Pesti Napló, 1873. október (24. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-19 / 241. szám

Budapest. Vasárnap, October 19.1873. i s. évifoiyam« mia Szerkesztési iroda; Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap Szellemi rész­ét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 8 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 . —­­ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizető 8 évnegyedenként 1­orint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. — Hirdetések szintúgy mint’előfizetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. MAfizetés a PESTI NAPLÓ-ra. Előfizetési árak: Egész évre , . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre , . 6 „ Igilp*“ Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó­­­hivatalának (Athenaeum, fe­ren­cziek tere 7. sz. a.) küldendő, 4­1. laplőr szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest oct. 18. Németország ősz császárját, ki most sze­retett királyunk vendégekép Ausztria fővá­rosában mulat, örömmel üdvözöljük mi is a magyar Duna partjairól. I. Vilmos császár a gondviselésnek ki­váló kedveltjei közé tartozik, kit egy hosszú életnek rendesen csak nyugalmat adó esté­jén emelt szárnyára a hír és dicsőség, mely­ről pedig azt mondják, hogy csak az ifjakba szokott szerelmes lenni. Ő mint gyermek megérte hazája és családja nagy szerencsét­lenségeit , melyeket a győzelmes franczia hódító hozott rájuk. Akkor a fejedelmi fény és örömök helyett a száműzetés keserveivel ismerkedett meg, s azok súlya alatt látta sír­ba roskadni megtört szivű anyját, a népei által most is annyi kegyelettel emlegetett Lujza királynét. De nem sokára megjött a sors engesztelő elégtétele. A franczia Caesar legyőzetett, s mint egy szárnyán sebesült sas, mely szik­lára hull alá, Sz.­Ilona szűk magányába volt kénytelen örökre eltemetni határt nem isme­rő uralom­vágyait. A porosz királyi család pedig növekedett hatalommal emelkedett ki rövid balsorsának romjai közül. Eltelt megint egy hosszú időszak, a bé­ke korszaka, melyet Vilmos egy királyi her­czeg névtelen szerepében élt át. A múlt tanu­­jelei, a napóleoni mozgalmas korszak élő emlékei megritkultak vala már, sőt egy má­sik Napóleon ült újra Francziaország trón­ján egész Európában elismert tekintélylyel, mikor Vilmos, az ősz koronaherczeg, bátyja után Poroszország királyi székére hágott. — Sem saját népe , sem a világ nem kisérte őt oda nagy reménynyel, s bizo­nyára senki sem hitte, hogy ő legyen kisze­melve arra, hogy kevesebb mint tíz év alatt kormánypalotája alatt támadjon föl a német császárság, tábornokai előtt porba dőljön a második franczia császár trónja, s kormány­­­férfiainak lángesze új alakot adjon egy világ­résznek. A legvakmerőbb sejtelmeket is megszé­­gyenílni képes valóság ma már a történelem ténye, s mi Vilmos császárban először is üd­vözöljük azt az uralkodót, kinek nevéhez fű­ződött egy nemzet nagy küzdelmeinek és diadalának emléke. Voltak és vannak sokan, kiket a porosz királyság roppant sikerei, az egymásra vas­­kényszerűséggel rohamosan következő győ­­zedelmek, az uralkodó helyzet, melyre a né­met politika emelkedett, fölriasztottak, kik azokból egy hódító irányú s harezvészes bar­bár korszak bekövetkezését rettegve jósolták. Mi nem tartottunk ettől, sőt azt hiszszük, hogy az újabb évek eseményei még azok fé­lelmét is lecsillapították, kik­ az első meglepe­tések kábulatában sötét színben látták a jö­vendőt. Európa békéje az egységes, szabad Né­metország által kevésbé van fenyegetve, mint volt akkor, mikor e nagy nemzet szétszaggat­va, egyes részeiben maga is hódító vágyak fagyát képezte,­­ mikor a nemzeti egység törekvéseinek eszközei után tapogatózva, maga is határozatlan volt az oda vezető utak választása iránt; különböző államai pedig, majd túlsúlyra törekvés, majd önfenntartás czéljából különböző természetes és természet­­ellenes szövetségesre voltak hajlandók támasz­kodni. Ma Németország elérte czélját, a­mit a legvérmesebbek is alig reméltek, a legjobbak is alig mertek hinni. Poroszország rendkívüli erélye, lankadást nem ismerő munkálkodása s merész kezdeményezése által mindaz telje­sült. Most az elért eredmény békés fölhaszná­lása, belviszonyok consolidálása, a szabadság­nak mind az egyházban, mind a társadalom és államban minél életteljesebb kifejtése ké­pezi a jövő nemzedékek nagy és szép föl­adatát. S e téren találkozik az új német császár­ság Ausztria-Magyarországgal, mely jelenlegi ész- és jogszerű alapjain ép oly fiatal állam, mint amaz; ép úgy szüksége van a szabad békés fejlődhetésre, mint amannak, s ép any­­nyira akarja is fönntartani a nyugalmat,meg­gátolni az annak megzavarására törekvő belső és külső mozgalmakat, mint a német császár­­ság.E tekintetben tehát Németországnak ép oly becses és kívánatos az ausztria-magyar monar­chia barátsága,mint ennek amazé viszont. S mi­dőn e kölcsönös egyetértést látjuk a mostani fe­jedelmi látogatás által megpecsételve, üdvözöl­jük királyunk fölséges vendégét úgyis, mint egyik képviselőjét az európai békepoliti­kának. Mi magyarok azonban I. Vilmos császár bécsi látogatása alkalmával az átalános euró­pai szempontokon kívül még egyébről is meg fogunk emlékezni, a­mi bennünket egyénileg érdekel. Mi megemlékszünk arról, hogy a ma már valósággá lett német egységi mozgalmak­nak sehol őszintébb barátai s védői nem voltak, mint nálunk eleitől fogva, a 48-ai nagy ese­mények napjaiban, s az újabb időkben is. — Még akkor is, mikor a német nevet elnyomó­ink gyűlöltté tették a magyar előtt, ez min­dig nagyon meg tudta különböztetni azt, kit azon név alatt értett, attól a némettől, kinek culturáját kedvelte s elsajátitni s magába át­­honositani igyekezett, kinek főtanodáit ifjai régóta a legszorgalmasabban látogatták, ki­nek még vallási reformátióját is mi fogadtuk be minden másfaju nemzet­közi leghamarább s legteljesebben. Azt a Németországot mindig tudta tisz­telni a magyar, s ha kellett, követni is. Hisz­szük, sőt tudjuk, hogy Németország legna­gyobb része s legjobb fiai hasonló becsüléssel tekintenek nemzetünkre. Ismerik annak múlt­ját, tudják azt is, hogy mily fontos szerepe van azon a választóvonalon, melyen túl már a román és germán fajoktól különböző vallá­si fogalmakban élő más politikai irányokat követő népek laknak. S ha találkoznak is egyesek, mint újab­ban is, Németország fiai közül, kik megfog­­hatlan rövid­látással áskálódnak ellenünk és megerősödésnek induló állapotaink ellen, kik gyanúsítják legjobb törekvéseinket, s irigy­kedve látják, hogy itt a világtörténeti fontos­ságú Duna-völgyben egy szabad , művelt magyar államot akarunk teremteni : tudjuk, hogy az ily félszeg kicsinyeskedés csak oly elszigetelt eset a nagy német közvéle­ményben, mint nálunk egyes kevesek félté­kenysége Németország iránt. Mi sajátunkká akarjuk tenni a németek kulturáját, úgy, hogy azt nemzetünk szellemé­vel átdolgozzuk a magunkévá; hiszszük, hogy ezzel sajátunkká teszszük a szabadelvű néme­tek szeretetét és becsülését is, mindkettőnk kölcsönös hasznára. E viszonyos érdek szempontjából is üd­vözöljük királyi urunk császári vendégét, mint képviselőjét a műveit a vagy német nem­­zetnek. A „Pesti Napló“ tárczája. Egy pesti ház. — Fővárosi kép. — Reggeli hat órakor az udvari szobák lakóit éktelen zaj lármázza föl hajnali álmukból. Az udvar­ban visstással vegyes futkozás, tárgyak dobálása, röhögés oly hangzavarrá olvad össze, minőt semmi­féle generálbassus nem tanit. Hát egy patkányt vadásznak odalenn. Ez is sport, nem oly választékos ugyan, mint a rókavadászat, mindamellett minden házban el van fogadva kiegészítő részeképen a reggeli szórako­zásnak. Az udvarseprő tót — a fővárosi pinczék ál­landó lakója — kinyitván reggel a kaput, és halom­ra hordván a szemetet kapualjban s udvarban, meg­pillant egy patkányt. A gyorseszü és gyorskezü tót utánra hajítja seprőjét. A patkány a nagy vizes hor­dó alá menekül. Uczczu utána, ki kell kergetni. A pinczéből egy második tót siet föl segítségre, a ház­mesteréé kövérsége teljében kiczammog lakából. A csata megindul a házmesterné vezénylete alatt, az első és második emeletről egy-két cseléd leszalad s egyesült erővel iparkodnak eloltani a szerény pat­­kányi életet. « A patkány azonban a hordó alól is elsurran s egy sarokba akar futni, hol hihetőleg ismert lyuk kínálkozik búvóhelyül. Amint az udvaron menekül •— bum! rá esik a seprő — ah ! nem rá, csak melléje — puff! a piszkafa — az se találja —már a lyukhoz ért, mikor a végzet egy tűzfogó képében utoléri. Egyet nyekkel, többet se. Aztán körébe gyűlnek mindnyájan „hallak­ra” s bámulják! A házmesterné megdicséri a tótot és szalonná­val meg egy kupicza pálinkával toldja meg egyszerű kenyeres reggelijét. Ezalatt mozgásba jött a ház- Még Lidi szakács­od is, aki pedig rendesen igen későn szokott kelni,­­ úgy , hogy telente néha maga az asszony kénytelen őt felkölteni, még Lidi is felébred. A pat­kányvadászat nesze erőt vett az ő vaskos szempil­láin is. Csak ki az ágyból ! A cselédség talpra áll Zsuzsi fürgén leszalad a 3-ik emeletről tejért a kapu­aljba, hol ez alatt a tejes asszony felütötte tanyáját. Er­si is mindjárt lenn lesz, még csak a szoknyájából veri ki a port. Lidi azon modern fajból való cseléd, akinek nemcsak vizet, fát hordanak, még tejet is; a kis pisze mosogatót küldi le és sietteti nem annyira urasága, mint inkább a saját maga kávéja iránti gondoskodásból. A tejes asszony körül a kapuban egész kupak­tanács gyűl össze. A szomszéd házakból is idejárnak tejért s a különböző házak lakóinak ezen neme közt azonnal élénk eszmecsere keletkezik. Még a hordár is, a ki arra a legényemberre a második emeletben takarít, még az is megáll egy pillanatra azon sok érdekes újság kedvéért, amit itten hallani. Erzsi fel­mondott, nem állja ki az asszonyánál , majd olyan helyet keres, ahol legalább egyszer hetenként házon kívül töltheti az éjszakát. Zsuzsinak asszonya meg­szegte a köztük fennállott szerződést, mert megvon­ta az uzsonna-kávét és száraz kenyérre fogta. Ha kell uzsonna — mondá — tegyen félre valamit az ebédjéből. Neki ugyan­ilyen asszony nem kell, in­kább haza megy falura. Na biz­rny! A pisze Julis meg épen teli van panaszszal. Ő bűnbak. Az asszony — egy hörcsökös, hirtelenkezű teremtés — a sza­kácsáét nem meri bántani, azért az ő fejére telik mindig a párlag. Valóságos martyr! több verést kap, mint kenyeret. A szakácsnő is veri, az asszony is. Lidi ráfogta, hogy ő tört el egy poharat, pedig igaz se volt. Lett aztán haddelhadd ! Julis szenvedése úgy megejti az egész társaság szívét, hogy mindenki tanácscsal szolgál. Erzsi azon nézetben van, hogy ő bizony visszaverné Lidit, még az asszonyt is. A többség azonban felbiztatja, hogy hagyja el a helyet s erre Julis rá is áll. A szomszéd­­házból egy asszonyság már két ízben megszólította jönne hozzá, ahoz megy. Csak ahoz nem világosítják fel, az egy olyan asszony, aki minden cselédet elcsal, de nála sem állja ki senki, minden héten háromszor­­négyszer változtat le akárhány szegény cselédjének egy fillért se fizetett, úgy küldte el. — Julis ! Julis! hol az ördögbe tartod a képe­det te ? hangzik az emeletről Lidi hangja — utánad gyű­ljek? Julis megijed s felszalad; a conventiculum las­sanként feloszlik, mert az idő már nyolczadfélre jár, pedig a porolás ideje csak kilenczig tart. E tekintet­ben a házi szabályok szigorúak. Aki öt perc­czel ki­­lencz után szőnyeget mer a folyosón porolni vagy ágyneműt szellőztetni, az kiteszi magát a házmester­né kérlelhetlen karhatalmának. A ház évkönyvei példátlan eseteket sorolnak fel azon «vexáról“, melyet a lakóknak nevezett alattvalók kiállani kénytelenek. Boldog, aki e házba juthat, de boldogabb, aki onnan elszabadul. Kevesen férnek be, de sokan szöknek ki. A befogadásnak a legsajátságosabb feltételei vannak, az ottlakás a legkülönösebb kodex szabvá­nyai szerint büntettetik. Gyereket a háziúr nem szeret s a házmester sem. Gyerekkel csak 1000 írton felül rugó szállásba szabad költözni, a kisebb lakások csak gyermekte­len lakóknak adhatók. Gardon ember elsőségre szá­míthat, öregeket nem szívesen vesznek be, mert a házior idegenkedik a temetésektől. A­ lakók arczá­­nak rokonszenvességétől sok függ. Van példa rá, hogy a házmester nem adott ki lakást egy egy em­bernek csupán a képéért. Nem tetszett neki. Másnak meg kiadta. Tetszett neki. Zongorázó, éneklő vagy a zene bármely ágával foglalkozó lakók kizárják. A háziúr nem tűr muzsikát a házban. Aki azonban sem nem zenél, sem nem bir gyermekkel, sem nem öreg, sem nem ellenszenves arcza, mégis csak bejut valahogy. Aztán ellakhatik bizonyos föltételek alatt, ha t. i. pontosan megtartja a házi szabályokat. A ház úgy van fegyelmezve, akár egy állam. Uralkodási forma: absolutismus. Törvényhozó jog a háziúré, kisebb esetekben a vég­rehajtó hatalommal együtt a házmesteré. A konyha ablakán kis függönyt nem szabad tartani, csak olyat, mely az egész ablakot elfödi vagy rolétát. Mért tilos a kis függöny ? nem mon­datik meg, kérdezősködni nem is szabad, különben a szállás felmondatik. Cselédnek csak a hátulsó lépcsőn szabad jár­ni, kivéve ha a házmesterné barátságát bírja, így mint a maga nemében följegyzésre méltó eset je­gyeztetik föl, hogy Zsuzsi egyszer még a szemetet is a nagy lépcsőn vitte le és semmi baja sem lett. Gonosz nyelvek Zsuzsi gazdájának fás­ pinczéjét hozzák e ténynyel összefüggésbe. Mért ? nem tudom. Gyereknek a folyosót sohasem szabad máské­pen használni, csak átjáró szolgalommal. Játszani, futkározni, banezurozni tilos. Éji mulatságok a házban tilosak. Az utczai ablakokon a roléták nem tüzelnek. Arravalók az ablaktáblák, mond a háziúr. De ne­kem a roléták tetszenek, magam veszem — válaszol a lakó. Tessék kiköltözködni, ha a házi szabályok ellen kifogása van, felel véglegesen a háziúr nevében a ház mestere. Cseléd csak olyan tartható, ki ellen a házm­es­­ternének kifogása nincs. Ha valamelyik eljátszza kegyét, kiüldöztetik vagy ő vagy a makacs lakó. De elég ebből ennyi: az udvarban az átalános porozást csöngetés szakítja félbe. A szemetes kocsi­k a folyosókon a porolást félben hagyják s minden cse­léd a kosárral lesiet, kiveri a szakajtót a szekér ol­dalába s hozzá fog egy kis discursushoz.A tejes asszony képezte az első társalgási központot, — a porolás alatt folyt a beszélgetés emeletről emeletre — a sze­metes kocsi a harmadik alkalom, am­íg a házi asz­­szonyok hangja minden oldalról torokszakadtig kia­bálja a Rézit, Hánit, Pepit, Nánit. Azok végre elég­gé kegyesek tudomást venni a hangokról és hozzá­látnak a délelőtti dologhoz ? Milyen ez a délelőtt? A lépcsőkön futkározó cselédek, kik vagy a fű­szeresboltba vagy a mészárszékbe szaladnak; a konyhákban pattogó tűzhelyek , bográcsok, félrehú­zott fazekak kongása, elejtett tepszik csörömpölése, az énekes Zsuzsi hangja, ki »sárga cserebogarával« fölveri a házat; a háziasszonyok egy-egy feleselése, melynek vége rendesen az , — hogy az utolsó szó Nánié, és a tensasszony szava elvész a negyedik szoba függönyei között ; — a levél és ujsághordó, hébekorba egy távirószolga; — az udvaron a házaló, pokróczos tótok, csibés, almás asszonyok egetverő visítása illetőleg orditása és óbé­­gatása; egy-egy lakó ajtajában jelenkező adóvégre­hajtás ; egy bokrétát hozó hordár, ki a második eme­letbeli szép kisasszonynak (ma már menny­asszonynak, nemsokára tensasszonynak) ajtajában szabadul meg terhétől; egy orvos, egy ügyvéd, egy hajhász, ezek azon alakok és jelenségek, melyekből a délelőtt ösz­­szeállítható. Dél felé a koldusok növelik a látogatások szá­mát. Az idegen koldus ajtóról ajtóra vándorol, né­hol egy krajcrárt kap, másutt egy „vigyen el az ör­­dög”-öt s ő mindkettőt egy képpel rakja zsebre. A házi koldus letelepszik a hátsó lépcsőn és várja a de­let, ma ebben a házban napos, Háni majd kiadja a vasfazékban összetöltött egyveleget. — Talál közte sárgarépát meg tésztást is ugyanabban a le­vesben. Elhar­angozták a delet, megebédeltek, elmoso­­gattak, csak itt-ott súrolnak, sikálnak még - mert szombat lévén, lépcsők, folyosók, konyhák alapos tisztogatáson mennek keresztül. Három óra. Az első emeletbeli uraság kocsija a kapualj alá robog, a lovak kapálózva rongálják a fakoc­kákat, a bérruhás inas felrohan, pompás ru­hák suhognak a lépcsőkön, pic­i lábak kandikálnak ki a hímzett szoknyaaljak alól . . . beszállnak .... az inas felkap a bakra ... a kocsi elvágtat. Az ura­ság sétálni kocsizott ebéd előtt, mert tudnivaló, hogy ő méltóságaik ötkor ebédelvén, nincsenek befoglalva azon fönnebbi kifejezésünkbe : »megebédeltek.­ Négy óra. A második emeletre vizit jön, a har­madik emeletről meg másává mennek vizitelni. Az egyik lakásból a kisasszony ma uj ruhát visel s a mint a lépcsőn mamástul lehalad, a cselédség mind kisuhan a konyhából, és csszegyül odafönn, és nézi birálgatja a ruhát. — Aj de szép ! »Ha akarom, kapok én is ilyent,« veti oda aj­kát felpitytyesztve a gömbölyű, nevetőképű Háni. — Neki el is hiszik, valami szépek ám a vasárnapi ru­hái, de még hétköznap sem kell ára elbújnia. Öt óra. — Szaladgálás a kiflikért. — Uzsonna ideje. Hat óra. A tűzhelyben begyújtanak. Előjáték a vacsorához. Hét óra. A garzon lakásának ajtaján egy elfá­tyolozott hölgy kopog. Valami rokona. Tíz óra. Az uraságok már megvacsoráltak vagy elpihentek vagy házon kívül vannak. A folyosókon, lépcsőházban, konyhákon pedig érdekes sugdosás folyik. Mit mondott ma Zsusi gazdája a feleségének? Hahaha! Erzsi bizonyosan tudja, hogy az ő ura ked­vest tart. Okosan! Panni állát megcsípte ma az a fia­tal úr, a­ki annyit jár asszonyához. No lám ! S amíg az emeleteken súgnak, búgnak a macska nyivákolva, pesszegve jár a háztetőn, a ház­mester káromkodva s köhécselve nyitogatja a kaput, azalatt közéig az éjfél .... Akkor a ház lassan kint elcsöndesedik. Csak az egerésző macska dönt fel néha vala­mit. Az a tárgy olyankor nagyot csattan, aztán me­gint helyre áll az éji némaság. Argus, Budapest, oct. 18. (A határőrvidéki erd­ő-ü­z­­­e­t.) Kerkapoly pénzügyminiszter Bécsbe utazott, hol találkozni fog Mollinary tábornokkal, s megbeszélik a határőrvidéki erdő-consortium által legújabban tett ki­egyezkedési ajánlatot. Az ajánlat részleteit nem is­merjük, így nem is mondhatunk arról véleményt. (A pénzügyminisztériumban,­, mint halljuk, több kimutatás készült el, melyek az állam összes hitelműveleteire vonatkoznak, az or­szággyűlés elé fognak terjesztetni. E kimutatások, az azokat kísérő exposé a legmeggyőzőbben fogják bizonyítani, hogy összes államháztartásunk — (mint ez különben magától értetődik, de egyes alaptalan hirek ellenében tén nem lesz leget cona­­cllálni) —— szigoran a budget-törvény alapján mozog, hogy az oly kedvezőtlen viszonyok daczára, csak annyi le­­begő­ adósságra volt szükség, a­mennyi a bud­get­­törvényben előirányozva van. (A fővárosi bíráló választ­mány­ hétfőn kezdi meg az igazolási eljárást. Első­sorban hivatva van az igazoló bizottság határo­zatai ellen beadott felszólamlások fölött dönteni; oly határozatok azonban, a­melyek ellen valakinek föl­folyamodni oka volna, még nem léteznek, mert az igazoló bizottság még eddig nem semmisített meg egyetlen választást, és mert a bíráló választmány csak nem fogja az igazoló bizottság azon elvi meg­állapodásait, a­melyekkel az maga magának a tör­vényt in­thesi megmagyarázta, vita tárgyává tenni. Hogy mikor fog egyébiránt a bíráló választmány az igazoló bizottság megsemmisítő határozatai felett ítélni, az ma beláthatlan, mert a­helyett, hogy elejé­től fogva a személyenkénti igazolásnál maradt volna s esetről-esetre a cassulás alkalmával állapította vol­­­­na meg az elvet és végig alkalmazta volna az egész­­ névjegyzéken át, most még csak albizottságot küld ki, a megtámadott választások fölötti véleményadás­­ végett. Ezen albizottság hétfőn ül össze először; ki­­ tudja, mikor tesz jelentést az igazoló választmány­nak? Nagyon valószínű, hogy ezen visszás módszer folytán az alakuló­ és talán választó közgyűlések nem lesznek teljesek, és a rendes, illetőleg nyomába lépő póttag nem fogja szavazatát gyakorolhatni. Pedig van oly eset is, a­melynek elintézésére egy­­átalában semmi­féle albizottsági véleményre nem szorul és mégis elhalasztatott; ilyen pl. azon eset, midőn egy rendes tag leköszön, a bizottság elfogad­ja a lemondást, korábban constatálta is már, hogy ki az első sorban következő póttag, és még­is véle­ményt vár az albizottságtól, hogy ki hivassék be a megüresült helyre ? (Az igazságügyi törvényja­vaslatok) fölött az igazságügyminiszter úr ál­tal e czélból összehívott szakférfiak időszakonként folytatják tanácskozásaikat s a legközelebbi ta­nácskozás határnapja holnapra, e hó 20-dikára tű­zetett ki. Tárgya ennek:a fizetési rendele­te­k­r­ő­l szóló törvényjavaslat, mely a Németor­szágban honos rendeleti eljárást behozni s azt a ha­­tározott összegről szóló s különben sommás peres eljárás alá tartozó keresetekre kiterjeszteni czélozza, bírói illetőségül a járásbíróságot jelölvén ki. Tárgya továbbá :a kisebb — bagatell — perekről szóló törvényjavaslat, mely a fenn­álló törvény szerint sommás eljárás alá tartozó ügyekre terjed ki, a­menyiben azok értéke 25 fo­rintot meg nem halad. A bírói illetőség a járásbíró­ság. Az eljárás közvetlenségre és szóbeliségre van alapítva. Érdemleges ítéletek ellen bizonyos esetek­ben csak semmiségi panasz engedtetik, de felebbe­­zés nem. Felebbezésnek csak bizonyos közbenszóló végzések ellen adatik hely. Végre tárgya leend a polgári perrend­­tartásról szóló 1868. 54. t. sz. m­ó­d­o­s­i­­t­á­s­a. Kiterjed a bírói illetőségre, a szavatosságra, a sommás eljárás gyökeres átalakítására, a kézbesí­tésre, a felebbvitelre, a hagyatéki eljárásra s átalá­­ban a perrendtartásnak mindazon szakaszaira, me­lyeket a gyakorlati élet egy vagy más irányban hiá­nyosoknak bizonyított be. A törvényjavaslat mellett terjedelmes indokolás fekszik. (Török lapok a bosnyák mene­kültekről.) A Szarajevóban török és szerb nyelven megjelenő „Boszna“ czimű lap 377 számá­ból érdekesnek találjuk a következő — mint ott mondatik — c­áfolatot közölni: „A Cseride Hava­­dis“ czimű sztambuli lap írja, hogy a boszniai kül­döttség, mely Bécsbe ment, ott igen hidegen­­ fogadtatott, s panaszuk alaptalannak jelentetett ki. Részünkről ezt csodálkozással olvastuk, mert tudva van, hogy Boszniából küldöttség neve alatt senki sehová se ment; azokról pedig, kik Gradiskáról Ausztriába szöktek, egyet mást kell hogy ez alka­lommal elmondjunk. Ezek az emberek nemcsak hogy nem képviselik a boszniai népet, hanem mint kevéssel ezelőtt e lapokban már jelentettük, eladó­sodott s többen közülök közönséges bűnösök, kik részint hogy a törvényes büntetés, részint pedig adósságaik fizetésétől meneküljenek, a szomszéd Ausztriába futottak; tudva van továbbá, hogy a­ki ezen emberek közül még a legtöbb hitelt élvezi és legtiszteltebb, Lyubovits Rózsa még ez is nem egyéb, mint bűnöktől túlterhelt orgazdája a rab­lók és zsiványoknak, miként azt egy bünfe­­nyitő vizsgálat alatt­­ elfogott bajtársa neki a szembesítéskor is megmondó. S ezen emberek bel­földi adósságaikon kívül még több magyar-osztrák alattvalónak is adósaik; igy Szavits Vazul 3703 frt 10 krral, Szavits Luka 1947 frt 59 krral, s maga a fennebb említett Lyubovits Rózsa 3562 frt 49 krral, amit a boszniai cs. és k. főconsulátushoz érkezett hi­vatalos megkeresésekből tudunk. Ha tehát ők kül­döttségnek nevezik is magukat, ez csak azért törté­nik, hogy a külföldi közvéleményt zavarba hozzák, mintha ők a zsarnokság elől menekültek volna, ho­lott megfutásuk valódi oka nem egyéb, mint amit előadtunk.“ Budapest, oct. 18. Az italmérési regálé megváltásának ügye szorosan véve ez idő szerint nincs napi­renden. Ha mi mégis foglalkoztunk e kérdés­sel, annak egyszerű oka az, hogy ezt eléggé fontosnak tartjuk arra nézve, hogy egyes részletei iránt gondolkozási anyag nyujtassék a nagy­közönségnek s hogy akkorra, a mikor az érdemleges intézkedés ideje bekövetkezik, azok is, a kik intézkednek, s azok is, a kik fölött az intézkedés történik, készen álljanak minden eshetőségre s a majd valószínűleg eléggé bőségesen felmerülendő megoldási módok közt a lehető következmények átte­kintésével egész biztossággal választhassák azt, a­melyik átalában legelőnyösebbnek mu­tatkozik. Ha azon nézet, melynek legutóbbi czik­­künkben kifejezést adánk, érvényesül s a törvényhozás a községeket jelöli ki az ital­mérési regálé jövendő tulajdonosainak, de egyszersmind azokat kötelezi a váltság-összeg kifizetésére is: mindenekelőtt azon kérdés merül föl, várjon a törvény záros határidő alatt kényszerítse-e a községeket a regálé megváltására, vagy csak megengedje, hogy akkor bocsátkozzanak a megváltásba, a­mi­kor azt jónak, czélszerűnek s anyagi segéd­forrásaik tekintetbe vételével legkönynyebben eszközölhetőnek vélik? Mindkét vélemény a figyelmen kívü­l nem hagyható érvek egész serege által támo­­gattatik. Ha a megváltás záros határidőre tű­zetik ki , akkor az ország egész területén egyszerre, és egyúttal megszűnnek a kizáró­lagos egyéni jogok s a községek mindenütt a regálé birtokába helyezkedvén, az ország egész területén e tekintetben bizonyos egyön­tetűség fog elévetni. S az is figyelmet érdemel, hogy ez esetben nem kell­­arról gondoskodni, várjon a községek miként s a lakosoknak mi­nő alapon és arányban leendő befolyásával határozzák el a területükön fennálló regálé megváltását. S ezenkívül is nem egy irányban mutatkozik előnyösnek az egyszerre való magváltás elrendelése. Más részről azonban kétségtelen, hogy a megváltás esetleg nagy anyagi teherrel jár, s hog­y ez a községek szabad mozgását hosszú időre felette gátolhatja s őket, vagy közülök igen sokat megbénítván, feladatuknak más irányban teljesítésére esetlenekké teheti. S épen ezért alig lehetne helyesen indokolni azon intézkedést, mely a községeket állami és mive­­lődési érdekeik rovására is arra kényszerítené, hogy a regálét, törik vagy szakad,minden áron s azonnal meg kell váltaniok. Nem is lenne az nagy viszágság,ha a községek közül egyik elő­bb másik utóbb váltaná meg az italmérési jogot, hiszen a királyi városok, a jász és kun közsé­gek s rajtuk kivül még igen sok község eddig is bírt az italmérés jogával, mig mellet­tük az egyéni földesúri jogok szabadon virá­goztak és mégis nem ez a körülmény volt az, mely az italmérési jog gyakorlata körül ne­hézkesnek vagy nagy inconvenientiával járó­nak tekintetett. Mi meg­valljuk, hajlandóbbak vagyunk azon véleményhez járulni, mely a megváltás

Next