Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-22 / 242. szám

242. szám. Budapest, Péntek, October 22.1875. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai hütlönk­ü­déséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALRA Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI IVAPLÓ-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, V/2 legnagyobb iv és közgazdasági melléklet.) Egész évre................24 frt. Kél éyre .........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt.­­ Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, oct. 21. Új kormányra és uj korszakra virradtunk. Avagy minden úgy van, mint volt, és puszta személycsere történt Budavárában? A király elbocsátja nyugalomba hű szolgáját, kire or­szágát bízta, s tanácsadói közül a legmeré­szebbnek átadja a gyeplőket és az ostort. Csak ez történt, egyéb nem, és az állam sze­kere vontat tovább a sáros országútján; a régi társaság nyújtózik rajta száradt jószág mozdítaná előre. Ez a miniszterválság. Tán nem is vál­ság ? Hát nem Tisza volt a kabinetnek lelke eddig is ? Nem-e­­gy alkotta a parliament a fusió napjaiban kormányát, a­mint most van, csak kissé más sorrendben? Wenckheim báró nem ideiglenesen vállalta-e el kormányelnök­ségét? Régen tudtuk, hogy Tisza Kál­mánból miniszterelnök lesz a választások után, s bizony senkit meg nem lep, hogy most azzá jön. Hisz ő, csak ő az alsóház ve­zére, joggal megilleti hát őt a méltóság és tiszt, melyet királya kegyelméből ma elfog­lalt. Ha az ő szavát fogadja az ország, ha az ő tanácsát követi a kormány, illő, hogy állása első legyen, nevéről neveztessenek a többiek, ő keresztelje el kormányzásának éveit s ő viselje az ország sorsáért ezentúl a felelősség­nek terhét. Helyesen történt, hogy Tisza Kálmán kormányelnökké kineveztetett, s Wenckheim báró nemes egyszerűséget tanúsított, hogy önkényt átengedte barátjának helyét, melyen őt annyi rokonszenv környezte, hol csak jót tett, a mennyit tehetett, s honnan nem visz magával keserű emléket a boldog ember. A távozót királyi kegy hívja magához és népi szeretet kiséri. Wenckheim Bélának nincsen ellensége. Dicsőségét nem irigyelte senki; pedig nem kis dicsőség az övé, hogy ő a fusiót létrehozta s eltemette a közjogi pártviszályt, és tapintatával s jószívűségével könnyen kormányzott nem könnyű időkben, divergens irányok közt, versengő elemekkel. Befolyását roszra nem használta soha. Szíves­séget nyíltan cselekedett sokakkal s készsé­gesen, sót titokban nem keveset miveit, s nem érdemtelenekkel, de szerényen maga előtt is mentette magát, ha jót ten másokkal, s nem tudta be érdemül magának, hanem gyorsan elfeledte és soha jótettének bérét nem köve­telte. Mert nála a jóság természetes s a lekö­telező nemesség születés. Nem könnyű ilyen férfit nélkülözni, s kik vele érintkeztek, mint kormányelnökkel, hálás érzelmüket viszik utánna. S Wenckheim Béla b. volt az utolsó mi­niszterelnök, ki egész múltjával a volt Deák­pártban gyökerezett. Egy nagy s a históriá­ban dicső párt végezte be hivatását, midőn a fusióban az egész Magyarország elfogadta közjogi alkotását. E párt iránti elismerés kö­vetelte, hogy az új szabadelvű párt élére annak bizalmi férfia lépjen, s e bizalmi férfiú volt Wenckheim Béla. Itt mire vállalkozott, teljesíté. Most azt hiszi, hogy a tisztult par­­liamentáris helyzet és a kitűzött politikai problémák őt feloldják a vezérlő szereptől, s mit más nem tenne, Wenckheim visszalép a második sorba, Tiszának engedi az elsőséget, ez intézkedjék, ő mint hű pártember — mert az volt mindig s Wenckheim erre büsz­ke — követni fogja Tiszát s a szabadelvű pártnak táborát. — így ismerjük mi őt mint embert s jellemet , s nem közön­­dösen látjuk őt távozni az elnökségből, hol múltját soha meg nem tagadta, hol múlt­ja érdemeit megkoronázta. Vigasztal, hogy Wenckheim tagja marad a cabinetnek, s be­cses tagja lesz bizonyára erkölcsi sulylyal és személyes befolyással a király személye kö­rüli minisztériu­m nyugalmas párnáján is. A fejedelem különös kegyelmének kitüntetése jutalmazza bű szolgálatait. Tisza Kálmánt, a cabinet fejét, polgári tisztelettel üdvözöljük. A király bizalmát és a nemzetét bírja. A parliamentben alig van ellenzéke. Nagy párt környékezi s hemzseg körűlé a kegykeresők serege. Ez mutatja ha­talmát. Oly hatalom gyűlt össze Tisza Kálmán ur kezében, minővel Kossuth óta ember fia Magyarországon nem rendel­kezett. Akaratja az alsóházban törvény, a fő­rendek közt többsége bizonyos, s a nemzet nagy várakozással tekint Tiszára, s fogadja szavát. Ekkora hatalomra van szüksége a fér­finak, ki a nagy feladatra vállalkozott, hogy a hazát megmenti. Egymaga hordozza vállain a munka terhét, s nem osztozik társaival a dicsőségben. Egy ész, egy akarat lesznek uralkodók, mint a parliamentből kifolyó dic­­tatura, hogy erővel és hazaszeretettel, egysé­ges vezetéssel s tervszerűen dologra szer­vezze a nemzetet, s megvesse alapjait jövőjé­nek. Tisza nagy ember lesz, ha szerencsés lesz, s nagyon szerencsétlen, ha nem szeren­csés. Kivánunk minden szerencsét neki, mert csillagát követi nemzetünk, s az ország sorsa sorsához van fűzve. Belátjuk nem csak azt, hogy a parlia­­mentáris mechanismus követeli Tisza kor­mányzását, mi több, viszonyaink követelik az oly erős kormányt, mely mintegy alkotmá­nyos absolutismussal rendelkezzék, hogy ellen­­áll­atlan erővel keresztül törhessen minden tárgyi és személyes akadályon. Nagy dolgot kis erő végezni nem tud, s oszlott erő nem tör egy czél felé Ezért a helyzet súlyának nyomá­sa alatt elemi erőszakkal tört utat magának a fusió, s e fusió gyümölcse, logikai következ­ménye a Tisza kormány. Ki amazt akarta és acceptálta, köteles jóhiszeműleg fogadni ezt még akkor is, ha töretlen nyakát igaként szo­rítja a vasmarok. Igen, azt hiszszük, hogy a Tisza-kormány inkább a kényszer, mint a szabadság korsza­kát inaugurálja. De ez magában véve nem hiba. A kormány tekintélye az ország tekin­télye, s az állam hatalma a magyar nemzet hatalma. S az alkotmányos jogot félteni nincs okunk, azt Tisza nem bántja, s nem bánthatja soha hazai kormány, mert az a nemzet vérébe átment régen. Inkább félthet­jük a keletkező korszaktól a szellemi szabad­ságot, melynek nem kedvez a jelen kormány légköre, mint ezt a kormánysajtó elárulja. De ha a szellemi productió és ízlés hanyatlanék is, ma reális kérdések kívánnak megoldást, s az ország és nemzet materiális existentiája forog a koc­kán. Ezen segíteni, valóságos reálpolitikát követni: ez most a feladat, mely­nek keresztülvitelére szinte végzetszerű mó­don s formák közt alakult a szabadelvű párt s a Tisza-kormány. Tisza Kálmán tehát egy stádium a nem­zet életében. Nélkülözhetlen. Kormányelnök­sége múlhatlan szükség volt s ilyennek te­kintendő. Tisza kormányozni fogja Magyaror­szágot, mig a feladatot, mely a jelen helyzet­ből foly, s melyre vállalkozott, vagy megol­dotta, vagy erre képtelennek bizonyult.Minden igaz honfi, tartozzék bármely párthoz, akár­mit tartson a korról s nemzedékről, legyenek ideáljai eltérők mindentől, mit maga körül tapasztal. Ítéljen s érezzen akárhogyan Ti­sza, táborkara s a többiek fölött, kik közéle­tünkben még szerepelnek, kell hogy őszinte lélekből kívánja, hogy a cabinet, mely ma alakult, fennálljon addig, mig dolgát végezte, mig beteljesítette hivatását. Azt, hogy meg­törjön, ellenség igen, hazafi nem óhajtja, mert a czél hiusul meg, ha eltörik az eszköz. Hiszszük, és nincs okunk kétkedni sem­mit, hogy Tisza Kálmán czélját fogja érni. Ügyesség, bámulatos kitartás, kíméletlenség, munkásság, szónoklati erő képesítik szemé­lyét rendkívüli dolgok kivitelére; a parl­a­menti helyzet könnyűsége lebonta határát akaratának. És most ő hivatva van cseleked­ni. Ideje elérkezett. Ám használja az időt és hatalmát hona javára. Ki életében sokat csalatkozott magában és másokban, kívánjuk neki, hogy ezentúl keveset csalódjék bennünk, és mi ő benne. Kívánjuk hogy népszerűsége ne hagyja el soha, mikor a közjó érdekében szüksége van rá. Kívánjuk, hogy ne támadjanak önző s lelkiismeretlen ellenségei, vagy ha támadnak ilyenek, hogy azokat legyőzze, s hogy legye­­nek önzetlen s igazlelkű barátai, kik nem hí­zelegnek a hatalmasnak s nem árulják el, ha bajba kerül. Aztán Isten áldását is kérjük rája, hogy Magyarország, mig ő kormányozza, boldoguljon és legyen boldogabb sokkal, mi­kor Tisza Kálmán lelép a kormánypolctról, mint volt, mikor fellépett. A „Pesti Napló” tárczája. Párisi tárczalevél. (Egy nagy művész végnapjai. — Carpeau és Michel Angelo. — Victor Hugó szobra hogy készül. — A szerelmesek levele­zései. — Love is money. —­­Rokkant művészek.) — oct. 16. A modern művészi realismus egyik legjelenté­kenyebb képviselője, Jean Baptiste Carpeau, e na­pokban meghalt. Halála már régebben várható volt, de a hírt mégis megdöbbenéssel fogadták. A művész, ki a dalműszínház homlokzatán a híres »táncz« csoportozatot alkotta,kinek művei annyi kitüntetésben részesülnek, a legnagyobb nyomorban halt meg. Stirbey herczeg adott neki menhelyet, hol fáradt, rongyokba burkolt fejét örök nyugalomra hajtsa. Arcza a kínos betegség miatt felismerhetet­­len volt, koponyája gyermekfej nagyságúvá horpadt, ajkai, arcza, álla eltűnt a bozontos, kuszált, szürke szakáll alatt. A sovány testről már lefoszlott a fehérnemű, inge alól egészen kilátszott karja, mely valóságosan sárga színű. De ő még bízott jövőjében, azt hitte, hogy ez csak válság, melyet ki fog állani. Mikor látogató jött hozzá, mosolyogni próbált, hanem minden szava egy-egy kínos sóhaj volt. — Milyen kár, mondá egyik látogatója, hogy nem lehetett ott a Michel Angelo-ünnepen. Nagy­szerű ünnep volt ez. Carpeau, ki eddig szinte eszméletlen állapotban hevert, Michel Angelo nevének hallatára úgy tett, mintha villanyütés érte volna. Kialudt szeme lángra gyűlt, villámokat lövellt, hangja visszatért és ki­mondhatatlan bámulat kifejezésével mondá: »Michel Angelo! ah! Michel Angelo! ez az én mesterem , gondolatim atyja, lelkem ihlet­adója, az én istenem. Oh, hogy ott nem lehettem, hogy én is ünnepeljem! Nem lehettem jelen, mikor az ő dia­dalát ünnepelték, istenítették! Nem csókolhattam meg szülőháza küszöbét! Nem onthattam lényeket azon pillanatban, mikor leleplezték az ő szobrát. Ez az én gyászom, ez az én fájdalmam! Olvastam, hogy mit beszélt ott Meissonnier. Szép volt, nagyon szép. Boldogok, akik ott lehettek. Oh Michel An­gelo, te nagy, te halhatatlan, te utánozhatlan Mi­chel Angelo. A beteg művész hangja mind erősebb lett, szeme kiderült, a közelgő halál sajátszerű ékesszó­lása a leghévteljesebb szavakat mondatá vele, meg­ható volt a haldokló lángész dicsőítő hymnuszát hal­lani, amint egy perezre kibontakozik a halál fagyos karjai közül, és a tiszta lelkesedés »a koporsóból ki­tör és eget kér.« Másodnapra a beteg szobrász ki­szenvedett. Maradandó emléket hagyott műveiben,mi­nek »Ugolino és fiai«, melyet az állam megvett a tuile­­riák kertje számára; a tánczcsoportozat az új dal­­műszínház homlokzatán, e mesteri csoport, mely me­részsége miatt sokaknál megbotránkozást szült, és melyet fanaticus kéz barbár módon el is csúfított. Minthogy épen szobrokról szólunk, említsük fel, hogy az Odeon csarnokát mellszobrokkal díszí­tik. C­h­a­p­u már elkészült Dumas szobrával, Schönewerk pedig hozzá fogott Victor Hug­o szobrához. Pedig Victor Hugo nem ült Schönewerk­­nél, egyszerűen meghitta lakására és ezt mondta ne­ki: »Nézzen meg, nincsen szánalomraméltóbb a moz­dulatlan mintánál, nincs elevenebb mű, mint hogy ha a minta mozog, cseveg.« És Schönewerk ez egyetlen látogatás után, arczkép nyomán elkészíti Victor Hugo szobrát, — és ez pedig oly találó, oly életteljes, hogy méltán meg fogják bámulni. A tehetséges férfiakra nézve rész­letünk volt. Carpeau nyomorgott, és idegen főúr vendégszerete­téből kapott hajlékot, Gounod ballépést tett, mely majd halálát okozta, és így is vagy két hónapra fog­ja ágyhoz szegezni; egy ritka lángeszű regényíró, korunk egyik legkiválóbb tehetsége, hűtlen baráti kéz által vagyonilag tönkre jutott, egy híres szobrászt pedig a tébolydába kellett vinni. A kiváló férfiak újabb idő óta oly veszélynek vannak kitéve, mely egészen útj a maga nemében és aggasztó mérveket kezd ölteni. Nem szabad szerel­mesnek lenniök. Ha elég gyengék és szenvedélyre gyúlnak, bizonyosak lehetnek benne, hogy bizalmuk­kal visszaélnek majd, és ők megbánják áldozá­saikat. Minden ember —­s a legerősebb,az leginkább — gyermekké válik olykor a szerette nő mellett. Bizal­mas szavakat ejtenek, de míg a szerelmes Romeo epedez, sóhajtozik, Julia ezalatt számítgat. És mi­kor Romeo távol van Júliától, s az áradozó kebel mindenféle balga fecsegéseket sugall a serczegő toll­nak, csak a dobogó szívre hallgatunk, és a számító elme teljesen visszavonul: a kedves Julia nagy gond­dal félreteszi leveleinket, kis ládában őrzi, melyre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Mikor aztán itt az ideje, akkor Julia előszedi a leveleket, és ezek el­vándorolnak ... a tűzbe talán . .. Oh nem, ez nem volna modern dolog, hanem a nyomdába. Oh áldott civilisatio. Mikor minden szerelmi levélen ott van a láthatatlan »imprimatur.« — Ha Paul levelet ir Virginiának, úgy vigyázzon, hogy most százezer olva­sónak ir. Nagyon practicus időket élünk, minden liaison­ból egy-egy sensátiós könyv eredhet, minden szerel­mes levél egy-egy könyvmutatvány. Most már nem csak az időt tekintjük pénznek, most már azt mond­juk »love is money.« Olvassák el önök a legköze­lebb megjelent könyveket, melyek híres írók szerel­mes leveleit tartalmazzák. Csütörtökön érdekes kis ünnepély volt; egy derék művész búcsút vett a színpadtól; az öreg Regnier dicsősége tetőpontján lép le a pályáról, me­lyen annyi babért aratott. Legjobb időben tette ; hat­­vannyolc­ éves már, de azért erős, izmos alak, ki még akárhányszor ragadhatná tapsra a közönséget, így tehát csak sajnálattal látja a közönség távozni. De jó ez így, mert nagyon kellemetlen látványt nyújt az a művész, ki erőnek erejével maradni akar, mikor már ereje elhagyta, és a közönség fiatalabb, újabb erők felé fordul. Pedig a művész nem tehet róla, ha diadalai színhelyéről nem tud lemondani. Melingue-t megölte az a feletti búbánat, hogy nem játszhatott. Sonzogno drámája. Olvasóink még emlékezni fognak rá, hogy Ró­mában a télen a farsang végnapjait egy rémes gyil­kossági eset zavarta meg. A legolvasottabb római lapnak,a »Capitale«-nak, szerkesztőjét,Sonzogno Rafaelt,saját irodájában meggyilkolták. Frezza Pius, fanaticus garibaldista belopózott a város köz­pontján a via de Cesariniben levő irodába — és né­hány pillanat múlva Sonzogno a halál fia volt. Az eset roppant feltűnést okozott, mert Son­zogno a legrettegettebb ember volt Rómában ; lapja feltétlenül uralkodott a tömegen, és a pápa sem tar­totta méltóságán alulinak, Sonzogno ellen nyilváno­san polemizálni. Frezza Piust tetten kapták ugyan, de csakha­mar rájöttek, hogy csak eszköz, melyet ügyes kéz ve­zetett. A rendőrségnek nem soká kellett keresni, hogy kinek a keze működött itt; a nép szava ritka egyhangúsággal egy jól ismert, eddig köztiszteletben állott férfiúra, L­u­c­­­a­n­i Józsefre, mutatott. Hogy isten szava volt-e a nép szava, azt el fogja dönteni a tárgyalás, mely hétfőn kezdődött a római esküdtszék előtt; a bíróság a fenforgó gyam­okokat elegendők­nek találta arra, hogy a népszerű férfiút letartóz­tassa. Luciani még néhány hónappal a gyilkosság előtt munkatársa volt Sonzogno lapjának; benső ba­rátságban élt főnökével; együtt alapították a lapot, egyforma buzgalommal dolgoztak a vállalatnál, mely váratlan sikert aratott. Sonzogno annyira bízott ba­­­rátjában, hogy egy napon, mikor Rómából el kellett­­ utaznia, nemcsak lapját, hanem házát is barátjára­­ bízta. Ez múlt év tavaszán történt. Sonzogno Svájcz­­ba utazott, hol Odescalchi Boldizsár herczeggel­­ párbajt kellett vívnia. Egész Róma azon véleményben volt, hogy I Sonzogno áldozata lesz e párbajnak; neje és Luciani­­ is e véleményben lehettek, de épen nem búsultak rajta, sőt örültek is, hogy Sonzognonak oly kevés kilátása van Odescalchi ügyes kardjai ellenében. Alig , hogy Sonzogno elutazott, neje és Luciani Frascatiba mentek, hogy ott zavartalanul élvezhessék az élet­e örömeit. Míg tehát Sonzogno idegen földön életét koc­káztatta becsületéért, neje meggyalázta őt. Mindenki csalódott. Sonzogno győztes lett a­­ véres harczban. S csakhamar megtudta, hogy távol­léte alatt mi történt házában. Haza akart utazni, de útközben egy távirat anyja halálos ágyához hívta. Sonzogno rajongó szeretettel viseltetett anyja iránt , rögtön Milanóba utazott. Ez nem maradt titok a Frascatiban időző szerelmes pár előtt, de csak arra érezték magukat indíttatva, hogy az időt teljesen kiaknázzák. Csak­hogy nem számították­ ki jól a napot, mert Sonzogno korábban tért vissza, s oly helyzetben lepte meg őket, mely nem hagyott fenn kétséget. Frascati egy árnyas nyári lakában Sonzogno, fájdalomtól és felindulástól megtörtén, győződött meg neje hűtlenségéről. A két barát egyszerre halálos ellenséggé lön, de Sonzogno nem tudta magát rászánni, hogy nejétől elváljék. Kényszerítette nejét, hogy mondjon le »ba­­rátjá«-ról, Luciani ellen azonban a legnagyobb kímé­letlenséggel lépett fel. Sonzognonak hatalmas fegyvere volt, a »Capi­­tale­« ily hatalom ellen Lucianinak nem volt kilá­tása sikerre. Mégis meg akarta kezdeni a küzdel­met, a közélet terén akart próbát tenni; múlt év October havában a parliamentbe iparkodott jutni. Sonzogno minden fegyverrel küzdött Luciani jelölt­sége ellen; kiadta a jelszót, hogy Róma első kerü- Budapest, oct. 21. (A tarifa­­reform ügyében) ma délelőtt a m. kir. közlekedési minisztériumban érte­kezlet tartatott, melyhez az osztrák államvasut, osz­trák déli vasút, a magyar kir. államvasutak, tiszavi­­déki, magyar-északkeleti és első erdélyi vasút képvi­selői hivatalosak voltak. Az értekezleten R­i­b­á­r­y miniszteri tanácsos elnökölt. Az egységes tarifa előnyei elismertetvén, a m. k. közmunka-minisz­térium az osztrák vasutak által kidolgozott tarifá­ban némely módosítást kívánt eszközöltetni, melyek részleteikben meg lőnek vitatva és részben elfo­gadva. E szerint a kérdéses tarifa az összes osztrák és magyar pályák által, nemkülönben a közlekedési minisztérium által elfogadottnak tekintendő. Nem vitatható, hogy a közös eljárás és az egyöntetűség az ily kérdésekben nagy előnynyel bír, és ezen szempont­ból mi is a létrejött egyezményt üdvözöljük. Egyút­tal azon óhajnak kell kifejezést adnunk, hogy a részletes kivitelben az ország jogos igényei kellő tekintetbe vétessenek, nehogy a forgalom és keres­kedelem kárt szenvedjen. Az államvasutainknál ér­vényben levő díjszabás a kocsiár elve alapján felállítva lévén, a czélnak tökéletesen megfelelt. Ha tehát az egyöntetűség c­éljából ezen elvtől eltértek, úgy leg­alább arra törekedjenek az illető vasutak, hogy az egyes vidékek speciális viszonyai az illető díjszabás­ban kellő kifejezést nyerjenek. Ezúttal arra kell utalnunk, hogy a díjtételeket a szükségnek megfele­lőn le kell szállítani, mivel tudvalevőleg, kivált nyers­terményeink a más országok által történendő heves verseny folytán, csakis olcsó szállítási díjak mellett kerülhetnek nagyobb mennyiségekben a forgalomba és érhetik el a fogyasztási piac­okat. (Az úrbéri váltság összege­ az erdé­lyi hazarészben 68 millióra megy, mely után az ál­lam kamat gyanánt 3.600.000 frtot, törlesztés fejé­ben 500.000-et, s így együttesen 4.100.000 forintot fizet. Az erdélyi hazarész összes földadója (jegyzi meg a »N. H.«), nem hoz be jelenleg annyit, mint a­mennyi az úrbéri váltság után a magyar államra nehezedő évi teher. (A törökországi kamatreduc­­t­i­ó­h­o­z.) Ha nincs is igazolva azon hir, hogy Franczia­ és Angolország felszólították az osztrák­magyar monarchiát, hogy a törökországi kamatre­­ductió tekintetében velük együttesen lépjen fel, any­­nyi igaz, hogy Francziaország tett ily indítványt. E lépés czélja volna a portát arra indítani, hogy azon kötelezettségek teljesítésére nézve, melyeket magára vállalt, határozott biztosítékokat nyújtson. Mint a »P. Lt.« hallja, A­n­drásy gr. Francziaország in­dítványát a két államfél kereskedelmi minisztériumai­val közlé s ezek javaslatainak beérkezte után fog határozni. A magyar és az osztrák budget. — oct. 21. Közöltük a magyar államháztartás 1876 kj előirányzatát a pénzügyminiszter és a pénz­ügyi bizottság mérlegei szerint és közöltük egyúttal az osztrák 1876-diki budget főbb tételeit, a­mint azokat Preuis a reichsrath elé terjesztette. A két állam testvérileg vetélke­dik egymással deficit dolgában, sőt a gazda­gabb Ausztria nagyobb hiányt kénytelen kölcsönpénzzel fedezni, mint a szegény Ma­gyarország. Nálunk a végkép fedezetlen hi­ány 9­0 millió, az osztrákoknál 13,2 millió. Ennyit végre mindegyik kölcsönnel fog el­látni. Csakhogy nekünk amaz összegre van még a második 76%/a millióból pénzünk, az osztrák pénzügyminiszter pedig, ami kölcsön­­tartalékra van, azt amúgy is belevonta már a fedezetbe. A Lajthán túli pénzügyi kormányzat ugyanis az államadóssági 1867-es törvény által föl van hatalmazva, hogy a­mennyi tör­lesztés alá eső kölcsönt egy-egy évben visz­­szafizet, ugyanannyi értékű rentet kibocsát­hasson. Az osztrák pénzügyminiszterek öt éven át a fölöslegekből törlesztették az amor­tizálás alá került tartozásokat és tartalékba tették azon rente-mennyiséget, a­melynek kibocsátására joguk lett volna. Következett azonban az 1873-diki nagy válság,és akkor a kormány felhatalmaztatott,hogy az előlegezési pénztárak dotatiója, valamint az állami vas­útépítések ellátása végett egyebek közt a ma­­járadéktartalékot értékesítse. Tavaly és az idén a 25 milliónyi 3 éves kincstári jegyek eladásán kívül a rentekészletet annyira fel­használta, hogy a jövő évre már csak 11 millió név szerinti járadék száll át, a­miből a pénzügyminiszter 70°/% -kal 7,7 millió effektív bevételt vár. Idegen pénzzel tehát Ausztria már az eddigiek szerint közel 21 milliót fog fedezni, és a számszerű 25 milliónyi hiányból csak 4 millió fog a bélyeg- és illetéktételek némely módosítása útján kikerülni. E 21 millióhoz hozzáadandó az a 17,9 millió, a­melyet az osztrák kormány a jövő évben törlesztésre jutó adósságok megfizetése végett a fennebb érintett 1867-iki törvény erejénél fogva már most csakugyan új rente kibocsátásával kény­telen előteremteni. A mi budgetünk szerint azonban a törlesztések saját rendes állami bevételeinkből teljesíttetnek. Ekként mellőz­ve azon 2 milliónak számbavételét, melyet Pretis a pénztári készletekből meríteni kész, és mellőzve azt, hogy az osztrák pénzügymi­niszter több, egyenként 25 ezer forintot kü­lönben meg nem haladható, államvagyonré­­szeket eladni s fedezetre fordítani fel van hatalmazva, holott a magyar állambirtokból eladásra kijelölt részek befolyó értékei az utóbbi kölcsön javára külön elhelyezendők , mindezeket és némely rokon tételek összeve­tését mellőzve, a­melyek kétségtelenül a mi mérlegünk javára számíthatók, kiviláglik, hogy míg Ausztriában 1876-ra közel 39, ná­lunk 9,6 milliónyi kölcsön vétetik igénybe. De ezen párhuzam határán túl megfor­dul az egész irány, és a mi hátrányunkra vál­tozik a hasonlat. Nem akarjuk részletes szá­mokkal zavarni a képnek összbenyomását, tegnap úgyis közöltük a monarchia mindkét állama háztartásának főbb tényezőit, azért itt a nagy különbözetét csak általános fő vo­násokban akarjuk jellegezni. Ausztria 1868. óta egyre apasztotta feleslegeiből állami adósságait, Magyarország folyvást is meg uj kölcsönökkel terhelte meg vagyonát Ausztria a közigazgatás, a mivelődés és az anyagi hala­dás minden terén jelentékeny költekezést tett 1868 óta s folytatja azokat 1876. folyamán is; mig Magyarország 1873-ig szintén az állami érdekek számos ágazatában nagy javí­tásokat, és nevezetes investitiókat tett ugyan, azonban e válságos év beálltával folytonosan megszorítja a közszolgálat, az anyagi s szelle­mi feladatokra szükséges költekezést. És a­mi mindenek felett Magyarország hátrányára fordítja a hasonlatot: ez az állami jövedel­mek számba vétele. 1868. óta 1874-ig a direct adók Ausztriá­ban 25, az indirect jövedelmek 28 százalék­kal emelkedtek. Magyarországon e fokozás különösen az egyenes adóknál még nagyobb. Csakhogy Ausztriában az adók­ egyáltalában nem emeltettek, míg nálunk Magyarországon az egyenes adók, — nem említve az indirecteknél a bélyeg, illeté­kek és díjak emelését — időközben és mosta­nában annyira föl lettek fokozva, hogy az adóalap megtámadásától kell tartanunk. Valóban kiáltók e viszonyok, ha a jövő évi magyar és osztrák budget egy-két ide vágó tételét közelebb megtekintjük. Minde­nek előtt azt látjuk, hogy az Magyarorsz­ágon Ausztriában egyenes adó 87,467 000 87,785.000 frt indirect adó 83,562.000 206,922.000 » Magyarország 87.« milliójában bennfog­­laltatik a 8 millió általános jövedelmi adó; az indirect adóknál mindkét államnál a vám­jövedelem számításon kívül maradt, mert nem mutatható ki határozottan egy-egy ál­lam javára s különben is quótaszerüleg osz­­tatik el. Ezekből tehát azt látjuk, hogy Ma­gyarországon csak 300.000 forint kijával annyira van a jövő évre az egyenes adó prae­­liminálva, mint az aránytalanul gazdagabb, iparosabb és cultiváltabb Ausztriában. Még kiáltóbb azonban a direct és indirect adók közti aránytalanság. Ausztriában 119 millió­val — sőt ha azon 4 milliót is számba vesz-

Next