Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-23 / 243. szám

Budapest, Szombat, October 23.1875. 243. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kt­iadó-h­ivatal, Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kia­dóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előifizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülűzetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam.­ Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ HIVATALBA ! Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhivás „PESTI KAPLé“-ra. Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, 1­/2 legnagyobb tv és közgazdasági melléklet .) Egész évre..........................24 frt. Fél évre .........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. gajr- Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló" kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, oct. 22. « Nehéz pillanatokban tűnik ki a valódi államférfit! «, kit csodálni a conservativek leg­főbb feladata. S »a valódi államférfin«, báró Sennyey Pál a pénzügyi bizottságban beszé­det, mondott, melyben »megmutatta egész nagyságát,.« A »Kelet Népe« el van ragad­tatva s nehogy félreértsük, siet kijelenteni ez alkalommal, hogy »ilyenkor van legnagyobb szükség oly férfiakra, kiknek éles szeme a messze jövő fejleményeit mérlegelve, meg­találja az utat, mely a tömkelegből kivezet.« Ez itt,­­ az adófelemelés megtagadása. Nem az előterjesztett törvényjavaslat javítása, újabb kisegítő módok megjelölése, hanem általában minden adófelemelés megtagadása, és csak ez. Már ehhez aztán ész kell és bátorság, no meg »államférfim nagyság« kell hozzá. Nincs egyszerűbb dolog, mint adó­felemelés és minden egyéb kisegítő mód nél­kül, 17 millió deficit mellett helyreállítani az egyensúlyt. Ha Sennyey megteszi, csak mondja meg hamar, mi módon, fejtse meg problémáját, mielőtt Széll Kálmán javaslatai a törvényhozás által elfogadtattak, s kár volt a királynak épen most nevezni ki Tisza Kál­mánt miniszterelnökévé, ott van Sennyey Pál »államférfim nagysága« s az egész ház élén Tisza Kálmánnal deputatióban vonul eléje, hogy a kormányelnöki székbe meg­hívja, ha megmutatja, hogy ő tud kormá­nyozni adófelemelés s deficit nélkül. Mindent vártunk b. Sennyey Páltól, csak szédelgést nem. Keserű igazságot igen, talán eszmét is vártunk ; képzelhetőnek hit­tük, hogy elveti a jövedelmi adótörvényjavas­­latot, hogy helyette más fedezeti módot indít­ványozzon, hogy rászallani fogja a kormány megtakarításait, hogy másféle megtakarít­ások­kal álljon elő, de arra nem valánk elkészülve, hogy a conservatív pártvezér beérje azzal, hogy az adóemelés ellen felhozható alapos és aggodalmas okokat mind felhordja, az adó­felemelést egyszerűn megtagadja, de adós marad a felelettel, hogy mit te­gyünk? De, bár elutazott s így elkerülte, hogy beszédét számon kérjék a pénzügyi bizott­ságban, mégsem marad az rostálatlanul. Tizenhét milliót tessék fedezni. Hiszi-e Sennyey és a conservativ párt, hogy most már a quóta 32 millióján lehet ez összeget vagy annak nagy részét megtakarítani? Ám ő beszél arról, hogy »nem marad egyéb hát­ra, mint lemondani a nagyhatalmi ábrándról.« Ha ez meggyőződése, miért nem ment fel a delegátióba, hol emez »ábránd« legfőképen tápláltatik. Ott mondta volna meg Andrássy­­nak, hogy ne játszék az európai concertben, ne szövetkezzék, mint egyenjogú azokkal, kik­nél a nagyhatalom nem ábránd, de valóság, hanem Portugall, vagy Sváj­cz, vagy Svéd­hon példáján okuljon. Kollernek magyarázta volna meg szépen, hogy nekünk nem kell kettős hadsereg, elég 600,000 vagy kevesebb hadállomány és rövidebb szolgálati évek s a marinát törölte volna el végképen. Indítvá­nyozhatta volna a magyar delegációban Fisch­­hof Adolf békecongressusát az általános európai lefegyverzéssel. De tehetett volna ott egyéb elfogadható megtakarítási javasla­tokat is, s ily magaviselet logikailag igazolta volna beszédét a pénzügyi bizottságban. De Sennyey és a conservativek nem mentek Bécsbe. Miért? Mert fölfelé ők nem szoktak takarékosak lenni, s idáig mindig mindent megszavaztak a közös hadse­regre tün­tetőleg, mit a közös kormány követelt. Tavaly is a delegátióban azzal a majoritással szavaztak, mely a hadsereg költ­ségeinek leszállítását megakadályozta. És minden alkalommal, ha hadügyről szó van, nem-e kardoskodnak a közös hadsereg mel­lett, gyakran a közvéleményt provokálva? Ott tehát, a­hol gyakorlatilag kellene érvé­nyesíteni a mondást: »lemondani a nagyha­talmi ábrándról. Sennyey és társai vagy hi­ányoznak, vagy ép ellenkezőleg cselekesznek, mint a­hogyan idehaza beszélnek. A tizenhét millió deficitet a közös költségből levonni nem akarják. De hát hogyan akarhatja más után Sennyey helyreállítani az egyensúlyt, adó­emelés nélkül ? Módjában volt a kiadások­nál tételről tételre kimutatni megtakarításo­kat, melyeket tenne. »Szálljunk le azon ma­gaslatról, melyre törekszünk, s mondjunk le sok, mindnyájunk által ápolt, nemes aspira­­tióról« — igy mond a báró úr. Hiszen na­gyon leszálltunk és sokról lemondtunk. Meg is érzi államunk nagyon a múlt, év törléseit s még inkább fogja érezni a nyolcz milliót, mit jövő évre töröltünk budgetü­nkben. A reactio oly nagy minden téren, hogy máris veszélyezteti múltunk vívmányait, p. az igaz­ságügy terén, s lesz még nagyobb , hanem ez mind kevés persze Sennyeynek. De hisz ő ki­jelenté ismételve, hogy acceptálta a parl­­a­­mentarismust, a miniszteriális kormányrend­­szert és consequentiáit, sőt némelykor a modern haladás embereként is gerálta magát. Tehát nem akar helytartótanácsot, a régi vármegyét meg pláne nem akarja, hol szándékszik tehát a deficitet megtakarítani? A honvédségnél? Tudjuk, h­ogy e nemzeti intézmény szálka e nemzeti pártunk szemében, de ha eltörlené is egyszerűen Sennyey a honvédséget, ez csak hat millió, épen két millióval kevesebb, mint mibe az osztrák Landwehr kerül. Pedig Sennyey­­ egyszer tagadta, hogy a honvéd­séget el akarja törülni. S hol vélhet más tár­­czáknál oly »administratív reformokat«, me­lyek őt kisegítsék a saját logikája kelepczé­­jéből. A megyei hivatalnokok kinevezése bi­zonyára nem ily megtakarítás. Talán — alig merjük többé remélni — mit elhallgatott a­­ bizottsági tárgyalás alkalmával, a belügyek terén tervezett nagy megtakarításait,­­a re­formokat, melyek eszközt nyújtanak arra, hogy nemcsak elméletileg, de gyakorlat te­rén is képesekké lehetünk azon kötelessége­ket teljesíteni, melyeket a kulturállam élőnk­be szab«, elő fogja majd adni S­ennyey báró a plénumban, mielőtt az országgyűlés a vég­zetes adófelemelést tudatlanságból megsza­vazná. Van még egy mód, Sennyey állítja,hogy van, az adófelemelést elkerülni és ez: »az egyesek munkájának productívebbé tétele.« Igen helyesen mondja: »bajaink súlypontja nem annyira financiális, mint inkább nemzet­­gazdászati okokban keresendő. Ezen belátás és praemissa után azt várhatnék le. Lenynyey­­től, hogy a külön vámterületet fog­ja követelni s a deficit megszűnte­tését a vámjöedelmekből fogja utalványozni és hogy az önálló magyar bankrendszer szervezésé­­­­re kész tervet fog b­ej­e­l­e­n­te­ni. De nem. Ezekről hallgat. Sőt jól emlékszünk, utolsó beszédében a felirati vita alkalmával — mint mindig, valahányszor Ausztriá­nak beszél, hol úgy látszik inkább keresi támaszát, mint idehaza . Sennyey Pál egész határozottan hangsúlyozta a közös nem­zetgazdasági érdekeket, s ezóta sem a vám, sem a bankkérdésben nincs jogunk Seny­­nyeytől a magyar gazdasági érdekek vé­delmét várnunk. Puszta szóval, vagy admi­nistratív politikájával pedig a népet fize­­tésképesebbé tenni Sennyey nem fogja. Ha tehát a 17 millió deficitet Sennyey sem a közös költségeken, sem az országos budgetben megtakarítani nem tudja, vagy nem akarja; ha a gazdasági nagy kérdések­ben — melyek különben nem oldhatók meg 1876-ra — oly utat követ, mely nem igen alkalmas szomorú állapotainkon gyökeresen javítani; ha az adófelemelést is megtagadja: minő utak vannak még hátra a hiány fede­zésére ? Egyik az adósságcsinálás. Ezt régen is­merjük. Ezt ajánlotta Sennyey Pál báró 1875. január 30-ai nagy beszédében is. Csak az a baj, hogy hitelünket már régen eljátszottuk s pénzt nem kapunk csak nagyon drágán. Ezt belátva Sennyey concedálja, hogy »jogosult azok álláspontja is, kik elkerülni óhajtják az improductiv adósságok szaporítását a deficit fedezésére, attól tartván, hogy azáltal a hí­nárban még mélyebbre jutunk.« És ez bizo­nyos. Azért hát ezt sem ajánlja a nemes báró, s ez bizony annyival bölcsebb tőle, mert jól tudja, hogy ha nem állítjuk helyre az egyen­súlyt, nemcsak, hogy nem kapunk új köl­csönt, hanem kiexequálják rajtunk a régieket. A másik eszköz az a­ll a­m c­s­ő­d. És ez a Sennyey-féle financpolitika gyakorlati con­­clusiója. Ha jövedelmeinket nem szaporítjuk, több megtakarítást eszközölni nem bírunk, s hitel útján sem szerezhetünk pénzt tartozá­saink kielégítésére, nem marad egyéb hátra, proclamálnunk kell a fizetésképtelenséget. Ezt a politikát a szabadelvű párt nem akarja követni s azért nem fo­gadhatja el a »nagy államférfiu« tanácsadásait. És ime — egy vargabetű Sennyey okos­kodásaiban — a korteskedő conservativ párt­vezér, ki negativ politikájával annyit ártott és fog még ártani, meg nem állhatja kimon­dani, hogy : »daczára annak, hogy általában veszélyesnek tartja a direct adók folytonos emelését, az átmenet könnyítésére egy-két évre mégis megszavazná ezen új egyenes adót.« Sennyeyt lelkiismerete kénysze­­ríté e kijelentésre. Igaz, a direct adók folytonos emelése végzetes, és talán illustrius, de az államjövedelem fokozása egy vagy más alakban elkerülhetlen. Készpénz és nem sza­vak kellenek a kincstárnak, hogy fizethessen; a rendes jövedelmek szaporodása kell az ál­lamnak, hogy az egyensúlyt, helyreállíthassa. Sennyey tehát önmagát megc­áfolja. Ez egy mondata őt elítéli. Sennyey, a »nagy államférfiú« elköveti azt, hogy midőn nincs más eszköz, midőn maga sem tud más utat­­módot, midőn önmaga beismeri az adóföleme­lés szükségét, mégis megtagadja az adótör­vényjavaslat megszavazását,­­mert nem is­meri a kormány által contemplált reformo­kat.« És ez neki elég ok arra, hogy az álla­mot a bukás felé hajtsa. De nem, Sennyey magatartása nem ily tragicus. E pathos az, melyben van comicum. A tehetetlenség nagy akarása lehetne tréfa, de midőn komoly,­­ nevetséges lesz. Sennyey nem félelmes s legkevésbé az, ha a fináncpo­­litika terére téved. Széll Kálmánnak nem kell tartania Sennyey kritikájától, hanem Tisza miniszterelnök úr ügyeljen versenytársa ma­­litiájára. A „Pesti Napló” tárczája, A »csodaszép« Milánóból. Milano, oct. 18. Mily zaj, mily tolongás! Mindenki talpon van. Hogy is ne ? Az ősrégi lombard város a német csá­szárt fogadta falai közé. Óriási néptömeg tolong a fehér márványtemplom körül, melyet a költő kőből készült költeménynek nevez. Oly fényes, oly fehér, oly büszke és szép ma e templom, mintha tudná, hogy ismét azon nagy történeti események egyikét üli a város, melyek emlékei nagy számban láthatók falain belül. Ott lebeg rajta az olasz nemzeti zászló, a­hol még nem rég az osztrák lobogó lengett. Lehetetlen leírni azon jelenetet, mely a bevo­nuláskor szemeink elé tárult. Csak a­ki Milánót is­meri, tudja mit jelent az, ha az mondatik, hogy a dóm piaczától a Corso Vittorio-Emanuelen és a Ca­­vour-téren át a vaspályáig a néptömeg oly zsúfoltan állott, hogy mozdulni senki sem tudott. A katonaság csak nagy bajjal volt képes fenntartani azt a szűk tért, mely a bevonulásra szükséges volt. A város széles, gyönyörű utczái zászlókkal, szőnyegekkel, virágokkal voltak díszítve. Az abla­kokban főleg a nők voltak feltűnők tarka öltöze­teikkel. Délután 4 órakor hirdeték az ágyúlövések, hogy a császári vonat az indóházba érkezett. A köl­csönös üdvözlésekről és a fogadtatás első perczeiről bőven szólanak a sürgönyök. Legfölebb azt említjük itt még meg, hogy a Cavour-téren a német császárt a Milanóban lakó németek üdvözölték, kik C­a­v­o­u­r szobrának átellenében egy állványt állítottak fel, mely a porosz czímerrel és a német birodalmi lobo­góval volt diszítve. Kis szőkefürtű lányka nyújtott itt át a németek nevében óriási virágcsokrot. Az áll­ványról meg lehetett a császárt látni, ki nem kevésbé jól néz ki, mint, a balján ülő olasz király. A hatlovas fogat, melyben az uralkodók ültek, csak nagy nehe­zen haladhatott a néptömeg között előre. Helylyel­­közzel viharos éljenzésbe tört ki a közönség, különö­sen az olasz király ragyogó egyenruhája testőrsége láttára. Midőn a menet a dómb térre ért, a viharos üd­vözlések nem akartak megszűnni. A tér festői lát­ványt nyújtott. Minden zuga telve volt emberekkel. A dóm lépcsőin, a szentek szobrain ültek, álltak és kapaszkodtak az emberek. A húsz díszfogaton kívül, melyekben az uralkodók és környezetük ültek, körül­belül nyolc­van fogat képezte a menetet. Még a fogatok fele sem ért a Corte realehez, a lelkesült közönség zajosan hívta ki az uralkodókat a palota erkélyére. Háromszor felharsant az üd­vözlet, s mindkét uralkodó háromszor lépett ki az erkélyre azt megköszönni. Míg a nép ekként nyilvánítá örömét, a palota előtti téren kigyultak a gázlángok s a lampionok. A domot és teret hat órakor kezdék kivilágítani. Ez a közönség legnagyobb részét elvonta a királyi palo­ta ablakai alól. A palotában ez alatt a díszebéd tartatott. Két tábla volt, melyek egyike a német császár, a királyi család tagjai s a herczegi vendégek számárra volt rendezve, a többi vendégek a másik táblánál foglaltak helyet. A német császár rokonai közül itt vannak a genuai herczegnő és Károly porosz her­­czeg neje, kik a császárt már az indóházban üdvö­zölték. A világ legcsodálatosabb látványát képezi bi­zonyára a kivilágított milánói dóm. Hasztalan töre­kednénk azt leírni: nincs­ szó, nincs kifejezés, mely méltó volna hozzá, nincs emlék­keblünkben, melyhez az hasonlítható volna. Egy város lángokban , a tüzet hányó Vezuv, a szt. Péter templom izzó kupolája: mindez semmi a milánói dóm kivilágításához. Azt hinné az ember, hogy a székesegyház góth architectu­­rája csupán ily kivilágítás számára készült, melyet látva, még nagyobb csodálattal és bámulattal tölt el bennünket a dóm építészeti modora. És ezt a nagyszerű hatást a legegyszerűbb esz­közök hozzák létre. Egy kis bengáli tűz, mely fehér, piros és zöldben váltakozik, ez az egész. Egész kilencz óráig sötéten áll a dóm nagy kő­tömegével a gyönyörűen megvilágított dóm­ tér fölött. Az óriási épület homályba van burkolva; egyetlen szik­la, egyetlen lángocska nem mutatkozik e sötétség­ben. A tér, az valóságos tűz- és fénytengert képez alatta. Ha az olaszok ki akarnak magukért tenni olyan dolgokban, mint pl. a kivilágítás, el lehet az, ember készülve rá, hogy valami meglepőt fog látni. Ők nem­csak az architectura, hanem az ornamenticának is nagy mesterei. Nem nagy, kápráztató eszközökkel működnek ők, de értik annak mesterségét, hogy kis eszközökkel nagyszerűt mutassanak fel. Virágaikkal, lámpáikkal, zászlóikkal és lám­­pionjaikkal készítették ezt a pompás tűzi kertet, mely mindenütt, a­hova csak néz az ember, a nemzeti szí­neket mutatja. Ez is azon eszközök közé tartozik, melyekkel egy néppel meg lehet kedveltetni saját nemzeti szí­neit. A dóm-tér látásánál minden olasz kebléből e szók törnek ki: »Ah i tricolor’!« A tüzes tricolor kert ké­pezi a dóm kivilágításának fénylő alapját. Pont ki­lencz órakor mindenkinek szeme a dóm keresztje felé nézett. Egy fénylő csillag villan fel a sötét égen a dóm fölött: ezt követi egy második, harmadik, ne­gyedik, s azután egymásután még számtalan és egy­szerre tűzfényben áll a karcsú márványtorony, égő koronájával, a város fölött. A karcsú torony aljában szintén meggyúlnak a lángok, s az egész nagy épület egy égő colosszint áll szemünk előtt. Sűrű, sötét, vastag gőz emelkedik az ég felé, mely magával ragadni látszik a tüzes, va­­kító épületet a csillagos ég felé. És e gőzfelhők kö­zött tűzben égnek az egyes oszlopok, csúcsok és go­­thikus ívek. E vulkán fölött pedig magányos egysze­rűségében tündöklik a tűz­korona. A római szt. Pé­ter kupolájának kivilágítása ehhez képest semmi. Ez utóbbi egy mozdulatlan tűzgolyót képez, míg a milánói dóm kivilágítása örökké élő, mozgé­kony kép. Egy égő emlékezet tűnik fel lelkemben. Igen, a római Colosseum! Talán azért jut eszembe, mert az ellentét oly óriási. Ott az ős, hatalmas falak, óriási, majd kísérteties körvonalakkal, mint a természet szabálytalan műve, — és itt a művészet legszebb összhangja. Első volt a fehér fény, ezt követte a piros, az­után a zöld. Mert hisz nemzeti színűnek kell a kivi­lágításnak lennie. De a fehér szín, a fehér világítás, volt a leghatalmasabb, a legszebb , a zöld és piros fény is megragadó volt, de utól nem érte a fehért. E kivilágítás teljesen kárpótolta azokat, kik az Alpeseken átutaztak, hogy az ünnepélyekben részt vegyenek. És képzeljük ehhez az egész kivilágított vá­rost, szűk és tág utczáival, tengernyi népével, és az eget rázó »ervivákkal«, és fogalmunk lehet arról a benyomásról, melyet a mai est mindenki lelkére gya­korolt. Budapest, oct. 22. A pénzügyi bizottság mai ülésé­ben az esti lapunkban közlöttek után részletes tárgyalás alá vévén az általános jövedelemadó-tör­vényjavaslatot, annak czímében e kifejezés : »általá­nos jövedelmi adó« Csengery indítványára s a miniszter hozzájárulásával »általános jövedelmi pótadó«-val cseréltetett föl. Az 1-ső §., mely az adó alapját képező jöve­delem tárgyait sorolja fel, W­a­h­r­m­a­n­n és Kerkapoly indítványára azon megtoldással fogadtatott el, hogy »a községek s társulatok által kibocsátott kötvények« is felvétettek az adó alapot képező jövedelem tárgyai közé. A 2-ik §-nál, mely a jelen adó alóli kivételeket sorolja fel, W­ahrmann azon kedvezményt, hogy a 3000 frtig terjedő fizetéses hivatalnokok kivé­tessenek ez adó alól, túlságosnak, s a kivételt csak az 1500 frtig terjedő fizetésekre szorítandónak véli. — Csengery elvileg, Szontagh és Simo­­nyi egész terjedelmében elfogadják az indítványt. D­e é­s­­ pedig a fővároson kivül csak a 600 frtig terjedő fizetésekre véli a kivételt kiterjesztendőnek. — A miniszter a hivatalnokok kétségkívül roszul fizetett nagy részének érdekében az eredeti szöveget ajánlja. — Végül Kerkapoly és Csengery indítványainak együttes elfogadásá­val a kivétel a fővárosban 2000, vidéken 1500 írtnál kevesebb fizetést élvező hivatalnokokra szoríttatik, a §. többi része változatlanul elfogadtatván. A 3-ik §. szerint a jövedelem földbirtoknál az adó 5-szöröse, bázbéradónál az adóval megrótt tiszta jövedelem, házosztályadónál az adó 10-szerese, bá­­nyamivelésnél s a keresetadó 4-ik osztályánál az adó 5- szöröse, nyilvános számadású vállalatoknál az adó 6- szorosa, a keresetadó többi nemeinél 9-szerese fel­vételével állapíttatik meg. Hegedűs a földadó kulcsát igen magasnak A m. n­. muzeum érem- és régiség-gyűj­teménye 1874 ben. Az elmúlt 1874-ik év, mondja Ortvay Tivadar «A m. n. muzeum érem- és régiség-gyűjteménye« 1874-ben« czimű művében, kétségkívül azok közé tartozik, melyek a múzeumi régiség-osztály évköny­veiben az általános lendület örvendetes nyomait ha­­gyák hátra. Az osztály kettős irányban haladt előre : át­alakult külső felszerelésben és fejlődött műgyűjte­­ményeiben. A külső felszerelésre nézve már 1871-ben, a képviselőház megbízásából a cultus-miniszter által összehívott szakbizottság élénken hangsúlyozta véleményes jelentésében, illetőleg a vallás- és köz­oktatási miniszter elé terjesztett »Emlékirat«-ában a külső fölszerelés tekintetében szükségeseknek, sőt halaszthatlanoknak felismert reformokat. Pénzviszo­­nyaink ziláltsága ugyan nem sok reményt nyújtott, hogy az üdvös javaslatok foganatosíttatni is fognak, de ennek daczára mégis a múlt év egy oly változást eredményezett, melylyel a fentebb érintett memo­randum egyik legjelentékenyebb kívánalma teljese­désbe ment. A régiségtár tisztviselőinek dolgozó­terme ugyanis, ősi kezdetlegességéből valahára kivetkőz­­tetve, a múlt ősz folytán czélszerűen s a szükségletek­nek teljesen megfelelően berendeztetett. E berendezés akként eszközöltetett, hogy a tágas terem üveg­falak által három részre osztatott. Az ablakok felé eső belső terek a tiszti személyzet, valamint a dijnokok dol­gozó helyiségéül rendeztettek be alkalmas asztalok­kal és kézi­ könyvtár szekrényekkel, míg a terem hosszirányában húzódó külső tér az érkező vendégek részére szabadon hagyatott. A terem három fala hosszában szárny­ajtókkal ellátott zárható szekrények állíttattak fel az érem­gyűjtemény befogadására úgy, hogy azok jelenleg ket­tős zár alatt őriztetnek. A belső tér mind­két oldalán a szekrények toló­ajtókkal láttattak el, belül polezok alkalmaztattak, egyrészt azon nagy és nehéz forió-kötetek számára,me­lyek a többi kisebb terjedelmű könyvek közt nagysá­guknál fogva a szűkebb állványokon el nem helyeztet­hettek, másrészt pedig a múzeumba érkező újabb szerzeményeknek ideiglenes elhelyezésére, míg tud­­niilik szabályszerűen a jegyzőkönyvbe bevezettetnek. Ezen említett szekrények fölé a terem mind­három fala hosszában s egész magasságában szilár­dan épült fa-galéria helyeztetett az osztály szak­­könyvtárának kényelmes és rendszeres módon esz­közölhető fölállítására. Az osztály gyűjteményeit illetőleg, ezek, szerző szerint, egész éven át örvendetes előhaladást láttat­nak, hogy közkincseink immár mind jobban válnak az egyetemes csoportosítás végleges befejezésére, e mellett az ethnographiai typusok megállapítására , s ez­által közvetlenül a tudományos használatra al­kalmasakká. A gyarapodás, a szó valódi értelmében álta­lános, bár az egyes szakokra és fajokra nézve egy­más közt nem is mindenben arányos. Az őskori tárgyak, bár nagyobbsze­­rű leletekkel nem szaporodtak, egyes érdekes dara­bok által mégis meglehetősen növekedtek. Gyarapo­dott pedig e gyűjtemény 24 obsidián tárgygyal. Egyes darabok csiszolása után ítélve, nagyobb részek valamivel ifjabb korszakot képviselnek, semmint ama durva kőmagok, melyek franczia, dán és éjszak-né­met leletekből gyűjteményünkben is találhatók. Agyagneműekben az őskori tárgyak gyarapodása gazdagabb volt. A növedék összes száma 154 darab, melyekbe azonban az ifjabb római agyag­­mívesség termékei, sőt egy-két újabbkori készítmény is beszámítják. A csonttárgyak összesen 19 darabbal szaporodtak, melyek — úgy látszik — őskoriak, meny­nyiben 10 darab közülök a nógrádmegyei moharai leletből származik. A kőtárgyak száma 32. A római kövek részint mértföld-jelzők, részint oltárkák és sírkövek. Az elsők Dunavecséről valók, s igen érdekesek.Egyi­­ke az Aquincumtól a távolságot LX lépésre határoz- tartja. — A miniszter, Wahrmann és Kerkapoly előadván, hogy a betáblázott adós­ságok levonása s a 4°/0-ás kereseti adópótlék leütése leginkább a földbirtokosoknak válik előnyére, bi­zottság megszavazza e tételt.­­ A hátbéradónál Kerkapoly nem a kirótt, hanem a tényleg fizetett adó után kívánja kiszámíttatni a jövedelmet. — A miniszter előadván, hogy ez volt a tör­vényjavaslat intenziója is, a szöveg ily értelemben módosíttatik. — W­ahrmann nem az adóval megrótt egész tiszta jövedelmet, hanem csakis annak 3/1-ét óhajtja adóalapul felvétetni. — A m­i­n­i­s­z­­t­e­r az eredeti tétel megtartása mellett nyilatkozik, melyet a bizottság el is fogad. — A házosztályadónál Hegedüs a három lakrészű házaknál az adó 10-sze­rese helyett elégnek tartja annak 8-szorosát venni fel. — A miniszter nem járulhat e leszállítás­hoz, s a bizottság az eredeti tételt tartja meg. — A nyilvános számadású vállalatoknál W­a­h­r­m­a­n­n az associatió előmozdítása érdekében elégnek tartja az adó 6-szorosa helyett annak 5-szörösét venni fel. — A miniszter hozzájárulna ehhez, valamint ahhoz is, hogy a keresetadónál az adó 9-szerese he­lyett annak 8-szorosa vetessék fel, ha az ily módon beálló leszállítást a bizottság más adónemeknél bo­­nifikálná. A bizottság némi vita után a §. e részének megállapítását holnap d. e. 10 órakor tartandó ülésé­re halasztja. (A szerb patriarchához.) Az újvidéki »Szrbski Narod« Ivacskovics szerb patriarchá­hoz a következő felszólítást intéző : »Prokop szerb patriarcha « szentségét ezennel felkérjük és figyel­meztetjük, hogy a szerb egyházi és iskolai hatóságok becsületének megvédése érdekében, úgy alattas püs­pökeit, mint az iskolai és egyházi testületeket felhív­ja, miszerint a »Zasztava«, »Granicsár«, «Pancse­­vac« s a »Glász Naroda« szerb lapokkal minden összeköttetést és közlekedést megszüntessenek. Ezen felszólítást azért teszszük, mivel nevezett lapok első­sorban a monarchicus elvet, s továbbá nemcsak a szerb görög-keleti, hanem általában minden keresz­tény vallású egyháznak alapjait megtámadják. To­vábbá mivel ezen lapok ellenséges indulattal visel­tetnek országos kormányunk iránt, s különösen a szomszédos és monarchiánk iránt barátságos hajlan­dósággal viseltető Szerbia fejedelmét a legundokabb módon megtámadják és rágalmazzák és akkor, mi­dőn a keleti vallásu Oroszország s I. Ferencz József legkegyelmesebb királyunk a legnagyobb tiszteletben és jóindulatban részesítik Szerbia fejedelmét! A bajor válság. — oct. 22. Az a fiatal Apollo, a nőgyűlölő Lajos király, a­kinek a bajor nép jóléte fölötti őrkö­dés jutott nehéz osztályrészéül, tudvalevőleg mindaz iránt nem nagy rokonszenvvel visel­tetik, a­mi a politikával csak távoli összefüg­gésben van. A szép király a művészet vilá­gában igyekszik uralkodói gondjait feledni , mint valami középkori ábrándos troubadour, a zene múzsájának szenteli idejét s regényes kastélyainak magányában lehetőleg keveset, törődik az élet gondjával, bajával, de külö­nösen a politikával. Ezt egészen miniszterei­nek engedi át, s midőn a kormányférfiak és a kamra többség legközelebb csatára keltek, bizonyára nem volt Bajorországban szeren­csétlenebb ember, mint Lajos király, mert most csakugyan nem kerülhette el a beavat­kozást. Elhatározása véget vetett ama zivatar­nak, mely a bajor kamrában szokatlan erővel dühöngött. Nem »vihar egy pohár vízben« volt ez, hanem valóságos förgeteg, mely hónapo­kon át ritka ügyességgel előkészítve, a vá­lasztások idején borzasztó erővel vonult át a kis, de tekintélyes ország fölött. Mind az az el-

Next