Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-27 / 246. szám

246 szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Budapest, Szerda, October 27-1875.__________ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 26. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI­­AI»I,6“-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, 1­/2 legnagyobb tv és közgazdasági melléklet.) Egész évre..........................24 frt. Fél évre ..........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. 9V* Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, oct. 26. A pénzpiaci helyzete érdekes. De csak azokra nézve, kik nem szorulnak pénzre. Ki mostanában hitelműveletre gon­dol , valgo kölcsönt keres, annak szomo­rú kilátást nyit a jövőre a tőzsdék állapo­ta. A baisse általános közvélemény jön Euró­pában. Papiros nem kell, sem részvény, sem államkötvény. A­mi a ládák fenekén van, és a­mi a tőzsdék árjában úszik, egyre veszti belértékét. Bécs mint pénzpiaca ré­gen megbukott, ott a tőzsdére unatkozni járnak az emberek. A bankok és bankárok minden üzlettől vonakodnak, mert a két évi tapaszta­lás azt bizonyította, hogy ha mire vállalkoz­nak, veszítenek rajta. A bécsi tőzsde tevékeny­sége 1873. május 9-ke óta egy szakadatlan liquidatiónak mondható s maholnap oda ju­tott, hogy azzal vigasztalhatja magát, mint az egykori czigány az utolsó malacz ravata­lánál, hogy »megszűnt a dög.« Hanem, hogy London, Páris, Amster­dam, Berlin, szóval a nyugati nagy tőzsdék is sorba hitel­betegségbe esnek, az aggasztó és különös. Okai sokfélék és természetesek. Azon tőzsdék világpiaczok, miglen a bécsi inkább belföldi értékpiacz volt. A török ál­lamfönk igen érezhető Londonban, Franczia­­országban s Olaszországban, hol a török ál­lampapírok tömege található E papirok egy nagy része el volt helyezve, de egy­más nagy része mint játékpapir a börzéken úszott s a bankok tulajdonában, vagy lététei közt he­vert. Sok tekintélyes intézet kárt szenved, vagy zavarba hozatik ez állambukás által, melyen segíteni — azt minden józan ember hitelező létére is belátja — nem lehet semmi módon, mert Törökországnak valóban nincs módjában megfizetni, a­mivel tartozik. A tö­rök papírok értékének a régi rész­átkelethez képest is felére devalvatiója maga után vonta az egyptomi papírok nagy árcsökkenését. S nem elég egy baj. Peru Londonnak sokkal adós s fizetőképessége a guanótól függ. Egy guanoszerződés nem jö létre, a perui papírok is rohamosan buknak és magukkal rántják a piaczot. Minden külföldi érték ára gyorsan csökken, s a bankkamatláb egy százalékkal felemeltetik. Az angol bank félti aranykész­letét Németországtól, mely most hozza be az aranyértéket az ezüstláb helyébe, ezért meg­drágítja az arany árát a kamatláb feleme­lése által. Párisban a török katastrophával párhu­zamban a vasúti értékek csökkenése járja. A déli vasút nem fizeti a novemberi szelvényt s még nem bizonyos, el tudja-e adni lombard vonalait az olasz kormánynak. A déli vasút minden papírja franczia kézben van. És a belga Hirsch báró, ki a török vasutakat építi, szintén Párisból merítette pénzét, s nem tudja rendbe hozni ügyeit. Berlin és Frankfurt régen de routeban vannak. Berlin valóságos contremine-piacz­­crá jön Európára nézve. Vasutak és bankok a múlt hetekben roppant értékveszteséget szen­vedtek. Kivált osztrák és magyar vasúti papí­rok, melyek főkép itt találtak vásárra, nagyon alacsony árkeretükből még újra igen tetemeset vesztettek. A híres darmstadti bank, a Rot­­schild consortium részese, tíz száztolit bukott. A berlini Seehandlung felmondotta a letéte­ket. A pénzszűke nagy len­y nagyrészt össze­függ az aranypénzláb közel behozatalával, mert aranykészlete Németországnak nem lévén elegendő, mindenki fizetésképessége biztosí­tására visszatartja a készpénzt. Mindennek következménye egy új pénz­válságtól való félelem s egyes bukások Bécs­­ben, Londonban , Németországban. Lehet, hogy e félelem túlzott, s hogy a pénzpiac­, mely mindennek daczára Párisban, London­ban és Amsterdamban igen erős és solid, minden nagyobb rázkódás nélkül túléli a múlt hetek eseményeit. Kívánatos is nagyon, hogy e rosz kedv ne legyen tartós, de félni lehet, hogy a bajnak mély okai lévén, nem fog oly könnyen s gyorsan elenyészni. Ránk nézve a pénzpiac­ ilyetén hely­zete nagy baj. Nemcsak azért, mert a rente­­kölcsön kibocsátására és a conversióra ily körülmények közt gondolni alig lehet, ha­nem mert saját pénzügyi helyzetünkön segí­teni ily körülmények között szinte lehetetlen. Azt mondá valaki : »Magyarország pénzügyein nem adófölemelések­kel, hanem finanszoperatiókkal le­het csak segíteni.« Igaza volt, s ezt de­monstrálnunk sem kell. Csak fel kell említe­nünk, hogy a 153 milliós kölcsön conversiója, a Széll Kálmán indítványozta cassa-dotatio­­kölcsön kibocsátása, a bányák és államjavak eladása, a vasúti csoportosítások kérdése, és mi fő, a valuta rendezése és a bank­kérdés megoldása állanak napirenden; s azonnal világos lesz mindenki előtt, hogy az adófelemeléssel egymagában ezért nem érünk, a solutió nehezebb része a financzope­­ratiókban fekszik. Financzoperatiókat sike­resen pedig csak kedvező pénzpiac­on, s a tü­kegazdag külföld segítségével végezhetnénk. Íme, Ausztria 25 millió deficit mellett 40 millió erejéig, Magyarország 17 millió de­ficittel mintegy 30 millió erejéig készül leg­közelebb igénybe venni a hitelt Ha ez drága, számukra sem lesz olcsó, akár előleg, akár definitív formában kapjuk, sőt ha a szorult és külföldi értékpapírok iránt elfogult piac­on most megjelennénk, bizonyos, hogy még in­kább felvernék a pénz árát. De ennél fontosabb, hogy ily viszonyok mellett nagyon nehéz vagy lehetetlen lesz a valutát rendeznünk. Nem addig van ám a valutakérdés,hogy tessék két vagy háromszáz millió kölcsönt kötni s beváltani a közös ál­lamjegyeket, s amit vesztünk a kölcsön kamat­ján, azt megnyerjük az ágyon, melyet ma min­denféle a külföldre küldött kamat után fizet­ni tartozunk. A valutakérdés nem számtani probléma, hanem nemzetgazdasági feladat. Pénzbe kerül az államjegyek beváltása, ez egyik oldala , a másik az, hogy leesnek a sorompók a monarchia és a többi Európa pénz- és kereskedelmi forgalma közt; az árak­ban és a fizetésekben önkényt gyökeres vál­tozás áll elő, mely az oly gyönge szervezet mellett, mint mostan a miénk, alig maradna válságos következmények nélkül;­­ aztán mielőtt a valuta helyreállítására elhatá­­­­roznák magunkat, tudni kell, várjon a pa­pirospénzről az aran­y­ra, vagy az ezüstre akarunk-e áttérni, s aztán a mindenkép hátrányos osztr. ért, forint helyett az 50 arany krajezár értékű német markot, vagy a­­ 40 ezüst krajezár értékű frankot akarjuk be-­­ hozni pénzegységnek ? Továbbá tudnunk kell,­­ a készpénzt honnan szerezzük, mert ingyen­­ azt nem adják és nekünk nincs. A gazdag­­ Németország példáján látjuk, hogy mily ne- ■ héz, s pénzügyi bonyodalmakkal járó dolog az ily ér­tékcsere ott, hol egészséges nemzet­gazdaság van, az államkincstár dús, s nincs agró, hát még beteg országban mily óvatosnak kell lenni az ily operatióval. Ha kereskedelmi és fizetési mérlegünk passivitását tekintjük, kétely támad lelkünkben, lehet-e a valuta mesterséges és áldozatterhes helyreállítása után is azt fenntartani folytonos és kimerítő áldozatok nélkül? Nem fog-e a nemes érez folyton kifolyni, s csak úgy maradni benn, ha a rendkívül magas bank­kamatláb által ide szögezzük, a mi drága ár, mert iparunkat és kereskedésünket sújtja ugyanakkor, midőn másfelől az agró megszűnése mint egy sza­badkereskedési rendszer megfosztja védvám­­jától az ipart? E kérdések mind nem a valutarendezés ellen hízatnak fel általunk. Mi a valutaren­dezést kívánjuk, mert ez egyetlen alapja le­het az egészséges forgalomnak. Mint rész­vér, hat a rész­pénz az államtestben, nem táplálja kellőn s korcsképzeteket, feké­lyeket termel. Csak a valutakérdés bonyolult s nehéz természetét kivántuk felmutatni, s hogy az nem tűri az elhamarkodást. Min­­denekfelett pedig oly drága kérdés, mely rész­vénpiacz mellett s gyönge és beteg nem­zetgazdasággal alig megoldható, hanem h­a a kormány valutát kíván rendezni, előbb sze­rezzen erőt idehaza a gazdasági fejlődés res­­tauratiójában s aztán fesse ki a jó időt, mi­kor olcsón kap pénzt és érczkészletet. Mert, hogy a példa mellett megmaradjunk: a rész­vért kiereszteni a testből s nem gondoskodni jobb vér képzéséről s infusiójáról, halálos cura volna. Ezért badar az osztrák felfogás, hogy előbb rendezzük a valutát, s aztán a bank­kérdést. Voltaképen a kettőt egyszerre, s kap­csolatosan kellene rendezni. De, ha a valutát rendezni hamarosan nem lehet és nem taná­csos, a magyar nemzetgazdaság igénye kö­veteli, hogy a hitelforgalom valuta nélkül is szabályoztassék. A bankkérdés megoldása a papírforgalom, mint status quo, alapján kép­zelhető és kivihető, s jótékony hatással lesz bizonyára, bár tökéletes nem lesz valuta nélkül, ellenben valutarendezés a nélkül, hogy gondoskodva lenne a hiteligények­ről, gazdasági absurdum s végzetes experi­mentum volna. A bankkérdés megoldása elő­készítő lépés lehet a valuta helyreállítására, annyival inkább, mert egészséget és erőt köl­csönöz a nemzetnek, mely ily nagy opera­­tióra készül, s kell, hogy a magyar kormány és politikusok a dolgot ezen oldalról is figye­lembe vegyék. Ha alaposan megfontolják a dolgot, nem lesz nehéz Depretis és az osztrák monopolis­ták állításait megc­áfolniuk, de azért igen ne­héz és érdemes dolog lesz a jelen körűimé­ . A „Pesti Napló” tárczája. Stanley Közép-Afrikában. A »Daily Telegraph« f. hó 16-án közle Stan­ley azon két levelét, melyek már Közép-Afrikából ér­keztek. Stanley, mint tudjuk a »Daily Telegraph« és »New-York Herald« megbízásából Közép-Afrikába utazott, hogy folytassa Livingstone félbeszakadt nagy vállalatát, s fölfedezte a nagyszerű lápok, viz­­medenczék szövevényes elágazását, mely mind a Ní­luson keresztül ömlik a közép tengerbe. Első levelét Viktória Niyanza partján mártius elsején írta, s e levél főbb és érdekesebb részleteiben ekként hangzik­: »Programmom második részét február 27-én már szerencsésen megoldottam. Elértem ugyanis Viktória Niyanzát, melyet Speke kapitány fedezett fel, s midőn e sorokat írom, hálás érzéssel gondolok az istenre, hogy az átélt veszedelmek között elveszni nem hagyott, úgy tetszik, mintha egy század áldo­zott volna le azóta, hogy Mowabwából elindultunk. Annyit szenvedtünk, annyi mindenfélét tapasztaltunk ez idő alatt, hogy minduntalan jegyzőkönyvemhez kell folyamodnom, hogy e veszedelmes és küzdel­mes út legfontosabb és legválságosabb mozza­natait sorakoztatni tudjam. — Mpvvapwából útra kelve, északnak indultunk, torony iránt a Mgunda Mkali sivatagon keresztül, messze délnek hagyva a biu Mbumi fejedelem országát, egyenest Ugogónak és bebarangoltuk ennek északi részeit. Majd széles sivatag síkokon haladtunk át, hol az élelmi­szer rit­kaság, majd hegyvölgyes vidékre jutottunk, hol min­denféle ennivalóval láttak el, a nép nyájas és főnö­keik barátságosak valának. És értünk ellenséges ter­mészetű területekre, hol az egyes néptörzsek rablók­ként reánk támadtak, majd meg oly helyekre téve­dünk, melyek a kegyetlen Wahumba uralma alatt állottak. Iszonyú záporok, förgetegek jártak előt­tünk, velünk és nyomunkban, és voltak napjaink, me­lyeken a természeti elemek mintegy kezet fogni lát­szottak az emberekkel. Kiséretem egyre apadt, a ki­merültség, éhség keményen tizedelt közöttünk. Né­melyek kereket oldottak, másokat elhagyni voltunk kénytelenek. Az expeditio már már a szó teljes ér­telmében homokba veszni látszott, s hogy oda nem veszett, a fehérek hősies magatartásának köszönhető. Végre 1874 utolsó napján megérkezünk Ugoga nyugati határpontján. Két napi pihenés után onnan egyenest északnak tartottunk, s Wahumba határvo­nala mentében 48 óra alatt Uzandaviba jutottunk, mely tartomány elefántjairól híres. Innét éjszaknyu­­gati irányban az út Ukimbuba vezetett, hol ve­zetőket fogadtunk Iramba felé, ezek azonban Mu­­halala körül egytől-egyig megszöktek mellőlünk. El­indulásomkor hallottuk, hogy három nap alatt Uri­­miba juthatunk, miért csak is két napra való élel­met vittünk magunkkal. A keskeny út azonban csak­hamar elveszett előttünk, s az elefánt- és rinocéros­­lábnyomok tömkelegében belejtünkre kénytelenül­tünk bízni magunkat. Sürü ákácz-bozótba és óriási ébtes­ kórok közé tévedtünk, s a nagy sötétségben úgyszólván négykézláb kúsztunk előre. Három nap, három éjjel tartott e kínos vergődés.Sehol egy csöpp­nyi víz, mely szomjat oltna, sehol egy betevő falat, éhséget elverő. E három nap öt emberembe került. Ötödnap reggel Uveriverire, egy újdonsült falucská­ra, bukkantunk, melynek egész lakossága négy szere­­csenből és azok feleségeiből és gyermekeiből állott. Egy maroknyi élelmünk se volt, pedig ekkor már em­bereim nagy részét földre fujta a kimerültség alélt­­sága. Mit volt mit tennem, sátort üttettem és kísére­temből busz­izmos ficzkót Lunába küldtem élelemért. Ez épen 29 mértföldnyire volt tőlünk. Eközben bebarangoltam a közeli erdőket, de vadra nem leltem sehol. Hazatérve embereim si­ralmas pusztulása oly mélyen meghatott, hogy sír­ni szerettem volna , ha, az ily elérzékenyülés ve­szedelemmel nem jár. Átláttam , hogy akárhogy, de tennem kell valamit az iszonyú éhség csilla­pítására. — Kiürítettem egyik vasbőröndömet, tele töltettem vízzel, s a tűz mellé helyeztem. Ezután gyógyszerládikámból kiborítottam öt font skót zab­lisztet, és három bádogszelencze revalenta arabicat, s derezét készítettem 220 ember számára. Oly saját­­szerű kép volt, látni e kiéhezett alakokat a tűz fölé akasztott vasbőrönd körül, a­mint kidülledt szemek­kel kisérték a lövésnek­ indult dercze bugyogását, s lesve a pillanatot, mely evésre inti őket. Először a betegek kaptak. Mily szorongó érzéssel vártam a Lunába küldötteket, az leírhatatlan. Végre két nap múlva ujjongó rivalgással érkeztek meg, hozva ma­gukkal enni-inni valót. Egy jóizü lakoma után föl­szedtük sátorfánkat, s a nap hevesen tűzött alá, mi­dőn a sunai kerületben egy oly néptörz­zsel ismer­kedtünk meg, mely férfias szépségével és nemes ido­maival rendkívül meglepett, de teljes meztelenül él­degél. Soha ennél gyanakvóbb néppel nem találkoz­tam ; mondhatom,ritka tapintat és nagy türelem kellett hozzá,míg rá tudtam venni őket,hogy cserébe posztóért és korallért élelmi­szereket adjanak s tartományu­kon átbocsássanak bennünket. Embereim ekkor már keményen megfogytak. Harmincz betegen feküdt, hat meghalt. Utitársam, Pocock, is beteg lett. Miatta há­rom napig­ Sunában voltam kénytelen maradni, jól­lehet a lakosság minden uton-módon éreztette ve­lünk gyűlöletét. Végre is kénytelen voltam odább menni. Pocockot függőágyba helyeztük s katonáim fölváltva szállították odább. De mire Chinyuba ér­tünk, a fiatal Pocock már megszűnt élni. Még ugyan­azon éjjel eltemettük, s egy fatörzsbe vágott kereszt jelzi a helyet, hol pora négyszáz mértföldnyire a ten­gerparttól, a Nílus közelében nyugszik. Minél följebb haladtunk északnak, annál in­kább meggyőződtem, hogy már azon harmatgazdag vidéken vagyunk, honnan a legdélibb források, pata­kok, zugók folynak a Nílusba. Egy magas hegylánczolatról végig lehetett látni folyásának kanyarulatait, mély beszakadásait, zugóit, melyek észak-nyugatnak törtenének. Midőn a kezdődő Nílus e jeleit megpillantottuk, azon édes reményen melegedett föl szivünk, hogy a hatalmas medenczét nemsokára szemünk előtt látandjuk, s szemünk előtt a széles hátú egyik ágat, mely a fehér Nílusba ömlik. Január 21-én Ituruba értünk, az északi Urimi egyik kerületébe. Itt Vinyata helység mellett sátort ütöttünk. E helység széles termékeny völgyben fek­szik, s lakóinak száma körülbelül 3000-re rúg. E ponton fedeztem föl azt a folyót, mely fölveszi magá­ba a Vinyata és Chinyu közt folydogáló ereket és patakokat. A folyó neve Leewumbu, s a völgyből nyűgat felé folyik. Még száraz időjárás mellett is jelentékeny terje­delmű, húsz láb széles, két láb mély. Nagyobb esőzések alkalmával hatalmas folyóvá dagad. A lakosság hi­degen fogadott bennünket. De én, tőlem telhetőleg, rajta voltam, hogy eloszlassam gyanujokat, s busásan fizettem minden élelmi­szert. Podgyászainkat szá­radni a napra tettük, s észrevettem, hogy a bennszü­löttek kapzsi tekintettel kisérik azt. Egyszerre vad harczi lárma ütötte meg fülünket, a »hehu-a-hehu« utolsó tagja sivitva hangzott a légben. Tudva, hogy a Wagogok harczi lármába törnek ki, valahányszor egy idegent pillantanak meg, nem gyanítottunk sem­mi roszat. Embereim közül néhányan vízért mentek, mások az erdőben fát vágtak, midőn sátorunk körül egyszerre teljes hadi díszben száz bennszülöttet pil­lantottunk meg. Bussard, vagy sastollak lengtek fejü­kön,homlokukat pedig zsiráffi vagy zebrasörény körtté, balkezükben nyilat, jobbjukban hosszú lándzsát tar­tottak. Ez ellenséges föllépésen megdöbbentünk, mert nem tudtuk, mi által vonhattuk fejünkre haragjukat, de visszaemlékezvén Livingstone barátságos föllépé­sének jó hatására, megparancsoltam, hogy sátorát senki el ne hagyja, míg a bennszülöttek idejöttének okát meg nem tudtam. Mialatt így várakoztunk, szá­muk megtízszereződött, minden bokor, minden fa mögül egy-egy barezos állott elő. Ezt látva, nem kételkedhettem többé, hogy har­­czolni akarnak velünk.Egy fiatal embert küldtem tehát hozzájuk, ki nyelvüket érte. Midőn ez feléjük közele­dett, hatan-heten eléje jöttek, és szóba álltak vele. Az egészből megtudtam, hogy embereim közül valamelyik tejet meg vajat lopott volna a faluban, s annak kifi­zetését követelik.Megszentem,hogy nem vagyunk tol­vajok, s megfizetünk mindent, a­mivel tartozunk. Erre kijelentették, hogy négy öt gyapjú szövetet kí­vánnak, és jóllehet ez legalább is hatszoros ár volt, mégis, hogy az összeütközésnek elejét vegyem, telje­­sítem kívánságukat. De csakhamar kitűnt, hogy az öregek beérték ezzel, de a fegyveres nép az egész völgy hosszában indulatosan kiabált, s kézzel, lábbal dolgozott. Mi nyugodtan néztünk a dolgok elé, azt hívén, hogy az öregek majd csak megfékezik a fiatal­ságot. De nemsokára észrevettük, hogy körülbelül kétszázan elváltak a többiektől, s a sűrűbe húzódtak, honnét egyik emberem véresre sebezve szaladt hoz­zánk s elmondá, hogy társát, Suleimant, kivel fáért voltak, tiz lándzsaszurással meggyilkolák. E hit hallatára annyira fölháborodtak katonáim, hogy csak nagy nehezen tudtam őket az azon­nali támadástól visszatartóztatni. — Még mindig kiegyenlíthetni hittem a dolgokat. Azonban mégis meghagytam, hogy sátorunk körül sövényt húzza­nak, s a fegyvereket is kiosztattam. Ezalatt a Wa­­turuk mindegyre közelebb jöttek, és egész nyilzáport bocsátottak reánk. Erre 60 katonámmal rájuk tü­zeltem, más 60 emberemmel pedig fát vágattam a tábor körül sövénynek, mig én néhány emberemmel »lady Alice« hajóm darabjait törekedtem bizton­ságba helyezni. Mindegyikünk dolgozott, s midőn Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. nzék közt kielégítő eredményeket felmutatni. Pedig ezekre szüksége van Magyarországnak, ha élni akar. Budapest, oct. 26. (Bartal György) temetése Faddon hol­nap megy végbe. Az elhunyt nagyérdemű államférfiú politikai szerepéről tegnap volt alkalmunk szólani; — ma egy adatot említünk fel publicistikai működé­séről. A kath. congressusban Bartal a szabad­elvű kisebbség vezére volt, és lapunkban ő írta a nagy hatású (1. gy.) jegyű czikkeket, melyek e párt álláspontját és törekvéseit ismertették. Bartal te­metésén Faddon, a jelen kormányköréből, az elhunyt sógora, Perczel igazságügyminiszter lesz jelen ; a ke­reskedelmi minisztérium az épületén kitűzött gyász­zászlóval jelenti volt főnökének elhunytat. (A magyar csődtörvénykönyv­ ter­vezetének tárgyalására kiküldött bizottság tegnap tartó hatodik ülését. Az elnökséget Csemegi Károly államtitkár úr vitte,­­miután a miniszter úr Bartal György sógorának halála folytán ebben meg volt akadályozva. A 60. szakasz tárgyalásánál felhozatott, hogy ezen szakaszban foglalt rendelkezések a telekkönyvi intézmény általános szabványaival és elveivel ellen­keznek, miért is törlendő lenne. Ennek ellenében hangsúlyozva lett, hogy igaz ugyan, miszerint ezen szakasz egyik része, nevezetesen annak második be­kezdése ellentmond a telekkönyvi rendtartásban le­fektetett jogelvek egyikének, de ezen ellenmondás el­­kerülhetően szükséges, miután a nélkül az egyetemle­ges zálogjoggal bíró hitelezőket a kielégítési alapra illető választási jog folytán más hitelezők vétkük nélkül károsodnának. Ennyire pedig a következetes­séget bizonyos elv keresztülvitelében nem szabad el­fogadni. Mások ismét ezen szakasz rendelkezését el­fogadják, de annak szabatosabb szövegezését kíván­ják. A bizottság végre ezen szakasz intézkedéseit el­fogadja, de azokat szabatosabban fogja szö­vegeztetni. A »kézi zálog által biztosított hitelezőkről« szóló czím feliratánál »kézi zálog« helyett »ingó zá­log« létetett. A 61. szakasz styláris módosítással, a 62. szakasz pedig rövid vita után változatlanul lett elfogadva. A 63. szakasznál beható vita után a bizottság elhatározta, hogy ebben mindazok soroltassanak fel, kik az ingó záloggal biztosított hitelezőkkel egyenlő tekintet alá esnek, s e részben a javaslat szövege bő­víttetett úgy, hogy ily tekintet alá esnek: 1) bérbe és haszonbérbe adók azon határvonalak közt, melyek a törvényes zálogjogokat korlátozzák; 2) vendéglősök az általuk adott szállás és élelmezés erejéig a ven­dégtől elvett ingóságokra nézve; 3) munkások bérük és kiadásaik erejéig a nekik munkára átadott ingósá­gokra nézve ; 4) azok, kik bizonyos dologra haszno­san költöttek, költségük erejéig a kérdéses dologra nézve; 5) azok, kik visszatartási vagy zálogjoggal bírnak, a visszatartott vagy lezálogolt tárgyakra nézve. A 64. szakasz ezen intézkedések által felesle­gessé válván térültetett. A 65. szakasz rövid vita után elfogadtatott. Elhatároztatott azonban, hogy azon eset szabályo­zása végett, midőn egyetemleges jelzálog tárgyául szolgál valamely bányavagyon, itt kimondandó, hogy akkor a 60. szakasz intézkedései jutnak érvényre. A 66. szakasz styláris módosításokkal lett elfogadva. A 67. szakasz tárgyalásánál kimondatott, hogy a cse­lédek egy évi bére az első osztályba tartozik. Indít­ványoztatok­ továbbá, hogy a bukottnak gyógykeze­lési, temetkezési költségei az első osztályba vétesse­nek fel, de a bizottság ezen indítvány mellőzésével ezen költségeket csak akkor hiszi a csődtömegből kifizetendőknek, ha ezek szüksége a csőd tartama alatt merül fel, s ez esetre a bukottnak tartási illet­ményeiről szóló szakaszban fog intézkedés történni. A 68. szakasz első pontjában megállapított igényekre nézve kimondatott, hogy ezek csak akkor bírnak az ott írt előjogokkal, ha a jogviszony meg­szüntetésétől számítandó két év alatt érvényesíttet­nek. Ezen szakasz második pontja törültetett. A 69. szakasz észrevétel nélkül lett elfogadva. A 70. szakasznál csak stiláris módosításokat tett a bizottság. A 71. szakasznál a bizottság tekin­tettel a már a múlt ülésben hozott határozatára ki­mondta, hogy a nem jelzálogilag biztosított követe­lések után is a kikötött kamat jár, ha pedig kamat és lejárat kikötve nem lett, az nem is jár. A 72. sza­kaszt a bizottság azon kiegészítéssel fogadta el, hogy a 3. pontban a világosság kedvéért a 62. szakaszra hivatkozás történjék. A 73. szakasz szövegét a bizott­ság szabatosabbra határozta fogalmaztatni. A 74. és 75. szakaszoknál az enquete styláris módosításokat tett. A 76. szakasz észrevétel nélkül, a 77. szakasz csak styláris módosítással fogadtatott el. Ezzel az anyagi rész tárgyalása befejeztetett. Mielőtt az eljárásra vonatkozó rész elővétetnék, szük­ségesnek mutatkozott az eddigi határozatok értelmé­ben a szöveget kijavítani, mire egy szövegező bizott­ság küldetett ki, melynek tagjai az államtitkár el­nöklete alatt Daruvár­y, Manojlovics, Apáthy és Králik. — A bizottság tehát, mig ez megtörténik, üléseit felfüggesztette. (Az erdélyi románok a szászok ellen.) A »Tel. R.« így ir: A NI.-Szebenben oct. 25-én tartott közgyűlésben került szőnyegre egy küldöttség kinevezése, a királyhoz, a kormányhoz, a megyerendezés meggátlása czéljából. A szebenszéki románok évek óta nem tettek mást, mint eredmény­telen tiltakozásokat emeltek a szászok erőszakosságai ellen. Hiszen sem a 19-ik század szelleme, sem a szászok kulturális benézegéseivel nem férnek össze többé a kiváltságok. A szászok jelszava: »ma­radjon minden a régiben.« A szászok jól fizet­hetik papjaikat, tanitóikat, fejleszthetik az ipart, mely az országban csaknem kiváltsággá fajult, s mindezt tehetik oly vagyonból, mely nemcsak az övék. A szász a keleti civilisatio előőrséül szeret tekintetni, h­isten mentsen az ily kultúrától. — Ő a javadalmakat kizárólag élvezte s helyette a terheket mások hordozták. Most már az egyszerű rendezés miatt nevetséges félelem fogta el. Hisz a 16-ik szá­zadbeli rendezés Magyarországban már lehetetlen, a jogegyenlőség megsértése nélkül. A románok nem lelkesülhetnek a kiváltságolt intézményekért, hanem óhajtják a czélszerű rendezést, mert e haza mind­nyájunk é­s az ország népei ugyanazon hazának és államnak gyermekei. Skene és Beust. — oct. 26. Az osztrák védvámosok leghevesebb os­tromának czélpontja az angol pótegyezmény. Ebben vannak a szövő­ipar czikkeire fennálló legalacsonyabb behozatali vámok biztosítva ; azért, ha sikerül ezen egyezmény felmondá­sát elérni, akkor bizonyos tekintetben tabula rasa áll elő, s meg van téve az első lépés, hogy a fehér lapra jó magas vámok írassanak fel. A reichsrath különböző pártbeli képvise­lői e napokban közös értekezletet tartottak a vámügyi feladatok körül követendő eljárások fölött. Ez értekezleten egy tekintélyes képvi­selő elmondá, hogy ő fel van hatalmazva a kereskedelmi miniszter részéről e gyűlés előtt kijelenteni, hogy az osztrák kor­mány el van határozva az angol pótegyez­ményt kellő időben felmondani. Hozzátéve, hogy a kereskedelmi miniszternek nincs al­kalma e nyilatkozatot a reichsrathban meg­tenni, mert nem intéztetett a kormányhoz ez iránt interpellate, de a miniszter kész adan­dó alkalommal az említett értelemben a kép­viselőházban is nyilatkozni. Az értekezlet tetszéssel kisérte e közlést. Az osztrák kormánynak elhatározása egymagában természetesen mit sem nyom kereskedelmi s vámszerződés felmondására nézve. Az 1867. XVI. t. ez. e részben a monarchia két kormányának megegyezését követeli, és ha a régibb nemzetközi szerződé­seket illetőleg a vám­szövetség emek általános határozmányára kell szorítkoznunk, akkor az angol pótegyezményre nézve még külön­ben áll a dolog, mert ennek felmondása egy magyar törvénynek, t. i. az 1870. III. t. cz.­­nek, mely amaz egyezményt magában foglal­ja, hatályon kívül helyezését veszi czélba.

Next