Pesti Napló, 1874. október (25. évfolyam, 224-250. szám)
1874-10-18 / 239. szám
Budapest, Vasárnap, October 18.1874. 239 szám 25. évf folyam. Szerkesztési frutin, Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épfilet. Barátok-tere, Athenaeum-épfilet. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziátok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, Idátét körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Elélletési feltételéig Postán küldve, vagy Budapestet há-hoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra . . . 6 frt —ka, 6 hónapra . . 12 » _— » Az esti kiadás postai különküldéseérs felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán*mindég hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hő elasápjától námittatik. Hirdetései szintúgy mint előfizetéssel a KIADÓHIVATALRA, Sarátok tere, Athenaeum-épüa küldendők, Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre.........................24 frt. Fél évre..............................12 frt. Negyed évre . . . • ® frt. Egy hóra...........................2 frt. HP* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (Ferencziek tere, Athenaeumépület) küldendő. a „P. Napló" szerkesztő- és niavó-hivatala. Budapest, oct. 17. A kereskedelmi számszövetség. I. Két bécsi lap, a »Presse« s a »N. Wiener Tageblatt« tüzetesen foglalkozik a vámszövetségről tegnapelőtt megjelent czikkünkkel. El kell ismerni, hogy mindketten és különösen a »Presse« tartalmas indokolással küzdenek a maguk szempontjából az általunk fölvetett javaslat ellen, mint az egyetlen magyar lap, mely hozzászólt, értjük a »Hont«. Egyébiránt a »N. W. T.« szeme ugyanazon ponton akadt meg legelőször, melyen a »Hon«-é. Előre megmondottuk, hogy az első kifogás közjogi természetű lesz. Oly közel fekszik az az érv, hogy a felületesség rögtön megragadja és szélesre tapossa. A »Hon« fölfedezi, hogy javaslatunk szerint a közvetett adók okvetlenül a delegációk elé kerülnének, a „W. T.« pedig csattanósan azzal az egy szóval formulázza eszménket, hogy mi »Reichsseuer «-t hozunk javaslatba. Ezért az ötletért bizonyosan irigyli a »Hon« a nevezett bécsi lapot. Ennek az egy szónak: birodalmi, vagy közös adó, nagy dobbal való terjesztése — azt hiszik — képes megdönteni minden higgadt tervet, mely a magyar kincstárnak milliókat mentene meg. De hát csakugyan birodalmi, közös adó lenne a fogyasztási adó, ha egészen úgy, mint eddig Magyarország részéről kizárólag az országgyűlés által szavaztatik meg, és kizárólag a magyar kormány által kezeltetik? Vagy talán a vám, amely szintén csak egy neme a fogyasztási adóknak, már birodalmi adó azon okból, mert közvetlen szolgáltatják be a közös szükségletek fedezésére ? A » N. W. T.« egy jelszót hallott a napokban, mely megzavarta adópolitikai fogalmait. Künn a német birodalomban, Eisenachban egy új Reichsteuerről beszéltek, a birodalmi jövedelemadóról, és ezt a jelszót, akár illik, akár nem, csak csattanjon, az általunk felvetett eszmére akarja ráerőszakolni. Az említett bécsi lap egyébiránt az általunk fölvetett javaslat ellenében csak egy argumentumot képes felhozni. És ez úgy szól, hogy a magyarok bizony nem azért teszik a czukrot a kávéjukba, hogy az osztrák kincstárnak valamit fizethessenek; valamint hogy a bécsi fogyasztó nem azért veszi a hosszú szarvú magyar ökröt és a magyar búzát, hogy m meggazdagítsa a magyar földmívest. Az egyik olyan igaz, mint a másik. A különbség csak ott van, hogy azért a magyar búzáért nem fizetnek sem itt, sem ott adót ; a hosszú szarvú ökörért, ha Bécsben költetik el, ott fizetik az adót is; a czukorért pedig, melyet a magyar ember kávéjába tesz Máramaros valamelyik zugában, a legnagyobb részben az osztrák állampénztárba foly az adó. Komolyabb természetűek a »Presse« észrevételei. Készségesen állunk szembe argumentumaival, csak arra figyelmeztetjük és arra hívjuk föl, hogy intézze azokat egyedül a »Pesti Napló« ellen, de ne keresse nyilat-'kozatainkban a kormánynak programmját. Mindenekelőtt constatálnunk kell, hogy a »Presse« helytelenül idézi az 1867-ki előzményeket. A nevezett lap szerint a pénzügyi rendezés fölött tanácskozott országos küldöttségek a czukor- és söradó kérdésével is foglalkoztak és csak a magyar deputatió makacs ellenzése folytán záratott ki ezen két adó a közös bevételek sorából. Ezen állításnak nemcsak az említett küldöttségek összes irományai mondanak ellent, hanem nem is volt lehetőség arra, hogy e kérdés a küldöttség előtt fölvettessék. Ott egyedül a qvótáról és az államadósságokról lehetett szó s a közvetett adók kérdése akkor már rég el volt döntve nálunk az 1867. XH., Lajthán túl a megfelelő kiegyezési törvénynyel. Ép oly téves a »Presse« azon állítása, hogy a quotának kiszámításakor nem engedtetett meg magyar részről, hogy az indirect adók is tekintetbe vétessenek. A tények épen ellenkezőleg állanak. Osztrák részről azt követelték, hogy egyedül a direct adók és pedig ezek is, nem a valóságos befizetés, hanem a kirovás mértéke szerint vétessenek alapul az adóképesség, vagyis a quota meghatározására. E követeléssel szemben Csengery Antal egy remek üzenetben kifejtette, hogy mennyire igazságtalan ezen alap, és hogy a fogyasztási adók a közvetleneknél sokkal biztosabb fokmérőt szolgáltatnak az adóképességre, és így a quótára nézve is. És e nézet győzött és elfogadtatott az osztrák küldöttség kebelében is. Téved tehát a „Presse“, midőn ellenünkben az 1867-diki magyar országos küldöttség felfogására utal. E deputatió helyesen ítélte meg az indirect adókat a teherviselő képesség és a hozzájárulási mérv tekintetéből, és e küldöttség felfogása ma is mellettünk küzd, és az általunk megpendített eszme az ő szellemét követi. De erről majd bővebben szólunk közelebbi számunkban. A „Pesti Napló“ tárczája. A fővárosból. (Északi divatok. — Róza-öböl. — Kepes ismerősök — Régi magyarok. — Utazó politikusok. — Paragrafusok.) Én fókabőrbe öltözködöm. Akinek a medve-costume jobban áll, öltsön azt vagy jelenjék meg a la rozmár, csak frakkban ne. Mert a hideg tűrhetetlen. Beaumure a sarkutazók tiszteletére leszállt, mely gyöngédség egy hévmérő részél csak a legnagyobb didergéssel vétethetik tudomásul. Az előkészületek különben más irányban is folytak. X-né egy hétig törte fejét azon probléma megoldásán, vájjon jégnapot tüzessen-e kalapjára, vagy pedig á la jéghegy fésültesse magát. A kis Gyula, ki épen most tanulta Spitzbergát, Nowája-Semlját, Grönlandiát s a többi divatos vidékek geographiáját, édes anyjának magánleczkéket ad. Miczi, a ki e leczkék alatt azt merte állítani, hogy Lappónia Norvégia fölött van, Gyula által kinevettetett s a mama keserű szemrehányásokban részesítő a nevelőnőt, hogy a földrajzot oly rosszul tanítja. Földrajz ma oly szükséges, mint a zongora. A nevelőnő azzal mentegetőzött, hogy Miczi mindig jól felel, ha ő kérdezi, hanem más előtt zavarba jön. A hideglelős a sarkutazók tiszteletére járványalakot öltött. A bókok egészen uj virágokat hajtanak. »Uram, ön oly könnyen tánczol, mint egy jeges medve.« — Asszonyom, megtisztelve érzem magamat. Uj vágyak serkennek a szivekben. »Mit tegyek Róza, hogy hűn szeress ?« — Eredj, eredj! »Hová?« — A 850 alá, fedezz föl egy új tengeröbölt s nevezd el Róza-öbölnek. Az erkölcsi nézetek szintén átváltoznak északi formára. Y. ur nejének lábai előtt talál egy fekete bajszos urat: »Uram, én kérdőre vonom önt,« szól a férj a helyzethez szükséges indulattal. — »Miért? »S még kérdi?« — Úgy van. »A helyzet, melyben nem előtt találtam, elég világosan szól.» — Engedelmet uram. Grönlandban a vendégszeretethez tartozik, hogy a férjek felajánlják nejüket. Az egész expeditióban egyébiránt legörvendetesb az, hogy magyar sarkutazónk is lett. Mindenre volt már hírneves »hazánkfia«, csak a fölfedezők közt kerestünk hiába rokont. Dr. Kepes szíves volt hazánkat a civilisatiónak ezen kellékével ,ő is ellátni. Fáradozása jutalom nélkül nem maradt. Az emberek egy egészen új faját hozta létre, melyrőlelőbb sem Buffon, sem Humboldt, sem senki más a hírneves természettudósok közül nem tudott semmit. Ez a faj a kaukázusi fajhoz tartozik. Alkata tökéletesen megfelel a miénknek, sem állkapcrájukban, sem koponyájuk formátiójában nem mutatkozik eltérés. Neve : a Kepes ismerősei. Midőn Kepesék első sürgönye Norvégia csúcsáról megérkezett, mint egy villámcsapásra keletkezett ez emberfaj. Senki sem tudta honnan jöttek és hogyan vándoroltak be. Mikor Kepeséket Hamburgban ünnepélyesen fogadták, oly végtelen szaporaság kezdett mutatkozni e fajnál, hogy a statisticusok megdöbbenve álltak a jelenséggel szemben. A bécsi ünnepélyek után ellepték Budapestet. Közülök mindenki volt Kepes iskolatársa. Némelyik Kepest régebbről ismeri. Kepesnek laktársai medicus-korában oly számmal akadnak, hogy azon gyanúba keverik az érdemes doctort, mintha szállását naponként változtatta volna. Van, aki Kepesnek egykor egy tellkést adott kölcsön, mely egyszerű adat többszöri elmondás után lassanként adomává kögül. Rendkívül sokan ebédeltek Kepessel, még többen billiárdoztak vele. Találkoznak olyanok is, akik sarkutazó jövőjét előre megsejtették, midőn tapasztalták, hogy nem fázékony és a legkeményebb hideget is könnyen kiállja. »Egy vonás« Kepesről érdekes társalgási anyag s az emberi találékonyság egész csodálatosságában mutatkozik, mikor mindenből »vonást« készít. X. utoljára a Grabenen találkozott Kepessel. »Hogy vagy?« »Servus.« Kepes nagyon sietett,meg sem állott. Ez is »vonás«, mely tevékenységét illustrálja. Kepes mint helyre fiú nagy szerepet játszott a bálokban, a szépnemet általában véve mindig kedvelte. E »vonás«, mely körülbelül megvan azokban is, akiknek sarkutazása a városháztérről a Corsa végéig szokott terjedni, sajátságosan érdekes szint nyer az által, hogy Kepesben is megtaláltatik. Teringettét két évig meg lenni udvarlás nélkül s azon gondolattal élni, hogy két jéghegy egyszerre közbe veszi s megfosztja az udvarlás lehetőségétől mindenkorra! De ne legyünk háladatlanok. Mig összes tömjénünk Kepesnek tiszteletére füstöltetik fel, egy másik utazó hazánkfia busán ül Bombay kék ege alatt s arról monologisál, hogy hát róla megfeledkezett a haza ? Berzenczey László — egy szép napon eltűnik a politika láthatáráról s egy szebb napon feltűnik Jakubia kellő közepén, mint a khán foglya, mint második Vámbéry, mint kisebb kiadása Körösi Csoma Sándornak és Regulynak. Azon gyanúsítás, hogy ő a Székely-Udvarhelytől Székely-Keresztúrig tett utazásának rajzait adja ki ázsiai események képen, ázsiai állapotaink daczára sem valószínű. Többet hallottunk róla; a »Bombay Times «nak egy elveszett számában leírja azt is, hogy föltalálta a régi magyarok lakhelyeit. Igen helyesen, a Gobi sivatag környékén kereste. Gobi és góbé, oly csábító hasonlatosság egy székelyre nézve, hogy legkevésbé sem mondható alapnélkülinek föltevése, miszerint őseink azon a tájon lakhattak. A jakub khán fogságában egy kirgizzel találkozott, aki megértette a következő szavakat: jerv, terep, fény, tanoncz, őr- zemény, vitaly, kórisme, kéjencz, szikeny, szorzás, térv, sérv, érv, mérv. . . . Ha ez a kirgiz sem igazi ősmagyar, akkor sohasem találjuk meg őseinket. Sajnálnók, ha Berzenczey példája nem vonzana. Minek utazik Csanády Udvardiba, miért nem megy Ázsiába ? Tartson beszédeket a jakub khán ,átkos kormánya ellen. Azt hiszszük, a minisztérium szívesen szolgálna mind neki, mind a többi utazó politikusoknak : Madarásznak, Babesnek, Mileticsnek ingyenjegyekkel Jakubiába. Hogy a jakub khán kissé sommásan bánnék el velük, sommásabban, mint ahogy nálunk szokás, ne zavarja meg. Férfias bátorságuk sokkal tündöklőbben világosodnék, mintha utazásuk czélja csak Újvidék vagy Pancsova s aztán tagadhatatlan a haszon, melyet a hazának úgy távollétük, mint azon alapos tanulmányok által is nyújtanának, melyeket a magyar és jakab kir. ügyészségek, a magyar és jakub igazságszolgáltatás s a magyar és jakub börtönrendszerek körül tenni alkalmuk nyílnék. Szegény Csanády! Milyen vígan szólt az átkos közösügyes kintorna 6—7 év előtt, hogy zengett belé az ország, míg lassanként elkopott. Új zenét nem tétetett be, hanem csak hozta-hozta a régit, daczára, hogy egyes rugói elromlottak, sőt némelyek állítása szerint egyes rugók egészen hiányoztak a kintornájában. Mindenki észrevette, csak ő nem. Forgatta, forgatta. A gixereken nagyot nevet a ki hallja, és a gépies verklizés legkevésbé sem tesz művészi benyomást, de higyyenek felőle bármit, a kikopott muzsikus most is úgy forgatja, mint mikor még új volt, és köröskörül járva az országban, tartogatja kalapját egy-egy garasért a 48-as vén czigányok részére. A concert már Udvardinak sem kell. Semmiféle benyomást nem tett még az asszonyokra sem. Szomorú dolog! Kimuzsikáltuk már magunkat. Legközelebb a Sándor utczai országházban fogja magát ismét producálni, mert az országgyűlés megnyílik. Kedvező alkalom életlapjainknak, hogy Perczelt mint portást lerajzolják s a honatyákat, iskolás deákoknak, kikre a professor-miniszterek elvégzendő penzumokkal várakoznak. Ha az országgyűlés egyéb hasznot nem hajtana, minthogy életlapjaink ki-kiszáradó medrébe friss vizet önt, teljesítette volna hivatását. Pedig még dr. Kovácsot is megbozzantja. Kettős érdem! Az országgyűlés előhetében egy baloldali politikus kérdést intéz a nemzethez: »Hol vagyunk?« Kihez intézi az érdemes politikus e kérdést ? Ha a balközépnek szól, akkor érthető, mert hogy az egykori balközép hol van most, a rendőrség erélyes nyomozásainak sem sikerülne felfedezni. De .. . tréve de politique! A honatya ismét betekint Pestre, bágyadtabban ugyan, mint egyébkor, de mégis megjön. Ha jól viseli magát, igen egyszerű, sőt unalmas országgyűlés elé tekinthetünk, mert változatosságból már egyszer dolgozni is fogunk. Terhes hivatás, nem magyar embernek való! sóhajt fel a sonkázó szakbizottságok egyik kiérdemült tagja, aki az országházban csak a folyosót szereti, a kedélyes folyosót, a hírvadász folyosót, a nevető folyosót. Úgy van, harmadfél évet elvesztegetett a folyosó az utolsó félévben legyen hangos a terem. Ez a bágyadtság, ez a lankadt hangulat, melylyel politikai köreink feljönnek,nagyban elüt más években hozott hangulatoktól. Nem csoda! Most a honatya nem hoz a választótól más megbízást,mint hogy tessék dolgozni. Gyászos kilátás a jövő farsangra. A coullissier-k busán lóggatják fejüket. Semmi »mine«, semmi »contremine«, általában véve semmi más kilátás, mint paragrafus 5 paragrafus és ismét csak paragrafus. A kerepesi utón előadták a »pénz és becsületet«. Ezt a darabot várjuk a Sándor-utczából is. Pénzt szerzett Ghyczy, a ház becsületét mentsék meg a honatyák. Ha kell, egy farsang árán is, ne sajnálják. Argus: Az északsarki utazók. Budapest, oct. 17. Payer és dr. Kepes urak, az észak-sarkvidéki expeditió két elsőrangú tagja, köztünk időznek. A fogadtatásnak azon melege, mely megérkeztükkor a tudományos testületek részéről, majd a bevonulásukat ujongva kísérő nép ezrei ajkáról nyilatkozott feléjük, bizonyosan mutatta már eddig is, hogy a magyar főváros lakossága teljes mélységében átérzi azon nagy vállalat fontosságát, melynek ők diadalmas hőseivé avatták föl magukat; hogy a magyar tud lelkesülni az eszményi czélokért s magasra becsüli azon férfiakat, kik a tudomány érdekében életüket koczkára tették, kik szembeszálltak ezer ismeretlen veszélylyel, csakhogy az emberiség számára a haladás útján egy nyomot meghódíthassanak. Hiszszük, hogy a következő napok alatt is meg fognak győződni tisztelt vendégeink arról, hogy a lelkesedés, mely első titjukban üdvözölte őket, nem divatos és illemparancsoltatók a tudomány képviselői részéről, s nem utczai sport a lakosság szemében, hanem mély és komoly érdeklődés, s az örömnek és hálának őszinte kifejezése. És ez természetes is. Amit az osztrák-magyar expeditió sikerben felmutathat, annak dicsősége ugyan az összes emberiség szellemi vagyona könyvének birtoklapjára van betáblázva, abból kizárólagos tulajdont egyik nemzet sem igényelhet magának. De a dicsőség,hogy az emberiség érdekében tettünk valamit, sőt ezúttal nagyot, hogy azon bátor férfiak, akik a földnek eddig még nem taposott vidékire vitték a tudás fáklyáját, hozzánk tartoznak, hogy mi állítottuk ki a szélső előőrsöket a föld véghatáraira : ez a dicsőség a miénk, az osztrák-magyar kettős monarchiáé, melynek még különböző nyelvet beszélő népei is osztakoztak a vállalat hőseinek a küzdelem terére állításában. Ritka alkalom volt még az eddig, hogy hazánk Ausztriával kezet fogva, vértelen, de annál áldásosabb és közhasznú tevékenységben tegye becsültté magát a világ előtt. A túlsó állam kormánya leigázó czéljainak szolgálatában, vészterhes ábrándoktól vakultan, ami küzdve a létért és megtámadott jogainkért, marczangoló viadalban amazzal, fenyegető állást foglalva el kifelé: erről volt csak nemrég is még ismeretes az a monarchia, mely Ausztria baljóslatúlag ismert neve alatt szerepelt Európában. Ez idők — hála az égnek — megváltoztak, reméljük, visszahozhatlanul. Ráállhatunk a békés verseny terére, vagy egyesített erővel működhetünk a nagy emberiségi czélok pályáján megmutatva a világnak, hogy e széles terjedelmű monarchia tétele nemcsak »szükségesség«, aminek ezelőtt is el volt ismerve, hanem haszon és áldás is Európára, a művelődésre és a békés haladás javára. Megmutathatjuk, hogy az osztrák-magyar monarchia népeiben a tetterő nemcsak egyoldalúlag van kifejlődve, hanem bírnak érzékkel az általános és örök, nagy emberiségi czélok előmozdítása iránt is. Ilyen nemes törekvésnek és tevékenységi iránynak volt kifejezése a közös sarkvidéki expeditió. Létrehozása is közös eredetű; pártolói közt osztrák és magyar neveket találunk. S azok a bátrak, kik a „Tegetthof“ fedélzetén megindultak az új argonautamenetre, a két államnak fiai közül kerültek ki. Vegyük jó előjelnek a sikert, melyet e közös nagy vállalata a monarchia két államának, annyi veszély és félve félt meghiúsulás szerencsés legyőzésével elért. Vegyük jó előjelnek a jövőre, s üdvözöljük vendégeinket, Ausztria derék fiát és hozzá méltó honfitársunkat magyar vendégszeretettel és magyar szívvel! Nekünk magyarokul különben is ápolnunk kell az eszményi czélokért való fogékonyságot, az áldozni tudás csíráját, az önzetlen küzdés bajnokainak cultusát. Oly kevesen vagyunk, hogy minden számnak, mely egy embert jelent, vállára kell írnunk a lelkesedés hatványát, mert csak így többszörözhetjük meg magunkat. Oly kevéssé van még biztosítva jövőnk, hogy csak a tenni kész és tenni merész férfiasság hármas vértje alatt daczolhatunk majd a viharokkal, melyek még elkövetkezhetnek. Ezért úgyis üdvözöljük az expeditió köztünk időző két jeles tagját, mint példányképet ifjúságunk számára. Az ő példájuk, mely a jéghegyeken keresztül az önfeláldozó küzdelem és rettenthetlen bátorság betűivel van fölírva, tanítsa meg ifjainkat, hogy a csüggedetlen kitartás sikert arat, s intse arra, hogy a köznapi élet csábjainál sokkal maradandóbb gyönyör és dicsőség rejlik a nagy és nemes czélok utáni fáradozásban. Üdvözöljük vendégeinket! Bécsből Budapestig. Oct. 17. Az osztrák államvaspályatársulat bécsi indóháza ma reggel szokatlanul élénk volt. Nagyszámú közönség gyűlt össze, hogy lássa a nap hőseit, kik Magyarország fővárosába rándulnak, mely szintén meghozza a tisztelet hódolatát a bátor férfiaknak, kik Európa csodálatát vivták ki maguk iránt. Nyolcz óra tájban jelent mely Kammermayer polgármester az indóházban. Kevés várlatva megérkezett Payer, utána Kepes, az első a császárvadászok, az utóbbi a honvédezredorvosok egyenruhájában. Őket követte gr. Wiczek az expeditió áldozatkész maecenása. A pályaudvarban Engerth, az állam vaspálya egyik igazgatója üdvözölte az ünnepelteket, rendelkezésükre bocsátván a vonat végéhez csatolt első osztályú díszkocsit. Az egybegyült közönség érdeklődéssel szemlélte a három férfiút: Witczek grófot, Payert és Kepest, kik fővárosunk polgármesterével s Engerth igazgatóval társalogtak. Witczek gr. magas, daliás alak, a férfikor delén. Payer szikár, ideges termetű, katonás férfiú, kit jobban megviselni látszottak az utóbbi napok ünnepélyességei, mint ama rettenes utazások a jégmezőkön, melyekről oly kedélyesen tud beszélgetni. Képes, hogy egy szóval kifejezzünk mindent : maga az élet, szénfekete sürű haja és szakálla érdekes barna arczot környeznek, mely hangosan tesz tanúbizonyságot azon állítása mellett, hogy mily ízletes és finom eledel, s mily jól eshetik bizonyos körülmények között a nyers medve- és fókahús. Nyolc és egynegyed órakor megindult a vonat. A reggeli hűvös idő csakhamar melegebbé változott, amint a ködöt eloszlatták a nap sugarai. A »Römischer Kaiser« vendéglőse két palack bort adott útravalóul a hűvös időre való tekintettel vendégeinek ; szerencsére elég jókor derült ki az ég, mely már a palaczkok ürességében gyönyörködhetett. Hamar múlt az idő; alighogy észrevettük, áthaladtuk a határt s nem sokára a pozsonyi várlak csúcsai voltak a vonatról láthatók. Messzeható, harsány éljen fogadá a pozsonyi indóházba berobogó kocsikat. Az Indóház ünnepiesen fel volt díszítve; az épület minden csúcsán vndoran lengette a zászlókat a szél. Tengernyi közönség foglalta el az indóház s a vágány között levő térséget. Az indóház tetején alig fért el a nézők kiváncsi tömege, míg künn, az indóház környékén, amerre csak a szem láthatott, ezernyi nép foglalt el minden alkalmas helyet. A perronon felállított katonai zenekar harsonája, s a meg-megújuló éljenzés közben szálltak ki vendégeink a kocsiból. A városi hatóság tagjai, élükön Juszti polgármesterrel testületileg jelentek meg. Képviselve volt ezenkívül a Pozsonyban állomásozó sorkatonaság és honvédség, a kir. tervszék s az ottani Toldy-kör. Itt csatlakozott a vendégekhez Berecz Antal, a földrajzi társulat titkára, ki azoknak a társulat dísztagsági okmányát nyujtá át. Juszti polgármester, a mint elhangzott a riadó éljen, a következő beszéddel üdvözölte a vendégeket : »Uraim! Engedjék meg önök, hogy édes hazánk határán szívélyes »hozott Isten«-t mondjunk önöknek, s kifejezést adjunk azon örömteli érzelmeknek, melyek kebleinket eltöltik, midőn önöket annyi veszély után körünkben érdemekkel koszorúzva láthatjuk. Tartsa meg az Isten sokáig önöket, hogy szerzett ismereteiket sikerrel érvényesíthessék a tudomány terén.« (Zajos éljenzés.) Utána Mednyánszky Sándor b. a pozsonyi természettudományi társulat nevében németül a következőket mondá: »Nagyon tisztelt uraim! A pozsonyi természettudományi társulat tagjai örömmel üdvözlik önöket e haza határán s lelkesedve róják le önök iránt a tisztelet és csodálat megérdemlett adóját, kik feláldozták önmagukat az emberiség s a tudomány érdekében, s oly tettet hajtottak végre, mely ragyogó betűkkel lesz feljegyezve mindenha a történet elévülhetlen emlékkönyvébe. Ha idegen országok bámulattal viseltetnek az önök tettei iránt, mily büszkeség dobogtathatja akkor a mi kebleinket, kik önöket a mieinknek nevezhetjük. Az Isten önöket sokáig tarja meg!» (Lelkes éljenzés.) Ezután Kepeshez fordulva, magyarul így folytatá: »És ön, mint ez ország szülötte, engedje meg, hogy édes hazánk nyelvén lelkesedve adjak kifejezést azon örömnek, hogy magyar szív, magyar ész és magyar bátorság oly dicsőn voltak képviselve az önök diadalútjában. Az Isten számunkra sokáig tartsa meg!« (Viharos éljenzés.) Utána Oroszi, a pozsonyi Toldy-kör elnöke szólott ekképen: »A pozsonyi Toldy-kör, mint közművelődési egylet nevében üdvözöljük önöket itt, uraim, a hajdani koronázási város színhelyén, és kifejezést adva örömünknek szerencsés visszajövetelük fölött, azt óhajtjuk, hogy tapasztalataikat, melyeket ott a távolban az északi fény ragyogó sugarainál gyűjtöttek, itt a verőfényes ég alatt gyümölcsöztessék a közművelődés javára. Éljenek!« (Hosszan tartó éljenzés.) Payer főhadnagy, ki alig győzte a beszédek végeztével tollas kalapjával megköszönni a megmegújuló éljenvihart, németül így felelt : »Meghatva mondok önöknek köszönetet a szíves fogadtatásért, melyben bennünket részesítenek. Lelkemből örülök, hogy azon ország földjén állok, melynek fiai a tudományos kutatás szerény harczosai iránt ily kitüntető érdeklődéssel viseltetnek. Fogadják önök szívből eredt köszönetünket.« (Élénk éljenzés.) Utána Kepes szólt ekképen : »Azon szives fogadtatás, mely bennünket a civilisatio legészakibb pontjától Bécsig kisért, bizonyára nagy örömet gerjesztett mindnyájunk keblében ; de ha lélekemelőleg hat barátomra azon megtiszteltetés, melylyel bennünket jelenleg Pozsony városa fogad, kétszeresen fokozott hatással bír az reám nézve, ki két évi hosszú vándorlás után most lépek először hazám szentelt földére. Nem vagyok képes ékes szavakkal kifejezni keblem érzelmeit; de higyjük el nekem, hogy ezen fogadtatás emléke szivemben örökké élni fog.« És újra felhangzott a viharos éljen. A zene megszólalt, a nők kendőikkel intettek búcsút, s a vonat a lelkesült közönség zajos üdvkiáltásai közt robogott tovább. A közbeeső állomásokon mindenütt több-kevesebb közönség gyűlt össze, mely éljenzéssel üdvözölte a vendégeket. Érsekujvárott az indóház udvara zsúfolva volt közönséggel. Az étterem bejáratánál Mikósfi járásbiró fogadá a vendégeket, szólván ekképen: »Uraim! Érsekújvár város közönsége gyűlt itt össze, hogy önöket, a tudomány hőseit üdvözölje. Nincs itt pompa, nincsenek lobogóink; nincsenek közöttünk érdemrendekkel díszített csillogó egyenruhák , de kebleinkben őszinte, mély hódolat honol azon férfiak iránt, kik a tudomány érdekében anynyit szenvedtek, oly fényes diadalt vívtak ki, hogy méltán helyet érdemelhetnek Európa legkitűnőbb