Pesti Napló, 1878. szeptember (29. évfolyam, 211-236. szám)

1878-09-17 / 224. szám

224. szám. Laserkes­ztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap «elb­iai részét illető mindez» közlemény a szerketsiséghez intézendő. Bem­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eL Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadá­ihivatal: Barátok-tere. Athenaeum­-épületc­s­pp anyagi részét illető közlemények (előfizetés pénz, kiadói közfiri panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalból intézendők. Budapest, kedd, September 17.1878, 29. évi folyam. XaSfizetési feltételek*; Portén küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: * hónapra 2 ifi. — 3 hónapra 8 frt. — 6 hónapra 13 frt­. A* esi! ktadAé posta! kölÖEUsüldéseért felösfieetéa évnegyedeként ! forint A* elSfisetée m év folytan minden hónapban megkezdhető, d® ennek ki? Tsspján tartanik la, mindenkor a hó első napjától «zimHtaUk-Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaem­o-épü­let, küldendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-ra. gSgT Az octoberi évnegyed közeledtével s te­kintettel a jelen eseményteljes napokra, felhívjuk­­. ol­vasóinkat az előfizetés minél előbbi megnyitására. Előfizetési árak: Oct.—decz. vége ..... 6 írt Egy hónapra.............................. ^ „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­negyedenként, 1 forint. y Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó­hivatalába (barátok­ tere, Athenaeum-épü­­let) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala Budapest, sept. 16. A nagy háború megindult. Mint­ha csak bevezetés lett volna, vagy egy szo­­morujáték első­­felvonása, midőn a halálra szánt embereket a sors és a szenvedély elő­ször hozza egymással összeütközésbe, úgy a­mi eddig történt, a diplomaták congressusa Berlinben, a mandátum, a proclamatio, a til­takozás, a bevonulás, a török hatóságok el­űzése, a népfelkelés, a maglaji támadás és a szerajevói vérfürdő, az apró csaták és az apró diadalok csak előjátékát képezik a nagy bo­nyodalomnak és a nagy harczoknak, melyek most megindultak. Szerajevó bevétele után a hadműveletek­ben mintegy szünet állott be. Seregeink a defensivára szorultak s műveleteik az elfog­lalt városok és az összeköttetési vonalak biz­tosítására irányultak. A bosnyák felkelők támadólag léptek fel Dobojnál, Bangalukánál s egyebütt. Ekkor belátták Bécsben, hogy elégtelen erővel kezdték a nagy vállalatot, s elhatározták a második mozgósítást. A hadjárat első stádiuma tehát hamis feltevésből indult ki, roszul számított, roppant áldozatokba került; csapataink nagy vitézsége daczára nemcsak győzelmet, de vereséget is hozott, katonailag fél sikert aratott, politikailag tökéletesen ku­­darc­ot vallott, általános csalódást szült, el­lenségeinket egész Európában felbátorította, roppant elkeseredést okozott idehaza a mon­archia minden népeinél, de kivált a magya­rok közt s a bizodalmát úgy a kormány, mint a had­vezénylet iránt alapjaiban megin­gatta. A hibát reparálni, a monarchia tekinté­lyét helyreállítani, a katonai becsületet meg­menteni s főleg Boszniát elfoglalni, elhatároz­tatott négy hadtestet, kétszázezer embert indítani Boszniába. Mig ezek a helyszinére érkeztek, hetek múltak el, mely idő alatt a Száván innen levő tábornokok csak marsíroz­­tattak; eleséget, municziót és fuvarosokat gyűjtöttek, a Száván túli tábornokok pedig pacificáltak. Ez abból állott, hogy az elfog­lalt városokban és helységekben a fegyvert elszedték, a körül fekvő hegyeken táborozó felkelőkkel csatároztak, az utakon őrjáratok­kal czirkáltak s az elfogott mohamedánokat vésztörvényszék elé állították. — Magában Szerajevóban két hét alatt több, mint har­mincz embert s nem csak férfiakat, de asszo-­­­nyokat is halálra ítélt a hadbíróság s Phi­­lippovics báró az ítéletet kötéllel vagy golyó által végrehajtatta. Hasonló törvényszékek tartattak a többi városokban, sőt vándorolni küldettek a csapatok után, egyik faluból a másikba s az ítéletek mindenütt egyforma szigorral végrehajtattak. Ezen felül a ható­ság, az élelmezési nehézségek által indíttatva, hozzá fogott a harácsoláshoz s a lakosoktól öszvéreket, lovakat, marhát, gabonát és szé­nát szedett, a mennyit talált. A katonaság pedig, melynek roppant akadályokkal kell küzdenie, a­miken majdnem ember fölötti ki­tartással győzedelmeskedett, neki bőszülve a felkelők vadsága miatt, hasonló boszúval torolta vissza a bosnyákok kegyetlenségeit, a­mit, olvasva azt a sok véres rettentő tényt, a­mi ez iszonyú háború alatt a fölkelők ré­széről elkövettetett, fájdalom, természetesnek kell tartanunk. A három heti időt, mely Szerajevó be­vételétől az újabb actio megindításáig lefolyt, a bosnyákok felhasználták, hogy szervezked­jenek. A nyers tömegek szakaszokra osztva, hadgyakorlatokat tartottak; a hadállások el­­sánczoltattak, a várak megerősittettek s némi élelemmel elláttattak; fegyverek és hadiszer szállíttattak Novi-Bazarból s önkéntesek ér­keztek erősitésül; a had­vezérletbe némi egy­ség hozatott, mely ennekelőtte teljesen hiány­zott. Nyilvánvaló, hogy augusztus elején, mi­kor a szerajevói lázadás kitört, a bosnyákok katonailag egyáltalán szervezve nem voltak s a jai­zai és repcsei ütközetekben a kevés nizam- és redif-csapatoktól eltekintve, való­ságos népfölkeléssel volt dolgunk. Banya­­luka megtámadása a felkelők által is azt bi­zonyítja, hogy összecsődített bandák, nem pedig szervezett és vezetett csapatok küzdöt­tek az occupatio ellen; a harczok Dobojnál, Klyucs és Bihács védelme azonban már na­gyobb organisatiót mutatnak s hogy Bihács­­nál tizenhatezer ötszáz emberre becsülik a fölkelők számát, ez bizonyítja, mily tömeges a lakosság részvéte a háborúban. A nagy actiónak tehát, mely sept. 13 án kezdetét vette, nagyobb akadályokkal is kel­lene megküzdeni. Török-Szamács felgyujta­­tott s leégett, Török-Brcskát bombázták s lángba borították. Ezek az első hírek csa­pataink előnyomulásáról. Hosszú sora fog következni a hasonló hivatalos jelentéseknek. A nem hivatalos levelek még többet fognak tudni elbeszélni a csatákról és diadalokról Csapataink győzelme, természetesen, alig szenvedhet kétséget. Kétszáz­ezer ember van mozgósítva, a felkelőket egyszerre három ol­dalról támadjuk, a Száva mentén északról, Dobojtól a Sprecza völgyén kelet felé, Sze­­rajevóból délről; annyi ágyúval, annyi le­génységgel megyünk a harczba, mennyi feles lett volna, hogy Plevnát felmentsük s az orosz hadsereget Bulgáriában fogolylyá te­gyük. Lehetetlen, hogy Philippovich, Szapáry és Bienerth egy­esi­tett genieje ne diadalmas­kodjék a hodzsák és bégek hadi tudománya fölött. A fölkelők ellentállása reménytelen s­­ csakhamar kifogynak mindenből. De várjon négy hét alatt, mint Filippovich­­ báró beszéli, meg lesz-e hódítva Bosznia, épen nem bizonyos. A természeti akadályok, a har­czok kimenetele, a várak ellenállási képessé­ge és az időjárás határozzák meg, lehet-e pár hét alatt a fölkelést elnyomni, vagy sem. A prófétiákra már nem adunk semmit, majd csak a tényekre hallgatunk. Az a négy hét, úgy látszik, nem annyi­ra stratégiai terminus, mint politikai határidő. Négy hét kell ugyanis, sem több, sem keve­sebb, hogy Bosznia elfoglalása bevégzett tény legyen a relchszatb és a magyar ország­gyűlés megnyitása előtt. Az alkotmányos kor­mány ugyanis mindenkép bevégzett tény­nyel akar a törvényhozás elé lépni, oly helyzettel, melyen változtatni az országgyű­lésnek többé ne lehessen. Ez fő törekvése a szabadelvű minisztériumnak. Hogy ezt tehesse, noha már rég össze­hívhatta volna az országgyűlést, készebb meg nem szavazott milliókat elkölteni és tör­vénybe nem iktatott vasutakat engedélyezni. De ne beszéljünk még erről, várjuk be a bé­csi minisztertanácsok eredményét, akkor is elég idő lesz kimutatnunk, hogy nem élünk többé alkotmányos országban, hanem kato­nai uralom és miniszteri önkény alatt. A Pesti Napló tározója. A székelyek Árpádnál Halles Tárában. 1­889. — (Olvastatott a Székely­ művelődési és közgazd. egylet nagy­gyűlésének második napi ülésében, Marosvásárhelytt, 1878. sept. 9-ikén.) Hargita aljában — csöndes nyári éjen Felsoh­ajt a pásztor : mi ez, mire véljem ? Csattogás, de mint a kardok csattogása, Dobogás, de mint a lovak dobogása . . . Emberi kiáltás: jötte akárhonnan, Daru igy nem rebben, holló igy nem horkan! »Pásztorok vigyázzunk, honnan zúg, merről tör ? Atyafi kiáltás erdőből, felhőből — — Székelynek én vélem.«--------, Hunnak én találom : Nincs ez a szó sehol széles e világon!’ »Ahol az égen is minden csillag mozdul: Fiastyuk felszökött, gönczöl-szekér fordul; Nagy medve nagy fejét szügye közé vágta ; Bika hegyes szarvát öklelésre tárta; Oroszlány ott rázza aranyos sörényét; Buta­kos bámulva nyilasok közé lép-------­A tündöklő téjut: Csaba király hidja, Égnek országutja — kivilágositva!« ,Mennyi nép ! Sisakjok, hogy játszik a fényben ! Kopjások, nyilasok szakadatlan végben Csaba lesz, Csaba az — Csaba király népe: Székelyek, pásztorok, elébe, elébe! . . .’ Egyszer, de csak kétszer a nap alig kel fel : Budvártól Messzesig lóra kap a székely. Indulnak, hogy merre ? Örömest megírnám, De csak annyit tudok : a fejek Zandirhám. Robognak vad sziklán, zuhatag vizeken könnyen is, szépen is, sebesen, édesen. Erdő velők indul, velök fut a patak, Magok, paripáik meg ne fáradjanak, Meg ne szomjazzanak. — Magas dombon fénylik Halics tornyos vára, Árpád ott hadával pihenésre szállá, Gazdag fejedelmek, népek körülvevők, Elhozták békeért birodalmuk felét, Asszonyaik szépét, lányaik virágát Feleségül nékik kínálva kínálják. Rengeteg erdőket ott vágtak utakká, Ködbe lakó sziklát simittak hidakká, Csakhogy e nagy felhő, e szörnyű zivatar, Csakhogy ez özönvíz csapjon odább hamar. Oh magyar ! mekkora vala neved akkor ! Oh magyar mostanra mi maradt meg abból ? Rettenetes kardod, fejedelmi arczád . . . Mint az istenekhez, úgy szólunk ma hozzád ! Mint az égieknek ünnepet szentelnek : Úgy szentelünk mi itt ünnepet nevednek. Nevedet a dicsőt énekekbe mondjuk, Homlokod szent fürtjét borostyánba fonjuk. . . . Sugaras hajnal volt, hogy a magyar s székely Egybetalálkozott testvér-öleléssel. Ott a fejedelmek szemei láttára Árpád Zandirhámnak borult a vállára. Áldoztak, toroztak, nagy vigan lakoztak, Attila, Csaba is bizony ottan voltak. A csillag megállóit, nem akart lemenni. »Istenek ünnepe — monda — nincsen ennyi!« A nap alig tudott utat törni — alig — Először volt hosszú várnia hajnalig. Mikor eltelt tiz nap, meg el sok vidám nap, Zandirhám megszólalt: ,Minket öcsém várnak !‘ »Hol?« kiáltott egész megdöbbenve Árpád. Hogy e hol a székely rakja össze sátrát. ,Micsoda? Elmennek?' »Elmegyünk.« ,De hova?' »Még a madárnak is meg van­­ otthona.« ,Hát szerte nyájakként éledjünk, húzódjunk ? Villámos felhőkként de egybe fonódjunk, S hegyekre, völgyekre, szárazra, tengerre, A merre lecsapunk, csapjunk le egyszerre. — Érezze meg a hely, mint a vad paripa, Hogy a ki rászökött, parancsoló ura!’ Felzúg a sokaság egetverő »igy«-gyel, Szivekben fogamzott örök erős frigygyel, Fekete besenyők, szőke hajú jászok, Széles vállu kun­ nép, sugár szép kozárok, Előd vajda népe, Hubáé, Acsádé. Leveszi sisakját őszh­aju Zandirhám, Mozog az ajaka, szólni akar nyilván. Mint tiszta éjjelen mi mély a csendesség. Olyanban az aggot beszélni engedték. »Négyszáz esztendeje — magam abból éltem kerek egész százat, másik százat félben. — Hogy hegyeink között küzdünk ébren — várva Attila fiára, szép Csaba királyra, írva vagyon köztünk, szájról-szájra vettük : Egyszer a nagy égen, hogy megjő érettünk. A merre a tejut tündökölve mégyen, Ott láttuk, hogy hozná népét a nagy égen. Ti voltatok! — — Hozott az ősök istene, Hirdesse a világ minden szögelete! Oh mikor ők jönnek , a kardjok nem csattog : Mint a szél, úgy simul paripa alattok. Maros vize holott tündérvölgygyé tárul. Ott száll alá Csaba csillagos utjárul. Keleten, éjszakán hejh ts kevély népek, Délen de nyugaton hejh hogy elenyésztek! Akkor a mi nevünk tündöklik, sugárzik! Erdő, mező zsoldját akkor nekünk hozza ; Széles folyam halát minekünk áldozza : Akkor e királyok, itt e fejedelmek: Tisztességet akkor nekünk cselekednek!...« Édes mosolylyal szól Álmos fia Árpád: ,Nem úgy lesz ez bátya. Csaba másutt vár rád. Itt ereszkedünk mi­ a két testvér alá: Mintha csak Attila vagy Csaba mondaná, írva vagyon nálunk a népe, királya, Mely föld kiről szakadt, mely nép kire szállá. Csak úgy megyünk oda, mintha haza mennénk : Csillagok járását jobban nem esmernénk. Balra Gele király . . »Oláh népe vagyon — —« ,Tudutam meg Szabolcs erőt veszen azon. Bodrognak, Laborcznak le egész Sajóig —‘ »Három kis királynak országa húzódik ...« ,Ménmarót, görög Glád, gazdag földü Zalán, Fehér a kenyere, bora tűz asztalán. Vadja, hala bőven — —‘ »Tudom, meg azanyja . . .« ,Székelyé, magyaré, csak együtt akarja!' »Menjetek, menjetek. Nagy isten kisérjen Szép nap ragyogásán, sötét ködös éjen! Fegyveretek élén a szerencse járjon, Erőt vehessetek sok népen, királyon. Ha győztök ... vesztetek , bizony megérezzük, Hulló hőseitek’ együtt megkönyezzük; Ha fordulna a sors — mert fordul ám az is, Gazdagabb kisebbre ha rászorulna is: Nem lesz olyan késő, hogy be ne fogadjunk, Nem lesz olyan sötét, hogy meg ne találjunk. Menjetek! De minket isten köt a földhöz, Ellák, írnák — melyet Csaba vére öntöz. Ott kell nekünk lakni, hegyeinket védni, Mig reájuk várunk, addig leszünk nép mi! De írjatok törvényt: metszessétek köbe, időről, időre — ezer esztendőre; A mit ti akartok, azt akarjuk mink is; A mi ott ünnep lesz: ünnep leszen itt is! S átkozott legyen, ki e kötést felbontja; Magyart, ki a székelyt veti két táborra: Sir annak de soha bé ne vegye testét, Hollók, fenevadak szerte repegessék , Anyaföld nyugvásra vissza de ne váltsa : Domb meg ne nyugtassa, Por meg ne porlaszsza !--------« TOLNAI LAJOS. Budapest, sept. 16. (A fölkelők betörése a határon át.) Sziszekről a P. Ll. ugyanazon levelezőtől, ki a bihácsi fölkelőknek területünkre betörését jelentette, a betö­résről a következő újabb részleteket veszi: Még mindig érkeznek ide és Károly­városba, valamint környékére menekülők, kik egész vagyonukat elvesztették s rémképeket festenek azon garázdálko­dásokról, miket a betört bosnyák gyújtogatok a volt szluini kerületben véghez vittek. Ma már azonban e több mint ezer, sőt sok közlemény nyomán több mint kétezer emberből álló gyülevész csoportok nagyobb része valószínűleg megint vissza­kergettetett a hatá­ron, mert Szluinból több nap előtt gyorsmenetekben indult el Reinländer vezérőrnagy dandára a 48. Ernő fhg. gyalogezreddel, a 12. vadászzászlóaljjal és néhány löveggel Prosecseni-Kamen, Ljeskovácz és Maljevácz irányában részint azért, hogy vadászatot tartson a betörőkre, részint azért, hogy a Zach-dan­dárt Zavaljeban megerősítse. Itt azt beszélik, hogy Zách vezérőrnagynak okvetlenül sejteni kellett valamit török Horvát­ország lakosainak azon szándékáról, hogy terüle­tünkre betörnek, mert a határszélen lakók mindnyá­jan régen tudták azt. Mikor a bosnyákok, keresz­tények úgy mint mohamedánok, a mi parasztjainkat hetenkint egyszer-kétszer az erődökben összejöttek, nyíltan mondogatták: »Tudjuk, hogy katonáitok hozzánk akarnak jönni. Jól van! ha ők hozzánk jönnek, mi elmegyünk hozzájuk s mindent fölgyuj­­tunk és leölünk, mint őseink tették.« Ezért kértek a határőrvidékiek fegyvert, de hiába. Most — hallo­más szerint — százankint küldik ide a ládákat tele fegyverekkel és lőszerrel, hogy azok a lakosság közt kiosztassanak. Nem emlékezteti ez az embert arra az istáló­ajtóra, melyet épen akkor csuktak be, mikor a tehén már világgá ment ? . . . de a románok nem intéztek Pétervárra üdvözlő táv­iratot, a­mint azt a szerbek tették. (Az olasz sajtó védekezése.) A Ber­­sagliere, az Opinione és tényleg az olasz la­pok többsége nagy elcsodálkozást és bizonyos eré­nyes megütközést mutat a fölött, hogy az osztrák és a magyar sajtó háborús vágyakat, sőt szándékot im­­putál Olaszországnak. »Bízunk abban — írja az Opinione — hogy ha az osztrák és magyar sajtó visszanyeri nyugodtságát, be fogja látni, hogy elle­nünk táplált gyanúja nélkülöz minden alapot.« (Franczia nyilatkozat a Times pá­risi levelére.) A Times ismeretes levelére, mely­ben a levelező Bismarcknál tett látogatását írja le, a »Journal de Loiret« a következő érdekes le­leplezést teszi: »A Times levelezőjének Bismarckkal folytatott társalgásában oly állítás fordul elő, melyet alkalmunk van megc­áfolhatni. Bismarck, a levelező szerint, Gontaut Biron figyelmeztetésére Radoviczot szólította föl, ki feltárta a veszélyt a franczia nagy­követ előtt e szavakkal: »Tudja-e ön, hogy Franczia­­ország rendkívül gyorsan áll lábra és hogy e gyors erőre kapás bennünket újólag nyugtalanít?« Mi állít­hatjuk, hogy Gontaut Bironnak nem volt szüksége se intimidatióra, se Radovicz úr intésére. Nagykövetünk már akkor fel volt világosítva és e világosság nem Péter­várról jutott hozzá. Mikor Le Flé tábornok megkapta a rende­letet, hogy Németország háborús terveit közölje az orosz kormánynyal, nem ment azonnal Gorcsakoff­­hoz, sietett a palotába és rendkivül komoly ügyben kihallgatást kért a czárnál. Azon kivételes kegynél fogva, melylyel a czár Le Flő tábornok iránt min­denka viseltetett, nagy­követünk bebocsáttatott. A tábornok röviden elmondta, a mit mondani akart. Sándor czár csodálkozni látszott, majd röviden s valódi felindulással ezt válaszolta: »Legyen nyu­godt, nem fogják önöket megtámadni!« Le Flő tábornok kérdezte a czárt, közölheti-e kormá­nyával e választ? A czár megadta a felhatalmazást és Le Flő tábornok azonnal megsürgönyözte azt Decazes herczegnek.« (Bukarestből) sept. 11-ről írják, hogy az nap a Román főváros teplomaiban­­ünnepélyes is­teni tisztelettel ülték mag a plevnai véres csata s a griviczai redoutenak a románok által történt elfogla­lása évfordulóját. A fejedelem ez alkalommal lelke­sítő szózatot intézett a hadsereghez. Ugyan e napon ülték meg isteni tisztelettel a c­z­á­r neve napját. A csatatérről (Saját tudósítónktól.) Han-Romanja, sept. 7. September 2-án reggel a hatodik hadosztály csapatai — egész váratlanul — parancsot kaptak, kémszemlére menni a szerajevó-glasinatzi útra. Há­rom hadoszlopban indultak, és pedig a főcsapat, melyhez a Ferencz Károly ezred, a Mollináry ezred másfél zászlóalja és egy fél vadász zászlóalj voltak beosztva, északkelet felé tartott, a 47. ezred pedig a jobb szárnyat képezte. A centrum, (a Mollináry ezred első zászlóalja és két vadászszázad) a szerajevó-gla­­sinatzi után nyomult előre, és Han-Bimbasiban pi­hent meg. A hadosztály parancsnok arról értesülvén, hogy a felkelők jelentékeny csapata megszállva tartja a Romanja-planinát, úgy intézkedett, hogy a centrum nyomuljon a főúton a hegység felé, míg a főoszlop balfelől, a jobbszárny pedig jobbfelől megkerülik a positiót. A centrum 3-án 4 órakor elindult Han-Bimba­­siból és Mokro-n át (mely voltakép nem egyéb, mint számos szétszórt han és pórház közös neve) előnyo­mult a hegység felé, melynek hat óriási sziklaorma mered egymás mellett ég felé. A szerajevo-glasinatzi út két roppant sziklafal közt meredek lejtőn, sok kanyarodásban vezet fel egy nyeregre, melyen a tö­rököknek egy karaulájuk van. Voltakép csak a távir­­daoszlopok árulják el, hogy itt út vezet. De a­hol az utat keressük, ott egyebet se látunk, mint kőhá­nyásokat, melyek a távirdaoszlopok mentén vannak 1—0/5 méter szélességben szerteszét hányva. A hegységet általában fenyvesek borítják, de azon hegyoldal, melyen az út vezet, már kőszikla, egészen el­ van lepve hatalmas termés kődarabokkal, melyek a hegyoldal alsó részein a fenyőket már egészen ki­szorították, de a hegynyerget már sű­rti fenyves borítja. Fél hat óra volt, midőn a Mollináry ezred első zászlóaljának előcsapatai a hegy aljához t­értek. Egy­szerre egy kis cserjésből 5—6 török búvik elő és oda kiált a mieinkhez, hogy ne lőjjenek. A legelői menők haboznak, nem tudják, mire értsék ezt. Bez­zeg elértették, midőn előbbre mentek és az integetők háta mögül a cserjésből a legközelebbi perezben lö­vések dördülnek el. Valóságos golyózápor hull az előcsapatra, többen elesnek, mások megsebesülnek. Egy percz alatt kifejlődik a harczvonal, a 2-ik század balfelé, a 3-ik század pedig jobb felé húzódnak fel a lejtőn a sziklafal felé és felfelé szorítják az ellensé­­get. A vadászok jobbfelé húzódnak, hogy a déli szik­lafalat megkerüljék, de ezen fal hozzá­férhetlennek bizonyult, úgy hogy a vadászok egész délig hasztalan kerülgették. De felvonulás közben 5 sebesültet vesz­tettek. A 2. és 3-ik század heves tüzelése folytán az ellenség a kopasz hegyoldalon felhurczolkodott a fenyvesbe, és itt kitűnő állásokat foglalt el. Lövegei­­vel söpörte az egész lejtősséget, úgy hogy a tartalék is folyvást tűzben volt, és akkor szenvedte a legna­gyobb veszteségeket, midőn a hegy tövéből az első harczvonalt követve fölfelé nyomult. Borzasztó harcz volt ez, a törökök, mintegy 800-an a fenyvesből folyvást tüzeltek lefelé; a hegyol­dal kidudorodásai, u. n. bolt szögeket képezvén, ta­karó helyet nyújtottak ugyan nekünk, de azért a török golyók folyvást ott sivitottak és fütyültek fü­leink körül, vagy 1—2 lábnyira fejünk felett. Sokan úgy sebesültek meg, hogy a golyó, röptében kifárad­va, függélyesen lecsappott a »holt szög«-ben takarózó csapatok közé. Sokan szedtek ki köpenye­geik alól ily kifáradt golyókat, m­elyekben már épen csak any­­nyi erő volt, hogy a köpeny­eget átfúrták, azután az alsó ruhán vagy a kulacson megakadtak.Berger nevű közlegényt is ilyen golyó érte; mutatja hadnagyának, hogy »nézze hadnagy úr, milyen golyó fúródott a köpenyegembe.« De alig hogy e szót kiejtette, már jött egy másik golyó, mely köpenyegén áthatolva nem fáradt el, hanem mellébe fúródott. Fejes tiszthelyet­tes urat ültében egy kifáradt golyó úgy oldalba ütötte, hogy néhány pillanatra elállott a lélegzete, egyéb baja nem lett, de ha fektében éri a golyó, agyába fúródhatott volna. Egy mellettem fekvő közlegénynek a bokáját verte át egy függélyesen lehulló golyó. A mi harczvonalunk is folyvást tüzelt ugyan, de kevés sikerrel, mert az ellenség fenn a hegyormon volt fák vagy nagy kövek mögé bújva. Még nagyobb előnyére vált az, hogy egész nap szakadt az eső és a hegyormot sűrű felhő lepte el, úgy hogy csak ritkán láttuk az ellenséget. Két hegyi ágyunk is működött, mikor egy-egy kartácsot bocsátottak a fenyvesbe, dörgésüket hat­­nyolczszorosan hangoztatták vissza a sziklafalak. Minden ágyudörrenés, után a hegyről sajátsze­­rű, hosszúra nyújtott kürtjelet hallottunk, melyet nyomban perczekig tartó hevesebb tüzelés kö­vetett. Nyolczadfél órát töltöttünk e kínos helyzetben. Minden öt vagy tiz perczben megszólalt az a saját­ságos szavú kürt és hosszúra nyújtott dallamát mind­ Párisi tárczalevél. Paris, sept. 10. Az első fecske! Tegnap egy préméire volt a Vaudeville-ben : L­e Mari d’I­d­a, 3 felv., Delacour és Marcel-től. Tegyük hozzá rögtön, hogy a darab semmit sem ér s hogy a közönség sem nyújtott látni valót. Páris még üres, a párisiak csak későbben fognak az idén bejönni, mint közönségesen — a ki­állítás miatt, mely az idevalókat valóságosan elza­varja. A szörnyű sok idegen elfoglal minden helyet a vendéglőkben, a kávéházakban, még a járdán is. — így daczára, hogy tegnap, mint első előadáson, csak meghívott közönségnek kellett volna jelen lenni a teremben, igen sok idegen volt ott, kik 25 frankjá­val vettek egy zártszéket a jegyárusoknál. Pár szót mégis írjunk a darabról. Ida férje ismét egy drámai consultatiónak a gyümölcse, így nevezik azon, a hires szerzőknél újabban bevett rész szokást, mely abból áll, hogy a hires szerző egy kezdő egyén művét retouchirozza s befolyásánál fog­va előadatja egy színházban, olykor nevét se adja hozzá, de azért a tantieme legnagyobb részét mégis ő teszi el. Dumas volt talán az első, ki ezen rend­szert behozta, de most már ő is azt mondja, hogy felhagy vele. Tavaly G­o­n­d­i­n­e­­ csinálta így Cahen-nel a Clubbot. Valamint ez, úgy Mancel úr is nem író vagy szerző ex professo. Mindegyik, úgy látszik, csak in­kább a nevét akarta a falragaszon látni. De ha Cahen úrban volt legalább leleményesség, úgy Ida szerzőjében ez sincs, mert maga a mese régi s még hozzá unalmas, és nem is való színpadra. Egy fiatal szegény leány férjhez ment egy gazdag szappanoshoz, műveletlen emberhez, ki mel­lett persze az élet gyötrelem, azért már a darab kez­detén Idát egy fiatal grófnál találjuk. A fiatal em­bernek előérzete van, hogy ha ő megismerendi Cu­­las-t, a férjet, meg fog hidegülni a neje iránt, azért vonakodik a meghívásnak engedni s a Culas-családot falun meglátogatni. De a nő győz s a 2-dik felvonás­ban Culaséknál vagyunk. Culas egy faragatlan nyárs­polgár, elalszik, midőn Chopint játszák, s horkol, hogy majd leszakad a nadrágtartójáról a gomb, melyet a feleség rögtön fölvarr. Culast igen csiklandozza a tű, neje arcza különben is a hóna alatt van, mi termé­szetesebb, mint hogy enyelegni kezd Idával; új ru­hákat igér nejének, nevenapjáról beszél, melyet meg kell ünnepelni — s Ida, a ki esküdött kedvesének, hogy férje neki csak atyja — elfogadja a kétértelmű szavakat, megengedi magát csókoltatni, ígéreteket tesz a nap utolsó szakára stb. Mindezt látja s hallja gróf St. Imán, kinek szenvedélye e házastársi benső scénán megtörik, s felmondja a viszonyt az asszony­nak rögtön s nagynénje karjaiba veti magát, a ki már készen várja őt, hogy egy kis cousine-t akaszszon reá nejéül. Van még aztán egy 3-ik felvonás is, mely­ben a férj még inkább nevetségessé teszi magát s az elhagyott Ariadne kétségbeesett lépéseket tesz, hogy vissza­szerezze kedvesét, de hasztalan. Végre is a Vie Parisienne egy számából reájön oda, hogy mivel sérthette meg St. Imant. »Vannak férjek, kik nevetségessé teszik nejeiket.« A nő belátja, hogy férje csakugyan ily ember. Belenyugszik azért az.

Next