Pesti Napló, esti kiadás, 1876. január (27. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

10. szám. Budapest, Péntek, január 14.1876. 27. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Budapest, január 14. A képviselőház mai ülésében Széll Kálmán az uzsora tárgyában tett korábbi in­terpellation válaszolt és kijelentette, hogy mihelyt a képviselőház által megrendelt en­­quete munkálatát bevégzi, a kormány megte­szi javaslatát. Ugyancsak a pénzügymi­niszter törvényjavaslatot terjeszt elő, mely­ben felhatalmazást kér 20—22 milliónyi kincsári utalványok conversiója iránt. A ja­vaslat szövegét alább közöljük. A napirend során a közigazgatási bizott­ságokról szóló törvényjavaslat mellett szólott Balogh Imre, V­á­r­a­d­y Gábor és gr. P­é­­c­h­y Manó ; ellene M­u­k­i­c­s Ernő főkép a városokra való alkalmazhatlanságuk miatt, továbbá gr. Desewffy Aurél és Simo­­nyi Ernő. Simonyi beszédéből azt említjük, hogy ő elveti Tisza javaslatát, de ha Tisza és Seny­­nyey álláspontja között választania kellene, inkább az előbbenit választaná. Utolsó szónok Vécsey Tamás volt, ki feltűnő buzgalommal iparkodott be­bizonyítani, hogy megérdemli a kormány­­párti mandátumot. A nagyhatalmak közös actiója már Konstantinápolyban is megindult. Mint­hogy a párisi szerződést aláíró kabinetek el­fogadták Andrássy gróf ismeretes reformja­vaslatait, a török fővárosban levő képviselők egyelőre még csak félhivatalos alakban fel­hívták a szultán figyelmét a reformokra s elfogadásukat ajánlották neki. Valószínű, hogy a hivatalos actió is megindul mielőbb, mihelyt az idegen követek kormányaiktól az idevonatkozó jegyzékeket megkapták. Idő­közben a porta minden áron kibékíteni igyek­szik a lázadókat. Holnap Ali pasa és Konstant effendi külön megbízással Mostarba utaznak azon czélból, hogy a lázadók vezetőivel érte­kezzenek s őket minden áron fegyverletételre bírják. Úgy látszik, hogy a porta azt hiszi, hogy az esetben a nagyhatalmak reformaján­latait egészen mellőzhetné. Csakhogy nem igen van rá kilátás, hogy a lázadók a fegyvert lerakják. Az angol la­pokból ítélve, az ottani hivatalos világ hatá­rozottan az interventió eszméjét pártolja, és pedig a katonai beavatkozást Ausztria-Ma­­gyarország részéről. A »Times« kereken ki­mondja, hogy a portától semmiféle reform nem várható a keresztény tartományokban. »Csak egy kisegítő eszköz van — írja a világ­lap — s ez következő szóba foglalható össze: biztosítékok. A kérdés nem az, történjék-e idegen beavatkozás, hanem az, ki interveniál­jon ? A törökök államaikat nem tudják s nem akarják rendben tartani, így az európai rend szempontjából az idegen beavatkozás a szük­ség parancsa. Csaknem gyerekes ezt a párisi szerződés egy pontjával akadályoz­ni akarni. A szükség épen oly kevéssé ismer szerződést, mint törvényt. A kér­dés csak az, minő alakot és terjedel­met öltsön a beavatkozás. Sok mindenfélét jelenthet az — a lázadó tartományok meg­szállását osztrák csapatok által, vagy helytar­tók és főhivatalnokok kinevezését Ausztria és a többi hatalmak részéről, vagy pedig eny­hébb eszközöket. Sokat és keveset jelenthet az. Akkor azután lesz idő elég, azon legfőbb terv fölött tanácskozni, a­mely Boszniában és Herczegovinában a békét állandóan biztosít­hatja, mi egyes-egyedül erőteljes igazságszol­gáltatás útján történhetik. Időközben sok fél­reértés is eloszlik, ha meggondoljuk, hogy a porta a legjobb akarat mellett sem képes a lázadó tartományoknak jogukat megadni, s hogy olyan reformok valósítását, minőket Andrássy gróf javasol, csak is olyan állam­férfin biztosíthatja, mint a milyen ő maga.« Jellemző, hogy míg a »Times« ennyire sürgeti az osztrák-magyar interventiót , a »Nat. Zig« azt akarja elhitetni, hogy azon híreket, melyek szerint a porta már előre visszautasította Andrássy gróf javaslatait, épen az angol kormány terjesztette csak azért, hogy általuk a franczia és olasz kormányt a bécsi kabinethez való csatlakozástól vissza­­riaszsza. Csak midőn terve meghiúsult, ígérte meg a londoni kormány hozzájárulását a kö­zös actióhoz. De hir szerint nem írásban, ha­nem csak szóbelileg akarja Andrássy gr. ter­veit a portánál ajánlani. Mac-Mahon tábornagy elnöki proclama­­tióját a franczia néphez, olvasóink tegnapi esti lapunkból ismerik. A hivatalos sürgöny szerint az okirat kedvező fogadtatásban ré­szesült és pedig a baloldalnál is, minthogy a köztársasági intézmények törvényességét hangsúlyozza.­­ A miniszterválság teljes befejezése iránt sincsenek még hivatalos hí­reink. De épen azon körülmény, hogy olyan sokáig elhúzódik, teszi valószínűvé, hogy az ellentétes elemek a kabinet kebelében ki fog­nak békíttetni. De mint megbízható párisi hírek jelentik, ez az újabb kiegyezés csak úgy sikerülhet, ha Buffet letér eddigi útjáról, s társainak engedményeket tesz. A viszály tárgyát az képezte, hogy Say pénzügymi­niszter rendkívül megbotránkozott azon, hogy míg a belügyminiszter Magne, Perier etb. is­mert bonapartistákat kormányjelölteknek is elismerte, addig a legmérsékeltebb köztársa­sági férfiakat is a kormány ellenségeinek nyil­vánította. Ezt tette például Feray és Boucher urakkal, kiknek társaságában Say­ur Seine­­et Oise megyében jelöltül fellépett. Pedig mind Feray, a­ki dúsgazdag gyáros, mind Boucher, a­ki bírói tisztviselő s a megyegyű­­lés elnöke, a köztársasági párt legeslegmér­sékeltebb elemeihez tartoznak. Ezek folytán Say leköszönt, Dufaure ugyanezt tette, sőt Renault Leon rendőrfőnök is­­vissza akart lépni. Mac Mahonra, a kabinetnek ilyen fontos pillanatban való bomlása, fölötte kínos hatást tön. Rendkívüli minisztertanács tartatott s a tábornagy Say és Dufaure urakat maradásra igyekezett birni. De Say kijelentette, hogy a­míg Buffet olyan embereket, mint Feray és Boucher a kormány ellenségeinek tekint, addig ő nem maradhat a cabinetben. Dufaure viszont előadta, hogy ilyen viszályok mindig ismétlődni fognak s az egyenetlenség mindig meglesz a cabinetben, mig a kormány tagjai világos, határozott és minden egyes miniszter által aláirt választási programmot nem készí­tenek. A tábornagy s a miniszterek e nézetet helyesnek mondották s Dufauret bízták meg a programm elkészítésével, Ja­ki megígérte, hogy két nap alatt előterjeszti azt. Ez meg is történt s a legutóbbi napokban a miniszterta­nács e programm ügyét tárgyalta. Minthogy a miniszterek többsége Du­faure részén van, Buffet vagy engedni fog, vagy pedig vissza kell lépnie. A­mi az előkelő lapokat illeti, azok mind Buffet ellen nyilat­koznak s kétségtelen, hogy Say és Dufaure urak kilépése a kabinetből még inkább emel­né ama kormányellenes hangulatot, mely a választási mozgalomban máris igen határo­zottan nyilatkozik. A porosz egyházi törvényszék meg­kezdte a hivatalos eljárást Meldhers kölni ér­sek elmozdítása ügyében. Az érsek be sem várta a per megindítását, hanem külföldre utazott, mi azonban a bíróság eljárását leg­kevésbé sem hátráltatja. Az amerikai egyesült államok képvi­selő testületének jogügyi bizottsága az unió alkotmányának egy igen fontos pontban való módosítását ajánlja. Az unió elnöke eddig tudvalevőleg négy évi időre választatott, s ez idő letelte után még egyszer újra meg lehe­tett őt választani. Most a bizottság az alkot­mány oly értelemben való módosítását java­solja, hogy az elnök ne négy, hanem hat évre választassák, de másodszor ne lehessen őt újra megválasztani. A „Pesti Napló“ tárcsája. Carilén leánya. — Regény. — Irta : Colomb asszony. Franciából: I. Ilona. XIV. FEJEZET. Uj élet. (Folytatás.) A tél igy csendesen múlt el, és Nantes város­részeiben, melyekben Carilés apó oly ismeretes volt, mint a »fehér farkas« Miczi is oly ismeretes kezdett lenni, mint Carilés. Ismerték történetét, sőt mi több, sok ember egész legendát alakított abból, h­oly rendkívüli kalandok seregét tulajdonítva neki, me­lyeket Miczi soha keresztül nem élt. De Miczi erről mit sem tudott, és igen boldognak érezte magát, mi­dőn a városon keresztül sétálva szélmalmokat és toll­­seprőket árult, vagy Cariles apónak kártyákat ki­vágni és ágacskáit tisztogatni segített és végre, mi­dőn Mirlitonnal játszhatott. Mégis voltak azonban életében órák, melyeket sehogy sem szeretett és melyeknek, a mennyire csak lehetett, kitért. Ezen órák azok voltak, midőn Per­­rotte anyó, kinek az életről itt lenn a földön sokkal helyesebb nézetei voltak, mint Carilesnak, egy nagy székbe maga mellé ültette a kis leányt, és ujjai közé két aczéltát és egy pamutszálat helyezett, melynek gombolyagja kis kötényének zsebébe volt téve. Egy gombolyag­ minő mulatságos dolog a folyosón azt végig futtatni Mirliton előtt, mely lélekszakadva sza­lad, hogy azt elérje,­­ oly gyorsan, oly sietve, hogy maga is gurul, mintha szintén gombolyag volna j­oh, mikép lehetett e mulatságos játékból csúnya, kínzó eszközt alkotni! Minden kézben egy tűt kell tarta­nunk, a pamutot a tűk közé csúsztatni, azután egy öltést képezni, azt egy tűről a másikra vonni, ezt is­mételni, megint ismételni, és így tovább és foly­tonosan ! Ezt kötésnek nevezik, és Perrotte anyó azt mondá, hogy ezen munka igen nélkülözhetlen az asszonyokra nézve. Az asszonyokra nézve, megle­het , de Miczi még oly kevéssé hasonlított asszony­hoz ! Valóban nem látta be, mire való lehetne e munka, melynél oly soká kellett mozdulatlanul és csendesen ülnie. Perrotte anyónak még más ötlete is volt, mely ép oly kellemetlen vola, mint az első; egy nap, egyi­két ezen kötőtűk közül, mindig e hosszú kötőtűk­ elé vette, komoly arczczal felnyitván e könyvet, mely min­dig kis asztalán feküdt a kötés mellett, s a tűvel Mi­­czinek a kis fekete jegyeket mutatta, melyek a könyv lapjait betöltötték mondván: »Ez A, amaz pedig B,« stb. Miczinek nem volt éppen ellenére, hogy ez A, vagy B; de ha ilyen betűket kellett kikeresnie a töb­biek közül, úgy tetszett neki, mintha mind­ezen betűk szemei előtt tánczolnának, és Perrottené nem ért egyebet el, mint hogy Miczi gyakorta ásított és két­ségbeesett pillantásokat vetett Mirlitonra. Ezen je­lenet többször ismétlődött, és Perrottné végre, daczára rendkívüli türelmének, Carilesnek kijelentette, hogy nincs semmiféle eszköz, melylyel e kis leányt vala­mire tanítani lehetne. Cariles nagy szemeket meresztett Perrotte anyóra. Soha sem fordult meg azon gondolat agyá­ban, hogy Miczit valamire tanítani kellene, és ezt egész naivul ki is jelentette Perrottené asszonynak. »De mi lesz belőle, ha majd megnő ? kérdezte tőle. Egész életén át csak nem árulhat kis szélmalmo­kat, és végre még­is meg kell neki keresnie ke­nyerét.« Cariles nevetett. »Oh! a­mi azt illeti, azt a kis leány jól tudja, és ő nem is kíván egyebet. Hisz ez volt az első do­log, melyet nekem mondott, hogy ő megkeresi kenye­rét, és ön láthatja, hogy segít nekem, amennyire csak tőle kitelik.« — Igen, nem kíván egyebet, mint azt tehetni mi mulatságot szerez neki; de ez örökké igy nem maradhat: minden esetre rajta kell lenni, hogy tanul­jon. Önnek iskolába kellene küldenie. — Iskolába ? Gondolja ön, hogy ott nem lesz boldogtalan ? — Ugyan miért? Játszó pajtásai lennének, megtanulna varrni, kötni, olvasni, úgy­hogy öt vagy hat év múlva mesterségbe­ adhatná, és valami jó mes­terséget megtanulhatna. Ön örökbe fogadta, az épen annyi, mintha apja volna; önnek kötelessége most az, hogy belőle tehetséges asszonyt képezzen. Ha nem vagyunk képesek kenyerünket megkeresni, akkor lopjuk azt: akarja ön, hogy tolvaj váljék belőle ? Ha nem akar vele foglalkozni, akkor vigye a szegé­nyek házába.« Cariles helyéről felugrott. »Inkább az iskolába küldöm! kiáltott fel. Nos ne haragudjék Perrotte anyó, majd oda fog járni, megígérem önnek. — De mindegy, tette hozzá magá­ban, de­ nehéz dolog a gyermeket felnevelni.« XV. FEJEZET. A gyermekkor nem ismeri a könyörületet. Carilesnak igaza volt: igen nehéz a gyermeket felnevelni; igen nehéz, akár minő jótettet befejezni, és ezen két vállalatban sok ember az útfélen marad. Gyermekeikkel sokan szívesen foglalkoznak, míg azok mulatságot szereznek, mint egy csinos kis állat; de azon nap, a­melyen kissé erélyesebben kell irányuk­ban fellépni, hogy valami váljék belőlök, ezen törek­vést igen unalmasnak találják és más kezekre bízzák, vagy a gyermeket egészen önmagára hagyják. Sok ember egész lelkesedéssel kezd valamely jótett kivi­telébe, egész hévvel működik, míg az nehézségeket nem okoz,­­ de vissza­vonul, midőn a vállalat a legkisebb fáradságba, vagy erőlködésbe kerül, és hogy lelkiismeretét megnyugtassa, e mentséggel vigaszta­lódik: »Végre, nem voltam köteles azt tenni, és a­mit tettem, már az is sok volt.« Oh nem! Uraim és hölgyeim, önök tévednek. Önök nem voltak lekötelezve, hogy ezt tegyék, mi­előtt reá vállalkoztak, ez tagadhatatlan, de önök kötelesek most,minthogy megkezdték, a tettet végre is hajtani. Ez erkölcsi lekötelezettség, melyet magukra vettek, és a­mit eddig tettek, ez épen semmi. Ezen félig végbe vitt jótettet a véletlennek köszönhetni, mely annyi csirját az elégedetlenségnek veti a világ­ba, s ezek később a háladatlanságra adnak okot. Ha Cariles, miután Miczinek hat boldog hónapot szer­zett, most egyszerre elhagyná, nem tett volna-e sok­kal több roszat az által neki, mint jót ? Mondjuk ki inkább azonnal, hogy a derék ember erre nem is gondolt, — csakhogy megismerkedett a család­apák gondjaival. Kérdezősködései folytán megtudta, hogy a szomszédban egy ingyen iskola van leányok számára. Egy szép májusi napon oda vezette Miczit, ki, mint szokás mondani, már felcseperedett leány volt, és Caril és apó felbátorító kilátásai által fel volt buzdít­va. Carilés őt jó játszópajtásokkal kecsegtette, kik vele szépen játszandnak, és egy tanítónővel, ki a vi­lág legszebb meséit fogja majd neki elmondani. Miczi kissé remegve, de mégis bizalomteljesen, kosárkájává­ karján lépett be a nagy kikövezett, sár­ga mészszel kifestett terembe, melyben körülbelül öt­ven kis leány volt együtt, kik kiváncsi szemmel tekin­tettek a kis belépőre. Ezen ötven pár kiváncsi szem előtt, Miczi az övéit lesütötte és a kijelölt helyre ül­ve, a mennyire csak lehetett, öszehúzódott. Senki nem szólt hozzá, de a teremben susogás hallatszott és Mi­czi érezte, hogy róla beszéltek , kedve lett volna sírni. Néhány leánykát az olvasásra vagy a leczke felmon­dására szólítottak fel és a tanítónő minduntalan az új tanítványt figyelmeztette, hogy jól hallgasson arra, a­mit azok mondanak. Miczi figyelve hallgatott, még erőlködött is, hogy a hallottat megértse, úgy hogy kis feje már bele is fáradt. A legyek dongva az ab­lak felé repdestek; a nap fényesen sütött és a gyer­mek esze a távolba repült, a napsugaras rakpartok, a hidak felé, a honnan oly jól láthatni a hajókat és a mezőket. E mezők felé e perczben Cariles egyedül ballag, mialatt Miczi itt idegenekkel van elzárva .. És mind e sok hang, mely karban egy leczkét egy­hangúlag felmondott, úgy tetszett neki, mint valami altató dal. Lassankint elveszítette gondolatainak fo­nalát, feje mellére lecsüngött és nemsokára az asz­talra támaszkodott. — Miczi elaludt. Egy erős oldallökés ébresztette fel. Ijedten fel­ugrott, és helyzetéről nem bírva rögtön tudomással, és szomszédnőjének visszafojtott kaczagását nem hallva, igy kiáltott fel: «Itt vagyok Caril és apó!« Az egész iskola nagy hahotába tört ki. A taní­tónő előadását félben szakasztva, szigorú pillantást vetett Miczire. Miczi végre egészen magához térve, arczát kezeivel födte el. »Fi­ minő roszaság«, kiáltott fel a tanítónő, mindjárt az első nap zavarja az osztályt. Álljon egy sarokba, egész egyedül, ott legalább senkit nem fog zavarni.« Szegény Miczi szót fogadott, és az egész lecz­­kéről mit sem hallott: elég dolga volt azzal, hogy zokogását vissza­fojtsa. A szünóra ütött, és a gyer­mekek kosaraik felkeresésére siettek, mintha már nyolc­ nap óta nem ettek volna. A tanítónő egy inté­sére Miczi is követte azokat. De ő nem mert a cso­portok közé vegyülni; kosarát a földre helyezte és az udvar egy szögletében, busán és sóhajtozva ette ke­nyerét és fügéit. Senki nem közeledett hozzá; senki nem szólította fel arra, hogy a játékban részt vegyen. Néha-néha a gyermekek csevegés közben egy pillan­tást vetettek reá. Beszédek néhány töredékét meg­hallotta : »Ez a kis boszorkány!« — Valóban boszorkány? — Természetesen, hisz söprőket árul. Minden boszorkánynak van seprűje, ezt csak tudjátok, szólt egyik, a roszabb lelküek közül. — Azt mondják, hogy Caril és apó ellopta volna. — Nem, midőn egy este a kastély körül járt, nyargalva ugrott vállára, és azóta nem tudott többé tőle megszabadulni. A nevetés újra kezdődött. »Ki kell kérdezni tőle történetét! csak fogja tudni.« — Az igaz! kérdezzük meg élettörténetét! A méhsereg repülve jött Miczi közelébe,ki aka­rata ellenére vissza­húzódott, mintha attól félne, hogy megfojtják. »Kis leány, mi a neved ?« kérdezte tőle tekin­télyes arczczal egyike az iskola nagyjai közül. — Cariles Marinak, felelte kissé hebegve a gyermek, mert inkább a Miczi névhez volt szokva. — Atyád neked az öreg Carilés ? — Nem; valódi atyám a kötélén tánczolva meg­ölte magát. — És anyád ?, kérdezte egy kedélyes arczu leány, Carilés asszonynak hívták ? — _ Ugyan fogd be a szádat, szólt közbe a má­sik kis kiváncsi. Mit csinált anyád ? — Színházat játszott a városokon, felelte Miczi ezt igen természetesnek találva. A hahota ismét kezdődött. Miczi, családjáról nem sok kellemes visszaem­lékezésekkel bírt, és így nem igen gyakran gondolt szüleire , de e perczben a szegény komédiásnő képe, ki Miczit az előadás után oly gondosan levetkőztette és lefektette, anélkül, hogy néha időt vett volna sa­ját átizzadt jelmezét levetni, oly élénken jelent meg képzelő tehetségében, hogy csókját vélte érezni. Könyekbe tört ki. »Oh! nyafogós! az ostoba! kiáltották a gyer­mekek. Senki nem fog vele játszani! menjünk to­vább!« (Folyt. köv.) Budapest, január 14. (A külön vámterület ügyében) az a­r­a­­di kereskedelmi és iparkamra fölterjesz­tést intézett a minisztériumhoz s e fölterjesztésben a többi között a következőket mondja: »Az eddigi nemzetgazdasági felfogás azt tar­totta, hogy Ausztria iparos, hazánk pedig kiválókép földmivelő állam lévén, érdekeik egymással nem el­lenkezhetnek. És ezen alapjában hamis elméletnek sikerült nemcsak a szomszéd államban, melynek ja­vára az felállítva és kiaknázva jön, hanem nálunk is nagy tért foglalni. Hittük egész a legújabb ideig, hogy e részben is közös érdekeink vannak, hogy Ausztria legtermészetesebb módon láthat el ipar­­czikkekkel minket, mert szomszédunk és legjobb ve­vőnk egyszersmind, és hittük végre, hogy ezen csere­üzlet természetes, minthogy hazánk az ipar fejlődésé­nek feltételeivel, olcsó tőke és munkaerővel nem bír­ván, első­sorban saját javára köt Ausztriával vám­szövetséget. »Fájdalommal kell beismernünk, hogy ezen ál­talános hit nem volt egyéb nagyszerű és majdnem végzetes következményekkel bíró csalódásnál. Oszto­zott e csalódásban az egész nemzet, mert midőn foly­ton állami függetlenségéért kellett küzdeni, legvitá­­lisabb anyagi érdekeivel sokkal kevésbé törődött, hogy sem a megszokott helyzet szövevényein át a va­lóságot felismerhette volna. A politikai önállás biz­tosítása azonban felnyitá a szemeket, és ma már a túlnyomó többség látja, hogy miután Ausztria nem­csak iparos, hanem főleg szintén földmivelő állam, nyers terményeinknek nem oly jó vevője, mint azt eddig hittük. Ma már kétségtelennek tartja min­denki, hogy míg Ausztria érdekei az ipar terén való haladást parancsolják, ugyanakkor nálunk is mu­­laszthatlan kötelességgé vált ez irányban mindent megtenni, mert magunkat, mint csupán nyers terme­lők fenntartani és valódi cultur állammá átalakulni különben képtelenek leszünk.« (Az osztrák miniszterek) nyilat­kozatairól, melyeket az osztrák haladópárt tegnap­előtti clubülésében tettek, már igen kimerítő közle­ményeket hoztunk. Most idevonatkozólag a »N. W. Tagblatt« további sensationális részleteket közöl. Noha ez azon hírlapi közlemény, melynek nyilvános­ságra hozatalát tegnap a club elnöke megrótta, s melyet részint helytelennek, részint hiányosnak nyil­vánított, mégis közöljük belőle a következő részlete­ket. Auersperg herczeg a fennforgó ügyben el­lenezte a határozati javaslat benyújtását, mert a vita folyamát előre látni nem lehet. A vita a birodalom két fele közötti küzdelmet lángra lobbantaná, s ha igaz is, hogy ilyen küzdelem parázsai égnek a hamu alatt, a lángra lobbanást mégis meg kell akadályozni. A­mit a magyarok akarnak — mondá a miniszterelnök — tudjuk mindnyájan. A magyarok saját bankot akarnak, a fogyasztási adó visszatérítését s engedményeket a vám­­kérdésben. Mi azonban mindebből sem­­mit sem akarunk engedni s mi erősek va­gyunk, mert defensiv állást foglalunk el, Magyaror­szág pedig támadó állásban van. A magyarok, a ki­egyezést tekintve, már a múlt évben nagy pártot ala­kítottak, mely a kormányt követi; ott a parl­ament és kormány egyetértenek.Végül szónok az osztrákokat is hasonló egyetértésre hívta föl. Lasser miniszter beszédéből a következő jellemző nyilatkozatot emel­jük ki: önök tudják, hogy én nem vagyok a­z 1867-ben Magyarországgal kötött kiegyezés barátja; elfogadtam, mert épen akkor vesztettük el a königgrätzi csatát. Ma egé­szen máskép áll a dolog! (Ha csak néhány szemernyi igazság van e közlésben, már ez is elég bi­zonysága ama gyűlöletes hangulatnak, mely az osz­trák kormány körében Magyarország iránt uralko­dik s erre nem lehet méltóbb felelet, mint az önálló vámterület felállítása.) (Az osztrák birodalmi tanácsból.) Említettük, hogy az ifju­ csehek becsületsértési pert indítottak Lobkovitz György herczeg, a cseh bírók, tanácsi képviselő ellen és hogy a radnitzi já­rásbíróság a birodalmi tanácstól engedélyt kért, hogy a herczeget perbe foghassa. Mai lapunk távirata szerint a bíródó tanács fel­függesztette a herczeg immunitási jogát. Ezen alka­lomból igen érdekes elvi kérdés merült fel, hogy t. i. azon képvisel ki a mandátumot elfogadja, hogy azt ne gyakorolhassa, élvezheti-e az immunitás előjogát. A bécsi lapok azon nézeten vannak, hogy a declaransok nem tagjai a birodalmi gyűlésnek, mert csak úgy lehetnek azok, ha nem feltételesen, hanem tényleg fogadják el a mandátumot és feltétlen lépnek be a bir. tanácsba. Ha ezt nem teszik, akkor nem te­kinthetők a bir. tanács tagjainak és így nem vehetik igénybe az immunitást. (Z­á­g­r­á­b­b­ó­l) jelentik a »Bud. Corr.«nek, hogy horvát igazságügyi főnökül a bán Deren­­c­s­i­n Márián fiumei ügyvédet, a horvát s a magyar országgyűlések tagját fogja ő felségének javaslatba hozni. (A vasúti kérdések). A déli vasút háló­zatának kettő választására vonatkozó tárgyalások elnapoltasak. Ribáry miniszteri tanácsos eszerint csak a kassa-oderbergi vasút ügyeinek végleges ren­dezése végett utazik Bécsbe. A magyar gácsországi vasút közgyűlése Bécsben ma tárgyalja azon egyez­­ményt, melyet a kormány az igazg.­tanácscsal a ga­­rantia-összeg felemelése tárgyában kötött. (Az osztrák nemzeti bank a banktárgyalásokra készül.) A nem­zeti bank igazgatóságának tegnapi ülésében felolvas­tatott és helybenhagyatott azon jelentés, mely a ja­nuár 20-án tartandó közgyűlésnek elő fog terjesz­tetni, megállapíttatott továbbá e közgyűlés napi­rendje, végül — mint a »N. Fr. Pr.« jelenti — az igazgatóság elhatározta, hogy a közgyűlésnek a kö­vetkező indítványt fogja előterjeszteni. A közgyűlés a mai ülés befejezte után elnapoltatik és állanadó­nak nyilváníttatik; a közgyűlés felhatalmazza és megbízza a bank választmányát, hogy a bankigazga­tóság meghívására vagy teljes számban, vagy bizott­ság által vegyen részt a nemzeti bank jövő alakulása iránt folytatandó tárgyalásokon. Ezen indítvány lehetségessé teszi az igazgató­ságnak, hogy alkalom­adtán igénybe vehesse a bank választmányának tanácsadását és a közgyűlést bár­mikor is egybehivassa, anélkül hogy a rendkívüli közgyűlések törvényes egybehivási határidejéhez vol­na kötve. (A budai székesfejérvári hon­védparancsnokság­ székhelye az »EPr« értesülése szerint Fehérvár lesz, hová az új főpa­rancsnok, mint napok előtt említettük, valószínűleg H­o­rl­á­n Ernő, leköltözik s vele természetesen a pa­rancsnokság egész tisztikara is. Ezt a székhelyválto­zást a két testvér-főváros egyesítése vonta maga után. Budapest ezt a veszteséget nem érzi meg, Székesfe­­jérvár pedig mindenesetre nyerni fog vele. (Románia és a porta.) Bukarestből, január 7-től írják a »Pol. Corr.«-nek. A senatus egyik utóbbi ülésében Bascovano Miklós senator in­dítványt terjesztett elő, hogy az alkotmány czikke az államfő azon jogáról, hogy rendjeleket szabad ado­mányoznia, mielőbb foganato­ztassék. Floresco had­ügyminiszter ez indítványnyal szemben azonnal meg­jegyezte, hogy a kormány ez ügyben legközelebb tör­vényjavaslatot fog előterjeszteni. Említve volt, hogy a képviselőházban indítvány nyujtatott be, hogy romániai érmek vezessenek Ká­roly fejedelem arczképével és hogy a kormány ezt is helyesléssel fogadta. Oly jelentések ezek, melyek bizonyítják, hogy a suserani hatalom iránti gyengébb jóakarattól át­hatott szellem kezd érvényre jutni Romániában is. Konstantinápolyban már több ízben szegültek ellen a román rendjelek és érmek létesítésének. Most be fogják érni egy hatásnélküli til­takozással, mert a portának alig lehet kedve Ro­mániával is nehézségekbe bonyolódni és ezzel is tetézni, a már fennforgó nehézségeket. A porta be fogja érni, hogy a mauvais jeu-höz mauvaise mine-t csinál, de tovább nem fog menni, mert aki az itteni viszonyokat figyelemmel kíséri, az egy idő óta észre­vehette, hogy Romániában sem a legrózsásabb han­gulat uralkodik a porta iránt. Most is hangsúlyozzák ugyan, hogy Románia egy ujját sem akarja megmoz­dítani a szláv fajok érdekében. És ez jogosult felfo­gás lehet, amennyiben csakis a szláv érdekekről van szó. Eshetőleg azonban még sem volna lehetetlen­ség, hogy Románia is megmozdítja ujjait, ha a do­logból Románia részére kis »rebach« kandikál ki. Egyelőre a románok beérik azzal, hogy megérte­tik a portával, mily keveset törődnek az ő felsőbb­­ségi velleitásaival. Tovább még most nem lehet men­ni, a román politikusok arra szorítkoznak, hogy éles figyelemmel kisérik az európai helyzetet, meglesnek minden dobbanást, mit a három császár szövetsége hallat. Minél hangosabban nyilvánul az északi ha­talmak szövetsége, annál jobban csillapodik a bete­ges tettvágy, mely politikai kalandokra ösztönözhetné Romániát.

Next