Pesti Napló, 1872. november (23. évfolyam, 253-277. szám)
1872-11-22 / 270. szám
____ körüli panaszok, hirdetmények) a WaHLeTS*! fgS&m KJ&V&« eBBsLb «atJLr - Az esti kiadás postai különküldő- (ferencziek-tere ) színéért felüfűzetés havonkint 30 kr. * Bérmentetlen levelek csak ismert kiadó-hivatalhoz intézendők. TJ F ír F T | T T A Ti Á Q hón$at £$£. SJt, Ä ÄSfi? küldendők. kezektől fogadtatnak el. ~ A. -KA. -i * X\. rtapjén történik is, mindenkor a hó első -----napját . fos **ámittatni. 5*»®!*®.w>„- ---............................ iM,, „, «— aVO. a&m,_____________________Péntek november 22 1872. 23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadóhivatal: _-i^ ^ _rxj 7 Előüzetési feltételek: Hirdetések Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. Ferencziek-tere 7. sz. földszint. ^ "|j efjh Postán küldve, vagy^ Budapesten ^ A lap szellemi részét illető minden Alap anyagi részét illető község 1. fini I 8 | ’ p * fl?Lapra I frt 85 kr. a * Előfizetési fölhívás „PESTI HIUKra. Előfizetési árak: évre ....................Sg ft. Félévre ....... 11 ft Negrysáévrg...................5 ft 8ö kr *5®*’ Külön előfizetési iveket r.era küldünk szét. Előfizetésre a postai r díványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, ferencsiek tere 7 na. a küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, nov. 21. Nemcsak a szerencsétlen Csernátony- Lónyay-féle ügyben, hanem régebben is, nevezetesen a pénzügyi bizottság tárgyalásai között, mindenek fölött pedig a baloldali lapokbantalálkoztunk a pénzügyi deficit fölötti jajgatások mindenféle képzelhető skáláján átvonuló szörnyülködésekkel. Ha ezen, korán sem okszerűen indokolható nézetnyilvánításokkal összevetjük azon tapasztalatokat, melyeket fájdalom, a bankügy rendezése körül kénytelen kelletlen szereztünk, valóban igazolva van azon kérdés fölvetése, vajjon pénzügyi politikánk olyan-e, hogy akár az országot a jelenben megnyugtassa, akár jövőre biztosítékot nyújtson arra nézve, hogy mind a népesség érdekeit, mind a nemzet gyarapodását kétségen kívül helyezze. . il . ,. .. E szempontból tekintve pénzügyeinket, aligha nyugodt lélekismerettel válaszolhatuók azt, hogy rendin van a szénánk. A bankügyben történtek után valóban jogunk van arra, hogy pénzügyünket sine ira et studio, kissé magasabb szempontból, de tüzetesen megvizsgáljuk. Ami mindenekelőtt a deficit fölötti nagy siránkozást illeti, arra az a megjegyzésünk, hogy a független magyar kormány államháztartásának első két-három évi költségvetése és zárszámadása bemutatásakor talán szükségesnek látszott a csillogó számcsoportosítás, s ez, lehet, elkápráztatott sokunkat, de jogosultságot abból nem meríthettünk azon reményre, hogy ma, százados mulasztások helyreütésének kezdetén, lehet századokra, de mindenesetre hosszú évtizedekre szóló beruházások elején, tiszta saldával végződő, vagy épen fölösleget kitüntető költségvetéssel léphessünk a ház elé. Az ily iparkodás viszonyaink között indokolatlan, sőt hibás. Főleg rövidlátó cselekménynek mutatkozik pedig az aprólékos törlés oly tételeknél, melyek, mint a szellemiek, művésziek, ipariak, gazdaságiak kézzel fogható vagyonszerzést vagy jövedelemszaporodást közvetlenül kilátásba nem helyezvén, meddőknek declaráltatnak, holott talán épen ezek bő dotatiójában lelnék a kulcsot jövőbeli gazdálkodásunk egyensúlyhallózására. De ez egyensúlybahozást is komolyan kell akarnunk, mert ameddig az adóreformot csak népszerűség hajhászási fogásnak tekintik irányadó körökben, addig mi misera plebs contribuens komoly szándéknak nem tarthatjuk. Az adóreform ugyanis nálunk — ne ámítsuk magunkat a válogatott kifejezéssel — egyenlő az adófelemeléssel. Az adófelemelésnek, a többieken, korán sem kímélendő adónemeken kívül, — mert ideális egyedüli jövedelemadóval ismét nem szabad magunkat kecsegtetni, a"földadóemelésen kell kezdődnie. Hiába hangoztatjuk az egyenletesebb adófelosztást, ez implicite se hoz senkivel sem adóleszállítást, hanem az eddig is elbírt"adónak egyenletesebb elosztása — komolyan — csakis úgy értendő, hogy aki eddig például a régibb finánczidő alatt még hazafias cselekedetnek, mindenesetre pedig élelmes eljárásnak keresztelt, hamis bevallás alapján kelleténél kevesebbet fizetett, most inkább terhelt szomszédaival egyenlő kulcs szerinti adót fog fizetni.Miután pedig a régenmúlt időkben az ily kedvezőbb adóbevallás, illetőleg földbecslés éventa befolyásosabb embereknek sikerült, sokkal több az érdekelt fél akár irányadó körökben,akár a képviselőházban, semhogy a kataster rectificatiója iránt hozandó törvény gyors megalkotásában,s ez alapon a földadó komoly rendezésében máskép bizzunk, mintha honatyáinkat a 48-filki törvényhozókhoz hasonló önmegtagadás lelkesíti, mely a többé nem „szűz vállak“ terhét ép oly önzetlenül meri szaporítani, mint ahogy ama valóban „szűz vállak“ az eredeti terheltetést — bár akkor is , elvben elhatározott úrbéri kárpótlás mellett — elvállalták. Távol legyen tőlünk, hogy akár a kormány, akár honatyáink ebbeli áldozatkészségében csak egy perczig is kételkednénk; csakhogy nevén kell a gyermeket nevezni, s tudnunk kell, mit értünk adóreform alatt! Mert a reform ugyan e neme alkalmazandó a többi adófizetők, alkalmazandó mindenek felett a tőke irányában. Míg több ezernyi, könnyebb, számon nem vehető jövedelemmel rendelkezhető egyén jó lélekkel néhány száz forintnyi jövedelmet vallhat be büntelenül, s büntetlenül, míg maga az államhatalom azon téveszmében ringatózik, hogy a tőkét nem szabad az országból, a tőkepénzest nem szerzési hajlamától elriasztani, addig nem lehet szó egyenletesebb adómegosztásról, aljas adóreformról; de addig ne is jajgassunk a deficit felett, mert magunk tagadjuk meg a folyton fokozó államszükség másféle fedezetét, magunk alkotjuk a legjogtalanabb monopóliumokat és a földbirtokos és munkás osztály ellenében, de addig ne is hitegessük a nagy többséget pénzügyünk rendezése iránti komoly szándékunkkal. Hanem még a legtisztább szándékot tételezve is fel irányadó körökben, teljesen bízva az adóreform egyenlősítő, igazságot osztó törekvésein, még adófelemeléssel sem feleltünk meg közgazdaságunk mostani követelményeinek. Nekünk, kik századok mulasztását pótolni vagyunk hivatva, nem feladatunk a jelen nemzedék adóképességének túlságos meg—talán túlfeszítése! Ha valaha volt nemzetnek joga hitelhez folyamodni,hogy jövedelemszaporító beruházásait , ha kell, a jelenben rendkívüli viszonyainál fogva meg nem bírt háztartása költségeit is azzal fedezze, úgy a magyarnak van erre joga, s Lónyaynak a magyar pénzügyérségtől való visszalépése alkalmával hallatott Cassandra - szavai megijeszthették a rövidlátót, s úgy látszik, voltak is hatással utódjára, de jogosultaknak és oly kevéssé mondhatók, mint nem volt jogosult azok jajveszéklése, kik Belgium elszakadása után, adóssági terheltsége miatt financziális tönkrejutását jósolták, holott ma a legvirágzóbb államok közé kénytelenek azt sorozni. Ám pótoljuk hitellel, mit jelen gazdálkodásunk meg nem bír, de tegyük előre megállapított pénzügyi terv és rendszer szerint, fejleszszük az ipart, mozdítsuk elő a kereskedést, emancipáljuk magunkat a pusztán földmivelő államot sújtó eső jég- és szárazságtól s kisértsük meg,, vájjon fognak-e hiányozni azon milliók, melyekről most, irányadó pénzügyi körökben, bár szintén jogosulatlanul azt hangoztatják, hogy Magyarország hitele meg nem bírja. De ezen pénzügyi terv és rendszer — s ez felszólalásunk második vádpontja — fájdalom, teljesen hiányzik. Hiányzik, mert máról holnapra élünk, mert pénzügyi miniszterünk egymaga nem készítheti el, nem engedheti az általános politika,illetőleg politikahiány és a fenyegető deficit miatt minisztertársai bármely indokolt szakbudgetjét sem érintetlenül a pénzügyi bizottságba juttatni,hol azt újabb megcsonkítások érik,s gyakran épen a képviselőháznak kell egy-egy bátrabb felszólalásra magát megemberelnie, hogy egyik-másik életkérdésben világraszóló kudarczot ne valljunk. Vádunk e második pontja kettős és mind a pénzügyi adminisztratióra, mind és különösen a bankszerű pénzügyre vonatkozik ; pedig e fölös felosztás csak saját agyunkban villanhatott félt, mert tényleg — ismét, fájdalom — nem létezik. Avagy mondhatja-e valaki, hogy a Bach-kormánytól átvett pénzügyi szervezetben valami lényeges dolog változott volna ? S ha az öt közigazgatási terület összevonásán kívül, mely különben — ha jól emlékszünk — ugyancsak még azon időben kezdeményeztetett, még megemlítjük a királyi sóházak sehogy sem indokolt, de — úgy tudjuk — eltörülni szándékolt felállítását, az állam-számvevőség szervezését, melynek tán érdeme a zárszámadás oly alakú szerkesztése, hogy abban többé szakember is alig ismerheti ki magát —különben lehetetlen, hogy jó és o roszhiszemű hírlapírók a világosan ki nem mutatott hiánylatot 30, 35, 45 és 75 millió frt közt taxálják, — ha mondjuk e néhány korszerű (!) változtatást leszámítjuk, és azon pénzügyi szervezettel és administratióval találjuk magunkat szemben, melyet ama dicső korszak inaugurált, mely a legtöbb, (roszul fizetett) munkaerőt pazarolja, de hazai pénzügyünket előre nem vitte. És ez egy kalap alatt van a pénzszerzéssel, a hitelműveletekkel, a bankszervezéssel, és ezért nem tud se egyik, se másik irányban üdvösen haladni. Pedig, ha igazságosak akarunk lenni, ez állapotokon nem is szabad csodálkoznunk. Legyen a miniszter bármily lángész és munkabíró, ily, a 48-as viszonyok egyszerűségében előre nem látott tág munkakörnek meg sem felelhet. Órárólórára, napról-napra adott ordre és contre ordre se administratiót nem teremt, se hitelügyünket nem emeli európai niveaura. Ide rendszer kell, rendszer a pénzügyi közigazgatásban, mely csakis gyökeres reform alapján állapítható meg, de amelyet, ha egyszer meg van állapítva, bátran rendben vihet tovább akár egy államtitkár, ki csak per abusum volna képviselő, mi az ily állásnak valóságos átka —, s kell rendszer a magasabb pénzügyben, a hitelügy vezetésében, mire viszont összkormányilag megállapított, pártpolitikánkkal össze nem tévesztendő pénzügyi politika kell, mely tudja mit akar az országgal tenni, mily erővel rendelkezik, mi hitellel működhetik, mi jövőre van kilátása. Szóval nagyobb szabású politikát követelünk összes viszonyainkra nézve — melyekből ma csak a pénzügyieket emeltük ki — s akkor megleszünk óva sok oly keserűségtől, melyek most egyre-másra a kormányt és a pártot érik. Amit mi e sorokban hangoztatunk, az nincs intézve személyek ellen, de igenis kárhoztatjuk a rendszert. Meg vagyunk győződve, hogy ha valaki át van hatva a gyökeres reform szükségétől, úgy bizonyára két kapoly pénzügyminiszter az, s nem tudunk férfiút, ki e reformot annyi akaraterő és elhatározottsággal keresztülvihetné, mint épen Ő. Örömmel hallottuk, hogy közelebb a javaslatok egész sorozatával fog előállani. — tegye gyorsan, tegye minél előbb, saját reputatiójának tartozik ezzel! __________________ _ „PESTI NAPLÓ“ TÄRCZÄJA. Livingstone legújabb útjának eredményei.41) — Két czikk. (Cs. J.) Livingstonenak 1866. óta tartó legutóbbi nagy útja Afrika bensejében csak most kezd világosabb körvonalakban kibontakozni előttünk. A mi a napi sajtót heteken át izgalomban tartá, azzal mi e sorokban nem foglalkozunk. Stanley személyes viszonyáról Livingstonehoz eleget olvasott már e lapok közönsége is. Jelen czikk czélja nem egyéb, mint a szétszórva megjelent tudósításokból egy kerek képet adni Livingstone legújabb útjáról. Miután a polémia izgalmai lecsillapultak, Stanleyt az angol minisztérium üdvözölte és Victoria királynő egy arany burnótszelenczével is megajándékozá s a sajtó már egészen más kérdéseket tolt előtérbe, ekkor jelent meg Stanleytől a „New- York Herald“-ban egy kevés figyelemre méltatott terjedelmes, világos és részletes jelentés. Vegyük ehez Livingstonenak a külügyminisztériumhoz küldött tudósításait, s a „Proceedings of the Royal geographical Society“-ben közzétett leveleit, végre az 1868-ban Londonban megjelent „The search after Livingstone“ — czimű nagyobb munkát Youngtól, és együtt van az anyag, mely Livingstone legutóbbi nagy útjára vonatkozik. Soha még senki annyira elő nem hatolt Afrika belsejében, mint Livingstone. 1840 óta a déli continenst bejárta egész szélességében a legkülönbözőbb pontokról indulva ki. Az indiaitól az atlanti óceánig, Cap városától egészen az általa fölfedözött Njassa tóig. 1863-ig tartó at eredményei a következő két nagyszabású munkában : „Missionary travels and researches in South-Afrika“ — és „Narrative of an expedition to the Zambesi“ — vannak letéve. De bármily gyümölcsöző volt is ez a tudományra nézve, még igen sok kitöltendő űr marad fönn, és bár Livingstone a dicsőség babérjával fején a fölfö*) Lásd az „Unsere Zeit“ 20-ik füzetét. Közös további teendőit és fáradalmait hírneve csorbítása nélkül bátran fiatalabb erőkre bízhatta volna, nagy lelke, akaratereje nem hagyta őt nyugodni. A megkezdett munkát, mennyire tőle telik, be akarja fejezni, s a Nilus, Congo és Zambesi ágazatainak problémáját megoldani. A földirati társulat Londonban e czélra ötezer font sterlinget ajándékozott, a külügyminisztérium ugyanennyit, Livingstone névtelen barátja és bámulója ezer fontot. Ezen fölül Livingstone mint a független néger törzsfőnökök konsula Kelet-Afrikában, ötszáz font sterling fizetést kapott, mi összevéve elég volt egy takarékos expeditio fölszerelésére. A kitűzött czél egyike volt a legnagyobbaknak, mit egy afrikai utazó magára vállalhatott. Egész sora a legkiválóbb egyéneknek hasztalan dolgozott és fáradozott, sikert egyik sem tudott fölmutatni. Az expeditiót részint Bombayban, részint Zanzibarban szerelte föl. Ez utóbbi várost Livingstone 1866. márciusban hagyta el, és a Mikindang-Bai-ba (déli szélesség 100 50 vitorlázott, közel a delgadói fokhoz, hol a Rofurna folyó az indiai tengerbe ömlik. Kísérete harminca felfegyverzett emberből állott. Ezenfelül hat tevét, három bivalyt, két öszvért és három szamarat vitt magával. Csereszérül tíz csomag gyapotszövetet és két zsák gyöngyöt is rakatott a hajóba, melyek nélkül a szükséges élelmiszereket nem szerezhette volna be. Gyógyszerekben sem volt hiány, tehát az expeditió meglehetősen fölszereltnek mondható. A Njassa tó fensíkjairól alázúgó s az indiai tengerbe szakadó Rofuma folyó mentében délnyugati, irányban indult el Afrika belseje felé. Ez itt mindjárt kezdetben rendkívüli nehézségekkel jár, és több helyütt csaknem leküzdhetlen természeti akadályok állották útját. Mérföldeken keresztül késsel és karddal kellett a fonatos bokrokat és szövevényes nagy fűszálakat ketté vágni, irtani, hogy a part mentében lehetővé tegyék az előhaladást. Az indus kísérők és az úgynevezett „Anjuan“ emberek, azaz benszülöttek, Comoro szigetbeliek akik ily nehézségekre nem voltak elkészülve, csakhamar ellustultak, elkedvetlenültek, makacsul ellenálltak, úgy hogy a legroszabbtól lehetett,tartani. Hogy Livingstone elhaladását megakadályozzák s reá bírják, amint csak lehet a visszatérésre, ez emberek a teherhordó állatokkal a legiszonyatosabb módon bántak, úgy hogy csakhamar mind elvesztek. De természetes, hogy ez által ezért nem értek, Livingstone előre tört csüggedetlenül. Mást gondoltak ki. Föliegerelték a feketéket Livingstone ellen, mindenféle rablótörténeteket beszéltek el nekik, s hogy mi minden fog megtörténni velük, s csakugyan odáig vitték a dolgot, hogy a fölszabadult négerek is nyugtalankodni kezdtek. Az egész expeditió már Rofurna sűrűsége között dugába lászott dőlni — ekkor Livingstone elhatárzás, hogy az ellenséges indulatu bombey sipoisokat elbocsátja. Visszaküldte őket a tengerpartra. Ez indusok különben is a nagy út fáradalmaira testileg képteleneknek mutatkoztak, egy órai út teljesen kimente őket, és félutban rendesen pihenni dőltek, s csak késő este félholtan vergődtek a kis csapat sátorához. Támadás esetében sem lehetett volna reájuk számítani. 1866. július 18-án tizennyolcz hó emberével megérkezett Liwingstone Vahiju főnök falujába, mely nyolcz napi járó földre fekszik délnek Rofumától, s a honnét e folyó és a Njassa tó kinti vízágazatokat áttekinthette. A folyó és a tó közti környék lakatlan vadon volt, mely erős próbára tette az egész karavánt. Egy-kettő el is illant a kíséretből. 1866. augustus havában Mponda törzsfőnök tartományába jutottak a Njassa tó közelében. Útközben ismét elszöktek néhányan, és pedig olyanok, kiknek háladatosságára Livingstone bizton számított. Bámulatraméltó, hogy azon keserű tapasztalatok daczára, melyekben a feketék részéről találkozott, még mindig oly lelkes apostola ügyüknek, s bár annyi csalódás érte e tekintetben, emberbaráti nézetei és czéljai nem változtak. Már ez előzményekből kitetszik, minő és mennyi nehézségekkel kell egy utazónak Belső- Afrikában küzdeni. És e nehézségek a continens déli részében még nagyobbak, mint északon; északon legalább ott van a teve, mint páratlan teherhordó állat, míg a Livingstone által beutazott vidékeken a néger vállaira nehezül ez. Ebben gyökerezik az expedíciók sikertelensége és a velük járó veszély, mert az ember nehezebben kormányozható, mint az állat, s különösen a felszabadult néger. Livigstone azonban már elvből nem akart tudni mit sem a rabszolgákról. Mpondából a Niassa tó sarka felé vette útját. Itt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy ezen mintegy ötven mértföld hosszú és tíz mértföld széles, a tenger felszínén 1522 láb magasan fekvő tó körülbelül olyan formatióval bir, mint Italia. Lefolyása délnek a zuhatagokban nagyszerű Siré folyó, melyet Livingstone 1858-ban fedezett fel. Ezen déli végpontnál Babisa törzsfőnökénél jelentette magát, ki fájdalmas bőrbetegségben szenvedett, s tőle gyógyszert kért, melylyel Livingstone azonnal szolgált. E közben a Njassa tó nyugati partjairól egy kalandor arab érkezett oda, és azon hírt terjeszté, hogy mintegy százötven angol mértföldnyire onnét a Mazitu rablótörzsek mindenéből kifosztották. Az „Anjuanok“, de legkivált Musa nevű vezetőjük szorongó érzéssel hallgatá végig az arab elbeszélését, vagy elhitte azt ő i3 s társai is,vagy megragadták a kínálkozó alkalmat és ürügyet kovácsoltak belőle a visszatérésre. Livingstone mindent elkövetett, hogy megnyugtassa őket, bebizonyította nekik, hogy azon állítólagos rablótörznők fészke sokkal távolabb fekszik hogy az arab hazudhatott, s csak érdeket akart kelteni személye iránt — hiában, semmi sem használt, az „Anjuanok“ egy világért sem akartak tovább hatolni nyűgat felé, s midőn Livingstone egy kis időre visszavonult, valamennyien megszöktek. És most egy pillanatra magára hagyjuk Livingstonet, és elmondjuk, mi történt Európában az „Anjuanok“ megszökése folytán. Ezek azonnal visszatértek Zanzibarba és ott az angol consul előtt a következő esküvel erősített jelentéssel álltak elő. Livingstone —mondák — a Njassa tó nyugati irányában hatolt előre. Kísérői élén bevonult a Maziluk tartományba, míg ők a podgyászszal kissé hátramaradtak. Ekkor egyszerre előrohant a Mazituk fegyveres bandája, megtámadták a „doktort“, ki azonnal rájuk tüzelt és többen el is estek. A lőpor gőzében azonban három Mazitu háta mögé került s egyetlen csapással földretökték. Kisérői aztán szétszaladtak és ezeknek egyike elmondta volt az Anjuánoknak hogy ő látta, amint a halálos csapás lesújtott, ők ezalatt elrejtőztek a sűrűben és csak késő éjjel mertek onnét előjönni, és gazdájuk hulláját megtalálták egészen ruhátlanul az erdő szélén. Körüle még négy halott feküdt. Miután Livingstonet eltemették, visszatértek hazájukba. Habár az Anjuanok beszédében igen sok volt az ellenmondás, Zanzibarban mégsem kétkedett senki e hit igazságában A consulatusok valamennyien bevonták zászlóikat s a hajók a kikötőkben, valamint a sultán is követték példájukat. 1867. márciusban megjött Európába is Livingstone meggyilkoltatásának hire és el is hitte mindenki csaknem szónélkül. Azok között azonban, kik kételkedtek a hit valódiságában, legelső a földirati társulat elnöke, a közelebb elhunyt sir Roderick Murchison volt Neki lehet köszönni, hogy már 1867 június havában Young vezetése alatt egy kis expeditió szereltetett fel, mely Zambesin és Sirén keresztül a Nyásza tó felé volt előhatolandó, hogy ott a helyszínen taldakozódhassék Livingstone után. Az expeditió egy szétszedhető vascsolnakkal is el volt látva, s elhatározták, hogy a Siré folyón ezen mennek egész a Mursisoni vízesésig, ott a csolnakot kiemelik, szétszedik, a zuhatagokon átczipelik, azután ismét összerakják, s tovább eveznek a Njassa tóban. Es szorul szóra így történt, és 1867. augustus végén már Njassa taván úszott a szétszedhető kis csalnak, legelőször is a keleti partok felé tartva. Egy bennszülöttől nemsokára megtudták, hogy náluk járt egy fehér ember, de aki már egy évvel ezelőtt tovább utazott Mponda felé. A ruha és podgyász, melyet a feketék leírtak volt, teljesen hasonlított Livingstonéhoz, kinek fényképezett arczképére azonnal ráismertek. Az expeditió tehát nyomon volt. Több helyütt tükröket, késeket és kanalakat is találtak, miket Livingstone emlékül kiosztogatott. Félebb délnek Young Livingstonenak egyik imádságos könyvét is megtalálta. E nyomokon eljutottak végre Marenga főnökhöz, ugyanahhoz, kinek Livingstone bőrbetegsége ellen gyógyszert adott. Ez a Livingstone keresőket azon kérdéssel fogadé,hogy hol van testvérük, ki tavalyt meglátogatta volt,s midőn ezek közölték vele, hogy M&S számunkhoz egy félte* melléklet van csatolva. Pest, november 21. (A Deákkor) mai értekezletén a párttagok ismét nagy számmal voltak jelen. Az értekezlet megnyittatván, mindenekelőtt gr. Lónyay Menyhért miniszterelnök szólt. Azzal kezdő, hogy a kör elnöke őt a tegnapi értekezlet után azonnal tudósítá a létesült határozatról, melyet miniszter társaival közölve, kijelentheti, hogy a kormány a párt ezen határozatával egyetért. Parliamentáris kormányrendszer mellett a kormány a párt kifolyása, megbízottja, s e kormány megsértése a pártot is éri. A párt ennek élénk tudatával bírt, s ennek folytán hozta a tegnapi határozatot. E végzés határozottan kijelenti a párt véleményét a nov. 18-diki történtek felett, s igen helyes úton jár,midőn az ilyesmik ismételhetésének megakadályozására a házszabályok revisióját tűzi ki czélul. A határozat kimondja , hogy a november 18-diki esetet „megtorlásra“ találja méltónak , minek valósítását csak a hiányos házszabályok teszik lehetetlenné. Szóló utal az angol és amerikai törvényhozások házszabályaira, melyek mindegyike gondoskodik a ház méltósága, s a tanácskozási rend szabatosságának biztosításáról , csak a mi házszabályainkban nincs erről gondoskodva. Szóló e hiányt orvoslandónak tartja, de csak úgy, hogy ez által a szólási szabadság ne korlátoztassék. Ismételve kijelenti, b°gy a határozati javaslatot helyesli, s azt hiszi, hogy ennek elfogadásával a nov. 18-diki események utóhangja a házban véget ér. Végül megjegyzi, hogy az ülésszak teendőire nézve előterjesztést akart tenni a pártnak, ha helyesebbnek találja, hogy ha ez akkorra halasztatik, midőn majd a tegnapi határozati javaslat tárgylását a ház befejezi. Kéri, hogy az minél előbb a napirendre tűzessék." A miniszterelnök szavai zajos, hosszas éljenzéssel fogadtattak. Utána Kerkapoly pénzügyminiszter szólt,s két előterjesztést tett a pártnak. Egyik arra vonatkozik, hogy előre látható, miszerint a budget az idén sem lesz annak idejében megszavazva, miért is felhatalmazásra lesz szükség. Ennek sem ő nem az oka, sem a pénzügyi bizottmány. A kormány, a ház határozatának megfelelőleg szeptemberben terjeszték elő a budgetet, a pénzügyi bizottság azonnal hozzáfogott annak megvitatásához, s valóban rendkívül szorgalom és önfeláldozással járt el a