Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)
1875-10-22 / 242. szám
242. szám. Budapest, Péntek, October 22.1875. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai hütlönküdéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALRA Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI IVAPLÓ-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, V/2 legnagyobb iv és közgazdasági melléklet.) Egész évre................24 frt. Kél éyre .........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, oct. 21. Új kormányra és uj korszakra virradtunk. Avagy minden úgy van, mint volt, és puszta személycsere történt Budavárában? A király elbocsátja nyugalomba hű szolgáját, kire országát bízta, s tanácsadói közül a legmerészebbnek átadja a gyeplőket és az ostort. Csak ez történt, egyéb nem, és az állam szekere vontat tovább a sáros országútján; a régi társaság nyújtózik rajta száradt jószág mozdítaná előre. Ez a miniszterválság. Tán nem is válság ? Hát nem Tisza volt a kabinetnek lelke eddig is ? Nem-egy alkotta a parliament a fusió napjaiban kormányát, amint most van, csak kissé más sorrendben? Wenckheim báró nem ideiglenesen vállalta-e el kormányelnökségét? Régen tudtuk, hogy Tisza Kálmánból miniszterelnök lesz a választások után, s bizony senkit meg nem lep, hogy most azzá jön. Hisz ő, csak ő az alsóház vezére, joggal megilleti hát őt a méltóság és tiszt, melyet királya kegyelméből ma elfoglalt. Ha az ő szavát fogadja az ország, ha az ő tanácsát követi a kormány, illő, hogy állása első legyen, nevéről neveztessenek a többiek, ő keresztelje el kormányzásának éveit s ő viselje az ország sorsáért ezentúl a felelősségnek terhét. Helyesen történt, hogy Tisza Kálmán kormányelnökké kineveztetett, s Wenckheim báró nemes egyszerűséget tanúsított, hogy önkényt átengedte barátjának helyét, melyen őt annyi rokonszenv környezte, hol csak jót tett, a mennyit tehetett, s honnan nem visz magával keserű emléket a boldog ember. A távozót királyi kegy hívja magához és népi szeretet kiséri. Wenckheim Bélának nincsen ellensége. Dicsőségét nem irigyelte senki; pedig nem kis dicsőség az övé, hogy ő a fusiót létrehozta s eltemette a közjogi pártviszályt, és tapintatával s jószívűségével könnyen kormányzott nem könnyű időkben, divergens irányok közt, versengő elemekkel. Befolyását roszra nem használta soha. Szívességet nyíltan cselekedett sokakkal s készségesen, sót titokban nem keveset miveit, s nem érdemtelenekkel, de szerényen maga előtt is mentette magát, ha jót ten másokkal, s nem tudta be érdemül magának, hanem gyorsan elfeledte és soha jótettének bérét nem követelte. Mert nála a jóság természetes s a lekötelező nemesség születés. Nem könnyű ilyen férfit nélkülözni, s kik vele érintkeztek, mint kormányelnökkel, hálás érzelmüket viszik utánna. S Wenckheim Béla b. volt az utolsó miniszterelnök, ki egész múltjával a volt Deákpártban gyökerezett. Egy nagy s a históriában dicső párt végezte be hivatását, midőn a fusióban az egész Magyarország elfogadta közjogi alkotását. E párt iránti elismerés követelte, hogy az új szabadelvű párt élére annak bizalmi férfia lépjen, s e bizalmi férfiú volt Wenckheim Béla. Itt mire vállalkozott, teljesíté. Most azt hiszi, hogy a tisztult parliamentáris helyzet és a kitűzött politikai problémák őt feloldják a vezérlő szereptől, s mit más nem tenne, Wenckheim visszalép a második sorba, Tiszának engedi az elsőséget, ez intézkedjék, ő mint hű pártember — mert az volt mindig s Wenckheim erre büszke — követni fogja Tiszát s a szabadelvű pártnak táborát. — így ismerjük mi őt mint embert s jellemet , s nem közöndösen látjuk őt távozni az elnökségből, hol múltját soha meg nem tagadta, hol múltja érdemeit megkoronázta. Vigasztal, hogy Wenckheim tagja marad a cabinetnek, s becses tagja lesz bizonyára erkölcsi sulylyal és személyes befolyással a király személye körüli minisztérium nyugalmas párnáján is. A fejedelem különös kegyelmének kitüntetése jutalmazza bű szolgálatait. Tisza Kálmánt, a cabinet fejét, polgári tisztelettel üdvözöljük. A király bizalmát és a nemzetét bírja. A parliamentben alig van ellenzéke. Nagy párt környékezi s hemzseg körűlé a kegykeresők serege. Ez mutatja hatalmát. Oly hatalom gyűlt össze Tisza Kálmán ur kezében, minővel Kossuth óta ember fia Magyarországon nem rendelkezett. Akaratja az alsóházban törvény, a főrendek közt többsége bizonyos, s a nemzet nagy várakozással tekint Tiszára, s fogadja szavát. Ekkora hatalomra van szüksége a férfinak, ki a nagy feladatra vállalkozott, hogy a hazát megmenti. Egymaga hordozza vállain a munka terhét, s nem osztozik társaival a dicsőségben. Egy ész, egy akarat lesznek uralkodók, mint a parliamentből kifolyó dictatura, hogy erővel és hazaszeretettel, egységes vezetéssel s tervszerűen dologra szervezze a nemzetet, s megvesse alapjait jövőjének. Tisza nagy ember lesz, ha szerencsés lesz, s nagyon szerencsétlen, ha nem szerencsés. Kivánunk minden szerencsét neki, mert csillagát követi nemzetünk, s az ország sorsa sorsához van fűzve. Belátjuk nem csak azt, hogy a parliamentáris mechanismus követeli Tisza kormányzását, mi több, viszonyaink követelik az oly erős kormányt, mely mintegy alkotmányos absolutismussal rendelkezzék, hogy ellenállatlan erővel keresztül törhessen minden tárgyi és személyes akadályon. Nagy dolgot kis erő végezni nem tud, s oszlott erő nem tör egy czél felé Ezért a helyzet súlyának nyomása alatt elemi erőszakkal tört utat magának a fusió, s e fusió gyümölcse, logikai következménye a Tisza kormány. Ki amazt akarta és acceptálta, köteles jóhiszeműleg fogadni ezt még akkor is, ha töretlen nyakát igaként szorítja a vasmarok. Igen, azt hiszszük, hogy a Tisza-kormány inkább a kényszer, mint a szabadság korszakát inaugurálja. De ez magában véve nem hiba. A kormány tekintélye az ország tekintélye, s az állam hatalma a magyar nemzet hatalma. S az alkotmányos jogot félteni nincs okunk, azt Tisza nem bántja, s nem bánthatja soha hazai kormány, mert az a nemzet vérébe átment régen. Inkább félthetjük a keletkező korszaktól a szellemi szabadságot, melynek nem kedvez a jelen kormány légköre, mint ezt a kormánysajtó elárulja. De ha a szellemi productió és ízlés hanyatlanék is, ma reális kérdések kívánnak megoldást, s az ország és nemzet materiális existentiája forog a kockán. Ezen segíteni, valóságos reálpolitikát követni: ez most a feladat, melynek keresztülvitelére szinte végzetszerű módon s formák közt alakult a szabadelvű párt s a Tisza-kormány. Tisza Kálmán tehát egy stádium a nemzet életében. Nélkülözhetlen. Kormányelnöksége múlhatlan szükség volt s ilyennek tekintendő. Tisza kormányozni fogja Magyarországot, mig a feladatot, mely a jelen helyzetből foly, s melyre vállalkozott, vagy megoldotta, vagy erre képtelennek bizonyult.Minden igaz honfi, tartozzék bármely párthoz, akármit tartson a korról s nemzedékről, legyenek ideáljai eltérők mindentől, mit maga körül tapasztal. Ítéljen s érezzen akárhogyan Tisza, táborkara s a többiek fölött, kik közéletünkben még szerepelnek, kell hogy őszinte lélekből kívánja, hogy a cabinet, mely ma alakult, fennálljon addig, mig dolgát végezte, mig beteljesítette hivatását. Azt, hogy megtörjön, ellenség igen, hazafi nem óhajtja, mert a czél hiusul meg, ha eltörik az eszköz. Hiszszük, és nincs okunk kétkedni semmit, hogy Tisza Kálmán czélját fogja érni. Ügyesség, bámulatos kitartás, kíméletlenség, munkásság, szónoklati erő képesítik személyét rendkívüli dolgok kivitelére; a parlamenti helyzet könnyűsége lebonta határát akaratának. És most ő hivatva van cselekedni. Ideje elérkezett. Ám használja az időt és hatalmát hona javára. Ki életében sokat csalatkozott magában és másokban, kívánjuk neki, hogy ezentúl keveset csalódjék bennünk, és mi ő benne. Kívánjuk hogy népszerűsége ne hagyja el soha, mikor a közjó érdekében szüksége van rá. Kívánjuk, hogy ne támadjanak önző s lelkiismeretlen ellenségei, vagy ha támadnak ilyenek, hogy azokat legyőzze, s hogy legyenek önzetlen s igazlelkű barátai, kik nem hízelegnek a hatalmasnak s nem árulják el, ha bajba kerül. Aztán Isten áldását is kérjük rája, hogy Magyarország, mig ő kormányozza, boldoguljon és legyen boldogabb sokkal, mikor Tisza Kálmán lelép a kormánypolctról, mint volt, mikor fellépett. A „Pesti Napló” tárczája. Párisi tárczalevél. (Egy nagy művész végnapjai. — Carpeau és Michel Angelo. — Victor Hugó szobra hogy készül. — A szerelmesek levelezései. — Love is money. —Rokkant művészek.) — oct. 16. A modern művészi realismus egyik legjelentékenyebb képviselője, Jean Baptiste Carpeau, e napokban meghalt. Halála már régebben várható volt, de a hírt mégis megdöbbenéssel fogadták. A művész, ki a dalműszínház homlokzatán a híres »táncz« csoportozatot alkotta,kinek művei annyi kitüntetésben részesülnek, a legnagyobb nyomorban halt meg. Stirbey herczeg adott neki menhelyet, hol fáradt, rongyokba burkolt fejét örök nyugalomra hajtsa. Arcza a kínos betegség miatt felismerhetetlen volt, koponyája gyermekfej nagyságúvá horpadt, ajkai, arcza, álla eltűnt a bozontos, kuszált, szürke szakáll alatt. A sovány testről már lefoszlott a fehérnemű, inge alól egészen kilátszott karja, mely valóságosan sárga színű. De ő még bízott jövőjében, azt hitte, hogy ez csak válság, melyet ki fog állani. Mikor látogató jött hozzá, mosolyogni próbált, hanem minden szava egy-egy kínos sóhaj volt. — Milyen kár, mondá egyik látogatója, hogy nem lehetett ott a Michel Angelo-ünnepen. Nagyszerű ünnep volt ez. Carpeau, ki eddig szinte eszméletlen állapotban hevert, Michel Angelo nevének hallatára úgy tett, mintha villanyütés érte volna. Kialudt szeme lángra gyűlt, villámokat lövellt, hangja visszatért és kimondhatatlan bámulat kifejezésével mondá: »Michel Angelo! ah! Michel Angelo! ez az én mesterem , gondolatim atyja, lelkem ihletadója, az én istenem. Oh, hogy ott nem lehettem, hogy én is ünnepeljem! Nem lehettem jelen, mikor az ő diadalát ünnepelték, istenítették! Nem csókolhattam meg szülőháza küszöbét! Nem onthattam lényeket azon pillanatban, mikor leleplezték az ő szobrát. Ez az én gyászom, ez az én fájdalmam! Olvastam, hogy mit beszélt ott Meissonnier. Szép volt, nagyon szép. Boldogok, akik ott lehettek. Oh Michel Angelo, te nagy, te halhatatlan, te utánozhatlan Michel Angelo. A beteg művész hangja mind erősebb lett, szeme kiderült, a közelgő halál sajátszerű ékesszólása a leghévteljesebb szavakat mondatá vele, megható volt a haldokló lángész dicsőítő hymnuszát hallani, amint egy perezre kibontakozik a halál fagyos karjai közül, és a tiszta lelkesedés »a koporsóból kitör és eget kér.« Másodnapra a beteg szobrász kiszenvedett. Maradandó emléket hagyott műveiben,minek »Ugolino és fiai«, melyet az állam megvett a tuileriák kertje számára; a tánczcsoportozat az új dalműszínház homlokzatán, e mesteri csoport, mely merészsége miatt sokaknál megbotránkozást szült, és melyet fanaticus kéz barbár módon el is csúfított. Minthogy épen szobrokról szólunk, említsük fel, hogy az Odeon csarnokát mellszobrokkal díszítik. Chapu már elkészült Dumas szobrával, Schönewerk pedig hozzá fogott Victor Hugo szobrához. Pedig Victor Hugo nem ült Schönewerknél, egyszerűen meghitta lakására és ezt mondta neki: »Nézzen meg, nincsen szánalomraméltóbb a mozdulatlan mintánál, nincs elevenebb mű, mint hogy ha a minta mozog, cseveg.« És Schönewerk ez egyetlen látogatás után, arczkép nyomán elkészíti Victor Hugo szobrát, — és ez pedig oly találó, oly életteljes, hogy méltán meg fogják bámulni. A tehetséges férfiakra nézve részletünk volt. Carpeau nyomorgott, és idegen főúr vendégszeretetéből kapott hajlékot, Gounod ballépést tett, mely majd halálát okozta, és így is vagy két hónapra fogja ágyhoz szegezni; egy ritka lángeszű regényíró, korunk egyik legkiválóbb tehetsége, hűtlen baráti kéz által vagyonilag tönkre jutott, egy híres szobrászt pedig a tébolydába kellett vinni. A kiváló férfiak újabb idő óta oly veszélynek vannak kitéve, mely egészen útj a maga nemében és aggasztó mérveket kezd ölteni. Nem szabad szerelmesnek lenniök. Ha elég gyengék és szenvedélyre gyúlnak, bizonyosak lehetnek benne, hogy bizalmukkal visszaélnek majd, és ők megbánják áldozásaikat. Minden ember —s a legerősebb,az leginkább — gyermekké válik olykor a szerette nő mellett. Bizalmas szavakat ejtenek, de míg a szerelmes Romeo epedez, sóhajtozik, Julia ezalatt számítgat. És mikor Romeo távol van Júliától, s az áradozó kebel mindenféle balga fecsegéseket sugall a serczegő tollnak, csak a dobogó szívre hallgatunk, és a számító elme teljesen visszavonul: a kedves Julia nagy gonddal félreteszi leveleinket, kis ládában őrzi, melyre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Mikor aztán itt az ideje, akkor Julia előszedi a leveleket, és ezek elvándorolnak ... a tűzbe talán . .. Oh nem, ez nem volna modern dolog, hanem a nyomdába. Oh áldott civilisatio. Mikor minden szerelmi levélen ott van a láthatatlan »imprimatur.« — Ha Paul levelet ir Virginiának, úgy vigyázzon, hogy most százezer olvasónak ir. Nagyon practicus időket élünk, minden liaisonból egy-egy sensátiós könyv eredhet, minden szerelmes levél egy-egy könyvmutatvány. Most már nem csak az időt tekintjük pénznek, most már azt mondjuk »love is money.« Olvassák el önök a legközelebb megjelent könyveket, melyek híres írók szerelmes leveleit tartalmazzák. Csütörtökön érdekes kis ünnepély volt; egy derék művész búcsút vett a színpadtól; az öreg Regnier dicsősége tetőpontján lép le a pályáról, melyen annyi babért aratott. Legjobb időben tette ; hatvannyolc éves már, de azért erős, izmos alak, ki még akárhányszor ragadhatná tapsra a közönséget, így tehát csak sajnálattal látja a közönség távozni. De jó ez így, mert nagyon kellemetlen látványt nyújt az a művész, ki erőnek erejével maradni akar, mikor már ereje elhagyta, és a közönség fiatalabb, újabb erők felé fordul. Pedig a művész nem tehet róla, ha diadalai színhelyéről nem tud lemondani. Melingue-t megölte az a feletti búbánat, hogy nem játszhatott. Sonzogno drámája. Olvasóink még emlékezni fognak rá, hogy Rómában a télen a farsang végnapjait egy rémes gyilkossági eset zavarta meg. A legolvasottabb római lapnak,a »Capitale«-nak, szerkesztőjét,Sonzogno Rafaelt,saját irodájában meggyilkolták. Frezza Pius, fanaticus garibaldista belopózott a város központján a via de Cesariniben levő irodába — és néhány pillanat múlva Sonzogno a halál fia volt. Az eset roppant feltűnést okozott, mert Sonzogno a legrettegettebb ember volt Rómában ; lapja feltétlenül uralkodott a tömegen, és a pápa sem tartotta méltóságán alulinak, Sonzogno ellen nyilvánosan polemizálni. Frezza Piust tetten kapták ugyan, de csakhamar rájöttek, hogy csak eszköz, melyet ügyes kéz vezetett. A rendőrségnek nem soká kellett keresni, hogy kinek a keze működött itt; a nép szava ritka egyhangúsággal egy jól ismert, eddig köztiszteletben állott férfiúra, Lucani Józsefre, mutatott. Hogy isten szava volt-e a nép szava, azt el fogja dönteni a tárgyalás, mely hétfőn kezdődött a római esküdtszék előtt; a bíróság a fenforgó gyamokokat elegendőknek találta arra, hogy a népszerű férfiút letartóztassa. Luciani még néhány hónappal a gyilkosság előtt munkatársa volt Sonzogno lapjának; benső barátságban élt főnökével; együtt alapították a lapot, egyforma buzgalommal dolgoztak a vállalatnál, mely váratlan sikert aratott. Sonzogno annyira bízott barátjában, hogy egy napon, mikor Rómából el kellett utaznia, nemcsak lapját, hanem házát is barátjára bízta. Ez múlt év tavaszán történt. Sonzogno Svájczba utazott, hol Odescalchi Boldizsár herczeggel párbajt kellett vívnia. Egész Róma azon véleményben volt, hogy I Sonzogno áldozata lesz e párbajnak; neje és Luciani is e véleményben lehettek, de épen nem búsultak rajta, sőt örültek is, hogy Sonzognonak oly kevés kilátása van Odescalchi ügyes kardjai ellenében. Alig , hogy Sonzogno elutazott, neje és Luciani Frascatiba mentek, hogy ott zavartalanul élvezhessék az élete örömeit. Míg tehát Sonzogno idegen földön életét kockáztatta becsületéért, neje meggyalázta őt. Mindenki csalódott. Sonzogno győztes lett a véres harczban. S csakhamar megtudta, hogy távolléte alatt mi történt házában. Haza akart utazni, de útközben egy távirat anyja halálos ágyához hívta. Sonzogno rajongó szeretettel viseltetett anyja iránt , rögtön Milanóba utazott. Ez nem maradt titok a Frascatiban időző szerelmes pár előtt, de csak arra érezték magukat indíttatva, hogy az időt teljesen kiaknázzák. Csakhogy nem számították ki jól a napot, mert Sonzogno korábban tért vissza, s oly helyzetben lepte meg őket, mely nem hagyott fenn kétséget. Frascati egy árnyas nyári lakában Sonzogno, fájdalomtól és felindulástól megtörtén, győződött meg neje hűtlenségéről. A két barát egyszerre halálos ellenséggé lön, de Sonzogno nem tudta magát rászánni, hogy nejétől elváljék. Kényszerítette nejét, hogy mondjon le »barátjá«-ról, Luciani ellen azonban a legnagyobb kíméletlenséggel lépett fel. Sonzognonak hatalmas fegyvere volt, a »Capitale« ily hatalom ellen Lucianinak nem volt kilátása sikerre. Mégis meg akarta kezdeni a küzdelmet, a közélet terén akart próbát tenni; múlt év October havában a parliamentbe iparkodott jutni. Sonzogno minden fegyverrel küzdött Luciani jelöltsége ellen; kiadta a jelszót, hogy Róma első kerü- Budapest, oct. 21. (A tarifareform ügyében) ma délelőtt a m. kir. közlekedési minisztériumban értekezlet tartatott, melyhez az osztrák államvasut, osztrák déli vasút, a magyar kir. államvasutak, tiszavidéki, magyar-északkeleti és első erdélyi vasút képviselői hivatalosak voltak. Az értekezleten Ribáry miniszteri tanácsos elnökölt. Az egységes tarifa előnyei elismertetvén, a m. k. közmunka-minisztérium az osztrák vasutak által kidolgozott tarifában némely módosítást kívánt eszközöltetni, melyek részleteikben meg lőnek vitatva és részben elfogadva. E szerint a kérdéses tarifa az összes osztrák és magyar pályák által, nemkülönben a közlekedési minisztérium által elfogadottnak tekintendő. Nem vitatható, hogy a közös eljárás és az egyöntetűség az ily kérdésekben nagy előnynyel bír, és ezen szempontból mi is a létrejött egyezményt üdvözöljük. Egyúttal azon óhajnak kell kifejezést adnunk, hogy a részletes kivitelben az ország jogos igényei kellő tekintetbe vétessenek, nehogy a forgalom és kereskedelem kárt szenvedjen. Az államvasutainknál érvényben levő díjszabás a kocsiár elve alapján felállítva lévén, a czélnak tökéletesen megfelelt. Ha tehát az egyöntetűség céljából ezen elvtől eltértek, úgy legalább arra törekedjenek az illető vasutak, hogy az egyes vidékek speciális viszonyai az illető díjszabásban kellő kifejezést nyerjenek. Ezúttal arra kell utalnunk, hogy a díjtételeket a szükségnek megfelelőn le kell szállítani, mivel tudvalevőleg, kivált nyersterményeink a más országok által történendő heves verseny folytán, csakis olcsó szállítási díjak mellett kerülhetnek nagyobb mennyiségekben a forgalomba és érhetik el a fogyasztási piacokat. (Az úrbéri váltság összege az erdélyi hazarészben 68 millióra megy, mely után az állam kamat gyanánt 3.600.000 frtot, törlesztés fejében 500.000-et, s így együttesen 4.100.000 forintot fizet. Az erdélyi hazarész összes földadója (jegyzi meg a »N. H.«), nem hoz be jelenleg annyit, mint amennyi az úrbéri váltság után a magyar államra nehezedő évi teher. (A törökországi kamatreductióhoz.) Ha nincs is igazolva azon hir, hogy Franczia és Angolország felszólították az osztrákmagyar monarchiát, hogy a törökországi kamatreductió tekintetében velük együttesen lépjen fel, anynyi igaz, hogy Francziaország tett ily indítványt. E lépés czélja volna a portát arra indítani, hogy azon kötelezettségek teljesítésére nézve, melyeket magára vállalt, határozott biztosítékokat nyújtson. Mint a »P. Lt.« hallja, Andrásy gr. Francziaország indítványát a két államfél kereskedelmi minisztériumaival közlé s ezek javaslatainak beérkezte után fog határozni. A magyar és az osztrák budget. — oct. 21. Közöltük a magyar államháztartás 1876 kj előirányzatát a pénzügyminiszter és a pénzügyi bizottság mérlegei szerint és közöltük egyúttal az osztrák 1876-diki budget főbb tételeit, amint azokat Preuis a reichsrath elé terjesztette. A két állam testvérileg vetélkedik egymással deficit dolgában, sőt a gazdagabb Ausztria nagyobb hiányt kénytelen kölcsönpénzzel fedezni, mint a szegény Magyarország. Nálunk a végkép fedezetlen hiány 90 millió, az osztrákoknál 13,2 millió. Ennyit végre mindegyik kölcsönnel fog ellátni. Csakhogy nekünk amaz összegre van még a második 76%/a millióból pénzünk, az osztrák pénzügyminiszter pedig, ami kölcsöntartalékra van, azt amúgy is belevonta már a fedezetbe. A Lajthán túli pénzügyi kormányzat ugyanis az államadóssági 1867-es törvény által föl van hatalmazva, hogy amennyi törlesztés alá eső kölcsönt egy-egy évben viszszafizet, ugyanannyi értékű rentet kibocsáthasson. Az osztrák pénzügyminiszterek öt éven át a fölöslegekből törlesztették az amortizálás alá került tartozásokat és tartalékba tették azon rente-mennyiséget, amelynek kibocsátására joguk lett volna. Következett azonban az 1873-diki nagy válság,és akkor a kormány felhatalmaztatott,hogy az előlegezési pénztárak dotatiója, valamint az állami vasútépítések ellátása végett egyebek közt a majáradéktartalékot értékesítse. Tavaly és az idén a 25 milliónyi 3 éves kincstári jegyek eladásán kívül a rentekészletet annyira felhasználta, hogy a jövő évre már csak 11 millió név szerinti járadék száll át, amiből a pénzügyminiszter 70°/% -kal 7,7 millió effektív bevételt vár. Idegen pénzzel tehát Ausztria már az eddigiek szerint közel 21 milliót fog fedezni, és a számszerű 25 milliónyi hiányból csak 4 millió fog a bélyeg- és illetéktételek némely módosítása útján kikerülni. E 21 millióhoz hozzáadandó az a 17,9 millió, amelyet az osztrák kormány a jövő évben törlesztésre jutó adósságok megfizetése végett a fennebb érintett 1867-iki törvény erejénél fogva már most csakugyan új rente kibocsátásával kénytelen előteremteni. A mi budgetünk szerint azonban a törlesztések saját rendes állami bevételeinkből teljesíttetnek. Ekként mellőzve azon 2 milliónak számbavételét, melyet Pretis a pénztári készletekből meríteni kész, és mellőzve azt, hogy az osztrák pénzügyminiszter több, egyenként 25 ezer forintot különben meg nem haladható, államvagyonrészeket eladni s fedezetre fordítani fel van hatalmazva, holott a magyar állambirtokból eladásra kijelölt részek befolyó értékei az utóbbi kölcsön javára külön elhelyezendők , mindezeket és némely rokon tételek összevetését mellőzve, amelyek kétségtelenül a mi mérlegünk javára számíthatók, kiviláglik, hogy míg Ausztriában 1876-ra közel 39, nálunk 9,6 milliónyi kölcsön vétetik igénybe. De ezen párhuzam határán túl megfordul az egész irány, és a mi hátrányunkra változik a hasonlat. Nem akarjuk részletes számokkal zavarni a képnek összbenyomását, tegnap úgyis közöltük a monarchia mindkét állama háztartásának főbb tényezőit, azért itt a nagy különbözetét csak általános fő vonásokban akarjuk jellegezni. Ausztria 1868. óta egyre apasztotta feleslegeiből állami adósságait, Magyarország folyvást is meg uj kölcsönökkel terhelte meg vagyonát Ausztria a közigazgatás, a mivelődés és az anyagi haladás minden terén jelentékeny költekezést tett 1868 óta s folytatja azokat 1876. folyamán is; mig Magyarország 1873-ig szintén az állami érdekek számos ágazatában nagy javításokat, és nevezetes investitiókat tett ugyan, azonban e válságos év beálltával folytonosan megszorítja a közszolgálat, az anyagi s szellemi feladatokra szükséges költekezést. És ami mindenek felett Magyarország hátrányára fordítja a hasonlatot: ez az állami jövedelmek számba vétele. 1868. óta 1874-ig a direct adók Ausztriában 25, az indirect jövedelmek 28 százalékkal emelkedtek. Magyarországon e fokozás különösen az egyenes adóknál még nagyobb. Csakhogy Ausztriában az adók egyáltalában nem emeltettek, míg nálunk Magyarországon az egyenes adók, — nem említve az indirecteknél a bélyeg, illetékek és díjak emelését — időközben és mostanában annyira föl lettek fokozva, hogy az adóalap megtámadásától kell tartanunk. Valóban kiáltók e viszonyok, ha a jövő évi magyar és osztrák budget egy-két ide vágó tételét közelebb megtekintjük. Mindenek előtt azt látjuk, hogy az Magyarországon Ausztriában egyenes adó 87,467 000 87,785.000 frt indirect adó 83,562.000 206,922.000 » Magyarország 87.« milliójában bennfoglaltatik a 8 millió általános jövedelmi adó; az indirect adóknál mindkét államnál a vámjövedelem számításon kívül maradt, mert nem mutatható ki határozottan egy-egy állam javára s különben is quótaszerüleg osztatik el. Ezekből tehát azt látjuk, hogy Magyarországon csak 300.000 forint kijával annyira van a jövő évre az egyenes adó praeliminálva, mint az aránytalanul gazdagabb, iparosabb és cultiváltabb Ausztriában. Még kiáltóbb azonban a direct és indirect adók közti aránytalanság. Ausztriában 119 millióval — sőt ha azon 4 milliót is számba vesz-