dolgokat, mintha azt hinnék, hogy Tisza e bivókáinak akár a legcsekélyebb gyakorlati sikere lehetne. Összesen azt eredményezhetik, hogy nehezítik báró Sennyey állását, amit részünkről őszintén sajnálunk. De említjük, mint olyan eljárást, melylyel a hatalmi kérdés egész élességében állíttatik fel az ellenzék által; említjük másrészt, mint újabb bizonyítékát ama mély eltérésnek, mely Tisza és Grhyczy között létezik a kik közül az előbbeni nyíltan, a házban mondja el azt, a mit az utóbbi a clubban elitélt. Még sajátságosb jelleget ölt az, ha egybevetjük Tisza mai szavait Lónyay gr. legutóbbi beszédével. Lónyay gr. a legelőzékenyebben nyilatkozott Ghyczyről, és sajnálatát fejezte ki, hogy Ghyczy nem ül vele egy párton. S mit felel erre Tisza? Kezet nyújt — Sennyeynek, s felhívja a Deákpártot — Lónyay gróf megbuktatására. Mint látjuk, ezzel — a legegyénibb hatalmi kérdésekkel állunk szemben. Tisza Kálmán ugyanazon ellenmondásokat, zűrzavart, kétes helyzeteket, melyek a baloldali körben uralkodnak, átakarja ültetni a Deákkörbe ; az egyéni ambitiókat kívánja feltüzelni, s ráadásul saját eljárása igazoltatását akarná becsempészni. Ezzel csak meg akartuk jelölni a pontot, melyre parlamenti életünk jutott. A régi ellentétek nem enyhültek, és míg azok egész élességük újban megmaradtak , újabb, szerfelett éles ellentétek csatlakoztak ezekhez. A mi vitáink keserűsége nem fog csökkenni, hanem öregbedni. Kevesebbet fogunk tán beszélni az elvi differentiákról , sokkal többet a személyiekről, s ez a mostani felirati vita szomorú öröksége. Fest, oot. 9. (A sajtóról)A képv.ház legutóbbi üléseiben sok nyilatkozatot hallottunk jobb és balfelöl egyiránt, s hogy tartózkodás nélkül szóljunk, a sajtónak az a különös szerencse jutott, hogy azt tették felelőssé mindenről, ami történt és nem történt. Távol áll tőlünk a szándék, hogy a sajtó e proclamált hatalmát kisebbíteni akarnék, de figyelmeztetünk arra, hogy Tóth Vilmos miniszter ma nagyon helyes megjegyzést tett, midőn arra intett, hogy a sajtó elleni recriminatiókkal ne öljék el a gondolatszabadságot. S minthogy a sajtónak e napokban annyi jó tanácscsal szolgáltak, nem tehetjük, hogy már csak a viszonzás kedvéért is, egy tanácsot mi is ne adjunk. Nem a balol dai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, dalnak szólunk, mert hisz az sajtójával a legteljesb solidaritásban áll, sőt elnézi gyöngéit is, mert tudja, hogy azokat bőven kárpótolja sajtójának ereje. A kormányhoz van egy szavunk. Figyelmeztetni akarjuk arra, hogy éljen ő is a sajtóval, svalószínűleg kevesebb panaszra lesz oka, mint ma. Ha valamely olvasottabb lapban a kormányra vonatkozó alaptalan közlések jelennek meg, szólítsa fel ama lapot rögtön a helyreigazítás közlésére, s ha ezt ama lap megtagadná, ha közlései sértők, keressen a törvény előtt elégtételt , csírájában lesz elfojtva minden baj , s a közügynek ez eljárás sokkal többet fog használni, mint minden recriminatio. A sajtó kezelőinek érezniök kell felelősségüket, de a felelősségre vonatás színhelye nem a parlament, hol csak az egyik félnek van szava. A mi sajtónk, minden fogyatkozása, a vele űzött minden visszaélés daczára, sokkal tisztességesb és ildomosabb, semhogy annak, általánosan szóló elitéltetésére, bárkinek is joga volna! (Két történeti tévedést) kell kiigazítanunk. Báró Sennyey Pál azt mondá a képviselőházban, hogy a balközép pártja hazánk történeti hagyományában keresendő. A „Reform“ erre azt feleli, hogy a nemes bárónak nincs igaza, mert az exclusív nemzeti pártnak örököse a szélső bal. Mi meg azt mondjuk, egyiknek sincs igaza - - egyik sem érdemli meg a megtiszteltetést, hogy Csák Máté, Bocskay, Bethlen Gábor ■ a Rákóczyakörökösének hirdettessék. Nem bocsátkozhatunk fejtegetésekbe az „exclusiv nemzeti pártról“,mert arra nemcsak e lapok szűk hasábjai, hanem egy röpirat tere sem elegendő, de nem nyomhatjuk el megjegyzésünket, hogy mind a nemes báró, mind a „Reform“ nagy tévedésbe esnek, midőn a régi pártok olyatén örököseit kutatják nálunk, mint a milyenek pl. a mai angol whigek és toryk a régieknek. Itt valóban van a pártoknak történeti alakulása — nálunk nincs A pártok történeti alakulását megakasztá a mohácsi vész — 1527- ben új alakulás kezdődött. Azután 1606-ban kezdődött a bécsi békével ismét uj pártalakulás, azután 1711-ben s azután 1848-ban. A mai balközép, Tisza 1867-ben kielégítetlen maradt személyes ambitiója folytán, az 1861-ki határozatistákból származott; Csanády pedig lehet ura Kerekinek, de nem örököse Bocskay politikájának. Ezen párt csak attól fogva existál, mióta Kossuth a dunai confoederatio agyrémét kigondolá. Hanem egyik sem hagyományos, egyik sem történeti párt. Egy-egy elbusult kálvinista pap ambitiójának hízeleghet ilyen feltevés, de államférfiúnál és publicistánál az a történet nem ismerésére vagy legalább is rész felfogására mutat. (“Államháztartásunk reformja“) czím alatt a „Hon“ vasárnapi számában egy czikket közöl, melynek egyes tételeit az igazság érdekében rectificálnunk kell. A czikk az előirányzat 160 milliónyi rendes bevételének betartási és kiadási költségeit 52 millióra teszi. Ez helyes, de nem helyes a következtetés, meyet a czikk ebből levon. „Tehát minden megszavazott írtból 30 krna adózóra nézve csak teher — mondja a czikk, — de elvisz azon az utón, amig adója az ő zsebéből rendeltetése helyére jut.“ Ez állítás alaptalan, mert ama 160 millióból csak mintegy 120 millió jut adók czimén az állampénztárába, mig a többi államvagyon s más ilyen czimen foly be, mely nem az adózó népet terheli s igy a behajtási és kezelési költség minden adóforint után sem harmincz krajczár, hanem tetemesen kevesebb. Még nagyobb tévedésben van a czikk, midőn azt állítja, hogy a monopóliumok kezelése 50 százalékba kerül. Czikkiró megnézte ugyan az előirányzat főösszegeit, de annyi fáradságot már nem vett magának, hogy az egyes tételeket is megtekintse, mert ez esetben nem állíthatta volna azt a badarságot, hogy a jövedékek kezelése az egész jövedelem felét felemésztené. Nézzük az egyes jövedékeket. A dohányjövedék összes fedezete 26.976,525 frtra, összes szükséglete 12.802,674 frtra van előirányozva. A tiszta jövedelem tehát 14.173,851 ft. Csakhogy a szükségletből a kezelési költségekre csak 4.261,084 frt esik, míg a többi 9 és fél milliónál nagyobb összeg a dohány bevásárlásra, tehát nem kezelési költségekre fordíttatik. Ugyanígy van a lottójövedéknél, melynél a fedezet 3.008,700, a szükséglet pedig 1.907,200 frtra van előirányozva. De a szükségletből a kezelési költségek itten is csak 173,197 frtot tesznek, míg a többi összeg a kifizetendő nyeremények rovására esik. Czikkirónak jó lett volna mindezt tudomásul venni, mielőtt reform terveit, melyeket olyan könyvből tanult, mely Magyarország viszonyait épen nem ismeri, kiirta s a közönségnek feltálalta volna. Tisza Kálmán és Csengery. Pest, oot. 9. „Örvendetes dolog, hogy a közhitel mindeddig általában csak hasznos beruházásokra vétetett igénybe. Az emelkedő közjövedelmek, a polgárok nagyobb terheltetése nélkül, fedezték az állam növekvő rendes kiadásait. „Istennek hála, a kiegyezés, a sokat ócsárolt, még mindig ostromlott kiegyezés közhitelünk megalapításával, tette lehetőkbé hazánknak azokat a nagymérvű beruházásokat, amelyekre elhanyagolt közgazdaságunk terén szükség van. A legkiáltóbb bizonysága e közhitel ősi tulajdonunk,kétségtelen fogalmünk és kizárólagos rendelkezési jogunk elismerésének. Az összes külföld, a világ cáfolata azon otromba vádak ellen, melyeket az elvakult pártszenvedély szól azon párt ellen, amely a kiegyezést létrehozta.“ Ezek Csengery Antalnak i. é. május 5-én választóihoz intézett azon szavai, amelyeket Tisza Kálmán mai beszédében a maga védelmére segítségül hív, védelmére a felirati javaslatában foglalt ama tételének, hogy kétkedik, miszerint „a kormány képes legyen igazolni a trónbeszéd azon nyilatkozatát, hogy a közhitel mindeddig csupán hasznos beruházásokra fordíttatott.“ Már néhány nappal ezelelőtt kifejtettük e lapokban, hogy Tisza Kálmán felirati javaslatának idézett passusa — ha nem egyszerű üres tagadása a trónbeszéd megfelelő tételének — minden esetre méltatlan gyanúsítása a kormánynak. Pulszky Ferencz viszhangoztatta ma a képviselőházban e nézetünket. Erre Tisza Kálmán kicsinyes prókátori fogásokkal devalválni iparkodott Pulszky állítását; midőn azonban tapasztalta, hogy ezen ellenészrevételei nem fognak, más eszközhöz nyúlt — nem nevezzük meg a maga nevén— Csengery Antal szavaira hivatkozott! De talán csak tévedett Tisza Kálmán, rég elfeledte Csengerynek Nagy-Kanizsán mondott szavait ? Illik-e azonban komoly, parlamentáris küzdelemben egy pártvezértől, ki beszédeiben örökké szavainak félreértését vagy félremagyarázását helyreigazítja, illik-e oly tekintély szavára, kinek egyszerű megnevezése minden ellenargumentumot lefegyverez, könnyelműleg hivatkozni? Elfogadhatjuk-e mentségül a jóhiszemű tévedést, midőn Tisza Kálmánt, érezve, hogy mennyire sántít argumentátiója, ezen tekintélybe kapaszkodni látjuk? Érezvén Tisza Kálmán, hogy ezen védekezése is inog, egészen más térre ugrott át és szólt az államvagyon fogyatkozásáról. Fölemlíti, hogy az államszámvevőszék 1870-ik évi zárszámadása az állami vagyonnak 26.282.000 frttal fogyatkozását mutatja ki. Ezen állítása világosan ellenkezik az igazsággal, mert nem az állam vagyon, hanem a jövedelem mérlegében foglaltatik 26.282.000 frt „túlköltség“, a mi amattól nézetünk szerint lényegileg különbözik. De ha mindez igaz volna, és ha az ezen állításból kierőszakolt következtetések is állanának, még nem volna bebizonyítva az, amit a közhitelnek nem kizárólag beruházásokra történt fordításáról állít, s aminek bizonyítása végett Csengery szavaira apellál. Hihető-e ennélfogva, hogy Tisza Kálmán, midőn ily görbe utakon jár, csak tévedésből tulajdonított Csengery szavainak a valósággal épen ellenkező értelmet? Pest, pot. 9. Vécsey József bárónak a képviselőházban minap előterjesztett határozati javaslata a közmunka, az útépítés és fentartás tárgyában, szerte az egész országban kedvező viszhangot fog kelteni. A természetben kiszolgáltatott közmunka, vagy ennek ingadozó pénzválsága mellett ma még csak az kardoskodhatik, aki időszerűnek találja a robot és dézsma előnyeiről s hátrányairól értekezni. Nincs azonban mit csodálni, hogy a feudális időkből reánk maradt eme kiáltó anomália még mindig orvoslást igényel, hisz tekintsünk körül és látni fogunk a hűbéri viszonyokból öröklött akárhány elintézetlen maradványt. A közmunka viszszás és igazságtalan, tekintve e teher viselőit; czélszerűtlen, tekintve a vele létesítendő feladatot; de ha csak arról volna szó, hogy a közmunka szolgálmány eltörlendő s valamely egyenértékkel egyenes adó alakjában pótlandó, akkor a kérdés — úgy hiszszük — rövid vitával és rövid törvénynyel lenne megoldható. A közmunka gyökeres reformja azonban szoros összefüggésben áll több nagyfontosságú országos kérdés előzetes vagy legalább egyidejű megoldásával. Első helyt kell említenünk az országos úthálózatot.[ Kétségtelen, hogy közutaink, összefoglalva úgy az állami, mint a törvényhatósági kezelés alatt állókat , mennyiség és minőségre nézve távolról sem felelnek meg a közforgalom igényeinek. Nem statistikai öszszehasonlításból származtatjuk le ez állítást, bár e részben a számok megdöbbentőleg illustrálják elmaradásunkat, hanem hivatkozunk minden oly honpolgár saját viszontagságaira, aki nem vasút vagy államút mentében lakik. Addig azonban, míg egy tervszerű országos úthálózatban kimutatva nem lesz, hogy mely vonalak tartassanak meg, illetőleg vezessenek át állami kezelésbe, s hogy mely vonalak — viszonyítva a szintén még meg nem állapított vas- és vízúti hálózathoz — építtessenek állami költségen, mindaddig útvonalainkat rendszeresen ki nem egészíthetjük, és mindaddig a törvényhatósági közutak építésének szabályozása, s így a közmunka kérdése is sikeresen meg nem oldható. De ha már tisztán megállapított rendszerünk volna is arra nézve, hogy mely utak bízandók törvényhatósági s községi kezelésre, fönmaradna azon kérdés, hogy az építés és föntartás költségei, a közmunka-szolgálmány eltörlése után, mikép fedeztessenek a törvényhatóságok által. Ez pedig szorosan összefügg a domestika kérdésével. Kétségtelen, hogy az egyenes adó arányában kell a kötelezetteknek majdan a közutak költségeit viselni; bizonyos továbbá, hogy a megyei utak hálózatát igen nagy mérvben kell kiterjeszteni. Márpedig köztudomású, hogy számos oly megye, amely a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvény értelmében, a domestika részére engedett egyenes adóbeli százalékkal eddigi kiadásait fölényire sem lett volna képes fedezni, mondjuk, épen oly megyék közutak dolgában is nagyon elmaradtak. Hogyan tehető már most föl, hogy ily törvényhatóságokban a javukra leütendő egyenes adóbeli százalék megyei, községi pótlékokkal annyira emelhető legyen, hogy az útépítés fokozott igényei ezen forrásokból fedezetüket találják? A törvényhatóságok házi pénztárának kérdésén túl az állam háztartásának is nyomatékos szava lesz a közutak hálózata megállapításában. Alapos számítás szerint szemügyre véve egyrészt a nemzetgazdasági közforgalom főereit, másrészt az elutasíthatlanul szükséges stratégiai vonalakat, ezer mérföldre szükséges, mégpedig rövid néhány év alatt állami utainkat kiegészíteni. Most Magyarországon s Erdélyben 733, Horvát- és Szlavónországban 59 mértföld államutunk van. Ezen hátralevő 200 mérföld rövid idő alatti kiépítése máskép, mint a közhitel igénybevételével, alig képzelhető. Pedig ezen lépésre el kell, hogy szánjuk magunkat , mert erősen meg vagyunk győződve arról, hogy azon áldozat csak névleges leend, mert az illető kölcsön kamatai nagy részben megtérülnek az által, hogy a jó közutak által táplált vasutak sokkal kevesebb subvencióra fognak szósulni, vagy épen jövedelmi adójuk többletével az említett kamatterhet viselni segítendik. Minthogy nem irtózunk eszerint a közhitelnek ily dúsan gyümölcsöző beruházásra szükségelt igénybevételétől,annál inkább szükségesnek tartjuk, hogy az egész országot átölelő ily fontos kérdésben alapos és részletes tervezettel indítsuk meg a teendőket. Az úthálózat kérdésének fontosságával a létesítés sürgőssége egyenlő arányban áll. Nem kisebbítettük a nehézségeket, elismerjük az ügy szövevényes voltát, de az egész ország orvoslatért kiált, s azért ideje, hogy a közmunka minisztérium hoszszasan folytatott tanulmányait immár befejezze, s az országos úthálózatról, s a közmunkákról szóló javaslatait mielőbb a törvényhozás elé terjeszsze. Egy Deákpárti ORSZÁGGYŰLÉS. I. A képviselőház Ülése oct. 0. (Folytatás esti lapunkhoz.) Tóth Vilmos belügyminiszter (folytatás.) Simonyi Ernő t. képviselő úr, illetőleg a sszélsőbal által beadott felirati javaslat már bővebb s hoszszadalmasabb kiadása ezen vádaknak s annyiban is különbözik a t. balközép felirati javaslatától, hogy ez már nem nyugszik meg abban, hogy ezen állítólagos bajok hozandó, törvények által orvosoltassanak, hanem kéri ő Felségét, hogy miután az országyűlés ezért törvénytelen, ezen országgyűlést oszlassa fel s hívjon öszsze új parlamentet. Mindkét képviselő úr a javaslat beterjesztése alkalmával mondott beszédében, úgyszintén az ezen javaslatokat támogatott képviselő urak illustrálták azután ezen vádakat, és mivel ez illustratiók képezik a vádak alapját, legyen szabad nekem azokkal kissé foglalkoznom! (Halljuk!) Tisza Kálmán J. képviselő úr a többek közt azt konstatálja, hogy a múlt országgyűlés utolsó napjaiban megkapták előszöt a bekövetkezendőknek, mert én egy akkor mondott beszédemben már fenyegettem az ellenzéket, hogy ő fogja megbánni, ha a 48-ki t. c. továbbra is életben marad. Engedje meg a t. képviselő úr mindenekelőtt megjegyeznem, hogy szavaimra nem egészen híven emlékezett. Én a t. ellenzéket egyáltalában nem fenyegettem. Én azt mondtam, hogy a választási törvényre vonatkozó javaslatom ellen theoretikus szempontból lehet kifogásokat tenni, de hogy én annak gyakorlati következményeiről annyira meg vagyok győződve, miszerint hiszem, hogy e törvényjavaslatom szerencsétlen sorsa felett maholnap nyilvánulandó sajnálkozásokban éppen azok részéről fogok elégtételt nyerni, kik azt leginkább ellenezték. Ez, t. képviselő úr, nem volt fenyegetés, ez egyszerű jelzése volt a kimaradhatlanul bekövetkezett körülményeknek és tényeknek, azon körülményeknek, hogy a sok tekintetben hézagos intézkedéseket tartalmazó 1848-ki