Pesti Napló, 1878. április (29. évfolyam, 81-105. szám)
1878-04-20 / 97. szám
97. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, szombat, april 20,1878. REGGELI KIADÁS. 29. évi folyam. Előfizetési feltételei*: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetései* szintúgy mint előfizetések a 3 Pesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1878-diki, 29-dik évfolyamára. Előfizetési árak: Évnegyedre..........................................6 frt Félévre.................................................12 * Egy hónapra ..........................................2 * Az esti kiadás postai különküldéséért. felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. ítg&T Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pest Napló kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó hivatala. Budapest, ápril 19. Míg Anglia felfegyverkezik, Oroszország új hadállásokat foglal, Bismarck közvetít és Andrássy a congressus rögeszméjét forgatja, addig a keleti válság központján, Konstantinápolyban felfordulás van a minisztériumban. A békekötés óta szakadatlanul angol és orosz befolyás küzdenek egymás ellen a portánál, hogy háború esetén melyik nyerje el a török szövetséget. A gyönge szultánnál Miklós nagyherczeg és Layard angol követ versenyeztek egymással s hol egyik, hol másik került felül. A minisztériumban volt orosz párt és volt, angol párt, a félelem vezette az elsőt, a boszuállás és hazafiság az utóbbit. Orosz szövetségről beszéltek gyakran és nem ok nélkül, de kik angol szövetségről beszéltek, azoknak is igazuk volt. San Stefanoban az orosz gárda, Ismid kikötőjében az angol hajóhad állott, s mindkettő elfoglalással fenyegette Konstantinápolyt. Az angol nem volt elég erős elűzni az oroszt a város széléről, s az orosz nem volt elég merész a várost elfoglalni, s az angol hajókat így háborúra provokálni. Sokáig ingott a mérleg jobbra-balra. A szultán és udvara Konstantinápoly megszállásától tartva mindenekfelett, békét óhajtott, s az orosz részre hajlott. Ahmed Vetik pasa kormányelnök és a tábornokok a török birodalom restaurációját várván az angol szövetségtől, erősen ellenszegültek az udvarnak és az orosz befolyásnak. A viszály hetek óta tart s minduntalan kitört, a minisztérium ismételve be is nyújta lemondását, de mindig helyben maradt. Máris azt hívők, hogy az angol befolyás teljesen győzött, midőn hirtelen és váratlan egy palotai cselszövény megdöntötte az angolbarát, kormányt egészen és az oroszbarátok kezeibe szolgáltatta a teljes hatalmat. Ez a serail legújabb hőstette, vajha egyszersmind a legutolsó lenne. A játék veszélyes, s ha megszüli a török nemzet reactióját, a szultánnak trónjába, sőt az Osman dynastia uralmába is kerülhet. Mert Törökország és népe ma hasonló társadalmi forrongás színhelye, mint Muszkaország és fővárosa, s a zendülés ép oly otthonos Konstantinápolyban, mint Szent- Pétervárott. Ahmed Vetik bukása mindenkit Mihad pasa bukására emlékeztet. A hasonlat hasonlít, de a viszonyok változtak. A palota sokat mérhetett akkor, mit büntelen nem merészelhet most. A szultán hatalmát és tekintélyét megtörte a szerencsétlen háború, s ha most személyes érdekből a gyűlölt ellenségnek feláldozza a nemzet érdekeit, megtörténhetik, hogy a szultanátus hagyományos állását, tehát a despotismust teszi tönkre. Mert ma három tényező hatalmasabb Konstantinápolyban, mint a serail: a hadsereg Osman pasával élén, a nép nyomora és elégületlensége és az angol befolyás, a keletet ismerő Layard tapasztalt vezetése alatt. A jellemző körülmény, hogy a szultán megleste az alkalmat, midőn Layard két napra az angol hajóhadhoz elutazott csínjának keresztülvitelére, bizonyítja, mily erős az angol követ állása a török fővárosban. De Layard vissza fog térni s nem fog nyugodni mindaddig, mig az orosz pártot ismét ki nem dobja a nyeregből. S mert e párt kicsiny és népszerűtlen, az angolok legelső bátor fellépése el fogja azt űzni a hatalomból, de nem a nélkül, hogy ebből zavarok és veszélyek származnának, mert az oroszok a szomszédságból bizonyára támogatni fogják az új kormányt és saját czéljaikra kiaknázni. Ezért ama miniszterválság egy nagyfontosságú új bonyodalom jellegével bír, mely a két féltékeny nagyhatalom között könnyen confliktusra vezethet. Az oroszok szándéka, Konstantinápolyt megszállni és a Bosporust elzárni, soha feladva nem volt, csak elhalasztatott. Most, mikor az angolok a háború előestéjén állnak s a portán orosz befolyás uralkodik, kétségtelen, hogy a muszka főhadiszállás sietni fog az angolokat megelőzni a fontos positiók birtokbavételében, mielőtt még egy újabb fordulat az angol-barát kormányt visszahelyezné a hatalomba. El lehetünk készülve, hogy Oroszország ki fogja aknázni a neki kedvező momentumot, és hogy Anglia ezt nem fogja nyugodtan eltűrni. Hiszen nyilvánvaló, hogy miért ütött ki a válság . Oroszország a békekötés értelmében követelte Batum, Várna és Sumla azonnali kiürítését és átadását, s ellenszegülés esetében Konstantinápoly elfoglalásával fenyegetőzött. A megrémült szultán nem merte a háborút provokálni, nem bízott az angolok segítségében, s engedett és elbocsátó minisztériumát. Az angolok Batumot nem akarják átengedni Oroszországnak, s Várnát háború esetén jól használhatnák, de annyi flottájuk nincs kéznél, hogy a Bosporust is őrizet alá vehetnék, sőt még a két feketetengeri kikötőbe is hajókat ereszszenek biztosításul az orosz foglalás ellen. Ezen várakat Ahmed Vetik vonakodott átadni, ezért buknia kellett. És most az ügyes Oroszország új tényeket teremt magának a keleten, nem törődvén semmit a nyugati diplomatia okoskodásaival és congressus keresésével. E tény egyszersmind a legjobb cáfolat azon optimistáinknak, kik remélték és hirdették, hogy Oroszország engedni fog és meghátrál Európa előtt. Esze ágában sincs, csak időt akar nyerni, hogy a nyarat alkudozásokkal kihúzhassa. Mi pedig felülünk neki, mint rendesen. Az új török minisztérium gyönge. Legkiválóbb egyénisége az öreg Saviet pasa külügyminiszter, ki megmaradt a régi cabinetből, s ki ravasz és leleményes diplomata. Az uj miniszterelnök Sadyk pasa, volt párisi nagykövet, mivelt ember, de magasabb államférfiúi tehetségeket soha el nem árult. Mondják, hogy semleges politikát kíván követni. A többi urak ismeretlen nagyságok s ugy látszik, udvari creaturák. De nem is az uj kormány személyiségeiben van a hiba, mert Konstantinápolyban a helyzet tarthatatlan. Anglia és Oroszország pressiója alatt, megrettenve, kimerülve, fenyegetve , háború előestéjén — természetes, hogy válságokba esett. Ma ezek csak a palotát és a kormányt illették, holnap kiterjedhet a seregre és a népre, holnapután az angol és orosz observáló seregekre s legközelebb Európára. Ezzel a válsággal a keleti actió újra megindult, s mert Anglia is már készen áll, nem sokára gyorsan fog kifejlődni. Még az sem bizonyos, pedig úgy látszik, Londonban megígérték Francziaországnak, hogy a párisi kiállítás megnyitását meg fogják várni. Londonban várhatnak pár hétig, de Oroszország siet ez időt is felhasználni s Konstantinápolyban kifejlődnek az események. Itt a história dolgozik, s ezt jegyzékekkel nem lehet megakasztani. A Pesti Napló tározója. Egy kép a lengyel légiók alapításának történetéből. (Episode de 1795. L’Hőtel Diesbach, on les Polonais k Paris. Epoque de la focdation des légioné polonaises en Italie en 1796. Par Charles de Forster. Publié au profit dn Musée National Pólónak á Rapperswyl, en Suisse. Paris 1878.) A fennebbi franczia czim alatt egy kis terjedelmű, de mind formája, mind tartalmánál fogva igen érdekes mű jelent meg legközelebb a párisi könyvpiaczon. Forster Károly, a lengyel hazafi, ki már számos, többnyire franczia nyelven irt munkájában és fordításában ismerteté elnyomott nemzete múltjának s jelenének kiválóbb mozzanatait, tár elénk e füzetkében egy képet a lengyel légiók 1796-iki alapításának történetéből. E kép, a Hotel Diesbach Párisban, mely Lengyelország megsemmisítése után a lengyel emigránsok főtáborává lön, s melynek társas mozgalmaiból fejlődtek lassan kint a lengyel légiók, azon hadcsapatok, melyek Napóleon lángelméjű vezérlete alatt a franczia seregekkel együtt küzdötték végig Francziaország óriási harczait századunk elején, s melyett csak még szilárdabbá tevék a rokonszenv azon kapcsát, mely e korban a két nemzetet egymással összefűzé. De kövessük magának a szerzőnek gyönyörűen irt elbeszélését. A Saint-Honoré külváros egyik utczájában (rue de Saussaies Nro 8.) áll az épület, mely történetünk színhelyét képezi. Ma restaurálva, emeletekre osztva s lakóinak zsibongó zajával alig emlékeztet azon korra, midőn még falai között fontos politikai actiók mentek végbe. E ház a Diesbach-épület, mely nevét egykori urától, XVI. Lajos svájezi testőrségének Diesbach nevű ezredesétől nyeré. Midőn az 1789-iki év lehe érinté Francziaországot, és sok egyébbel a svájezi testőrséget is elsöpörte, a ház ura is egyszerre eltűnt, senki sem tudá, hová lett, várjon az augusztus 10-iki harctban veszté-e el életét, vagy mint menekült a távol külföldön hunyta be szemeit ismeretlenül? A ház üressé, komor tekintetűvé lön, s mintegy siratni látszék egykori fényes napjait. Kívül a redőnyök fája korhadozott a nap és eső számtalan behatásai alatt, belül méh és kuszó növények boriták befüvesedett udvarát, falainak hasadékaiban gyíkok tanyáztak, s homlokzatán egyegy nagy folt jelzé a vakolat helyét, melyet az eső lehordott. Szóval az egész épület a leggyászosabb pusztulás képét mutatá. 1796-ban azonban a városnegyed nem csekély bámulására egyszerre megnyíltak az elhagyott ház rozsdás ajtai. A csodálkozás még nagyobb jön, midőn a kiváncsi szomszédok a ronda és rozzant kőhalmaz belsejében még egész jó állapotban levő termeket találtak aranyos rajtú függönyökkel, gobelinkárpitokkal s díszes bútorokkal. Itt-ott ugyan az aranyozásokon, a selyemszöveteken s a drága festményeken egy-egy pók szövé nyugalmasan hálóját, s a bútorok faragott fáján egy-egy egér rágicsált, de az öreg házmester seprője és macskája csakhamar véget vetettek e paraszta csendéletnek. A tatarozott házba eleinte csak egy ember költözik, váljon mint annak tulajdonosa-e, vagy csak mint lakója, ez iránt még maguk a legközelebbi szomszédok sem valának tisztában, mert az öreg házmester amily beszédes volt a forradalom előtt, olyannyira megtanuták a hallgatásra ennek rémnapjai. Az új ismeretlen naponkint határozott időben távozott, majd ismét visszatért, 23 személyen kívül senkit sem fogadott, keveset beszélt, a hozzá intézett kérdésekre csak szakadozottan válaszolt, s arczának kifejezése bút, elfogultságot és gyanakodást árultak el. A szomszédok rögtön tanakodni kezdenek az érdekes idegen kiléte iránt s két pártra szakadtak : a nők határozottan szerencsétlen szerelmesnek, a férfiak titkos politikai menekültnek álltak. Egy nap azonban az eddig oly csendes ház leveté nyugalmát s a régi Diesbach-palota támadt föl phoenixként hamvaiból. A falak ismét visszhangzottak a társaság zajos pezsgésétől, a vidám zene hangjaitól, a poharak csengésétől s a keringő gyors ütemeitől. A padozat csillárjai s aranyozásai ismét ezer sugárban törék meg a viaszgyertyák fényét s még az öreg házmester is uj divatu franczia kabátba öltözött, mi termetét két hüvelykkel tévé magasabbá. S vájjon mi adá vissza a Diesbach-háznak előbbeni zajos életét ?... Lengyelország bukása. Azt az idegent, a ki a Diesbach-palotában először jelent meg s akiről a szomszédok oly sokat beszéltek, de la Rochenak hívták. Származására nézve ugyan franczia, de születési helye Varsó volt, hol atyja követi minőségben tartózkodik. Vérbeli összeköttetése és nemzetisége szerint Francziaország gyermeke, személyes viszonyai és ifjúkora emlékei folytán Lengyelország szülötte lévén , a két hazához egyaránt erős kötelékek fűzték, s azért, midőn az 1792-diki háború óta Párisban tartózkodva, 1794-ben hallá, hogy Lengyelország léte veszélyben forog, sietett második hazája megmentésére s mindvégig hősiesen küzdött Kosciuszko oldala mellett, ki kevéssel oly sokat, oly nagyokat tőn. Igaz ugyan, a lengyel nemzetiség kaszákkal fegyverzett lelkesülésének buknia kelle az orosz zsarnokság ágyúi és puskáival szemben, s véresen hanyatlott le a nap Maciejowicénél a lengyel nemzetre nézve. »Finis Poloniae!« kiálták Lengyelország ellenségei, kik nem láták előre az 1830 -iki évet, Kosciuszko ajkaira adák ádáz szavaikat. A lengyel katonák közül, akik nem estek el, szerte kóboroltak Európában, ellenséges kormányra találva mindenüt, mert homlokukon hordák megaláztatásuk szomorú bélyegét. Poroszország, Ausztria, Oroszország nem adának menhelyet a menekülteknek. Egyedül Francziaország volt még hátra, az a republicánus Francziaország, melyet nem birt leverni a coalitió, melyet a harcz megmentett az anarchiától, s melynek seregei lelkesülten, a diadal mámorában siettek fenyegetett határaik védelmére. S ez a Francziaország kebelére fogadá a szegény csonka harczosokat, egybegyűjte őket, menhelyet adott nekik fedele alatt. De la Roche és Barss Ferencz, az alkotmányozó gyűlés párisi követe, csakhamar beláták, hogy egy központi menhelyre van szükségük a lengyel emigránsoknak, úgyszólva főhadiszállásra, hacsak a teljes szétszóratásnak, a teljes szétzüllésnek nem akarják kitenni a lengyel hazafiak táborát. S ez a központ, ez a főhadiszállás jön a Diesbach-palota. Kezdetben erdeti állapotában szolgált az gyülhelyül. Csakhamar azonban hódítani kezde a fényűzés, melynek szeretete Sobieski utódainál már szinte hagyományossá lön, s a gazdag és pazar élet vágya, melyhez a lengyelek úri lakaikban hozzá szoktak, a száműzetésben is felébredt lelkeikben. Az ő palotába nemsokára új bútorok, új díszítmények vándoroltak. Ezen fényes központban akarák a menekültek fogadni a franczia politikai, társadalmi és irodalmi körök legelőkelőbbjeit. Azt hivék, hogy így közelebbi viszonyba lépve a döntő körökkel, talán valamit szerencsétlen hazájuk számára is fognak kieszközölhetni. Kis eszközökkel akarnak jutni nagy eredményekhez, s a diplomatiai elegantia útján lépni a reális politika terére. S valóban az egymást követő lakomák, bálok és hangversenyek oly benső személyes rokonszenvet fejtenek ki a franczia körök és a Diesbach-palota között, mely lassan kint a két nép kölcsönös ragaszkodásába és vonzódásába olvadt föl. Mialatt a lengyel társaság Párisban ekként működött, az alatt a távolban más tényezők is emelkedőnek befolyásra. Bonaparte oldalánál mint hadsegéde időzött ekkor Sulkowski a milánói táborban, az,kinek élete később oly gyászos véget ért Egyptomban. Sulkowskinak sikerült kinyernie Bonaparte kegyét, de ő e rokonszenvet egyszersmind hazája javára akará fölhasználni. Beszélt neki a párisi lengyel comitéről, de la Rochéról és Barssról, s Lengyelországnak csak imént végbement feldarabolásáról többször kérdező véleményét. Sulkowski kérdésére Bonaparte ezt válaszolá (ép Legnano közelében voltak): »írja meg ön honfitársainak, hogy én szeretem a lengyeleket, hogy Lengyelország felosztását oly igazságtalanságnak tartom, mely meg nem tűrhető, s hogy bevégezve az olaszországi háborút, francziáim élén fogom kényszeríteni az oroszokat Lengyelország helyreállítására. Sulkowski rögtön tudata e szavakat a párisi comitével, s azok új remények magvait hinték el a menekült nemesek között. Hisz a Francziaország dicsőségének egén fölkelő csillag miért ne áraszthatna némi fényt a szerencsétlen lengyel nemzet letarolt mezőire is ? S a jövő politikáját jelző szavai Bonapartenek a Diesbach-palotából csakhamar átjárták az egész franczia nemzetet, s azt mint egy varázsütésre alakiták át. Egy harczias Francziaország támadt, mely a világot tiszteletre, bámulatra s kik szeretni nem tudák, félelemre tanitá. A lengyel politikára nézve beállott ezen kedvező hangulatot igyekvők is fölhasználni a Diesbachpalota, s Dombrowski tábornok és Freno Illés az olaszországi főhadiszállásra küldettek. E naptól kezdve ünnepet ült a Diesbach-ház köre. A nagy terem falai fényárban úsztak, s a padozaton zászlók lobogtak, melyeken a vörös kakas s a fehér sas ragyogtak ezer gyertya fényénél virágfüzérek közepette. Emitt egy kettős emelvényen Páris salonjainak crémeje foglalt helyet : Beauharnais, Tallien, Louvet, La Gorce urhölgyek s az üde és bájos szépségek egész serege. A franczia notabilitások közt ott voltak: Thibeaudeau, Laharpe, Chénier, Fréron, Rousselin és Talma. Végre a lengyel nemzetet, ezt a hóditót még a száműzetésben is, fiainak egész serege képviselő : Giedraye Romualdiy, Wielkorski József, Jasinski Ignácz, Prozor Károly, Liberadzki Kelemen, Wybicki József, Dmockowski Ferencz, de la Roche Károly, Bronk Ádám, Barss Ferencz, Mniewski Dénes, Zablocki E., Mayer János és még számosan. Az ülést Barss nyitá meg csendes, de mély hangon. Egyike volt ő azon republicans szellemeknek, kiknek darabos modoruk és bizalmatlan félénkségök mllett világos, szilárd, biztos fe iile vállaikon. Beszéde rövid volt, de annál hosszasabb a taps, mely utána következők. Thibeaudeau a francziák nevében hévvel, elragadtatással válaszolt. Azután Talma kelt föl, s szavalá el megható költeményét. Majd ez előzmények után ünnepélyes lakom a következők, s a csemegénél ihlett arczával csendet parancsolva, kelt föl egy ifjú. Üde, szőke képének vonásaiban erő és báj egyesültek. Hangja majd lágyan fuvallott, majd érczesen dörgött a terem elfojtott csendében. Testtartásában határozottság, bűvölő kék szemeiben harag, sardonikus ajkain boszuvágy honoltak s mindez oly praegnansul kifejezve, hogy a jelenlevő francziák, férfiak és nők, bár nem értve, megindulva lesék a fiatal dalnok ajkairól a »Czese polskiej ziemi, czesc!« nemzeti dal mélabús, majd lelkesült hangjait. De alig jön vége e jelenetnek, midőn csakhamar egymás váratlan, és annál hatásosabb scéna következik. Porosan, úti ruhájában lépett a fényes terembe Freno Illés, e perezben térve vissza olaszországi küldetéséből. »Lengyelország nem fog elveszni,« kiáltá, »a lengyelek sereget alkotnak, Dombrowski tábornok csak imént köté meg a szerződést Bonapartéval és a lombard államokkal a lengyel légiók alakítása ügyében. Ahol a lengyel tábor, ott leend a lengyel nemzet is !« E meglepő és váratlan hírre a lelkesülés tetőpontra hágott. Tolakodva vevők közül a fiatal jövevényt s küldetésének legcsekélyebb részleteit is tudni óhajták. S ez beszélt Sulkowskiról, Dombrowskiról, Bonapartéról s a társaság a legédesebb ábrándoknak karjaiba veté magát. A lakoma után a hölgyek félrevonultak s egy titkos tervet forraltak ki: az ifjú követet meglepetésben akarák részesíteni. A terv készen volt i ne- Budapest, ápril 19. (Az előcongressus.) Oroszország hivatalosan kijelentette hozzájárulását az előcongressushoz azon Bismarck féle javaslat alapján, melyet esti lapunk táviratai jelentettek, sőt a N. W. Tagblatt szerint azt hiszik, hogy a nagyhatalmak követei Berlinben már kedden, ápr. 23-án összegyűlnek, hogy megállapítsák, váljon a régi szerződéseknek mely pontjait alterálja a san stefanoi szerződés annyira, hogy új európai egyezmény vált szükségessé. Ha ebben megegyeznek, akkor megállapítják a congressus programmját. Másrészről azonban a háborús jelenségek szaporodnak. Hornby tengernagy, mint a fentebb idézett lap írja, szigorú utasítást kapott, hogy az orosz hadsereg minden mozdulatát Konstantinápoly felé akadályozza meg a hajóhad ágyúival. Az összeütközés ezen előfeltétele — mint alábbi táviratainkból kitűnik — már-már megvan és megeshetik, hogy a háború megkezdődik hadüzenet nélkül. (Bécsből) ápril 17-ki kelettel a Nat. Zrg következő nagyérdekű táviratot közöl : A Times legújabb bécsi híreivel szemben bizonyos az, hogy Oroszország formális válasza az itteni cabinet által a san stefanoi szerződésre tett megjegyzései tárgyában még nem érkezett meg ide. Ellenben igaz, hogy Novikoff nagykövet ama megjegyzésekre nézve barátságos pourparler-kba bocsátkozott Andrássy gróffal, melyek eredményétől fog valószínűleg a pétervári kormány későbbi válasza függeni. Szintén helyes azon hír, hogy Salisbury körjegyzékére osztrák válaszjegyzék küldetett, melyben a congressus szüksége hangsúlyoztatik. (Angol-franczia alkudozások.) Egy párisi, ápril 17-én kelt távirat következőket jelent: Lyons lord abbeli törekvései, hogy Francziaországot együttes eljárásra bírja Angliával, úgy látszik, nem maradtak siker nélkül s nem tartják valószínűtlennek, hogyha Oroszország és Anglia közt háborúra kerül a dolog, Francziaország az utóbbi hatalom részén leszen.« Egyik fő oka Francziaország eddigi tartózkodásának az volt, hogy a világkiállítást károsítani nem akarta. De minthogy a kiállítástól várt előnyöket, ha háború lesz, úgy sem élvezheti, az itteni mérvadó körök azon nézethez hajolnak,hogy nem szabad közönyös nézőül maradni, ha Anglia oly érdekekért száll síkra, melyek többé-kevésbbé franczia érdekek is. A francziák mindenképen a válság békés megoldását óhajtják ugyan, de nem hiszik, hogy Francziaország,melynek ma hatalmasabb hadi ereje van, mint valaha, mindvégig nyugodt néző maradhatna, ha a kelet fölötti főuralom miatt háborúra kerülne a dolog. Egyébiránt tegnap a hangulat londoni hírek folytán némileg nyugodtabb volt s az 5°/0-os rente 109.55-ön jegyeztetett. (Zágrábból) írják a B. C.-nek : A horvát kormány, valamint a főparancsnokság megbizattak, tétessenek előintézkedések, hogy a boszniai menekültek e hó végéig a határon átküldethessenek. Ennek kivitele azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt feltételezték. A menekültek ugyanis nem akarnak visszatérni és azzal fenyegetőiknek, hogy ha erővel átvitetnek, ismét visszatérnek. Okokat nem is adnak elő, nekik itt jobban tetszik, mint Boszniában, s így nem lesz lehetséges az országot e hó végéig ezen vendégektől megszabadítani. Philippovich tábornok kénytelen volt ezen ügyben Bécsbe utazni. Statisztikai illeték. — ápril 19. A vámügyi vita folyamában egyaránt elismerték úgy a kormánypadokon, mint az ellenzék soraiban, hogy a vámpolitikai eligazodás nagyon meg van nehezítve azon adatok hiánya miatt, melyek Magyarország külkereskedelmét Ausztriával és a külfölddel biztosan föltüntetnék. Az előnyök és hátrányok, melyek a monarchia két felére a kölcsönös import- és exportból hárulnak, csakis legalább megközelítő forgalmi statisztikából állapíthatók meg; ily alap nélkül azonban a megújítandó szövetség föltételei csak találomra fogadtatnak el. Az ellenzék a provisorium behozatalát egyebek közt azért is sürgette, hogy vagy két év folyamán a monarchia két fele közti forgalomról megbízható adatok szereztessenek, melyek a vámügyi alku alapjául szolgáljanak. Lónyay Menyhért gr. e végből a droit de statistique behozatalát ajánlotta s ez eszmét nemcsak a provisoriumra, hanem későbbi időre is érvényre juttatni kívánta. A kormány ellenezte a provisoriumot és miután a többség elvetette az erre czélzott indítványokat, elesett azon javaslat is, mely a szükséges statisztikai anyagnak legalább jövőre, egy újabb alku esetére való beszerzését biztosítaná. De mi azt hiszszük, hogy ama javaslatnak nem szabad eltemettetnie, akár hosszabb provisorium következzék, akár perfectté váljék a kiegyezés. Hogy ez eszmére ma visszatérünk, arra különös okot szolgáltat egy törvényjavaslat, mely a droit de statistique tárgyában e napokban a német birodalmi törvényhozás elé került. Ez a statisztikai illeték más államokban, mint Angliában, Franczia-s Olaszországban évek óta áll fenn , de a német birodalomban folyton ellenezték behozatalát, nem az általa alkalmazandó új adó, hanem azon alkalmatlanság miatt, melyet az ezen illetékkel járó áru-declaratio okoz. Midőn a német birodalomban az 1873. és 1874-diki külkereskedelem statisztikája egészen megfoghatatlan eredményt mutatott föl, és általános jön a meggyőződés, hogy az eddig követett rendszer, különösen a kivitelt illetőleg, elvetendő: számos tekintélyes hang találkozott abban a nézetben, hogy el kell ejteni az export statisztikáját és nem szabad tisztán elméleti érdekből — miután a kivitel egészen vámmentes — a forgalmat megnehezíteni. Időközben a német birodalmi kormány gondosan tanulmányoztatta a kérdést: a Budapesten tartott statisztikai congressus behatólag tárgyalta az ügyet, és az eredmény, legalább a német kormány előtt, az, hogy megbízható külkereskedelmi adatok beszerzése végett törvényhozói intézkedésekre van szükség. Mindenekelőtt ismertetni kívánjuk az említett törvényjavaslatot. Elsősorban kimondja, hogy minden áru, mely a német vámterületen be-, ki- vagy átvitetik, nemes mennyisége, valamint származása, s rendeltetésének országa szerint a forgalmi statisztika följegyzésére rendelt határbeli hivataloknál bejelentendő. Ez alól fölmentetnek bizonyos, részletesen fölsorolt jelentéktelen tárgyak és a 250 grammnál könnyebb vámmentes áruk. A bejelentést az áru szállítója teljesíti egy tárcza átadása által, miután a szállítmány a bejelentő helyhez érkezett, és mielőtt ezen hivatalon túl tovább szállíttatnék. A bejelentési bárcza kiállítása a feladót illeti, és ez az adatok helyessége s teljességéért felelős. Az áru szállítója fel van jogosítva képviselni a feladót; ez esetben, valamint ha a bejelentési tárczát külföldi állította ki, az áru szállítója felelős a bevallásért. A nyilvános szállító vállalatok és oly személyek, melyeknek üzletek az áruszállítás, csak akkor fogadhatnak el továbbítás végett oly árukat, melyekről bejelentési bárcza kiállítandó ; vagy ha az áru rendeltetését útközben tudják meg, csak akkor szállítják tovább, ha a megkívántató bárczákat átvették és ha ezek úgy alakilag megfelelnek a rendszabályoknak, valamint tartalmilag megegyeznek a küldeményt kísérő teherlevelekkel és bevallásokkal. A bejelentési hivatalok felhatalmaztatnak oly áruknak, melyek nincsenek a kellő iratokkal felszerelve, továbbszállítását megakadályozni, míg az irományok nem pótoltatnak, föl vannak továbbá hatalmazva megvizsgálni, vájjon a bejelentés az árukkal egyezik-e? Az írásbeli után bejelentendő árukért a következő statisztikai illetékek fizetendők : 1. egészben vagy részben becsomagolt árukért minden kiló után 5 fillér (2112 kr.); 2. be nem csomagolt árukért 1000 kgr. után 10 fillér; 3. szén, koaksz, fa, só stb. még külön megha-