Pesti Napló, 1874. október (25. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-18 / 239. szám

Budapest, Vasárnap, October 18.1874. 239 szám 25. évf folyam. Szerkesztési frutin, Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épfilet. Barátok-tere, Ath­enaeum-épfilet. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi­átok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, Idátét körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Eléll­etési feltételéig Postán küldve, vagy Budapestet há-hoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 5 hónapra . . . 6 frt —­ka, 6 hónapra . .­­ 12 » _— » Az esti kiadás postai különküldéseérs felülfizetés évnegyedenként 1 f­orint. Az előfizetés az év folytán*mindég hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hő ela­­sápjától n­ámittatik.­­ Hirdetései szintúgy mint­ előfizetéssel a KIADÓ­HIVATALRA, Sarátok­ tere, Athenaeum-épüa küldendők, Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre.........................24 frt. Fél évre..............................12 frt. Negyed évre . . . • ® frt. Egy hóra...........................2 frt. HP* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (Ferencziek­­ tere, Athenaeum­­épü­let) küldendő. a „P. Napló" szerkesztő- és niavó-h­ivatala. Budapest, oct. 17. A kereskedelmi s­zámszövetség. I. Két bécsi lap, a »Presse« s a »N. Wiener Tageblatt« tüzetesen foglalko­zik a vámszövetségről tegnapelőtt megjelent czikkünkkel. El kell ismerni, hogy mindketten és különösen a »Presse« tartalmas­ indoko­lással küzdenek a maguk szempontjából az általunk fölvetett javaslat ellen, mint az egyetlen magyar lap, mely hozzászólt, értjük a »Hont«. Egyébiránt a »N. W. T.« szeme ugyan­azon ponton akadt meg legelőször, melyen a »Hon«-é. Előre megmondottuk, hogy az első kifogás közjogi természetű lesz. Oly közel fek­szik az az érv, hogy a felületesség rögtön megragadja és szélesre tapossa. A »Hon« föl­fedezi, hogy javaslatunk szerint a közvetett adók okvetlenül a delegációk elé kerülnének, a „W. T.« pedig csattanósan azzal az egy szó­val formulázza eszménket, hogy mi »Reichs­­s­­­e­u­e­r «-t hozunk javaslatba. Ezért az ötletért bizonyosan irigyli a »Hon« a nevezett bécsi lapot. Ennek az egy szónak: birodalmi, vagy közös adó, nagy dobbal való terjesztése — azt hiszik — ké­pes megdönteni minden higgadt tervet, mely a magyar kincstárnak milliókat mentene meg. De hát csakugyan birodalmi, közös adó lenne a fogyasztási adó, ha egészen úgy, mint eddig Magyarország részéről kizárólag az or­­szá­ggyűlés által szavaztatik meg, és kizárólag a magyar kormány által kezeltetik? Vagy talán a vám, a­mely szintén csak egy neme a fogyasztási adóknak, már birodalmi adó azon okból, mert közvetlen szolgáltatják be a közös szükségletek fedezésére ? A » N. W. T.« egy jelszót hallott a napokban, mely megza­varta adópolitikai fogalmait. Künn a német bi­rodalomban, Eisenachban egy­ új Reichsteuer­­ről beszéltek, a birodalmi jövedelem­adó­ról, és ezt a jelszót, akár illik, akár nem, csak csattanjon, az általunk felvetett eszmére akarja ráerőszakolni. Az említett bécsi lap egyébiránt az ál­talunk fölvetett javaslat ellenében csak egy argumentumot képes felhozni. És ez úgy szól, hogy a magyarok bizony nem azért te­szik a czukrot a kávéjukba, hogy az osztrák kincstárnak valamit fizethessenek; valamint hogy a bécsi fogyasztó nem azért veszi a hosszú szarvú magyar ökröt és a magyar búzát, hogy m meggazdagítsa a magyar földmí­vest. Az egyik olyan igaz, mint a másik. A különbség csak ott van, hogy azért a magyar búzáért nem fizetnek sem itt, sem ott adót ; a hosszú szarvú ökörért, ha Bécsben költe­­tik el, ott fizetik az adót is; a czukorért pe­dig, melyet a magyar ember kávéjába tesz Máramaros valamelyik zugában, a legna­gyobb részben az osztrák állampénztárba foly az adó. Komolyabb természetűek a »Presse« észrevételei. Készségesen állunk szembe ar­gumentumaival, csak arra figyelmeztetjük és arra hívjuk föl, hogy intézze azokat egyedül a »Pesti Napló« ellen, de ne keresse nyilat-'­kozatainkban a kormánynak programmját. Mindenekelőtt constatálnunk kell,­ hogy a »Presse« helytelenül idézi az 1867-ki előz­ményeket. A nevezett lap szerint a pénzügyi rendezés fölött tanácskozott országos küldött­ségek a czukor- és söradó kérdésével is fog­lalkoztak és csak a magyar deputatió makacs ellenzése folytán záratott ki ezen két adó a közös bevételek sorából. Ezen állításnak nem­csak az említett küldöttségek összes iromá­nyai mondanak ellent, hanem nem is volt le­hetőség arra, hogy e kérdés a küldöttség előtt fölvettessék. Ott egyedül a qvótá­­ról és az államadósságokról lehetett szó s a közvetett adók kér­dése akkor már rég el volt döntve nálunk az 1867. XH., Lajthán túl a megfelelő kiegye­zési törvény­nyel. Ép oly téves a »Presse« azon állítása, hogy a quotának kiszámításakor nem enged­tetett meg magyar részről, hogy az indirect adók is tekintetbe vétessenek. A tények épen ellenkezőleg állanak. Osztrák részről azt követelték, hogy egyedül a direct adók és pedig ezek is, nem a valóságos befizetés, hanem a kirovás mértéke szerint vétessenek alapul az adóképesség, vagyis a quota meghatározására. E követe­léssel szemben Csengery Antal egy remek üzenetben kifejtette, hogy mennyire igazság­talan ezen alap, és hogy a fogyasztási adók a közvetleneknél sokkal biztosabb fokmérőt szolgáltatnak az adóképességre, és így a quótára nézve is. És e nézet győzött és elfo­gadtatott az osztrák küldöttség kebelében is. Téved tehát a „Presse“, midőn elle­nünkben az 1867-diki magyar országos kül­döttség felfogására utal. E deputatió helye­sen ítélte meg az indirect adókat a tehervi­selő képesség és a hozzájárulási mérv tekin­tetéből, és e küldöttség felfogása ma is mel­lettünk küzd, és az általunk megpendített eszme az ő szellemét követi. De erről majd bővebben szólunk köze­lebbi számunkban. A „Pesti Napló“ tárczája.­­ A fővárosból. (Északi divatok. — Róza-öböl. — Kepes ismerősök — Régi magyarok. — Utazó politikusok. — Paragrafusok.) Én fókabőrbe öltözködöm. Akinek a medve-costume jobban áll, öltsön azt vagy jelenjék meg a la rozmár, csak frakkban ne. Mert a hideg tűrhetetlen. Beaumure a sarkuta­zók tiszteletére leszállt, mely gyöngédség egy hév­mérő részé­­l csak a legnagyobb didergéssel vétet­hetik tudomásul. Az előkészületek különben más irányban is folytak. X-né egy hétig törte fejét azon probléma megoldásán, vájjon jégnapot tüzessen-e kalapjára, vagy pedig á la jéghegy fésültesse magát. A kis Gyula, ki épen most tanulta Spitzbergát, Nowája-Semlját, Grönlandiát s a többi divatos vidé­kek geographiáját, édes anyjának magánleczkéket ad. Miczi, a ki e leczkék alatt azt merte állítani, hogy Lappónia Norvégia fölött van, Gyula által ki­nevettetett s a mama keserű szemrehányásokban ré­szesítő a nevelőnőt, hogy a földrajzot oly rosszul ta­nítja. Földrajz ma oly szükséges, mint a zongora. A nevelőnő azzal mentegetőzött, hogy Miczi min­dig jól felel, ha ő kérdezi, hanem más előtt zavar­ba jön. A hideglelős a sarkutazók tiszteletére járvány­alakot öltött. A bókok egészen uj virágokat hajtanak. »Uram, ön oly könnyen tánczol, mint egy jeges medve.« — Asszonyom, megtisztelve érzem magamat. Uj vágyak serkennek a szivekben. »Mit tegyek Róza, hogy hűn szeress ?« — Eredj, eredj! »Hová?« — A 850 alá, fedezz föl egy új tengeröbölt s nevezd el Róza-öbölnek. Az erkölcsi nézetek szintén átváltoznak északi formára. Y. ur nejének lábai előtt talál egy fekete baj­szos urat: »Uram, én kérdőre vonom önt,« szól a férj a helyzethez szükséges indulattal. — »Miért? »S még kérdi?« — Úgy van. »A helyzet, melyben nem előtt találtam, elég világosan szól.» — Engedelmet uram. Grönlandban a ven­dégszeretethez tartozik, hogy a férjek felajánlják nejüket. Az egész expeditióban egyébiránt legörvende­­tesb az, hogy magyar sarkutazónk is lett. Mindenre volt már hírneves »hazánkfia«, csak a fölfedezők közt kerestünk hiába rokont. Dr. Kepes szíves volt hazánkat a civilisatiónak ezen kellékével ,ő is ellátni. Fáradozása jutalom nélkül nem maradt. Az emberek egy egészen új faját hozta létre, melyről­­előbb sem Buffon, sem Humboldt, sem senki más a hírneves természettudósok közül nem tudott semmit. Ez a faj a kaukázusi fajhoz tartozik. Alkata tökéletesen megfelel a miénknek, sem állkapcrájuk­­ban, sem koponyájuk formátiójában nem mutatko­zik eltérés. Neve : a Kepes ismerősei. Midőn Kepesék első sürgönye Norvégia csú­csáról megérkezett, mint egy villámcsapásra keletke­zett ez emberfaj. Senki sem tudta honnan jöttek és hogyan vándoroltak be. Mikor Kepeséket Hamburgban ünnepélyesen fogadták, oly végtelen szaporaság kezdett mutatkoz­ni e fajnál, hogy a statisticusok megdöbbenve álltak a jelenséggel szemben. A bécsi ünnepélyek után ellepték Buda­pestet. Közü­lök mindenki volt Kepes iskolatársa. Né­melyik Kepest régebbről ismeri. Kepesnek laktársai medicus-korában oly számmal akadnak, hogy azon gyanúba keverik az érdemes doctort, mintha szállá­sát naponként változtatta volna. Van, aki Kepesnek egykor egy tellkést adott kölcsön, mely egyszerű adat többszöri elmondás után lassanként adomává kögül. Rendkívül sokan ebédeltek Kepessel, még többen billiárdoztak vele. Találkoznak olyanok is, a­kik sarkutazó jövőjét előre megsejtették, midőn ta­pasztalták, hogy nem fázékony és a legkeményebb hideget is könnyen kiállja. »Egy vonás« Kepesről érdekes társalgási anyag s az emberi találékonyság egész csodálatosságában mutatkozik, mikor mindenből »vonást« készít. X. utoljára a Grabenen találkozott Kepessel. »Hogy vagy?« »Servus.« Kepes nagyon sietett,meg sem ál­lott. Ez is »vonás«, mely tevékenységét illustrálja. Kepes mint helyre fiú nagy szerepet játszott a bálok­ban, a szépnemet általában véve mindig kedvelte. E »vonás«, mely körülbelül megvan azokban is, akik­nek sarkutazása a városháztérről a Corsa végéig szo­kott terjedni, sajátságosan érdekes szint nyer az ál­tal, hogy Kepesben is megtaláltatik. Teringettét­ két évig meg lenni udvarlás nél­kül s azon gondolattal élni, hogy két jéghegy egy­szerre közbe veszi s megfosztja az udvarlás lehető­ségétől mindenkorra! De­­ ne legyünk háladatlanok. Mig összes tömjénünk Kepesnek tiszteletére füstöltetik fel, egy másik utazó hazánkfia busán ül Bombay kék ege alatt s arról monologisál, hogy hát róla megfeledkezett a haza ? Berzenczey László — egy szép napon eltűnik a politika láthatáráról s egy szebb napon feltűnik Jakubia kellő közepén, mint a khán foglya, mint második Vámbéry, mint kisebb kiadása Körösi Cso­m­a Sándornak és Regulynak. Azon gyanúsítás, hogy ő a Székely-Udvarhely­től Székely-Keresztúrig tett utazásának rajzait adja ki ázsiai események képen, ázsiai állapotaink daczára sem valószínű. Többet hallottunk róla; a »Bombay Times «­­nak egy elveszett számában leírja azt is, hogy fölta­lálta a régi magyarok lakhelyeit. Igen helyesen, a Gobi sivatag környékén kereste. Gobi és góbé, oly csábító hasonlatosság egy székelyre nézve, hogy leg­kevésbé sem mondható alapnélkülinek föltevése, mi­szerint őseink azon a tájon lakhattak. A jakub khán fogságában egy kirgizzel találkozott, aki megértette­­ a következő szavakat: jerv, terep, fény, tanoncz, őr-­­ zemény, vitaly, kórisme, kéjencz, szikeny, szorzás, térv, sérv, érv, mérv. . . . Ha ez a kirgiz sem igazi ősmagyar, akkor sohasem találjuk meg őseinket. Sajnálnók, ha Berzenczey példája nem von­­zana. Minek utazik Csanády Udvardiba, miért nem megy Ázsiába ? Tartson beszédeket a jakub khán ,átkos kormánya ellen. Azt hiszszük, a minisztérium szívesen szolgálna mind neki, mind a többi utazó po­litikusoknak : Madarásznak, Babesnek, Mileticsnek ingyenjegyekkel Jakubiába. Hogy a jakub khán kissé sommásan bánnék el velük, sommásabban, mint ahogy nálunk szokás, ne zavarja meg. Férfias bátorságuk sokkal tündöklőb­­ben világosodnék, mintha utazásuk czélja csak Újvi­dék vagy Pancsova s aztán tagadhatatlan a haszon, melyet a hazának úgy távollétük, mint azon alapos tanulmányok által is nyújtanának, melyeket a ma­gyar és jakab kir. ügyészségek, a magyar és jakub igazságszolgáltatás s a magyar és jakub börtönrend­­szerek körül tenni alkalmuk nyílnék. Szegény Csanády! Milyen vígan szólt az átkos közösügyes kintorna 6—7 év előtt, hogy zengett belé az ország, míg lassanként elkopott. Új zenét nem té­tetett be, hanem csak hozta-hozta a régit, daczára, hogy egyes rugói elromlottak, sőt némelyek állítása szerint egyes rugók egészen hiányoztak a kintorná­jában. Mindenki észrevette, csak ő nem. Forgatta, forgatta. A gixereken nagyot nevet a ki hallja, és a gépies verklizés legkevésbé sem tesz művészi benyo­mást, de higyyenek felőle bármit, a kikopott muzsi­kus most is úgy forgatja, mint mikor még új volt, és köröskörül járva az országban, tartogatja kalapját egy-egy garasért a 48-as vén czigányok részére. A concert már Udvardinak sem kell. Semmi­féle benyomást nem tett még az asszonyokra sem. Szomorú dolog! Kimuzsikáltuk már magunkat. Legközelebb a Sándor­ utczai országházban fogja magát ismét producálni, mert az országgyűlés megnyílik. Kedvező alkalom életlapjainknak, hogy Perczelt mint portást lerajzolják s a honatyákat, is­kolás deákoknak, kikre a professor-miniszterek el­végzendő penzumokkal várakoznak. Ha az ország­gyűlés egyéb hasznot nem hajtana, minthogy életlap­­jaink ki-kiszáradó medrébe friss vizet önt, teljesítet­te volna hivatását. Pedig még dr. Kovácsot is meg­­bo­zzantja. Kettős érdem! Az országgyűlés előhetében egy baloldali poli­tikus kérdést intéz a nemzethez: »Hol vagyunk?« Kihez intézi az érdemes politikus e kérdést ? Ha a balközépnek szól, akkor érthető, mert hogy az egykori balközép hol van most, a rendőrség erélyes nyomozásainak sem sikerülne felfedezni. De .. . tréve de politique! A honatya ismét betekint Pestre, bágyadtab­ban ugyan, mint egyébkor, de mégis megjön. Ha jól viseli magát, igen egyszerű, sőt unalmas országgyű­lés elé tekinthetünk, mert változatosságból már egy­szer dolgozni is fogunk. Terhes hivatás, nem ma­gyar embernek való! sóhajt fel a sonkázó szakbizott­ságok egyik kiérdemült tagja, aki az országházban csak a folyosót szereti, a kedélyes folyosót, a hírva­­dász folyosót, a nevető folyosót. Úgy van, harmadfél évet elvesztegetett a folyosó az utolsó félévben legyen hangos a terem. Ez a bágyadtság, ez a lankadt hangulat, mely­lyel politikai köreink feljönnek,nagyban elüt más évek­ben hozott hangulatoktól. Nem csoda! Most a hon­atya nem hoz a választótól más megbízást,mint hogy tessék dolgozni. Gyászos kilátás a jövő farsangra. A coullissier-k busán lóggatják fejüket. Semmi »mine«, semmi »contremine«, általában véve semmi más kilátás, mint paragrafus 5 paragrafus és ismét csak paragrafus. A kerepesi utón előadták a »pénz és becsü­letet«. Ezt a darabot várjuk a Sándor-utczából is. Pénzt szerzett Ghyczy, a ház becsületét ment­sék meg a honatyák. Ha kell, egy farsang árán is, ne sajnálják. Argus: Az északsarki utazók. Budapest, oct. 17. Payer és dr. Kepes urak, az észak-sark­vidéki expeditió két elsőrangú tagja, köztünk időznek. A fogadtatásnak azon melege, mely megérkeztükkor a tudományos testületek ré­széről, majd a bevonulásukat ujongva kísérő nép ezrei ajkáról nyilatkozott feléjük, bizo­nyosan mutatta már eddig is, hogy a magyar főváros lakossága teljes mélységében átérzi azon nagy vállalat fontosságát, melynek ők diadalmas hőseivé avatták föl magukat; hogy a magya­r tud lelkesülni az eszményi czélokért s magasra becsüli azon férfiakat, kik a tudomány érdekében életüket koczkára tették, kik szembeszálltak ezer ismeretlen ve­­szélylyel, csakhogy az emberiség számára a haladás útján egy nyomot meghódíthas­sanak. Hiszszük, hogy a következő napok alatt is meg fognak győződni tisztelt vendégeink arról, hogy a lelkesedés, mely első titjukban üdvözölte őket, nem divatos és illempa­rancsolta­tók a tudomány képviselői részé­ről, s nem utczai sport a lakosság szemében, hanem mély és komoly érdeklődés, s az örömnek és hálának őszinte kifejezése. És ez természetes is. A­mit az osztrák-magyar expeditió siker­ben felmutathat, annak dicsősége ugyan az összes emberiség szellemi vagyona könyvének birtoklapjára van betáblázva, abból kizáróla­gos tulajdont egyik nemzet sem igényelhet magának. De a dicsőség,­­hogy az emberiség érdekében tettünk valamit, sőt ezúttal nagyot, hogy azon bátor férfiak, a­kik a földnek eddig még nem taposott vidékire vitték a tudás fáklyáját, hozzánk tartoznak, hogy mi állí­tottuk ki a szélső előőrsöket a föld véghatá­raira : ez a dicsőség a miénk, az osztrák-magyar kettős monarchiáé, melynek még különböző nyelvet beszélő népei is osztakoztak a válla­lat hőseinek a küzdelem terére állításában. Ritka alkalom volt még az eddig, hogy hazánk Ausztriával kezet fogva, vértelen, de annál áldásosabb és közhasznú tevékenység­ben tegye becsültté magát a világ előtt. A túlsó állam kormánya leigázó czéljainak szol­gálatában, vészterhes ábrándoktól vakultan, a­mi küzdve a létért és megtámadott jo­gainkért, marczangoló viadalban amazzal, fenyegető állást foglalva el kifelé: erről volt csak nemrég is még ismeretes az a monar­chia, mely Ausztria baljóslatúlag ismert neve alatt szerepelt Európában. Ez idők — hála az égnek — megváltoztak, reméljük, vissza­­hozhatlanul. Ráállhatunk a békés verseny terére, vagy egyesített erővel működhetünk a nagy emberiségi czélok pályáján meg­mutatva a világnak, hogy e széles terje­delmű monarchia tétele nemcsak »szükséges­ség«, a­minek ezelőtt is el volt ismerve, ha­nem haszon és áldás is Európára, a művelő­désre és a békés haladás javára. Megmutat­hatjuk, hogy az osztrák-magyar monarchia népeiben a tetterő nemcsak egyoldalúlag van kifejlődve, hanem bírnak érzékkel az álta­lános és örök, nagy emberiségi czélok előmoz­dítása iránt is. Ilyen nemes törekvésnek és tevékeny­ségi iránynak volt kifejezése a közös sark­vidéki expeditió. Létrehozása is közös ere­detű; pártolói közt osztrák és magyar neve­ket találunk. S azok a bátrak, kik a „Tegett­­hof“ fedélzetén megindultak az új argonauta­­menetre, a két államnak fiai közül kerültek ki. Vegyük jó előjelnek a sikert, melyet e közös nagy vállalata a monarchia két álla­mának, annyi veszély és félve­ félt meghiúsu­lás szerencsés legyőzésével elért. Vegyük jó előjelnek a jövőre, s üdvözöljük vendégein­ket, Ausztria derék fiát és hozzá méltó honfi­társunkat magyar vendégszeretettel és magyar szívvel! Nekünk magyarokul különben is ápol­nunk kell az eszményi czélokért való fogé­konyságot, az áldozni­ tudás csíráját, az önzet­len küzdés bajnokainak cultusát. Oly keve­sen vagyunk, hogy minden számnak, mely egy embert jelent, vállára kell írnunk a lel­kesedés hatványát, mert csak így többszö­rözhetjük meg magunkat. Oly kevéssé van még biztosítva jövőnk, hogy csak a tenni kész és tenni merész férfiasság hármas vértje alatt daczolhatunk majd a viharokkal, melyek még elkövetkezhetnek. Ezért úgyis üdvözöljük az expeditió köztünk időző két jeles tagját, mint példány­képet ifjúságunk számára. Az ő példájuk, mely a jéghegyeken keresztül az önfeláldozó küzdelem és rettenthetlen bátorság betűivel van fölírva, tanítsa meg ifjainkat, hogy a csüggedetlen kitartás sikert arat, s intse arra, hogy a köznapi élet csábjainál sokkal mara­dandóbb gyönyör és dicsőség rejlik a nagy és nemes czélok utáni fáradozásban. Üdvözöl­jük vendégeinket! Bécsből Budapestig. Oct. 17. Az osztrák államvaspályatársulat bécsi indó­­háza ma reggel szokatlanul élénk volt. Nagyszámú közönség gyűlt össze, hogy lássa a nap hőseit, kik Magyarország fővárosába rándulnak, mely szintén meghozza a tisztelet hódolatát a bátor férfiaknak, kik Európa csodálatát vivták ki maguk iránt. Nyolcz óra tájban jelent mely Kammer­­m­a­y­e­r polgármester az indóházban. Kevés várlatva megérkezett Payer, utána Kepes, az első a császárvadászok, az utóbbi a honvédezredorvosok egyenruhájában. Őket követte gr. W­i­­­c­z­e­k az expeditió áldozatkész maecená­­sa. A pályaudvarban E­n­g­e­r­t­h, az állam vaspá­lya egyik igazgatója üdvözölte az ünnepelteket, ren­delkezésükre bocsátván a vonat végéhez csatolt első osztályú díszkocsit. Az egybegyült közönség érdeklődéssel szem­lélte a három férfiút: W­i­t­c­z­e­k grófot, P­a­y­e­r­t és K­e­p­e­s­t, kik fővárosunk polgármesterével s E­n­gerth igazgatóval társalogtak. W­i­t­c­z­e­k gr. magas, daliás alak, a férfikor delén. Payer szikár, ideges termetű, katonás férfiú, kit jobban megviselni látszottak az utóbbi na­pok ünnepélyességei, mint ama rettenes utazások a jégmezőkön, melyekről oly kedélyesen tud beszél­getni. Képes, hogy egy szóval kifejezzünk min­dent : maga az élet, szénfekete sürű­ haja és szakálla érdekes barna arczot környeznek, mely hangosan tesz tanúbizonyságot azon állítása mellett, hogy mily ízletes és finom eledel, s mily jól eshetik bizonyos körülmények között a nyers medve- és fókahús. Nyolc­ és egynegyed órakor megindult a vonat. A reggeli hűvös idő csakhamar melegebbé változott, a­mint a ködöt eloszlatták a nap sugarai. A »Rö­mischer Kaiser« vendéglőse két palac­k bort adott útravalóul a hűvös időre való tekintettel vendégei­nek ; szerencsére elég jókor derült ki az ég, mely már a palaczkok ürességében gyönyörködhetett. Hamar múlt az idő; alighogy észrevettük, át­­haladtuk a határt s nem sokára a pozsonyi várlak csúcsai voltak a vonatról láthatók. Messzeható, harsány éljen fogadá a pozso­nyi indóházba berobogó kocsikat. Az Indóház ün­­nepiesen fel volt díszítve; az épület minden csúcsán vndoran lengette a zászlókat a szél. Tengernyi közönség foglalta el az indóház s a vágány között levő térséget. Az indóház tetején alig fért el a nézők kiváncsi tömege, míg künn, az indó­ház környékén, a­merre csak a szem láthatott, ezer­nyi nép foglalt el minden alkalmas helyet. A perronon felállított katonai zenekar harso­nája, s a meg-megújuló éljenzés közben szálltak ki vendégeink a kocsiból. A városi hatóság tagjai, élü­kön Juszti polgármesterrel testületileg jelen­tek meg. Képviselve volt ezenkívül a Pozsony­ban állomásozó sorkatonaság és honvédség, a kir. tervszék s az ottani Toldy-kör. Itt csatlakozott a vendégekhez B­e­r­e­c­z Antal, a földrajzi társulat titkára, ki azoknak a társulat dísztagsági okmányát nyujtá át. Juszti polgármester, a mint elhangzott a riadó éljen, a következő beszéddel üdvözölte a vendé­geket : »Uraim! Engedjék meg önök, hogy édes ha­zánk határán szívélyes »hozott Isten«-t mondjunk önöknek, s kifejezést adjunk azon örömteli érzel­meknek, melyek kebleinket eltöltik, midőn önöket annyi veszély után körünkben érdemekkel koszorúzva láthatjuk. Tartsa meg az Isten sokáig önöket, hogy szerzett ismereteiket sikerrel érvényesíthessék a tu­domány terén.« (Zajos éljenzés.) Utána Mednyánszky Sándor b. a pozsonyi természettudományi társulat nevében németül a kö­vetkezőket mondá: »Nagyon tisztelt uraim! A pozsonyi termé­szettudományi társulat tagjai örömmel üdvözlik önö­ket e haza határán s lelkesedve róják le önök iránt a tisztelet és csodálat megérdemlett adóját, kik fel­áldozták önmagukat az emberiség s a tudomány ér­­­­dekében, s oly tettet hajtottak végre, mely ragyogó betűkkel lesz feljegyezve mindenha a történet elévül­­hetlen emlékkönyvébe. Ha idegen országok bámu­lattal viseltetnek az önök tettei iránt, mily büszke­ség dobogtathatja akkor a mi kebleinket, kik önö­ket a mieinknek nevezhetjük. Az Isten önöket so­káig tar­ja meg!» (Lelkes éljenzés.) Ezután Kepeshez fordulva, magyarul így folytatá: »És ön, mint ez ország szülötte, engedje meg, hogy édes hazánk nyelvén lelkesedve adjak kifeje­zést azon örömnek, hogy magyar szív, magyar ész és magyar bátorság oly dicsőn voltak képviselve az önök diadalútjában. Az Isten számunkra sokáig tartsa meg!« (Viharos éljenzés.) Utána O­r­o­s­z­i, a pozsonyi Toldy-kör el­nöke szólott ekképen: »A pozsonyi Toldy-kör, mint közművelődési egylet nevében üdvözöljük önöket itt, uraim, a hajdani koronázási város színhelyén, és kifejezést adva örö­münknek szerencsés visszajövetelük fölött, azt óhajt­juk, hogy tapasztalataikat, melyeket ott a távolban az északi fény ragyogó sugarainál gyűjtöttek, itt a verőfényes ég alatt gyümölcsöztessék a közművelődés javára. Éljenek!« (Hosszan tartó éljenzés.) Payer főhadnagy, ki alig győzte a beszédek végeztével tollas kalapjával megköszönni a meg­­megújuló éljenvihart, németül így felelt : »Meghatva mondok önöknek köszönetet a szí­ves fogadtatásért, melyben bennünket részesítenek. Lelkemből örülök, hogy azon ország földjén állok, melynek fiai a tudományos kutatás szerény harczosai iránt ily kitüntető érdeklődéssel viseltetnek. Fogad­ják önök szívből eredt köszönetünket.« (Élénk él­jenzés.) Utána Kepes szólt ekképen : »Azon szives fogadtatás, mely bennünket a ci­­vilisatio legészakibb pontjától Bécsig kisért, bizonyá­ra nagy örömet gerjesztett mindnyájunk keblében ; de ha lélekemelőleg hat barátomra azon megtisztel­tetés, melylyel bennünket jelenleg Pozsony városa fo­gad, kétszeresen fokozott hatással bír az reám nézve, ki két évi hosszú vándorlás után most lépek először hazám szentelt földére. Nem vagyok képes ékes sza­vakkal kifejezni keblem érzelmeit; de higyjük el ne­kem, hogy ezen fogadtatás emléke szivemben örökké élni fog.« És újra felhangzott a viharos éljen. A zene megszólalt, a nők kendőikkel intettek búcsút, s a vo­nat a lelkesült közönség zajos üdvkiáltásai közt ro­bogott tovább. A közbeeső állomásokon mindenütt több-ke­vesebb közönség gyűlt össze, mely éljenzéssel üdvö­zölte a vendégeket. Érsekujvárott az indóház udvara zsúfolva volt közönséggel. Az étterem bejáratánál M­i­k­­­ó­s­fi járásbiró fogadá a vendégeket, szólván ekképen: »Uraim! Érsekújvár város közönsége gyűlt itt össze, hogy önöket, a tudomány hőseit üdvözölje. Nincs itt pompa, nincsenek lobogóink; nincsenek közöttünk érdemrendekkel díszített csillogó egyen­ruhák , de kebleinkben őszinte, mély hódolat honol azon férfiak iránt, kik a tudomány érdekében any­­nyit szenvedtek, oly fényes diadalt vívtak ki, hogy méltán helyet érdemelhetnek Európa legkitűnőbb

Next