Pesti Napló, 1879. szeptember (30. évfolyam, 211-235. szám)

1879-09-12 / 220. szám

20. szám. Budapest, 1879. péntek, szeptember 12. 30. évi folyam. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiíidó-m­vatal s­­arátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek» Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különk­iil­­téséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkez.ah­ető, de ennek b.t.E mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számítnak. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a JPesti IS Napló kiadó-h­ivataln­an, Budapest, Barátok-tere, Ath­enaeum-épü­let, küldendők. A Pesti Napló táviratai. London, szept. 12. A Beutter Office jelentése Simlából: Az emir értesítette a kandahari kormány­zót a Kabulban történt katasztrófáról, s meghagyta neki, hogy a britt hatóságok parancsainak engedel­meskedjék. Bright tábornok vezérli a Khyber szorosban előnyomuló hadoszlopot. Budapest, szept. 12. (A Bosznia - Herczegovina) kor­mányzására vonatkozó javaslatokról a N. Fr. Pres­sének a többi közt ezeket távírják. A P. Ll. közle­ménye a kiadások megosztásának kulcsára nézve teljesen helyes. Az itt tárgyalt előterjesztés csak az okkupári tartományok politikai állását volt megálla­pítandó és némileg az alkotmánynyal összhangba ho­zandó. Egy még végleg meg nem állapított második financziális előterjesztés feladata lesz rendezni a financziális kulcsot. Ez utóbbi előterjesztés, vala­mint az, mely az okkupárt tartományoknak a közös vámterületbe való bekebelezéséről szól, hír szerint, a legközelebb tartandó közös minisztertanácsban fog végleg szerkesztetni. Minden újabb félhivatalos c­á­­folat daczára teljesen való az a hír, hogy az erre vo­natkozó elvi differencziák a két kormány között még teljes feszültségükben fennállnak és hogy a közös minisztertanács részére két javaslat dolgoztatott ki. Az a javaslat, mely megfelel a magyar állás­pontnak, külön vámkezelést követel, azaz, hogy az okkupárt tartományok bizonyos része a magyar és másik része az osztrák pénzügyi kormányzathoz csa­­toltassék. A második javaslat, mely az osztrák állás­pontot képviseli, a tartományok közös, illetőleg ve­gyes vámkezelését követeli. E differenczia fölött a közös minisztertanács fog határozni, és ha a jelek nem csalnak, az osztrák álláspont fog érvényre jutni. (A közös főszámszékről.) A M.­Lapok a következőt jelentik: A közös főszámszék elnöksé­gére nézve a napokban egy bécsi lap azt jelentette, hogy annak betöltése legközelebb várható. Ezzel ellen­tétben nekünk teljesen megbízható forrásból azt írják Bécsből, hogy ezen állomás betöltése iránt mindeddig semminemű intézkedés nem történt, sőt ily intézkedés a legközelebbi időre nem várható. (A német-orosz kanczellár viszály­ró­l) a Köln. org a többek közt ezeket írja: Ha G­orcsakoff herczeg csakugyan azt hitte, hogy a né­met kanczellár bálából köteles őt segíteni abban, hogy a san­ stefanói béke európai szentesítést nyer­jen, úgy Bismarck herczeg kétség kívül sohasem adott neki okot reá, hogy benne ez a fantasztikus hit támadjon. Hisz 1872 óta Andrássy gróf vele egyen­jogú társként állt a német kanczellár barátságában, az pedig világos volt, hogy Andrássy gróf ép oly kevéssé fogja, mint Beaconsfild lord világháború nél­kül a san­ stefanói orosz igények végrehajtását meg­engedni. Hogyan támadhatott tehát benne az őrült gon­dolat, hogy Bismarck herczeg nem egy, hanem szám­talan pomerániai gránátos csontjait kész lesz Orosz­ország kedvéért feláldozni ? Ha egykor német cson­tokat fognak szétlőni, ez történjék — nem az euró­pai súlyegyen ellen, hanem annak érdekében s az összes európai hatalmak sértetlen függetlenségéért valamely grande naczion uralmi viszketegei ellen akár a Nevánál, akár a Szajna mellett lakik is az.« (Sir Northcote angol pénzügymi­niszter) legközelebb, mint említettük Exeterben beszédet tartott. »Vannak köztünk emberek— mon­­dá — kik ha telebeszélik a fejeket azzal, hogy jóllé­tünk napja letűnt, kereskedelmünk tönkre ment, mezőgazdaságunk menthetetlenül elveszett, parla­mentünk elsatnyult s minisztereink gyámoltalanok és képtelenek, azon hitnek engedik magukat át, hogy a­z angol hatalom valóban eltűnt s alig vehető többé tekintetbe. Azt hiszem, hogy az utolsó pár év sok szerencsétlensége épen az efféle fecsegésnek tulajdo­nítandó. Midőn Anglia először emelte fel, szavát s beszélt úgy, a mint saját s a polgárosult világ érdekében szólnia kellett, e szóra nem fektettek súlyt, mert a mint látszott maga az angol nép is a nézeten volt, hogy itt csak üres fenyegetésről van szó. Midőn A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. Egy elhibázott élet. Regény, irta: Bentzon. (Francziából.) .. — Folyt. — György, habár tényleg öregebb is, szellemre és jellemre nézve sokkal fiatalabb volt, mint én. A nyil­vános nevelés nem sodorta a csőcselék tömegébe, mely annyi szép tehetséget tesz tönkre; anyja szaba­don engedé kifejlődni, meg lévén győződve, hogy az emberi természet olyan mint a fa, mely csak akkor terem gyümölcsöket, ha tökéletesen virágzik. Együt­tes társalgásainknak sok jót köszönök. — Hogyan, mondá nekem vitatkozásaink és za­jos játékaink közben, hogyan meri egy műveit ember bevallani, hogy unalmasan tölti el életét ? Ez talán csak a saját hibája. Te, az igaz zárdában lakói (te­gezzük egymást, hogy annál jobban bebizonyítsuk, hogy régi barátok voltunk), de majdnem minden kis­asszony zárdában neveltetik és anyjuk nincs körülöt­tük. Vannak más eszközök a magány élénkítésére. A helyek, a tárgyak majdnem úgy társunkul szegődnek, mint az emberek. Miért nem csinálsz magadnak pél­dául, mint én, egy növénygyűjteményt ? Ha akarod, oda adom neked egyik kutyámat. Oda kölcsönzöm könyveimet. Nem mertem neki megmutatni a vérző sebet szívemen, atyámról beszélni; attól féltem, nehogy őszinteségében megfeddjen azért, hogy mindenek fö­lött szeretem és hálátlannak, bizarrnak ítéljen. Azért ezt válaszoltam: — Te nem értheted . . . Én a legszerencsétle­nebb teremtés vagyok e világon. Ő vállát vonta. — Kinek van joga ezt mondani ? Mit tudsz te a mások bajáról ? Midőn atyám, midőn nővéreim el­hagytak bennünket, fiatal korom daczára éreztem, hogy mit vesztettem el; de, a­helyett, hogy magamra gondoltam volna, gondoltam anyámra és arra, hogy vigasztaljam őt, ezt kell mindig tenni, a bánat, me­lyet mi mindenkiénél nagyobbnak tartunk, mert ben­nünket ért, semmi sem összehasonlítva mások kegyet­lenebb bánatával. Nagy szerencsétlenséged az, hogy nagyon elérzékenyedsz, és, — haragudni fogsz ha mondom — hogy nem szereted eléggé anyádat. — Félek tőle! — Tehát szigorú? És nekem úgy tetszik, hogy ha anyám szigorú volna, én annyira szeretném, hogy kénytelen volna engedni. — Te is önzőnek hiszesz engemet? — Én mondtam-e ilyesmit, mondá élénken György ; te többet érsz, mint én, nem akarlak meg­­lec­kéztetni; én csak elégedettnek akarnálak látni. Ezért feledj a lehetőségig és mindenek előtt remélj! Mi még gyermekek vagyunk, előttünk még a világ! — De nem, mert apáczává kell lennem! György erre oly lázasan kezdett kaczagni és kaczagása oly ragadós volt, hogy magam sem állhat­tam meg, hogy ne nevessek, így kényszeritett, hogy magam magamat gúnyoljam. Vagy lementünk a kis folyó partjára vagy együtt zenéltünk. Ő már kitűnően hegedült és rám fogta, hogy én nagy zeneművész va­gyok. Ebben az időben elfelejtettem, hogy megfogad­tam, hogy én is követ vájok könyeimmel, mint sz. Odil. A távollétnek e hónapja jól telt el, elvittek Strassburgba, a­hol megmutatták a bámulatos szé­kesegyházat, mely már távolról foglalkoztatta kép­zelő tehetségemet. Bemutattak Owaldné számos ba­rátjának, és az általános jóakarat lassanként némi önbizalmat öntött belém. Midőn visszatértem anyám­hoz, át voltam változva­ nevetni, beszélni mertem és arc­om virágzó egészséget lehelt. Anyám egyszerre boldog és szomorú lett, boldog, mert nem kellett többé miattam remegnie, szomorú ama világi eszkö­zök miatt, melyek e hirtelen változást előidézték. A következő években elég gyakran mentem Obemaibe. György pedig a zárdába jött. Hohen­­burgból mindig egy kis kozák-lovon jött, a­melyen nagyon büszke tartásúnak találtam, és midőn a kis kozák-ló a fasorban ugratott, a türelmetlenség és öröm remegését éreztem. György látogatásai nagy­ban akadályozták a kápolnába járást. Maga anyám is felvidult ötletem­; az apáczák, a­kik látták, egész gyermekesen szerették. Anélkül, hogy valaki meg­akadályozott volna, ez módjára, a legkülönösebb hegyi utakat tettük meg; azután, midőn a tél beál­lott, a könyvtár szolgált menhelyül. György az egy­ház könyvei között felfedezett néhány régi lovag­regényt, melyeket félig az egerek kivágtak, és a­melyeknek tökéletes megértésére magyarázó szöveg lett volna szükséges. Mi élvezettel olvastuk ebben a gothikus, magas bolthajtású szobában, melyben mint mondják, Gőthe ült, és egy középkori alchi­­mista készítette különös folyadékjait a nagy kan­dallónál, melyben a parányi tűz pislogott. Még hallom a tücsök gyönge hangját belevegyülni György hangjába, ki megismertetett Arthur király lo­vagjainak harczias és udvarias szokásaival, vagy Nagy Károly és paladinjan­­ak legendaszerű hős­tetteivel. Mind e bátrak, kiknek e tündérek is szolgáltak, annyira felsőbb lényeknek látszottak előttünk, mint a mi időnk egyszerű halandói, hogy nem szűntünk meg sajnálni, hogy nagyon későn jöt­tünk a világra. — Kell, hogy pályám a lehetőleg hasonló le­gyen a tévelygő lovagokéhoz, mondá György. Inkább szeretnék Quichotte, mint vidéki polgár lenni. — És míg a bezárt és üldözött herczegnők megszabadításában fogsz eljárni, válaszolok kissé gú­nyosan,arra nem fogsz gondolni ugy­e, hogy eloszlasd a varázst, mely engemet itt fogva tart ? — Eh! téged akkor már régen kiszabadított egy férj, ki innen messzire fog elvinni. Eddig még sohasem jutott eszembe, hogy ily esemény is előfordulhat életemben. — És ki fog engem nőül venni ? kérdeztem ha­ragosan. — Valami herczeg, kit a vadászat erre hoz, hisz látod, hogy minden kaland, a legzajosabb is így végződik. És ezzel ismét tovább olvasott. Tizenöt éves voltam, és a tanító közel volt ahhoz, hogy ifjúvá legyen; mindazonáltal nem volna igazuk azon csodálkozni, hogy nem éreztem irányá­ban valami romantikus hajlamot. A szomorú regény, melynek hőse atyám volt, jelentőség nélkülivé tette előttem az idylleket, melyek mulattatják a fiatal leányokat.Titkos elragadtatásom és gyöngédségem­ az alig látott és oly gyorsan elvesztett atyámon csügg­­tek, fájdalmam állandó volt, később e fájdalmaim Owaldné jótékony befolyása következtében enyhül­tek, és a pokoltól való félelem által keletkezett fa­natizmus nem vegyült többé gyermeki bálványozá­somba. Csak egyszer volt közöttem és György között oly jelenet, mely a szerelem hajnalához hasonlított; azóta sokszor visszaemlékeztünk rá. Azon a tavaszon néhány hetet töltöttem Obemaiben a rendes testvéri barátságban. Ő visszakísért a zárdába,miután anyja valami által akadályozva volt abban, hogy elkísérje. Beesteledett, illatos, hűvös este volt; az erdő homá­lyában a sz. János bogárkák, mind megannyi fény, mozogtak a hódító illatban; az ibolya, a gyöngy­virág, a kis kék szegfű a május első pompájá­ban virágoztak. Mind megismertük e növényeket illatukról, anélkül, hogy láttuk volna őket, mert a homály alig engedé, hogy a nyír- és bükfák levelei átlátszanak a fenyőkéin. A fűrészelők és a huták zaja lecsendesült, a távoli zsilip nem mormogott már, és a zárdából nem lehetett egyebet látni, mint néhány mozgó világot, mindmegannyi bolygó­tüzet. A lovak gyorsan haladtak és patkóikkal vájták a vöröses föl­det. Azonban csakhamar leszálltunk, hogy gyalog folytassuk utunkat. György karját nyújta és segített az avaron mentünkben kikerülni a köveket, de egyi­künk se szólt a másikhoz. Öntudatlanul el voltunk ragadtatva az éj, a tavasz és a nagy csönd szépsége által. Gyakran ugyanazon állapotban ugyanazon he­lyekre értünk, a­nélkül, hogy ugyanazt éreztük volna. Kezemhez közel éreztem társam szívdobogását; az enyém ok nélkül elérzékenyedett, a megkezdett sza­vak elhaltak ajkainkon. Én küzdöttem le először ezt az egyszerű zavart, vagyis inkább én változtattam meg. Képtelen vagyok megmondani, hogy mikép kezdtem atyámról beszélni, de az új érzelmek, me­lyek ellen küzdeni hiába kísérlettem meg, hirtelen és önkénytelen bizalmasságban törtek ki. György gon­dolkozva hallgatott meg. Nem tudom, hogy mit tud­hatott már atyám felől; úgy látszott, hogy nem cso­dálkozik, nem intézett hozzám sem kérdést, sem el­lenvetést; csak mikor befejeztem beszédemet, keze­met könyektől nedves arczához emelte és megcsókolt»» (Folyt, köv.) bátorságot vettünk azt mondani: »Anglia ezt vagy azt megtűrni és megengedni nem fogja.« azt felelték nekünk, hogy Anglia erre nem képes, ha akczióra kerül, majd elbukik. De midőn Anglia szavát tett kö­veté­s bebizonyította, mit kész tenni, ha a körülmények megkívánnák, szívesen megadták neki az illő helyet a hatalmak tanácsában. Az ellenzék egyebet sem tesz, mint rosszul; ha az angol nép hinne neki, már régen fel kellett volna lázadnia, de erről szó sem lehet, mert a konzervatív többség rendületlenül áll. Mindamellett a kormány nincs gond és kínos csalódások nélkül. Mindenkinek rokonszenveznie kell ama hősök sorsával, kik a legutóbbi kabuli hírek sze­rint mindnyájan a fanatikus düh kitörésének estek áldozatul. Mint vitéz és elszánt angolok haltak meg, méltók ama hősökhöz, kik maradandó és felejthetet­len szolgálatokat tettek a birodalomnak. Anglia nem fogja feledni Cavagnari őrnagyot, ama kiváló tisztet, kinek annyi hálával adósa. Többet egyelőre alig mondhatok. Előbb be kell várni a részleteket.« Bécs, szept. 11. (Saját levelezőnktől.) A A Plevjéből tegnap vett hírek szerint az okkupáló csapatok oda megérkeztek. Csak egy haj­szálon függött, hogy összeütközésre nem került a dolog katonáink s a török katonaság közt. A török parancsnok a porta egy rendeletére hivatkozott, mely szerint egy anatóliai zászlóaljjal helyőrségül Taslid­­zában kell maradnia. Idézte továbbá az egyezmény határozatait, mely a portának megadja a közös meg­szállás jogát. Kilics tábornok ellenben Huszni pasa azon határozott nyilatkozataira hivatkozott, hogy a török csapatok az osztrákok által okkupálandó helyeket haladéktalanul ki fogják üríteni. Midőn Kilics tá­bornok kijelentette, hogy szükség esetén erőszakot fog a gőgös Mustafa pasa ellen alkalmazni, a török szabad kezet nyújtott az osztrákoknak. Mint illetékes forrásból értesülök, Mustafa pasa magatartását vagy az okozta, hogy Konstantinápolyból nem kapott köz­vetlen utasításokat, vagy az, hogy a vett parancso­kat tévesen magyarázta. Kevéssel az okkupáczió kezdete előtt a bé­csi kabinet a portánál kívánatosnak nyilvánította, hogy az osztrák csapatok által okkupálandó helye­ken a török helyőrségek egyelőre meghagyassanak, hogy a török csapatok azonnali távozása az osztrá­kok megjöttekor ajtót ne nyiss­on az anarchiának. A plevejei táviratból most az tűnik ki, hogy Kilics tá­bornok és Mustafa pasa a bécsi kabinetnek ezen a porta által helyeselt óhajáról vagy nem bírtak tudo­mással, vagy oly hiányos utasítást kaptak ez ügyben, mely érthetővé teszi a ridegséget, melylyel a két fő­tiszt kölcsönösen ragaszkodott jogához. Budapest, szept. 12. A két kanczellár közötti viszályról ma több újabb részlet jön napfényre. A S o 1 e i 1 leleplezései, melyek eddig nem c­áfoltattak meg, világosan mutatják, hogy a viszály mily nyomós politikai indokokon alapszik. Gor­­csakoff pánszláv tervei s franczia rokonszen­­vére Bismarck bg a monarchiánkhoz való szoros­ csatlakozással felelt s az orosz körö­ket semmi sem keseritheté el annyira, mint Bismarck e lépése, mely az orosz féltékeny­séget kelté fel. Többfelől jelentik, hogy a német s orosz császárok között közvetlenül tárgyalások folynak, melyek czélját az képezi, hogy a kanczellárok közötti viszály elsimíttassék. Ha a kibékülés nem vezet czélhoz, nem lehetet­len, hogy Gorcsakoff valósítja régi tervét s visszavonul a diplomácziai pályáról, melyen hazájának oly sok szolgálatot tett. Az Afganisztánból érkező hírek, Angliára nézve, igen kedvezőtlenek. A fölkelés nagy arányokat ölt s az indiai császárságnak újabb háborúra kell előkészülnie. Az ágostai egyház egyetemes gyűlése. — szept. 12. A magyarországi evangélikus egyetemleges gyűlés folytatólagos ülését, a tegnap installált új fő­felügyelő Radvánszky Antal dr. ma reggel 8 órakor nyitotta meg. Győry Elek főjegyző felolvassa a tegnapi ülés jegyzőkönyvét, melybe C­z­é­k­u­s István a Kos­suth levelét is felvétetni kívánja, illetőleg annak fel­­említését a választásra és szavazatokra vonatkozó pontoknál. Gre­guly Lajos kimerítőbben óhajtaná jegyzőkönyvbe vétetni a Zsedényi emlékére vonat­kozó tényeket, különösen az elhunyt nagylelkű ala­pítványát. Miután a jegyző még néhány bejelentést felol­vasott, következik a főfelügyeleti jognak szabályozására vonatkozó miniszteri pontozatok tárgyalása. C­z­é­k­u­s István felolvassa a tiszai kerület következő határozatát: »Miután a közoktatási miniszter úr értekez­letet hívott össze, mely bizonyos általa, a fele­kezeti közép- és felső­ iskolák feletti legfőbb felügye­leti jog gyakorlásának módjáról kidolgozott s a pro­testáns főgondnokokkal és egyházkerületi felügye­lőkkel közlött pontozatok fölött nézetét és vélemé­nyét kifejezze, a gyűlést megelőző értekezletben álta­lánosan nyilvánult kívánság folytán, a jelzett pontoza­tok felolvastattak. A gyűlés sajnálattal vette, hogy a közoktatási miniszter úr, kinek egyház-iskolái autonóm szerke­zetünket ismernie kell, a legfőbb felügyeleti jog gya­korlása módjának meghatározása iránt, a rendes útnak mellőzésével, nem a jogosult testületek útján kívánt be véleményt, de azoktól, kik az egyház létér­dekeit érintő oly fontos ügyben, csak az egyházke­rületek meghallgatása után és azoknak meghallgatá­sára nyilatkozhatnak jogérvényesen. A gyűlés aggodalmát még növelte a miniszter úrnak a pontozatokban világosan nyilvánuló túlter­­jeszkedési törekvése, mely a főfelügyeleti jog gyakorlása c­ímén, attól lényegesen eltérő be­­avatkozás létesítését helyezi sajnos ki­látásba. Mert valóban, a gyűlés nem képes megérteni és belátni, mi indíthatta a közoktatási miniszter urat arra, hogy oly körülmények és viszonyok között, milyenekben egyházunk és iskoláink csaknem egy évszázad óta állottak az államhoz s állanak ma is, szükségét lássa autonóm állásunkat fenyegető oly intézkedések behozatalára, melyeket sem egyházi hatóságaink eljárása, sem tanodáink magatartása, sem az azokban folyó tanításnak eredménye nem igazol, úgy hogy a pontozatok kitűzésében nem láthatunk egyebet, mint sajnos kísérletet a nyu­galomnak és békének megzavarására, melyet a főfelügyeleti jog gyakorlásában, az állam és az egy­ház között törvény és zavartalan gyakorlat szente­sített. Kifejezi a gyűlés sajnálatát a fölött is, hogy a közoktatási miniszter úr kevés bizalommal látszik egyházunk kormánya iránt viseltetni, holott közéle­tünkben teljes nyilvánosság uralkodik s a magas kormány minderről nemcsak tudomást szerezhet ma­gának, de általunk is jegyzőkönyvek, jelentések, ki­mutatások beterjesztésével rendesen és mindenről értesittetik, — s épen a nemrég lefolyt idők eseményei meggyőzhették arról, hogy egyházunk legtávolabbról sem hajlandó oly mozgalmakat megszenvedni, me­lyek hazánk érdekeivel ellenkeznek, — mozgalmakat, melyek tápot és ápolást találtak oly helyekről is, hol orvoslást az állam igen is, de egyházunk nem hozhatott; miért is egy-két vakmerő, de megtorlott kísérlet miatt tanodáink autonóm állását szűkebb korlátok közé szorítani akarni, nem érdemlett bün­tetés gyanánt volna tekintendő. Miután azonban most, midőn tanodáink autonóm állását veszélyeztetve látjuk, elevenebben, mint más­kor érezzük, hogy az egyház az iskolának ápoló édes­anyja, az iskola viszont, a mellett, hogy az egyház­nak édes gyermeke, annak egyszersmind éltető for­rása : tiltakoznunk kell minden oly törekvések ellen, melyek a kormány főfelügyeleti jogát, a­ protestáns hitfelekezetek törvény által biztosított jogainak meg­szorításával szükségtelenül kiterjesztenék ott,hol a ta­nodák minden terhét és költségeit, az államnak, a je­len zilált pénzviszonyok és növekedő adóssági terhek mellett különben sem remélhető — minden segélye­zése nélkül, egyedül az egyház viseli. Lehetetlen ily eljárásban módot és eszközt nem látnunk annak el­érésére, hogy a közoktatásra fordított százezrek nyom nélkül elenyészszenek, s a nemes áldozatkész­séget részvétlen apathia váltsa fel. Nem hagyhatjuk egyébiránt említés nélkül azt sem, hogy hazánkban egyházunknak külön létalapja, joga és viszonya van az államhoz, s méltán követel­heti és elvárja, hogy még a törvényhozás is bölcs ta­pintattal fontolóra fogja venni ez állást, hogy a tör­vényhozási többség is tiszteletben fogja tartani és érintetlenül hagyni a számla kisebb hitfelekezetnek oly jogait, melyeket hazai törvényeken kívül garan­­tírozott békekötések is biztosítanak, s nem engedni, hogy törvény által oly feltételeket szentesítsen, me­lyek a protestáns egyház tanügyét lehetetlenné tegyék, vagy oly főfelügyeleti módot hagyjon jóvá, mely a hazára is többször üdvösnek bizonyult auto­nóm joggyakorlaton csorbát ejtsen. De némán elhallgatni s tiltakozás nélkül eltűr­­ni nem lehet azt sem, hogy ott, hol közoktatási tör­vény nincs — hol a tanrendszer szempillantatnyi sugallatok alatt keletkezik és változik, — hol folyto­nos experimentácziók között ma égig magasztalt in­tézkedés holnap már mással, mint eszményileg egye­dül helyessel cseréltetik fel, — hol az állam és egy­ház közötti szabályozás oly pium desiderium, mely­nek valósulását épen a kormány hátráltatja, — hol a hitfelekezeti viszonyok a jogegyenlőség áldását még folyvást nélkülözik, hogy ott a főfelügyeleti jog a protestáns tanodákban a pontozatokban közzé tett alapon szabályoztassék, mert attól kell tartanunk, hogy ily eljárás autonóm s­zabadságunk megsemmi­­sítére vezet. S e szabadságot, a­mint apáinktól vettük, utó­dainknak is sértetlenül átadni minden erővel töre­kednünk kell. a vérnek, küzdelemnek és hosszú szenvedésnek árán szerzett ama szabadságot, mely egyház-iskolai jogainkat, minden veszélyes beavatko­zás ellen épen ez által biztosítja, hogy az evang­­iumi egyháztest törvényes hatóságai által mind egyházi, mind iskolai rendszerének szabályozására tett és szentesitett intézkedései, — a királyi Felség főfel­ügyeleti jogának épségben tartása mellett, — állami­lag is teljes érvénynyel bírnak. Ennélfogva tiltakoznunk kell legkivált és fő­képen az ellen, hogy hasonló törvény a protestáns hitfelekezetek meghallgatása és észrevételeik figye­lembe vétele nélkül alkottassék, tiltakoznunk kell minden oly beavatkozási kí­sérletek ellen, melyek a mellett, hogy az állam érde­kében fölöslegesek, a hitfelekezetek autonóm jogait illuzóriussá, intézeteik fenntartását és fejlesztését pedig saját alapon lehetetlenné teszik. Hogy pedig ezen határozatunknak érvény­sze­reztessék, az egyetemes gyűlésre menendő képvise­lőink azzal bízatnak meg, hassanak oda, hogy az egyetemes gyűlés is hasonló szellemben preczizírozott határozatot hozzon s azt felterjesztés kíséretében a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak is tudomá­sára hozza.­ A zajos éljenzéssel fogadott határozat felolva­sása után C­z­é­k­u­s Istvá a maga részéről kijelenti, hogy ő nem tartja elegendőnek pusztán a határozat­­hozatalt, hanem kéri a főfelügyelőt, hogy szükség esetén a sérelmi bizottság által az országgyűlés elé terjesztendő memorandumot dolgoztasson ki, és eset­leg rendkívüli egyetemes gyűlést hívjon össze. (He­lyeslés.) Karsay Sándor Dunán­túli szuperintendens jelenti, hogy az ő egyházkerülete a lényegre nézve azonos tiltakozói határozatot hozott a tiszai kerületével. (Éljenzés.) G­e­d­r­­­y Lajos Dunán inneni szuperintendens azt mondja, hogy a kérdéses pontokról nem birt sem­mi hivatalos tudomással. Ennél fogva e tekintetben nem is terjesztett semmit az egyházkerület elé. Az enquetre meghivatott ugyan, de mielőtt előre látta annak sikertelenségét, ott nem jelent meg. Kerülete helyeselte ez eljárását. Szeberényi Gusztáv bányai kerületi superintendens részt vett az enquéteben, de ott nem fejlődött ki eszmecsere, miután a jelen­levők egyáltalában nem akartak a kérdéses pon­tokra nézve nyilatkozni. A bányai egyházkerü­let azt a határozatot hozta,hogy a­ kormánytól a 1848: XX. t. sz. teljes életbe léptetése, az állam és egyház közti viszony szabályozása és a hitfelekezetek közötti jogegyenlőség behozatala kérelmeztessék. C­z­é­k­u­s István abban a nézetben van, hogy ha e tíz pont nem is közöltetett hivatalosan, annak mégis hivatalos színezete van; ez nyilvános dolog, az egész ország tudja, azért tudomásul kell venni, és ideje korán a védelemről gondoskodni. R­a­d­ó Kálmán örömmel konstatálja, hogy mind a négy egyházkerület tiltakozik ama pontoza­tok ellen, melyek megtámadják az egyház autonómi­áját. A kormány a szuperintendenseket és köz­­fel­ügyelőket nem mint magánembereket hívta meg az enquetre. Különösen üdvözli a tiszai egyházkerüle­tet, mely férfias szavakkal tiltakozott ama m­e­­r­é­n­y­l­e­t ellen, melyet a kormány az egyház autonómiája, szabadsága ellen elkövetni szándék­szik. Indítványozza, hogy a sérelmi bizottság uta- Biztassék, hogy megtegyen mindent, nehogy az au­tonómia csorbát szenvedjen az alkotmányos korszak­ban, a­melyet az egyház meg tudott védeni az abszolút korszak alatt is. (Helyeslés.) Szontagh Bertalan szerint nagyon fontos és lényeges az, a­mi a pontozatokban foglaltatik, mert ezek korlátozzák, konfiskálják az egyház autonóm szabadságát. Indítványozza, hogy tegyék magu­kat érintkezésbe a reformátusokkal. (Helyeslés: az ülésen jelenlévő Ball­agi Mór fel­kiált : Elfogadjuk!) Miután még a felügyelő, Bánó, Bierbrunner, Prónay dr. a sérelmi bizottság összeállítása iránt röviden felszólaltak, határozatba ment, hogy elfogad­tatván a tiszai kerület határozata, utasíttatik a sérel­mi bizottság, hogy e határozat értelmében járjon el, ha szükséges, intézzen memorandumot az országgyű­léshez és a főfelügyelő hívjon össze rendkívüli egye­temes gyűlést. A sérelmi bizottság a főfelügyelő elnöklete alatt a kéz­­felügyelőkből, a szuperintendensekből, továbbá Bánó József, Fabinyi Theofil, Szontagh Pál, Takács Lajos, Feszt Imre, Hunfalvy Pál, Doleschall Sándor, Győri Vilmos, Szontagh Bertalan, Batizfalvy István, Radó Kálmán és Osztrovszky megválasztott tagokból alakíttatott meg. Ezután következtek a folyó ügyek. Különfélék. — szept. 12. (A hivatalos lapból) Ő Felsége szeptember 3-án Bruckban kelt legfelső elhatározásával, Neuwirth Károly nyugállománybeli honvédőrnagynak, a czimzetes alezredesi jelleget díjmentesen adományományozta. Szende Béla, s. k. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, Ellinger Titus herczegfalvi plébánost Vájta, Alap, Alsó-Szentiván, Ba­­racs és Kis-Apostag községek számára ideiglenes iskolalátoga­tóul nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, Ficker Adolf felső-kapniki Állami elemi népiskolai ideiglenes minőségű vezértanítól, állomásán végleg megerősítette. A kas­sai m. kir. pénzügyigazgatóság, Dudinszky Ödön kezelési gya­kornokjelöltet, kezelési gyakornokká nevezte ki. A soproni m. kir. pénzügyigazgatóság, Zala Lajos fővámhivatali gyakor­nokot, Zala-Egerszegre IV-ed osztályú ideiglenes adótisztté nevezte ki. — Kohn Izidor bajai lakos vezetéknevének »Er­délyiére, Beach Zsigmond fővárosi lakos vezetéknevének »Halmaiéra kért átváltoztatása megengedtetett. — A földmi­­velés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. miniszter, f. évi 22,830. sz. a. kelt rendeletével Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megye területéhez tartozó Örkény községnek megengedte, hogy ott szerdánként hetivásár tartassák. Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun me­­gyébe kebelezett Úri községben f. é. szeptember hó 15-én pos­tahivatal lép életbe, mely naponként egyszer küldöncz-gyalog­­postajárat által a gombai postahivatallal lesz összekötve. (Ő F­e­l­s­é­g­e), a báró Baldácsi Antal fővárosi III. hadastyán betegsegélyző és temetkezési egylet­nek, kétszáz forintnyi segélyösszeget adományozott. (József főhig) tegnapelőtt volt Nagyvára­don. A főrig Lipovniczky püspök vendége volt. A hadgyakorlat tegnap ment végbe. (A montenegrói fejedelem), ki már bírja a Lipót-rend nagy keresztjét, Bécsben jelenléte alkalmával az István-rend nagy keresztjét nyerte. A fejedelem első hadsegéde a harmadik osztályú vas­korona rendet kapta, a második hadsegéd egy gyé­mánt gyűrűt ő Felsége nevének kezdőbetűivel. A fe­jedelem az udv. tiszteknek a Danilo rendet oszto­gatta. A fejedelem tegnap utazott el Bécsből Cet­­tinjébe. (Személyi hir.) Szende Béla miniszter a mai reggeli vonattal Bécsbe utazott. (Kovatsik József) b.-gyarmati ev. tanító szept. 1-jén érte meg negyven éves működésének jubileumát, mely alkalomkor őt küldöttségileg üd­vözölték. (V e r n e u i 1), a magyar kincstári ménesek uj szerzeménye, megérkezett Kisbérre.

Next