Pesti Napló, 1874. október (25. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-20 / 240. szám

240. szám, Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, Kézir átok nem adatnak vissza. Kiadó-bantalg Barátok­ tere, Athenaeum-épü­lete A lap anyagi részét illető közlet­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendő fel Budapest Kedd, October 20.1874. 25. évi folyam. REGGELI KIADÁS. ■iea»lési feltételed Postán küldve , vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 5 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . . 12 » » Az esti kiadás postai különküldéseárt felu­lfizetés évnegyedenként 1­orint. Az előfizetés az év folytán 1*'min­den hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó ehi sápjától számit­tatik. Hirdetéseit szintúgy monzíciófizetések % KIADÓ­ HIT A T A L E A­ Sarátok­ tere, Athenaeum ég , küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra Előfizetési árak : Egész évre.........................24 frt. Fél évre..............................12 frt. Negyed évre . . . 2­0 frt. Egy hóra...........................2 frt. fj®“' Az előfizetés Pestre, a «Pesti Napló» kiadó -hivatalának (Ferencziek - tere, Athenaeum­­épület) küldendő.­­ „P- Haris" szteszif- és itali-titalala. Budapest, oct. 19. A vám- és kereskedelmi szövetség. II. Azon nap,melyen első válaszoló czikkünk megjelent, újabban a »N. Fr. Presse« s folytatólag a »Hon« vezérczikkei foglal­koznak az általunk fölvetett kérdéssel. A »Hon“ észrevételeire bátran elhalaszthatjuk egy későbbi czikkig c­áfolatunkat, miután nincs tartani attól, hogy okoskodása csak egy óráig is megzavarná a higgadt gondolkozót. A »N. Fr. Pr.« érveire válaszolhatunk a »Presse«-nek tartozó megjegyzéseink során, miután az előbbi lap úgy sem említ egyetlen argumentumot, melyet az utóbbi már előző­leg föl nem említett volna. Visszatérve azon kérdésre , hogy az 1867-ik évi országos küldöttségek mikép ítél­ték meg a közvetett adókat az adóképesség és­ a quota szempontjából, szükséges néhány vonásban az akkori eljárást vázolni s egy­úttal kiegészíteni legutóbbi czikkünk egyik tételét. A magyar regnicolaris küldöttség azt kívánta, hogy a hozzájárulási kulcs alapjául azon összegek vézessenek, melyeket egyrészt Magyarország, másrészt az örökös tartomá­­nyok 1860-tól 1865-ig az országos szük­ségletek fedezése után a birodalmi pénztárba szolgáltattak. Az osztrák küldöttség ennek ellenében azt indítványod R - tx * i Hatására a direct adók vétessenek alapul, de a­mennyiben ez terhes Magyarországra néz­ve, fogadtassanak el némely közelebb meg nem említett fogyasztási adók a vám mód­jára közös fedezetül. Annyiban igaza van tehát a »Presse«* nek, hogy az osztrák küldöttség szóba hozta az indirect adókat, de a quota megállapításá­nál számon kívül kívánta azokat hagyatni. A magyar deputatió azzal válaszolt, hogy ha a hozzájárulási arány alapjául az adóképes­­ség szolgál, akkor a közvetett adókat okvet­lenül számításba kell venni; azt a módozatot pedig, hogy az indirect adók némely neme előzetesen levonassék a közös szükségletek részére, a magyar bizottság nem véli tárgyal­hatni, mert a törvény már rendelkezett az in­direct adókról. A megegyezés azután, mint vasárnapi czikkünkben említek, abban léte­sült, hogy az összes direct és indirect adók vétettek alapul a hozzájárulási arány kiszá­mításánál és csak a vám fogadtatott el közös bevételül. Ezen előzményeket azért véltük czél­­szerűnek recapitulálni, hogy kitűnjék, mi­ben térnek el és miben egyeznek a ma­gyar deputatió, s az osztrák küldöttség nézetei s az általunk megpendített alter­natív módozatok. És ki kell emelnünk kü­lönösen azt, hogy a magyar regnicolaris küldöttség nem helytelenítette az osztrák fél azon javaslatát, hogy némely indirect adók közös fedezetre fordíttassanak úgy, a­mint ezt részünkről most szóba hoztuk , hanem kijelen­tette, hogy e módozatot nem tárgyalhatja, mert a megalkotott törvény csak a vámot tű­zi ki közös fedezetre s a közvetett adókról máskép rendelkezik. Sőt azt hiszszük, hogy ha a magyar deputatiónak keze nem lett vol­na a törvény által a részben megkötve, mi­szerint az indirect adók nem fordíthatók kö­zös fedezetre, s ha előre láthatta volna a vesz­teséget, mely a magyar kincstárt az indirect adók és az adóvisszatérítés mostani módozata következtében éri, bizonyára elfogadja a fo­gyasztási adóknak közös fedezetre fordítását ; hiszszük ezt azért, mert végre is a magyar küldöttségnek mindenek fölött szeme előtt lebegett az 1867. XII. t. sz. 63. §-ának azon rendelete, hogy az indirect adók úgy s­zab­ály­o­z­tassanak, miszerint egyik kincstár jövedelme se szenvedjen csonkítást a máli síknak előnyére. Helyén és idején volt az előzményeket felsorolni még azért is, hogy kitűnjék, misze­rint az egyik módozat, melyet megpendítet­tünk, középúton áll azon ellentétek között, melyek 1867-ben a két deputatiót elválaszták, s a két »Presse« talán enyhébben fog bán­ni javaslatunkkal, ha látja, hogy az osztrák országos küldöttség eredetileg közel állott eme felfogáshoz. Mindkét »Presse« a megpendített javas­latok ellen fölemlíti, hogy a 70 és 30 arány­számoknál már tekintetbe vétetett az indirect adóknak nagyobb mennyisége, mely részben onnan ered, hogy a magyarországi fogyasztó tény, mely vámvonal által el nem különí­tett országokra nézve általában áll, igenis tudva volt; csakhogy a számítás úgy történt, mintha az osztrák kincstárban felgyűlt ösz­­szes adó kizárólag osztrák adózóktól eredne s nem részben magyar adózóktól is. És ama f eltevés megengedhető is volt mindaddig, a­mig hinni lehetett, hogy ez a különbözet ki­­egyenlíttetik p. o. a magyarországi szeszter­melés utján, mely a kiegyezés idején virágá­ban állott és Ausztriában nagymérvű kelet­nek örvendett. De az e részben itt első czik­­künkből láthatni, hogy mennyit veszt Ma­gyarország a c­ukor- és söradó útján és tud­va van általában, hogy viszont szesztermelé­sünk folyton hanyatlik. E tények felforgat­ják ama föltevést és a jövőre nézve nem lehet biztosítva sem Ausztria, sem Magyarország ilynemű megrövidítések esélyei ellen, ha a vám- és fogyasztási adók igazságos megosztá­sára nem találnak kölcsönösen megnyugtató módozatot. Ha volna egyébiránt — mint Lajthán túl állítják — igazságtalanság abban, hogy a vám- és fogyasztási adók felhasználása után fedezetlen maradt közös szükséglet a quota arányaiban láttassák el a két állam részéről, úgy ezen állítólagos aránytalanság könnyen ki lenne egyenlíthető, minthogy az említett közel 80 milliónyi közös bevételek odafordí­­tása után már nem nagy az államok szerinti hozzájárulás. A kivitel alkalmával történő adóvissza­térítés — mint minap kifejtettük — sok mil­lió veszteséget okoz a magyar kincstárnak ama körülmény folytán, hogy a kö­zös­ v­á­m jövedelemből térít­tetik meg azon adó, mely ki­zárólag az osztrák kincstár­­jövedelme. A »Presse« tagadja ez állí­tá­sunkat, és azt mondja: Magyarországnak el­lenkezőleg a vámbevételből nevezetes nye­resége van. S hogy bizonyítja állítását? Azt mondja , hogy 1873-ban a magyar és az osztrák határokon a vámbevételek úgy aránylottak egymáshoz, mint 3, 20; részt veszünk pedig a vámjövedelemben Ausz­triához képest mint 3,7, mihez képest Ma­gyarország az adóvisszatérítés után is vagy 3 milliót nyert a vámon 1­8­73-ban. Ily állítás csakis a vámügynek tökéletes félreismerése mellett koczkáztatható. Ugyan talán azt hiszi a »Pr.«, hogy az osztrák hatá­ron át behozott és ott megvámolt külföldi czikkeket kizárólag Ausztriában használják föl vagy költik el? Hisz a Magyarországba importált legtöbb áru az osztrák határon át veszi útját s a vám, melyet a magyar fo­gyasztó visel, és mely ha vámsorompó l­enne , a Lajtha mentén, a magyar kincstárba folyna, s most ausztriai bevételt képez. Magyarország­­ e szerint csak az őt megillető részt élvezné, ha az összes vámbevételből esnék reá 30 szá­zalék ; határozottan károsodik azonban, mi­után a bruttó­ bevételből előbb az adóvissza­térítés teljesíttetik és csak a maradványból­­ jut részére az illető quota. Befejezték ellenészrevételeinket a„ bénás­­ közitéletnek “a pro és contra szóló érveket.­­ Nem ragaszkodunk konokul a fölvetett mó-­­­dozatok egyikéhez sem, szívesen elfogadjuk a­­ vitát s örülni fogunk, ha az eszmecsere folya-­­­mában igazságost), és Magyarország érdeké­nek megfelelőbb módozat merül föl, az eddigi felszólalások azonban nem döntötték meg a javaslatainkat. A „Pest Napló“ tárczája. Az ősz az erdőben. THEURIET ANDRÉ-tól. V. September 12. — Ma reggel letekintve Mont­­gérard magaslatáról, a Val-Clavin sejtjeire, melyek sárga és bíbor színeket kezdenek ölteni, nem győzöm bámulni az erdő ezen részében tenyésző fajok válto­zatosságát. — Igen! kiáltott fel Tristan, a világ em­berei azt képzelik, hogy az erdőket csak három vagy négy uralkodó nagy faj népesíti meg, milyenek a tölgy, a bükk, a fenyő és a gesztenyefa; nem sejtik, hogy a fejedelmi fajok oldala mellett terül el a fák apró népe, mely époly eredetiséget mutat. Úgy va­gyunk ezzel, mint a történelem sűrű erdejével; itt is eleinte csak bizonyos hősi és kiváló egyéniségeket lá­tunk ; de ha a fáradságot nem kimélve, mélyebbre ha­tunk és tanulmányozzuk a jelentéktelen és elhanya­golt egyéniségeket, nevezetes jellemeket és érdekes alakokat fedezünk fel. A­ki a másodrendű fajok mo­­nographiáját írná, az itt új és hasznos észleletekre találna anyagot. Itt van például a gyertyánfa, a bükk unokaöcscse , a ki nem látott gyertyánfaerdőt, az el nem képzelheti e fának csinosságát, vékony és büty­kös törzsével, hajlékony ágaival, árnyas és könnyed lombozatával. Hát még a nyírfa! mennyit lehetne el­mondani a fövényes nyilasok eme vendégének kedves­ségéről, fehér bársony héjáról, karcsú lecsüngő ágai­ról, melyek lombját a legkisebb szél remegésbe hoz­za ? Áprilban a nyírfa minden ere üdítő nedvtől da­gadoz ; földmiveseink csövet fúrnak be a törzs aljába és átlátszó zamatos italt gyűjtenek belőle. Egyszer megizleltem én is, és elmámorosodva e pezsgő folya­déktól, ledőltem a fa aljában édes gyönyörérzettől át­hatottam úgy tetszett nekem, mintha ereimben ke­ringene és forrna az erdei növények nedve, és hogy most én is ki fogok zöldelni és rügyeket hajtani. Nyírfa lett belőlem , a szellő dallamosan játszott vi­rágokkal teli gályáim között, lombozatom alatt a barázdabillegetők énekeltek, és lábaimnál illatos zsá­lya nyiladozott. . . . Ez varázsteli állapot volt hidd el! Csak felemlítés végett hozom fel a jávorfát, ránczos héjával és háromszor fogazott leveleivel, a kantharidák kedvelte­ a kőrisfát, a források partján lakó syeomoret, az ezüst levelű rezgőnyárt; de meg nem válhatok e tárgytól a nélkül, hogy minden jót ne mondjak a hársfáról, mely sűrű lombozatával be­népesíti erdővágásainkat. A tölgy az erdő ereje, a nyírfa annak bája; a fenyő a ringató zenéje, a hársfa benső költészete. Az egész fa valami kimondhatatlan gyengéd és von­zó ; hajlékony, szürke és illatos héja a legkisebb sérü­lésre vérzik, télen gyenge hajtásait biborpir lepi el, mint a fiatal leány arczait, melyekbe a hideg felszök­teti a vért; nyáron szívalaku leveleinek susogása oly édes, mint az enyelgés. Egy szép júniusi délutánon pihenj le árnyában és le lesz bilincselve mintegy varázs által. Az egész erdő különben csendes és álomba merült, alighogy a vadgalamb turbékolása hallatszik a távolban; egyedül a bárs gömbölyded orma zsong a világosságban. Ágai hosszában ezrével nyílnak halványsárga virágai és minden virág­jában egy-egy méhe döngicsél. Légi, vidám zene ez, mely napfényben született és lassan kint lehat az alvó homályba, hol béke és üdeség uralg. Egyszersmind minden leveléből tapinthatlan eső alakjában mézédes harmat hull alá a földre, és e manna édessége által vontatva, erdőink valamennyi nagy pillangója leszáll a félhomályba és ott keringe­nek lassan, mint magannyi szárnyas­ virágok. Főleg nyári éjeken teljes hatalmával derül fel előttünk a hársfa varázsa. Illatja kevésbé átható, mint a levá­gott füveké, de illatosabb és tündé­r­álmokba ringa­tó. Az éjjel elkésett sétáló, ki végig halad a hosszú fasorokon és a kihez a szél elviszi a hársfák illatát, ha fiatal, valami eszményt alakít magának, ha vén, elérzékenyülten gondol vissza fiatalkora boldog órái­ra. A fiatal leányok, kikönyökölve a majorok abla­kain, megfejthetlen mámort érzenek szivükben, sze­mükbe hirtelen köny tódul, és az iskolás fiuk meg­szállva költői ihlet által, egyszerre versírásra adják magukat családjaik kétségbeesésére .. . így lettem én is versfaragó. September 13. — Az idő zivatarra fordult, és abban a pillanatban, melyben elhagyák a mouli­­neauxi kis zuhatagot, erős záporeső egy elhagyatott hutába kényszer­ített menekülni. Az eső üde zajjal törte el az egész lombozatot, és a zuhatag, hirtelen megdagadva, haragosan zúgott alá. A huta ajtajá­ból nézve, úgy tűnt fel az erdő, mintha sürükönyeket hullatna. — Ez nekünk szól, jegyzé meg Tristan, gazd­­asszonyunk figyelmeztetett minket; ma pénteken, 13-án kellett, hogy valami baleset érjen, így a falusi babonára fordult a beszéd, mely csorbítatlanul fenntartotta magát e magányosan élő, naiv lakosság között. Itt­ még ismerik a varázslókat és boszorkányokat. Nem egy jó asszony állítja, hogy látott lidérczet az esthomályban a szomszéd hegyzu­gokban tévelyegni és karácsony estéjén egyik vagy másik elkésett és a vacsora élvezetei által kissé fel­izgatott szénégető hallotta az é­j­j­e­l­i v­a­d­á­­szat kürthangjait, árokba leguggolva, hirtelen mint a szélvészt látta maga előtt ellovagolni a tüzes öltözetű vadászt, utána rémes hajtőit és pokoli tás­káját. — Egyszer, szólt Tristan, engem is kísértetnek néztek. Lamargelle környékén sétálván, épen ilyen zivatar által lepettem meg; egy magányosan álló ház felé tartottam tehát, és épen két nagyot dörgött az ég, midőn csurogva az esőtől berohantam. Egy jám­bor asszony, ki egyedül volt a házban, a nagy ké­mény sötét köpenye alatt ült és font, és minden vil­lámlásnál keresztet vetett magára. Én engedélyt ké­­rek, hogy nála menedéket kereshessek, és minden további teketória nélkül leültem. Az öreg­asszony egyszer-másszor rémült képpel nézett rám. Csodála­tos, mormogá végre, hogy ön mennyire hasonlít el­hunyt bátyámhoz, a­ki valaha vásárőr volt Grancey­­ban. Ezzel el­kezdtünk beszélgetni a halottról, azután lassan kint megszűnvén az eső, távozni készültem; az elindulás pillanatában azonban furcsa ötletem tá­madt, és az ajtó küszöbén visszafordulva a fonó asszony felé, mély hangon szólok hozzá : »Vájjon hát nem ismerted meg bátyádat? .. . Isten veled!« és ezzel kisértetként eltűntem. Két nappal későbben az egész vidéken csak a kisértetről volt szó, mely Lamargellben megjelent a zivatar alkalmával, és a vén fonónő megesküdött rá, hogy saját szemével lát­ta néhai bátyja tüzes lelkét, kénes villámoktól kör­nyezve .... Megvallom, hogy későbben aztán mint­egy lelkifurdalást éreztem tréfám miatt. — És ime, igy keletkezett számos csoda­­ — van-e azon mit csodálni, ha e vidék lakói, kik szünet nélkül az erdő varázsával szemben élnek, azt végre valami titokszerű hatalomnak tekintik, és abban megtestesítve látják félelmüket, óhajaikat és legtit­kosabb reményeiket? A favágó, midőn reggelenként végig megy a tisztáson, a sűrűbb fa zöld közeiben ráismerni vél a tündérek körtánczának nyomaira és ha éjjel a holdsugárban meglátja a vízesés fehér gő­zeit, úgy rémlik előtte, mintha a veszedelmes és csá­bitó vizi­ nymphákat látná leszállni a posványok felé. — Tudod-e, kérdé Tristán, hogy a vizi nym­­pháknak miért tulajdonítanak mindig csalárd,csábitó jellemet ? — Bizonyosan azért, mert minden veszélynek valami megfoghatlan vonzereje van. — Nem úgy van, hanem a vizi­nymaoha mind­nyájunk előtt, legyünk bár pórok, vagy iskolázott emberek, az asszony legtökéletesb megtestesítése, erőszakos mint a ragadó ár hullámai, veszélyes, csiklandós, mint a szivárvány a márcziusi záporeső­ben, csalárd, mint az alvó víztükör .... — És mindamellett vonzó, ellenállhatatlan. Jussanak csak eszedbe azon női alakok, melyeket Vinci és követői festettek, azok a hosszúkás, ovál arczok, a finom hajkerettel, s változékony viszfény­­nyel; a nyak kigyószerü hajlásai, a szellemdús aj­kak, melyek mosolya gúny és ígéret is egy időben; a nagy kéjes szemek, melyeknek félig lehunyt pillái alatt mélabún kihívó fényár sugárzik ki ... Én azt gondolom, hogy az undinák nem nézhettek ki máskép. Ennyire volt a társalgás, midőn kívülről em­beri hangok nesze vonta magára figyelmünket. A kunyhóhasadékon át az ösvény szélén észrevettük Grand Justint és Brunillet,a szénégető leányát. A kis vad leány ma toilette-et csinált ; fürtöi, melyeket egy aczélfésű tartott össze, már nem voltak összezilálva, szabadon hagyták büszke barna arczát a rózsa­szín arczákkal. — Hová megysz ebben az időben ? kérdő Grand Justin gyanakodó hangon. — Te nagyon kiváncsi vagy ! viszonzó Bru­­nille fanyar, türelmetlen hangon. — Jogom van rá, mert tíz nap múlva nem 16SZGSZ. — No lám!. .. Addig, a­míg a pap előtt uj­­jamra nem teszed a gyűrűt, addig nem engedem meg, hogy nekem parancsolj. — Justin elégedetlenül ma­gában dümmögött. — De még­sem akarok titkot csinálni belőle, folytatá a leány, a faluba mentem piros szalagot vásárolni, hogy azt az ünnepen hajam­ba fonjam. — Hogy az emberek észrevegyenek és az erdé­szek tánczra hívjanak ugy­e ? De nem addig van; a Brunillete csak én velem fogsz tánczolni. — Azzal fogok tánczolni, akivel nekem tetszik, felelt a leány és lábával boszosan dobbantott, ha nekem úgy tetszik, még keringőt is tánczolok. — Csak tessék! de akkor én nem megyek ám a mulatságra. — Ne gonirozd magad, akad majd más, a­ki oda vezet. — Váljék nekik egészségükre. — Ejnye, dümmögő Tristan, úgy hiszem hogy ezek még összevesznek. —­ Hallgass! A két szerelmes hátat fordított egymásnak, egy perezre csend állott be, és Grand Justin az er­dő felé készült menni. — Justin!kezdő Brunille a szót. — Menj csak a piros szalagok után! — Hogy­ lehet valaki olyan rosz és haragos ? folytatá a leány hízelgőbb hangon . . . Hiszen jól tu­dod, hogy csak a te kedvedért csinosítom magamat. — Hát az erdészek ? felelt a másik egy lépést hátrálva. — Nevetem őket és csak téged szeretlek! kiál­tott fel a leány, és megfogta a legény kabátját, egye­nest szeme közé nézett, és csábító hizelkedéssel az­­ ifjú vállára borult.­­ Az ember nincs fából és Justin engedett. Is­mét csend állott be, de az esőbe csókok nesze is vegyült. — Ha udvarias volnál, folytatá Brunille, duz­­zogás helyett elkísérnél egy darabig. . — Hát a kemenezét? veté a legény olvadó hangon. — Michelin majd vigyáz rá. . .. Különben is csak a fasoron megyünk végig. ... Ne menjünk, no! és a leány oly kedvesen bólintott fejével, hogy Grand Justin nem állott ellent és a pár karon fogva to­vább ment. — A gyáva, mormogott boszosan Tristan.. . . Itt van ii az undina; mindenütt egyforma, alul és felül, falun és városban. Esküszöm az erdőre, hogy agglegény­­bőrben halok meg. — Ne esküdözzél barátom, ki tudja, hátha az undinák bosszút állanak rajtad és legbüvösebb forrá­sukban eviczkéltetnek meg ? . . . (Folyt. köv.) Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva. Budapest, cet. 19. (A honvédelmi miniszter) az or­szág valamennyi törvényhatóságához következő ren­ ,­deletet küldötte: Minthogy a véderőről szóló 1868-­­ ik évi XI-ik törvényczikk 17-ik §-ának értelme sze­­rint mindenki ,a ki ezen (a 17-ik §-ban foglalt) ala-­­­pokon ideiglen felmentetett, de felmentési czime idő- i közben megszűnt, vagy ki annak feltételeit nem tel­ ,­jesiti, korosztályához képest a hadseregbe, haditen­­gerészetbe, vagy a honvédségbe való belépés kötele­­zettsége alá esik;« — minthogy továbbá a véderő­ről szóló törvény végrehajtására vonatkozó utasítás­ban, a nyilvántartásban állott s­­zemvesztés követ­keztében a honvédség állományába felavatott egyé­nekkel való bánásmód nincsen szabályozva, rendelet a­mint következik: 1. Azon védkötelesek, kik a 3-ik vagy ma­gasabb korosztályban, a póttartalék befejező zárszá­mánál nagyobb sorsszámaik folytán a honvédség nyilvántartásába áthelyeztettek, ha felmentési jog­i czímük elvesztése következtében a honvédséghez be­soroztatnak, az alább elősorolandó kivételekkel, ki­­­képeztetés végett, az ugyanazon évben besorozot ujonczokkal együtt, vagy az azon évbeli őszi, vagy a jövő évi tavaszi ujoncz-járványhoz hivandók be;­­ szolgálattétel és altiszti vagy tiszti kiképzés alá azonban fölmentendők, kivéve ha erre önként jelent­keznének és 8 heti kiképeztetésük után időnként csakis az őszi gyakorlatokra szólítandók be a velük ugyananazon egy évfolyamban álló honvédekkél együtt. 2) A honvédséghez már besorozva volt s abból értekezési után elbocsátott és a nyilvántartásba át­helyezett egyének, a­kik már ki voltak képezve, ha elbocsátási jogczímüket későbben elvesztik is, csak az őszi gyakorlatokra hívandók be a megfelelő évfo­lyambeliekkel, ha pedig az ily egyének még nem lettek volna kiképezve, 8 heti kiképeztetés végett szintén beszólítandók. 3) A fenntebbi szabály alól a következő kivé­teleknek lesz helye : a) azok, kik felmentési jogczimüket elvesztvén, besoroztatnak, de a nyilvántartásnak 7-ik vagy ma­gasabb évfolyamában állanak, további rendeletemig, sem kiképzés, sem szolgálattétel végett, sem pedig fegyvergyakorlatra nem hívandók be, kivévén a moz­gósítás esetét. b) Azon egyének, a­kik felmentési, illetőleg el­bocsátási czimüket azért vesztették el, mert munka­képes öcscsük vagy más férfi rokonuk életkoruk 18-ik évét elérte egyelőre, és említett testvérük vagy férfi rokonuk hadkötelezettsége kérdésének eldöntéséig szintén az a) pont alatti kedvezményben részesí­­tendők­. Ha azután ezen testvér vagy férfirokon hadkö­teles korba jutván, vagy a honvédséghez és állandó köztartalékhoz soroztatik be, vagy pedig mind­há­rom korosztályában alkalmatlannak találtatik az ezen pont elején említett egyén kiképezésre és őszi gyakorlatra épen úgy hívandó be, mint az 1-ső és 2-ik pont alatt említett czímvesztett védköteles. Ha pedig a kérdéses testvér vagy más férfiro­­kon a hadsereghez soroztatik be és ez által az illető egyénnek felmentési vagy elbocsátási czime egyéb viszonyok fennállása mellett újra feléled, elbocsátás­nak és ennélfogva a nyilvántartásba való újabb áthe­lyezésnek van helye. Minden félreértés kikerülése végett felemb­en­, hogy a nyilvántartandók 7-ik évfolyamába az ivét betölték; mindazok, a­kik a honvédség anya­­könyvi állományába tartoznak, és így a fenntebbi i) és b) betű alatt említett egyének is, kivétel nélkül minden évben kötelesek megjelenni. (A szerb congressus tizenötös bizottsága), mint már említek, végkép elfo­gadta a szervezeti statútumot, melyet mi is közöl­tünk. Előadóvá Maximovics választatott. A bizottság következő jelentést terjesztett a congressus elé : »A sept. 15-én 84. sz. a. kiküldött tizenötös bizott­ság, melynek az volt feladata, hogy azon congressusi szervezeti szabályzat alapján, melyet az 1870. és 1871-ki congressusok készítettek, s figyelemmel azon megjegyzésekre, melyeket a magyar kir. vallás- és közoktatási minisztérium s a püspöki zsinat időközben erre nézve tett, a szerb nemzeti egyházi congressus szervezetéről javaslatot terjeszszen elő, — befejezte munkáját s van szerencséje javaslatát ezennel elő­terjeszteni. E javaslatból a congressus meg fog győződni, hogy a bizottság az alapelvekre nézve szigorúan az előbbi congressusok által megállapított alaphoz vat . ----------- --- -■■■■■'ra miniT-nr«—■—n—mniT ' 1 ""■nT'—iM¥Tn~7ra­­gaszkodott s oda törekedett, hogy ez elvek végrehaj­tásában a kormány, illetőleg a püspöki zsinat kíván­ságát a nép érdekeivel öszhangzatba hozza. Minthogy a bizottsági javaslat egészében az összes bizottsági tagok közös munkálkodásának ered­ménye, s minthogy egyes bizottsági tagok fenntartot­ták maguknak a jogot némely pontokra nézve külön véleményüket a congressusban kifejezésre juttatni, a bizottság azt indítványozta, hogy a congressus a szerb egyházi nemzeti zsinat szervezetére vonatkozó bizottsági javaslatot a részletes vita alapjául elfo­gadja. Branovacsky, elnök, dr. Maximovics, bizott­sági előadó.« (H a­d f ö l s z e r e l­é s i ügy.) A buda­pesti kereskedelmi és iparkamara számos fővárosi és vidéki iparos óhajtása folytán, a cs. és kir. közös had­ügyminisztériumhoz ama kérelmet intézte, hogy az évenkénti közversenynek fönntartott s az óbudai ka­tonai ruhatárban közszemléletre kitett ruházati és fölszerelési czikkek közül egy-egy mintát, az ajánlati határidőnek leteltével leendő visszatérítés mellett átengedjen. Tegnap a cs. és kir. közö­s hadügyminisztérium részéről ezen ügyben a kamarához következő tar­talmú leirat érkezett: »A cs. és kir. közös hadügyminisztérium saj­nálatát fejezi ki a fölött, hogy a kamara f. é. octóber 11-én 1746 sz. a. kelt fölterjesztésében előadott ké­relemnek helyt nem adhat, mert minden katonai ruhatár a szállítandó különböző nemű czikkek közül csak egy, a naponkénti szolgálattételhez elkerülhet­­ően szükséges mintával bír, újabbak pedig az id­ő rövidsége miatt a megállapított ajánlati határidő le­­j­járta előtt be nem szereztethetnének. Ez évben aján­latra a mintáknak szaporítása pedig azért nem lát­szott szükségesnek, mert azelőtt mind a katonai ru­határ székhelyén, mind az azon kívül lakó iparosok ennél a mintákat mindenkor nehéz­ség nélkül meg­tekinthették. Egyébiránt jövőben intézkedés fog létezni az iránt, hogy mindazon ruházati és felszerelési hadi­­czikkeknek mintái, a­melyeknek szállítása az évi köz­versenynek fönntartatik, szaporittassanak és a buda­pesti (ó­budai) 2-dik számú katonai ruhatár által egy-egy példány a budapesti kereskedelmi és ipar­kamarának azok épségben való fenntartása és az aján­lati határidőnek leteltével leendő visszaadásáérti jótállása mellett rendelkezésére bocsáttassák.­ Ennélfogva a budapesti kereskedelmi és ipar­kamara figyelmezteti mindazon kereskedőket és ipa­rosokat, kik ezen szállításban résztvenni szándékoz­nak, hogy az ezen szállításokra vonatkozó hirdetmé­nyek, szerződési tervezetek és a szállítandó czikkek­­n£k jegyzéke a budapesti kereskedelmi és iparkama­ra hivatalos helyiségében (új tőzsde épület II. eme­let) a minták nedis a budaresti (ó­ hu­dait Varanoi Kerkapoly Károly egyetemi felolvasásából. Tartatott a budapesti egyetemen, oct. 19. Midőn 9 évi megszakítás után újra a tanári pályán kez­dném működésemet, teszem azt teljes tu­datában az e téren rám várakozó feladat magas emel­kedettségének. Az igazság keresése, a tudományos téren való bivárlás már magában véve is olyan, melynél magasabbat, emberhez méltóbbat hiába ke­resünk ; hogy ez még emelkedettebb, még m­agaszto­­sabb legyen, ez csak az oknál fogva lehetséges, ha annak kezelését, művelését nem magunkba zárkózot­­tan tartjuk, hanem mintegy azokkal együtthaladva, kik magasabb szempontból, tudománysóvár kebellel jöttek ide tudományt szerzendők — közöljük. A tanár működése, ki önmagába zárkózottan csak magának búvárkodik, hivatásának csak félig felel meg. A tanár csak akkor felel meg hivatásának, ha azt mit csendes szobájában búvárkodva keresett, az elfogulatlanul hallgatókkal közli, hogy előadásai által velük egy erkölcsi testté váljék.

Next