Pesti Napló, 1874. október (25. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-23 / 243. szám

243. szám. Szerkesztési iroda Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Kiadó-Mvntal Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők« Budapest, Péntek, October 23.1874. 26. évf folyam. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek [ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 »_— » Az esti kiadás postai különküldéseért felülűzetés évnegyedenként 1­orint. Az «lefizetés az év folytán1«? minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely lapján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint*előfizetések­ & KIADÓHIVATALBA, a Barátok­ tere, Athenaeum -építi küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre....................24 frt. Fél évre..........................12 frt. Negyed évre . . . 1­6 frt. Egy hóra.....................2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (Ferencziek­­ tere, Athenaeum­­épület) küldendő. A .,P. Napló" szerkesztő- és kiadó-h­ivatala Budapest, oct. 22. B. Vay Miklós főgondnok úrh­oz. Budapest, oct. 22. Azon beszéd, melylyel amagod a tisza­­melléki ref. egyházkerület idei őszi gyűlését megnyitotta, nem az egyházkerületé egyedül, melyhez intéztetett, hanem a magyarországi protestáns felekezet összes hiveié. Szózatul tekintem én azt, melyet rend­kívül jellemez a bátorság, szembeszállni néze­tekkel, melyeket az ős­intézmények iránti féltékeny szerelem szabadelvüsége zománczoz, s megküzdeni a hazafiság bizonyos nemének rég elavult irányával, mely gyanús szemmel néz minden uj alakot, mely vonalaiban csak némileg is eltér a békekötések és régi törvé­nyeink aegise alatt alkotott intézmények alak­jaitól. A társadalom új rendje, mely immár elévülh­etlen alapul vette fel az egyenlőség elvét, a civilisatio haladása s a politikai életnek abból kifolyó változásai , melyek a jogok és kötelmek öszhangzatos ará­nyán alapulnak , mind nem képesek csak né­mileg is változtatni amaz állhatatosságon, melylyel az egyház-intézmények fennálló alakjához (holott ez a kor és törvény által te­remtett újabb viszonyok szerint a lényeg meg­sértése nélkül mindig idomítható) még igen sokan ragaszkodnak. Nem lehet ugyan tagadni e conservativ merevségnek tiszteletreméltóságát, szemben a történelem ama nagyszabású tényeivel, me­lyek a protestáns hitelvek létjogo s fenntartá­sáért hozattak áldozatul, és szemben amaz örökösnek látszó küzdelmekkel, melyek a parliamenti kormányt s törvényhozást meg­előzött időszakokban történtek. Távol, nagyon távol is áll szándékomtól elítélni a még mindig az ősök szelleme és mo­dorában folytatott törekvéseket, melyek a fél­tékenység anyai hevével védik a protestáns egyház önállósága, szabadsága s autonóm jo­gai bástyakeretét. De vigyázni kell, hogy e védelem se lépje át azt a határt, hol már a mozdulatlanság, a protestáns hit alapját ké­pező haladás gátja következik. Épen azért üdvözlöm teljes rokonszen­­vemmel azt a figyeltetést, melyet nyígod, utalással a közművelődés haladására s a tár­sadalom követeléseire, vitéz protestáns hitro­konaihoz, a tanügyi kérdésekben választan­dó állás­foglalására nézve. Merevség, mozdulatlanság itt meg nem engedhető. Minden, mi a társadalomban fej­lődik s abban él, kell, hogy párvonalas lépé­sekben kövesse azt az irányt, melyben a kor halad, mely soha meg nem állapodik. Épen a haladás életelve a protestantismusnak. Ter­mészetes, hogy a haladás nem követeli azon eredeti alapok megváltoztatását, melyek a vallás lényegét képezik. Nagyon helyes azért nyugodnak a protestantismus vallási elvére vonatkozó értelmezése, midőn mondja, hogy ezen elv : az eredeti alapok conservatiója megújítás által. De hát a társadalom, midőn alakjaiban időnként megújul, megsérti-e az alapot, mely fennállásának lényegét képezi ? . . . A jogok és kötelességek egyenlősége veszt-e érvényéből s örök igazságából azért, mert a társadalom a haladó kor igényeihez mért s a tökély eszmé­jének megfelelőbb alakban intézi ügyeit ? Egyáltalában nem. Nincs azért ok féltékenykedni oly intéz­kedések miatt, melyek az állami törvényho­zás részéről léteznek azon okból, hogy tár­sadalmi intézményeink s ezek legfőbb té­nyezői : a tanodák, a tökélesedés kívánalmai szerint szerveztessenek és javíttassanak. Tudva van, hogy a protestáns egy­házi alkotmány értelmében a tanodaügy az egyháztól el nem választható, s hogy e kettő­nek együttes élete s fejlesztése a törvény alapján álló protestáns autonómia körébe tar­tozik ; de azért, amígod szavai szerint, nagy hiba volna autonóm jogainkra csak azért hi­vatkozni, mert talán a haladó korszellem tu­dományos vívmányai erőnket meghaladó áldozatokat követelnek, miután a szegény­ség nem lehet szabályozója a tudomány fej­lődésének. Az áldozatokat tehát el nem kerülhetjük. A kérdés csak az, váljon ily fontos ügyben, mely a hazai protestantismusnak a társada­lomban elfoglalt műveltségi állása fenntartá­sát, de sőt további fejlesztését tárgyazza, s melynek kedvező megoldásától tehát egyene­sen szellemi reputatiónk függ,­­ az egyház­­kerületek kü­lön-külön s szétváló irányban intézkedjenek-e, vagy pedig együttesen egy testületben intézkedjenek ? És ime e kérdésnél arra a térre jutot­tunk, hol az újításnak, a reformnak számtalan követelményeivel állunk szemben. Újítás szüksége lép elő a módban és eszközökben, melyek eltérők a régiektől, tehát változnak annyiban, mennyiben most parl­amenti al­kotmányos kormánynyal érintkezünk oly vitális kérdésekben, melyek külön sem egyik sem másik egyházat nem illetik, hanem igen­is illetik teljes összeségében magát a hazát, melynek közművelődési ügye felekezetet nem ismer. Mert e téren minden hitfelekezet a társa­dalom köteles tényezője, s vétkes és meg nem engedhető elfogultság lenne, ha vala­mely hitfelekezet a parl­ament ellenőrzé­se és fegyelmi hatalma alatt álló kormány­nak az egyetemes közművelődés fejlesz­tésére irányzott jóakaratú intenziói elől autonómiája szűk körében vonulna meg, csak azért, mert elődei is ezt tették, csakhogy más viszonyok között, s tették is nagyon helyesen akkor, midőn a múlt idők absolut irányú s nem felelős kormányainak önkénye ellen kellett folytonosan harczolniok. Most a kor­mány jogosan számít gyámolításunkra, nem a hitfelekezetek, hanem az ezekhez tartozó polgárok és hazafiak gyámolítására. Újítás szüksége lép elő továbbá a ta­nácskozások alakjában, illetőleg az egyházi közegek szerkezetében. Mert én legalább teljesen osztozom a magod nézeteiben, úgy vagyok meggyőződ­ve, hogy az igazi erő az egyetértésben és egyesülésben van , és hogy azon szakadózott­­ság s ingatagság, mely egyes egyházkerüle­tek időnkénti határozataiban nyilvánul, épen oda utal bennünket, hogy valamely alakban mielőbb egyesülj­ünk. Ily egyesü­lésre utal minket már évek óta számtalan kérdés, melyek a teljes vallásszabadságnak s egyház-állam-társadalmi viszonyainknak a szabadelvű kultura igényeihez mért szabá­lyozását s megalapítását teszi mindenek előtt sürgőssé. Ugy de az egyesülés közege nem lehet más, mint a hatósági erővel s intéző és hatá­rozó képességgel bíró compact testület, mely­nek hatályát azonban az öt kerület értekezle­tei vagy tanácskozmányai, társalgási jellegük s hatástalanságukban, egyáltalában nem pó­tolhatják. A protestáns jogakadémiák rendkívüli erőt és áldozatot igénylő fenntartása, vagy a protestáns egyetem felállítása, melyek a napi­rend tárgyaiul lépnek előtérbe, akár protes­táns egyházunk alkotmányelvének, akár anya­gi erejének tekintetéből nem oly kérdések, me­lyeket társalgási alakban összegyűlt értekezle­ten behatólagi kilátással arra, hogy következ­ménye is legyen, megoldani és elintézni le­hetne. Lehető csupán az, hogy az értekezlet, minő a tiszántúli egyházkerület részéről ösz­­szehivatni szándékoltatik, közös javaslatban megállapodik ; de hogy e javaslat, mely az öt kerületnek a helyi constellatiókhoz képest különböző nézetei s határozatai tárgyát fogja képezni, egységes határozattá emelkedhessék — legyen szabad abban kételkednem. A hazai reformált egyház mozgalma, melyet oly nagy horderejű kérdések indítot­tak meg, az érzelmek és erők egyesülését kö­veteli ; s mindez újabban meggyőző ok arra, hogy az egyesülés lehető közege : a c­o­n­­v­e­n­t iránt teljes elfogulatlansággal sürgő­sen és komolyan gondolkodjunk. BEÖTHY ZSIGMOND: A „Pesti Napló“ tározója, A nemzetgazdaság tanítása. (Levasseur megnyitó előadása a »Collége de France «-ban.) A munka, tőke, bér, tulajdon és forgalom nagy kérdései modern társadalmunkban, és politikai éle­tünk jelen viszonyai között, sőt elmondhatni, hogy minden polgárisult nemzet politikájában sokkal je­lentékenyebb helyet foglalnak el, hogysem megen­gedhető volna azok törvényeinek teljes nemtudása, s­zociális veszély nélkül át lehetne engedni területüket a tévedéseknek és előítéleteknek. Főleg az ifjúsághoz kell fordulnunk. Sokkal könnyebb helyes vezetés által megakadályozni a té­­vely behatolását a szellembe, mint kiűzni azt, ha egyszer behatolt. S a gazdasági ép érzék felköltésé­hez nem is szükséges bemélyedni a tudományba, s kifürkészni annak minden részletét; elég kellő tisz­taságban megértetni néhány egyszerű és lényeges elvet, melyek alkalmasak helyes ítélet alakítására e kérdésekről. Ezért nem vonakodunk óhajtani, hogy az elemi iskola se maradjon teljesen el­zárva ezen igazságok előtt, mert azok legtöbb­je , kik munka­bérből fognak élni s később ezen kérdéseket megvitatandják, nem részesül többé rendes tanításban az elemi iskola elha­gyása után; s ha némelyikök meg is látogatandja a felnőttek oktatását, nagyobbára képtelen lesz meg­érteni s megkedvelni a nemzetgazdasági leczkéket, ha nem ismerkedett meg a tudomány első csíráival az iskolai időszak gyermekkorában. Korántsem akar­juk ezzel azt, hogy a tan­ító rendes folyamot adjon elő; a­ki ismeri az elemi oktatást, s azt jónak és erősnek óhajtja, nem lehet pártolója igen sok tárgyra való kiterjesztésének, mert a mélységben vész az ele­mit a felszínen megnyerünk, s a felületes ismeretek csakhamar kitörlődnek az emlékezetből. De azt sze­­retnők, hogy maga a tanító, megszerezvén a szüksé­ges jártasságot a nemzetgazdaságtanban, válogatott olvasmányok, a termelőknek egymás közti természe­tes viszonyaira vonatkozó egyszerű elbeszélések s barátságos tanácsadások által teremtené meg a gyer­mekeknek szellemében a gazdasági ép érzéket. S va­jon tulságos-e e kívánság ? Nem követelnénk sokkal többet a classicai kö­zéptanodától sem. Ennek ifjú növendékei, történelmi tanulmányaik folytán ismételten találkoznak a nagy válságokkal s gazdasági forradalmakkal, melyeken az emberiség keresztülment, geographiai tanulmá­nyaik alkalmából pedig meg kell ismerkedniük a nemzetek termelő erőivel, s azoknak létokaival. Ha tanáraik maguk jártassággal bírnának a nemzetgaz­daságtanban, minden kínálkozó alkalommal megfejt­hetnék növendékeik előtt az események valódi ér­telmét és jelentőségét, s ezáltal saját tanításukat igazabbá, emelkedettebbé s érdekesebbé tennék, s idején megajándékozhatnák az ifjúságnak rájuk bí­zott szellemét azzal, a­mi a kérdéseket illetőleg leg­fontosabb : az ítélőtehetség helyességével. A bölcsé­szeti előadások folytán a tanár, kinek feladata meg­ismertetni növendékét az emberrel, mint szabad és értelmes lénynyel, jogaival és kötelességeivel a hozzá hasonlók irányában, beszélhetne előttük a munka jogairól s kötelességeiről is, melyek oly nagy szere­pet játszanak a sociális élet tényleges viszonylatai­ban, s a­melyek számára a socialis erkölcstan hiva­talos tanításában a legcsekélyebb hely sincs kijelöl­ve. Nem szükséges ezt nagy terjedelemmel tenni, sem pedig megváltoztatni a fennálló tanrendszert, hogy eléressék az óhajtott czél; elég öt hat leczke­­óra az alapelvek összefüggésének világos kimutatá­sára, s némi egybecsatolására a szétszórt ismeretek­nek, melyeket a történelem és földirat már lerakott a tanuló elméjébe. Az ifjak legtöbbjére nézve e készlet, bármily csekély legyen is, elégségesnek látszik; a­kik kedvet kaptak a tudományhoz, minden nehézség nélkül megnagyíthatják azt, mert a hely elő van készítve értelmükben. Kik a jogi vagy közszolgálati pályára szánják magukat, azoknak természetesen több kell, s ma már bírják is az alkalmat a nemzetgazdaság­tannak solid és rendszeres tanítás útján való megis­merésére. Az iparos-tanítás e tekintetben jobban el van látva a classicainál, s ez igen természetes, mert a nemzetgazdaságtan sajátképen az emberi iparnak philosophiája. Ezen irányban csak tovább kell ha­ladni a megnyílott utón, s hogy arathassuk később, midőn a most fejlődő nemzedék kezeibe veendette a társadalom vezetését, a jelenlegi törekvések gyümöl­cseit, hogy megnehezittessék a szavakkal való visz­­szaélés s a szellemek képesebbekké tétessenek a gazdasági igazság megértésére és védelmére, csak e tanításnak termékeny csíráit kell értelmesen to­vább fejlesztenünk. .........El vagyunk merülve a sociális élet áram­latába , nem szabadulhatunk tőle, nem akadályoz­hatjuk meg mozgását, hogy kényelmesen tanulmá­nyozhassuk. Őrizkednünk kell ennélfogva a pillanat benyomásaival szemben, s a magánérdekek csábjai ellenében; el kell szigetelnünk magunkat a gondo­lat erőfeszítése által; miután tényleg nem szakítha­tunk a világgal, meg kell ragadnunk a tüneménye­ket mintegy röptükben, s a legnagyobb figyelemmel ki kell fejtenünk azoknak bonyolult létokait. Az érdekeknek ezen örökös küzdelmében s za­vart áramlatában csoda-e, ha azok, kik a munka s elmélkedés által nem sajátiták el a tudományos ész­lelés szokását, rendesen igen rövidre látnak, s úgy szólva mit sem különböztetvén tisztán meg az áram­lat körén kívül, a­mely őket hajtja, részint azt haj­landók hinni, hogy az egész mindenség súlypontja az ő személyes érdekeikben fekszik, részint a jövő elő­képének tekintik képzeletüknek rajongó álmát? Csoda-e, ha az iparos, ki pangani látja a maga és társa műhelyét, azt gondolja, hogy hazájának egész ipara hanyatlásnak indult ? Hogy a munkás, ki reg­geltől estig arczának verejtékével alig keres annyit, hogy fenntarthassa magát és családját, úgy véleke­dik, hogy a munkaadót meggazdagító nyeremény az ő fáradozásainak gyümölcse, s hogy jobb társadalmi szervezet mellett neki jutna osztályrészül ? Kárhoz­tathatjuk-e őket e tévedésekért? Nem, fel kell világosítanunk, vállalkoznunk kell a nehéz mun­kára, hogy kiemeljük szűk látkörükből, s meg­ismertessük velük a sociális harmónia nagy irá­nyait, azon törvényeket, melyekre a tudomány tanít. Nehéznek mondok a munkát, mert mi sem lehet nehezebb, mint győzelemre emelni a nem­zetgazdaságtan önzéstelen elveit oly szellemben, melyet forradalmivá, sőt olykor ellenségessé is tet­tek egész éltének szokásai, környezetének eszméi és önnön sorsának legjogosultabb érdekei. De nincs miért elcsüggednünk. Az igazság nem egy után hatolhat be a lélekbe. Ha a magánér­dek elzárja egyiknek ajtaját, nyitva hagyja a má­sikét. Ha valaki sohasem lesz is képes megérteni, hogy hasznos lehet saját piaczára beengedni oly , áruczikket, melynek versenye őt árleszállításra kényszeríti, azért bizonyára kész leene hivat­kozni a közérdek, az igazság és szabadság el­veire a kiváltságolt vállalatokkal szemben, me­lyek nagy terhekkel sújthatnák saját termelését. Ha vak is valaki bizonyos tekintetben, a tudomány vilá­ga egyebekre nézve tisztán látóvá teheti, s ennek vezetése alatt az igazság értelmében hatalmas esz­meáramlat fejlődhetik ki, a­mely irányt fog adni a közvéleménynek és törvényhozásnak. ... Mint az embernek physicai, úgy erkölcsi természete is törvények alatt áll. Ha egyszer a tu­domány, megkérdezve a jelent s kifürkészve a múltat, megtalálta s alapelveivé tette e törvényeket, előrelát­hatja s meghatározhatja, ha nem is minden alakulá­sát a jövőnek, de igen a nagy irányokat, melyek szerint a fejlődés történni fog. S igy ha nem is jósolhatja meg, hogy valamely nemzet, előítéletek járma alatt, nem fogja-e valaha megtámadni a munka sza­badságát s a tulajdon szentségét, vagy egy má­sik nem fogja-e a munka és tőke egy új combinatió­­jában az egyéni tevékenység erélyest) rugóját fölta­lálni , de azt erősítheti, hogy a­melyik a személyes erély, minden gazdagság e forrása fokozásának esz­közét megtalálandotta, az előre fog haladni, míg a­melyik félreismeri a szabadságot és tulajdont, vég­­zetszerűleg aláhanyatlik a sülyedés lejtőjén. Sokkal kevesebb bizalmat érzünk egyébiránt monopol­ok iránt, hogysem a tudomány területét egészen azon iskola számára követelnék, a­melyhez tartozunk. Elismerjük, hogy a socialisták, a­mely sző minden időkben a legkülönbözőbb tanokat, s in­kább az aspiratiok, mint a tanok közösségét jelző, napjainkban pedig népszerűbbé ugyan, de még bi­zonytalanabb értelművé lett, hogy a protectionis­­ták szintén ugyanazon téren munkálkodnak s csak úgy művelik a nemzetgazdaságtant, mint a materia­listák és mysticusok a philosophiát. De egyikök föl­­dúlja a tért a javítás ürügye alatt, a másik kiszárít­ja a szomszédos patakok vizének eltávolításával, s igy mindkettő rosz gazda, mert nem veszi figyelembe a természet törvényeit, valamint rosz bölcsész lenne az is, ki egy erkölcstani értekezést írna, s tagadná benne az emberi szabadságot. De azért csak hallgatással s kicsinyléssel kell-e irányukban viseltetnünk ? A hallgatás sohasem he­lyeselhető, mert míg az igazság zárva marad, a tévely terjedésnek indul. A kicsinylés pedig csak azt illetné meg, ki az absolut igazság birtokában hiszi magát. S vájjon mi hasznavehető sincs e dissidens iskolák munkálataiban ? Vájjon nem fürkészték sohase ki a tudomány egy-egy elfelejtett zugát, nem derítettek-e föl ismeretlen tényeket ? Midőn a sociális ember tudományát műveljük, s az igazságot önmagáért keressük, egyfelől szigorú­aknak kell lennünk a tévely iránt, másfelől kellő figyelmet fordítanunk az emberek megvalósíthatlan szenvedélyeire és vágyaira is, hogy ne maradjon a búvárlatnak egyetlen útja sem elhanyagolva. A középkor alchymistái nem találták ugyan föl a bölcsek kövét, de igen, akaratjukon kívül is oly javakat, melyek ismerete később nagyban elősegíti a vegytan methodicus felfedezéseit. Az erkölcsi tu­dományok utópistái nem emlékeztetnek-e napjaink­ban a középkori alchymistákra. Épen ezért a tudo­mány nem is lehet munkáik iránt egészen közönyös. Csakhogy más dolog a tudomány, mely kellő meg­fontolással szétválaszthatja az igazat a hamistól, s más a politika, a nemzetek gyógytana. Mint a bete­geknek, úgy a nemzeteknek is óvakodniok kell a nyeglék és tudatlanok befolyásától sorsuknak inté­zésére. Dr. M. A. Budapest, oct. 22. (Az osztrák nemzeti bank) a mai választmányi ülésben a magyarországi vidéki pénz­intézetek számára, a pesti hazai első takarékpénztár­egyesület közvetítése mellett, 4 (négy) millió ftót meg­szavazott ; a feltételek, melyekhez az engedélyezés kötve van, mint halljuk, holnap fognak a pesti hazai első takarékpénztár tudomására juttatni. (A zágrábi egyet­e­m­­ leczkerendjét még nem láttuk, így nem tudjuk, van-e ez egyetemen a magyar közjog, s történet számára tanszék, de azt hallottuk, hogy a magyar nyelv és irodalom szá­mára nincs. — Hogy szláv körökben az intézetről miként ítélnek, arról bizonyságot nyújthat az ó­csehek közlönye, a prágai »Pokrok«-nak következő czikke : A »Pokrok« szerencsekivonatát fejezi ki a nemzet nevében a horvátok ezen vívmányához, mely nemcsak a horvátokra nézve fontos, és az általános cultúra szempontjából örvendetes, hanem azért is nagyjelentőségű, mert az új egyetem szláv intézet, melynek működése és hordereje messze Horvátor­szág határán túl fog terjedni. Befolyását ez intézet­nek az összes délszlávságra — úgymond — csak sej­tenünk lehet; hatása szemeink elé tűnik, de oly nagyszerűen, hogy nem is merjük előre mére­getni. A keleten jelenleg uralkodó viszonyokat szám­ba véve, a zágrábi egyetem megnyitása nagyon ösz­­szehasonlítható a IV. Károly által Prágában 500 évvel ezelőtt alapított felső iskolák életbeléptetésé­vel, csak azon különbséggel, mely különben a zágrábi egyetem előnyére szolgál, hogy az utóbbi nemzeti s másrészt hogy szellemi dajkája leend a keleten élő különböző, de kiválólag szláv fajoknak. Azért nagy örömmel üdvözli az új egyetem létrejöttét Zág­rábban. (A novemberi katonai előlép­te­t­é­s,­ a »Presse« jelentése szerint, ma fog köz­­zététetni. József és Rainer főherczegek tá­borszernagyokká, (illetőleg József főleg a lovasság tábornokává), János főherczeg alezredessé, to­vábbá k­i­l­e­n­c­z tábornok altábornag­gyá és ti­zenhárom ezredes tábornokká léptettetett elő. A gya­logság különösen nagy számmal van az előléptettetők között képviselve. Soron kívül huszonnégy törzstiszti kinevezés fordul elő. Ezúttal a rangidős­ tábornokok Appel vezérőrnagyig altábornagyokká, az ezre­desek S­a­­­i­s­i­g vezérőrnagyokká léptettek elő. (Aromán hadgyakorlatok.) A bukaresti félhivatalos »Presse« írja: a hadgyakorla­tok e­ső 20-án kezdődtek meg Ferbina, Jalomica és Colintina vidékein és tartani fognak 26-ig, a zászló kiosztási nagyszerű ünnepélyek beszámításá­val. A kormány az idegen hatalmakat nem hívta fel, hogy tiszteket küldjenek a gyakorlatokra, csupán ez iránti óhajtását fejezte ki. — Most büszke reá, hogy ezen óhajtása meghallgattatott s már is a következő tiszt urak jelentek meg : — Orosz­ország : Bobrk­ow törzskari ezredes; Francziaor­­szág : Torey törzskari százados; Ausztria : Nagy ezredes; Német birodalom : Reuthe Fuk őrnagy; Anglia : Maurice ezredes; Holland : Smith tenge­részeti tiszt; Szerbia : Nicolitb ezredes, több más tiszttel. Kormányunk — mondja a »Presse« — eb­beli óhajtásáról a magas portát is értesítette. Való­színű, hogy a török kormány is meg fog tisztelni egy tiszt küldése által — mint azt a többi nagyha­talmak tették. A „Reform«-n­ak. Budapest, oct. 22. Felelünk a »R­e f­o­r­m«-nak a vámügy dol­gában ellenünk intézett mai czikkére. Nem fogjuk őt sem bárgyúnak, sem tudatlannak czimezgetni, sem bolond gombát emlegetni; ily kisegítőre csak a »Reform« szorul. Nekünk vannak érveink és mert vannak, nem kell fűhöz-fához kapkodnunk. Elmond­juk nyugodtan c­áfolatunkat és az olvasó meg fogja érteni belőle, ha mi nem enuntiáljuk is, mit tartson a »Reform «-ról. A »Reform« újból megtámadja a mi javasla­tunkat és védi a magáét. Teszi mindkettőt közjogi s pénzügyi szempontból. De őszintén, a színlelés legki­sebb árnyéka nélkül szólva, resteljük c­áfolgatni azokat a silány állításokat, miket közjogi oldalról felhoz. »Lejtőn tánczolunk, reichseinheitot tervezünk, Ausztria nem fog félúton megállani, hanem teljes centralizatiót fog követelni« stb. stb. Mind oly mondások, melyekre megfeleltünk már egy héttel ezelőtt. Rósz a »Reform« szemében a mi javaslatunk pénzügyi tekintetből is. Rósz pedig azért, »mert a fo­gyasztási adók logicája — úgymond — az, hogy ki mit fogyaszt, az után fizet, nem pedig a quota, mely­nek alapelve más, t. i. az, hogy a­melyik államnak mi a jövedelme, az arányban járul a közös kiadások­hoz.« Azt mi is elismerjük, hogy a fogyasztási adó nem quota s a quota nem fogyasztási adó, hanem állítjuk azt, hogy a fogyasztási adó jövedelme egyik főbb mértéke a hozzájárulási quotának. A »Reform« ta­gadja ezt, mondván: »A »Napló« tehát hibás mér­tékkel mér, midőn a fogyasztási adók jövedelmére a quotát kívánja alkalmaztatni s úgy tesz, mintha rőf­­fel akarná kiosztani a babot.« A gyengébbek kedvéért elmondjuk újra, hogy mikép számíttatott a quota. Véleménykülönbség volt a két országos deputatió közt, hogy az indirect adók mikép vétessenek számba a quotára nézve.*Az osztrák fél azt kívánta, hogy fordíttassanak a közös szükség­let fedezésére, a magyar küldöttség pedig azt sürget­te, hogy az indirect adók a közvetlenekkel együtt a quota alapjául vétessenek. Ebben végre megegye­zett a két küldöttség, ennek alapján állapíttatott meg a quota kulcsa, melyet a magyar országgyűlés, a reichsrath és a korona helybenhagyott. De mind hi­ába, ezek nem értik, »rőffel osztják a babot.« L­ó­n­y­ay és Brestel, Csengery és Herbst, Grhyczy és Plener, Sennyeys Has­­n­e­r, jőjetek és boruljatok le a »Reform« bölcses­sége előtt, bűnbocsánatot esdekelve azért, hogy »rőf­fel osztottátok a babot.« A »Reform.« új meg új, de egyaránt tarthatat­lan szempontokból védi a saját tervét, melyet tegna­pi számunkban bírálat alá vettünk. Terve, hogy a »Reform« mai czikkének szavaival éljünk, ez: »állít­tassanak föl »a vasutaknál és a Dunán a határál­lomásokon ellenőrző s leszámoló pénzügyi hivatalok mindkét állam részéről, melyek a ki- és bevitt fo­gyasztási adóczikkek mennyisége fölött őrködjenek, mint quasi vámhivatalok.« Mondottuk, hogy a »Ref.« vámsorompót ter­vez, hogy vámot kíván szedetni, hogy szétszakítja az egységes forgalmi s vámterületet. De a »Ref.« tilta­kozik e felfogás ellen, az nem vámsorompó, a­mit tervez, csak »egyszerű controll-eljárás, semmi egyéb.« Ezen semmi egyében kívül azonban egyszersmind »csak leszámolás az osztrák és magyar kincstár között, hogy mely fogyasztási czikkből .... mennyi fogy el Ausztriában, mennyi Magyarországban.« Azt ugyan nem magyarázza a »Ref.«, hogy mire való az a kölcsönös leszámolás, mikor az ő terve sze­rint úgy a behozatalnál, mint a kivitelnél a be­vétel és visszatérítés mindegyik kincstárt külön illeti. Tegnapelőtt még nem ismerte el a »Ref.«, hogy terve közbenső sorompót állít, ma már elismeri a sorompó szükségképi fölállítását, csakhogy az nem vámsorompó, de a hivatal, mely ezen sorom­pót őrzi, »quasi vámhivatal.« A mai czikke szerint ugyan csak őrzi, hanem tegnapelőtti czikke szerint egyszersmind visszatéríti az adót itt és ott szedi. És itt előáll a kérdés, hogy az a quasi vám­hivatal, vámot szed-e vagy mit? A »Reform« kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy a közbenső sorompón az, mit a vámhivatal szed, vám legyen. De hát mondja meg nekünk a »Reform« , mi az, mit a falu szélén, vagy a híd előtt, sorompónál, ha ott meg­állítják a kocsit, szednek ? Nem-e ut-v­á­m, hid­­v­á­m ? És az az adó, melyet a közbenső sorompónál a forgalom megszakításával — már t. i. a »Reform« szerint — szednének, az miért nem vám, és a sorom­pó miért nem v­á­m-sorompó ? De hasztalan; a »Reform« ezt meg nem enged­heti. Ő neki más fogalmai vannak a vámról. Szerinte az adó csak akkor vám, ha a forgalomra új terhet ró. »Mi a vám?« kérdi a »Reform.« »Valamely áru­cikknek — így felel — a határon megadóztatása. (És a­mit a bécsi vagy budapesti vámhivatalban fizet­nek,az nem vám?!) úgy hogy az által az állam bizonyos összeg pénzt vesz be, (Ez is különös characteristicuma a vámnak ?) az áru pedig ugyanaz összeggel a fogyasz­tóra nézve megdrágíttatik. (Miután ezen adónem nemcsak a határon szedetik, eddig a definitió tisztán ráillik a fogyasztási adókra) a kereskedő játszván a kincstár és a fogyasztó közt az előlegező közvetítőt.« (És ha a fogyasztó maga hozatja a czikket és maga fizeti, akkor nem vám ?) Ilyen mondva csinált definitióval azután köny­­nyű bizonyítani, hogy a vám nem vám, a sorompó nem sorompó. Különös súlyt fektet a »Reform« a vám azon jellegére, hogy megdrágítja a czikket. Már­pedig

Next