Pesti Napló, 1874. szeptember (25. évfolyam, 199-223. szám)

1874-09-12 / 208. szám

ségben, a bizalomvesztettségben, mely a kor­mánykrisiseket előidézi, vagy legalább örö­kösen fenyegető véletlenség közelségébe he­lyezi. A parliamenti uralkodó pártban sincs máskép a dolog. Ezt is csak a múlt hagyo­mánya, egy név varázsa, és szerencsére azon negatív hatalom tartja össze, mely a közjogi alap elleneivel szemközt egyetemes védelem­re kényszeríti a különböző pártárnyalatokat. Egyéb kérdésekben hányszor határozott itt a féltékenység, amott a gyöngeség, aztán a népszerűség hajhászása! A párt gyakran leg­jobb erőit cserben hagyta, s ha azok, kik egész tehetségükkel, jobb sikerre érdemes ki­tartással szolgálták az ügyet, úgy elkedvet­lenítve és elhagyatva visszavonultak a kor­mányzás hálátlan föladatától, miért nem volt meg azokban az erkölcsi bátorság, hogy föl­vegyék az elejtett fonalat, kik a közvéle­ményt följogosították arra, hogy bennök bíz­zék ? Egyik ki sem bontotta még a fölemelt zászlót, s már­is visszavitte a lomtárba; má­sik népszerűségének koc­káztatásától fél, ha a kormányba lép, nem is gondolva, hogy így sokkal hamarabb és biztosabban elvesztette azt a féltett kincset. Vannak idők, midőn nemcsak érdem, hanem kötelesség is a poli­tikusra nézve, hogy szolgálatába álljon azon pártnak,melynek ügyét a parl­amentben kép­viselte, hogy fölcserélje nyugalmát, biztos hivatalát a kormányférfi hálátlan s ideig­­óráig tartó állásával. A­ki ezt kellő, időben és a szükséghez képest nem teszi, az vagy nem őszinte, vagy félénk, s mindkét esetben önző. A magyar parl­ament jobb oldalán van­nak ilyen politikusaink. Egyébiránt ne ítéljünk szigorúan! Az a történetíró , a­ki alkotmányos életünk ez újabb korszakát egykor elfogulatlanul raj­zolni fogja, bizonyosan elismerendő, hogy a hét év óta uralkodó pártnak és kormányok­nak állása — egy önnön rovásukra eső bal­lépések és következetlenségek mellett — oly rendkívül nehéz volt, a­milyen egy párté és kormányé csak lehet. S ezért — beismerjük — igazságtalanok vagyunk akkor is , ha a mai idők terméketlenségét e század ne­gyedik és ötödik tizedének virágzásával ha­sonlítjuk össze. Akkor egy idegen kormány nemzetellenes törekvéseivel képezett ellenzé­ket az összes nemzet , ma a kormánynak és uralkodó pártnak, azonkívül, hogy kifelé kell az ország érdekeit éber figyelemmel óvnia minden megcsorbítástól, bent a hagyományos ellenzékkel, a nemzet­ségek föllovalt szenve­délyeivel kell megküzdeni , akkor nagyobb részt még ideális czélok és javak, távol a va­lósítás lehetőségétől, voltak a vágyak tárgyai; ma pedig a parl­­amentáris élet terén mozog a nemzet­­ sorsa, jóléte sok tekintetben önnön kezébe van adva, tevékenyen munkálkodha­­tik azon, a­mire akkor csak vágyott. Mennyi illusio oszlik szét a valóság előtt s milyen más a férfi élete, mint a­hogy a vérmes ifjú gon­dolta azt magának! A parliamentáris alkotmányos élet, a­melynek megvalósíthatását egykor legjobb­jaink is alig merték reményleni, most, mikor nyugodtan élvezhetjük, kimutassa mindazon nehézségeket, melyekkel egy még készületlen s nagy tömegében rá meg nem ért népnél együtt jár. Gyorsan használja el a legjobb erőket, a szenvedélyeket örökös izgatott­ság­ban tartja s helytelen pártviszonyokat te­remt. Nem a parliamentáris kormányzat hát­rányára mondjuk ezt, hanem mint oly törté­neti tapasztalatot, mely mindenütt észlelhető, hol az alkotmányos intézmények helyes él­vezéséhez még csak nevelni kell a nép egy­­ részét, mert műveltségének, higgadtságának színvonala még sokkal alantabb áll­am az in­tézmények magasságánál. Hogy nálunk a vi­szonyok ilyenek, mindenkinek el kell­­ismer­nie, a­ki elfogulatlanul tekinti a lefolyt évek politikai történetét. Egy régi alkotmányos államban, mint Anglia, az ellenzék természe­tes, jogszerű s czéljainak tudatával bíró örö­köse a kormányon ülő pártnak, melyet föl­válthat mindenkor, minden rázkódás, minden koc­káztatás nélkül ; nálunk erről — bármit mondjanak is az ellenzéki lapok — szó sem lehet, mert az ellenzék vagy megvalósíthat­­lan államjogi czélokat kerget, vagy mint szá­mos éles különbözésben álló töredékei bizo­nyítják, nincs is más reális czélja, mint a puszta ellenzékeskedés. Ily viszonyok közt az uralkodó párt fel­adata az örökös védekezés, nem önmagáért, hanem az alkotmányos élet lehetőségéért ; az ellenzéké az örökös támadás, nem kormányra jutása érdekében, hanem, mert szerepe úgy hozza magával. Ezen helyzetnek hatása lát­ható a sajtóban, a társadalmi élet stagnálásá­ban, a szenvedélyek zaklatottságában, szó­val összes közéletünkben. Ez kimagyaráz és kiment sok viszásságot, megfejti állami élet­működésünk csekély sikerűségét, de egyúttal reményt is nyújt, hogy a kezdet nehézségei után a jobbrafordulásnak kell bekövetkezni. — De e bánásmódot nem viselheti el. — Ki tudja ? — Felénél több kivesz. — Ki számlálta meg őket ? — Ne bízzál abban, hogy nem számlálták meg őket. Mit az emberi tudomány meg nem számlálhat, megszámlálja az ég igazságszolgáltatása. — De ha megengedi------­— Mert az emberi szabadakaratot egész a bűnig szárnyaira bocsátja. — Annyit hallottam már e felől, hogy már, már­­ Ha sokat hallott, hallgassa meg ezt is. S Carolina könyvet vett kezébe, s a következőket ol­vasta : »Bizonyos alkalommal több angol czirkáló hajó üldöz, be vett egy csempészhajót. Habár a gya­lázatos jármű nagyon gyors volt, meg sem tűnhetett el üldözői látköréből, melyek azt a baham­ai partok felé szorították. A csempész­hajó kapitánya belát­ván, hogy biztos kikötőbe nem juthat terhével, sem az emberi igazságszolgáltatás alól nem menekülhet, az éj homályának védelme alatt szerecseneit azon apró szigetecskék egyikén rakta le, melyek szikláit kiélesi­­tik a babok, megvitják a viharok, melyeken a a tenyészetnek semmi nyoma sincs, a haraszton s ne­hány tengeri növényen kívül. Midőn a szerecseneket kirakta, a csempészha­jó fölszedte horgonyát, s a bol­dogtalanok minden élelmiszer, segély nélkül, sorsuk s a véletlenre bízva maradtak a szigeten. Borzasztó zivatar támadt, mely gyakran meglátogatja tropikus égalj­ukat. Az orkán bömbölt, a habok tánczra ke­rekedtek, a tenger villanyfényben égett, a villám czikázott az égbolt mind a négy táján, s a szélvész úgy megrázta a szigetet, mint valamely hatalmas fát. — A boldogtalan szerecsenek nem találhattak menedéket a földön, mely elzárta belsejét előlük, s nem védte őket az ég, mely kegyetlen s viharos ar­czot öltött. A tenger minden oldalról halállal fenye­gette őket s végső reményüket csak a víz-óriás meg­mérhetetlen ösvényeibe vethették. Az éles, s kard­­ penge gyanánt metsző sziklák képezték a minden-­­­ségben számukra fennmaradt egyetlen pontot, s vi­haros létük egyetlen gyökerét. E sziklák azonban borzasztóbbak voltak reájuk nézve a kispadnál is. A­ kovegos s a viz által hegyes lükké változtatott talaj felszaggatta meztelen testüket s ekként okozott se­beiket a vihar s­ele s a sós nedvesség kínosabbakká tette s gyuladásba hozta. A kis sziget bünhődés és vértanuság helyének látszott, mintha sziklával egye­sült maró szavakból állna. E borzasztó halálküzde­lemben az orkán által megrohant, s a forrongó hul­lámok közepette reszkető szerecsenek nem tudták hova tekintsenek. Kiáltoztak, de senki sem felelt. Esengve emelték karjaikat ég felé, de az is süket maradt könyörgéseikre, s csak a felhők mennydö­rögtek, a szél üvöltött, a villám czikázott s a mennydörgés döbörgött. A vihar végre elcsillapult, de élet semmi, semmi­féle jele sem mozdult e halotti magányban, mindenütt csak az eget és a tengert látták, mint sirkövet, s a sir fenekét, vagy a kopár, korhadó szigetet, melyen álltak. Csak leselkedő c­á­­pát,­­ a jégben kavargó ragadozó madarakat pillan­tottak meg néha, melyek ösztönszerűleg érezték, hogy az emberek gazsága bőséges zsákmányt szolgál­tat nekik. E sziget bizonyára nem volt Robinson bőség­ben úszó termékeny szigete. Itt nem volt erdő, mely kedves árnyával kinálkozott, nem volt föld, melyen barátságos kunyhót építhettek, nem voltak állatok, melyek húsából élelmi­szert nyerhettek, sem száraz ágak, melyekkel tüzet gyújthattak s fenntarthatták volna. Itt csak meztelen, kopár, érczes sziklák voltak, melyek barátságtalan talaján itt-ott tengeri hínár volt elszórva, melyet a hullámok hoztak oda s vittek el ismét magukkal. A boldogtalan szerecsenek, a ke­gyetlen természettől csak a szél és eső korbács­üté­seit kapták. Nedves, fagyos, s a csempészhajónak ne­vezett úszó pokolban való hosszas tartózkodásuk miatt feltört tagjaikkal nem érinthették a szúrós ta­lajt annélkül, hogy oly borzasztó kínokat ne szen­vedtek, mintha bőrük minden pórusán hegyes­ea ha­tolt volna be. Az álom ránehezült pilláikra, de nem alhattak. A fáradtság elbágyasztó tagjaikat, de nem találtak nyughelyet. A tenger háborgása, s az ég vihara közepett a szirtekhez lévén lánczolva, min­­den pillanatban várták a halált. Végre elérkezett az­­ éhség, a borzasztó éhség, s az éhséggel a szomjú­ság. S nem volt étel, melylyel kínzó éhségüket, nem volt forrás, melyből égető szomjúságukat elolthatták volna. A fiatalabb szerecsenek, kik ismételten meg­­kisérlették, hogy a tenger vizével oltsák el szomju­­kat, ájultan rogytak össze, s végre fogmnekből s ereikből szítták ki saját vérüket, mi csak öregbítette kínjaikat és siettette halálukat. Néhányan, ébdühök által elvakittatva, a földön fetrengtek, s ha, mint egy homályban tapogatózva, kezük társuknak megder­medt hullájába akadt, mohón neki estek, s harapdál­­ták azt, hogy falánk éhségüket csillapítsák. Mások egyszerre megőrültek s őrültségük által nyert ere­jük segítségével futkostak, eszeveszetten ugrándoztak, míg végre a tengerbe zuhantak, hol elnyelték, s egy­más közt marakodva felosztották őket a c­ápák. Vagy százan voltak, s mindnyájan, mindnyájan igy, a legborzasztóbb kínok, iszonyú átkozódások közt haltak meg, miután halálküzdelmükben kénytelenek voltak emberhúst enni és embervért inni, míg végre a halál éjszakája nyelte el őket. Három, vagy négy nap múlva, midőn a boldog­talan szerecsenek már meghaltak, a közel levő tele­­pítvényesek családjai kéjkirándulást tettek a tenge­ren. A fedélzeten, pompás szövetből készült hűvös ernyő alatt, tropikus virág­füzérek közt sok ifjú és leány játszva, dalolva kísérte a zenekar összhangzó ütemeit, s illatos, vigságra ingerlő andalúziai borral teli serlegeket ürített egymás egészségére. A szik­lákhoz érve, megpillantották a szerteszét heverő holt­testeket, melyeket társaik harapdáltak össze, vagy ragadozó madarak téptek szét, s néhányan, fo­gaikat társuk vállába merítve heverték, mások, mint fadarab, a hullámokban úsztak, felét elnyelte­­a c­ápa, másik felével pedig a hullámok jártak tán­­czot, valamennyinek eltorzult arcza iszonyú halál­­küzdelem kifejezését tükrözte vissza. Az ifjak látva e borzasztó képet, felkiáltottak : »Gaz szerecsen­­söpredék! Épen a mi tájunkra kellett jönnötök! Vissza, vissza kormányos, mert itt borzasztó a jég.« A fájdalomnak legkisebb érzete sem támadt fel bennük a szerencsétlenség miatt, legkisebb rész­vétük sem volt a meggyötrött emberiség számára. Az ég derült arczet öltött, a tengeren fodros hullámok ringatóztak, a fény visszatükröződött a vi­zek kristályában, az illattal telitett lég az élet örö­meinek élvezésére ingerelt, s ama végtelenségben a száz emberi lény temetési gyászéneke, a gyászharan­gok kongása, s keresztény ima gyanánt az össze­­kaczintott poharak csengése, dachanalis dalok s ér­zéki zene ütemei hallatszottak------------ E történetet Carolina oly érzéssel olvasta fel, hogy tragikus borzadály hatotta át még a jós­ág­igazgató megkövesült lelkét is, ki most megzava­rodva engedelmet kért, hogy visszavonulhasson. Az ifjú hölgy átlátta, miszerint hasztalan érveket érvek­re halmozni ezen emberekkel szemben, kik ál-meg­győződésükből származó fanatismus hatalma alatt lévén, azonnal elfeledik a józan érveket. Könyvét asztalára vetve, csak igy szólt: De van még bor­zasztóbb is a rabszolga-szállításnál, s ez a­­ rab­­szolgavásár. (folyt. köv.) A fővárosi államrendőrség szervezé­séhez. Midőn az állam Budapest rendőrségeit átvette, csupán a rendőri terület, a költséghányada és az volt megállapítva, hogy a szabálya­lkotás jogát a városi hatóság fogja gyakorolni. Tiz hónap folyt le azóta és a szervezés ügye egy lépéssel se haladt előbbre. Hogy mily káros volt a szervezés ez előkérdé­seinél ennyi ideig megállapodni, már is érezni. A város,mely százezrekkel járul az államrendőrség fenn­tartásához, ezzel nem rendelkezhetvén, folyvást repr­esentál és már a költséghányad megtagadásán gondolkozik; a rendőrség pedig a városházi viszony és eljárási illetékességre vonatkozó, nem ritkán egy­mást megsemmitő felsőbb rendeletek özöne folytán már annyira tájékozatlan, hogy nem tudván, kit illet a rendőri kötelességek és hatalom gyakorlása, őt-e vagy a kér­ elöljárókat ? — rajta a legvastagabb kö­zöny kezd erőt venni. Miután ily körülmények közt a közrend­ és biztonság sülyedése elmaradhatlan porollárium, kell hogy a minisztérium a fővárosi állam­rendőrséget, addig is, míg a törvényhozás intézkedend — legalább a főbb kérdéseket illetőleg rendeletileg szabályozza. A megoldandó főbb kérdések, nézetem szerint, lennének: a rendőrség feladatának pontos praecisiro­­zásán kívü­l megállapítni a szabályalkotás és eljárási jog- és kötelességnek illetékességét mind közigazga­tási, mind pedig törvényszék rendőri ügyekben, to­vábbá hogy közigazgatási rendőrügyekben kit illet a büntetési jog, és végre hogy kimondassék, miszerint a rendőrség eljárásáért felelős. Magától értetődik, hogy a szabályalkotási jog és eljárás illetékességével a módozatok is megállapítandók,melyek közt a rend­őrség e két jogot gyakorolhatja. A rendőri szabályalkotás jogát illetőleg a tör­vényhozás ugyan intézkedett, a­mennyiben azt tovább­ra is a vár­­hatóságnak hagyta meg; lehetetlen azon­ban ennek ekkénti magyarázata, hogy e jog tekintet­­nélkül az ügy minőségére­­ kizárólag a várost illeti. Európa egy törvényhozása se tagadta meg e jogot a rendőrségtől. A rendőrség ezen joga hivatásából foly, mely szerint a rendet fenntartani, biztosítani tarto­zik. Szabályalkotási jog nélkül a rendőrség tehetet­len, és a biztonság sülyedése esetén felelősségre se vonható. A vár­­hatóságot ezen jog csakis helyi ér­dekű ügyekben illetheti meg, milyen p. o. a köztisz­tasági, piaczrendőrségi, minden más, általános biz­tonsági ügyekben a rendőrség az illetékes. Az e tárgyra vonatkozó rendeletnek tehát meg kell határoznia, hogy mely ügyekben illeti a szabály­­alkotás joga a vár­­hatóságot és melyekben a rend­őrséget, így aztán vége vettetnék az illetékességi pörlekedéseknek, melyek iránt, hogy a város elősze­retettel viseltetik — abból is kitűnik, hogy a főka­pitányságnak az égő szivarvégek elhajítására, tehát általános biztonsági ügyre vonatkozó rendelete, mint illetéktelen ellen repr­esentált. Áttérve az eljárásra,előrebocsátom, hogy alatta nem az alakiasságot értem, mely p. o. az idézés, tanú­kihallgatás stb. körüli eljárásnál követendő, hanem a kiadott rendelet végrehajtására vonatkozó intéz­kedéseket. Az ily értelemben vett eljárás két részre osz­lik, u. m. közigazgatási és törvényszék-rendőri eljá­rásra. A közigazgatásit illetőleg, miután a fogana­tosítandó eljárás alakját és természetét mindig azon ügy tárgya határozza meg, mely miatt az eljárás szükségessé vált — kell, hogy a legtöbb esetben az intézkedés minőségének megválasztása a rendőrség szakismerete és tapintatára bizassék. Az ez ügyben kiadandó rendeletnek tehát csak az intézkedési jog illetékességének, és hogy a jog és személyszabadság a rendőrközeg önkényének ki ne tétessék — a határoknak megállapításával kell fog­lalkoznia, melyek közt az intézkedéseknek mozog­­niok kell. Mint a szabályalkotási jog kérdésénél, úgy itt is az lenne kimondandó, hogy általános biztonsági ügyben az intézkedés joga és kötelessége a rend­őrséget, helyi érdekűben pedig a várost illeti, fennhagyatván a rendőrségnek a jog, hogy a városi hatóságot oly ügyekben, melyek helyi érde­­kűek ugyan, de elhanyagoltatván, az általános biztonságot veszé­lyeztethetik, a szükséges intéz­kedések foganatosítására szo­ríthassa. Ilyen ügy p. o. az éjszakai világítás. A város saját rendeleteinek sikeres fogana­tosítása czéljából, a rendőrség ,mint jelenleg, úgy ez­után is kötelezendő a szükséges segédkezést megad­ni, csakhogy egyúttal a segédkezés neme és az is megállapítandó, hogy a rendőri segédkezés kérel­mezése és alkalmazására a vár­­hatóságnak mely közegei az illetékesek. A t­rvényszék­ rendőri eljárásban két főmo­mentum különböztetendő meg. T. i. midőn a rendőr­ség a törvényszéknek valamely elkövetett bűntény és elkövetőjére vonatkozó rendeleteit foganatosítja, és ismét midőn a törvényszéknek rendelete nélkül in­tézkedik a tényállás megállapítása és a tettesnek kézrekerítése iránt, az előbbi nem érdemel különös figyelmet, mert az esetben a rendőrség csak végre­hajtó közeg, a felelősség a törvényszéket terhelvén, utóbbira nézve azonban a személy szabadságnak ön­­kényteli biztosítási czéljából már határozott szabá­lyok állítandók fel. Nevezetesen, hogy szabad-e bűnügyekben a rendőrségnek önhatalmából valakit letartóztatni, házkutatást eszközölni, valamely tárgyat lefoglalni, leveleket, okmányokat elolvasni ? és ha igen, mily esetekben és mily módozatok közt ? Első pillanatra e tárgy oly fontosnak látszik, hogy kérdés támad: váljon jogosított-e a miniszter az országgyűlés nélkül annak eldöntésére ? Ha azon­ban figyelembe veszi, hogy e jogokat a rendőrség már régóta gyakorolja és kell, hogy a jövőben is gyakorolhassa — akkor a kérdés éle önmagától eltompul. Mert a miniszter által e tekintetben felállí­tandó szabály nem lenne egyéb, mint a törvényes szokásnak ideiglenes rendeletbe foglalása, a­melyet egyrészt a törvényszék és rendőrség közti viszony megállapítása tesz szükségessé, másrészt pedig az, hogy a közönségben, mely többnyire hatalmaskodást lát a rendőrség eljárásában, az utóbbi iránt bizalom keltessék. A rendőri büntetési jogot illetőleg, újabb idő­ben azon nézet kezd uralkodni, hogy miután a rend­őrség vádla is, bíró népi lehet, és hogy ezért a bí­ráskodási jog tőle elveendő, és külön bíróságra ru­házandó. Indokolt és czélszerű lenne-e ez eszme megtes­tesítése, arról legközelebb közzé fogom tenni nézetei­met. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy miután maga a miniszter is ily horderejű kérdésben a törvényho­zás nélkül dönteni aligha jogosított, szabályozó ren­deletének azt kellene kimondania, hogy a rendőrség bíráskodási joga, általános biztonsági ügyekben a törvényhozás további intézkedéséig, sértetlenül fenn­­tartazik , továbbá megállapítani a kihágásokat, me­lyek a rendőrség bíráskodása alá tartoznak, és végre az érdekelt felek nagyobb megnyugtatására, a jelen­legi két rend, bíróság, t. i. kerületi kapitányság és belügyminisztérium közé a főkapitányságot, másod­fokú bíróságot ékelni. Tekintve, hogy a rendőri eljárás minősége csak igen ritkán határozható meg előre, és így ennélfogva a választandó eszköz többnyire a rendőrközeg belá­tására bízandó , kell hogy a rendőrség felelőssé té­tessék eljárásáért, ez lévén az egyedüli fegyver az önkény ellen. Kimondandó nevezetesen, hogy a kiadott ren­deletért a kibocsátó, a rendeletnek érvényesítése czéljából követett eljárás, valamint a rendőri közeg­nek saját belátása szerinti, és önmagától kezdemé­nyezett intézkedésért pedig maga az utóbbi a felelős, általános elv gyanánt állíttatván fel, hogy az eljárás­nál soha más eszköz ne választathassák, mint a­mi­lyet az illető rendelet végrehajtásának biztosítása szükségessé tesz, így p. o., hogy erőszak csak akkor alkalmaz­ható, midőn valaki vagy határozottan kijelentené, hogy engedelmeskedni nem akar vagy pedig ebbeli szándékának félremagyarázhatlan külsellel ad kife­jezést. Végre, miután a legjobb rendszer is sikertelen, ha a hivatalhelyiségen kívül működő rendőri közegek nem bírnak kellő képzettséggel , sürgősen szükséges, hogy a rendbiztosok (constabler) félfogadása, szolgá­latai beosztása és begyakorlása körül, egy főfelügye­lőségnek felállítása után, az eddig követettnél jobb rendszer alkalmaztassák. Jelenleg az ügykezelő poroszló őrmester elég minősítettnek tekinti, ha a felfogadandó egyén ka­tona volt, keveset törődve azzal, hogy bir-e az illető némi műveltséggel, a szükséges hely-, személy- és nyelvismerettel, még arra se fektetvén súlyt, hogy az állomásra kirendelt biztos ismeri-e a rendészet egyes ágaira vonatkozó szabályrendeleteket, Így az­tán nem csoda, ha p. o., mint már meg is történt, a kristóftéri biztos nem tudja megmondani, hol a Hun­gária szálloda, ha a biztos valakit épen cselekmény­től tilt el, melyre ez maga a hatóság által nyert en­gedélyt, és ilyetén helytelen eljárása által maga idéz elő ellenszegülést, őrsértést. Rendbiztosnak tehát csak oly egyéneket kel­lene felfogadni, kikben okmányaik és előbbi foglal­kozásuk alapján jogosan lehet helyes felfogást és természetes ítélőtehetséget feltételezni, kik elegendő hely- és személyismeretet igazolnak, és a magyar nyelven kívül, ha mást nem, legalább a németet is értik. Az újonnan felfogadottakat csak akkor kellene állomásra rendelni, ha velük valamennyi szabályren­delet közöltetvén, igazolták, hogy azokat, legalább lényegüket, fejből is tudják. Továbbá be kell szüntetni azon dívó gyakorlatot, mely szerint a biztosok majd­nem havonként más kerületbe helyeztetnek át, mert ily módon nem engedtetvén nekik elég idő a kerület viszonyai és a lakossággal megismerkedni, nyomozó képességük a priori elnyomatik. Végre mivel a rendőrügynek kimondhatlan ká­rára van, ha a biztosi személyzet minduntalan válto­zik , a szolgálati időt legkevesebb 3 évre kellene meg­állapítani és ezen kötelezettséget az eskübe is be­foglalni. Kedvess­y. BELFÖLD. Késmárk, sept. 9. (A törvényhatóságok területi rendezése.) Városunk a belügyminiszterhez a következő feliratot intézte : A törvényhatóságok kikerekítése tárgyában előterjesztett törvényjavaslat ellen az országgyűlés képviselőházához f. évi január 7-én tartott közgyű­lésünkből kelt feliratunkban nyílt és határozott kife­jezést adtunk abbeli meggyőződésünknek, Hogy a közigazgatás államivá teendő, és hogy ennek megfelelőleg a helyhatósági in­tézmény a szabadközségi rendszerre alapítva átala­kítandó. És annak jeléül, hogy ezen kívánalmunk ko­rántsem valamely kicsinyes ellenzéki viszketeg, elfo­gult ellenszenv, és önző törekvésből, hanem egyedül hazánk jövő felvirágozhatása iránt táplált bő vá­gyunkból, és ennek csak­is a fennt jelzett elvek alapján történendő reorganizatió útján elérhetése iránti szilárd meggyőződésünkből ered, egyúttal ki­jelentettük azt is , hogy mi készek vagyunk jelenlegi törvényha­tósági önállásunkról lemondani , mihelyt az, az ál­­lunk jelzett közigazgatási és helyhatósági szer­vezés alapján fog tőlünk a haza közérdekében ki­­vántatni. A kérdéses ügyben a fennt jelzett elvi állás­pontunk mellett tehát csak sajnálattal értesültünk az országgyűlés 21-es bizottságának abbeli enunciatió­­járól, mely szerint a kissebb kir. városoknak a me­­gyéjébeli beolvasztása elvben elfogadtatott. A nml. belügyminiszter úr által ennek folytán hozzánk intézett f. évi július 27-én 31598. sz. a. kelt kegyes rendeletnek megfelelőleg tehát hazafias kö­telességünknek tartjuk újabban is kijelenteni, miszerint mi a tervezett törvényhatósági te­rületi új felosztást vagy­is inkább csak kikerekí­­tést, maga a közigazgatás organikus belszervezeté­­nek gyökeres átalakítása nélkül és előtt, közigaz­gatásunk szükségelt javítása tekintetéből, teljesen elégtelennek és így czél és időszerűtlennek tart­juk , s épen azért a megyébe beolvasztatásun­­kat újabban is határozottan ellenezni kénytelenek vagyunk. Mert, hogy az 1848-as törvényekre alapított parliamentáris kormány­form­a mellett, az azon tör­vényekben letett demokratikus elvektől eltekintve is, a jelenlegi megyei rendszer se az állami köz­­igazgatás követelményeinek, sem a valódi autonó­mia feladatának meg nem felel, azt elég bőven igazolja a megyei közigazgatás jelen siralmas állapota, s a megyei bizottmányi termek üres kon­gása. Hogy a közigazgatás, mint az állam fennállá­sának egyik alapfeltétele, czéljának megfelelhessen, kell hogy az, az államhatalom által felülről le egész a legalsó fokig egyöntetűleg kezeltessék, a­mi a köz­igazgatási végrehajtó közegeknek az önálló munici­­piumok általi választása mellett, teljes lehetetlen, a­mint ezt elég szomorúan tapasztalni kénytelenek vagyunk. Ezen, a parliamentáris kormány­formát meg­bénító, s mondjuk ki őszintén, egyedül önzésből, a közérdek rovására fenntartott jogunkról te­hát le kell mondanunk, ha az egész művelt vi­lág kultur­­­államai példájára jó közigazgatási szervezetet létesíteni akarunk ; le kell pedig mon­danunk anynyival inkább, mert a közigazgatási köz­egeknek állami kineveztetése által az autonóm municipális szervezet semmi lényeges hatásköri jo­got nem veszít, hanem csak­is egy, a közérdekre bénító és káros előjogtól szabadul és tisztul meg. Mert a megyei szervezet, mint aristocratico feudal intézmény, az 1848-ik évi törvényekben ki­mondott jogegyenlőséggel ellentétben állván, ahhoz már múltjánál fogva úgy a polgári elem, mint a köz­nép semmi vonzalmat nem érez, s minthogy ezen vonzalomnak felébresztésére az uj alkotmányos aera, mely alatt a megyei működési tért a nemesi osztály, mint valamely avitikus örökségét újra elfoglalva, azt kizárólag a maga számára tartotta fel, épen nem volt alkalmas, épen azért nem csodálható, ha a me­­gyei rendszer ellen a polgári elem hideg közönynyel, hogy ne mondjuk határozott ellenszenvvel viseltetik. S hogy a megyei rendszer­, mint municipium, sem életképes többé, annak legeclatánsabb bizonyí­téka az, miszerint bizottmányi ülései maga az uralgó nemesi osztály által is elhanyagoltatnak. Hogy pedig ezen, a nemesi osztály anyagi helyzetének gyökeres megváltozásán alapuló apathia a polgári elem beol­vasztása által fogna eloszlattatni, s az autopomikus öntevékenységi ösztön a polgári elem által fogna az életképtelen megyékben felébresztett, nem egyéb hiú reménynél. Mert a városi polgári elem munkája­­ és szorgalma után élvén, a sok költséget, fáradsá­­­­got, és idő­vesztést igénylő megyei bizottmányokban soha sem fog részt venni, s a jelenlegi luxuriosus megyei rendszerhez soha sem fog vonzalmat érezni, még­pedig annyival kevésbé, mert a megyei rend­szernek létalapja s működési tere, túlnyomólag poli­tikai jellegű lévén, miután a par­liamentáris nép­­képviseleti rendszer mellett a municipiumok politikai irányadó szereplésének többé semmi jelentősége sem lehet, a jelen viszonyok között csupán oly municipá­lis intézmény képes a honpolgárok ön­tevékenységi ösztönét felébreszteni, melynek működési iránya ki­­válólag a községi önkormányzat kifejlesztésére és a honpolgárok anyagi és szellemi érdekeinek megóvása és előmozdítására van fektetve. A fent vázolt elvit áz­atlan tényleges adatok­ból tehát kényszerűleg következik, hogy a municipá­lis intézménynek hazánkban is egészen más, az álta­lános közérdeknek, megfelelő egészséges alapra kell fektettetni, ha azt akarjuk, hogy az az államéletnek valódi factorává váljék, a­mit mi, a mint mellékelt feliratunkban is már átalános vonásokban jeleztük, csak­is a szabad községi rendszerre fektetett kisebb területű municipiumok alkotása által tartunk elér­hetőnek, a­melyben aztán minden jelenleg külön­váló privilegiált helyhatóságok egyesíttetvén, a helyi érde­kek megóvása mellett, a sociális egybeolvadás is ön­ként és természetes uton megtörténhetnék. Az átalános civilisatió, és modern cultur­hala­dás már eddig is sokra rákényszerített bennünket, a­miről téves elfogultságból lemondani nem akar­tunk , s mi hiszszük, hogy azon kényszerűség is rövid időn be fog következni, hogy közigazgatásunk és municipális intézményünk szervezetét az általunk fent jelzett alapra fektessük. S épen azért teljesen indokolatlanok, s állam­életünk liberális iránybani fejlődését veszélyeztető lépésnek tartanók azt, ha a városi polgári elem a me­gyei szerkezetbe a czélzott kikerekítés alapján beerő­­szakoltatnék. Ezen általános meggyőződésünk őszinte kifeje­zése, s elvi álláspontunknak megjelölése után, a je­len viszonyok között mindenesetre fenntartani óhaj­tott törvényhatósági önállásunk jogosultságának beigazolására, a következő mérvadó speciális szem­pontoknak kegyes figyelembe vételére hivatkozunk. Hogy miután a politikai jogok élvezésére a jogo­sultságnál a vagyonossági mellett különösen a mű­veltségi qualificatiora fektetendő a fősüly, e tekintet­ben a szepességi, ötvenezer főt meghaladó, városi pol­gári elem különös és kiváló tekintetet é­rdemel. Mert habár ezen, nagyobb részben német ere­detű polgárság nyelvére nézve nem magyar, mind a mellett önző nemzetiségi törekvéseket soha nem táp­lált, és separatisticus nemzetiségi politikát soha nem űzött, sőt inkább ezt határozottan rászalva, a magyar nemzetiségnek mindenkor legőszintébb ba­rátja vala s a magyar elemnek államalkotó és intéző jogosultságát készséggel elismerve, ahhoz derűs és borús napokban mindég a legőszintébb testvéri indu­lattal ragaszkodott, s vérét és vagyonát édes oda­adással áldozta, s áldozza jelenleg is a szeretett ma­gyar haza köz oltárára. Ezen tekintélyes városi polgári elem tehát nem érdemlené meg, hogy egy czél és időszerűtlen s a közvélemény által elitélt közigazgatási politiká­nak feláldoztatva — egy természetellenes politikai coalitioba erőszakoltassék, s ez által életképes to­vább fejlődésében meggátoltatva, a közös haza ré­széről eddig élvezett jóakaró indulat iránti boldogí­tó hitében megingattassék. A mi különösen szab. kir. Késmárk város kö­zönségét illeti: ezen ősrégi város tisztán német ajkú, de teljesen magyar érzelmű polgársága büszkén te­kint úgy a feláldozó hazafiság, valamint cultur­ha­­ladási tekintetben múltjára, s jogosan hivatkozik je­lenére is; s bátran kimondhatja azt, hogy mindazon anyagi és szellemi kell­ékekkel bőven rendelkezik, melyek a jelen körülmények között az önálló törvény­hatósági jognak gyakorlására megkívántatnak. Ugyanis ezen város jól berendezett elemi­ isko­lákkal és egy régi időtől óta híres-tisztán magyar szellemű főgymnasiummal bir, a melybe nagy szám­mal küldi a magyar alvidék növendékeit, s a mely­nek köszönhető, hogy ezen város polgársága általá­ban a miveltség és politikai érettség azon fokán áll, hogy e tekintetben a versenyt a haza legelőkelőbb városainak polgárságával is bátran kiállhatja — a­mit eléggé igazol azon figyelemre méltó körülmény is, hogy ezen város polgársága az országos politika terén is minden túlzó és veszélyes radicalizmust mel­­lőzve, helyes politikai érzékkel az ország közjava elő­mozdítására irányzott józan democrat irányú reform­­törekvéseket irta fel politikai zászlójára, s a haza iránti kötelességeit állami adójának pontos fizetése által, és minden más irányban a legőszintébb kész­séggel és híven teljesiti, s alkotmányos királyunk iránti lojalitásában magát senki által felülmutatni nem engedi. Hogy továbbá ezen város­kereskedelem és ipar tekintetében is sok nálánál nagyobb hazai várost felülmúl, világos abból, miszerint egy jó hírben álló takarékpénztárral és egy bankkal, egy keményítő gyárral, és számos igen díszes detail-kereskedési te­leppel bír, s itt keletkezett az első magyarországi le - és kender-fonoda gyár is, e mellett már geogra­­phiai fekvésénél fogva gabna és transito kereskedés szempontjából is, melyet híres hetivásárai által köz­vetít, első rangú helyet foglal el az ország határszéli városai között, e mellett itt székel egy telekkönyvi hatósággal és 4 bíróval ellátott királyi járásbíróság, királyi adó- és sóhivatal, és pénzügyőri biztosság; rendes községi katona-laktanyával is bir, melyben egy egé­sz zászlóalj katonaság van állandóan elhe­lyezve. Mert végre ezen város, mint község is annyi vagyonnal bír, hogy az állami közigazgatás igényei­nek saját tisztviselői által valamint eddig a legpon­tosabban megfelelt, úgy jövőre is kellően megfelelhet a nélkül, hogy e miatt a város lakosait különösen megterhelni s községi pótadót kivetnie kellene, és az államtól ezért csak legkisebb kárpótlást is nyerne. A­mi a mellékelt költségelőirányzat és a mellékelt vagyoni leltár által kellőleg be van igazolva. A fentebb előadottak alapján tehát teljesen meglevén győződve arról, miszerint am. belügymi­niszter úr a jelen alázatos felterjesztésünkben fog­lalt alapos indokokat és körülményeket méltányolva, s ezekből magának azon meggyőződést szerezve, hogy ezen, bár nem nagy számú lakossággal biró szab. kir. város mint életképes cultur-tényező, mind­azon anyagi és szellemi kellékekkel bő mértékben bir, melyek a törvényhatósági jog önálló gyakorlá­sára megkívántatnak, az országgyűlés ebbe terjesz­tendő javaslatában ezen szab. kir. várost köztörvény­hatósági önállóságában jövőre is meghagyatni indít­­ványozandja; ennek folytán a fent tisztelt kegyes ren­deletben foglalt utolsó körülményre véleményünk nyilvánítását ez­úttal feleslegesnek tartjuk, külön­ben is úgy lévén meggyőződve, hogy a­mennyiben az országgyűlés a municipiumok és a közigazgatás újra­szervezése alkalmából a jelenlegi törvényhatósági önállásunkra netalán megváltoztatólag ható intézke­dést tenni szükségesnek tartaná; azon esetben nem fog tőlünk az alkalom elvonatni, ez érdekbeni kívá­nalmainknak jogosult kifejezést adhatni. A kik egyébiránt stb. Kelt Késmárkon, az 1874. évi aug. hó 18-án tar­tott közgyűlésünkből.

Next