Pesti Napló, 1874. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1874-01-09 / 6. szám

6. szám. Szerkesztési irodai Barát­ok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levéseit csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. Budapest, Péntek, január 9.1874. A lap anyagi részét illető közle­mények (p’önzetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények)­­ kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . fi f'rt — kr. 6 hónapra . .­­12» — » Az esti kiadta posta! killenkíü­déseért felülfizetés évnegyed énként 1 AViat. Az előfizetés k is év folytán­­ min­den hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától számittatik. 35. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALRA, barátom­-tere, Athenaeum-épült küldendők. facc'ilxmmsam Budapest, január 9. Azon körirattal, melyet Fourton fr­an- Coia vallásügyi miniszter az ország összes püspökeihez intézett, s melyben őket a kül­­hatalmak irányában mérsékletre inti, az ügyet épen nem lehet befejezettnek tekinteni. Beszélik, hogy a kormány ezen föllépése a berlini kabinetet nem elégítette ki, s hogy Arnim gróf a napokban többször értekezett Decazes herczeggel, a külügyminiszterrel. A német nagykövet nyíltan kifejezte azon meg­győződését, hogy a decz. 26-ki körirat alakja és tartalma egyaránt nem alkalmas arra, hogy Berlinben a nimesi, angersi s más püs­pökök pásztorleveleinek kellemetlen hatását megszüntesse.Ugyanilyesmit táviratozott teg­napelőtt a berlini „Nat. Zig” párisi levele­zője, ki a német nagykövetséggel igen közeli összeköttetésben áll. A távirat szerint a szó­ban forgó körirat azon diplomatiai helyze­tet, mely a franczia püspökök pásztorle­velei folytán alakult, inkább roszabbá, mint jobbá tette. Különben a franczia lapok egy­néme­lyike sincs a kormány fellépésével megelé­gedve. »Az idegen kormányok érzékenysége — írja a többek közt a „Temps“ — fel sem ébredt volna, ha a külföld meg lenne győ­ződve arról, hogy a mostani kormány bense­­jében nem épen úgy gondolkozik, mint a püspöki kar s Fourton ur körirata mutatja, hogy a dolog lényegében igazat ad a püspök­­­öknek s csak a formában rosszalja őket.‘‘ Berlinben azt is rosz néven veszik, hogy a körirat először nem a franczia lapokban, ha­nem a „Times“-ban hozatott nyilvánosságra. Ezzel Fourton ur azt akarja elhitetni, hogy a körirat nem saját akaratából, hanem valami indiscretio folytán publicáltatott. Különben beszélik, hogy a nimesi püspök igen erélyes hangon a­ kormány köriratára. Az új spanyol cabinet belügyil­iniszte­­re tegnapelőtt a tartományok kormányzóihoz hosszabb köriratot intézett,melyben Pavia tá­bornok pronunciamentojának­ indokait el­mondja. Ez iratból kitűnik, hogy Serrano és társai a franczia eseményeket akarják másol­ni. Ők is „valóságos conservativköztársaság« alapításán fáradoznak s az ország megmen­tése czéljából folyamodtak az erőszak eszkö­zeihez. Ide vonatkozólag a körirat azt mond­ja, hogy midőn a cortes Castelar erélyes po­litikáját elitélte, kimondá az ország bomlá­sát, s hogy ez be ne következzék, történt a pronunciamento, melyet az ország örömmel üdvözölt. Ma azon tiltakozás is előttünk van, me­lyet Castelar január 5-én az államcsíny ellen az országhoz intézett. A fölötte rövid, de ér­dekes okmány igy hangzik: »Lelkem egész erejéből tiltakozom a brutális erőszakosság ellen, mely az alkotmányozó gyűlés küszöbén elkövettetett. Lelkiismeretem elválaszt engem a demagógoktól, lelkiismeretem és becsületem elválasztanak azon politikai alakulattól is, mely épen’most a szuronyok hatalma által létesült.« Azóta a foederalis párt vezérei­val- A „Pesti Napló“ tárczája. A hamupipőke. Regény három szakaszban. Irta Then­riet André. IV. (Folyt.) Ezen naptól fogva mindig azon voltam, hogy Armanddal négyszemközt ne legyek. Névnapomra kora reggel eljött hozzánk, hogy nagyanyám jelen­létében elmondja szerencsekivánatait.Bejött a kony­hába, egyik kezében kis kalitkát tartva, melyben csinos vörösbegy fészkelődött, másik kezében szeg­­­­ibokrétát hozott. — Az ajándék nem gazdag, mon­­dá vidor hangon, hanem legalább én vagyok az el­ső, ki gratulálni jöttem... Szava elakadt, kezet nyújtottam neki. — Köszönöm Armand ! a virágo­kat is szépen köszönöm. Nagyon szeretem őket! — De úgy nem mint én­ volt a nyersen adott válasz. Nagyanyám ott akarta marasztalni reggelire,­­ ő azt mondá, hogy sürgős dolga van és sebtében sietett. — Ez a fiú bolond , mondá nagyanyám, ki éles­­nűséget szigorral párosított, lelkemre mondom, hogy bolond. Ezen jelenet után­­csak gyér időközökben lát­­ó viszont fiatal barátomat, de esténként gyakran hallom az erdő felől kürtjének szavát; eljátszotta legszebb vadászdalait; behízelgő zengéssel hatott hozzám a távoli kürt riadása és naponként e kedvem­re való serenade hangjai által ringatva, aludtam el. Eközben beállott az ősz is, mostoha anyám mindjobban unatkozott. Regényeit újra meg újra el­olvasta már, egyre írta a leveleket Grandoles-éknak hogy találjanak számára alkalmazást, mert a falusi életet semmikép sem állhatja ki. Atyám még min­dig kereste Párisban az új alkalmazást. Modeste is otthagyott bennünket. Öreg anyám lankadatlanul káromkodott az ingyenélet felett és tűrhetetlenné tette rá nézve a maradást. A szegény leány valahára kapott is a szomszéd városban helyet és én elkísértem őt az erdő előtt el­terülő tisztásig; az utat gyalog tette meg, hóna alatt, és úgy mint amikor először jött házunkhoz, régi ka­lap dobozát vitte. Mikor haza jöttem, Hermance egy levelet mu­tatott, melyet atyámtól kapott. Atyám azt írta, hogy pompás helyet talált és alig győz bennünket bevár­ni. Azt akarta, hogy rögtön utazzunk, hozzátéve, hogy beszélt Grandolosékkal, kik a legjobb szándék­kal viseltetnek irántunk,hogy ideje volna már, jövőm­­ről is gondoskodni, mert örökké csak nem maradhatok e nyomorult faluban. A levélhez kis pénzösszeg is volt mellékelve, aminek mostoha anyám végtelenül megörült, azonnal hozzá is fogott az előkészületek­hez. Részemről egész közönyösen fogadtam e hí­reket. Kedvem lett volna ott maradni a faluban, hol oly szabadnak éreztem magam, hol annyira szeret­tek, és ahol királynénak éreztem magam; de ez a szó : Páris, újra fölkeltette bennem dicsvágyó remé­nyeimet. Utóvégre is meglehet, hogy ott a nagy vá­rosban megtalálom a rég várt eszményt — így hát ráálltam, hogy elvigyenek. Ezúttal Manchin csak az országútig vitt ben­nünket, onnét az állomásig omnibusz járt. Elutazá­som napján nagyanyám elhitt a csűrbe, ott elmondta, hogy igen-igen szeret, hogy haragja csak atyámnak szól, meg annak a párisi úrnőnek, és hogy csak jöj­jek vissza, ha a párisi emberek szerencsétlenné ta­lálnának tenni. Azután óvatosan körülnézett és zse­béből egy papirosomét vett elő, melybe két husz­­frankos volt begöngyölve. — Fogd fiam ezt az aranyat. Ezt neked adom, hogy visszajöhess, ha ott a nagy városban hántásod lesz. Dugd el jól, és különösen ne mutasd meg mos­tohádnak, mert az menten fölfalna, ha meglátná. Aztán öregatyádnak se szólj, mert hát ő kelme na­gyon fukar és czivódni találna velem. Szívemből köszöntem meg az ajándékot, mert éreztem, hogy e két aranydarab áldozása milyen nehezére esik a jó öregnek. Manchin szürkéje már ott kapálózott a kapu előtt, Armand is eljött, hogy segítsen a csomagolásnál és a keresztútig elkísérhes­sen. Mostoha anyám már fönn ült a szekéren, midőn nagyatyám ruhámnál fogva behúzott a konyhába és ott hamarosan két ötfrankost csúsztatott kezembe. — Fogad édes ezt a pénzt, dohányomon, meg korcs­mapénzemen takarítottam meg; nem sok ugyan,de hát lásd nagyanyád szűkre szabta az erszényt. De aztán ne szólj ám neki, és ha a városban bajod esik, akkor csak siess hozzánk! Még egyszer megölelt és azután rágyújtott a gondoző pipára. Elutaztunk, mostohám egyedül volt Manchin szekerén, nagyanyám, Armand meg én gyalog mentünk a kocsi nyomában. Gyönyörű idő volt, az emberek a mezőkre jártak burgonyát ásni, az egész után szakadatlan bucsuzás járta. Én csak tépegettem a magas fűszálakat, rági­­csáltam, és a világért sem szakítottam volna meg a mély csendet. Armand könybelobbadt szemei közbe­­közbe nyugtalan kifejezéssel tévedeztek felém. Nagy­anyám nagyokat sóhajtott és csak azt hajtotta, hogy ő sohasem lát többé viszont, hogy ő azt igen jól érzi. — Ki tudja, hátha mégis, reméljük legalább, veté közbe Armand, vidor arczot iparkodván mu­tatni. — Ah ! fiam, jól tudom én, hogy mit beszélek, messzebb látok én az orromnál. Mandeleinet többé vissza nem eresztik. Ott fogják majd tartani Páris­ban, abban az átkozott Kapernaeumban! Én csak hallgattam beszédeiket, miközben szét­néztem a tájékon. A­mit csak láttam, mind el szeret­tem volna magammal vinni : a fölszántott mezőket, az őszikékkel borított mezőket, a görbe diófákat, szóval az egész tájékot, hiszen annyira szerettem. — Mikor a keresztúthoz értünk, már hallottuk a közel­gő omnibusz robogását; mostohám türelmetlenségé­ben tipegett-topogott. Armand egy határkőnek tá­maszkodott, és bus­arc­czal nézte a mind közelebb robogó gyorskocsit. Pöfékelve, tüszkölve állottak meg előtt­nk a lovak , fölraktuk a málhát, és a bu­csuzás újból kezdődött. Szegény öreganyám össze­vissza csókolt.— Isten áldjon meg édes lelkem, isten veled ragyogó boldogságom ! Kezet nyújtok Armandnak. Mostohám, ki már elhelyezkedett a gyorskocsiban, kihaj­olt,ahogy beszó­­lítson, és ámulva nézte, amint a fiatal parasztlegény megragadta karomat és azt zokogva össze-vissza csó­kolgató. — Nos, nos! mit jelentsen ez ? kiáltott fel bo­szankodva, hagyjuk azt! Isten áldja meg fiatal bará­tom, isten áldja meg! Beszöktem a kocsiba és a lovak megindultak. Kihajoltam az ablakon és soká néztem barátaim után; nagyanyám ott ült még egy köbalmon, köté­nyébe takarta fejét és sirt; az út közepén Armandot látám, ki mint egy szobor állott ott, mellette kutyája egyre csaholt.. . . Azután a kocsi egy fordulóhoz ért és én elvesztettem őket szem elől. A gőzmozdony tele erővel zakatolt a síneken. Én és mostohám egyedül voltunk a coupée osztályá­ban, mindegyikünk más-más szögletben ült, és hall­gatva nézte a másikat. Hermance közbe-közbe föl­tekintett és egy vizsga pillantást vetett felém; szeme megakadt zilált arczomon, aztán csak vonogatta a vállát, míg ajkai körül keserű mosoly játszadozott. Én viszont az ő homályosuló szemeit, már-már redőkkel beárnyalt homlokát néztem; dúlt vonásai­ról leolvashattam a megalázott önszeretet szenvedé­seit, a jövő iránt érzett nyugtalanságot. Befolyása, mit atyámra gyakorolt, egyre csökkent; s minden ügyessége és szépsége mellett sem bírta állandóan le­bilincselni e könnyelmű, önző, élvsavár és mindig változatosságot hajhászó szellemet. Látta mint sik­lik ki kezéből az uralom; minden benső aggodalma busán tükröződött le szép lankadt ábrázatán, ésany­­nyira, hogy szinte sajnálni kezdtem ezen már-már trónvesztett királynőt. Egyszerre betette a könyvet, egy kis naplót vett elő, és számolgatni kezdett. Az eredmény nem igen lehetett örvendetes, mert sötét arcza még jobban elkomorult, végül mélyen felsó­­hajtott és igy szólt:— bizony nem vagyunk gaz­dagok. Közelebb ültem hozzá, elővettem zsebemből a kincseimet rejtő papírt és oda tettem térdére. Ő rám nézett, kibontotta a papírt és meglátva az ara­nyat és ezüstöt, azt kérdé hidegen, hogy honnét ke­rült hozzám ez a pénz. Azt feleltem neki, hogy ajándékba kaptam nagyszüleimtől, ő erre csak rázta fejét: — hát még­sem jutottak tönkre! — Ezzel vissza akarta adni kis vagyonomat, de én megragadom a kis naplót, bele­dugtam a két aranyat és a két öt frankost és odaadtam neki. Ő nem vonakodott többé és hidegvérrel rakta zsebre kincseimet. — Most legalább nem kell mind­­járt pénzt kérnem az atyádtól. Végre- valahára Párisba értünk: a váróter­mekbe siettünk és kerestük atyámat. Senki sem várakozott reánk. Mostohám összeszorította ajkait és ránezbe szedte sötét szemöldökeit. Odaálltam a málha mellé, mig ő kocsit keresett, hogy elmehes­sünk az atyám által említett szállodába ; de itt újabb csalódás várakozott reánk. — Mandiére­ur tegnap este elutazott Párisból, mondá a vendéglősné, ha­nem szent valamint a hölgyeknek. Hermance ajkai elhalványodtak a bosszúság­tól, gyorsan felbontotta atyám levelét, mely körül­belül így szólt: „Kedvesem, reményemben csalódtam, de is­mét nyílt kilátásom és most bizton hiszem, hogy most nem sülök föl. Most Brüsselbe kell mennem, hol pompás állomással kínáltak meg. Vigasztalhatlan vagyok, hogy benneteket így sebtében el kellett hagynom, de szerencsére itt vannak Grandoles-ék, kik bizonyára szíves vendégszeretettel fognak ben­neteket fogadni. Nemsokára viszontlátjuk egymást, Mauclerc Hubert. Hermance az udvar egyik zugába vonult és ott felolvasta nekem e sorokat, mig egy pinczér ostoba tü­­relmetlenkedésssel bámult meg bennünket. — Ah! azt jól adta kedves atyád, hogy igy ide bolondított ebbe a szállodába. No ezt sohasem bocsátom meg neki. Hiszen azt sem tudom Grandoles-ék Párisban vannak-e és hogy adnak-e szállást?“ A bérkocsi elvitt Saint-Germain külvárosba, a­hol Grandoles-ék laktak. Mindketten hallgattunk, én elszomorodtam, Hermance dühös volt. Hat óra f­elé járt az idő, mikor az egyetemi utczába értünk. Mos­tohám egy pár szót mondott a kapusnak, lerakatta az udvarban a málhát és gyorsan felsietett a lépcsőn, ő előre ment, a légszósz még nem volt megyújtva, úgy hogy a lépcsőn egész sötét volt. Szívem dobo­gott, elszorult, ha rágondoltam, hogy milyen fogad­tatásban részesülhetünk itt. — Mostoha anyám még csak megjárta volna, de én, meg a kis vörösbegy, mely oly vndoran ficzkándozott kalitkájában, hová legyünk? A második emeletre érve, Hermance meg­húzta a csengetyűt, egy ajtót hallottam nyitni, az elő­szobából inkább meglepetést, mint örömet eláruló hangok hatottak felém, azután a cseléd, minthogy igen sötét volt és én lassan léptem, bezárta az ajtót, és én egyedül maradtam a sötét folyosón. (Folyt. köv.) V. mezőn, Pi y Margall ús összeköttetésbe akar­tak lépni Castelarral, de ő „megbotránko­zással” utasította vissza ajánlataikat. (A Lónyay-töredék dolgai.) Az „Ung. Corr.“ fönntartja a »Reform“ czáfolata ellené­ben, a múlt vasárnapi képv. lakomáról közlött hireit. Az »U. C.« így ír: »A czáfolat írója, mondja, elis­meri, hogy az említett szállodában (Páris városához) számos Deák-párti képviselő vacsoráit. Ám tegyék közzé a neveket, és majd kitűnik, váljon igazunk volt-e, midőn azt mondtuk : „A társaság a Lónyay­­töredék tagjaiból is néhány Deák-párti képviselőből állott.“ A „Ref.“, folytatja az „Ung. Corr.«, azt mondja, hogy a correct Deákpárti álláspont meg­óvása, és a régi Deákpárti elvek érvényre emelésé­nek nélkülözhetlen volt a hangsúlyoztatok.« Itt talán szavakkal akarnak játszani; az ó-katholikusok szin­tén ragaszkodnak a régi tanokhoz, és mégis új társula­tot képeznek. A­mi végre a Gorovéról és Hor­­váthról mondottakat illeti, tudjuk azon urak neveit, kik amazok csatlakozását bizto­sítottnak jelenték ki. Mi tévedhettünk azon reflectiónkban, melyeket e tényekhez kötöttünk, a tényeket azonban a c­áfo­lat ellenében is fenntartjuk, mindenkire rábízván, hogy az általunk mondottakat a »Ref.« által közzé­tett távirat szövegével összehasonlítsa és megítélje, mely részen van az igazság.“ A »Reform« közli ma gr. Lónyay távirati vá­laszát Meránból a hozzá, névnapja alkalmából több képviselő által intézett üdvözlő táviratra: „Addig is, mig jövő vasárnap szóval tehetném, hálás köszönetet mondok barátimnak szives megemlékezésükért. — Hazánk fölvirágzásán ne aggódjunk, ha mindenek fölé helyezvén javát, öntudatosan, következetesen és haladék nélkül érvényesíttetnek fönnállhatásának és fölvirágzásának föltételei. Lónyay.« (A kereskedelmi törvényja­va­s­l­a­t) megbirálása tárgyában működő érte­kezlet tegnap, A r­b elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a részvénytársulati ügy azon részének meg­vitatását, mely az alapításról szól. Előadó S­c­hnie­­r­e­r a 182. czikket némi irályi módosítással követ­kező alakban ajánlja elfogadásra : »Az aláírás sze­mélyesen vagy meghatalmazott által eszközlendő.“ Az aláírásnál minden aláírt részvény névértékének 10% készpénzben és a tervezetben megállapított ér­tékben befizetendő. Ennél magasabb befizetésre az aláírók, illetőleg jogutódaik a társaság bejegyzése előtt nem kötelezhetők.“ Az így irályilag módosult czikkhez a 183. czikket „a megállapított szabályok­kal ellenkező részvényaláírás semmisnek tekintetik“ új kikezdés gyanánt akarja fűzni. H­o­r­n nem pártolja a tervezet rendszerét, miután az alapítók felelőssége kimondatott már, azokra kell bízni azt, mily összegig kívánják az alá­írókat a befizetésre kötelezni, és mily összeget kíván­nak tőlök, mint egy biztosítékul; ennélfogva czél­­szerűbbnek találná azt, ha az alapítók arra kötelez­­tetnének, hogy a tervezetbe vegyenek föl egy pon­tot, mely arról intézkednék, mennyit kell az aláírás­nál lefizetni.Egyébiránt nem ellenzi,­ha minimumul 10 százalék határoztatik subsidiar intézkedéskép. Ezzel szemközt Matlekovits úgy véli, hogy a szöveg az aláírókat az alapítók ellenében védeni akarja, mivel 10 százaléknyi befizetésre szorítja ugyan őket, de többet venni nem enged; az aláírók ugyanis az alakuló közgyűlésig nem intézkedhed­, nek a befizetett összegekről s igy azoknak kezelése egészen az alapítók tetszésétől függ. — S­c­h­n­i­e­­rer fölemlíti, hogy 10 százaléknyi befizetés, mint biztosíték, azért szükséges, mert.«­­ által valósul meg leginkább azon kívánalom, hogy az aláírók komoly szándéka tanusíttassék. Az értekezlet, többek fölszólalása után, Horn nézetét fogadta el, mely szerint a 10 százalék mint minimum állapíttatik­ meg, az esetre, ha az alapítók a tervezetben többnek befizetését nem kívánták; egyéb­­ként az előadó indítványát pártolta. Előadó ezen czikk után a 183-diket hozza tár­gyalásra, és pedig a következő szövegezéssel: az alapítók a részvényekre befizetett pénzekért az alá­­írók vagy ezek jogutódainak egyetemlegesen, összes vagyonukkal mindaddig felelősek, míg ez alól a közgyűlés határozata által föl nem oldatnak. Koch­­meister azon módosítást ajánlja, mely szerint az alakuló közgyűlés köteles volna az alapítókat a felelősség alól föloldani; nem lehet szerinte az alapí­tókat korlát nélkül és örökre felelősséggel terhelni ; a törvényjavaslat mind a pénzkezelésre, mind a ter­vezet adataira nézve felelősekké teszi az alapítókat, pedig a társulat megalakulásakor, illetőleg a pénzek­nek átadásakor természetszerűleg meg kell szűnnie ezen felelősségnek. Nézete szerint nem az alapításnál fordultak elő eddig is szédelgések, hanem a szédel­gésnek oka az, hogy a részvényesek nagyon köny­­nyelműek és nem törődnek az alapítandó társulat ügyeivel. Horn és Schnierer ezekkel szemközt és ellenkezőleg nem akarják az alakuló közgyűlést arra kényszeríteni, hogy az alapítókat a felelősség alól föloldják, hanem alkalmat akarnak nyújtani az alakuló közgyűlésnek, ha annak úgy tetszik, arra, hogy kebelükből bizottságot küldhessenek ki az ala­pítók kezelésének tüzetes megvizsgálása czéljából s az igy nyert eredmény alapján egy későbbi gyűlésen határozhassanak. R­á­t­h még tovább megy, és czél­­szerűbbnek véli, ha a föloldás nem az alakuló köz­gyűlésen történik, miután e gyűlés nagyon is az ala­pítók nyomása alatt áll, hanem az első rendes köz­gyűlés teendői közé soroltassák az. — Daruvá­­r­y azon két jogelvet látja e czikkben kimondva, hogy ki idegen pénzt kezel, az azért felelős és pe­dig mindaddig, mig ez alól az illetők részéről fel nem oldatik, s ennélfogva pártolja a czikket. Az értekez­let az igy kifejtettek után a czikket az előbb emlí­tett alakban elfogadja. Tárgyalás alá vétetett a 184. sz., mely szerint az aláírók a részvények névértékének 4O°/0-ig még akkor is felelősek, ha részvényeiken túl adnak, e felelősség pedig az aláírástól számított két évig tart. — Előadó Schnierer fölemlíti azon moz­galmakat, melyek e pont körül a legújabb időben a külföldön kifejlődtek; fölemlíti különösen, hogy mind a német jogászgyűlés, mind az eisenachi soci­­alisták az aláírókat 100 % -ig akarják felelőssé ten­ni. Szóló nézete szerint ez nem czélszerű és nem igazságos, miután az aláíró, ha részvényeit eladja, sem a társaság előnyeiben nem részesül többé, sem annak ügyeibe nem folyhat be, s így őt felelőssé ten­ni nem indokolt. Ha 103%-nyi felelősség mondatnék ki, akkor sokkal jobb lenne teljes befizetést köve­telni azonnal, de gyakorlati viszonyaink ezt sem en­gedik ; így nem tekintve azt, hogy töb vállalat nem szükségli azonnal az egész tőkét, a külföldi tőke ta­lán nem vállalkoznék befektetésekre, ez pedig ná­lunk mindenesetre baj volna. Az alapítókat bizonyos összegig subsidiar felelősséggel föl lehet ruházni, mert ez­által érdekeltségük a vállalat irányában fokozta­tok, de a felelősség nem lehet korlát nélküli s ennél­fogva 40—50% mellett szól. Hérics pártolja a teljes felelősséget, ily fe­lelősség nélkül előmutatóra szóló ideiglenes részvé­nyeknél a társulatnak nincs módjában befizetéseket kívánni; — jogilag véve pe­ig azok, kik aláírták részvényeiket, az aláírt összegig felelősek; közgaz­dasági szempontból mindenesetre előnyös, ha az egész tőke iránt ily biztonság szereztetik; etnikailag pedig igen kívánatos, hogy ily felelősség által a szé­delgés lehetőleg gátoltassák. — H­o­r­n a teljes fe­­­­lelősséget czélszerűtlennek mondja, mert ép ez ve­zetne szédelgésre; komoly aláirók nem igen talál­koznának, mivel senki sem akarna ily felelősség mellett aláíró lenni, és így csak a könnyelműek mű­ködének közre a vállalatok létesítésénél Egyéb­iránt azon indítványt teszi, hogy az aláírók 50 %­­nyi felelőssége ne szoríttassék két évre, hanem ne legyen időhöz kötött, és hogy a társulat megalaku­lásánál legalább 30 % belegy­n fizetve.— Brode nem jogi, hanem c­élszerű­ségi szempontból pártolja a szöveget. Kochmeister e czikket egészen fölös­legesnek találja, mert azt kívánná, hogy az alaptőke az első évben teljesen befizettessék. Daruváry a szigorú jog szempontjából a teljes felelősséget látja indokol­nak, mert az aláíró az aláírásnál azon köte­lezettséget vállalta el, hogy a névérték erejéig fele­lős, ha részvényeit a teljes befizetés előtt eladja, át­ruházhatja ugyan részvényjogait, de a kötelezettsé­geket csak a társaság bejegyezésével engedheti át másnak. Czélszerűségi szempontokból mindazáltal a szöveg mellett szól. — Strasser mindig a szi­gor mellett nyilatkozik, de ha a szigor lehetetlenné teszi az intézményt, akkor ez ellen kell fölszólalnia. Teljes felelősség mellett a részvények mobilisatiója lehetetlen, az alakulás és aláírás fölötte megnehezit­­tetik s igy a szöveget pártolja. Ki lévén merítve a tárgy, az ér­tekezlet következőket fogadta el: 1. a társaság megalakulásakor, illetőleg a bejegyzéskor legalább 30%-nak be kell fizetve lenni, 2. az aláírók 50%-ig felelősek és pedig idő korlát nélkül az eset­ben, ha részvénye­ikon túl adnak. Legközelebbi ülés szombaton, január 10-én. gwfminiTiniriTr mi rinff»ww«. Budapest, január 9. (K­é­p v. választás.) A vágvecsei kerü­­letben Kézsmárky deákpárti jelölt választa­­tott meg országgy. képviselőnek, a középpárti gróf Eszterházy István ellenében. — A rimabrózéi kerü­letből a „Hon“ azt a pikáns adatot közli, hogy K­u­­b­i­n­y­i Ödönt a Deákpárt és, meg a baloldal is, sa­ját jelöltjének tekinti, a mire Kubinyi programmja ad okot. Kubinyi az 1867-diki alap fenntartása s minden helyes reform pártolása mellett nyilatkozott. Kolozsvár, január elején. (B.) Mielőtt az országgyűlés nov­­elején újból raegkezdette működését, örömmel tapasztaltuk mi is itt a vidéken, hogy a baloldali lapok kezdenek eze­­lidebb búrokat pengetni s hogy általában a pártok közti feszültség apadóban van. Mi természetesebb, mint az, hogy mi, kik a tá­volból néztük a dolgok folyását, azon szép reményt tápláltuk keblünkben, hogy képviselőink a költség­­vetés megállapításán kívül még több sürgős kérdé­seket is meg fognak oldani még az 1873. év folytán, különösen azokat, a­melyek nélkül bevételeink és kiadásaink egyensúlyba hozása lehetetlen. Azonban most, az esztendő bevégeztével, ke­servesen ki kellett ábrándulnunk, látván, hogy alig volt képes az országgyű­lés a költségvetést a tizen­kettedik órában bevégezni. A pesti nagy lapok tele kiabálták füleinket: fusióval, coalitióval, de mi itt a vidéken nem tud­tuk magunknak megmagyarázni, hogy tulajdonké­pen miért szükséges a nagy többségben lévő Deák­pártnak fusionálni más párttal, s mindezeknél fogva most az év elején a legaggasztóbb bizonytalanság­ban éltünk. Zavarták fejünket az egymást érő miniszteri válságok is, nem bírván felfogni azt sem, mi szükség van arra, hogy egy többségben lévő kormány, a mi­dőn elveit nem változtatta, s a midőn más oly párt, mely többséget bírjon alkotni, nem létezik, akár együttesen visszalépjen, akár epurálás által újítsa tagjait. Független magyar bank han­gzott sok felől s azt mondák, hogy egyedül az mentheti meg hazán­kat a pénzügyi zavaroktól. Azt azonban senki sem magyarázta meg, honnan veszszük reá az éret vagy más alapot, s ennél fogva alig használt e jelszó más­nak, mint a korteseknek, kik azt a nép ámítására felhasználták. Azonban tartunk tőle, hogy a bank­kérdésben itt-ott tartott nép­gyűlések hitelünket a külföldön csökkentették. Gazdálkodjunk, hozzuk egyensúlyba rendes bevételeinket és kiadásainkat, hangzott minden ol­dalról, s a vidék örömmel is üdvözölte a czélt, de fájdalommal vette észre, hogy ez is eddigelé csak jelszó, mert senki sem fogja a botot azon a végén, a­hol azt fogni kellene, s mindenki kerüli a forró ká­sát, az az: nem akar »a torony«­ és más nemű érde­kek háttérbe szorításához fogni, a­mi nélkül pedig a kérdés okszerű megoldása lehetetlen. Szóval, az 1873. év utolsó negyedében ország­­gyűlésünkön előfordult politikai eseménye­k nem ke­csegtetnek jövőre valami vérmes reményekkel. Mind­e mellett találunk a közelebbről ország­gyűlésünkön történtek közt vigasztalót is, és ezek : S­z­­­á­s­y miniszter úrnak határozott magatartása és programm­beszéde, úgy Szapáry gr. belügy­­miniszternek a törvényhatóságok kikerekítése tár­gyában beadott törvényjavaslata. Mindkettőt úgy szeretjük tekinteni, mint zálo­gát annak, hogy a minisztérium a reformok terén határozott és szabadelvű politikát fog követni, s hisz­­szük, hogy képviselőink is képesek felemelkedni állásuk magaslatára s daczára a reformokkal járó nehézségeknek, lesz bátorsága a Deákpártnak hatá­rozott állást elfoglalni. — Ha lennének a pártban, kik az ósdiságokhoz ragaszkodnak, ám lássák, a pártot nemcsak tagjainak száma, hanem főleg er­kölcsi reputatiója teszi erőssé. Parliamentáris szempontból véve fel a dolgot, mi nem tartjuk teljesen correct eljárásnak, hogy a ház azon reformok kiszemelését, melyek financziánk rendezketése feltételei,­­ egy bizottmányra bízta. Azt sem hiszszük, hogy e bizottmány körül tömörül­ni fognak pártkülönbség nélkül a reformerek, s csak annyit várunk a bizottmánytól, hogy az elvek s re­formok és az annak egymásutánjára nézve haszon­vehető anyagot készít a minisztérium számára. Még egyszer ismételjük, hogy mi a vidéken örömmel fátyolt vetünk az 1873. év politikai esemé­nyeire, de elvárjuk képviselőinktől s különösen a Deákpárthoz tartozó képviselőktől, hogy vállvetve támogassák a reformok mezején a minisztériumot, s az 1875-diki évre karácsonyi ajándékul küldjenek választóiknak minél jobb reformtörvényeket. Fővárosi ügyek. Budapest, jan. 8. Mintegy viszhangul a „Pesti Napló“ keddi czikkére ki kell emelnünk, hogy nemcsak a képvi­selő testület jobbjai érzik egy oly városi párt ala­kulásának szükségét, mely lelkiismeretesen vezetné a főváros ügyeit, de érzi ezt a főváros minden jóra való polgára, s az ily párt alakulását a főváros kö­zönsége örömmel üdvözölné. Mindenki tudja s érzi, hogy a régi gazdálko­dásnak elejét kell venni; kiki tudja, hogy ha az ország fővárosához méltó képviseletet akarunk bírni, a leggyorsabban, s leggyökeresebben ki kell küszö­bölni a sógorsági, komasági, atyafisági s pajtáskodá­­si elemeket, vagy legalább azoknak ferde törekvé­seit meghiúsítani, mert a fővárosnak százezrükbe kerülhetnek. A főváros rendezéséről szóló XXXVI. t. sz. 28. §. értelmében, városi képviselő nem lehet az, aki a várossal szántódási viszonyban van. Tudja a kö­zönség, hogy a törvény ezen világos szavainak az által véltek némelyek eleget tenni, ha a várossal kö­tött szerződéseiket másokra ruházzák át : öregebbik testvér az öcscsére, az apa a fiúra, vagy megfordítva, s az illető tovább vezeti az üzletet önállóan, vagy abban mint társ közreműködik, s a főváros bizottsá­gaiban ily ügyekben határoz, vagy a közgyűlésen szavaz. Ez ugyan törvény által tiltva nincs, de az ily eljárást tisztességes emberek közt, legszelídebb ki­fejezéssel, törvény kijátszásnak szokás nevezni, s ha találhatók ilyenek a fővárosi képviselő testület tag­jai közt, akkor a legjobbak kötelessége minden mo­rális erővel oda hatni, hogy az ilyen „képviselők“ hagyják el a közképviseletet, melyet nem lehet, nem szabad összetéveszteni a magán­érdekek képviselé­sével. Ezen morális erőt a főváros képviselő testüle­tének legjobbjai csak akkor fejthetik majd ki, hogy ha a rokon elemek szövetkeznek s egy erős párttá alakulnak. A képviselő testület jobbjainak szervezkedése morális jelszó által a főváros érdekében ezt kiviheti. Bátran állíthatjuk, hogy ily párt alakulása az egész főváros rokonszenvével fog találkozni. Hisz az egyes cotteriák tagjai nyílt homlokkal hirdetik, hogy az, a­mit ők a városi közgyűlésen keresztül akarnak vinni, meg is lesz. Az ily »cliqitek« működését meg

Next