Pesti Napló, 1874. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1874-02-14 / 37. szám

Budapest Szombat, február 14.1874 I­. évi folyam. 87. szám. Szerkesztési iroda, Barátok-tere,­ Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden kiözlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület« A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetés, pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI KA­PLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különk­ü­déséért felülfizetés évnegyedenként f­orint. Az előfizetés az év folytán a­ minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó eká napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok-tere, Athenaeum-éplik küldendők.­ ­ Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 24 frt. Félévre...............................13 frt. Negyedévre ... 6 frt Egy hóra .... 3 frt. fPlT“ Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és f­iadóhivatala. Budapest, február 13. Kossuthnak Madarász József levelére Turinból február 4-én kelt válasza túlnyo­­mólag a hitel- és bankkérdéssel foglalkozik. Arra, a­mit ismételt kitérései közben a köz­jogi s politikai helyzetről mond, talán Mada­rász sem lehetett többé kiváncsi , azonban sok újat tanulhattak, úgy ő, mint elvbarát­­jai abból, mit Kossuth a hitel-és bankügyben tanácsol. Kossuth jól ismeri embereit; tudja, hogy ha azokat, kik az önálló, független nemzeti bankot monstre­ pezitiókkal fölállíthatni és pénzt bankópréssel teremthetni vélnek, a bankkérdésről tájékoztatni akarja, először az elemeken kell kezdenie. És ha kételkedhetett volna ennek szükséges voltáról, Madarász naiv kérdezősködése után föltétlenül szüksé­gesnek kellett tartania, hogy mindenek előtt az abc-ről értekezzék. »Nem tudom, nem legjobban lehetne-e a lakosság pénzszükségletén az által segíteni, — így kérdez Madarász — hogy az állam nyomatna bank­jegyeket ,és adna kölcsön alacsony kamatra ?« Itt azután meg kell állapodni Kossuth­nak és a törvényhozó Madarászt »zárjegy előtt« felvilágosítani, hogy a bankjegyeket nem az állam, hanem a bank adja ki. Madarász a lakosság pénzszükségletét 500,vagy — a­mi nem nagy különbség —1000 millió frtra teszi. Kossuth nem tudja — s Ma­darász talán még kevésbé — hogy mit értsen ez összeg alatt: a forgalmi eszköz vagy a sür­gős hitel szükségletét ? Ha ez utóbbit kell érteni, akkor —nem gondolom — úgymond Kossuth — hogy ezen akármely törvényho­zás is képes lehetne rögtön segíteni, még ha érezfedezet nélküli pénzjegy kibocsátásához folyamodnék is,oly czélból, hogy ennyit a la­kosságnak olcsó kamatra az állam adjon köl­csön. A mostani currentián kívü­l még vagy harmadfél milliárd frank bankót dobni a piac­ra, annyi volna, mint mindennek az árát annyira fölemelni, vagyis a forgalmi eszköz értékét annyira depreciálni, hogy egy czipóért fontra kellene mérni a bankót.« Hasonló nyájassággal mondja Madarász­nak szemébe, hogy az uzsoratörvények hely­reállítása iránti óhajtás »nem nagy tisztaság­ra mutat a fogalmakban akár a baj okait, akár a pénz természetét, akár a közgazdászati alapigazságokat illetőleg.« A midőn Kossuth ekként a Madarászék konyhájából került orvosságokat elveti, elő­adja saját eszméit, hogy miként vélné ő a bankügyét rendezhetni. »Én pénzjegykibo­csátásnál nagy súlyt fektetek az érczlapra, vagyis arra, hogy minden pénzjegy az elő­mutató kívánságára érezpénzen beváltassék.« E nyilatkozatával Kossuth reááll azon a lap­ra, a­melyen a képviselőház által elfogadott Trefort féle határozat nyugszik, a­melynél fogva a bankügy rendezésének kiindulása, a valuta helyreállítása. De Kos­suth azt hiszi, hogy Ausztriában­­ ép oly ke­véssé van meg a hajlam, mint nálunk a képesség a valuta helyreállítására, s azért attól tart, hogy ha Magyarországban mégis bankjegyeket érczalapon bocsátanánk ki, osztrák barátaink a továbbra is kényszer­forgalomban tartott bécsi bankjegyekkel összevásárolnának magyar bankjegyeket és praesentálván ezeket a banknál, csakhamar kimerítenék az érczalapot. Nem vitatva ezen operatív esélyeit csak azt jegyezzük meg, hogy ama föltevés hom­lokegyenest ellenkezik a tényekkel. A valuta helyreállítása lehetetlen a közös függő állam­­adósság vagyis az államjegyek kérdésének rendezése előtt. E rendezés nem létesíthető egyoldalú, hanem csakis közös elhatározással. Már­pedig hogy Ausztriában a képesség meg van legalább oly mérvben, mint nálunk a hajlam, a valuta helyreállítására, az alig szen­ved kétséget. A­mi­­pedig Ausztria abbeli készséget illeti, nem ignorálhatjuk P­r­e­­­­­s osztrák pénzügyminiszternek az egész kor­mány nevében a reichsrath nyilvános ülésé­ben tett azon nyilatkozatát, hogy a kormány­nak elhatározott szándéka a 80 milliós köl­csönt, mihelyt a segélyek visszafolynak, a valuta helyreállítására fordítani s hogy ez iránti javaslatát még ez évben a reichsrath elé fogja terjeszteni. De Kossuth más tekintetben is igno­­rálja a tényeket. Akárhogy gondolkozzék bárki a kiegyezési műről, a valóságos tények­kel számolnia kell. A valuta helyreállításá­nak és a bankügy rendezésének egyik főbb nehézsége a közös függő államadósság. És Kossuth ezen 300 milliót haladó államje­gyekről mit sem látszik tudni, mert miután a valuta helyreállításának eszméjét elejtik, s »érczalap helyett a jelen forgalmi eszközt — a kényszerforgalmú osztrák bankót« ajánlja fedezeti alapul, a­melyre azután a magyar bankjegyek fölváltatnának, kétségen kívül csak azért folyamodik az osztrák ban­kó expedienséhez, mert az államjegyek léte­zéséről megfeledkezik. Hisz ha már valamely közös érvényű papírt kell fölváltásra elfogad­ni, akkor mindenki elsőbbséget ad oly állam­­papírpénznek, a­mely, mert közös függő adósságot képez, ép úgy magyar, mint osz­trák állami érték, míg ellenben az osztrák bank jegyei, ha ép oly kényszerforgalommal bírnak is, mint az állam jegyei, reánk nézve mégis egy idegen bank papírjai. Gr­­­y­c­z­y Kálmán legalább, midőn ugyanezen eszmét a bankvita alkalmával a képviselőházban fejtegette, fedezetül a kö­zös érvényű államjegyekre kívánta fektetni az ily éretfedezet nélkül alapítandó bank tervét. Különben a terv, melyet Kossuth az olasz kamrák előtt fekvő javaslat nyomán ajánl, nem új, mert a greenbackokra fektetett beváltás melletti u. n. nemzeti bankrendszer­ben évek óta fönnáll Éjszakamerikában. De­­ az ezen rendszer nyomán felmerült viszássá­­gok nem csábíthatnak arra, hogy akár Ming­­hetti, akár az éjszakamerikai unió példáját kövessük. Igaz, a­mit Kossuth mond, hogy az olaszok jól értenek a bankügyhöz, és hogy Olaszország a bankeszme ősi hazája , de igazabb ennél azon szinte közmondásként elfogadott szó, hogy az olaszok a mily kitűnő theoreticusok, és oly rész praktikusok a pénzügy terén. Az olasz állam terhes viszo­nya a bankokkal szemben könnyebülhet ugyan a Minghetti-féle rendezés folytán, de a 17°/6-os ezüstagrp azután sem fog lényege­sen alászállani, mielőtt a bankjegyek érez­te leendő fölváltásának esélyei növeked­nének. Éjszakamerikában is az újabb pénzvál­­ság egyik főbb oka a papírgazdaságban fe­nekült. Az unió kormánya nem vonja ki a forgalomból az államjegyeket, hanem inkább a kamatozó államadósság leszállítására for­dítja a kincstár feleslegeit. A kormány ezen visszás takarékossága a kereskedelmi crisis és a munkások forrongása folytán nagy reac­­tiót idézett föl az éjszak-amerikai államokban, úgy hogy a congressus nem lesz képes már a valuta helyreállítását továbbra halasztani. Nekünk is, — és ebben egyetértünk Kossutht­al — végezélül az érczalapra fek­tetett jegy­forgalmat kell szemünk előtt tarta­ni, s azért minden oly kísérletet, mely az érezfedezet nélkül kibocsátandój jegyek szapo­rításával a valuta helyreállítását megnehezíti s késlelteti, bár pillanatnyi könnyebbülést nyújtana is, repudeálnunk kell. De ha az ajánlott banktervet nem he­lyeselhetjük is, nagy köszönettel tartozunk Kossuthnak azon jóakaró oktatásért, a­mely­­lyel Madarászék elméit felvilágosítani fára­dozott. A „Pesti Napló“ tárczája. A czárok házas élete a 16-ik században. Azon hosszadalmas leírások, melyeket az an­gol napilapok a szt.-pétervári menyegzői ünnepé­lyekről közöltek, a számtalan rajzok, melyekkel a londoni képeslapok e leírásokat illustrálták, nem sok új, eredeti vonást mutatnak, és kevés változtatással ráillenek bármi európai főváros fejedelmi ünnepé­lyeire. Érdekesebb lesz, ha ez alkalomból rövid váz­latban ismertetjük azon sajátságos szokásokat, me­lyek az új kor elején a czárok menyegzőinél és há­zas életében uralkodtak. Midőn a szakadás a keleti és nyugati egyház közt megtörtént, és a török hódítások következté­ben az orosz c­ár lett az egyedüli görög vallású uralkodó: a moszkvai és a nyugati udvarok közt áthágyatlan korlátot emelt a vallási különbség. A katholikus fejedelmek vallási buzgósága, az orosz orthodox papság türelmetlensége egyaránt lehetet­lenné tevék, hogy orosz fejedelem magának királyi vérből származó menyasszonyt kereshessen. Midőn a független knjazok hatalmának meg­törtével az orosz czárok korlátlan hatalomra tettek szert, és minden orosz csak rabszolgája lett a czár­­nak, a császári család nőtagjai számára szomorú idők következtek be. Vallásuk tiltotta a nyugati dynasti­­ákkal egybekelniök, az pedig méltóságukkal ellen­kezett volna, valamely oroszhoz menni nőül, hisz minden orosz egyaránt jobbágy volt, így tehát agg­szüzeknek kellett maradniok életfogytiglan, és így élni a szülői házban; a­ki megunta ez állapotot, elme­hetett zárdába. Ami a czárokat illeti, azok a despotismus ha­gyományaiban kerestek tanácsot és találtak is. És hol találhattak volna jobb tanácsot, mint a per emi­­nentiam despota perzsa királyok történetében ? Mindnyájan ismerjük Eszter és a Mardochai történetét, sokan puszta mondának tartották. Pedig hogy e történet nem is oly valószínűtlen, azt mu­tatja az orosz czárok története, a­hol a mondott szokás századokon át tényleg uralkodott. Vassili Ivanovics volt az első, ki e szokást al­kalmazta és Oroszország minden tájékáról ezerötszáz leányt hozatott Moszkvába, hogy közülök nőt vá­lasszon. Példáját Szörnyű Iván is követte, ki kétezer leányt hozatott a fővárosba; közülök huszonnégyet, ezek közül pedig tizenkettőt válogattatott ki. Ezek külön házban laktak, mindegyike külön szobában; a czár végigment a szobákon, mindegyikben leült egy időre, a leány térden állva várta, mig a czár megszemlélte és azután visszavonult. E szokás már annyira meghonosult, hogy utóbb nem is akarták elismerni, hogy a czárnak joga vol­na e szokás mellőztével választani nejét és megfosz­tani bármelyik orosz szépséget azon kilátástól, hogy czárnővé legyen, így pl. Romanos Alexis meglátogatta egyszer Matvéel bojárt és beleszeretett ennek fogadott leányába, a szép és okos Nariskin Natachába. De midőn megkérte kezét, a bojár térdre borulva esde­­kelt, hogy ne térjen el a régi szokástól, és legalább forma szerint tartsa meg azt, mert különben a legna­gyobb közgyűlöletnek volna kitéve. Alexis ráállott és 60 leányt vezettetett a Kremlinbe, de ezek közül mégis csak a szép Natachát választotta, ki utóbb Nagy Péter anyja lett. Ily módon gyakran a legalacsonyabb rangú leányok jutottak a czári trónra; egyébiránt e rang­különbség gyorsan elenyészett ott, hol az udvaron ez csak oly tudatlan és szennyes volt, mint a legutolsó bocskoros nemes. De igen tapasztalatlan s a történelemben igen járatlan lehetett az a leány, aki megválasztatása után azt hitte, hogy most már minden nyelve van. Most kezdődött ugyanis a legtöbb veszély. Az orosz udvaroknál a czárnő rokonai min­denhatók voltak, ők vezették a czárt, ők foglalták le a legjövedelmezőbb hivatalokat, ők képezték szóval a czár mindenható környezetét; az ily cliquet vremjá-nak nevezték, mely szó annyit jelent orosz nyelven, mint: idő; a clique vezéreit »vremiarik«' oknak nevezték, azaz a pillanat urai. Elképzelhetni, hogy az ily vremja vad gyűlö­lettel fogadta a czár menyasszonyát, ki véget volt vetendő uralmuknak. Ha szerit tehették, halálos mér­get vetettek ételébe, vagy mindenféle babonás esz­közökkel iparkodtak neki cselt vetni; ők egyforma hatást vártak ettől is, amattól is. Az orosz fejedelmek története hemzseg a mérgezési esetektől. Szörnyű Ivánnak három menyasszonyát mérgezték meg egy­másután ; mikor a harmadik eset megtörtént, düh és fájdalomtól elkapatva, számos bojárt lekonczoltatott. Midőn Romanos Mihály trónra lépett, a Soltikof-csa­­lád uralkodott az udvarnál, a czár szokott módon Chlopof Nastasiát választotta; két hét múlva ez meg­betegedett; rokonai azt állították, hogy ártatlan gyomorhaj az egész; a Soltikosok pedig azt hit­esz­telték, hogy a betegség gyógyíthatlan, orvost is küld­tek, aki persze az ő nézetüket megerősítette. De a menyasszony rokonai neki bíztak az orvosban és szentelt vizet adattak a betegnek, amitől ez meg is gyógyult. De a Soltikof-ok nem tágítottak; befolyá­suk folytán a bojárok tanácsa kijelente, hogy Nasta­­sia nem képes a czárt boldoggá tenni. Erre Nasta­siát családjával együtt száműzték. A kormány hasz­talan keresett a nyugati udvaroknál menyasszonyt, az orosz Borgia-történetek rész hírbe keverték a czár udvarát. A czár akkor vizsgálatot rendelt,mely­ből kitűnt, hogy Nastasia sohasem volt beteg; hibá­ját azonban nem tehette már jóvá és anyja tanácsára Dolgoruki Máriát választotta. Az új menyasszonyt sept. 19-én vitték be nagy ünnepélyességgel a Krem­linbe ; másnap megbetegedett, három hónapig kínló­­dott és meghalt.­­ A megejtett vizsgálatból csak azt tűnt ki, hogy Mária méreg által halt meg. Alexis czár, Nagy Péter atyja, hasonló tapasz­talatokon ment át, első menyasszonyának fésüléskor úgy meghúzták haját, hogy elájult; akkor aztán rá­fogták, hogy nyaralás és családjával együtt Libé­­riába küldték. Miloszlavszky Mária, a második menyasszony csak úgy menekült meg a haláltól, hogy nővére nőül ment az akkori vremianikhoz. Ily viszontagságokon ment keresztül a meny­asszony, mielőtt czárnővé lett. De még ezzel nem volt vége mindennek ; méregtől nem kellett ugyan többé tartania, de ha néhány évi házasélet után sem szült férjének figyelmeket,akkor elküldték zárdába. Az orosz népdalok meghatóan éneklik meg az ily boldogtalan czárnok emlékét, amint a palota lépcső­jén várja, hogy ura ismét kegyelmébe fogadandja, majd habozva kocsiba száll, lassan hajtat, hogy még könnyen érhessék utól, és végül a zárda harangjai­nak zúgása közt visszavonul czellájába, hogy ott el­feledtessék. A czárnő élete alig különbözött attól, mit a tö­rök nők a háremben, a régi görögök nejei a gyneca­­lában folytattak. Huszonhét zár mögött, huszonhét kulcscsal elzárva élt az orosz népdal szerint, hogy szél ne érje, hogy nap heve ne égesse, hogy jó társ­női ne lássák. Nagy tiszteletben részesült, még sza­badon szólni sem mert róla az orosz; ha sétára járt, kocsija sürü függönyökkel volt elzárva, hogy senki se láthassa. Gyalog csak éjjel hagyhatta el lakosztályát, akkor is csak a czári palotában, és sürü függönyök­től körülvéve, hogy senki se láthassa. Ha valamely oktalan mégis megtalálta arczát látni, szigorúan megbüntették. Ha ünnepély volt, a czárnő csak a redőnyzet hasadékain keresztül nézhette azt egy kis páholyból. Egyéb olvasmány nem volt neki megengedve, mint legfeljebb a szentek életrajzai és az imakönyv. Szó­rakozásul az év bizonyos szakaiban körutazásokat tett az ország nevezetes­ zárdáiban. Ily szigorú zárdaiság közben egyedüli szóra­koztató volt az udvari bolond. A­miért a komoly tudóst legalább is bitóra juttatták volna, az meg volt engedve a bolondnak, ez gúnyt űzhetett a barát­ból, bírálhatta a papot, kötekedhetett a bojárral. Minden czárnak szüksége volt ily bolondra, hogy elfeledtesse vele az uralkodás súlyos gondjait, a czárnőnek, hogy iszonya unalmába bele ne haljon. Egyik czárnőnek hat bolondja is volt. Ezeken kívül voltak még úgynevezett guselnikok, a­kik hősdalo­kat énekeltek. Egy időre a 17-ik században a papok oly be­folyást gyakoroltak, hogy Alexis czár egy ukázt bocsátott ki ezen ördögi dalok ellen, száműzetésbe küldte a nép dalnokait, és megparancsolta, hogy minden hangszer, a­mi a Kremlinben található, zu­­zassék darabokra. A bárdok helyébe öreg emberek léptek, kiknek feladatuk az volt, hogy folyton imád­kozzanak. Azután bebocsátottak kolduló barátokat, val­lási rajongókat, némákat, sántákat, púposokat, hogy a czárnő alamizsnákat osztogasson közöttük. Tartot­tak azután az udvarnál törpéket, kiknek lehetőleg rútaknak kellett lenniük; a czárnő lakosztálya való­ságos anthropologiai muzeum lett. Utóbb megunták már ezt a mulatságot és Szörnyű Iván, Romanos Mihály medvéket és kutyá­kat hozattak a palotába, hogy azok viaskodásában gyönyörködjék az udvar. Akadtak ilyenkor dilettán­sok, kik a czár mulattatására belevegyültek e via­dalokba és ha diadalmaskodtak, akkor elvezették őket a czár pinczéjébe, hol addig kellett a czár egész­ségére borozniok, míg holtrészegen össze nem dől­tek. Olykor oroszlányokat is hoztak e viadalok­hoz, elefántokat, majmokat, szóval egész állatsereg­jeteket. Alexis czár alatt történt, hogy Likacsos flóren- *­czi követ jelentéseiben bámulva beszélte, hogy mi­lyenek az ottani színházak. A czár kiváncsi lett, és 1672-ben, azon évben melyben Nagy Péter született, az első or­osz színház megkezdette működését; hosz­­szas habozás után azt is megengedték, hogy a szín­házban a ballet mellett zene is legyen. Az első színdarabok bibliai tárgyak feldolgo­zásai voltak, egyike az elsőknek egy »Eszther« czí­­mű darab volt, mely annál jobban érdekelhette Na­thalie czárnőt, minthogy saját sorsa és Esztheré közt sok hasonlatosságot találhatott. Egyébiránt Alexis és Nathalie-val az itt vá­zolt korszak véget ért. Nagy­­ Péter első ízben még a régi szokás szerint házasodott ugyan meg, de már a második házasságnál szakított a régi szokással és szí­ve sugallatát követve elvett egy jm­­ai szolgálót, ki nem akart palotájába zárkózni, hanem merészen, fá­­tyolozatlanul elkísérte férjét a csataterekre, a balti tenger hajóira, a török ágyuk alá. Péter az új fővá­rosban gyüldéket alakított, ahová minden meghívott köteles volt nejét is elhozni, ahol tánczoltak, kár­tyáztak, zenedarabokat játszottak. A barátok zso­lozsmáit, a h­agiographiákat kiszorították a franczia regények és Oroszország most azon ország, a­hol az u. n. neemaneipatió a legnagyobb haladást tette, a­honnan az egyetemek legtöbb növendékeiket nye­rik, a­hol a női kérdés sürgetőbben lép föl, mint Eu-­­­rópa bármely országában. Budapest, február 13. (A képiselőház osztályai) közül a II. III. V. II. és IX. osztályok ma délelőtt foly­tatták a közjegyzőségről szóló törvényjavaslat tár­gyalását. Ma négy osztály a III. V. VI. és IX. osztály végezték el munkálatukat. A III. osztálynál kiemeljük, hogy az ügyészre a 178. §-ra vonatkozó különvéleményt fogadta el a szerkezet helyett, a fegyelmi bíróságnál azonban a különvéleményt elvetette, továbbá az okiratok hite­lességére nézve kimondta, hogy a másolatok ugyan hitelességgel bírnak, de nem az eredetivel egyenlő erővel is. Előadó Eötvös Károly. Az V. osztály a javaslatban kimondatni kíván­ja, hogy a váltójegyzők hatásköre a közjegyzői in­tézmény életbeléptetésével megszűnik. Különben végig elfogadta a szöveget. Előadó B­e­c­z­e Antal. A VI. osztály a minisztériumot a díjszabályzat­ról szóló törvényjavaslat rögtöni beterjesztésére kí­vánja utasítani,hogy az egyidejűleg ezen törvénynyel lépjen életbe. A 159. §-t, mely a közjegyzőt minden évben a törvényszékhez, könyvei másolatának be­mutatására kötelezi, mint feleslegest, úgyszintén 190. §-t, mely fegyelmi büntetés elévülésére két évet szab — kihagyatni határozta. Továbbá kimondta, hogy a közjegyző lehet csőd tömeggondnok is. Elő­adó B­e s­á­n. A IX. osztály szintén végig tárgyalván a ja­vaslatot, a 78. §-nál az ismeretes különvéleményt fo­gadta el; továbbá a hagyatékokra vonatkozó fejeze­tet kihagyta, és helyébe határozati javaslatot terjeszt­­ez ügyben a központi bizottság elé,mely szerint a mi­nisztérium utasíttassék, hogy a hagyatéki ügyre vo­natkozólag mielőbb törvényjavaslatot terjesszen a ház elé. Előadó Dániel Ernő. A II. osztály a 163. §-ig haladt. A foganatosí­tásra vonatkozó 95—96. §§-nál vita támadt, melynek elintézése holnapra halasztatott. (A központi bizottság­ tegnapi ülésén az erdélyi katonai közházak pótló költségeit megszavazta ugyan, de arról egy határozati javas­latot terjeszt a ház elé, mely szerint a honvédelmi miniszter felhatalmaztatik ezen összeget a hadügy­minisztertől, mint az ő budgetébe tartozó összeget a magyar kincstár számára visszakövetelni.­­ (A pesti kir. táblának) 1874. jan. havi ügykimutatásából a következő adatokat vesz­­szük és pedig 1873. évről maradt 4902 polgári, 31. úrbéri, 283 váltó, 1664 büntető, összesen 6880 ügy ■ darab. — 1874. január hóban érkezett 4360 polgári, 70 úrbéri, 760 váltó, 2221 büntető, összesen 7111 ügydarab ; elintézendő tehát 9262 polgári, 101 úr­béri, 743 váltó, 3885 büntető, összesen 13991 ügy­darab; 1874. január végéig elintéztetett 4099 pol­gári, 65 úrbéri, 429 váltó, 1767 büntető, összesen 6310 ügydarab, és így január végén hátralékul maradt 5213 polgári, 36 úrbéri 314 váltó, 2118 bün­tető, összesen 7681 ügydarab. Dr. (A bajor kormány) által a m. kir. igazságügyminiszterimnak Bajorország mind­két kamarájának 1871-től kezd­ve,egészen 1872. szeptem­ber végéig terjedő országgyűlési iratai, a törvényho­zói bizottmány tárgyalási iratai mind a kettőhöz tartozó tárgymutatóval együtt megküldettek. Dr. (A hadjutalék kivetése.) A hon­védelmi miniszter a törvényhatóságokhoz leküldötte a hadjutalék számszerű kivetését, mely a következő adatokat tartalmazza: A magyar korona országainak folyó 1874. évi ujonczjutaléka 40.933 főben, póttar­­taléki jutaléka pedig 4093 főben, és igy az összes hadjutalék 45026 főben ajánltatván meg, ezen meny­­nyiségből esik Magyarországra,vagyis a budapesti fő­­hadparancsnokság és a n.­szebeni hadparancsnokság kerületeire 35979 ujoncz s 3598 póttartalékos.Horvát- Szlavonországra, ideértve a legújabban polgárosított kilencz határőrségi ezred területét is, 4917 ujoncz és 491 póttartalékos. Fiume városára és kerületére 37 ujoncz és 4 póttartalékos. Mindazon hadkötelesek pedig, akik az ujoncz és póttartaléki jutalékok kiál­lítása után fennmaradnak és a hadi szolgálatra alkal­masak, a véderőről szóló 1868. évi 40­­. sz. 32. sza­kasza értelmében, a honvédséghez osztandók be. — Pestmegye területén 1568 ujoncz és 157 póttartalé­kos állítandó. (A főispáni állás megszünte­tése.) A »Nar. Nov.« a horvát főispáni állomások beszüntetését örömmel üdvözli, s azt Magyarország­nak is tanácsolja, felhozván, hogy ezáltal legalább fél milliót lehetne megkímélni, s e méltóság meg­szüntetése mellett annyival is inkább szól, mert mindenki régen meg van már győződve, hogy ezen állomások csupa sinecurák. Horvátországban azon­ban még az administratiót a törvénykezéstől el kell választani, é­s ha ezáltal Magyarországban az illető költségek kettőztettek is, annak oka az, hogy a kerületek az elválasztás után ugyanazok maradtak. Bach kormányzatára hivatkozva, figyelmeztet a »Nav. Nov.«, hogy Horvátországban a közigazgatás sokkal jobban kezeltetett akkor, a­midőn az igazga­tás a törvénykezéstől el volt választva, s hogy az illető költségek azért nem voltak nagyobbak. Az igazgatás rendezésénél pedig legnagyobb súlyt fek­tet a községekre és a népiskolákra, s figyelmezti a kormányt és az országgyűlést, hogy a hatóságok Budapest, február 13. A Deákpárt köréből veszszük a következő levelet : Önök estilapja előadja mindazon com­­binatiókat, melyek a jövendő minisztériumá­ról fennforognak, s azon következtetésre jut, hogy még csak egy ilyen combinatió tartja magát ideig-óráig, s ez a­­ S­e­n­n­y­e­y- T­i­s­z­a-kormányé. Nem tudjuk, hol foglal­koznak ezen combinatióval, de ha csakugyan foglalkoznak, olyan munkát végeznek, mely a lehetetlent kísérli meg. Nem tekintve ugyanis e jelölés teljes inparlamentáris vol­tát, mert a kisebbségeket hívná korm­ányra a többségek ellenében, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy sem Sennyey, sem Tisza nem bír azon elhatározottsággal, me­lyet a kormányvállalás tőlük megkövetel­ne. Ők ugyanis nem kezdhetnék mással kor­mányzásukat, mint az országgyűlés feloszla­tása, a nemzetre való hivatkozással ;­­ de a kifejtendő választási Campagne roppant iz­galmaihoz képest bizonyára ők sem eléggé »erélyesek«. S mindenek fölött figyelembe veendő az, hogy a köztük uralgó személyes viszony igen szívélyes ugyan, de elveik, ki­indulási pontjuk és végc­éljuk oly­annyira különbözők, hogy együttes kormányzásuk tervét valószínűleg ők is csak mosolyogva fo­gadják. De ha ezen combinatióval is így állunk, annál nyomatékosabban lép előtérbe a kér­dés, hogy quid nunc ? Az országgyűlés ösz­­szes működése csupa válsági izgalmakból áll­jon s midőn oly kérlelhetlenül fenyeget annak szüksége, hogy államháztartásunkban az egyensúlyt helyreállítsuk, az adóreformhoz hozzáfogjunk, egy szóval a reform­művet meg­kezdjük , akkor mást se tegyünk, minthogy a képv. ház bizottságai a kormány tehetet­lenségét akarják bebizonyítani, a kormány pedig azon eredményre várjon, hogy a ház bizottságai nem különbek, mint a kormány ? Azt hiszszük, hogy ez állapotnak véget kell vetni minél előbb s hogy vége vettes­­­sék : ennek kulcsa a Deákpárt kezében rejlik. Míg a Deákpárt mint többség áll a képr.­házban, minden oly terv, mely a több­séget ignorálni akarja, alkotmányellenes. De többség-e még a Deákpárt ? Ennek kipuhatolása azt hiszszük, leginkább a Deák­párti vezérférfiaknak fekszik érdekében, s hogy a valóságnak megfelelőleg kipuha­­toltassék , arra igen egyszerű eszköz kínál­kozik. A pártfegyelem kötelezettsé­geit kell világosan megállapítani a Deákkör­ben. Ne kerülgessük a kérdéseket, hanem nézzünk szemekbe. A kormány a »pártkér­dés nélküli« törvényjavaslatok tárgyaltatá­sával azt az időt akarta kitölteni, a­mig a 21-es bizottság munkálatával elkészül s ő Felsége hazatér. Ezzel ismét veszítettünk három hetet s ott vagyunk­a tavasz kezdetén, a delegációk ülésszaka előtt. E bajon már rendezésével együtt a népiskolai ügyet is kellően rendezzék, mi nélkül minden más reform többé-ke­­vésbbé illustrius maradna.

Next