Pesti Napló, 1879. december (30. évfolyam, 288-313. szám)

1879-12-03 / 290. szám

290. szám. Budapest, 1879. szerda, deczember 3. 30. évi folyam. Szerkesztési Irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeszt­őséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI MPLÓ ESTI KIADÁS­I21Sfla:ezéri feltételek* Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli is esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 8 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár esély napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetéseit szintúgy mint előfizetések a­­Pesti HS Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­­tere, Ath­enaeum-épü­let, küldendők. A Pesti Napló táviratai. Moszkva, decz. 1 este. A midőn a czár már itt a városban volt, egy második még útban levő udvari vonaton, robbanás következtében, baleset tör­tént. Egy márkakocsi a levegőbe repült. A vonat sze­mélyzete közül senki sem szenvedett sérülést. Moszkva, decz. 3. A czár megérkezése alkal­mából tegnap este 11 órakor ünnepélyes felvonulás volt a Kreml-palotában. A császár megérkezése előtt az udvari marsal felolvasta a tegnapelőtti iszonyú katasztrófa hírét. A jelenlévők meg voltak ré­mülve. Nemsokára általános örömrivalgás és »hur­rah« kiáltások hangzottak fel. A czár éjfél után jelent meg a György-teremben és a midőn elfogadta a vá­ros képviselősége által nyújtott sót és kenyeret, a kö­vetkező beszédet mondotta: »Uraim! Örvendek, hogy önöket viszontlátha­tom, és megemlékszem hűségök és ragaszkodásuk ama jeleiről, melyeket az ápril 2-ki sajnos esemény alkalmából irányomban tanusítottak. Oroszország minden részéről érkeznek hozzám ilyen nyilvánítá­sok. Önök már bizonyára hallották a tegnapi ese­ményt. Isten engem megmentett, s mindazokat, kik velem utaztak. Oroszországért aggódva, a gond­viselés életemet megtartotta. A lázadó szellemet ki kell irtani. Önökhöz uraim és minden jó érzelmű polgárhoz fordulok azon felhívással, hogy közreműködje­nek a baj kiirtásán, mely már gyökeret vert; felhívom egyszersmind a szülőket, hogy oktas­sák gyermekeiket és vezessék őket a jó és igazság útjain, hogy ne gonosz emberekké, hanem hasznos férfiakká és Oroszország hű polgáraivá váljanak!« A beszédet lelkesültséggel fogadták. A­ csá­szár valószinüleg holnap utazik Pétervárra. Berlin, decz. 3. A Nordd. alig. Ztg. egy po­­seni távirata szerint konstatálva van, hogy Varsó­ban mint általában Orosz-Lengyelországban a mar­havész mindinkább terjed; ennélfogva azt hiszik, hogy porosz részről a katonai határzár fog elren­­deltetni. "Washington, decz. 2. A szenátusban és a kamrában azt indítványozták, hogy a kormány vegye pártfogása alá a Nicaragunai csatorna­építő társa­ságot. A kamrában indítványozták továbbá, hogy a jelenlegi ülésszak folyama alatt ne változtassék meg a fenálló érczpénzről szóló törvén­yeket; ez az indít­vány kiadatott a bizottságnak. Budapest, decz. 3. (Londonból) Írják nov. 29-ről . A tegnapi napon Gladstone pihenőt tartott, talán, hogy más erősödéseihez előkészüljön, de talán — mint egy lap tréfásan megjegyzi — szánalomból a munkával túl­­halmozott távirda-tisztviselők s a közönség iránt. De azért egészen tegnap sem pihent. Rövid beszédet in­tézett egy küldöttséghez Leithból, mely városban 125 évvel ezelőtt Gladstone atyja született s megjelent lady Roseberry szalonjában, hol ő volt központja a nagy társaságnak. Közönséges halandónak ez is elég lett volna egy napra. De Gladstonenál ez csak pihenő s hí­ szerint legközelebb ismét igen sok városban készül szónokol­ni. Csaknem hihetetlen a lelkesedés, melylyel a skó­tok az utazó Gladstonet mindenütt fogadják. A leg­kisebb falu is fel van díszítve, mikor átutazik rajta. A konzervativok nem igen szeretik a dolgot s ellenszer­ről gondoskodnak. A jövő hóban Sir Stafford North­­cots pénzügyminisztert Leedsbe várják s ez alkalom­mal ők is nagy tüntetést akarnak tartani. A rende­zők mindent elkövetnek, hogy Beaconsfieldet is rábír­ják, jöjjön el Leedsbe. De nagyon kérdéses, hogy a nemes lord megteszi-e nekik ezt a szívességet ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Aglája kisasszony. — Regény. — Irta: Bármiére 3?ál. XII. Marczel barátot talál. (Folytatás.) — Más ember mindezek hallatára felszökött volna, hogy odarontson e nyomorult teremtés elég és lesújtsa — folytatá Eduárd némi szünet után. — Én mozdulatlanul, megsemmisülten ott maradtam helye­men, gyilkoló fájdalom szorította össze szivemet. Azt hittem, menten meghalok. Ilyen magasról ilyen mély­re bukni! Halálra sebzetten emelkedtem fel. Nehéz fejem szinte leesett a vállamra, mintha ittas volnék. Mikor atyámhoz jöttem, arczom olyan sápadt, olyan dúlt vala, hogy atyám megrémült. — Mi lett ? kérdezé. __Semmi, felelém szinte öntudatlanul. De testem görcsösen rángatódzott. __Ez lehetetlen! kiáltott fel. Valami bajod van. Gyorsan orvost­ kiáltá és csengetni akart. — Megállj, mondám neki. Minap nemde arra kértelek, engedd meg, hogy nőül vegyem X. kisasz­­szonyt ? — Igen, felelé atyám álmélkodva. _No hát nem akarom többé, nem én! semmi szin alatt! Feledd el, hogy valaha el akartam venni; szó se legyen többé róla ; hallani se akarok felőle. __De az isten szerelmére, mi lett ? _ Semmi. El fogok utazni, hosszú időre, még ma, egy óra múlva. Rögtön. Adj pénzt. Megígé­rem hogy írni fogok neked, de csak egy feltétel alatt: legjobb barátainknak se fogod megmondani, hol tar­tózkodom. Atyám látta, hogy sokat szenvedek, megígért mindent, amit akartam. Ő is bejött szobámba és se­gített becsomagolni mindent, mire szükségem volt. Olykor-olykor megállott és könyörgő pillantást vetett rám. Azt remélte nyilván, hogy közölni fogom vele a titkot, mely lelkemet nyomja, de szívem any­­nyira elszorult, hogy nem találtam szavakat. Bucsúzáskor nyakába borultam, keblemre szo­rítottam, mintha éreztetni akarnám vele fájdalmamat. Utánam nézett, láttam hogy szomorú. Már-már vissza akartam jönni, hogy elmondjak neki mindent, de a ma czinikus párbeszéd megint eszembe jutott és elsiettem. Három évig hordoztam mindenfelé ezt a vér­ző sebet, az idő nem akarta behegeszteni. Szen­vedtem, szenvedek és talán még sokáig fogok szenvedni. Ezért nem fogok én megnősülni, ezért nem törődöm a pénzzel. Nem azért vágyódom atyám he­lyére, mert haszontalan nyereményekre vágyódom, hanem azért, mert az üzlet lázában a foglalkozást, fájdalmam enyhítését keresem. — Hogy hogy, kiáltott fel Marczel, hát te még most is szereted ? Eduárd megdöbbent e kérdésre, mintha kígyó­ra hágott volna. Arcza eltorzult, és oly undort, oly utálatot fejezett ki, hogy Marczel megbánta kér­dését. — Tudod, hogy mi lett belőle ? kérdé. — Párisban van, most is szép, most is boldog, holnap találkozhatom vele. — És ha eszedbe juttatja esküdet ? — Csak nem meri! . . . — Ilyen nőtől kitelik minden. — Hát csak hadd jöjjön ! mondá Eduárd. De már nagyon is sokat foglalkoztunk ezzel az alávaló teremtéssel, folytatá. Beszéljünk egy kissé rólad, Marczel barátom. —Erre szükségem van, hogy szívem enyhülést nyerjen. (A legújabb nihilista per.) A Mirsz­­ky Leo és társai ellen több napon át folytatott tár­gyalásról írják nov. 29-ről Pétervárról. A tanuk ki­hallgatása közben ma igen zajos epizód merült föl. Golowint, az egyik vádlottat az elnök már a 27-iki tárgyalásban folyton mérsékletre volt kénytelen in­teni. Ma azonban a szegény ember rég magába fojtott fájdalma egyszerre rohamos kitörésre jutott. Midőn nejét kihallgatták, Golowin szívrepesztő hangon kiál­­tó: Mirszky, mért tett engem semmivé! Erre Mirsz­­ky fölállt s kijelentette, hogy sohasem látta Golowint. E megható epizódot csakhamar még zajosabb követte, melynek folytán az ülést föl kellett függesz­teni. Golowin védője, Kozsansky egy orvost, Litwi­­noffot hivatta tanuul, a­ki konstatálta, hogy Golo­win gyakran szenved ideges főfájásban, hogy egész szervezete a betegességig izgatott, sőt alapjában meg van rongálva. E szavakra Golowin fölugrott s azt kiáltá: Ezt ön mind hazudj­a! Az egész hallgatóság Golowinra néz, a ki gyönge hangon fölkéri az elnö­köt, engedj­e meg neki, hogy távozzék. Minthogy Semenczkaja Olga, egy másik vád­lott, szintén ájuldozni kezd, az elnök az ülést egy órára felfüggeszti s elrendeli, hogy a vádlottakat ne a börtönhelyiségbe, hanem az esküdtek termébe ki­sérjék át. Mirszky Golowinhoz lép, segélyére akar lenni s bátorító szavakat intéz hozzá. Vádlottaknak, hogy az esküdtek termébe juthassanak, az egész tör­vényszéki termen végig kell menniök. Olga lassan, de idegen segély nélkül megy ki. Az egészen össze­esett, lehajlott fővel vánszorgó Golowint Mirszky részvevően támogatja és bátorítja. Alig értek vád­lottak a mellékterembe, onnan egy tiszt rohan ki s orvost keres, mert Golowin elájult. Egy egész óráig tartott, míg Golowin magához tért, mire a tárgyalás folytattatott. Esti 10 órakor mondta el Alexandrov állam­­ügyész vádbeszédét, mire a tárgyalás folytatása mai napra halasztatott. A tárgyalás folyamában egy má­sik inczidens is nagy rémületet keltett. Egyszerre egy lövésszerű durranás hangzott. A hallgatóság megijedt, de mint kitűnt, ok nélkül. A durranást egy palac­k pálinka kibontása okozta. Nagy derültséget keltett egy 12 éves fiú vallomása, ki elbeszélte, hogy az egyik vádlottal Beklemiseffel ostáblát játszott s nagyon boszankodott, mert Beklemiseff meg akarta őt csalni és hamisan játszott. így váltakoztak a tör­vényszéki drámában a megható és vidám jelenetek. Tisza Kálmán és a főváros. — decz. 3. Tisza miniszterelnök ma vette át az új város­háza közgyűlési termében, a főváros által a Duna-sza­­bályozás ügyében a kormányhoz intézett feliratot. A bizottsági tagok a legnagyobb érdeklődést tanúsították az aktus iránt és majdnem teljes szám­mal jelentek meg. El voltak határozva a miniszterel­nököt, ki a felirat átvételére a polgárság körébejött, udvariasan, de hidegen fogadni. De néhányan elég tapintatlanok voltak és a polgárság hangulatát a való­dinál másnak akarták feltüntetni; éljenezni akarták a miniszterelnököt. A fővárosi bizottság ez éljenek ellen tiltakozott, és élénk pis­zegetéssel utasította csendre az éljenzőket. Mély csend uralkodott, mi­dőn Tisza Kálmán az emelvényre lépett. A köz­gyűlés tagjai felálltak, állva hallgatták végig a főpolgármester üdvözlő beszédét, ennek erélye­sebb passzusait, melyek a főváros érdekeit han­goztatják, zajosan megéljenezték és midőn a főpol­gármester bevégezte beszédét, zajos felkiáltások hang­zottak : »Éljen a főpolgármester!« Ezután Tisza Kálmán beszélt; hatásra szá­mított szavait, ígéreteit, frázisait tartózkodó gyenge éljenzés követte, és midőn a miniszterelnök beszéde végeztével távozott, mély csend uralkodott, senki se merte azt egy-egy éljennel megszakítani, nehogy el­lentüntetést provokáljon. Az egész jelenet következőleg folyt le. A bizottsági tagok már 9 órakor kezdtek gyü­lekezni, miután Ráth Károly főpolgármester a tago­kat 9 órára előértekezletre hívta meg. Az előértekezletet Ráth Károly főpolgármes­ter nyitotta meg; hangsúlyozta, hogy a miniszterel­nök úr a fővárosi bizottság testületi küldöttségét nem kívánta Budára fárasztani és idejött, hogy itt fogadja a főváros küldöttségét. Néhány bizottsági tag, élü­kön Busbach úr, megkérték szólót, hogy ezt az előér­tekezletet hívja egybe a fogadtatás részleteinek meg­állapítása végett. Előadja tehát, hogy a minisztert mikép fogja fogadni és felszólítja a tagokat, hogy ne­­táni indítványokat terjesszenek elő. Busbach Péter arra utal, hogy a fővárosi bizottság itt mint küldöttség van együtt, és a küldött­ségek előre szokták megállapítani vezetőjük beszédét. Szükségesnek vélné tehát, hogy a főpolgármester mu­tass be a beszédet, melylyel a minisztert üdvözölni fogja. Ráth főpolgármester kijelenti, hogy ő a köz­gyűlés megbízásából üdvözli a miniszt­et, állása, múltja és eddigi szereplése kezességet nyújtanak az iránt, hogy beszéde a főváros érdekeinek, a közgyű­­lés­ intenc­ióinak meg fog felelni. (Élénk helyeslés.) A bizottság nem találta szükségesnek a beszéd bemutatását és a főpolgármester az értekezletet be­fejezettnek nyilvánító. Körülbelül félórai szünet következett. Ezalatt folyvást gyülekeztek a bizottsági tagok, úgy hogy 10 órára teljes számban voltak együtt és a közgyűlési terem zsúfolásig telt meg. A karzatot köröskörül számos közönség lepte el; polgárok, tisztviselők és nők foglaltak ott helyet. Pont tíz órakor megérkezett a miniszterelnök fekete szalonöltözetben. A lépcsőnél Ráth főpol­gármester üdvözölte, a közgyűlés társalgó termének ajtajánál pedig Kapermayer polgármester. A miniszterelnök belépett a közgyűlési terem­be , néhányan éljeneztek neki, de csakhamar p­­­s­z­­szegéssel csendre utasították ezeket és Tisza Kálmán mély csend közepette ment fel az elnöki emelvényre. Ott jobbján a főpolgármester, balján Kamermayer polgármester foglaltak helyet. A pol­gármesterek frakkot viseltek, a főpolgármester ér­demjelét is. A tanács többi tagjai nem az elnöki emelvé­nyen foglaltak helyet, az elnöki asztalról már eleve leszedték az ott levő írószereket, mivel a főpolgár­mester hangsúlyozta, hogy ez nem közgyűlés. Az egész gyűlés felállott és állva hallgatva végig a főpolgármester üdvözlő beszédét, mely így hangzik: Nagyméltóságú miniszterelnök úr! Kegyelmes uram! Budapest főváros törvényhatóságának bizott­sága legközelebb, múlt november hó 26-án, rendes közgyűlést tartván , ez alkalommal tárgyalás alá vette a Dunaszabályozás ügyében kiküldött bizott­mány jelentését, és a tanácsnak javaslatát, a külföldi szakértők által a fővárosi dunaszabá­lyozás felől adott véleményre vonatkozólag, és az ügy rendkívüli fontosságához méltó higgadt s ko­moly tárgyalás után azon egyhangú határozatban állapodott meg, hogy ezen nemcsak a fővárosra, ha­nem az egész magyar hazára nézve életkérdést ké­pező ügyben az összkormányhoz egy felirat intéztes­­sék, és hogy ezen felirat nagyméltóságodnak, mint kormányelnöknek, testületileg átnyújtassék , —en­­gemet tisztelvén meg a közgyűlés azon kitüntető megbízatással, hogy a fővárosi bizottság­i tanács élén a jelzett felíratott nagyméltóságod kezeihez szolgáltassam. Nagyméltóságod értesülvén a törvényhatósági közgyűlés ezen egyhangúlag hozott határozatáról, kijelenteni méltóztatott, miszerint nem kívánja a fő­városi bizottság és a tanács összes tagjait ily zord időben a várba felfárasztani, hanem személyes meg­jelenésével kegyeskedett törvényhatósági termünket megtisztelni, oly végből, hogy a fővárosnak az összkormányhoz intézett feliratát a törvény­hatósági bizottság s a tanács összegyűlt testületeitől átvegye. Fogadja nagyméltóságod mindenekelőtt ezen megtiszteltetésért, ezen kegyes intézkedéséért és ha­zafias elhatározásáért, melyet a főváros iránti jó­in­dulatának legbiztosabb zálogául tekintünk , hálás hatósági köszönetünk legőszintébb kifejezését , és ennek kijelentése után engedje meg nagyméltó­ságod, hogy tiszteletteljesen átnyújtsam azon felira­tot, melyben a főváros törvényhatósága, a múltak tapasztalatai és elismert legtekintélyesb szakértők egyhangú nyilatkozatai által igazolt aggodalmait és kételyeit adja elő a Duna szabályozási művek felett, — orvoslást s halogatás nélküli védelmet kérve a fő­város részére, az elárasztás veszélye ellen. Midőn az ország alkotmányos kormánya a fővárosi dunaszabályozás művét megindította, a la­kosság ezt örömmel fogadta, mert azt hive, s meg volt győződve arról, hogy a létesítendő művek által a kitűzött kettős czél,­­ a hajózás biztosítása s az árvízvédelem teljesen el fog érezni. Még az sem ingatta meg a lakosság hitét és bizalmát a szabályozási művek iránt, midőn ezeknek egy némelyike ellen szakértők által kifogásolt emel­tettek. De az 1876-iki szomorú tapasztalatok, s ezek­nek részbeni ismétlődése 1878-ban megingatták e bi­zalmat, és a lakosság és hatóság a kiállott nagy ve­szélyeknek okait keresve, azokat nem lelhette fel másban, mint csak abban, hogy a már létesített sza­bályozás, mint minden emberi mű, hiányokkal bír, melyeknek megszüntetése nélkül, nem lehet a fővá­rost az árvízveszé­ltől biztosítottnak tekinteni. A hatóság több ízben kijelölte azon módot, mely nézete szerint a hiányok orvoslására vezetett volna, kijelölte magukat a hiányokat is. De a hatóság nem volt oly szerencsés, hogy ag­godalmainak s kételyeinek alaposságáról töbszörös felirataiban meggyőzhette volna azon szakközegeket, kiknek feladata lett volna az aggodalmakat és kéte­lyeket, ha alappal nem bírnak, eloszlatni, ha alaposak, a hibát beismerni és helyrehozni. (Helyeslés) é­s a főváros éveken át bizonytalanságában hagyatva, arra volt, s van jelenleg is utalva, hogy saját erejéből, sőt ennek túlfeszítésével is védekezzék a fenyegető veszély ellen, azt sem tudván, vájjon nem teljesen hiába való-e minden igyekezete, minthogy a bajnak és vésznek főokait elhárítani nem áll hatalmában. (Igaz!) A magas kormány által a Tisza és Duna fo­lyamok szabályozási műveinek megvizsgálására meg­hívott elismert tekintélyű külföldi szakértők, fájda­lom, egyhangúlag alaposaknak találták aggodalma­inkat és félelmünket. Világosan, félremagyarázh­at­­lanul kijelentették azt, hogy a főváros az elárasztás veszélyének nagy mérvben ki van téve, s hogy a sza­bályozási munkák lényeges kiigazítást és kiegészítést igényelnek, megjelölvén azon módokat is, melyek a hibák elhárítására s a műnek kiegészítésére alkal­masak. Kegyelmes úr! Szeged elpusztult s az ország megdöbbent a veszteség felett, melyet a pusztulás okozott. Nincs szó, a mivel ki lehetne fejezni azt, hogy a főváros elpusztulása mily érzelmeket keltene, a haza minden igaz fiának, a világ minden műveit embereinek szívében. (Zajos felkiáltások: Igaz!) Nincs mérték, meghatározni az anyagi vesztesé­get, mely ily katasztrófa következtében az országot érné; nincs reménység arra, hogy azon szellemi és anyagi kincsek, melyek ily nagy rés­zen megsemmi­sülnének,évtizedek alatt csak részben is pótoltathat­nának ! (Élénk helyeslés.) Pedig a magas kormány által meghívot­t külföl­di szakértők egyhangúlag ily sorsot jósolnak fővá­rosunknak, ha a szabályozási művek hibái azonnal­­ nem enyésztetnek, s hiányai nem pótoltatnak. A főváros törvényhatósága ily körülmények közt szent és elodáz­atlan kötelességének is­merte őszintén, nyíltan előadni aggodalmait, és azon kapcsolatos kérelmét, hogy nagyméltóságod kegyes­kedjék az ezennel tiszteletteljesen átadott feliratban híven és pontonkint előadott kívánalmakhoz képest, fővárosunk védelmére a szükséges munkálatoknak minden időhaladék nélkül leendő foganatosítása iránt magas hatáskörében intézkedni. Kegyelmes ur! Midőn az 1876-iki nagy árvize kor nagyméltóságod, a legnagyobb veszély idején, éjjeli órában, megjelent a főváros sorsa felett re­megve aggódó bizottság körében, s azon hazafias ke­belből fakadt nyilatkozatot téve, hogy »a főváros ügye az ország ügye« — a jelenvoltak, daczára a fenyegető irtóztató veszélynek, megnyugvást éreztek szívükben, s újult erővel fogtak nehéz munkáj­ukhoz. A főváros hatósága , polgársága élénken em­lékszik azon hazafias, azon biztató szavakra, s és ezért őszinte bizalommal és reménynyel fordul nagy­méltóságodhoz, kérve, hogy az átnyújtott feliratban foglalt indokolt kívánságokhoz képest hazánk fővá­rosa érdekében kegyesen intézkedni méltóztassék. (Élénk éljenzés. Halljuk!) Midőn a főpolgármester befejezte beszédét s az éljenzés elhangzott, Tisza Kálmán miniszterel­nök, láthatólag elfogulva s fátyolozott hangon kez­dett beszélni. Ezen elfogultság egész beszéde folya­mában észrevehető volt s csak a beszéd vége felé vált hangja biztosabbá. Beszéde igy hangzik : Tisztelt uraim! A főváros bizottságának tisz­telt tagjai! Miután a főváros bizottsága, tekintettel arra, hogy oly ügyről van szó, mely a fővárosnak minden egyes lakosát annyira közvetlenül érinti, el­határozta, hogy a kormányhoz intézendő fölterjesztés ne a rendszeres módon, de testületileg nyújtassék át; miután ezen esetben az indokot, mely a főváros bizott­ságát vezette, magam is helyesnek, alaposnak tartot­tam , úgy találtam részemről helyesnek, hogy ne a főv. bizottságát engedjem Budára fáradni, hol méltó elfo­gadásukra még csak helyiséggel sem rendelkezem, de vezéreltetve, ismétlem, az indokok méltatása által, kértem, hogy itt e helyen megjelenni szíveskedjenek, hol én is megjelenendek, átvenni a főváros felterjesz­tését. (Éljenek.) Most fogadják köszönetemet, hogy ily szép számban megjelenni szíveskedtek. A­mi a felterjesz­tést illeti, azt gondolom, nem várja senki, hogy én annak egyes pontjaira most azonnal nyilatkoz­zam. Nem hiszem azt sem, hogy czélhoz­ vezet­ne­­ fejtegetni azt, hogy a szabályozási munkálat miben, mennyiben, mi okon helyes, vagy helytelen. Elég tudnunk egyet, elég tudnunk azt, hogy az ez irányban döntő véleményt mondani hivatott szakértők nézete szerint arra, hogy a főváros, az egész országnak ezen legféltettebb kincse bizto­­síttassék, a szabályozási művön változtatásokat kell eszközölni. Én azt hiszem, nem a hibák mérve feletti vitat­kozás, de a főváros biztosítására szükséges intézke­dések megtétele az, a­mi közös kötelessége kormány­nak, fővárosnak és országnak. (Helyeslés.) Ezen néze­tet vezéreltetve, mint méltóztatnak tudni, a közlekedési minisztérium a város képviselői­nek is meghívásával már tartott is ezen ügyben ta­nácskozást. Úgy tudom, hogy az ezen tanácskozmányba meghívott férfiak ma folytatni fogják ez ügyben ta­nácskozásaikat. És én részemről arról biztosíthatom önöket, hogy azon perekben, melyben előállott az ezen férfiak által megállapítandó nézetek alapján szüksége annak, hogy a szakértők által a soroksári gátnak lebontása, esetleg átmetszése utján a mentő szellentyű a fővárosra nézve megnyittassék, azon perezben haladék és késedelem nélkül meg fog az történni. (Helyeslés.) Főpolgármester ur v­éltsága emlékeztetett arra, hogy 1876-ban azt mondottam: »A főváros ügye az ország ügye.« Ezt mondottam akkor és mon­dom most, és legyenek önök uraim arról meggyőződ­­ve, hogy mindaddig, míg akár egy minőségben, akár másban, de egyáltalában módom, alkalmam lesz, hazám ügyeire bármi befolyást gyakorolni, mindaddig folyton ezen nézet fog engem vezérelni. (Éljenzések.) Önök maguk közül sem érezheti senki inkább fontosságát az egész országra nézve annak, hogy Bu­dapest főváros mentül nagyobb, mentül szebb, mentül virágzóbb legyen. Hogy ezt elérhesssük, szükséges a fővárosnak, a kormánynak, az országnak folytonos szakadatlan, nyugodt, de határozott közreműködése. XIII. A báró Eduardnál. Eduárd ezután felkelt, kibontott egy pezsgős palaczkot és megtöltött két poharat; egygyel megkí­nálta Marczelt, a más­iból maga ivott. Azután leküzdé magát; arcza kiderült, modora nyájas, hangja szives lett. — Most beszéld el te, pajtás, mondá, mi lett belőled három év alatt ? — Semmi, felelt Marczel nyíltan. — Mikor elutaztam, orvosi pályára készültél. — Orvos is vagyok. — Hát végleg választottál a két pálya közt, melyekre készültél? — Nem én. — Miért? — Bajos volna megmondani. — De hát mégis van valami oka. — Kétségkívül van, és ez az, hogy a két pálya közül egyik se vonz. — Pedig ideje volna, hogy valamire elhatározd magad. — Tudom. Már meg is tettem volna másfél évvel ezelőtt és alkalmasint az orvosi pályát válasz­tottam volna, melyet jövedelmezőbbnek tartok. De én is a szerelem caudini igája alá kerültem, mint te. — De remélem nem fogsz olyanféle históriát beszélni, mint én, mondá Eduárd nyugtalanul. — Köszönöm, légy nyugodt. Az én történetem egyszerű, nem fog soká tartani, felelt Marczel. Egy­szerűen olyan személyről van szó, a­kit láttam szü­letni, felnőni, a­kitől hét-nyolc­ évig távol voltam, míg ő a zárdában volt; most mint fiatal leányt talál­tam viszont. Nem fogom azt mondani, hogy ez a leány nap vagy csillag, a­ki mindent elhomályosít; csak annyit mondok, hogy imádni való, hogy szeméből szelídség, pajzánság és jóság sugárzik, hogy vonásai istenileg harmonizálnak aranyszínű hajával, melyekkel szeszé­lyesen játszanak a nap sugarai. Csak annyit mondok, hogy soha nőben annyira meg nem testesültek a tu­lajdonságok, melyeknek bolondja vagyok, a hibák, melyeket nem látok. Csak annyit mondok, hogy sze­retem, éjjel nappal róla ábrándozok, szóval belé va­gyok bolondulva. — És szóltál neki, bátorított, viszontszeret? kérdé Eduárd, kit barátjának lelkesedése mosolyra indított. — Várj csak egy kissé, nagyon gyorsan haladsz. — Hogyhogy ? Ő nem tudja ? — Sejti, de nem tud bizonyosat. — Miért nem nyilatkozol, mire vársz ? — Arra, hogy gazdag legyek. — Te szerencsétlen! Tízszer is férjhez mehet az, mire te meggazdagszol. — Épen ez ejt kétségbe, ez csüggeszt el. — Szólj világosan, mert nem értelek. — Figyelj hát, bizonyára helyeselni fogod a felfogásomat. Annak a fiatal leánynak az atyja az én atyám barátja volt; fiatal koromban gondomat vi­selte és ezért örökre hálával tartozom neki. — Akkor még jobb, vágott közbe Eduárd. — Nem úgy van, mert ő gróf és gazdag, én meg névtelen szegény vagyok. — Mit beszélsz? Névtelen? A Devault név van olyan híres a történetben, mint akármely franczia család neve. — Köszönöm barátom. Igen szeretetreméltó vagy, de mióta Devaulték el­engedték lopni vagyo­nukat, azóta Devaulték szegény ördögök, kik ott tengetik életüket a rue Babylon egy zugában. — Ez is egy ok arra, hogy dolgozzál. — El is határoztam, hogy kibontakozom hamis helyzetemből. Felkerestem imádottam atyját és taná­csot kértem tőle. Azt akartam, hogy ő mondja meg, milyen pályát válaszszak. Ő nem tanácsolta sem az ügyvédi, sem az orvosi pályát; banális frázisokat mondott azon ürügy alatt, hogy én tudhatom legjob­ban, melyik pályára van több képességem. — Igaza volt. — Én is azt mondom. De hátha a két pálya közül épen azt találom választani, amelyet ő kevésbé szeret? Akkor megszűnik minden remény. Minap szegény anyám is kikérdezett, és én azt feleltem neki, hogy nincs hivatásom; egyetlen vágyam az, hogy meggazdagodjam. Úgy van. És e megvalósíthatlan czél felé vonzanak legforróbb vágyaim. Ki vagyok forgatva régi mivoltomból. Eszemet vesztettem. De hát mit tegyek ? Egyetlen mentségem az, hogy sze­relmes vagyok. — Akkor hát nyilatkozzál. — Kinek ? A leánynak ? Megzavarjam e gyer­­mek ártatlan nyugalmát, mikor tudom, hogy nem le­het a feleségem? Becsületes eljárás volna ez? — Akkor hát szólj az atyjának ? — Ennek a dúsgazdag milliomosnak, aki jó­formán felnevelt és vak bizalommal nyitja meg előt­tem házát? Én lépjek eléje és így szóljak: »Uram, ön jót tett velem, nem vagyok semmi, nincsen sem­­mim, de elloptam leánya szivét, már most adja ide a kezét.« Eduárd nem felelt. — Tudod, mit válaszolna? folytatá Marczel. Ezt mondaná: »Uram, ön hálátlan«. Aztán az ajtó felé mutatna. — Ki tudja ? — Én tudom. Egyszer, egyetlen egyszer talál­tunk e sikamlós tárgyról beszélni. Ő elismeri, hogy a nagyravágyók, a pénzhajhászok, a gazemberek az ő leánya kezére spekulálnak, mindenki, csak én nem! És mikor ő ezt olyan határozottan kimondja, én oda­­álljak eléje és kitárjam előtte szívemet? Vagy tol­vajként belopózzam leánya szivébe, hogy valamikép kicsikarjam az apától a kelletlen beleegyezést. Ez lehetetlen. Te sokat szenvedtél, de bizonyára most is sokat tartasz a lelkiismeretességre. Eduard csakugyan többé egy szóval se biztatta Marczelt. Bosszús volt, hogy nem tudott barátjának felelni, de igazat adott neki. — Ne busulj, mondá végül, majd csak leküzd­­jük a bajt, igyekszünk majd legyőzni ezeket az aka­dályokat. Vagy nagyon csalódom, vagy ismerem aki­ket említesz. Marczel elhaloványodott. (Folyt, köv.)

Next