Pesti Napló, 1872. november (23. évfolyam, 253-277. szám)

1872-11-22 / 270. szám

____ körüli panaszok, hirdetmények) a WaHLeTS*! fgS&m KJ&V&« eBBsLb «atJLr - Az esti kiadás postai kü­lönküldő- (ferencziek-tere ) szí­néért felüfűzetés havonkint 30 kr. * Bérmentetlen levelek csak ismert kiadó-hivatalhoz intézendők. TJ F ír F T | T­ T A Ti Á Q hón$at £$£. SJt, Ä ÄSfi? küldendők. kezektől fogadtatnak el. ~ A. -KA. -i * X\. rtapjén történik is, mindenkor a hó első -----­napját . fos **ámittatni. 5*»®!*®.w>„- ---............................ iM,, „, «— aVO. a&m,_____________________Péntek november 22 1872. 23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó­hivatal: _-i^ ^ _rxj 7 Előüzetési feltételek: Hirdetések Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. Ferencziek-tere 7. sz. földszint. ^ "|j efjh Postán küldve, vagy^ Budapesten ^ A lap szellemi részét illető minden Alap anyagi részét illető közsé­g 1. fi­ni I 8 | ’ p * fl?Lapra I frt 85 kr. a * Előfizetési fölhívás „PESTI HIUKra. Előfizetési árak: évre ....................Sg ft. Félévre ....... 11 ft Negrysáévrg...................5 ft 8ö kr *5®*’ Külön előfizetési iveket r.era küldünk szét. Előfizetésre a postai r díványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencsiek­ tere 7 na. a­ küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, nov. 21. Nemcsak a szerencsétlen Csernátony- Lónyay-féle ügyben, hanem régebben is, nevezetesen a pénzügyi bizottság tárgya­lásai között, mindenek fölött pedig a bal­oldali lapokban­­találkoztunk a pénzügyi deficit fölötti jajgatások mindenféle kép­zelhető skáláján átvonuló szörnyülködé­sekkel. Ha ezen, korán sem okszerűen indokol­ható nézetnyilvánításokkal összevetjük azon tapasztalatokat, melyeket fájdalom, a bankügy rendezése körül kénytelen kelletlen szereztünk, valóban igazolva van azon kérdés fölvetése, vajjon pénz­­ügyi politikánk olyan-e, hogy akár az országot a jelenben megnyugtassa, akár jövőre biztosítékot nyújtson arra nézve, hogy mind a népesség érdekeit, mind a nemzet gyarapodását kétségen kívül he­lyezze. . il . ,. .. E szempontból tekintve pénzügyeinket, aligha nyugodt lélekismerettel válaszol­­hatuók azt, hogy rendin van a szénánk. A bankügyben történtek után valóban jogunk van arra, hogy pénzügyünket sine ira et studio, kissé magasabb szem­pontból, de tüzetesen megvizsgáljuk. A­mi mindenek­előtt a deficit fölötti nagy siránkozást illeti, arra az a megjegy­zésünk, hogy a független magyar kor­mány államháztartásának első két-három évi költségvetése és zárszámadása bemuta­tásakor talán szükségesnek látszott a csil­logó számcsoportosítás, s ez, lehet, elká­práztatott sokunkat, de jogosultságot abból nem meríthettünk azon reményre, hogy ma, százados mulasztások helyreütésének kezdetén, lehet századokra, de minden­esetre hosszú évtizedekre szóló beruházá­sok elején, tiszta saldával végződő, vagy épen fölösleget kitüntető költségvetéssel léphessünk a ház elé. Az ily iparkodás viszonyaink között indokolatlan, sőt hi­bás. Főleg rövidlátó cselekménynek mu­tatkozik pedig az aprólékos törlés oly té­teleknél, melyek, mint a szellemiek, művé­sziek, ipariak, gazdaságiak kézzel fogható vagyonszerzést vagy jövedelemszaporo­dást közvetlenül kilátásba nem helyezvén, meddőknek declaráltatnak, holott talán épen ezek bő dotatiójában lelnék a kul­csot jövőbeli gazdálkodásunk egyensúly­­hallózására. De ez egyensúlybahozást is komolyan kell akarnunk, mert ameddig az adó­reformot csak népszerűség hajhászási fogásnak tekintik irányadó körökben, addig mi misera plebs contribuens komoly szándéknak nem tarthatjuk. Az adóreform ugyanis nálunk — ne ámítsuk magunkat a válogatott kifejezéssel — egyenlő az adófelemeléssel. Az adófelemelésnek, a többieken, korán sem kímélendő adóneme­ken kívül, — mert ideális egyedüli jöve­delemadóval ismét nem szabad magunkat kecsegtetni, a"földadóemelésen kell kezdődnie. Hiába hangoztatjuk az egyen­letesebb adófelosztást, ez implicite se hoz senkivel sem adóleszállítást, hanem az ed­dig is elbírt"adónak egyenletesebb elosz­tása — komolyan — csakis úgy ér­tendő, hogy a­ki eddig például a régibb finánczidő alatt még hazafias cselekedet­nek, mindenesetre pedig élelmes eljárás­nak keresztelt, hamis bevallás alapján kel­leténél kevesebbet fizetett, most inkább terhelt szomszédaival egyenlő kulcs sze­rinti adót fog fizetni.Miután pedig a régen­­múlt időkben az ily kedvezőbb adóbevallás, illetőleg földbecslés éventa befolyásosabb embereknek sikerült, sokkal több az érde­kelt fél akár irányadó körökben,akár a kép­viselőházban, semhogy a kataster rectifi­­catiója iránt hozandó törvény gyors meg­alkotásában,s ez alapon a földadó komoly rendezésében máskép bizzunk, mintha honatyáinkat a 48-filki törvényhozókhoz hasonló önmegtagadás lelkesíti, mely a többé nem „szűz vállak“ terhét ép oly önzetlenül meri szaporítani, mint a­hogy ama valóban „szűz vállak“ az eredeti terheltetést — bár akkor is , elvben elhatározott úrbéri kárpótlás mellett — elvállalták. Távol legyen tőlünk, hogy akár a kor­mány, akár honatyáink ebbeli áldozat­­készségében csak egy perczig is kételked­nénk; csakhogy nevén kell a gyermeket nevezni, s tudnunk kell, mit értünk adó­reform alatt! Mert a reform ugyan e neme alkalmazandó a többi adófizetők, alkalmazandó mindenek felett a tőke irányában. Míg több ezernyi, könnyebb, számon nem vehető jövedelemmel rendel­kezhető egyén jó lélekkel néhány száz fo­rintnyi jövedelmet vallhat be büntelenül, s büntetlenül, míg maga az államhatalom azon téveszmében ringatózik, hogy a tő­két nem szabad az országból, a tőkepén­zest nem szerzési hajlamától elriasztani, addig nem lehet szó egyenletesebb adómegosztásról, aljas adóreform­ról; de addig ne is jajgassunk a deficit felett, mert magunk tagadjuk meg a foly­ton fokozó államszükség másféle fedeze­tét,­­ magunk alkotjuk a legjogtalanabb monopóliumokat és a földbirtokos és munkás osztály ellenében, de addig ne is hitegessük a nagy többséget pénz­ügyünk rendezése iránti komoly szándé­kunkkal. Hanem még a legtisztább szándékot tételezve is fel irányadó körökben, telje­sen bízva az adóreform egyenlősítő, igaz­ságot osztó törekvésein, még adófeleme­léssel sem feleltünk meg közgazda­ságunk mostani követel­ményeinek. Nekünk, kik századok mulasztását pó­tolni vagyunk hivatva, nem feladatunk a jelen nemzedék adóképességének túlságos meg—talán túlfeszítése! Ha valaha volt nemzetnek joga hitelhez folyamodni,hogy jövedelem­szaporító beruházásait , ha kell, a jelenben rendkívüli viszonyainál fogva meg nem bírt háztartása költségeit is azzal fedezze, úgy a magyarnak van erre joga, s Lónyaynak a magyar pénz­ügyé­rségtől való visszalépése alkalmával hallatott Cassandra - szavai megijeszt­hették a rövidlátót, s úgy látszik, voltak is hatással utódjára, de jogosultaknak és oly kevéssé mondhatók, mint nem volt jogosult azok jajveszéklése, kik Belgium elszakadása után, adóssági terheltsége miatt financziális tönkrejutását jósolták, holott ma a legvirágzóbb államok közé kénytelenek azt sorozni. Ám pótoljuk hitellel, mit jelen gazdál­kodásunk meg nem bír, de tegyük előre megállapított pénzügyi terv és rendszer szerint, fejleszszük az ipart, mozdítsuk elő a kereskedést, emancipál­juk magunkat a pusztán földmivelő álla­mot sújtó eső jég- és szárazságtól s ki­sértsük meg,­, vájjon fognak-e hiányozni azon milliók, melyekről most, irányadó pénzügyi körökben, bár szintén jogosu­latlanul azt hangoztatják, hogy Magyar­­ország hitele meg nem bírja. De ezen pénzügyi terv és rendszer — s ez felszólalásunk második vádpontja — fájdalom, teljesen hiányzik. Hiányzik, mert máról holnapra élünk, mert pénz­ügyi miniszterünk egymaga nem készít­heti el, nem engedheti az általános poli­tika,illetőleg politikahiány és a fenyegető deficit miatt minisztertársai bármely indokolt szakbudgetjét sem érintetlenül a pénzügyi bizottságba juttatni,hol azt újabb megcsonkítások érik,s gyakran épen a kép­viselőháznak kell egy-egy bátrabb fel­szólalásra magát megemberelnie, hogy egyik-másik életkérdésben világraszóló kudarczot ne valljunk. Vádunk e második pontja kettős és mind a pénzügyi adminisztratióra, mind és különösen a bankszerű pénzügyre vo­natkozik ; pedig e fölös felosztás csak saját agyunkban villanhatott félt, mert tényleg — ismét, fájdalom — nem léte­zik. Avagy mondhatja-e valaki, hogy a Bach-kormánytól átvett pénzügyi szerve­­zetben valami lényeges dolog változott vol­na ? S ha az öt közigazgatási terület össze­vonásán kívül, mely különben — ha jól em­lékszünk — ugyancsak még azon időben kezdeményeztetett, még megemlítjük a királyi sóházak sehogy sem indokolt, de — úgy tudjuk — eltörülni szándékolt felállítását, az állam-számvevőség szervezé­sét, melynek tán érdeme a zárszám­adás oly alakú szerkesztése, hogy abban többé szakember is alig ismerheti ki magát —különben lehetetlen, hogy jó és o roszhisze­­­mű hírlapírók a világosan ki nem muta­tott hiánylatot 30, 35, 45 és 75 millió frt közt taxálják, — ha mondjuk e né­hány korszerű (!) változtatást leszámítjuk, és azon pénzügyi szervezettel és admi­­nistratióval találjuk magunkat szemben, melyet ama dicső korszak inaugurált, mely a legtöbb, (roszul fizetett) munka­erőt pazarolja, de hazai pénzügyünket előre nem vitte. És ez egy kalap alatt van a pénzszerzés­sel, a hitelműveletekkel, a bankszer­vezéssel, és ezért nem tud se egyik, se másik irányban üdvösen haladni. Pedig, ha igazságosak akarunk lenni, ez állapotokon nem is szabad csodálkoz­nunk. Legyen a miniszter bármily láng­ész és munkabíró, ily, a 48-as viszonyok egyszerűségében előre nem látott tág munkakörnek meg sem felelhet. Óráról­­órára, napról-napra adott ordre és contre ordre se administratiót nem teremt, se hitelügyünket nem emeli európai niveau­­ra. Ide rendszer kell, rendszer a pénz­ügyi közigazgatásban, mely csakis gyö­keres reform alapján állapítható meg, de a­melyet, ha egyszer meg van állapítva, bátran rendben vihet tovább akár egy államtitkár, ki csak per abusum volna képviselő, mi az ily állásnak valóságos átka —, s kell rendszer a magasabb pénz­­ügyben, a hitel­ügy vezetésében, mire viszont összkormányilag megállapított, pártpolitikánkkal össze nem tévesztendő pénzügyi politika kell, mely tudja mit akar az országgal tenni, mily erővel rendelkezik, mi hitellel működhetik, mi jövőre van kilátása. Szóval nagyobb szabású politikát követelünk összes viszo­nyainkra nézve — melyekből ma csak a pénzügyieket emeltük ki — s akkor megleszü­nk óva sok oly keserűségtől, melyek most egyre-másra a kormányt és a pártot érik. A­mit mi e sorokban hangoztatunk, az nincs intézve személyek ellen, de igen­is kárhoztatjuk a rendszert. Meg vagyunk győződve, hogy ha valaki át van hatva a gyökeres reform szükségétől, úgy bizonyára két kap­oly pénzügymi­niszter az, s nem tudunk férfiút, ki e reformot annyi akaraterő és elhatározott­sággal keresztülvihetné, mint épen Ő. Örömmel hallottuk, hogy közelebb a ja­vaslatok egész sorozatával fog előállani. — tegye gyorsan, tegye minél előbb, saját reputatiójának tartozik ezzel! __________________ _ „PESTI NAPLÓ“ TÄRCZÄJA. Livingstone legújabb útjának eredményei.41) — Két czikk. (Cs. J.) Livingstonenak 1866. óta tartó leg­utóbbi nagy útja Afrika bensejében csak most kezd világosabb körvonalakban kibontakozni előttünk. A mi a napi sajtót heteken át izga­lomban tartá, azzal mi e sorokban nem foglal­kozunk. Stanley személyes viszonyáról Living­­stonehoz eleget olvasott már e lapok közönsége is. Jelen czikk czélja nem egyéb, mint a szét­szórva megjelent tudósításokból egy kerek ké­pet adni Livingstone legújabb útjáról. Miután a polémia izgalmai lecsillapultak, Stanleyt az angol minisztérium üdvözölte és Victoria király­nő egy arany burnótszelenczével is megajándé­­kozá s a sajtó már egészen más kérdéseket tolt előtérbe, ekkor jelent meg Stanleytől a „New- York Herald“-ban egy kevés figyelemre mélta­tott terjedelmes, világos és részletes jelentés. Vegyük ehez Livingstonenak a külügyminisz­tériumhoz küldött tudósításait, s a „Proceedings of the Royal geographical Society“-ben közzé­tett leveleit, végre az 1868-ban Londonban megjelent „The search after Livingstone“ — czimű nagyobb munkát Youngtól, és együtt van az anyag, mely Livingstone legutóbbi nagy útjára vonatkozik. Soha még senki annyira elő nem hatolt Afri­ka belsejében, mint Livingstone. 1840 óta a déli continenst bejárta egész szélességében a legkülönbözőbb pontokról indulva ki. Az indiai­tól az atlanti óceánig, Cap városától egészen az általa fölfedözött Njassa tóig. 1863-ig tartó at eredményei a következő két nagyszabású mun­kában : „Missionary travels and researches in South-Afrika“ — és „Narrative of an expedition to the Zambesi“ — vannak letéve. De bármily gyümölcsöző volt is ez a tudományra nézve, még igen sok kitöltendő űr marad fönn, és bár Li­vingstone a dicsőség babérjával fején a fölfö­*) Lásd az „Unsere Zeit“ 20-ik füzetét. Közös további teendőit és fáradalmait hírneve csorbítása nélkül bátran fiatalabb erőkre bíz­hatta volna, nagy lelke, akaratereje nem hagyta őt nyugodni. A megkezdett munkát, mennyire tőle telik, be akarja fejezni, s a Nilus, Congo és Zambesi ágazatainak problémáját megoldani. A földirati társulat Londonban e czélra öt­ezer font sterlinget ajándékozott, a külügyminiszté­rium ugyanennyit, Livingstone névtelen barátja és bámulója ezer fontot. Ezen fölül Livingstone mint a független néger törzsfőnökök konsula Kelet-Afrikában, ötszáz font sterling fizetést ka­pott, mi összevéve elég volt egy takarékos expe­­ditio fölszerelésére. A kitűzött czél egyike volt a legnagyobbaknak, mit egy afrikai utazó ma­gára vállalhatott. Egész sora a legkiválóbb egyé­neknek hasztalan dolgozott és fáradozott, sikert egyik sem tudott fölmutatni. Az expeditiót részint Bombayban, részint Zanzibarban szerelte föl. Ez utóbbi várost Li­vingstone 1866. márciusban hagyta el, és a Mi­­kindang-Bai-ba (déli szélesség 100 50 vitorlázott, közel a delgadói fokhoz, hol a Rofurna folyó az indiai tengerbe ömlik. Kísérete harminca fel­­fegyverzett emberből állott. Ezenfelül hat tevét, három bivalyt, két öszvért és három szamarat vitt magával. Csereszérül tíz csomag gyapot­szövetet és két zsák gyöngyöt is rakatott a ha­jóba, melyek nélkül a szükséges élelmi­szereket nem szerezhette volna be. Gyógyszerekben sem volt hiány, tehát az expeditió meglehetősen föl­szereltnek mondható. A Njassa tó fensíkjairól alázúgó s az indiai tengerbe szakadó Rofum­a folyó mentében dél­nyugati, irányban indult el Afrika belseje felé. Ez itt mindjárt kezdetben rendkívüli nehézsé­gekkel jár, és több helyütt csaknem lekü­zdhet­­len természeti akadályok állották útját. Mérföl­deken keresztül késsel és karddal kellett a fona­­tos bokrokat és szövevényes nagy fűszálakat ketté vágni, irtani, hogy a part mentében lehe­tővé tegyék az előhaladást. Az indus­ kísérők és az úgynevezett „Anjuan“ emberek, az­az ben­­szülöttek, Comoro szigetbeliek a­kik ily nehézsé­gekre nem voltak elkészülve, csakhamar ellus­tultak, elkedvetlenültek, makacsul ellenálltak, úgy hogy a legroszabbtól lehetett,tartani. Hogy Livingstone el­haladását megakadá­lyozzák s reá bírják, amint csak lehet a vissza­térésre, ez emberek a teherhordó állatokkal a legiszonyatosabb módon bántak, úgy hogy csak­hamar mind elvesztek. De természetes, hogy ez által ezért nem értek, Livingstone előre tört csüg­­gedetlenül. Mást gondoltak ki. Föliegerelték a feketéket Livingstone ellen, mindenféle rabló­történeteket beszéltek el nekik, s hogy mi min­den fog megtörténni velük, s csakugyan odáig vitték a dolgot, hogy a fölszabadult négerek is nyugtalankodni kezdtek. Az egész expeditió már Rofurna sűrűsége között dugába lászott dőlni — ekkor Livingstone elhatárzás, hogy az ellen­séges indulatu bombey sipoisokat elbocsátja.­­ Visszaküldte őket a tengerpartra. Ez in­dusok különben is a nagy út fáradalmaira testi­leg képteleneknek mutatkoztak, egy órai út tel­jesen kimente őket, és félutban rendesen pihen­ni dőltek, s csak késő este félholtan vergődtek a kis csapat sátorához. Támadás esetében sem lehetett volna reájuk számítani. 1866. július 18-án tizennyolcz hó emberével megérkezett Liwingstone Vahiju főnök falujába, mely nyolcz napi járó földre fekszik délnek Ro­­fumától, s a honnét e folyó és a Njassa tó kinti vízágazatokat áttekinthette. A folyó és a tó közti környék lakatlan vadon volt, mely erős próbára tette az egész karavánt. Egy-kettő el is illant a kíséretből. 1866. augustus havában Mponda törzsfőnök tartományába jutottak a Njassa tó közelében. Útközben ismét elszöktek néhányan, és pedig olyanok, kiknek háladatosságára Livingstone bizton számított. Bámulatraméltó, hogy azon keserű tapasztalatok daczára, melyekben a fe­keték részéről találkozott, még mindig oly lel­kes apostola ügyüknek, s bár annyi csalódás érte e tekintetben, emberbaráti nézetei és czél­­jai nem változtak. Már ez előzményekből kitetszik, minő és mennyi nehézségekkel kell egy utazónak Belső- Afrikában küzdeni. És e nehézségek a conti­ne­ns déli részében még nagyobbak, mint észa­kon; északon legalább ott van a teve, mint pá­ratlan teherhordó állat, míg a Livingstone által beutazott vidékeken a néger vállaira nehezül ez. Ebben gyökerezik az expedíciók sikertelensége és a velük járó veszély, mert az ember nehe­zebben kormányozható, mint az állat, s különö­sen a felszabadult néger. Livi­gstone azonban már elvből nem akart tudni mit sem a rabszol­gákról. Mpondából a Niassa tó sarka felé vette útját. Itt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy ezen mintegy ötven mértföld hosszú és tíz mért­föld széles, a tenger felszínén 1522 láb magasan fekvő tó körülbelül olyan formatióval bir, mint Italia. Lefolyása délnek a zuhatagokban nagy­szerű Siré folyó, melyet Livingstone 1858-ban fedezett fel. Ezen déli végpontnál Babisa törzs­­főnökénél jelentette magát, ki fájdalmas bőrbe­tegségben szenvedett, s tőle gyógyszert kért, melyly­el Livingstone azonnal szolgált. E közben a Njassa tó nyugati partjairól egy kalandor arab érkezett oda, és azon hírt terjeszté, hogy mint­egy százötven angol mértföldnyire onnét a Ma­­zitu rablótörzsek mindenéből kifosztották. Az „Anjuanok“, de legkivált Musa nevű vezetőjük szorongó érzéssel hallgatá végig az arab elbeszé­lését, vagy elhitte azt ő i3 s társai is,vagy megra­gadták a kínálkozó alkalmat és ürügyet ková­csoltak belőle a visszatérésre. Livingstone min­dent elkövetett, hogy megnyugtassa őket, bebi­zonyította nekik, hogy azon állítólagos rablótör­­znők fészke sokkal távolabb fekszik hogy az a­­rab hazudhatott, s csak érdeket akart kelteni személye iránt — hiában, semmi sem használt, az „Anjuanok“ egy világért sem akartak to­vább hatolni nyűgat felé, s midőn Livingstone egy kis időre visszavonult, valamennyien meg­szöktek. És most egy pillanatra magára hagyjuk Li­­vingstonet, és elmondjuk, mi történt Európában az „Anjuanok“ megszökése folytán. Ezek azon­nal visszatértek Zanzibarba és ott az angol con­sul előtt a következő esküvel erősített jelentés­sel álltak elő. Livingstone —mondák — a Njas­sa tó nyugati irányában hatolt előre. Kísérői é­lén bevonult a Maziluk tartományba, míg ők a podgyászszal kissé hátramaradtak. Ekkor egy­szerre előrohant a Mazituk fegyveres bandája, megtámadták a „doktort“, ki azonnal rájuk tü­zelt és többen el is estek. A lőpor gőzében azon­ban három Mazitu háta mögé került s egyetlen csapással földretök­ték. Kisérői aztán szétsza­­ladtak és ezeknek egyike elmondta volt az An­juánoknak hogy ő látta, a­mint a halálos csapás lesújtott, ők ezalatt elrejtőztek a sűrűben és csak késő éjjel mertek onnét előjönni, és gaz­dájuk hulláját megtalálták egészen ruhátlanul az erdő szélén. Körüle még négy halott feküdt. Miután Livingstonet eltemették, visszatértek ha­zájukba. Habár az Anjuanok beszédében igen sok volt az ellenmondás, Zanzibarban még­sem két­kedett senki e hit igazságában A consulatusok valamennyien bevonták zászlóikat s a hajók a kikötőkben, valamint a sultán is követték pél­dájukat. 1867. márciusban megjött Európába is Livingstone meggyilkoltatásának hire és el is hitte mindenki csaknem szó­­nélkül. Azok kö­zött azonban, kik kételkedtek a hit valódiságá­ban, legelső a földirati társulat elnöke, a köze­lebb elhunyt sir Roderick Murchison volt Neki lehet köszönni, hogy már 1867 június havában Young vezetése alatt egy kis expeditió szerelte­tett fel, mely Zambesin és Sirén keresztül a Nyásza tó felé volt előhatolandó, hogy ott a hely­színen taldakozódhassék Livingstone után. Az expeditió egy szétszedhető vascsolnakkal is el volt látva, s elhatározták, hogy a Siré folyón e­­zen mennek egész a Mursisoni vízesésig, ott a csolnakot kiemelik, szétszedik, a zuhatagokon átczipelik, azután ismét összerakják, s tovább eveznek a Njassa tóban. Es szorul szóra így történt, és 1867. augustus végén­ már Njassa taván úszott a szétszedhető kis csalnak, legelőször is a keleti partok felé tartva. Egy bennszülöttől nemsokára megtud­ták, hogy náluk járt egy fehér ember, de a­ki már egy évvel ezelőtt tovább utazott Mponda felé. A ruha és podgyász, melyet a feketék leír­tak volt, teljesen hasonlított Livingstonéhoz, kinek fényképezett arczképére azonnal ráis­mertek. Az expeditió tehát nyomon volt. Több helyütt tükröket, késeket és kanalakat is találtak, miket Livingstone emlékül kiosztogatott. Félebb délnek Young Livingstonenak egyik imádságos könyvét is megtalálta. E nyomokon eljutottak végre Marenga főnökhöz, ugyanahhoz, kinek Livingstone bőrbetegsége ellen gyógyszert adott. Ez a Livingstone keresőket azon kérdéssel fo­gadé,­­hogy hol van testvérük, ki taval­yt meg­látogatta volt,s midőn ezek közölték vele, hogy M&S számunkhoz egy félte* melléklet van csatolva. Pest, november 21. (A Deákkor) mai értekezletén a párt­tagok ismét nagy számmal voltak jelen. Az ér­tekezlet megnyittatván, mindenekelőtt gr. L­ó­­nyay Menyhért miniszterelnök szólt. Azzal kezdő, hogy a kör elnöke őt a tegnapi értekezlet után azonnal tudósítá a létesült hatá­rozatról, melyet miniszter társaival közölve, ki­jelentheti, hogy a kormány a párt ezen határo­zatával egyetért. Parliamentáris kormányrendszer mellett a kormány a párt kifolyása, megbízottja, s e kor­mány megsértése a pártot is éri. A párt ennek élénk tudatával bírt, s ennek folytán hozta a tegnapi határozatot. E végzés határozottan ki­jelenti a párt véleményét a nov. 18-diki történ­tek felett, s igen helyes úton jár,midőn az ilyes­mik ismételhetésének megakadályozására a házszabályok revisióját tűzi ki czélul. A ha­tározat kimondja , hogy a november 18-di­ki esetet „megtorlásra“ találja méltónak , minek valósítását csak a hiányos házszabályok teszik lehetetlenné. Szóló utal az angol és ame­rikai törvényhozások házszabályaira, melyek mindegyike gondoskodik a ház méltósága, s a tanácskozási rend szabatosságának biztosításá­ról , csak a mi házszabályainkban nincs erről gondoskodva. Szóló e hiányt orvoslandónak tartja, de csak úgy, hogy ez által a szólási sza­badság ne korlátoztassék. Ismételve kijelenti, b°gy a határozati javaslatot helyesli, s azt hiszi, hogy ennek elfogadásával a nov. 18-diki esemé­nyek utóhangja a házban véget ér. Végül megjegyzi, hogy az ülésszak teendői­re nézve előterjesztést akart tenni a pártnak, ha helyesebbnek találja, hogy ha ez akkorra ha­­lasztatik, midőn majd a tegnapi határozati ja­vaslat tárg­ylását a ház befejezi. Kéri, hogy az minél előbb a napirendre tűzessék." A miniszterelnök szavai zajos, hosszas éljen­zéssel fogadtattak. Utána Kerkapoly pénzügyminisz­ter szólt,s két előterjesztést tett a pártnak. Egyik arra vonatkozik, hogy előre látható,­­ miszerint a budget az idén sem lesz annak ide­­­­jében megszavazva, miért is felhatalmazásra­­ lesz szükség. Ennek sem ő nem az oka, sem a pénzügyi bizottmány. A kormány, a ház hatá­­­­rozatának megfelelőleg szeptemberben terjeszté­k elő a budgetet, a pénzügyi bizottság azonnal­­ hozzáfogott annak megvitatásához, s valóban­­ rendkívül szorgalom és önfeláldozással járt el a

Next