Pesti Napló, 1874. szeptember (25. évfolyam, 199-223. szám)
1874-09-12 / 208. szám
ségben, a bizalomvesztettségben, mely a kormánykrisiseket előidézi, vagy legalább örökösen fenyegető véletlenség közelségébe helyezi. A parliamenti uralkodó pártban sincs máskép a dolog. Ezt is csak a múlt hagyománya, egy név varázsa, és szerencsére azon negatív hatalom tartja össze, mely a közjogi alap elleneivel szemközt egyetemes védelemre kényszeríti a különböző pártárnyalatokat. Egyéb kérdésekben hányszor határozott itt a féltékenység, amott a gyöngeség, aztán a népszerűség hajhászása! A párt gyakran legjobb erőit cserben hagyta, s ha azok, kik egész tehetségükkel, jobb sikerre érdemes kitartással szolgálták az ügyet, úgy elkedvetlenítve és elhagyatva visszavonultak a kormányzás hálátlan föladatától, miért nem volt meg azokban az erkölcsi bátorság, hogy fölvegyék az elejtett fonalat, kik a közvéleményt följogosították arra, hogy bennök bízzék ? Egyik ki sem bontotta még a fölemelt zászlót, s máris visszavitte a lomtárba; másik népszerűségének kockáztatásától fél, ha a kormányba lép, nem is gondolva, hogy így sokkal hamarabb és biztosabban elvesztette azt a féltett kincset. Vannak idők, midőn nemcsak érdem, hanem kötelesség is a politikusra nézve, hogy szolgálatába álljon azon pártnak,melynek ügyét a parlamentben képviselte, hogy fölcserélje nyugalmát, biztos hivatalát a kormányférfi hálátlan s ideigóráig tartó állásával. Aki ezt kellő, időben és a szükséghez képest nem teszi, az vagy nem őszinte, vagy félénk, s mindkét esetben önző. A magyar parlament jobb oldalán vannak ilyen politikusaink. Egyébiránt ne ítéljünk szigorúan! Az a történetíró , aki alkotmányos életünk ez újabb korszakát egykor elfogulatlanul rajzolni fogja, bizonyosan elismerendő, hogy a hét év óta uralkodó pártnak és kormányoknak állása — egy önnön rovásukra eső ballépések és következetlenségek mellett — oly rendkívül nehéz volt, amilyen egy párté és kormányé csak lehet. S ezért — beismerjük — igazságtalanok vagyunk akkor is , ha a mai idők terméketlenségét e század negyedik és ötödik tizedének virágzásával hasonlítjuk össze. Akkor egy idegen kormány nemzetellenes törekvéseivel képezett ellenzéket az összes nemzet , ma a kormánynak és uralkodó pártnak, azonkívül, hogy kifelé kell az ország érdekeit éber figyelemmel óvnia minden megcsorbítástól, bent a hagyományos ellenzékkel, a nemzetségek föllovalt szenvedélyeivel kell megküzdeni , akkor nagyobb részt még ideális czélok és javak, távol a valósítás lehetőségétől, voltak a vágyak tárgyai; ma pedig a parlamentáris élet terén mozog a nemzet sorsa, jóléte sok tekintetben önnön kezébe van adva, tevékenyen munkálkodhatik azon, amire akkor csak vágyott. Mennyi illusio oszlik szét a valóság előtt s milyen más a férfi élete, mint ahogy a vérmes ifjú gondolta azt magának! A parliamentáris alkotmányos élet, amelynek megvalósíthatását egykor legjobbjaink is alig merték reményleni, most, mikor nyugodtan élvezhetjük, kimutassa mindazon nehézségeket, melyekkel egy még készületlen s nagy tömegében rá meg nem ért népnél együtt jár. Gyorsan használja el a legjobb erőket, a szenvedélyeket örökös izgatottságban tartja s helytelen pártviszonyokat teremt. Nem a parliamentáris kormányzat hátrányára mondjuk ezt, hanem mint oly történeti tapasztalatot, mely mindenütt észlelhető, hol az alkotmányos intézmények helyes élvezéséhez még csak nevelni kell a nép egy részét, mert műveltségének, higgadtságának színvonala még sokkal alantabb állam az intézmények magasságánál. Hogy nálunk a viszonyok ilyenek, mindenkinek el kellismernie, aki elfogulatlanul tekinti a lefolyt évek politikai történetét. Egy régi alkotmányos államban, mint Anglia, az ellenzék természetes, jogszerű s czéljainak tudatával bíró örököse a kormányon ülő pártnak, melyet fölválthat mindenkor, minden rázkódás, minden kockáztatás nélkül ; nálunk erről — bármit mondjanak is az ellenzéki lapok — szó sem lehet, mert az ellenzék vagy megvalósíthatlan államjogi czélokat kerget, vagy mint számos éles különbözésben álló töredékei bizonyítják, nincs is más reális czélja, mint a puszta ellenzékeskedés. Ily viszonyok közt az uralkodó párt feladata az örökös védekezés, nem önmagáért, hanem az alkotmányos élet lehetőségéért ; az ellenzéké az örökös támadás, nem kormányra jutása érdekében, hanem, mert szerepe úgy hozza magával. Ezen helyzetnek hatása látható a sajtóban, a társadalmi élet stagnálásában, a szenvedélyek zaklatottságában, szóval összes közéletünkben. Ez kimagyaráz és kiment sok viszásságot, megfejti állami életműködésünk csekély sikerűségét, de egyúttal reményt is nyújt, hogy a kezdet nehézségei után a jobbrafordulásnak kell bekövetkezni. — De e bánásmódot nem viselheti el. — Ki tudja ? — Felénél több kivesz. — Ki számlálta meg őket ? — Ne bízzál abban, hogy nem számlálták meg őket. Mit az emberi tudomány meg nem számlálhat, megszámlálja az ég igazságszolgáltatása. — De ha megengedi------— Mert az emberi szabadakaratot egész a bűnig szárnyaira bocsátja. — Annyit hallottam már e felől, hogy már, már Ha sokat hallott, hallgassa meg ezt is. S Carolina könyvet vett kezébe, s a következőket olvasta : »Bizonyos alkalommal több angol czirkáló hajó üldöz, be vett egy csempészhajót. Habár a gyalázatos jármű nagyon gyors volt, meg sem tűnhetett el üldözői látköréből, melyek azt a bahamai partok felé szorították. A csempészhajó kapitánya belátván, hogy biztos kikötőbe nem juthat terhével, sem az emberi igazságszolgáltatás alól nem menekülhet, az éj homályának védelme alatt szerecseneit azon apró szigetecskék egyikén rakta le, melyek szikláit kiélesitik a babok, megvitják a viharok, melyeken a a tenyészetnek semmi nyoma sincs, a haraszton s nehány tengeri növényen kívül. Midőn a szerecseneket kirakta, a csempészhajó fölszedte horgonyát, s a boldogtalanok minden élelmiszer, segély nélkül, sorsuk s a véletlenre bízva maradtak a szigeten. Borzasztó zivatar támadt, mely gyakran meglátogatja tropikus égaljukat. Az orkán bömbölt, a habok tánczra kerekedtek, a tenger villanyfényben égett, a villám czikázott az égbolt mind a négy táján, s a szélvész úgy megrázta a szigetet, mint valamely hatalmas fát. — A boldogtalan szerecsenek nem találhattak menedéket a földön, mely elzárta belsejét előlük, s nem védte őket az ég, mely kegyetlen s viharos arczot öltött. A tenger minden oldalról halállal fenyegette őket s végső reményüket csak a víz-óriás megmérhetetlen ösvényeibe vethették. Az éles, s kard penge gyanánt metsző sziklák képezték a minden-ségben számukra fennmaradt egyetlen pontot, s viharos létük egyetlen gyökerét. E sziklák azonban borzasztóbbak voltak reájuk nézve a kispadnál is. A kovegos s a viz által hegyes lükké változtatott talaj felszaggatta meztelen testüket s ekként okozott sebeiket a vihar sele s a sós nedvesség kínosabbakká tette s gyuladásba hozta. A kis sziget bünhődés és vértanuság helyének látszott, mintha sziklával egyesült maró szavakból állna. E borzasztó halálküzdelemben az orkán által megrohant, s a forrongó hullámok közepette reszkető szerecsenek nem tudták hova tekintsenek. Kiáltoztak, de senki sem felelt. Esengve emelték karjaikat ég felé, de az is süket maradt könyörgéseikre, s csak a felhők mennydörögtek, a szél üvöltött, a villám czikázott s a mennydörgés döbörgött. A vihar végre elcsillapult, de élet semmi, semmiféle jele sem mozdult e halotti magányban, mindenütt csak az eget és a tengert látták, mint sirkövet, s a sir fenekét, vagy a kopár, korhadó szigetet, melyen álltak. Csak leselkedő cápát, a jégben kavargó ragadozó madarakat pillantottak meg néha, melyek ösztönszerűleg érezték, hogy az emberek gazsága bőséges zsákmányt szolgáltat nekik. E sziget bizonyára nem volt Robinson bőségben úszó termékeny szigete. Itt nem volt erdő, mely kedves árnyával kinálkozott, nem volt föld, melyen barátságos kunyhót építhettek, nem voltak állatok, melyek húsából élelmiszert nyerhettek, sem száraz ágak, melyekkel tüzet gyújthattak s fenntarthatták volna. Itt csak meztelen, kopár, érczes sziklák voltak, melyek barátságtalan talaján itt-ott tengeri hínár volt elszórva, melyet a hullámok hoztak oda s vittek el ismét magukkal. A boldogtalan szerecsenek, a kegyetlen természettől csak a szél és eső korbácsütéseit kapták. Nedves, fagyos, s a csempészhajónak nevezett úszó pokolban való hosszas tartózkodásuk miatt feltört tagjaikkal nem érinthették a szúrós talajt annélkül, hogy oly borzasztó kínokat ne szenvedtek, mintha bőrük minden pórusán hegyesea hatolt volna be. Az álom ránehezült pilláikra, de nem alhattak. A fáradtság elbágyasztó tagjaikat, de nem találtak nyughelyet. A tenger háborgása, s az ég vihara közepett a szirtekhez lévén lánczolva, minden pillanatban várták a halált. Végre elérkezett az éhség, a borzasztó éhség, s az éhséggel a szomjúság. S nem volt étel, melylyel kínzó éhségüket, nem volt forrás, melyből égető szomjúságukat elolthatták volna. A fiatalabb szerecsenek, kik ismételten megkisérlették, hogy a tenger vizével oltsák el szomjukat, ájultan rogytak össze, s végre fogmnekből s ereikből szítták ki saját vérüket, mi csak öregbítette kínjaikat és siettette halálukat. Néhányan, ébdühök által elvakittatva, a földön fetrengtek, s ha, mint egy homályban tapogatózva, kezük társuknak megdermedt hullájába akadt, mohón neki estek, s harapdálták azt, hogy falánk éhségüket csillapítsák. Mások egyszerre megőrültek s őrültségük által nyert erejük segítségével futkostak, eszeveszetten ugrándoztak, míg végre a tengerbe zuhantak, hol elnyelték, s egymás közt marakodva felosztották őket a cápák. Vagy százan voltak, s mindnyájan, mindnyájan igy, a legborzasztóbb kínok, iszonyú átkozódások közt haltak meg, miután halálküzdelmükben kénytelenek voltak emberhúst enni és embervért inni, míg végre a halál éjszakája nyelte el őket. Három, vagy négy nap múlva, midőn a boldogtalan szerecsenek már meghaltak, a közel levő telepítvényesek családjai kéjkirándulást tettek a tengeren. A fedélzeten, pompás szövetből készült hűvös ernyő alatt, tropikus virágfüzérek közt sok ifjú és leány játszva, dalolva kísérte a zenekar összhangzó ütemeit, s illatos, vigságra ingerlő andalúziai borral teli serlegeket ürített egymás egészségére. A sziklákhoz érve, megpillantották a szerteszét heverő holttesteket, melyeket társaik harapdáltak össze, vagy ragadozó madarak téptek szét, s néhányan, fogaikat társuk vállába merítve heverték, mások, mint fadarab, a hullámokban úsztak, felét elnyeltea cápa, másik felével pedig a hullámok jártak tánczot, valamennyinek eltorzult arcza iszonyú halálküzdelem kifejezését tükrözte vissza. Az ifjak látva e borzasztó képet, felkiáltottak : »Gaz szerecsensöpredék! Épen a mi tájunkra kellett jönnötök! Vissza, vissza kormányos, mert itt borzasztó a jég.« A fájdalomnak legkisebb érzete sem támadt fel bennük a szerencsétlenség miatt, legkisebb részvétük sem volt a meggyötrött emberiség számára. Az ég derült arczet öltött, a tengeren fodros hullámok ringatóztak, a fény visszatükröződött a vizek kristályában, az illattal telitett lég az élet örömeinek élvezésére ingerelt, s ama végtelenségben a száz emberi lény temetési gyászéneke, a gyászharangok kongása, s keresztény ima gyanánt az összekaczintott poharak csengése, dachanalis dalok s érzéki zene ütemei hallatszottak------------ E történetet Carolina oly érzéssel olvasta fel, hogy tragikus borzadály hatotta át még a jóságigazgató megkövesült lelkét is, ki most megzavarodva engedelmet kért, hogy visszavonulhasson. Az ifjú hölgy átlátta, miszerint hasztalan érveket érvekre halmozni ezen emberekkel szemben, kik ál-meggyőződésükből származó fanatismus hatalma alatt lévén, azonnal elfeledik a józan érveket. Könyvét asztalára vetve, csak igy szólt: De van még borzasztóbb is a rabszolga-szállításnál, s ez a rabszolgavásár. (folyt. köv.) A fővárosi államrendőrség szervezéséhez. Midőn az állam Budapest rendőrségeit átvette, csupán a rendőri terület, a költséghányada és az volt megállapítva, hogy a szabályalkotás jogát a városi hatóság fogja gyakorolni. Tiz hónap folyt le azóta és a szervezés ügye egy lépéssel se haladt előbbre. Hogy mily káros volt a szervezés ez előkérdéseinél ennyi ideig megállapodni, már is érezni. A város,mely százezrekkel járul az államrendőrség fenntartásához, ezzel nem rendelkezhetvén, folyvást representál és már a költséghányad megtagadásán gondolkozik; a rendőrség pedig a városházi viszony és eljárási illetékességre vonatkozó, nem ritkán egymást megsemmitő felsőbb rendeletek özöne folytán már annyira tájékozatlan, hogy nem tudván, kit illet a rendőri kötelességek és hatalom gyakorlása, őt-e vagy a kér elöljárókat ? — rajta a legvastagabb közöny kezd erőt venni. Miután ily körülmények közt a közrend és biztonság sülyedése elmaradhatlan porollárium, kell hogy a minisztérium a fővárosi államrendőrséget, addig is, míg a törvényhozás intézkedend — legalább a főbb kérdéseket illetőleg rendeletileg szabályozza. A megoldandó főbb kérdések, nézetem szerint, lennének: a rendőrség feladatának pontos praecisirozásán kívül megállapítni a szabályalkotás és eljárási jog- és kötelességnek illetékességét mind közigazgatási, mind pedig törvényszék rendőri ügyekben, továbbá hogy közigazgatási rendőrügyekben kit illet a büntetési jog, és végre hogy kimondassék, miszerint a rendőrség eljárásáért felelős. Magától értetődik, hogy a szabályalkotási jog és eljárás illetékességével a módozatok is megállapítandók,melyek közt a rendőrség e két jogot gyakorolhatja. A rendőri szabályalkotás jogát illetőleg a törvényhozás ugyan intézkedett, amennyiben azt továbbra is a várhatóságnak hagyta meg; lehetetlen azonban ennek ekkénti magyarázata, hogy e jog tekintetnélkül az ügy minőségére kizárólag a várost illeti. Európa egy törvényhozása se tagadta meg e jogot a rendőrségtől. A rendőrség ezen joga hivatásából foly, mely szerint a rendet fenntartani, biztosítani tartozik. Szabályalkotási jog nélkül a rendőrség tehetetlen, és a biztonság sülyedése esetén felelősségre se vonható. A várhatóságot ezen jog csakis helyi érdekű ügyekben illetheti meg, milyen p. o. a köztisztasági, piaczrendőrségi, minden más, általános biztonsági ügyekben a rendőrség az illetékes. Az e tárgyra vonatkozó rendeletnek tehát meg kell határoznia, hogy mely ügyekben illeti a szabályalkotás joga a várhatóságot és melyekben a rendőrséget, így aztán vége vettetnék az illetékességi pörlekedéseknek, melyek iránt, hogy a város előszeretettel viseltetik — abból is kitűnik, hogy a főkapitányságnak az égő szivarvégek elhajítására, tehát általános biztonsági ügyre vonatkozó rendelete, mint illetéktelen ellen representált. Áttérve az eljárásra,előrebocsátom, hogy alatta nem az alakiasságot értem, mely p. o. az idézés, tanúkihallgatás stb. körüli eljárásnál követendő, hanem a kiadott rendelet végrehajtására vonatkozó intézkedéseket. Az ily értelemben vett eljárás két részre oszlik, u. m. közigazgatási és törvényszék-rendőri eljárásra. A közigazgatásit illetőleg, miután a foganatosítandó eljárás alakját és természetét mindig azon ügy tárgya határozza meg, mely miatt az eljárás szükségessé vált — kell, hogy a legtöbb esetben az intézkedés minőségének megválasztása a rendőrség szakismerete és tapintatára bizassék. Az ez ügyben kiadandó rendeletnek tehát csak az intézkedési jog illetékességének, és hogy a jog és személyszabadság a rendőrközeg önkényének ki ne tétessék — a határoknak megállapításával kell foglalkoznia, melyek közt az intézkedéseknek mozogniok kell. Mint a szabályalkotási jog kérdésénél, úgy itt is az lenne kimondandó, hogy általános biztonsági ügyben az intézkedés joga és kötelessége a rendőrséget, helyi érdekűben pedig a várost illeti, fennhagyatván a rendőrségnek a jog, hogy a városi hatóságot oly ügyekben, melyek helyi érdekűek ugyan, de elhanyagoltatván, az általános biztonságot veszélyeztethetik, a szükséges intézkedések foganatosítására szoríthassa. Ilyen ügy p. o. az éjszakai világítás. A város saját rendeleteinek sikeres foganatosítása czéljából, a rendőrség ,mint jelenleg, úgy ezután is kötelezendő a szükséges segédkezést megadni, csakhogy egyúttal a segédkezés neme és az is megállapítandó, hogy a rendőri segédkezés kérelmezése és alkalmazására a várhatóságnak mely közegei az illetékesek. A trvényszék rendőri eljárásban két főmomentum különböztetendő meg. T. i. midőn a rendőrség a törvényszéknek valamely elkövetett bűntény és elkövetőjére vonatkozó rendeleteit foganatosítja, és ismét midőn a törvényszéknek rendelete nélkül intézkedik a tényállás megállapítása és a tettesnek kézrekerítése iránt, az előbbi nem érdemel különös figyelmet, mert az esetben a rendőrség csak végrehajtó közeg, a felelősség a törvényszéket terhelvén, utóbbira nézve azonban a személy szabadságnak önkényteli biztosítási czéljából már határozott szabályok állítandók fel. Nevezetesen, hogy szabad-e bűnügyekben a rendőrségnek önhatalmából valakit letartóztatni, házkutatást eszközölni, valamely tárgyat lefoglalni, leveleket, okmányokat elolvasni ? és ha igen, mily esetekben és mily módozatok közt ? Első pillanatra e tárgy oly fontosnak látszik, hogy kérdés támad: váljon jogosított-e a miniszter az országgyűlés nélkül annak eldöntésére ? Ha azonban figyelembe veszi, hogy e jogokat a rendőrség már régóta gyakorolja és kell, hogy a jövőben is gyakorolhassa — akkor a kérdés éle önmagától eltompul. Mert a miniszter által e tekintetben felállítandó szabály nem lenne egyéb, mint a törvényes szokásnak ideiglenes rendeletbe foglalása, amelyet egyrészt a törvényszék és rendőrség közti viszony megállapítása tesz szükségessé, másrészt pedig az, hogy a közönségben, mely többnyire hatalmaskodást lát a rendőrség eljárásában, az utóbbi iránt bizalom keltessék. A rendőri büntetési jogot illetőleg, újabb időben azon nézet kezd uralkodni, hogy miután a rendőrség vádla is, bíró népi lehet, és hogy ezért a bíráskodási jog tőle elveendő, és külön bíróságra ruházandó. Indokolt és czélszerű lenne-e ez eszme megtestesítése, arról legközelebb közzé fogom tenni nézeteimet. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy miután maga a miniszter is ily horderejű kérdésben a törvényhozás nélkül dönteni aligha jogosított, szabályozó rendeletének azt kellene kimondania, hogy a rendőrség bíráskodási joga, általános biztonsági ügyekben a törvényhozás további intézkedéséig, sértetlenül fenntartazik , továbbá megállapítani a kihágásokat, melyek a rendőrség bíráskodása alá tartoznak, és végre az érdekelt felek nagyobb megnyugtatására, a jelenlegi két rend, bíróság, t. i. kerületi kapitányság és belügyminisztérium közé a főkapitányságot, másodfokú bíróságot ékelni. Tekintve, hogy a rendőri eljárás minősége csak igen ritkán határozható meg előre, és így ennélfogva a választandó eszköz többnyire a rendőrközeg belátására bízandó , kell hogy a rendőrség felelőssé tétessék eljárásáért, ez lévén az egyedüli fegyver az önkény ellen. Kimondandó nevezetesen, hogy a kiadott rendeletért a kibocsátó, a rendeletnek érvényesítése czéljából követett eljárás, valamint a rendőri közegnek saját belátása szerinti, és önmagától kezdeményezett intézkedésért pedig maga az utóbbi a felelős, általános elv gyanánt állíttatván fel, hogy az eljárásnál soha más eszköz ne választathassák, mint amilyet az illető rendelet végrehajtásának biztosítása szükségessé tesz, így p. o., hogy erőszak csak akkor alkalmazható, midőn valaki vagy határozottan kijelentené, hogy engedelmeskedni nem akar vagy pedig ebbeli szándékának félremagyarázhatlan külsellel ad kifejezést. Végre, miután a legjobb rendszer is sikertelen, ha a hivatalhelyiségen kívül működő rendőri közegek nem bírnak kellő képzettséggel , sürgősen szükséges, hogy a rendbiztosok (constabler) félfogadása, szolgálatai beosztása és begyakorlása körül, egy főfelügyelőségnek felállítása után, az eddig követettnél jobb rendszer alkalmaztassák. Jelenleg az ügykezelő poroszló őrmester elég minősítettnek tekinti, ha a felfogadandó egyén katona volt, keveset törődve azzal, hogy bir-e az illető némi műveltséggel, a szükséges hely-, személy- és nyelvismerettel, még arra se fektetvén súlyt, hogy az állomásra kirendelt biztos ismeri-e a rendészet egyes ágaira vonatkozó szabályrendeleteket, Így aztán nem csoda, ha p. o., mint már meg is történt, a kristóftéri biztos nem tudja megmondani, hol a Hungária szálloda, ha a biztos valakit épen cselekménytől tilt el, melyre ez maga a hatóság által nyert engedélyt, és ilyetén helytelen eljárása által maga idéz elő ellenszegülést, őrsértést. Rendbiztosnak tehát csak oly egyéneket kellene felfogadni, kikben okmányaik és előbbi foglalkozásuk alapján jogosan lehet helyes felfogást és természetes ítélőtehetséget feltételezni, kik elegendő hely- és személyismeretet igazolnak, és a magyar nyelven kívül, ha mást nem, legalább a németet is értik. Az újonnan felfogadottakat csak akkor kellene állomásra rendelni, ha velük valamennyi szabályrendelet közöltetvén, igazolták, hogy azokat, legalább lényegüket, fejből is tudják. Továbbá be kell szüntetni azon dívó gyakorlatot, mely szerint a biztosok majdnem havonként más kerületbe helyeztetnek át, mert ily módon nem engedtetvén nekik elég idő a kerület viszonyai és a lakossággal megismerkedni, nyomozó képességük a priori elnyomatik. Végre mivel a rendőrügynek kimondhatlan kárára van, ha a biztosi személyzet minduntalan változik , a szolgálati időt legkevesebb 3 évre kellene megállapítani és ezen kötelezettséget az eskübe is befoglalni. Kedvessy. BELFÖLD. Késmárk, sept. 9. (A törvényhatóságok területi rendezése.) Városunk a belügyminiszterhez a következő feliratot intézte : A törvényhatóságok kikerekítése tárgyában előterjesztett törvényjavaslat ellen az országgyűlés képviselőházához f. évi január 7-én tartott közgyűlésünkből kelt feliratunkban nyílt és határozott kifejezést adtunk abbeli meggyőződésünknek, Hogy a közigazgatás államivá teendő, és hogy ennek megfelelőleg a helyhatósági intézmény a szabadközségi rendszerre alapítva átalakítandó. És annak jeléül, hogy ezen kívánalmunk korántsem valamely kicsinyes ellenzéki viszketeg, elfogult ellenszenv, és önző törekvésből, hanem egyedül hazánk jövő felvirágozhatása iránt táplált bő vágyunkból, és ennek csakis a fennt jelzett elvek alapján történendő reorganizatió útján elérhetése iránti szilárd meggyőződésünkből ered, egyúttal kijelentettük azt is , hogy mi készek vagyunk jelenlegi törvényhatósági önállásunkról lemondani , mihelyt az, az állunk jelzett közigazgatási és helyhatósági szervezés alapján fog tőlünk a haza közérdekében kivántatni. A kérdéses ügyben a fennt jelzett elvi álláspontunk mellett tehát csak sajnálattal értesültünk az országgyűlés 21-es bizottságának abbeli enunciatiójáról, mely szerint a kissebb kir. városoknak a megyéjébeli beolvasztása elvben elfogadtatott. A nml. belügyminiszter úr által ennek folytán hozzánk intézett f. évi július 27-én 31598. sz. a. kelt kegyes rendeletnek megfelelőleg tehát hazafias kötelességünknek tartjuk újabban is kijelenteni, miszerint mi a tervezett törvényhatósági területi új felosztást vagyis inkább csak kikerekítést, maga a közigazgatás organikus belszervezetének gyökeres átalakítása nélkül és előtt, közigazgatásunk szükségelt javítása tekintetéből, teljesen elégtelennek és így czél és időszerűtlennek tartjuk , s épen azért a megyébe beolvasztatásunkat újabban is határozottan ellenezni kénytelenek vagyunk. Mert, hogy az 1848-as törvényekre alapított parliamentáris kormányforma mellett, az azon törvényekben letett demokratikus elvektől eltekintve is, a jelenlegi megyei rendszer se az állami közigazgatás követelményeinek, sem a valódi autonómia feladatának meg nem felel, azt elég bőven igazolja a megyei közigazgatás jelen siralmas állapota, s a megyei bizottmányi termek üres kongása. Hogy a közigazgatás, mint az állam fennállásának egyik alapfeltétele, czéljának megfelelhessen, kell hogy az, az államhatalom által felülről le egész a legalsó fokig egyöntetűleg kezeltessék, ami a közigazgatási végrehajtó közegeknek az önálló municipiumok általi választása mellett, teljes lehetetlen, amint ezt elég szomorúan tapasztalni kénytelenek vagyunk. Ezen, a parliamentáris kormányformát megbénító, s mondjuk ki őszintén, egyedül önzésből, a közérdek rovására fenntartott jogunkról tehát le kell mondanunk, ha az egész művelt világ kulturállamai példájára jó közigazgatási szervezetet létesíteni akarunk ; le kell pedig mondanunk anynyival inkább, mert a közigazgatási közegeknek állami kineveztetése által az autonóm municipális szervezet semmi lényeges hatásköri jogot nem veszít, hanem csakis egy, a közérdekre bénító és káros előjogtól szabadul és tisztul meg. Mert a megyei szervezet, mint aristocratico feudal intézmény, az 1848-ik évi törvényekben kimondott jogegyenlőséggel ellentétben állván, ahhoz már múltjánál fogva úgy a polgári elem, mint a köznép semmi vonzalmat nem érez, s minthogy ezen vonzalomnak felébresztésére az uj alkotmányos aera, mely alatt a megyei működési tért a nemesi osztály, mint valamely avitikus örökségét újra elfoglalva, azt kizárólag a maga számára tartotta fel, épen nem volt alkalmas, épen azért nem csodálható, ha a megyei rendszer ellen a polgári elem hideg közönynyel, hogy ne mondjuk határozott ellenszenvvel viseltetik. S hogy a megyei rendszer, mint municipium, sem életképes többé, annak legeclatánsabb bizonyítéka az, miszerint bizottmányi ülései maga az uralgó nemesi osztály által is elhanyagoltatnak. Hogy pedig ezen, a nemesi osztály anyagi helyzetének gyökeres megváltozásán alapuló apathia a polgári elem beolvasztása által fogna eloszlattatni, s az autopomikus öntevékenységi ösztön a polgári elem által fogna az életképtelen megyékben felébresztett, nem egyéb hiú reménynél. Mert a városi polgári elem munkája és szorgalma után élvén, a sok költséget, fáradságot, és idővesztést igénylő megyei bizottmányokban soha sem fog részt venni, s a jelenlegi luxuriosus megyei rendszerhez soha sem fog vonzalmat érezni, mégpedig annyival kevésbé, mert a megyei rendszernek létalapja s működési tere, túlnyomólag politikai jellegű lévén, miután a parliamentáris népképviseleti rendszer mellett a municipiumok politikai irányadó szereplésének többé semmi jelentősége sem lehet, a jelen viszonyok között csupán oly municipális intézmény képes a honpolgárok öntevékenységi ösztönét felébreszteni, melynek működési iránya kiválólag a községi önkormányzat kifejlesztésére és a honpolgárok anyagi és szellemi érdekeinek megóvása és előmozdítására van fektetve. A fent vázolt elvit ázatlan tényleges adatokból tehát kényszerűleg következik, hogy a municipális intézménynek hazánkban is egészen más, az általános közérdeknek, megfelelő egészséges alapra kell fektettetni, ha azt akarjuk, hogy az az államéletnek valódi factorává váljék, amit mi, a mint mellékelt feliratunkban is már átalános vonásokban jeleztük, csakis a szabad községi rendszerre fektetett kisebb területű municipiumok alkotása által tartunk elérhetőnek, amelyben aztán minden jelenleg különváló privilegiált helyhatóságok egyesíttetvén, a helyi érdekek megóvása mellett, a sociális egybeolvadás is önként és természetes uton megtörténhetnék. Az átalános civilisatió, és modern culturhaladás már eddig is sokra rákényszerített bennünket, amiről téves elfogultságból lemondani nem akartunk , s mi hiszszük, hogy azon kényszerűség is rövid időn be fog következni, hogy közigazgatásunk és municipális intézményünk szervezetét az általunk fent jelzett alapra fektessük. S épen azért teljesen indokolatlanok, s államéletünk liberális iránybani fejlődését veszélyeztető lépésnek tartanók azt, ha a városi polgári elem a megyei szerkezetbe a czélzott kikerekítés alapján beerőszakoltatnék. Ezen általános meggyőződésünk őszinte kifejezése, s elvi álláspontunknak megjelölése után, a jelen viszonyok között mindenesetre fenntartani óhajtott törvényhatósági önállásunk jogosultságának beigazolására, a következő mérvadó speciális szempontoknak kegyes figyelembe vételére hivatkozunk. Hogy miután a politikai jogok élvezésére a jogosultságnál a vagyonossági mellett különösen a műveltségi qualificatiora fektetendő a fősüly, e tekintetben a szepességi, ötvenezer főt meghaladó, városi polgári elem különös és kiváló tekintetet érdemel. Mert habár ezen, nagyobb részben német eredetű polgárság nyelvére nézve nem magyar, mind a mellett önző nemzetiségi törekvéseket soha nem táplált, és separatisticus nemzetiségi politikát soha nem űzött, sőt inkább ezt határozottan rászalva, a magyar nemzetiségnek mindenkor legőszintébb barátja vala s a magyar elemnek államalkotó és intéző jogosultságát készséggel elismerve, ahhoz derűs és borús napokban mindég a legőszintébb testvéri indulattal ragaszkodott, s vérét és vagyonát édes odaadással áldozta, s áldozza jelenleg is a szeretett magyar haza köz oltárára. Ezen tekintélyes városi polgári elem tehát nem érdemlené meg, hogy egy czél és időszerűtlen s a közvélemény által elitélt közigazgatási politikának feláldoztatva — egy természetellenes politikai coalitioba erőszakoltassék, s ez által életképes tovább fejlődésében meggátoltatva, a közös haza részéről eddig élvezett jóakaró indulat iránti boldogító hitében megingattassék. A mi különösen szab. kir. Késmárk város közönségét illeti: ezen ősrégi város tisztán német ajkú, de teljesen magyar érzelmű polgársága büszkén tekint úgy a feláldozó hazafiság, valamint culturhaladási tekintetben múltjára, s jogosan hivatkozik jelenére is; s bátran kimondhatja azt, hogy mindazon anyagi és szellemi kellékekkel bőven rendelkezik, melyek a jelen körülmények között az önálló törvényhatósági jognak gyakorlására megkívántatnak. Ugyanis ezen város jól berendezett elemi iskolákkal és egy régi időtől óta híres-tisztán magyar szellemű főgymnasiummal bir, a melybe nagy számmal küldi a magyar alvidék növendékeit, s a melynek köszönhető, hogy ezen város polgársága általában a miveltség és politikai érettség azon fokán áll, hogy e tekintetben a versenyt a haza legelőkelőbb városainak polgárságával is bátran kiállhatja — amit eléggé igazol azon figyelemre méltó körülmény is, hogy ezen város polgársága az országos politika terén is minden túlzó és veszélyes radicalizmust mellőzve, helyes politikai érzékkel az ország közjava előmozdítására irányzott józan democrat irányú reformtörekvéseket irta fel politikai zászlójára, s a haza iránti kötelességeit állami adójának pontos fizetése által, és minden más irányban a legőszintébb készséggel és híven teljesiti, s alkotmányos királyunk iránti lojalitásában magát senki által felülmutatni nem engedi. Hogy továbbá ezen városkereskedelem és ipar tekintetében is sok nálánál nagyobb hazai várost felülmúl, világos abból, miszerint egy jó hírben álló takarékpénztárral és egy bankkal, egy keményítő gyárral, és számos igen díszes detail-kereskedési teleppel bír, s itt keletkezett az első magyarországi le - és kender-fonoda gyár is, e mellett már geographiai fekvésénél fogva gabna és transito kereskedés szempontjából is, melyet híres hetivásárai által közvetít, első rangú helyet foglal el az ország határszéli városai között, e mellett itt székel egy telekkönyvi hatósággal és 4 bíróval ellátott királyi járásbíróság, királyi adó- és sóhivatal, és pénzügyőri biztosság; rendes községi katona-laktanyával is bir, melyben egy egész zászlóalj katonaság van állandóan elhelyezve. Mert végre ezen város, mint község is annyi vagyonnal bír, hogy az állami közigazgatás igényeinek saját tisztviselői által valamint eddig a legpontosabban megfelelt, úgy jövőre is kellően megfelelhet a nélkül, hogy e miatt a város lakosait különösen megterhelni s községi pótadót kivetnie kellene, és az államtól ezért csak legkisebb kárpótlást is nyerne. Ami a mellékelt költségelőirányzat és a mellékelt vagyoni leltár által kellőleg be van igazolva. A fentebb előadottak alapján tehát teljesen meglevén győződve arról, miszerint am. belügyminiszter úr a jelen alázatos felterjesztésünkben foglalt alapos indokokat és körülményeket méltányolva, s ezekből magának azon meggyőződést szerezve, hogy ezen, bár nem nagy számú lakossággal biró szab. kir. város mint életképes cultur-tényező, mindazon anyagi és szellemi kellékekkel bő mértékben bir, melyek a törvényhatósági jog önálló gyakorlására megkívántatnak, az országgyűlés ebbe terjesztendő javaslatában ezen szab. kir. várost köztörvényhatósági önállóságában jövőre is meghagyatni indítványozandja; ennek folytán a fent tisztelt kegyes rendeletben foglalt utolsó körülményre véleményünk nyilvánítását ezúttal feleslegesnek tartjuk, különben is úgy lévén meggyőződve, hogy amennyiben az országgyűlés a municipiumok és a közigazgatás újraszervezése alkalmából a jelenlegi törvényhatósági önállásunkra netalán megváltoztatólag ható intézkedést tenni szükségesnek tartaná; azon esetben nem fog tőlünk az alkalom elvonatni, ez érdekbeni kívánalmainknak jogosult kifejezést adhatni. A kik egyébiránt stb. Kelt Késmárkon, az 1874. évi aug. hó 18-án tartott közgyűlésünkből.