Pesti Napló, 1875. augusztus (26. évfolyam, 174-198. szám)
1875-08-29 / 197. szám
197. szám. Budapest, Vasárnap, augusztus 29.1875. 26. évi folyam. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai külön küldése ért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján, történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések * a KIADÓHIVATALBA Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ«-ra. Az országgyűlés összeülése alkalmával új előfizetést hirdetünk lapunkra, mely gyorsan s kimerítőleg ismerteti az országgyűlési, pártclubi s orsz. bizottsági tárgyalásokat. Előfizetési árak : a reggeli és esti kiadás s közgazdasági mellékletre : September hóra — — 2 frt. Sept.— decz. 4 hóra — — 8 frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadóhivatalába (Barátok-tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Bga*)ny»ijwi»n m « Hiiimaa—aa————— Budapest, aug. 28. A király Ilivel s az ország választottá összegyűltek, hogy törvényeket alkossanak Magyarországnak. Egy szabad nemzet általuk intézi jövője sorsát. Nemes ambitió és megtisztelő bizalom vezérli össze a férfiakat. Nehéz kötelességeket vállalnak, kik a nép boldogságát viselik szivükön s felelni fognak a történelemnek. Őszült tapasztalás s ifjú erő állanak együtt. Mint bükkös erdő vágás után, sűrűn kihajt s a meghagyott hatalmas fák aljában buzanövényzet serken s tör versenyezve a magasba, úgy érdemes honatyák körül szaporán fejük egy uj nemzedék s a választások egy uj korszakot mutatnak be az idők folyamának. Más fajzat ez, mely most a nemzetet képviseli, már nem többé a régi. A negyvenes évek nagy generatiója letűnik, uj generatió lép nyomdokába: ez a világ sora. A régi nemzedék a nemzet múltja, az új fajunknak egész reménye. Dicső a múlt s ki életét tekintve már nem előre, hanem visszanéz, önérzettel lehet temporis acti laudator, mert e múlt példa jövőnknek. De az letűnt. A nagy költők dala s nagy szónokok szava nem hangzik többé, s a mezőkön sincs csatariadal a szabadságért. A vérrel és szenvedéssel kivívott alkotmány békéjét éljük, s mit a hősök kivivtak — a visszahódított szabad anyaföldet munkával mivelni a feladat. A czél, mely az uj nemzedékre vár: cultur nemzetté tenni a magyart. Jogállammá tenni az államot, vagyonossá a polgárt, miveltté a földet és a népet, tekintélyessé a magyar fajt, önállóságában szilárddá, s minden külbefolyástól mentesé az országot. Erős kormány s biztos politika e czért elérhetik. Nemzeti egyetértés, munkakedv, s ama hazafiság, mely nem a szóvirág hazugságában keresi az önzés álcráját, de ismeretlen áldozatkészséggel szolgál a köznek, nem hosszú időben újjá teremthetik Magyarországot. S ez kell, ha lenni akarunk mi magyarok. Tespeteg életet Európában vinni nem lehet. Elrothad, ami nem fejlődik, haladni fog, ki előre törekszik. Népcadaver, más nemzeteknek trágya, mi magyarok nem vagyunk s nem leszünk, mert uralkodó faj vagyunk hazánkban. E jogot szereztük és örököltük, megtartjuk s átadjuk az utókornak. Jaj az országgyűlésnek, mely ezt felejti, jaj az államférfinak, ki vét ez ellen. Maradott volna névtelen, hogy a bélyeg ne süsse arczát. Bujt volna vissza születésébe az országgyűlés, mely az ország vesztére született. A nemzet áldása és a király hívása üdvözli az uj képviselőházat pólyáiban; az új ház maga is örül a gondnak, hisz reméli akar: ne legyen vége ismét egy csalódás, dús eredmény legyen befejezése, mert hisz nincs veszteni való időnk. Fris ösztön és fris akarat kell annak, ki annyi dolgot kíván elintézni, mennyit hazánknak elintézni kell. Ezért nem baja, hanem örvendetes, hogy annyi fiatal képviselő van. E fiatalság fordulópontját jelzi történetünknek. Más irányt veszünk a naptól fogva, midőn a trónbeszédet meghallgattuk. Mint folyó viz, amely medert keres, előbbi áradozik, de csakhamar csatornát váj magának s partját kimossa, hogy bizton és sebesebben egyaránt haladjon, úgy ez országgyűlés igen hamar jelleget fog magára ölteni, s kik ma zavaros vizeit kutatják s az ártól félnek azok is nemsokára, reméljük, be fogják látni, hogy ez jobb anyag, mint volt a régi s jobb irányt követ. Nincs pártviszály s nem lesz, s ne is legyen, mint vala ezelőtt; erős a bizalom a kormány s önmaga iránt; a műveltség általános foka nem szállt alá, inkább emelkedett sok jeles, képzett, fiatal erőben; nemzetiségi agitatió a házban nem lehet, mert a magyarság tömege együtt áll és összetart; nagyhatalom van együtt a szabadelvű pártban, mely egy okos kormány által ügyesen s szorgalmasan vezetve könnyen elmorzsol minden akadályt, mely törekvése elé ütközik, így szállunk ki a nehézségek elé, melyek torlódva előttünk feküsznek. Berendezés és osztrák tárgyalások, mint sarkpontok körül forog a helyzet. A megoldás évtizedekre függ ez országgyűléstől. Soha azt ne feledje, hogy a jövő országgyűlések épúgy feltételeztetnek attól, mit most teremtünk, mint 67 után minden országgyűlés a kiegyezésben gyökerezett. Ha most nem tudunk Ausztriával előnyösen szerződni a vámkérdésben és a quotában; ha a magyar bankot most nem állítjuk fel, nyomát üthetjük jövőre. Ha a financziákat most nem rendezzük s az államháztartás egyensúlyát meg nem alkotjuk solid alapokon, nem lesz módunk a bukást kikerülni, nem lesz időnk a hibát kiheverni. Ha az igazságügyet nem szervezzük s ha codexekben nem alkotunk jó tételes törvényeket hazánkban, melyek hiányzanak , akkor itt rend nem lesz, vagyon- és személybiztonság nem lesz, jólét és hitel nem lesz, becsületesség s polgári erkölcs sem lesz, a középosztály pusztulása tovább tart s a külföld előtt becsületet nem szerzünk. Ha közigazgatásunk elzüllött marad, a rendetlenség permanens leszen, s a felelősség tettéért s mulasztásáért a tisztviselőt nem éri; ha a kormánynak nem lesz elég executív hatalma , akkor nem látunk Budán erős kormányt, államhatalmunk nem lesz tekintélyes, a ragaszkodás az államhoz kivész a polgárokban s a félelem nem tartja féken az árulókat, akkor Magyarország, mint a török uralom, bomlásnak indul s nem bírja ki a harczok viharát, veszedelmét. Ha nem neveljük korszerűn a népet erkölcsben, tanulásban; ha a munkás kezet és munkás elmét az úri henyélésnél s pazarlásnál nem becsüljük többre; ha ipar, művészet, irodalom jövőre sem találnak művelőket és közönséget, akkor elkallódik a nemzet béltartalma és satnya lényét a műveltebb német s az iparkodóbb zsidó honából kiszorítja. Mindezt jól tudjuk. Tudja ezt a kormány. Az új képviselőház lelkiismerete tudja és érzi. Mekkora hivatás vár házra és kormányra ! Vezessétek a népet, kormány s képviselők ! Nyolcz évig barangoltunk a pusztában, mint Mózes népe, hogy az egyptomi salaktól megtisztuljunk. Ima Horeb hegyéről látjuk magunk előtt az Ígéret földjét. Oda vonulni, oda vezettetni, azért külde isten népünknek prófétákat. A 48-diki törvényeket villámcsapások dörgése között azért kaptuk. Azért kötünk frigyet s állitunk sátrat a frigyládának nyolczszázhatvanhétben Lesz országunk, mint volt Mátyás korában. Budán fényes királyi háztartással, a népben jó kedvvel és ép erővel s a nemesekben jeles képzettséggel, honszerelemmel az urnái s a pórnál és tekintélylyel az egész világon. Ez volt az eszme, mikor az alkotmányt visszaküzdöttük, most az alkotmánynyal küzdjünk a czélért. A küzdelem munka, senki ne restellje a fáradságot. Senki ne restellje az engedelmességet. Mindenki tegye meg kötelességét. Ti vének, adjatok nekünk tanácsot. Nagy tisztelet környezi nevetek. Érdemlett tisztelet, melyet csak észszel és jellemmel szerezhet meg az is, ki honáért fáradni fáradhatlan. Tanácsra hallgatunk, megkérdezzük az ősz erényt a cselekvés előtt, de ne feledjétek a tiszteletben, hogy »az ősz tapasztalás nagyon rideg. S ha bölcs is, izmában nincs már erő. Megkérdezhetjük tőle, mit tegyünk. De itt ifjú tűz segíthet csupán.« S ez ifjú tűz, kik fiatalok vagytok, el ne ragadjon. Nem hőstettekről van szó s vitézségről, hanem az ország és a korona forognak itt a kockán. Merész játékot űzni a nemzet életével nem szabad, szolgálatokkal kell kiérdemelni a tisztességet. »Nemes önbizalom, de ne az önhittség Rugói telketek nagy czélra feszítsék. S tudjátok az erő micsoda? Akarat, Mely előbb vagy utóbb, de győzelmet arat.« Akarjátok hát a haza üdvét. Akarjátok erősen, akarjátok mindnyájan. Egy szent el A „Pesti Napló“ tározója. Madár-ének s ember-dal. Hogy az énekes madarakat mért nevezik a természetrajzban zenéreknek s mért nem inkább dalosoknak, én nem tudom megmondani; de ha az én kedvem szerint menne, akkor füttyösöknek neveznék. Bizonyára semmit sem vesztene vele a könnyű vérű tollas nép. Szava akkor sem lenne se zene, se dal; de aminek mondanák, az igazán lenne is, mert szavuk zenének nagyon rendetlen és vékony anyagú; dalnak egység nélkül való , mint fütty ellenben a legtúlzóbb követeléseket is kielégiti. Ennyit az énekes madarakról, melyek méltán tárgyai az emberi irigységnek. Ahány ily könnyű szárnyú lakosa van az égi levegőnek, a lombos ligetnek, a sötét erdőnek: mindenik egy-egy boldog primadonna, egy-egy szerencsés hőstenor, egy-egy koszorús költő. Dicséri az istent csattogó torokkal, közvetlen inspiratiója szerint, köszönti a reggelt, utána fütyörész a hanyatló napnak, s van, kit közülök az éjfél bűbájos órája indít mélabús zengésnek, s még ez szól a legeslegszebben valamennyi közül. Meghűléstől nem kell félniök, a szeszes italok s a tésztás ételek nagyobb mérvű fogyasztásától nem kell tartózkodniok, játékdíj dolgában nem követelők, szeszélyeik nincsenek, »kvadrup«-juk igen kevésből kitelik, éneklő jó kedvük pedig addig tart, mig jár fölöttük a nap, zöldet az erdő s amig bírja a szárnyuk. És mindenik gyönyörködik a maga gyöngyöző füttyében. Ezek szerencsésebbek nálunknál! Mert minket is mindnyájunkat, ha nem is erdők sűrűjében szoktunk fészket rakni, nem ritkán száll meg éneklő kedvünk. S ki merné mondani, hogy nem a magunk gyönyörűségére gyújtunk valamely ismert vagy nem ismert, saját inspiratiónk temette dalra, ha szóval, ha csak dallamosümmögéssel. De hányunk válik be csak lyrai tenornak, vagy akár nem akadémiai költőnek is ? És mégis, minden ember maga magának elég énekesnek, elég költőnek is. Kinek oly szegény a fantásiája, hogy nem tudta egy üres óráját megtölteni azzal, amije nincs, és amit magának kíván? Melyikünk az a kontár építőmester, hogy még nem épített magának oly merész styli, oly királyi légvárt, melybe Tündér Honát lehetne belevinni menyaszszonynak ? És senki ne mondja, hogy ez nem költészet. Ha a sóhajt, a mosolyt leírni s aztán elolvasni is lehetne: annyi Petőfink volna, ahány szív melegen dobog széles Magyarországon. Úgy van, minden ember költő. Természetében megvan a költői rész, s ha nem is mind költészet az, amit egy-egy tollal az emberek alkalom kerültén elkövetnek, ösztönözvén őket a bennök égő istenség, azért cselekményük költői functió. Nem beszéltem még tyúkkal, amely nem mondta volna, midőn szárnyait csattogtatva végig szaladt az udvaron: »Ah mi felségesen repültem!« Érzésében minden ember költő. Nem költő foglalkozásra nézve, de az eredendő Ádám csak alkalomra vár, hogy kitörjön s eget kérjen, illetőleg tollat, papirost s néhány rendesen már elkoptatott rímet. S kérdezd meg tőle, nem felségesen repült-e át az udvaron. A természet nagyszerűségeinek látványa rendesen a csáb, melynek nem tudunk ellentállni. Megsemmisülve áll a törpe ember az óriás sziklacsúcsokon. Szeme a lent elterülő mértföldek ködébe vész, alatta felhők, felette felhők, hogy kezével intézhetné egyes csoportjaik irányát: ott születik a villám,mely évezredek óta hiába ostromolja a sziklatömeget, melyre talpát teszi a törékeny vándor. Ha e komor óriás most megrázná kopasz fejét, mi lenne a vakmerőből ? Hová hullana alá, szikláról sziklára, vérével festve a kegyetlen falat, melyről utolsó sikoltása siketen verődik vissza. Mily silány féreg az ember, lába megsiklik egy ingatag kövön, a kő kimozdul helyéből s dübörögve gördül alá a mélységbe, tüzet verve az anyasziklából, mind tompábban zuhogván le, le, le a mélybe. Ha vele estem, vele zuhantam volna! Ki ne lenne költő ily helyzetben ? Ha van ott a sziklatetőn egy kis őrház, az őrházban a csúcs látogatói számára egy könyv, ki nem érezné magát kisértve le is írni, amit itt érzett, amit itt gondolt? Kiben nem támad fel itt a benne született költő ? A sasokról nem is szóltam, melyek feje fölött keringtek, készen lecsapni véres tetemére, ha esetleg utána zuhan a leszakadó kőnek. Nem szóltam a tengerszemről, mely mindentől, a mi él, elzárva, a sziklakebelhez lánczolva, nefelejtset nem nevel partján, halat nem táplál vizében s örök egyformaságban bámul fel az égre, mindig az égre, öröké az égre, mely hideg gunynyal mosolyog le rája, mig nem a tengerszem haragban földagad és háborog, hogy a csillag ne nézhesse magát benne. Nem szóltam a forrásról, melyre lihegő kőszáli zergék járnak, a vakmerő vadász csöve elől menekülők, s mely enyhet adván nekik, tovább siet e rideg világból, csacskán csörögve végig a merev sziklákon, majd merészen, magát habosan felfodrozva szökik le óriási falakon, hogy eljusson sugó-bugó s bólingató fenyvesek árnyába, melyekről szintén nem szóltam még. Itt mindenki költő, itt én is az voltam s azok voltak mind, a kik előttem ott jártak. Zsedényi Eduárd már régen minden költeményét Homeri pontossággal úgy kezdi, hogy »Tisztelt ház« és olyformán végzi, hogy »kétszer kettő négy.« De más húrokat pengetett egyszer ő is. És minthogy meg van irva: quid quid latét, apparebit, hadd kerüljön ma napfényre, mint pattant fel ő is a szárnyas paripára, mint nyergelte meg ő is öt sorban a királyig magyar nyelvet. És vele sokan, kiket ott nyomban le is vetett a szilaj Pegasus, de a nemes állat rúgása meg van örökítve a könyvben s ez a könyv ma a Tátra- Füreden egyáltalán nem szokatlan esős napon előttem fekszik, mint aeve perennius monumentum, hol sokaknak a neve, a kézírása, egy-egy verse él, akik közül nem egyszer begyöpösödött sírhalma mellől kidőlt már a fejfa, kidőlt tán a sírkő is. Hadd támasztom fel őket egy röpke pillanatra, s akikben akár a politikus, akár a tudós, akár a próza túlélte a költőt, akár hajlamnál, akár külső körülményeknél fogva, akár mert nem álltak azóta szemben oly momentuosus látványnyal, mely a bennök rejlő istenséget megmozgatván, dalra serkentette volna őket: mosolyogják meg ihletük ha első, ha egyetlen szárnycsapását. Ha a magyar ember rímet keresni indul, első költészetének rendesen az imádott haza a tárgya, vagy külső ragyogásaiban, ha rónás, hát rónában, ha hegyes, hát bérczeiben, vagy belső erényeiben, vagy pedig múltja hősi cselekedeteiben. A rimes felköszöntők, melyeket a tátrafüredi vendégek könyvéből kiírtam, valóban nagy részt közvetve vagy közvetlen, részben vagy egészben a haza dicsőségét zengik. Csalódik, a ki azt hinné,hogy Schmidt Ede úr Rosnyóról, Grömörből, a ki harmincznégy évvel ezelőtt, »1841. hatod havában, mint mondja, hideg vízzel testet edzett és lelket iidított« a Tátra oldalán, ezt a maga hasznára és kedvtelésére tette volna. Oh nem, ő csak azért tette, mert »Edzett erő kell az élet- s hazának, Melynek sok ellenei vannak s valának.« Már mi legjobb szeretünk inni és énekelni a hazáért. Sőt szeretünk áldozni is érte, s ha kell akár magunknak, akár vagyonúnknak készek vagyunk a nyakát szegni Csak egyben előztek meg. Mások jobb szeretnek dolgozni a hazáért. Halni édes érte. Horatius volt a tanítónk. Dolgozni parasztos és keserű még érte is. De természetes, hogy nem csak hazafias ömlengésekkel találkozunk a könyvben, mely 1833-ban nyittatott meg a Tátra vendégei számára. Természetes aztán az is, hogy az ilyen könyv az időknek egy kis homorú tükre. Összevont képe marad benne az akkori társadalomnak. Vissza-visszatérnek az eszmék, melyek az embereket foglalkoztatják, a mellett, hogy hóbortos, szeszélyes tarkabarkaságban nyilatkoznak, amint a véletlen oda viszi, az egyéniségek. Az első évek csaknem kizárólag idegen, nagyobb részt német nyelven szólanak. 1835- ben a Szirmay család egyik ivadéka angol nyelven énekli meg a »gyöngyöző vizeket« és a »fenséges magasságukért messze földön hírneves hegyeket.« Nyomában a Gömörből átrándult Schwarzenberg-urlánusok egy cavalcádja mond csörtető német kardalt, kikre infra scriptus Dániel Farkas rival viszsza, egy szóval sem mondván többet, mint hogy »juratus tabulae regiae nótárius.« 1836- ban szólal meg a magyar múzsa. Első szava együgyű dadogás. Egy rimpár, alig háromszor annyi szóval. Halk kopogtatás, hogy szabad-e ? Szerény kérdés, hogy nem nevetik-e ki ? Félénk próbálkozás, hogy fog-e a toll magyarul is ? Versnek semmi, gondolatnak nem több, említésre maga magáért nem érdemes; de amint ott áll, az 1836. julius 14-kei kelettel, egy fényes példa, egy bátor útmutatás, egy szózatos felhívás, egy érdemes tett. Azon túl, e két soron túl: »Tolnay Ferencz e szép Hegyekről haza lép,« melyek egy egyszerű, senkit sem érdeklő elhatározást és eseményt constatálnak, mind sűrűbben találkozunk könyvünkben a magyar szóval. Egy »veszprémmegyei honfi«, Józsa Zsigmond már általánosabb érdekre törekedett, nem több rímmel, nem több szóval, nem is több szerencsével, csak nagyobb szándékkal. Ő eként van megörökítve: »Kárpátnál Smeksz kies táj, Ki elhagyja szive fáj.« 1840-ben lett honi múzsánk egy kissé beszédesebb. Megolvadt a jég, s apró egész patakok csörgedeztek alá. F. J., hogy kicsoda, kezeirása nem árulja el, Saphpho kecses ruhájába bujtat egy periódust, hogy a tátrai fürdőt, a nagyszalóki csúcs alján, a magyar névvel akkor még nem bírót megénekelje. »Hol félénk zerge felleges lakából Lenéz a szűzen ragyogó tavakra. S a természeten még az ősteremtés Szálóki fürdő.« Így végződik az első merészebb szárnyemelés, melyet nyomban követ a »népturista toastja«, egy férfiú ifjabbkori bűne, ki ma már másiknak udvarol a kilencz görög nőtestvér közül. Akkori lelkesedése annál inkább méltányolni való, hogy forrása oly tiszta a szó szoros értelmében, mint maguk a kárpát forrásai, bálványa Neptun, nem Bacchus lévén. A dal így szól: Fel s emeljük a kehelyt, Egyetértés szellemét Nincs bor benne bor, Gyermeki fölé, Éveinknek nyelni bort A mi történt nagy dicső Nem divatja már. Mind ez érlelé. Bérez erőt a szent hazának Éljen nyelve mindörökké * Bérez kebelt neki, Rajta szóljanak Hogy sok századok csapásit Sok szabad nép, sok tudós fej Épen állja ki. Minden szép ajak. A költő Tóth Lőrincz. Részrehajló kissé, a mennyiben a szabad népből csak sokat, a tudós fejből is csak sokat kíván, mig a szép ajakból egyet sem enged el; de hisz a költőnép mind részrehajló, kiváltképen a szép ajak dolgában. Még jó, ha nem a legszebbet kívánja. Különben harminczegy év múlt le a költőről azóta, hogy e nemes kívánságát megörökítette s módjában van látni, miként indult teljesedésnek óhajtása. Zsedényi Ede, aki szintén ez esztendőben, 1841. augusztus 1-én követte el versét, akkor sem sok gondot szeretett a »külsőre« fordítani. Nagyobb súlyt fektet arra, hogy mit mondjon, s hogy benne az igazságtól el ne térjen, mint arra, hogy hogyan mondja. A rímeket s a mértéket ennélfogva az, olvasónak kell az ő verséhez hozzágondolnia. A jó szándék, s az igazság, az benne van. A vers így szól : »Kárpát alatt születtem, Bölcsőm volt, majd sírom lesz ... Mindig egy édes érzet, Ha látom Tátra bérczeit Végig rezgi keblemet.« Ezt az édes érzetet derék veteránunk mindért ...........................ÍJ!'.... ! Hl!.'............. Hamva piroslik: Ott int nyájasan a kies völgyecske Mosolygó élén adományival az Elfelejthetlen mulató kedves nagy határozás s három esztendő munkája árán Magyarország jövő nagysága megalapítva s biztosítva lehet. Budapest, aug. 28. (A magyar országgyűlés megnyitása.) A szertartás a magyar országgyűlés ünnepélyes magnyitásakor augusztus bő 31-kén a következő: Kedden, 1875-ik évi augusztus bő 31-én délelőtt 10 órakor a magyar országgyűlés mindkét házának tagjai a budai királyi várban megjelennek és amennyire a várkápolna térfogata megengedi, lemennek oda, az isteni szent tiszteletet meghallgatandók. A többi tag ezalatt a nagy teremben marad. Ő császári és apostoli királyi Felsége az említett szent misére minden nyilvános kiséret nélkül az udvari kápolnának oratóriumába megy, mely alatt a püspök az apostoli kereszttel állani fog. A nagymise után ő Felsége termeibe távozik, s ott időrend,a mig az egyházi méltóságok átöltözködnek és longis-ban az udvari kápolnából a felső terembe értek, hol is ez alatt a többi, ő Felségének kíséretére hivatalos császári királyi udvari főhivatalok és testőrkapitányok, a herczegprimás, a m. kir. miniszterek, a zászlós urak és a püspök a kettős kereszttel a kihallgatási teremben (a felső várnégyszög oldalán) összegyűltek. Mihelyt minden elrendeztetek, ő Felségének a cs. kir. első főudvarmester által jelentés létetik, s erre ő Felsége fölkelvén, a belső termekből a nagy terembe a következő rendben távozik: Egy cs. kir. kamarairnak. Két rendi biztos. A m. kir. főajtónálló. A herczegprimás és az ország zászlósai. A m. kir. miniszterek. A cs. kir. első főudvarmester a pálczával. A m. kir. főlovászmester, mint helyettese a cs. kir. udvari főmarsallnak, a fölfelé tartott kivont állami karddal. Jobbján a püspök az apostoli kereszttel. Ő császári és apostoli királyi Felsége. Oldalt s hátul a m. kir. testőrkapitány, a cs. kir. testőrök lovasszázadának kapitánya, a cs. k. udvari főkamarás és a cs. kir. főhadsegéd képezik a kíséretet. A terembe érve ő császári és apostoli királyi Felsége a trónra lép, leül s kalpagját felteszi. Kisérete a állásokat foglalja el a trón oldalán. Most beszédet tart ő császári és apostoli királyi Felsége a magyar országgyűlés mindkét házának egybegyült tagjaihoz. A trónbeszéd végeztével ő Felsége felkel, leveszi kalpagját s az előbb megjelölt rendben a belső termekbe vonul. Az udvari gyász ez alkalommal nem viselendő. (A román fejedelemhez) 26 »nagybirtokos« a »Romanulu«-ban is megjelent kérvényt intézett, melyben a fejedelmet arra hívják fel, hogy ne szentesítsen több törvényt, melyet a román országgyűlés elfogadott, a monarchiánkkal kötött vámszerződés is e perhorreszalt javaslatok között van. Az országgyűlés határozatai ellenében a fejedelemhez folyamodnik ez, úgy látszik, román nagybirtokos alkotmányos fogalom. (A szerb kormány) A belgrádi hivatalos »Szrpszke Novine« hivatalos részében a következő közlemény olvasható: »A Sztefanovics-kabinet lemondása folytán fejedelem ő fensége Risztics János urat bízta meg az uj cabinet alakításának missiójával. Minthogy azonban Risztics úr azon nézetben volt, hogy az új kabinetnek az idő rövidsége miatt a szkupszina megnyitását folyó évi September bő 20-dik napjáig kellene elhalasztania. Budapest, aug. 28. Az »Ellenőr« és »Hon« több megjegyzésével kell foglalkoznunk, melyek lapunk közleményeire vonatkoznak. Az » Ellenőr« - rel kevés bajunk. Laptársunk lapunkban a szállítási adóról megjelent közleményre tesz megjegyzést, melyet tudomásul veszünk. Az »Ellenőr« azt írja, hogy a szállítási adó September haváig csupán a belső forgalomra szólt, s e szerint azon áru, mely a határon túl megy, septemberig teljesen és egészen adómentes, még a Magyarországon megfutott út után is. Ha majd septembertől kezdve ezen áruk után is szedetik a szállítási adó, a jövedelem az eddiginél sokkal nagyobb lesz. Természetesen. Ebben az »Ellenőr«-nek igaza van, de már abban téved, hogy megjegyzése »egész következtetésünket halomra dönti.« A hiány, mely eddig elő a szállítási adó havi quotájánál előállott, igen tetemes, s magunk is a múltkor azon nézetet nyilvánítottuk, hogy az őszi élénkebb forgalom eredményezni fogja az illető hónapok teljes quotáját, de az már nehezen remélhető, hogy pótolja az elmúlt hónapok deficitjét is. Ma is ezt hiszszük. Örvendenénk azonban, ha nem nekünk volna igazunk, hanem a megélénkült export valósítaná a vérmes reményeket. A »Hon« mai száma két helyen is megemlékezik rólunk. Rettenetesen védi ellenünk a kormányt és Ghyczy Kálmánt. Ádáz haragra gyűl, hogy mi bírálni mertük a közlekedésügyi miniszter egyik legutóbbi fontos rendeletét s azt a szörnyűséget veti szemünkre, hogy mi »fellázítottuk Ghyczy Kálmán alkotmányos érzületét.« A múltkor »izgatóknak« nevezett el minket szörnyen békés laptársunk, ma meg azt a rettenetes bűnt olvassa árva fejünkre, hogy mi »fellázítottuk« Ghyczy Kálmánt. Hamarjában azt sem tudjuk, hogy vezekeljük le e rettenetes bűnt. Szörnyű tragikus hangulatba hoz a »Hon« vádaskodása. Iparkodunk azonban collegiális szeretetére, melylyel minket oly sokszor kitüntet, apellálni, s e szeretet révén csak annyi figyelmet kérünk tőle, hogy e sorokat elolvassa. Hogy ha elolvasta, tán maga is meggyőződik, hogy ártatlanok vagyunk a dolgokban, melyeket nekünk tulajdonít. Mindenekelőtt egy általános megjegyzést teszünk. A „Hon“ föltétlenül pártolja a kormány minden intézkedését, mi pedig jóakaratúlag bíráljuk a kormány tetteit. A »Hon« mindent dicsér; mi pedig helyeseljük azt, a ő fensége ezt a mai körülmények között semmikép el nem fogadhatván, elrendelni méltóztatott, hogy a Sztefanovics-kabinet a folyó hó 27-dik napjára öszszehivott nemzetgyűlés megalakítását várja be, a mig t. i. időközben az uj cabinet megalakul.« (A herczegovinaiak javára) A zágrábi »0 b z o r« kimutatása szerint az osztrákmagyar területre átmenekült herczegovinai családok részére eddigelé 4455 frt 80 kr és 8 db arany gyűlt össze a zágrábi bizottságnál.