Pesti Napló, esti kiadás, 1876. január (27. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
10. szám. Budapest, Péntek, január 14.1876. 27. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Budapest, január 14. A képviselőház mai ülésében Széll Kálmán az uzsora tárgyában tett korábbi interpellation válaszolt és kijelentette, hogy mihelyt a képviselőház által megrendelt enquete munkálatát bevégzi, a kormány megteszi javaslatát. Ugyancsak a pénzügyminiszter törvényjavaslatot terjeszt elő, melyben felhatalmazást kér 20—22 milliónyi kincsári utalványok conversiója iránt. A javaslat szövegét alább közöljük. A napirend során a közigazgatási bizottságokról szóló törvényjavaslat mellett szólott Balogh Imre, Várady Gábor és gr. Péchy Manó ; ellene Mukics Ernő főkép a városokra való alkalmazhatlanságuk miatt, továbbá gr. Desewffy Aurél és Simonyi Ernő. Simonyi beszédéből azt említjük, hogy ő elveti Tisza javaslatát, de ha Tisza és Senynyey álláspontja között választania kellene, inkább az előbbenit választaná. Utolsó szónok Vécsey Tamás volt, ki feltűnő buzgalommal iparkodott bebizonyítani, hogy megérdemli a kormánypárti mandátumot. A nagyhatalmak közös actiója már Konstantinápolyban is megindult. Minthogy a párisi szerződést aláíró kabinetek elfogadták Andrássy gróf ismeretes reformjavaslatait, a török fővárosban levő képviselők egyelőre még csak félhivatalos alakban felhívták a szultán figyelmét a reformokra s elfogadásukat ajánlották neki. Valószínű, hogy a hivatalos actió is megindul mielőbb, mihelyt az idegen követek kormányaiktól az idevonatkozó jegyzékeket megkapták. Időközben a porta minden áron kibékíteni igyekszik a lázadókat. Holnap Ali pasa és Konstant effendi külön megbízással Mostarba utaznak azon czélból, hogy a lázadók vezetőivel értekezzenek s őket minden áron fegyverletételre bírják. Úgy látszik, hogy a porta azt hiszi, hogy az esetben a nagyhatalmak reformajánlatait egészen mellőzhetné. Csakhogy nem igen van rá kilátás, hogy a lázadók a fegyvert lerakják. Az angol lapokból ítélve, az ottani hivatalos világ határozottan az interventió eszméjét pártolja, és pedig a katonai beavatkozást Ausztria-Magyarország részéről. A »Times« kereken kimondja, hogy a portától semmiféle reform nem várható a keresztény tartományokban. »Csak egy kisegítő eszköz van — írja a világlap — s ez következő szóba foglalható össze: biztosítékok. A kérdés nem az, történjék-e idegen beavatkozás, hanem az, ki interveniáljon ? A törökök államaikat nem tudják s nem akarják rendben tartani, így az európai rend szempontjából az idegen beavatkozás a szükség parancsa. Csaknem gyerekes ezt a párisi szerződés egy pontjával akadályozni akarni. A szükség épen oly kevéssé ismer szerződést, mint törvényt. A kérdés csak az, minő alakot és terjedelmet öltsön a beavatkozás. Sok mindenfélét jelenthet az — a lázadó tartományok megszállását osztrák csapatok által, vagy helytartók és főhivatalnokok kinevezését Ausztria és a többi hatalmak részéről, vagy pedig enyhébb eszközöket. Sokat és keveset jelenthet az. Akkor azután lesz idő elég, azon legfőbb terv fölött tanácskozni, amely Boszniában és Herczegovinában a békét állandóan biztosíthatja, mi egyes-egyedül erőteljes igazságszolgáltatás útján történhetik. Időközben sok félreértés is eloszlik, ha meggondoljuk, hogy a porta a legjobb akarat mellett sem képes a lázadó tartományoknak jogukat megadni, s hogy olyan reformok valósítását, minőket Andrássy gróf javasol, csak is olyan államférfin biztosíthatja, mint a milyen ő maga.« Jellemző, hogy míg a »Times« ennyire sürgeti az osztrák-magyar interventiót , a »Nat. Zig« azt akarja elhitetni, hogy azon híreket, melyek szerint a porta már előre visszautasította Andrássy gróf javaslatait, épen az angol kormány terjesztette csak azért, hogy általuk a franczia és olasz kormányt a bécsi kabinethez való csatlakozástól visszariaszsza. Csak midőn terve meghiúsult, ígérte meg a londoni kormány hozzájárulását a közös actióhoz. De hir szerint nem írásban, hanem csak szóbelileg akarja Andrássy gr. terveit a portánál ajánlani. Mac-Mahon tábornagy elnöki proclamatióját a franczia néphez, olvasóink tegnapi esti lapunkból ismerik. A hivatalos sürgöny szerint az okirat kedvező fogadtatásban részesült és pedig a baloldalnál is, minthogy a köztársasági intézmények törvényességét hangsúlyozza. A miniszterválság teljes befejezése iránt sincsenek még hivatalos híreink. De épen azon körülmény, hogy olyan sokáig elhúzódik, teszi valószínűvé, hogy az ellentétes elemek a kabinet kebelében ki fognak békíttetni. De mint megbízható párisi hírek jelentik, ez az újabb kiegyezés csak úgy sikerülhet, ha Buffet letér eddigi útjáról, s társainak engedményeket tesz. A viszály tárgyát az képezte, hogy Say pénzügyminiszter rendkívül megbotránkozott azon, hogy míg a belügyminiszter Magne, Perier etb. ismert bonapartistákat kormányjelölteknek is elismerte, addig a legmérsékeltebb köztársasági férfiakat is a kormány ellenségeinek nyilvánította. Ezt tette például Feray és Boucher urakkal, kiknek társaságában Sayur Seineet Oise megyében jelöltül fellépett. Pedig mind Feray, aki dúsgazdag gyáros, mind Boucher, aki bírói tisztviselő s a megyegyűlés elnöke, a köztársasági párt legeslegmérsékeltebb elemeihez tartoznak. Ezek folytán Say leköszönt, Dufaure ugyanezt tette, sőt Renault Leon rendőrfőnök isvissza akart lépni. Mac Mahonra, a kabinetnek ilyen fontos pillanatban való bomlása, fölötte kínos hatást tön. Rendkívüli minisztertanács tartatott s a tábornagy Say és Dufaure urakat maradásra igyekezett birni. De Say kijelentette, hogy amíg Buffet olyan embereket, mint Feray és Boucher a kormány ellenségeinek tekint, addig ő nem maradhat a cabinetben. Dufaure viszont előadta, hogy ilyen viszályok mindig ismétlődni fognak s az egyenetlenség mindig meglesz a cabinetben, mig a kormány tagjai világos, határozott és minden egyes miniszter által aláirt választási programmot nem készítenek. A tábornagy s a miniszterek e nézetet helyesnek mondották s Dufauret bízták meg a programm elkészítésével, Jaki megígérte, hogy két nap alatt előterjeszti azt. Ez meg is történt s a legutóbbi napokban a minisztertanács e programm ügyét tárgyalta. Minthogy a miniszterek többsége Dufaure részén van, Buffet vagy engedni fog, vagy pedig vissza kell lépnie. Ami az előkelő lapokat illeti, azok mind Buffet ellen nyilatkoznak s kétségtelen, hogy Say és Dufaure urak kilépése a kabinetből még inkább emelné ama kormányellenes hangulatot, mely a választási mozgalomban máris igen határozottan nyilatkozik. A porosz egyházi törvényszék megkezdte a hivatalos eljárást Meldhers kölni érsek elmozdítása ügyében. Az érsek be sem várta a per megindítását, hanem külföldre utazott, mi azonban a bíróság eljárását legkevésbé sem hátráltatja. Az amerikai egyesült államok képviselő testületének jogügyi bizottsága az unió alkotmányának egy igen fontos pontban való módosítását ajánlja. Az unió elnöke eddig tudvalevőleg négy évi időre választatott, s ez idő letelte után még egyszer újra meg lehetett őt választani. Most a bizottság az alkotmány oly értelemben való módosítását javasolja, hogy az elnök ne négy, hanem hat évre választassák, de másodszor ne lehessen őt újra megválasztani. A „Pesti Napló“ tárcsája. Carilén leánya. — Regény. — Irta : Colomb asszony. Franciából: I. Ilona. XIV. FEJEZET. Uj élet. (Folytatás.) A tél igy csendesen múlt el, és Nantes városrészeiben, melyekben Carilés apó oly ismeretes volt, mint a »fehér farkas« Miczi is oly ismeretes kezdett lenni, mint Carilés. Ismerték történetét, sőt mi több, sok ember egész legendát alakított abból, holy rendkívüli kalandok seregét tulajdonítva neki, melyeket Miczi soha keresztül nem élt. De Miczi erről mit sem tudott, és igen boldognak érezte magát, midőn a városon keresztül sétálva szélmalmokat és tollseprőket árult, vagy Cariles apónak kártyákat kivágni és ágacskáit tisztogatni segített és végre, midőn Mirlitonnal játszhatott. Mégis voltak azonban életében órák, melyeket sehogy sem szeretett és melyeknek, a mennyire csak lehetett, kitért. Ezen órák azok voltak, midőn Perrotte anyó, kinek az életről itt lenn a földön sokkal helyesebb nézetei voltak, mint Carilesnak, egy nagy székbe maga mellé ültette a kis leányt, és ujjai közé két aczéltát és egy pamutszálat helyezett, melynek gombolyagja kis kötényének zsebébe volt téve. Egy gombolyag minő mulatságos dolog a folyosón azt végig futtatni Mirliton előtt, mely lélekszakadva szalad, hogy azt elérje, oly gyorsan, oly sietve, hogy maga is gurul, mintha szintén gombolyag volna joh, mikép lehetett e mulatságos játékból csúnya, kínzó eszközt alkotni! Minden kézben egy tűt kell tartanunk, a pamutot a tűk közé csúsztatni, azután egy öltést képezni, azt egy tűről a másikra vonni, ezt ismételni, megint ismételni, és így tovább és folytonosan ! Ezt kötésnek nevezik, és Perrotte anyó azt mondá, hogy ezen munka igen nélkülözhetlen az asszonyokra nézve. Az asszonyokra nézve, meglehet , de Miczi még oly kevéssé hasonlított asszonyhoz ! Valóban nem látta be, mire való lehetne e munka, melynél oly soká kellett mozdulatlanul és csendesen ülnie. Perrotte anyónak még más ötlete is volt, mely ép oly kellemetlen vola, mint az első; egy nap, egyikét ezen kötőtűk közül, mindig e hosszú kötőtűk elé vette, komoly arczczal felnyitván e könyvet, mely mindig kis asztalán feküdt a kötés mellett, s a tűvel Miczinek a kis fekete jegyeket mutatta, melyek a könyv lapjait betöltötték mondván: »Ez A, amaz pedig B,« stb. Miczinek nem volt éppen ellenére, hogy ez A, vagy B; de ha ilyen betűket kellett kikeresnie a többiek közül, úgy tetszett neki, mintha mindezen betűk szemei előtt tánczolnának, és Perrottené nem ért egyebet el, mint hogy Miczi gyakorta ásított és kétségbeesett pillantásokat vetett Mirlitonra. Ezen jelenet többször ismétlődött, és Perrottné végre, daczára rendkívüli türelmének, Carilesnek kijelentette, hogy nincs semmiféle eszköz, melylyel e kis leányt valamire tanítani lehetne. Cariles nagy szemeket meresztett Perrotte anyóra. Soha sem fordult meg azon gondolat agyában, hogy Miczit valamire tanítani kellene, és ezt egész naivul ki is jelentette Perrottené asszonynak. »De mi lesz belőle, ha majd megnő ? kérdezte tőle. Egész életén át csak nem árulhat kis szélmalmokat, és végre mégis meg kell neki keresnie kenyerét.« Cariles nevetett. »Oh! ami azt illeti, azt a kis leány jól tudja, és ő nem is kíván egyebet. Hisz ez volt az első dolog, melyet nekem mondott, hogy ő megkeresi kenyerét, és ön láthatja, hogy segít nekem, amennyire csak tőle kitelik.« — Igen, nem kíván egyebet, mint azt tehetni mi mulatságot szerez neki; de ez örökké igy nem maradhat: minden esetre rajta kell lenni, hogy tanuljon. Önnek iskolába kellene küldenie. — Iskolába ? Gondolja ön, hogy ott nem lesz boldogtalan ? — Ugyan miért? Játszó pajtásai lennének, megtanulna varrni, kötni, olvasni, úgyhogy öt vagy hat év múlva mesterségbe adhatná, és valami jó mesterséget megtanulhatna. Ön örökbe fogadta, az épen annyi, mintha apja volna; önnek kötelessége most az, hogy belőle tehetséges asszonyt képezzen. Ha nem vagyunk képesek kenyerünket megkeresni, akkor lopjuk azt: akarja ön, hogy tolvaj váljék belőle ? Ha nem akar vele foglalkozni, akkor vigye a szegények házába.« Cariles helyéről felugrott. »Inkább az iskolába küldöm! kiáltott fel. Nos ne haragudjék Perrotte anyó, majd oda fog járni, megígérem önnek. — De mindegy, tette hozzá magában, de nehéz dolog a gyermeket felnevelni.« XV. FEJEZET. A gyermekkor nem ismeri a könyörületet. Carilesnak igaza volt: igen nehéz a gyermeket felnevelni; igen nehéz, akár minő jótettet befejezni, és ezen két vállalatban sok ember az útfélen marad. Gyermekeikkel sokan szívesen foglalkoznak, míg azok mulatságot szereznek, mint egy csinos kis állat; de azon nap, amelyen kissé erélyesebben kell irányukban fellépni, hogy valami váljék belőlök, ezen törekvést igen unalmasnak találják és más kezekre bízzák, vagy a gyermeket egészen önmagára hagyják. Sok ember egész lelkesedéssel kezd valamely jótett kivitelébe, egész hévvel működik, míg az nehézségeket nem okoz, de visszavonul, midőn a vállalat a legkisebb fáradságba, vagy erőlködésbe kerül, és hogy lelkiismeretét megnyugtassa, e mentséggel vigasztalódik: »Végre, nem voltam köteles azt tenni, és amit tettem, már az is sok volt.« Oh nem! Uraim és hölgyeim, önök tévednek. Önök nem voltak lekötelezve, hogy ezt tegyék, mielőtt reá vállalkoztak, ez tagadhatatlan, de önök kötelesek most,minthogy megkezdték, a tettet végre is hajtani. Ez erkölcsi lekötelezettség, melyet magukra vettek, és amit eddig tettek, ez épen semmi. Ezen félig végbe vitt jótettet a véletlennek köszönhetni, mely annyi csirját az elégedetlenségnek veti a világba, s ezek később a háladatlanságra adnak okot. Ha Cariles, miután Miczinek hat boldog hónapot szerzett, most egyszerre elhagyná, nem tett volna-e sokkal több roszat az által neki, mint jót ? Mondjuk ki inkább azonnal, hogy a derék ember erre nem is gondolt, — csakhogy megismerkedett a családapák gondjaival. Kérdezősködései folytán megtudta, hogy a szomszédban egy ingyen iskola van leányok számára. Egy szép májusi napon oda vezette Miczit, ki, mint szokás mondani, már felcseperedett leány volt, és Caril és apó felbátorító kilátásai által fel volt buzdítva. Carilés őt jó játszópajtásokkal kecsegtette, kik vele szépen játszandnak, és egy tanítónővel, ki a világ legszebb meséit fogja majd neki elmondani. Miczi kissé remegve, de mégis bizalomteljesen, kosárkájává karján lépett be a nagy kikövezett, sárga mészszel kifestett terembe, melyben körülbelül ötven kis leány volt együtt, kik kiváncsi szemmel tekintettek a kis belépőre. Ezen ötven pár kiváncsi szem előtt, Miczi az övéit lesütötte és a kijelölt helyre ülve, a mennyire csak lehetett, öszehúzódott. Senki nem szólt hozzá, de a teremben susogás hallatszott és Miczi érezte, hogy róla beszéltek , kedve lett volna sírni. Néhány leánykát az olvasásra vagy a leczke felmondására szólítottak fel és a tanítónő minduntalan az új tanítványt figyelmeztette, hogy jól hallgasson arra, amit azok mondanak. Miczi figyelve hallgatott, még erőlködött is, hogy a hallottat megértse, úgy hogy kis feje már bele is fáradt. A legyek dongva az ablak felé repdestek; a nap fényesen sütött és a gyermek esze a távolba repült, a napsugaras rakpartok, a hidak felé, a honnan oly jól láthatni a hajókat és a mezőket. E mezők felé e perczben Cariles egyedül ballag, mialatt Miczi itt idegenekkel van elzárva .. És mind e sok hang, mely karban egy leczkét egyhangúlag felmondott, úgy tetszett neki, mint valami altató dal. Lassankint elveszítette gondolatainak fonalát, feje mellére lecsüngött és nemsokára az asztalra támaszkodott. — Miczi elaludt. Egy erős oldallökés ébresztette fel. Ijedten felugrott, és helyzetéről nem bírva rögtön tudomással, és szomszédnőjének visszafojtott kaczagását nem hallva, igy kiáltott fel: «Itt vagyok Caril és apó!« Az egész iskola nagy hahotába tört ki. A tanítónő előadását félben szakasztva, szigorú pillantást vetett Miczire. Miczi végre egészen magához térve, arczát kezeivel födte el. »Fi minő roszaság«, kiáltott fel a tanítónő, mindjárt az első nap zavarja az osztályt. Álljon egy sarokba, egész egyedül, ott legalább senkit nem fog zavarni.« Szegény Miczi szót fogadott, és az egész leczkéről mit sem hallott: elég dolga volt azzal, hogy zokogását visszafojtsa. A szünóra ütött, és a gyermekek kosaraik felkeresésére siettek, mintha már nyolc nap óta nem ettek volna. A tanítónő egy intésére Miczi is követte azokat. De ő nem mert a csoportok közé vegyülni; kosarát a földre helyezte és az udvar egy szögletében, busán és sóhajtozva ette kenyerét és fügéit. Senki nem közeledett hozzá; senki nem szólította fel arra, hogy a játékban részt vegyen. Néha-néha a gyermekek csevegés közben egy pillantást vetettek reá. Beszédek néhány töredékét meghallotta : »Ez a kis boszorkány!« — Valóban boszorkány? — Természetesen, hisz söprőket árul. Minden boszorkánynak van seprűje, ezt csak tudjátok, szólt egyik, a roszabb lelküek közül. — Azt mondják, hogy Caril és apó ellopta volna. — Nem, midőn egy este a kastély körül járt, nyargalva ugrott vállára, és azóta nem tudott többé tőle megszabadulni. A nevetés újra kezdődött. »Ki kell kérdezni tőle történetét! csak fogja tudni.« — Az igaz! kérdezzük meg élettörténetét! A méhsereg repülve jött Miczi közelébe,ki akarata ellenére visszahúzódott, mintha attól félne, hogy megfojtják. »Kis leány, mi a neved ?« kérdezte tőle tekintélyes arczczal egyike az iskola nagyjai közül. — Cariles Marinak, felelte kissé hebegve a gyermek, mert inkább a Miczi névhez volt szokva. — Atyád neked az öreg Carilés ? — Nem; valódi atyám a kötélén tánczolva megölte magát. — És anyád ?, kérdezte egy kedélyes arczu leány, Carilés asszonynak hívták ? — _ Ugyan fogd be a szádat, szólt közbe a másik kis kiváncsi. Mit csinált anyád ? — Színházat játszott a városokon, felelte Miczi ezt igen természetesnek találva. A hahota ismét kezdődött. Miczi, családjáról nem sok kellemes visszaemlékezésekkel bírt, és így nem igen gyakran gondolt szüleire , de e perczben a szegény komédiásnő képe, ki Miczit az előadás után oly gondosan levetkőztette és lefektette, anélkül, hogy néha időt vett volna saját átizzadt jelmezét levetni, oly élénken jelent meg képzelő tehetségében, hogy csókját vélte érezni. Könyekbe tört ki. »Oh! nyafogós! az ostoba! kiáltották a gyermekek. Senki nem fog vele játszani! menjünk tovább!« (Folyt. köv.) Budapest, január 14. (A külön vámterület ügyében) az aradi kereskedelmi és iparkamra fölterjesztést intézett a minisztériumhoz s e fölterjesztésben a többi között a következőket mondja: »Az eddigi nemzetgazdasági felfogás azt tartotta, hogy Ausztria iparos, hazánk pedig kiválókép földmivelő állam lévén, érdekeik egymással nem ellenkezhetnek. És ezen alapjában hamis elméletnek sikerült nemcsak a szomszéd államban, melynek javára az felállítva és kiaknázva jön, hanem nálunk is nagy tért foglalni. Hittük egész a legújabb ideig, hogy e részben is közös érdekeink vannak, hogy Ausztria legtermészetesebb módon láthat el iparczikkekkel minket, mert szomszédunk és legjobb vevőnk egyszersmind, és hittük végre, hogy ezen csereüzlet természetes, minthogy hazánk az ipar fejlődésének feltételeivel, olcsó tőke és munkaerővel nem bírván, elsősorban saját javára köt Ausztriával vámszövetséget. »Fájdalommal kell beismernünk, hogy ezen általános hit nem volt egyéb nagyszerű és majdnem végzetes következményekkel bíró csalódásnál. Osztozott e csalódásban az egész nemzet, mert midőn folyton állami függetlenségéért kellett küzdeni, legvitálisabb anyagi érdekeivel sokkal kevésbé törődött, hogy sem a megszokott helyzet szövevényein át a valóságot felismerhette volna. A politikai önállás biztosítása azonban felnyitá a szemeket, és ma már a túlnyomó többség látja, hogy miután Ausztria nemcsak iparos, hanem főleg szintén földmivelő állam, nyers terményeinknek nem oly jó vevője, mint azt eddig hittük. Ma már kétségtelennek tartja mindenki, hogy míg Ausztria érdekei az ipar terén való haladást parancsolják, ugyanakkor nálunk is mulaszthatlan kötelességgé vált ez irányban mindent megtenni, mert magunkat, mint csupán nyers termelők fenntartani és valódi cultur állammá átalakulni különben képtelenek leszünk.« (Az osztrák miniszterek) nyilatkozatairól, melyeket az osztrák haladópárt tegnapelőtti clubülésében tettek, már igen kimerítő közleményeket hoztunk. Most idevonatkozólag a »N. W. Tagblatt« további sensationális részleteket közöl. Noha ez azon hírlapi közlemény, melynek nyilvánosságra hozatalát tegnap a club elnöke megrótta, s melyet részint helytelennek, részint hiányosnak nyilvánított, mégis közöljük belőle a következő részleteket. Auersperg herczeg a fennforgó ügyben ellenezte a határozati javaslat benyújtását, mert a vita folyamát előre látni nem lehet. A vita a birodalom két fele közötti küzdelmet lángra lobbantaná, s ha igaz is, hogy ilyen küzdelem parázsai égnek a hamu alatt, a lángra lobbanást mégis meg kell akadályozni. Amit a magyarok akarnak — mondá a miniszterelnök — tudjuk mindnyájan. A magyarok saját bankot akarnak, a fogyasztási adó visszatérítését s engedményeket a vámkérdésben. Mi azonban mindebből semmit sem akarunk engedni s mi erősek vagyunk, mert defensiv állást foglalunk el, Magyarország pedig támadó állásban van. A magyarok, a kiegyezést tekintve, már a múlt évben nagy pártot alakítottak, mely a kormányt követi; ott a parlament és kormány egyetértenek.Végül szónok az osztrákokat is hasonló egyetértésre hívta föl. Lasser miniszter beszédéből a következő jellemző nyilatkozatot emeljük ki: önök tudják, hogy én nem vagyok az 1867-ben Magyarországgal kötött kiegyezés barátja; elfogadtam, mert épen akkor vesztettük el a königgrätzi csatát. Ma egészen máskép áll a dolog! (Ha csak néhány szemernyi igazság van e közlésben, már ez is elég bizonysága ama gyűlöletes hangulatnak, mely az osztrák kormány körében Magyarország iránt uralkodik s erre nem lehet méltóbb felelet, mint az önálló vámterület felállítása.) (Az osztrák birodalmi tanácsból.) Említettük, hogy az ifju csehek becsületsértési pert indítottak Lobkovitz György herczeg, a cseh bírók, tanácsi képviselő ellen és hogy a radnitzi járásbíróság a birodalmi tanácstól engedélyt kért, hogy a herczeget perbe foghassa. Mai lapunk távirata szerint a bíródó tanács felfüggesztette a herczeg immunitási jogát. Ezen alkalomból igen érdekes elvi kérdés merült fel, hogy t. i. azon képvisel ki a mandátumot elfogadja, hogy azt ne gyakorolhassa, élvezheti-e az immunitás előjogát. A bécsi lapok azon nézeten vannak, hogy a declaransok nem tagjai a birodalmi gyűlésnek, mert csak úgy lehetnek azok, ha nem feltételesen, hanem tényleg fogadják el a mandátumot és feltétlen lépnek be a bir. tanácsba. Ha ezt nem teszik, akkor nem tekinthetők a bir. tanács tagjainak és így nem vehetik igénybe az immunitást. (Zágrábból) jelentik a »Bud. Corr.«nek, hogy horvát igazságügyi főnökül a bán Derencsin Márián fiumei ügyvédet, a horvát s a magyar országgyűlések tagját fogja ő felségének javaslatba hozni. (A vasúti kérdések). A déli vasút hálózatának kettő választására vonatkozó tárgyalások elnapoltasak. Ribáry miniszteri tanácsos eszerint csak a kassa-oderbergi vasút ügyeinek végleges rendezése végett utazik Bécsbe. A magyar gácsországi vasút közgyűlése Bécsben ma tárgyalja azon egyezményt, melyet a kormány az igazg.tanácscsal a garantia-összeg felemelése tárgyában kötött. (Az osztrák nemzeti bank a banktárgyalásokra készül.) A nemzeti bank igazgatóságának tegnapi ülésében felolvastatott és helybenhagyatott azon jelentés, mely a január 20-án tartandó közgyűlésnek elő fog terjesztetni, megállapíttatott továbbá e közgyűlés napirendje, végül — mint a »N. Fr. Pr.« jelenti — az igazgatóság elhatározta, hogy a közgyűlésnek a következő indítványt fogja előterjeszteni. A közgyűlés a mai ülés befejezte után elnapoltatik és állanadónak nyilváníttatik; a közgyűlés felhatalmazza és megbízza a bank választmányát, hogy a bankigazgatóság meghívására vagy teljes számban, vagy bizottság által vegyen részt a nemzeti bank jövő alakulása iránt folytatandó tárgyalásokon. Ezen indítvány lehetségessé teszi az igazgatóságnak, hogy alkalomadtán igénybe vehesse a bank választmányának tanácsadását és a közgyűlést bármikor is egybehivassa, anélkül hogy a rendkívüli közgyűlések törvényes egybehivási határidejéhez volna kötve. (A budai székesfejérvári honvédparancsnokság székhelye az »EPr« értesülése szerint Fehérvár lesz, hová az új főparancsnok, mint napok előtt említettük, valószínűleg Horlán Ernő, leköltözik s vele természetesen a parancsnokság egész tisztikara is. Ezt a székhelyváltozást a két testvér-főváros egyesítése vonta maga után. Budapest ezt a veszteséget nem érzi meg, Székesfejérvár pedig mindenesetre nyerni fog vele. (Románia és a porta.) Bukarestből, január 7-től írják a »Pol. Corr.«-nek. A senatus egyik utóbbi ülésében Bascovano Miklós senator indítványt terjesztett elő, hogy az alkotmány czikke az államfő azon jogáról, hogy rendjeleket szabad adományoznia, mielőbb foganatoztassék. Floresco hadügyminiszter ez indítványnyal szemben azonnal megjegyezte, hogy a kormány ez ügyben legközelebb törvényjavaslatot fog előterjeszteni. Említve volt, hogy a képviselőházban indítvány nyujtatott be, hogy romániai érmek vezessenek Károly fejedelem arczképével és hogy a kormány ezt is helyesléssel fogadta. Oly jelentések ezek, melyek bizonyítják, hogy a suserani hatalom iránti gyengébb jóakarattól áthatott szellem kezd érvényre jutni Romániában is. Konstantinápolyban már több ízben szegültek ellen a román rendjelek és érmek létesítésének. Most be fogják érni egy hatásnélküli tiltakozással, mert a portának alig lehet kedve Romániával is nehézségekbe bonyolódni és ezzel is tetézni, a már fennforgó nehézségeket. A porta be fogja érni, hogy a mauvais jeu-höz mauvaise mine-t csinál, de tovább nem fog menni, mert aki az itteni viszonyokat figyelemmel kíséri, az egy idő óta észrevehette, hogy Romániában sem a legrózsásabb hangulat uralkodik a porta iránt. Most is hangsúlyozzák ugyan, hogy Románia egy ujját sem akarja megmozdítani a szláv fajok érdekében. És ez jogosult felfogás lehet, amennyiben csakis a szláv érdekekről van szó. Eshetőleg azonban még sem volna lehetetlenség, hogy Románia is megmozdítja ujjait, ha a dologból Románia részére kis »rebach« kandikál ki. Egyelőre a románok beérik azzal, hogy megértetik a portával, mily keveset törődnek az ő felsőbbségi velleitásaival. Tovább még most nem lehet menni, a román politikusok arra szorítkoznak, hogy éles figyelemmel kisérik az európai helyzetet, meglesnek minden dobbanást, mit a három császár szövetsége hallat. Minél hangosabban nyilvánul az északi hatalmak szövetsége, annál jobban csillapodik a beteges tettvágy, mely politikai kalandokra ösztönözhetné Romániát.