Pesti Napló, esti kiadás, 1876. augusztus (27. évfolyam, 179-209. szám)
1876-08-23 / 201. szám
201. szám, Budapest, Szerda augusztus 23. 1978. 27. évfolyam. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. vasal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a, Pesti iNTaplo kiadóhivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, aug. 23. A magyar püspöki kar valószínűleg szeptember hóban ismét értekezleteket, tart Budapesten,melyek alkalmával megvitattatnaka római és görög szertartású katholikus hitközségek iskolaszékeinek megalakítása s hatáskörére vonatkozó szabályok«,melyeket a püspöki kar által kiküldött bizottság július 3-án megállapított és lapunk ismertetett, Knjazevácz ismét a szerb sereg kezében van. Ez a nap főeseménye. Tegnapelőtt Horvatovics ezredes a bánya-toplai szorosokból, hol tizennyolcz zászlóaljjal állt, Knjazevácz felé kitörést tett, mely oly szerencsésen sikerült, hogy a város, illetőleg romjai s a közeli Tresibaba-magaslatok hatalmába kerültek. Milyen török had védte és meddig védte e fontos positiókat, arról semmi hir nincs. A törökök egész ereje, úgy látszik Alexinácz ellen indult s talán maguk is óhajtották, hogy Horvatovics serege ne a Morava felé, ahol ők harczolnak, hanem az ellenkező irányban Knjazevácz felé húzódjék. Noha tehát a város visszafoglalásának positiv jelentőségét még most megítélni nem lehet, erkölcsi tekintetben kiváló sikert képvisel az. A szerbek végre ismét győzelmesen tudtak előre nyomulni s visszahódították a Timok-vonal déli részét, hol ma olyan positiókat foglalnak el, honnan rendkívül veszélyessé válhatnak a török seregre, ha az Alexinácznál megveretnék. Mert a helyzet súlypontja most Alexinácznál van. A török sereg a Morava mindkét partján közeledik a városhoz. Ali Saib pasa Nis felől jőve a folyó balpartján még 14-én megszállotta Grejaczot, s azóta Beljan helységig haladt, tehát egész közel, alig néhány kilométernyire van Alexinácztól. Ide a másik parton Ahmed Ejub pasa Stance és Dobruljevácz helységeken át északról és délről hatolt előre. Ha itt a harczok diadalmasan végződnek a törökökre, úgy Kujazevácz elveszte nem lesz reájuk nagy baj, mert akkor a nis alexináczi, tehát a legrövidebb és legkedvezőbb uton fordrozhatják a Morava völgyét. Ha győznek, úgy Horvatovicsnak sietve vissza kell vonulnia Deligrádba, különben elzárják előle az utat. Ha azonban megvezetnek, akkor helyzetök fölötte kedvezőtlenné válhatik , csak nagy áldozatok s eddigi vívmányaik elvesztése mellett fognak Nisbe visszavonulhatni. A helyzet kétségkívül rendkívül feszült s az eldöntés már nemsokáig várathat magára. Hogyan fog ezen fordulat a békealkudozások ügyére visszahatni, az még nagyon kétséges. Legutóbb Belgrádban határozottan békés hangulat emelkedett túlsúlyra. Nem fog-e most változás beállani, az előre meg nem mondható. És ezt megmondani annál nehezebb, mert a herczegovinai csatatérről szintén kedvezőtlen híreket jelentenek a török seregről; azt mondják, hogy Mukbar pasa helyzete Trebinjében folyton roszabbra fordul, s nincs kilátás, hogy nagyobb sereget lehetne fölszabadítására küldeni. A porta görög tartományaiban az izgatottság szintén növekszik, ami mind azon aggodalmat kelti, hogy a békekötéshez talán mégsem vagyunk oly közel, mint félhivatalos helyről hirdetik. Az európai helyzet sem igen megnyugtató. Az orosz-angol viszonyok alakulatáról igen nyugtalanító hírek keringenek. Úgy látszik, Pétervárott meg akarják alázni Angliát, azt követelve tőle, hogy hívja vissza a Besikaöbölből hajóhadát, minthogy addig, amíg a hajóhad ott van, egy orosz félhivatalos lap szerint a hatalmak föllépésének Konstantinápolyban nincs meg a kellő nyomatéka. Az orosz társadalom napról-napra feltűnőbben támogatja Szerbiát. A háború orosz pénzzel folyik, a hadsereget orosz tisztek vezetik, s az orosz lapok olyan hangon szólanak, mintha a hadüzenet már küszöbön állana. Mindezek a tünetek komoly aggodalmakat kelthetnek az európai béke fenntartása iránt. A Pesti Napló tározója, A rémes titok. Regény két kötetben, írták : Helot Adolf és Hantin Gyula. — Francziából. — MÁSODIK KÖTET. IV. — Folyt. — — Személyesen nem igen, de hitelezőjük vagyok, pénzt bíztam rájuk. — Ez szép! És most a pénzért jött el ? Kissé későn szánta magát rá. A pénze kicsit messze van, futhat utána! — Tudom, szólt Iriel, hogy Causson megszökött. — Csak azt remélte, hogy majd ide jön és önt lesi, meg a rendőrséget? — Nem, de a feleségét meg a gyermekét. — Akkor jól jár! Hát mit csináljanak ebben a házban, hol mindenki ujjal mutatna rájuk. Az aszszony is elillant és azóta nem látták. Bizonyosan elment a gyönyörűséges férj után, amint körülbelül előre megbeszélhették. Most ütheti a nyomukat Angolországban, Amerikában vagy Oroszországban. Tudja, tizennyolc év alatt csak oda érhettek. Kétségtelen, hogy ettől az embertől semmit sem lehetett megtudni. Iriel hátat fordított neki. Egyenesen a Saint-Antoine utczába ment. Itt Urbanne érezvésnököt kereste, de a házbeliek azt mondták, hogy sohasem láttak ott hasonló nevű embert. A rue de Charonne-ban, hol Clémence lakott, ugyanez volt a felelet. Busan érkezett meg a vendéglőbe. Másnap Montreuilbe utazott. A megelőző nap csalódásainak emléke mármár lehangolta lelkét.Kételkedni kezdett. Kellemesen lepte meg, midőn a távolban ugyanazon állapotban látta meg a házat, a mint elhagyta. Csengetett. Már azt hive, hogy Prévot asszony fürge lépteit hallja, s már szemei előtt volt e nő kedves alakja. Egy 25—30 éves fiatal ember nyitotta ki a kaput. — Prévot asszony, kérdé. — Itt van, mondá a fiatal ember. De oly beteg, hogy senkit sem fogadhat. Iriel kérdezősködése folytán a következőket tudta meg: Prévot meghalt; Prévot asszony egyedül maradván, unokaöcscsét és hugát hívta meg házába. Ezekkel élt. Nehány hó előtt azonban a szegény aszszony büdéseket kapott, minek következtében székéből ki nem mozdulhatott s tiszta öntudatát is elvesztette. Iriel a szegény asszonyt csakugyan mozdulatlanul, a karszékben ülve találta. Megtört szemei a földre voltak szegezve. Hasztalan fogta meg kezeit, hasztalan igyekezett beszélni vele. Nem nyert feleletet. Útja, mely Párisba visszavezette, eszébe juttatta, a sors gúnyjaként, ifjúságának boldog napjait. Látta magát, mint sétált húsz évvel ezelőtt ezen után, telve reménységgel, örömmel, felesége és gyermeke társaságában, Clemence oldalán lépdelt. Ketten beszélgettek, Richard, ki hamar elfáradt, e miatt panaszkodott. Rögtön ölébe vette, úgy tetszett neki, mintha most is nyaka kötött volnának a kisfiú apró kezei és e kedves, képzelt teher alatt gyorsan haladt előre. Midőn a sorompóhoz ért, körülnézett és eszébe jutott a kínos való. Több nap óta bolyongott Párisban eredmény nélkül. Végre belátta, hogy ekként csak idejét vesztegeti. Csak Luiza nővére és Bodard vezethetik őt nyomra. Elhatározta, hogy meglátogatja őket. A lyoni vasútra ült. Útközben meglátta ama helyet a folyó partján, ahol Moulelal küzdött. Ugyanazon utat látta viszont, melyen átázva és dideregve haladt tizennyolcz évvel ezelőtt. Mily rég történt mindez, s mégis mily élénken éltek ezen események emlékezetében. Meglátta Frigyes házát. Az ablaktáblák csukva voltak. A melléképületekben kérdezősködött. Itt azután megtudta, hogy miért nem kapott választ leveleire, s miért nem érkezett hozzá annyi évek során át hír hazájából. Frigyes meghalt, vadászat közben leesett a lóról. Ez, alig néhány kóra elmenetele után történt... Iriel, a csősz, ki őt megmentette, s kinek nevét viselte, politikai üzelmekbe keveredvén, Lambessába deportáltatott, hol 1853-ban meghalt. Itt sem tudhatott meg tehát semmit abból, a mit megtudni akart. Végül nővérére gondolt. Bevárta, míg az éj beáll, s megindult Ch.... felé. Minő változás! Ugyanazon Luiza, ki nem fordult el tőle bűne után, ki megbocsátott néki és megölelte őt, midőn anyja tőle elidegenedni látszott, hidegen, kedvetlenül, sőt visszataszitólag fogadta. És valóban, mit is keresett itt ? Elfogatni akarta magát ? Vagy fel akarta idézni a feledékenységbe ment pörnek botrányait ? Miért nem maradt ott, ahol volt! . . . Miért is nem halt meg! . . . Clemenceről és fiáról semmi hír. Iriel megalázva hagyta el nővérét, anélkül, hogy csak egy szót szólt volna a kegyetlen fogadtatás miatt. Ki akarván menni a városból, önkénytelenül a temető felé vitték lábai. Megállt s az alacsony kerítésre támaszkodva elmélyedt gondolataiban. Fekete kereszteket és szürke hantokat láttak szemei. Hol fekszik anyja és atyja? . .. Megirigyelte sorsukat. Megtört szívvel tért vissza Párisba. Akaratereje azonban csakhamar megedzette lelkét. Nem akarta megadni magát, mielőtt ki nem merített minden segélyeszközt. Két hónapon keresztül a legveszedelmesebb kísérletekre adta magát. Végre ápril kezdetén, maga is belátni kezdé, hogy kifogyott minden reményből. Pénze is elfogyott s egy lépéssel sem haladt előbbre, mint megérkeztekor. Egy szép verőfényes napon a Montaigne-utczában, midőn egy kőpadon üldögélt, megtörve és elfásulva, csinos fogatot láttak meg szemei, mely az út közepén megállni volt kénytelen, mert előtte ócska taligák elzárták az utat. Iriel öntudatlanul a kocsiba tekintett s megrendült egész valója. A kocsiban csinos, fiatal nő mellett egy halvány és betegesnek látszó öreg úr ült. E fél fiú vonásai nem voltak ismeretlenek Iriel előtt. — Maheurtier ! kiáltott fel, megfeledkezve önmagáról. Ez ő! E pillanatban megindult a kocsi, mely az elysei mezők felé tartott. Iriel gyorsan egy üres bérkocsiba vetette magát, megparancsolván a kocsisnak, hogy igyekezzék elérni a sebesen hajtó fogatot. .. A kocsis néhányat csapott lovai közé s a fogatot csakhamar utolérte. A két kocsi áthaladt az elűzői mezőkön, a Rivoli-utczán, egész az austerlicz-utig. A hídnál a fogat balra tért s a lyoni indóház felé hajtott. Maheurtier tehát utazni megy. Várjon hova? E pillanatban kétely merült fel Iriel lelkében az iránt, várjon csakugyan Maheurtier ült-e a fogatban. Nem-e csalóka hasonlatosság űző játékát vele. A váróteremben jól szemügyre vette az idegent. Csakugyan nem csalódott. Maheurtier volt. Arra nem is gondolhatott, hogy e tömeg között megismertesse magát Maheurtier-vel. Nem tehetett mást, mint folyton szeme előtt tartotta, s a legelső kedvező alkalomra várt, hogy azt felhasználhassa. Először csengettek. A jegyváltás megkezdődött. Maheurtier két jegyet váltott Brunayba, mely alig néhány mértföldnyire fekszik Páristól. Iriel ugyanoda váltott jegyet. A váróteremben jó távol tartotta magát Maheurtier-től, nehogy az rögtön ráismervén, zavarnak tegye ki magát. Igyekezett, nehogy szemtől-szembe jöjjön vele. Midőn a vagyonba lépt, Maheurtier mellé ült. A vonat Brunayba érkezett. Egy díszes fogat várta Maheurtiert, ki abban a fiatal hölgygyel helyet foglalt. Mig a kocsis a lovakkal bajlódott, Iriel a bakra felkúszott, s ott ügyesen elhelyezkedett. Egy mértföldet haladtak ekként. A lovak egyszerre meglassították lépteiket. A fogat egy dombra ment fel, melynek csúcsán vasrács zárta el az utat. Mialatt azon gondolkozott, hogy miként fogja magát Makeurtiernek bemutatni, a lovak ismét vágtatni kezdtek, s Iriel gyalog csak akkor ért fel a dombra, midőn a vasrácsot a kocsi után már bezárták. Nem igen bánta. Tudta, hogy mihez tartja magát. Elkezdett lassacskán sétálni. Bejárta a villa egész környéket. Gyönyörű fekvése volt, magaslaton volt elhelyezve, mely uralgott az egész környék fölött. A villa mögött szép kert terült el. Gyönyörű nap volt. Ez a váratlan találkozás és az utazás felbátoríták Irielt. Eszméi sokkal tisztábbak, előérzetei sokkal kevésbbé szomorúak voltak. A nap fényes sugarai reményt keltettek szívében. Viszszatért a rácsajtóhoz és csengetett. A kertész nem akarta bebocsátani. Azt mondá, hogy Maheurtier határozottan megtiltotta, hogy bárkit is beereszszen. Iriel egy papirdarabkát vett ki zsebéből, arra tonnal e szót irta : Causson, s azt összehajtva átadta a kertésznek. — Vidd e levélkét Maheurtiernek, mondá; bizonyára elfogad. Türelmetlenül várta a kertész visszaérkeztét. — Kövessen az úr! mondá ez. Iriel, amint belépett az ajtón, sebesen érezte dobogni szivét. Halántékain nagy cseppeken ült a veríték. Egy szolga vezetett be. Maheurtier egyedül volt, házi öltönyben, egy nagy virágtartó mögött ülve. Iniel remegve, szótlanul állott meg a küszöbön. Maheurtier feléje fordult. — Ön az, szegény Causson? mondá nyájasan és feléje nyujtó kezét. (Folyt. köv.) Budapest, aug. 13. (Simonyi b. kereskedelmi miniszter) visszalépéséről szól a legtöbb lap, s mindegyik elismeri, hogy a visszavonult miniszter rokonszenves gentleman. Ami a visszavonulás politikai indokait illeti, azokat is minden lap abban találja, hogy Simonyi b. nincs megelégedve a Tisza-kormány által kötött bécsi kiegyezéssel. — e tekintetben azonban a »Hon« kivételt tesz, mely nem adja meg Simonyinak azt az elégtételt, hogy meggyőződése készte őt a visszalépésre, bár maga a »Hon« nevezte volt el b. Simonyit Achillesnek. — »Achilles« ma sátrába vonul vissza, s a lemondott minisztert a »Hon« igy búcsúztatja: »Volt már szélnek eresztve egy pár hirlapkacsa, melyek Simonyinak a bécsi alku elvi alapjaival való elégületlenséget, sőt ellenzéki tendentiákat is tulajdonítottak. Mondanunk sem kell, hogy ez lehetetlenség, mert Simonyi sokkal egyenesebb és határozottabb ember, hogy sem meg is kezdett vagy folytatott volna olyan alkudozásokat, melyek alapelveivel egyet nem ért. De másfelől, tagadhatatlan az, hogy a bécsi alku egészével, minden részletében megelégedve ő sem volt (de ki volt ?), de jóval ezután, csak július 5-én írta volt alá lemondását. A meggyőződés, melyet (a miniszter Szegeden) említ, keletkezhetik ugyan abból, hogy őt a bécsi alku egésze ki nem elégíti, de nem abból, hogy a Tisza-kormánynyal más elvi állásponton áll.« Várjon mit érthet a »Hon« »elv« alatt, ha nem érti a »kiegyezés egészét« ? Soraiból különben megtudjuk, hogy a feltétlen kormánypártiak az »elv« dicsőségét nem engedik át Simonyinak, hanem megtartják maguknak, kik nem helyeslik ugyan »e kiegyezés egészét«, de helyeslik »elvét« —s ezért megszavazzák »a kiegyezés egészét«. Mint ebből látszik, az az »elv« a legkártékonyabb és legveszedelmesebb dolog. (A helyzet Szerbiában) A »Pol. Corr.« már jelzett és Belgrádból aug. 22-ki kelettel távirati úton vett tudósítása az ottani helyzetről így hangzik: »Ma és holnap közt fogja valószínűleg a szerb kormány a nagyhatalmak itteni képviselőihez intézett jegyzékében azon álláspontját kifejteni, amelyet a portával kezdendő békealkudozásokban elfoglalni szükségesnek lát. Minthogy a belgrádi kormány a nagyhatalmak azon hajlamát, hogy a status quo Szerbiában fentartassék, létezőnek tételezi fel, ebbeli álláspontja nem lényegesen térhet el attól, amelyet a nagyhatalmak a kérdésben az általános béke érdekében elfoglalni jónak tartandnak. Szerbiában ma igen csekély kivétellel minden tényező hajlandó a békére s e részről már nehezen várhatni ellenzést. A fegyverszünet kérdését eddig nem érintették, de a szerb kormány érdemleges nyilatkozatai után bizonyára az is szóba jövend. Katonai tekintetben azt jelentik, hogy Csernojeff számbavette a katonai helyzetet s hadserege felállítását részben megint módosította. Horvatovics Topolánál csak csekély haderőt hagyott s a sereg zömével Csernajeffhoz vonult Alexináczba. (Ez a hir alaptalannak látszik.) E városnál mint négy hadosztály (egyenkint 14.000 gyalog) 4 lovas ezred, 12 üteg áll. A várost három felől erődítmények övezik. Csernajeff Alexiniczban van s maga vezeti a műveleteket. Mindamellett a sebesülteket már Paracsinba szállították. A lakosság is a harcztértől távolabb eső helységekben keres menedéket. A tartalék Deligradban áll. Ez a sereg még csaknem érintetlen. Milán fejedelem egyelőre Belgrádban marad. Csolak Antics csapatai Jávornál megtartották positióikat. Dervis pasa 12 zászlóaljjal Herczegovinába sietett, hogy átvegye a parancsnokságot Mukhtar pasától, aki hír szerint hadi törvényszék elé állíttatik. (Boszniából.) A horvát-boszniai határról aug. 17-ről ezeket írják: Ide érkezett hírek szerint Banjalukában a helyzet még mindig nagyon veszélyes. A törököket folyton a keresztények ellen lázítják, kik örökös rémületben élnek. A muttessarif öt fő lázitót elfogatott ugyan, de azért folyton akadnak egyének, kik e vidék nyugalmát minden áron aláásni iparkodnak. Az elfogott lázitók a keresztények lemészárlását s a banjalukai keresztény városrész felgyujtását tervezték. A gyujtogatók már fel voltak bérelve s egy házat fel is gyújtottak. Most tizenkét ily ember elfogatott. Mint a városban, úgy a vidéken, az egész Krajnában roppant pusztítást visznek végbe a törökök. Ingovce, Palanziska, Garevca, Orlovca és Zitkinc helységeket eltörölték a föld színéről; a házak felgyújtalak s a lakosság a Kozara-hegységbe menekült. Priedorban is ez történt volna, de szerencsére Abdurrama bey török őrnagy 300 nizammal a városban van s elűzte a rablóbandákat. A török önkénytesek Mikan vezetése alatt egy boszniai lázadó csapattal is találkoztak s azt szétverték: a lázadók 120 embert vesztettek. Legújabban a kóborló török csapatok azon lázadók ellen vonultak, akik a Kozara- és Paskero-Plannina hegyekben barangolnak. A történelmi társulat vidéki gyűlése. (Saját tudósítónktól.) Rimaszombat, aug. 22-én. Budapestről csak 20-an indultunk ks — de ma már 21-en vagyunk itt. — Ipolyi Arnold elnökünkkel, Szilágyi Sándor és Fraknói társaságában Füleknél találkoztunk, s velök együtt folytattuk utunkat. Szép tájak egymást váltják fel; csinos falvak, várromok, jó föld, tiszta magyar beszéd minden felé, igy érkeztünk Rima-völgyébe, s az ős Jánosi Apátság mellett elhaladva vasutunk, csaknem déli 12 órakor érkeztünk Rimaszombatba, e szép, csinos magyar városba, mely régi divatu rosz viczczek daczára, vagy tán épen a miatt kellemesen hatott ránk, hisz ez egy kikövezett, beépített szép város! Az indóháznál a város főpolgármestere Szabó György úr fogadott roppant közönségtől környezve, s minden vendégnek ott volt gazdája csinos fogatokkal. A kölcsönös üdvözlések után kocsikra ültünk, párolgó ebédhez érkeztünk, melyet nem vendéglősök kotyvasztottak, hanem rimaszombati asszonyságok főzettek. Ebéd után, Pesti, Deák, Károlyi, Mallóczi, Stern, a városházán másolgattak, Gercsi, Nagy Gyula pedig a vármegyeházán kezdékgyorsan másolni a kövesdi Déncs család számos Árpádkori okiratait. Szilágyi a bizottságok rendezésével van elfoglalva, sokan siettek már az ismerkedési estélyre, mely egy csinos kis kertben tartatott meg, mondanom se kell, hogy teljes jó kedv között. A vármegyei urak közt első helyen a főispán s alispán, Szontagh Bertalan állanak, a társulat részéről Ipolyi, Szilágyi és Fraknói viszik a honneuröket. Csendes nyugalom után ma az egész város ünnepélyes szint, s mindenki siet a vármegyeház felé, hogy helyet kaphasson; a sok szép hölgy, a vidéki nemesség, a városi polgárok, mind figyelmesen hallgatják Ipolyi Arnoldot, ki elragadó szép ékesszólással a következő beszéddel nyitotta meg a társulat ez évi vidéki nagygyűlését: Tisztelt közönség! Midőn önök ily fényes s ünnepélyes fogadásával szemben szerencsém van e gyűlést megnyitni, bocsánatukat kell mindenekelőtt igénybe vennem, hogy megtisztelő fogadásukat sem ily nagy számmal, sem ily ünnepélyesen nem vagyunk képesek részünkről méltóan viszonozni. Társulatunk: a magyar történelmi társulat ezernél is ugyan több tagot számítva immár soraiban, az országnak majdnem minden kitűnőségét s jelesebb tehetségét e téren magában foglalja. Vidéki gyűléseivel összekötött levéltári vizsgálatokra azonban, szabályai értelmében is, minden nagyobb ünnepélyesség és feltűnés elkerülésével, rendesen csak buzgóbb és szorgalmasabb munkásainak kis zaját szokta kibocsátani; kiknek épen szaktanulmányaik ezt kívánják, vagy élethivatásuk ekkor megengedi, hogy az illető vidék levéltári kincsét felkutassák és kiaknázzák. Így állunk itt mi néhányan önök nagy és fényes közönségével szemben, mint szerénymunkások, kik dolgozni és nem ünnepelni jöttünk. Önök pedig, mint a hazafias nemes munkát magasra tartó műveit s emelkedett közönség, kik csekély érdemünkön és jelentőségünkön felül, minket, mint a hazai történelem és nemzeti tudomány munkásait megbecsülve, ide fogadásukkal megtisztelni jöttek, hogy lássák és megfigyeljék hazafias és nemzetműveltségi czéljainkat, s elősegítsék feladatunkat, melynek elérésére munkálkodásunkkal törekszünk. És mi örömest önök elébe terjesztjük azokat, hogy ellenőrizzék, és ha hazafiús méltánylásukkal találkozunk, istápoljanak minket. Szívesen számolunk azért ily alkalommal mindenkor a minket fogadó gyülekezetek előtt tevékenységünkről s a magas czélról, melyet élénkbe feladatul tűztünk. E szerény szerephez képest megbocsátják, ha magam is ez alkalommal munkálataink magas feladataira figyelmeztetve nyitom meg e gyűlést, mit máskor nagy nevű elnöktársaim ez elnöki széken, oly ékesen és tanulságos beszédekkel ünnepeltek. Nem is igen hagytak számomra magasabb és tüzetesebb tárgyat, midőn alapos fejtegetéseikkel kimerték úgyszólván mindazt, mi a nemzeti történelem mai munkásainak kiválóbb feladatát képezheti. Szólottak előttem a történelmi kútfők vizsgálatáról s a történetanyag feldolgozásáról, a történelmi kritikáról s előadásról, s a nemzeti müvelődés-történet adatai kutatásáról s annak megírásáról. És magam is, mint ezen mivelés alá fogott parlagaink egyik munkása, érzem mennyire elhanyagolt ez irányban minden tér, és mennyi a teendő mindenfelé. Sőt az utóbbit, nemzeti művelődéstörténetünk fejlesztését, nemcsak munkálkodásunk egyik fő feladatául tekintem , hanem a vele összefüggő kulturai kérdések szerencsés megoldását, nemzeti létünk egyik feltételének tartom. Megengedik azért önök, ha ez irányban ma egy új kérdést vetek fel, s azt történelmi szempontból tárgyalni megkísérlem. Bármily parlagon hagyhatta ugyanis ama termékeny tereket eddig a hazai történetírás : egyet, a legdrágábbat mégis mindig műveit és számunkra megőrzött. Mint szent palládiumot hagyták ezt ránk, epigonokra, történetírásunk nagy herosai. S ez a nemzet politikai egységének a nemzeti összetartozásnak nagy, szent és sérthetetlen eszméje volt a történeti életben épen úgy, mint a történelemben. Mert a műveltség máskép virágzóvá teheti a nemzeteket, mint a classicai cultura anyja Hellas volt. A hatalom és az annyira sóvárgott jólét és gazdaság, hatalmassá teheti az államokat, mint a világ ura a római birodalom volt. De soha sem fogja azokat egyedül fenntartani, mint nem tartotta fenn Athént és nem Rómát. Csak a nemzeti politikai egység s összetartozás eszméje az, mely a birodalmak s államok nagy tétét lelkesítheti, mely azoknak erős és tartós életet, s művelődési alapot ad. A nagy nemzeti történeti élet erejét s a történelem eszméjét egyedül a birodalmak népségeinek nemzetpolitikai egysége, összetartozásának érzete és tudata képezheti. Nélküle nincs a nemzetnek története és nincsen nemzeti történetírás. Bármily magas legyen a históriai kritikának tisztje, az események és tények, a történeti alakok és szereplők, sőt a koreszmék, a közérzet és közszellem bírálata; szóval az elevenek és holtak feletti ítélet ; egyről ebben soha sem lehet megfeledkeznie, s ez az egy az, hogy mindenben a nemzet politikai egységének s összetartozásának eszméjét, annak a feladatát és hivatását kell szem előtt tartania. Szem előtt kell tartania azt, vájjon felismerték-e ezt a kor vezérférfiai, felismerte-e a nemzet közérzete? Át voltak-e tőle hatva ? Megfeleltek-e ebben a kor nemzetpolitikai feladatának? Vagy mellékes czélokat űztek és tűztek ki maguk elé ? Bolygók után és álutakon jártak-e ?! E nélkül nincs számára mérleg, nincs iránytű. De ha ez áll szeme előtt, nem fog sem politikai áldoktrinák és iskolák, nem a hatalomért versengő pártok kizárólagos szolgálatában állani. Nem fog valami partiturális népies nemzetiségi rajongásból, nem a felekezeti nézetek elfogultságából ítélni. Magyarország történetében e kétes becsű szempontok úgy is legújabb keletűek. A magyar történet a XVI-ik századig sem hazafiatlan vagy épen külön nemzetiségi pártot, sem felekezeti szempontot nem ismert. Mind a kettő valamint új keletű, úgy rövid tartamú még. Mert hazánk ezer éves történetében alig foglal ez még, hála Istennek, csak egykét századot; történelmében addig alig, vagy egy lapot is. Adta volna bár Isten, hogy ne foglalt volna el egyet is. Voltak nálunk is, igaz, hajdan is számos és súlyos szakadások; voltak dynastiai versengések és oligarchiai túlkapások, valamint mindenütt a világon. Voltak aristocratiai és democratiai küzdelmek is, mint az emberiség minden fejlődő műveit társadalmában. Ha nem is abban az értelemben, melyet a mai divatos kornézetek csempésztek az újabb történelembe. Mert ama küzdelmek, melyeket ma így nevezünk, akkor egyszerűen a hatalom és szabadság, a fejlődés és mivelődés kérdései voltak; minek vannak, voltak és lesznek mindig s minden culturai népnél, még ott is, hol soha e neveknek és fogalmaknak határozott helye és tere nincs és nem volt. De történetünk legnagyobb s legdicsőbb korszakai nem ismerték soha a nemzetiségi meghasonlást, nem a hazafiatlan vagy nemzetellenes pártot. Míg a mai hatalmas, szabad és dicső Albion szigetén a legvéresebb faj- és nemzetiségi küzdelmek dúlták fel az államot , s az angolszász új gyarmatos irtotta a Brit és ír, a Celta és Gael ős népet. — még később a berohanó Dán kalóz irtotta ismét az Angolszászt, és a hódító Norman a vele egy nemzetiségű mindkét népséget magának alávettette; e közt pedig századokon át folyt, mint a vad Irokézeknél és Mohikánoknál, a törzs és faj háború. Míg az egy eredetű német, sváb és szász, a dán és friess vérengzve versengtek egykor a nemzeti hegemóniáért, — addig nálunk a magyar történetnek nincs egy adata, nincs egy sora, mely ama nagy műveltségű népek fajháborúi mellé idézhető volna, és nálunk csak egy nemzetiségi villongást is jelezhetne. Míg Francziaországban az Albigiak és Valdiak, Angliában a Vikleffiták, vagy Csehországban a Hussiták és Táboriták rémületes és iszonyatos vallásháborúkat idéztek elő , addig a történet nálunk alig említ mást, mint legfeljebb a bosnyák tartományban a Patarénok fékezését, vagy Giskra betörő zsoldos hadai, rabló cseh kelyhesei garázdálkodásának megtörését. De a nemzetegységet soha semmi sem sértő meg. Nem az ország annyi idegen nyelvű lakosa, nem a birodalom annyi idegen nemzetiségű tartományainak birtoka. Történetünk legszomorubb korszakának kellett lennie annak, melyben a nagy párthasonlás keletkezett. Értem ama pártokat, melyek gyakran hazafiatlanul versengve kifelé felnyugatnak és le keletnek gravitáltak ; ott keresve az erő súlypontját, melyet itthon elvesztettek és magukban feltalálni képesek nem voltak.