Pesti Napló, 1872. október (23. évfolyam, 226-252. szám)

1872-10-10 / 234. szám

234. szánt.__________ Csütörtök, October 10.1872. 23. évi folyam Szerkesztési iroda: Kiadó-hivatal: Előfizetési Altételek: Hirdetések rwhMwi.aiH.mi TTI Ol 01T TTT A TH| TT hfih w&’rgSm totajy mint tfSfettfcek kM'*IV«zZrMehm «*** w—«- h­.— I PiVN I I II H a Bili SEE:::«:-: kiadó-mtataim ____' Urül­ p«—k, UM**) a JL JLJ KJ JL JL JLJ JLJL JL JLJ V 9*—***— *• «■. Bím­ entetlen lav.lek *ak Umert tatf—M. T­ T? 0/^1 T? T T ÍZT A n í Q ktanS UÜdeadok, kezektől fogadtatnak eL REGGELI KIADÁS. .‘S’» ------ Előfizetési felhívás „pitl mr­ra, Előfizetési árak: Egész évre . . . . . . 22 ft. Félévre...........................l­ft. Negyedévre...................5 ft 50 kr ■V* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ czím alatt Pest, ferencziek­ tere 7 **. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala Pest, oct. 9. A képviselőház mai ülését Tóth Vil­mos, Pulszky Ferencz és Tisza Kál­mán hoszszú, majdnem két óráig tartó beszéde vette igénybe. Holnapra maradt még egy párbeszéd : a Simonyi Ernőé s azután következik a szavazás. A kormány s a Deákpárt ellen az el­lenzék ezúttal főleg három ügyet hangoz­tatott. Az egyik volt a corruptióról s a pénzügyi kezelésről szóló általános vád, a másik a miskolczi ki­házasító-társulat ügye, a harmadik a választások körül követett eljárás. A két első tárgyban emelt kifogásokat az előbbeni napokon már diadalmasan visszautasítván, mára maradt a harmadik, s ezt tűzte ki a bel­ügyminiszter mai beszédének felada­­tául. Tóth Vilmos tüzetesen, részletesen szólt e tárgyról, s nem követte a könyebb utat, mely a feladat megoldásában eléje kínálkozott. Ha a miniszter egyszerűen elősorolja a baloldali közp.­bizott­mányok által követett eljárás egyes ese­teit, bizonyosan zajos hatást ér el, s ez ha nem is érv, de válasz lett volna, még­pedig olyan, minőnél különbre nem igen tarthattak volna igényt. Tóth Vilmos azonban nem annyira támadni , mint védeni karta magát. Tette ezt bizonyos contestatiók kíséretében, tette pontról pontra menvén Tisza Kálmán okoskodá­sain , a fáradságteljes, hoszszadalmas ar­­gumentatio útján járt, bár bizonyára meg volt győződve arról, hogy ily jellegű be­széd nélkülözi a zajos­ külső sikert. Kü­lönben az sem maradt el beszéde másik részében, midőn a támadás terére ment át,­­ különösen beszéde utolsó tételeit, melyekben nagy hévvel s inspiratióval szólt, a jobboldal részéről a legbajobb, hoszszas helyeslés kísérte. Pulszky Ferencz ma, úgy látszik, el akarta felejtetni múltkori beszédének pongyolaságát s előkészülten, szabatosan szólt. Nem követte el azt az ízetlenséget, hogy minden ellenzéki szónok apró-cseprő kifogásával bíbelődjék; —a legfőbb pon­tokra szorítkozott, s azok visszautasításá­ban talpraesetten érvelt. Egy finom élű megjegyzés is volt beszédében azokról, kik 1867-ben nem voltak a kiegyezés fel­tétlen hívei,és most a Deákpárthoz csat­lakoztak. Egyáltalában e beszéde ösz­­szehasonlíthatlanul kedvezőbb benyomást tett, mint múltkori felszólalása és méltó volt az ügyhez, melyet védett. Az ülés főeseményét azonban Tisza Kálmán beszéde képezi. Nem érdem­leges bértartalma teszi azzá, hanem amaz érdekes helyzet, melyet a balközép vezé­re elfoglal. Nem akarunk félreértetni. A jobboldal szónokai igaz ügyet védtek, nagy gyakorlottságú szónokok; sikereik­ről, mint a legtermészetesebb dolgokról már eleve meg voltunk győződve. — Ti­sza Kálmán felé azon­ban kérdőleg fordul­tunk. Ő kétes dolgokat véd, neki ma szó­lam vagy hallgatni kelletett­­azon külö­nös szövetségkeresésről, melylyel a bal­oldali lapok a legutóbbi napokban báró S­e­n­n­y­e­y felé is fordultak, é­s ha erről hallgat is, ez is elég érthető fe­lelet. Tisza Kálmán mai beszéde, szerkezeté­re nézve, ép olyan, mint minden szónok­lata. Végig megy minden szónokon, bele­kapaszkodik a szavak „egér farkába“, kerüli a nagy elvi vitákat, s azt hiszi, hogy ha egy-egy állítást a legkülönbö­zőbb módokon variál, ezzel c­áfol is. ő ügyvédi perbeszédeket mond, s nincs sej­telme a nagy parl­amenti szónoklatok természete és jellegéről. Beszédéből különösen három főpont emelkedik ki. A delegatióról tett nyilat­kozata, a coalitióra való felhívás s azon észrevételek, melyekkel Sennyey b. beszédét kisérte. Az elsőről igen röviden szólhatunk. Tisza Kálmán — s bevalljuk, hogy fi­gyelmet érdemlő okok alapján — helyes­lé, hogy a delegátió mindenkor a képvi­selőház többségének köréből választassák. Tisza Kálmán e fölfogását különben már hosszabb idő előtt kijelentette a Deákpárt vezérférfiai előtt, s ez föl is említtetett a Deákkör értekezletén akkor, midőn szó volt, hogy a delegátióba baloldaliak is választassanak. Részletes­ fejtegetést igényel a két másik pont. Tisza Kálmán ezekben nem kevesebbre hívja fel a Deákpártot, minthogy a De­ákpárt buktassa meg maga azt a kor­mányt, mely e pillanatig a párt teljes bi­zalmát bírja ,­­ hogy buktassa meg azért, hogy a baloldal ebben saját politi­kájának érvényesítésére esélyeket bírjon, s hogy ez­által programmja egynémely pontjainak igazolását mutathassa fel. Szó­val, a baloldal nem hajlandó programmját feladni, de azt teszi föl a Deákpártról, hogy ez­­ rehabilitálja a baloldalt, még­pedig úgy, hogy a Deákpárt saját maga eljárásának adjon dementit a nemzet előtt. Tisza Kálmán nem közvetlen Sennyey­­hez intézte a felhívást, nem is ama pas­­susukban szólt erről, melyekben Sennyey beszédét bonczolgatá. Ily vastag tapintat­lanságot Tisza K. sem követhet el. De szólt általában a Deákpárthoz, szólt azon beszédben, melyben lojalitásának igaz voltát a leghevesebben hangsúlyoz­ta ; szólt közvetlenül az előtt, hogy K. Sennyeynek a választási törvényről el­mondott nézeteihez való feltétlen csatlako­zását jelentette ki. Egy­beállítjuk e körül­ményeket, mert azok mind igen jellemzők, s Tisza K. mai kijelentései teljesen egy­bevágnak ama fogadtatással, melyben Tisza lapja az „Ellenőr“ K. Sennyey be­szédét részesíté. Nem azért említjük e dolgokat, mintha azt hinnék, hogy Tisza e bivókáinak akár a legcsekélyebb gyakorlati sikere lehetne. Összesen azt eredményezhetik, hogy ne­hezítik báró Sennyey állását, a­mit ré­szünkről őszintén sajnálunk. De említjük, mint olyan eljárást, melylyel a hatalmi kérdés egész élességében állíttatik fel az ellenzék által; említjük másrészt, mint újabb bizonyítékát ama mély eltérésnek, mely Tisza és Grhyczy között létezik a kik közül az előbbeni nyíltan, a házban mondja el azt, a mit az utóbbi a clubban elitélt. Még sajátságosb jelleget ölt az, ha egy­bevetjük Tisza mai szavait Lón­yay gr. legutóbbi beszédével. Lónyay gr. a leg­­előzékenyebben nyilatkozott G­hyczyről, és sajnálatát fejezte ki, hogy Ghyczy nem ül vele egy párton. S mit felel erre Tisza? Kezet nyújt — Senny­ey­nek, s felhívja a Deákpártot — Lónyay gróf megbuktatására. Mint látjuk, ezzel — a legegyénibb hatalmi kérdésekkel állunk szemben. Tisza Kálmán ugyanazon ellenmondá­sokat, zűrzavart, kétes helyzeteket, me­lyek a baloldali körben uralkodnak, át­akarja ültetni­­ a Deákkörbe ; az egyé­ni ambitiókat kívánja feltüzelni, s rá­adásul saját eljárása igazoltatását akarná becsempészni. Ezzel csak meg akartuk jelölni a pontot, melyre parl­amenti éle­tünk jutott. A régi ellentétek nem eny­hültek, é­s míg azok egész élességük ú­j­ban megmaradtak , újabb, szerfelett éles ellentétek csatlakoztak ezekhez. A mi vi­táink keserűsége nem fog csökkenni, ha­nem öregbedni. Kevesebbet fogunk tán beszélni az elvi differentiákról , sokkal többet a személyiekről, s ez a mostani fel­irati vita szomorú öröksége. Fest, oot. 9. (A sajtóról)A képv.­ház legutóbbi ülé­seiben sok nyilatkozatot hallottunk jobb és bal­felöl egyiránt, s hogy tartózkodás nélkül szól­junk, a sajtónak az a különös szerencse jutott, hogy azt tették felelőssé mindenről, a­mi történt és nem történt. Távol áll tőlünk a szándék, hogy a sajtó e proclamált hatalmát kisebbíteni akarnék, de figyelmeztetünk arra, hogy Tóth Vilmos miniszter ma nagyon helyes megjegy­zést tett, midőn arra intett, hogy a sajtó elleni recriminatiókkal ne öljék el a gondolat­szabad­ságot. S minthogy a sajtónak e napokban annyi jó tanácscsal szolgáltak, nem tehetjük, hogy már csak a viszonzás kedvéért is, egy tanácsot mi is ne adjunk. Nem a balol­­ dai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, dalnak szólunk, mert hisz az sajtójával a legteljesb solidaritásban áll, sőt elnézi gyöngéit is, mert tudja, hogy azokat bő­ven kárpótolja sajtójának ereje. A kormányhoz van egy szavunk. Figyelmeztetni akarjuk arra, hogy éljen ő is a sajtóval, s­­valószínűleg keve­sebb panaszra lesz oka, mint ma. Ha valamely olvasottabb lapban a kormányra vonatkozó alap­talan közlések jelennek meg, szólítsa fel ama lapot rögtön a helyreigazítás közlésére, s ha ezt ama lap megtagadná, ha közlései sértők, ke­ressen a törvény előtt elégtételt , csírájában lesz elfojtva minden baj , s a közügynek ez eljárás sokkal többet fog használni, mint minden recriminatio. A sajtó keze­lőinek érezniök kell felelős­ségüket, de a felelősségre vonatás színhelye nem a parlament, hol csak az egyik félnek van szava. A mi sajtónk, minden fogyatkozása, a vele űzött minden visszaélés daczára, sokkal tisztességesb és ildomosabb, semhogy annak, általánosan szóló elitéltetésére, bárkinek is joga volna! (Két történeti tévedést) kell kiigazítanunk. Báró Sennyey Pál azt mondá a képviselőházban, hogy a balközép pártja ha­zánk történeti hagyományában keresendő. A „Reform“ erre azt feleli, hogy a nemes bárónak nincs igaza, mert az exclusív nemzeti pártnak örököse a szélső bal. Mi meg azt mondjuk, egyiknek sincs igaza - - egyik sem érdemli meg a megtiszteltetést, hogy Csák Máté, Bocskay, Bethlen Gábor ■ a Rákóczyak­­örökösének hir­­dettessék. Nem bocsátkozhatunk fejtegetésekbe az „exclusiv nemzeti pártról“,mert arra nemcsak e lapok szűk hasábjai,­ hanem egy röpirat tere sem elegendő, de nem nyomhatjuk el megjegy­zésünket, hogy mind a nemes báró, mind a „Re­form“ nagy tévedésbe esnek, midőn a régi pár­tok olyatén örököseit kutatják nálunk, mint a milyenek pl. a mai angol whigek és toryk a ré­gieknek. Itt valóban van a pártoknak történeti alakulása — nálunk nincs A pártok történeti alakulását megakasztá a mohácsi vész — 1527- ben új alakulás kezdődött. Azután 1606-ban kezdődött a bécsi békével ismét uj pártalaku­lás, azután 1711-ben s azután 1848-ban. A mai balközép, Tisza 1867-ben kielégítetlen maradt személyes ambitiója folytán, az 1861-ki hatá­rozatistákból származott; Csanády pedig lehet ura Kerekin­ek, de nem örököse Bocskay politi­kájának. Ezen párt csak attól fogva existál, mióta Kossuth a dunai confoederatio agyrémét kigondolá. Hanem egyik sem hagyományos, egyik sem történeti párt. Egy-egy elbusult kál­vinista pap ambitiójának hízeleghet ilyen felte­vés, de államférfiúnál és publicistánál az a történet nem ismerésére vagy legalább is rész felfogására mutat. (“Áll­amháztartásunk reformja“) czím alatt a „Hon“ vasárnapi számában egy czikket közöl, melynek egyes tételeit az igazság érdekében rectificálnunk kell. A czikk az elő­irányzat 160 milliónyi rendes bevételének be­­tartási és kiadási költségeit 52 millióra teszi. Ez helyes, de nem helyes a következtetés, me­­yet a czikk ebből levon. „Tehát minden meg­szavazott írtból 30 kr­na adózóra nézve csak teher — mondja a czikk, — de elvisz azon az utón, a­mig adója az ő zsebéből rendeltetése helyére jut.“ Ez állítás alaptalan, mert ama 160 millióból csak mintegy 120 millió jut adók czimén az állampénztárába, mig a többi államvagyon s más ilyen czimen foly be, mely nem az adózó népet terheli s igy a behajtási és kezelési költség minden adóforint után sem harmincz krajczár, hanem tetemesen kevesebb. Még nagyobb tévedésben van a czikk, midőn azt állítja, hogy a monopóliumok kezelé­se 50 százalékba kerül. Czikkiró megnézte ugyan az előirányzat főösszegeit, de annyi fá­radságot már nem vett magának, hogy az egyes tételeket is megtekintse, mert ez esetben nem állíthatta volna azt a badarságot, hogy a jöve­dékek kezelése az egész jövedelem felét fel­emésztené. Nézzük az egyes jövedékeket. A do­hányjövedék összes fedezete 26.976,525 frtra, összes szükséglete 12.802,674 frtra van előirá­nyozva. A tiszta jövedelem tehát 14.173,851 ft. Csakhogy a szükségletből a kezelési költségek­re csak 4.261,084 frt esik, míg a többi 9 és fél milliónál nagyobb összeg a dohány bevásárlásra, tehát nem kezelési költségekre fordíttatik. Ugyan­így van a lottójövedéknél, melynél a fedezet 3.008,700, a szükséglet pedig 1.907,200 frtra van előirányozva. De a szükségletből a kezelési költségek itten is csak 173,197 frtot tesznek, míg a többi összeg a kifizetendő nye­remények rovására esik. Czikkirónak jó lett volna mindezt tudomásul venni, mielőtt reform terveit, melyeket olyan könyvből tanult, mely Magyarország viszonyait épen nem ismeri, kiir­ta s a közönségnek feltálalta volna. Tisza Kálmán és Csengery. Pest, oot. 9. „Örvendetes dolog, hogy a közhitel mind­eddig általában csak hasznos beru­házásokra vétetett igénybe. Az emelkedő közjövedelmek, a polgárok nagyobb terheltetése nélkül, fedezték az állam növekvő rendes ki­adásait. „Istennek hála, a kiegyezés, a sokat ócsárolt, még mindig ostromlott kiegyezés közhite­lünk megalapításával, tette lehetőkbé hazánk­nak azokat a nagymérvű beruhá­zásokat, a­melyekre elhanyagolt közgazda­ságunk terén szükség van. A legkiáltóbb bi­zonysága e közhitel ősi tulajdonunk,kétségtelen fog­almünk és kizárólagos rendelkezési jogunk elismerésének. Az összes külföld, a világ c­áfo­­lata azon otromba vádak ellen, melyeket az el­vakult pártszenvedély szól azon párt ellen, a­mely a kiegyezést létrehozta.“ Ezek Csengery Antalnak i. é. május 5-én választóihoz intézett azon szavai, a­melye­ket Tisza Kálmán mai beszédében a maga védelmére segítségül hív, védelmére a felirati javaslatában foglalt ama tételének, hogy kétke­dik, miszerint „a kormány képes le­gyen igazolni a trónbeszéd azon nyilatkozatát, hogy a közhitel mindeddig csupán hasznos beruhá­zásokra fordíttatott.“ Már néhány nappal ezelelőtt kifejtettük e la­pokban, hogy Tisza Kálmán felirati javaslatának idézett passusa — ha nem egyszerű üres tagadá­sa a trónbeszéd megfelelő tételének — minden esetre méltatlan gyanúsítása a kormánynak. Pulszky Ferencz viszhangoztatta ma a képviselőházban e nézetünket. Erre Tisza Kálmán kicsinyes prókátori fogásokkal de­valválni iparkodott Pulszky állítását; midőn azonban tapasztalta, hogy ezen ellenészrevételei nem fognak, más eszközhöz nyúlt — nem ne­vezzük meg a maga nevén— Csengery An­tal szavaira hivatkozott! De talán csak tévedett Tisza Kálmán, rég el­feledte Csengerynek Nagy-Kanizsán mondott szavait ? Illik-e azonban komoly, parlamentáris küzdelemben egy pártvezértől, ki beszédeiben örökké szavainak félreértését vagy félremagya­rázását helyreigazítja, illik-e oly tekintély sza­vára, kinek egyszerű megnevezése minden el­lenargumentumot lefegyverez, könnyelműleg hivatkozni? Elfogadhatjuk-e mentségül a jóhi­szemű tévedést, midőn Tisza Kálmánt, érezve, hogy mennyire sántít argumentátiója, ezen te­kintélybe kapaszkodni látjuk? Érezvén Tisza Kálmán, hogy ezen védeke­zése is inog, egészen más térre ugrott át és szólt az államvagyon fogyatkozásáról. Fölemlíti, hogy az államszámvevőszék 1870-ik évi zárszámadá­sa az állami vagyonnak 26.282.000 frttal fo­gyatkozását mutatja ki. Ezen állítása világosan ellenkezik az igazsággal, mert nem az állam vagyon, hanem a jövedelem mérlegében foglal­tatik 26.282.000 frt „túlköltség“, a mi amattól nézetünk szerint lényegileg különbözik. De ha mindez igaz volna, és ha az ezen állításból ki­erőszakolt következtetések is állanának, még nem volna bebizonyítva az, a­mit a közhitelnek nem kizárólag beruházásokra történt fordításá­ról állít, s a­minek bizonyítása végett Csengery szavaira apellál. Hihető-e ennélfogva, hogy Tisza Kálmán, mi­dőn ily görbe utakon jár, csak tévedésből tulaj­donított Csengery szavainak a valósággal épen ellenkező értelmet? Pest, pot. 9. Vécsey József bárónak a képviselőház­ban minap előterjesztett határozati javas­lata a közmunka, az útépítés é­s fentartás tárgyában, szerte az egész országban kedvező viszhangot fog kelteni. A természetben kiszolgáltatott közmunka, vagy ennek ingadozó pénzválsága mel­lett ma még csak az kardoskodhatik, a­ki időszerűnek találja a robot és dézsma elő­nyeiről s hátrányairól értekezni. Nincs azonban mit csodálni, hogy a feudális időkből reánk maradt eme kiáltó anomá­lia még mindig orvoslást igényel, hisz tekintsünk körül és látni fogunk a hűbéri viszonyokból öröklött akárhány elintézet­len maradványt. A közmunka viszszás és igazságtalan, tekintve e teher viselőit; czélszerűtlen, te­kintve a vele létesítendő feladatot; de ha csak arról volna szó, hogy a közmunka szolgálmány eltörlendő s valamely egyen­­értékkel egyenes adó alakjában pótlandó, akkor a kérdés — úgy hiszszü­k — rövid vitával és rövid törvénynyel lenne meg­oldható. A közmunka gyökeres reformja azonban szoros összefüggésben áll több nagyfontosságú országos kérdés előzetes vagy legalább egyidejű megoldásával. Első helyt kell­ említenünk az országos út­hálózatot.[ Kétségtelen, hogy közuta­­ink, összefoglalva úgy az állami, mint a törvényhatósági kezelés alatt állókat , mennyiség és minőségre nézve távolról sem felelnek meg a közforgalom igényei­nek. Nem statistikai öszszehasonlításból származtatjuk le ez állítást, bár e rész­ben a számok megdöbbentőleg illustrál­­ják elmaradásunkat, hanem hivatkozunk minden oly honpolgár saját viszontagsá­gaira, a­ki nem vasút vagy államút men­tében lakik. Addig azonban, míg egy tervszerű országos úthálózatban kimu­tatva nem lesz, hogy mely vonalak tar­tassanak meg, illetőleg vezessenek át állami kezelésbe, s hogy mely vonalak — viszonyítva a szintén még meg nem állapított vas- és vízúti hálózathoz — építtessenek állami költségen, mindaddig útvonalainkat rendszeresen ki nem egé­szíthetjük, és mindaddig a törvényható­sági közutak építésének szabályozása, s így a közmunka kérdése is sikeresen meg nem oldható. De ha már tisztán megállapított rend­szerünk volna is arra nézve, hogy mely utak bízandók törvényhatósági s községi kezelésre, fönmaradna azon kérdés, hogy az építés és föntartás költségei, a köz­­munka-szolgálmány eltörlése után, mikép fedeztessenek a törvényhatóságok által. Ez pedig szorosan összefügg a domestika kérdésével. Kétségtelen, hogy az egye­nes adó arányában kell a kötelezetteknek majdan a közutak költségeit viselni; bizonyos továbbá, hogy a megyei utak hálózatát igen nagy mérvben kell kiter­jeszteni. Már­pedig köztudomású, hogy számos oly megye, a­mely a köztörvény­hatóságok rendezéséről szóló törvény ér­telmében, a domestika részére engedett egyenes adóbeli százalékkal eddigi kiadá­sait fölényire sem lett volna képes fedez­ni, mondjuk, épen oly megyék közutak dolgában is nagyon elmaradtak. Hogyan tehető már most föl, hogy ily törvényha­tóságokban a javukra leütendő egyenes adóbeli százalék megyei, községi pótlé­kokkal annyira emelhető legyen, hogy az útépítés fokozott igényei ezen forrásokból fedezetüket találják? A törvényhatóságok házi pénztárának kérdésén túl az állam háztartásának is nyomatékos szava lesz a közutak hálóza­ta megállapításában. Alapos számítás sze­rint szemügyre véve egyrészt a nemzet­­gazdasági közforgalom főereit, másrészt az elutasíthatlanul szükséges stratégiai vonalakat, ezer mérföldre szükséges, még­pedig rövid néhány év alatt állami utain­­kat kiegészíteni. Most Magyarországon s Erdélyben 733, Horvát- és Szlavónor­­szágban­ 59 mértföld államutunk van. Ezen hátralevő 200 mérföld rövid idő alatti kiépítése máskép, mint a közhitel igénybevételével, alig képzelhető. Pedig ezen lépésre el kell, hogy szánjuk ma­gunkat , mert erősen meg vagyunk győ­ződve arról, hogy azon áldozat csak név­leges leend, mert az illető kölcsön kama­tai nagy részben megtérülnek az által, hogy a jó közutak által táplált vasutak sokkal kevesebb subvencióra fognak szó­­sulni, vagy épen jövedelmi­ adójuk többle­tével az említett kamatterhet viselni segí­­tendik. Minthogy nem irtózunk eszerint a közhitelnek ily dúsan gyümölcsöző beru­házásra szükségelt igénybevételétől,annál inkább szükségesnek tartjuk, hogy az egész országot átölelő ily fontos kérdés­ben alapos és részletes tervezettel indít­suk meg a teendőket. Az úthálózat kérdésének fontosságával a létesítés sürgőssége egyenlő arányban áll. Nem kisebbítettük a nehézségeket, elismerjük az ügy szövevényes voltát, de az egész ország orvoslatért kiált, s azért ideje, hogy a közmunka minisztérium hoszszasan folytatott tanulmányait immár befejezze, s az országos úthálózatról, s a közmunkákról szóló javaslatait mielőbb a törvényhozás elé terjeszsze. Egy Deákpárti­ ORSZÁGGYŰLÉS. I. A képviselőház Ülése oct. 0. (Folytatás esti lapunkhoz.) Tóth Vilmos belügyminiszter (folytatás.) Si­­monyi Ernő t. képviselő úr, illetőleg a sszélsőbal által beadott felirati javaslat már bővebb s hosz­­szadalmasabb kiadása ezen vádaknak s annyi­ban is különbözik a t. balközép felirati javasla­tától, hogy ez már nem nyugszik meg abban, hogy ezen állítólagos bajok hozandó, törvények által orvosoltassanak, hanem kéri ő Felségét, hogy miután az országyűlés ezért törvénytelen, ezen országgyűlést oszlassa fel s hívjon öszsze új parlamentet. Mindkét képviselő úr a­ javaslat beterjesztése alkalmával mondott beszédében, úgy­szintén az ezen javaslatokat támogatott képviselő urak illustrálták azután ezen vádakat, és mivel ez illustratiók képezik a vádak alapját, legyen sza­bad nekem azokkal kissé foglalkoznom! (Hall­juk!) Tisza Kálmán J. képviselő úr a többek közt azt konstatálja, hogy a múlt országgyűlés utolsó napjaiban megkapták előszöt a bekövet­­kezendőknek, mert én egy akkor mondott be­szédemben már fenyegettem az ellenzéket, hogy ő fogja megbánni, ha a 48-ki t. c. továbbra is életben marad. Engedje meg a t. képviselő úr mindenekelőtt­­ megjegyeznem, hogy szavaimra nem egészen híven emlékezett. Én a t. ellenzé­ket egyáltalában nem fenyegettem. Én azt mond­tam, hogy a választási törvényre vonatkozó ja­vaslatom ellen theoretikus szempontból lehet kifogásokat tenni, de hogy én annak gyakorlati következményeiről annyira meg vagyok győ­ződve, miszerint hiszem, hogy e törvényjavas­latom szerencsétlen sorsa felett maholnap nyil­vánulandó sajnálkozásokban éppen azok részé­ről fogok elégtételt nyerni, kik azt leginkább ellenezték. Ez, t. képviselő úr, nem volt fenye­getés, ez egyszerű jelzése volt a kimaradhatla­­nul bekövetkezett körülményeknek és tények­nek, azon körülményeknek, hogy a sok tekintet­ben hézagos intézkedéseket tartalmazó 1848-ki

Next