Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-06 / 37. szám

37. szám. Szerkesztési iroda­­ Barátok-tere, Athenäen m-é­p­ü­l­e­t, A­­p­raellami részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak a. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenäen m-é­p fi­z­e­t, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1882. hétfő, február 6. 33. évi folyam. PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek . Postán küldve, vagy Budapesten házboz hordva reggeli és érti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — S hónapra lt fit. Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 ferts. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek fele, mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától alámu­tatik« Hirdetések szintúgy mint előfizetések . »Pesti VSTapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, február 5. A franczia szenátus újonan választott elnöke, Leroyer, tegnap foglalta el székét s ez alkalommal olyan beszédet mondott, mely élénk világításba helyezi a franczia politikai körök óhajait és nézeteit. »Nem fo­gunk — mondá a házra várakozó törvény­hozási munkálatokra utalva — politikai metafizikába bocsátkozni, de számbaveszszük a haladás szavát. Ha ellent is állunk az el­­hamarkodásnak, azért figyelemmel leszünk az ország óhajára.« A szenátus nagy tetszéssel fogadta e nyilatkozatot, melynek éle egyene­sen a Gambetta-politika ellen irányul. A franczia nép fél Grambetta terveitől s e féle­lem most, hogy egész szabadon nyilatkozha­­tik, minduntalan, egyszer itt, másszor amott élénk kifejezésre talál. Mindez lényegesen megszilárdítja a Freycinet-kormány állását, mely igyekszik is­­a reá nézve oly kedvező áramlatot minél inkább felhasználni. Egész buzgalmával a reform-munkának szentelte magát s a tegnapi minisztertanács ismét a parlament elé terjesztendő törvényjavaslatok­kal foglalkozott, melyek mindnyájan a hala­dás szellemében készülnek. Tevékenységében föltétlenül számíthat a szenátus támogatására, míg a képviselőházban legalább is igen tekin­télyes többségre számíthat. Az első roham­­támadás, melyet az új minisztérium ellen ter­veztek, sikertelen maradt s a szélső­baloldal jónak látta nagy akczióját az alkotmány­­revizió ügyében más időkre halasztani. A sajtó is meglepő mérsékletet tanúsít Freycinet és ka­binete iránt. Az ultramontán lapok aránylag igen tartózkodóan viselik magukat, sőt maga Rochefort, az eddigi miniszterelnökök réme, Freycinetvel szemben szokatlan udvarias han­got követ. Általában a kormány állása foly­tonosan szilárdul, s ha valami nagyobb tapin­tatlansággal magára nem zúdítja a közvéle­mény haragját, úgy biztosan számíthat a tör­vényhozás állandó támogatására. Az olasz kormány most a parlamentben azt a küzdelmet vívja, melyben a saját hazá­jában Giambetta legközelebb elvérzett. A lajstromos szavazás behozatala áll napirenden Olaszországban is. Ottan is sok ellensége van e szavazásmódnak s az eszme fölötte sokáig, egy pár esztendeig érlelődött, mig tegnap Depretis miniszterelnök hosszú beszéde után legalább elvben diadalmaskodott. A képvise­lőház általánosságban elfogadta az ide vágó törvényjavaslatot s elhatározta, hogy meg­kezdi részletes tárgyalását. Ez eredmény csak úgy volt elérhető, hogy Depretis pisztolyt szerzett a kamra mellére s tárczakérdést csinált az elv elfogadásából, így azután a lajstromos szavazás számos ellensége is kénytelen volt a kormánynyal szavazni, mint­hogy a jelen külpolitikai viszonyok nem igen bátoríthatják az olaszokat miniszterválságok felidézésére. A kormány aránylag igen nagy többséggel győzedelmeskedett. A tárgyalások a német kormány és a Kúria közt ismét megindultak. Schlezer, a német meghatalmazott Rómában időzik s már értekezett Jacobini bibornok-államtitkárral. Egyelőre, úgy látszik, csak a közvetlenül fen­­forgó napi kérdések megoldásáról van szó, a tulajdonképeni egyházpolitikai kérdés megol­dása körül pedig még csak az előkészítő lépé­sek történnek. Berlinben ma még nem akar­nak eltérni attól az elvtől, hogy a májusi törvényhozás határozatait végleg és minden­ben elejteni nem szabad, hanem csak a kor­mány diszkreczionárius hatalmát kell kiter­jeszteni. Ez eszmével akarják most a kúriát is megbarátkoztatni, volna annak zavarait még gyújtogató beszédével is szaporítania. Aksakoff heti közlönye még a követke­zőket közli pótlólag beszédéből : »Ugyanazon időben, mig mi itt vigadunk, ott az adriai tenger partján testvéreinket, kik hitükért s nemzetiségükért síkra szállanak, rablóknak nevezik, s mint olyanokkal bán­nak velük. Ott, a rokon szláv földön osztrák-magyar fegyverek irányozvák velünk egyhitü testvéreink mellére«. Az orosz tábornok szavait meghallják az egész szláv világon s az Adriánál is, hol csak arra fognak azok szolgálni, — s ez is a czéljuk — hogy a láza­dást szítsák. Ugyanezt czélozta a szláv jótékony-egy­let jan. 15-iki azon határozata is, hogy Gurko, Sko­beleff, Radeczki, Ganeczki tábornokok és a herczego­­vinai hősök: Bogdan Simonics és Stojan Kovatsevics dísztagokká neveztessenek. Hogy Oroszországban nyil­ván és büntetlenül történhetnek ilyen dolgok, az sérti a nemzetközi jogot. Egy államnak sem szabad tűrnie, hogy földjén a más országban kiütött lázadás mozdít­­tassék elő. Természetesen most csak az a rossz példa hat, melyet az európai diplomáczia 1876—1878-ban adott keleten. Az új orosz üzelmek a Balkán-félszige­ten és Skobeleff minősíthetlen beszéde újólag emlé­keztetnek arra, mily túlhatalmas állást foglal el Orosz­ország már most is Európában. Az európai hatalmaknak bizonyára érdekekben áll az orosz túlhatalom további növekedését meggá­tolni. Saburov úr, az orosz nagykövet, kitűnő művelt­ségű ember és nagy műbarát, mostanra berlini állo­másán marad, s így Ignatiev tábornok a helyzet ura. Őt éri a felelősség a zsidó­üldözésekért is, melyek a külföldön megbotránkozást okoznak. Ő gyűlöli a zsidókat, s ha a külfölddel szemben új intézkedéseket emlegetnek a zsidók védelmére, úgy e rendszabályok a valóságban csak abból fognak állani, hogy az orosz­­országi zsidók úgyis rossz helyzetét még rosszabbá teszik. Az olasz kamara tegnapi üléséről a következő­ket sürgönyözik Rómából: Depretis halotti csöndben állt föl, hogy a lajstromos szavazást védelmezze. Ezt mondta: A sza­bad népek élete örökös harcz a jog megvalósításáért, politikailag érett népek intézményeik tökéletesítéséért küzdenek. A lajstromos szavazás azon intézmények egyike, melyek a küzdelemből származtak, s ez bizto­sítékul szolgál a népképviselők függetlenségére nézve. Nem igaz, hogy a kormány hasznot húzhat belőle; a lajstromos szavazást befolyásolni magában véve telje­sen lehetetlen. A pártok a választásoknál tegyék meg kötelességüket, a fiatal képviselők alakítsanak bizott­ságokat , s mivel a választási alap szélesebb, a harcz is megszabadulva a papi érdekek igájától, becsületes és komolyabb lesz, s mentül hevesebben folyik, annál nagyobb haszon háramlik belőle az országra, mivel a komoly választási küzdelem alapföltétele az erős nép­képviseletnek. A kormány még akkor sem befolyá­solná a választásokat, ha tehetné. A kormány annyit­" tett az országért, hogy jó lelkiismerettel nézhet a választás eredménye elé. Erre szóló a nagy refor­mokat beszéli meg: a vasutak államosítását, az őrlési adó eltörlését, a valuta szabályozását, melyeknek si­kerében nem lehet kételkedni, s végül a választási re­­formot ehhez még a véderő is nagyobbíttatik,a­nélkül, hogy a pénzügyi terhek emeltetnének. Az ellentervek rosszaságát kimutatva, Depretis máj. 5-diki nyilatko­zatára utalva végzi beszédét, a kabinet nevében a törvényjavaslat elvi elfogadására vonatkozólag föl­vetvén a bizalmi kérdést. Mielőtt a lajstromos szavazás kérdése fölött szavaztak volna, a kamara 285 szóval 125 ellen elfo­gadja a Táj­an­ indítványozta napirendet, melyet a kormány is magáévá tett, mely szerint a kamara tu­domásul veszi a minisztérium nyilatkozatait 17 kép­viselő nem szavazott. Nicotera, aki a napirend ellen beszélt, ennek daczára is rászavazott. Egy D e z e r b i által indítványozott határo­zati javaslat a lajstromos szavazás elfogadását illető­leg 286 szóval 135 ellen elhatároztatott. Erre fölál­lással való szavazás útján elfogadtatott az egész napi­rend : »Midőn a kamara a minisztérium nyilatkoza­tairól tudomást vesz, s a lajstromos szavazást elfo­gadja, áttér a részletes vitára.« A részletes vita hét­főre tűzetett ki. Budapest, február 5. A pétervári lapok, mint onnan tegnapi kelettel sürgönyzik, még tegnap is a gróf Kálnoky beszédé­vel foglalkoztak, mely, mint a G­olo­s hangsúlyozza, Oroszországban a legnagyobb rokonszenvvel foga­dandó, mivel az Oroszországnak annyira szükséges békét ígért. Az említett lap aztán behatóan megbe­széli a két ország között fennálló viszonyt, s arra az eredményre jut, hogy Oroszországnak a Balkán-fél­szigeti drámában nyilván a nyugodt szemlélő szerepe jut, s hogy az az ottani eseményekbe sem közvetve, sem közvetlenül nem avatkozhatik többé bele; sem Ausztria-Magyarország, sem Németország nem köve­telhetnek többet, s ezen túlmenni sem az önbecsérzet, sem a saját érdekek fölfogása nem engedi meg. Hasonló szellemben nyilatkozik a moszkvai Ruszkija Pjedomoszti is. A Novoje Vremja most már érthetőbben nyilatkozik, mint eddig, s óhaját oda formulázza, hogy Ausztria-Ma­gyarország Boszniát Szerbiának, s Herczegovinát Montenegrónak engedje át, s így szerezze meg a dél­szlávok rokonszenvét. Ez után Ausztria-Magyaror­szág az óhajtott politikai és kereskedelmi előnyöket hamarább érhetné el, mint hódító politikájával. Skobeleff beszédének hatásáról febr. 2-ki kelet­tel ezeket írják Berlinből: Midőn Skobeleffet Párisba utaztakor megkér­dezték, meddig szándékszik a külföldön tartózkodni, így felelt: »Addig, a­mig lehet, örülök, ha nem leszek ott az Oroszországban kitörő exploziónál«. Ha Sko­beleff ennyire aggódik hazájának jövőjén, nem kellett A lázadás. A lázadás színhelyéről, mint már alkalmunk volt megemlíteni, a »Katona-levelek« szolgáltatják ezúttal az egyedül hiteles, részletes informácziókat. Ilyen levelet találunk a Yasm. Lapokban is, melyet a következőben reprodukálunk: T r e b i n j e, 1882. jan. 24. Ma vártára küldöttek s az őrszobából irom ezen levelemet. — Magas hegyen vagyunk, melyre másfél óra hosszant másztunk fel; oly magasan vagyunk, hogy néha egy-egy felhő lábunk alatt megy el. Egy szűk hegycsúcson egy kis bástyaszerű épület lő­lyu­­kakkal, ez az, amit őrzünk, itt benn sütünk, s ameny­­nyire a lőlyukakon ki nem megy a meleg, hidegről nem panaszkodhatunk, a kályha mellett a lehellet se látszik, s van idebenn éjszakára 8 téli (dupla) takaró, minden emberre egy. "Van itt 1 führer mint őrpa­rancsnok , én egyéves­ünk., mint freiter-helyettes s 6 infanterista, akik posztot állanak. Én mint freiter-he­lyettes nem állok posztot, hanem csak minden 2 órá­ban vezetek egy infanteristát az őrhelyre. Most ezredünkből a második,harmadik zászlóalj még itt van Trebinjében, az első Bielek­ben fekszik. Bielekben zavargások vannak, vagy 600 felkelő van a hegyek között, kiknek egy része hír szerint Mon­tenegróból van ellátva a Wantzel-féle hátultöltő fegy­verekkel. Múlt csütörtökön sürgöny­parancs folytán a mi zászlóaljunk is elment Bielekbe, mint Streif- Commando. Csütörtökön reggel 6 órától egész nap étel-ital nélkül, egyszeri 1 órai pihenővel szüntelenül kerestük az ellenséget a hegyek között, de persze nem találtuk, mert jól elbújt. Este 7 órakor ér­tünk Bielekbe, hol egy török templomba szállásolták a mi századunkat. Másnap tábori őröket állított ki a mi zászlóaljunk Bielek körül. Szombaton reggel haza­felé indultunk Trebinjébe, s délután megérkeztünk. Itt, Trebinjében, magánházakhoz vagyunk be­szállásolva. A mi szakaszunk 2 szobában van. Én velem 7-en vannak egy szobában. Mióta Bielekből visszajöttünk, már szalmazsákot is kaptunk s minden ember 2 lepedőt s 1 takarót, s igy most már jó fek­helyünk van, s éjjelre le is lehet vetkőzni. Mióta Pestről eljöttem, azóta mindig csak a puszta földön háltunk, csak Triesztben adtak alánk szalmát, még jó, hogy pokróczot eddig minden éjjelre kaptunk. Különben a legjobb egészségben vagyok, s jó étvágygyal fogyasztom el a mennyet s az 5 kenye­ret, amit 5 napra kapunk s ami sokkal jobb s fehé­rebb, mint Pesten, sőt minden kifogáson felül áll s az itteni nép szívesen ad egy profintért 10—12 krt. Ezenkívül kapunk naponkint reggelre pálinkát, (Triesztben fekete kávét kaptunk) ebéd után jó vörös bort, dohányt ingyen s ha Bereitschaftban vagyunk vagy masírozunk, akkor dupla léningot. Herczegovina puszta ország. Csupa magas he­gyekből áll, melyek azonban oly puszták, hogy leg­­fölebb gyér boróka-bozót s hervadó farkasfüzet terem rajtok. Mióta Herczegovinában vagyok, csak egyszer láttam egy száradni induló fát (tölgyfát), mert még a termékenyebb helyeken, a völgyekben is ritkaság a fa. A merre folyó vagy patak megy (a mi itt ritka­ság), a völgyekben ott van egy kis élet, tenyészet. Ily helyeken vannak szántóföldek is, de ezek is oly kö­vesek és sziklásak, hogy nem sokat termelnek. Ily vi­déken a nép nem is lehet más, mint szegény s csak­ugyan legnagyobb részök oly nyomorúságosan van öltözve, mint nálunk a koldusok. Mind­kezt s a törö­kök turbánt viselnek, rövid utasokat, a törökök kaf­tánt, térdig érő bő nadrágot, harisnyákat és czipőt, ba­kancsot vagy (a falusiak) bocskort. A nők többnyire félczipőt, a falusiak bocskort s bő török nadrágot, vagy ritkábban szoknyát hordanak, fejekre főrt vagy kis kerek lapos sapkát tesznek, a mit (az utóbbit) aranynyal, (valószinüleg talmival) szépen fölczifráz­­nak, kendőt kötnek rá, a mi hátra lóg s jobbra mo­­kányul félrevágják. Az én otthonom, Trebinje, egy tág völgyben folyó partján fekszik, élénk kereskedése van, úgy, hogy itt mindent kapni, a­mire csak az embernek szüksége van, csak pénz legyen, ámbár drágaságról épen nem panaszkodhatunk, mert nagy a verseny, s majd minden trebinjei ember kereskedő. Szalonna legalább még egyszer oly olcsó, mint Pesten, s a krajczár egy pohár fekete kávé, 6 krajezár egy pohár fehér kávé, 2 krajezár egy csomag igen jó trafik-dohány, czigarettát is le­het belőle csinálni, a 4 kros csomag dohány már oly finom, mint minálunk a 16 kros ázsiai. A házak itt is, mint általában Herczegovinában aprók s kőből van­nak építve, kővel fedve. De vannak itt 2 emeletes há­zak is, azokon kívül, a­melyek európai modorban kül­földiek által vannak építve, a két nagy kaszárnyán kívül. Németek s olaszok sokan vannak, sőt egy korcs­­máros van itt Sz.-Fehérvárról, s tegnapelőtt, hogy Bielekből visszajöttünk, egy új­ereget találtam itt Trebinjében »Conditorei —­ezukrázda«. (igy!) A trafik s posta nyelve a német. Majd kifeledtem, hogy az idevaló lakók nyelve, a bosnyák nyelv, a tóthoz annyira hasonlít, hogy jól megértjük­gymást. (Jó, hogy megtanultam e világnyelvet.) Bár sem itt, sem Da­lmácziában nincs más, mint igen jó vörös bor, a­miből fél liter Raguzában 10 krba került. P: A magyar delegáczió febr. 4-ki üléséből. Jókai Mór: Abban a szerencsés helyzetben va­gyok, hogy azt a bizonyos feliratot, a­melyet örök időkre kötelezőnek állított az előttem szólt bizottsági tag úr, én nem írtam alá és annak létrehozatalában részt nem vehettem. És pedig azért, mert abban az időben nem voltam képviselő, minek okát — gondo­lom — Szilágyi Dezső igent, barátom is tudja. (Elénk derültség.) Én tehát azon veszedelem nélkül állhatok elő, hogy nem fogja nekem prezentálni ezen általam nem girált aggályokat, hogy azoknak kamatait, most rajtam behajtva az aggályokat prolongálhassa. (Élénk derültség.) Ha arról volnék meggyőződve, hogy a kor­mány által a Balkán-félszigeten folytatott s a­mint nevezik: okkupáczionális politika, rossz Magyaror­szágra és káros az egész monarchiára nézve, akkor nem azt mondanám, a­mit Apponyi A. gróf és vele mérsékelt ellenzéki elvűeknek vallott társai monda­nak, hogy rossz ugyan, de ha már benne vagyunk, hát a következményeihez való költségeket szavazzuk meg, hanem azt, a­mit mondtak az angol liberálisok, hogy rossz volt bemenni Afghanisztánba és daczára annak, hogy ottan az angol fegyvereket csorba érte, mi többet egy shillinget sem adunk arra, hogy e csor­ba kiköszörültessék, hanem ha rossz volt bemenni, gyerünk ki onnan. Ez logika, ez politikai következe­tesség. Hogy jó volt Boszniát és Herczegovinát okku­­pálni, hogy micsoda rossz származhatott abból, ha ezt nem teszszük s e tartományokat magukra hagyjuk: ezt igen jól megvilágosította tegnap gróf Andrássy Gyula, a mihez nekem hozzá tenni valóm nincsen. A­ki még eddig nem tudta, megértette belőle, hogy ha mi ezeket a tartományokat megszállva nem tartjuk, ha ezeket a maguk sorsára bízzuk, mi nem tudjuk többé Dalmácziát megtartani a monarchia számára. A kérdés tehát pragmaticre így van feltéve: akarja-e a monarchia a maga számára megtartani Dalmácziát és mindazt, a­mi körülötte van: igen vagy nem ? (Helyeslés.) T.­orsz. bizottság! A balkán-fél­szigeti, az úgynevezett okkupáczionális politika nem Andrássy gróf külügyminisztersége alatt kezdődik, nem is ott, a­hol hadseregeink átlépték a bosnyák ha­tárt, vagy a hol Szilágyi Dezső t, barátom mondja, a gasteini találkozásnál. Nem! Hanem kezdődik 1815- ben, ott, a hol az osztrák-magyar monarchia vissza­­annektálta Dalmácziát és a többi tartományokat, a­melyekből az illír királyság volt alkotva. Itt kezdődik az annexionális politika. (Tetszés.) El volt tőlünk szakítva ez a tartomány. Le volt ez vágva mappánkról, a mint a czopf az ember fejéről. Örülhettünk volna hát, hogy megszabadultunk Dal­­mácziától, Isztriától, de még Horvátországtól is, mert nagyon téved az én t. barátom, midőn azt­ mondta, hogy Magyarország tartományai közül csak nem fog egy kü­lönálló Bosznia valamelyikét elfoglalni. Igenis elfoglal­hat, a­mint ez 1806-tól 1814-ig történt Uraim! ezért a kis földnyelvért, ha méltóztatnak a történelemre visszaemlékezni, sokkal több vér folyt már eddig, mint egy ennek megfelelő terjedelmű czivilizált or­szágért. De mert nemcsak vér, hanem pénz is folyik, sokkal több pénz lett erre már elvesztegetve, mint bármely más országra. Nemcsak háború, de béke idején is irtóztató beruházásokat tettek ott, a­kik azt birtokolták. Gróf Keglevich t. bizottsági tag úr egy igen nemes és fenkölt eszmét vetett fel, midőn kulturális, gazdasági és más lényeges invesztícziók árán remélte ezen tartományok népének meghódítását. Az eszme nem új és nem is szeretném, ha sziklára hullott volna. Óhajtandó, hogy ez eszme kultiváltassék és tovább fejlesztessék. Megkísértették ezt már mások is. A rómaiak idejében Diocletián császár rezidenziáját Dalmácziába tette át. Palotája még ma is fennáll és az emlékek, melyeket a rómaiak ott hagytak, mutatják, hogy mily nagyfokú pazarlás és kultúra fejlődött ott ki. Azon­ban bizonyos, a hegyek közt lakó népfajokat még a rómaiak sem bírtak meghódítani. Raguza ezer esz­tendeig, mint köztársaságot, mint gazdag és mivelt országot képviselő város volt, a­mely magát a szláv Athenaenak nevezte műveltsége után. De birt-e ezért maga körül hódítani ? Nem! Azokat a megfékezhe­­tetlen bandákat ott a sziklákban ez sem tudta meg­hódítani. Volt egy kis népfaj, de nem is népfaj, csak cso­port,mert mindenféle nemcsak szlávokból, görögökből, törökökből és az isten tudná, mi mindenből állott, ezt áskoknak hívták, mi annyit tesz, mint szökevény és ezen csoporból 400-an elfoglaltak egy kereske­delmi várost, Legnát. És ezek úgy befészkelték oda magukat, hogy Ausztria, Törökország és Velencze nem voltak képesek őket kiverni. Ezek 12 évig voltak képesek három nagy hatalomnak ellenállni. Mikor végre három ily hatalom erőfeszítése kényszerítette őket a város elhagyására, tehát nem hogy kapituláljanak, hanem hogy csak kimenjenek, akkor az okkupáczionális politikának az lett korollá­­riuma, hogy ott hagyták ugyan az osztrákok a várost, visszaadták azt a jó kereskedőknek, a dalmátoknak, a­kik azt három napig bírták is, de negyed napra visszamentek az áskok, újra leverték s lemészárolták a lakosságot és újra elfoglalták a várost. A­mióta világtörténelem csak van, kétféle nép volt Dalmácziában. (Halljuk! Halljuk!) Magának Dalmácziának a földe osztályozza a népet két részre. Az ember mehet ott órákig, sőt néha fél napig is, de nem talál egyebet, mint követ, követ és ismét követ. Egyszerre aztán rábukkan egy gyönyörű völgyre, hol tropikus a vegetáczió, hol erdőszámra vannak az olaj­fák. Ezeken a sziklákon létezik egy erőteljes faj, a­mely nem dolgozik semmit, hanem él délce far m­ente Legfelebb elénekli a hőseiről szóló balladákat s iszsza a jó bort. Erre a czivilizácziónak legfelebb csak annyi volt a hatása, hogy megtanult pipázni. E népfaj tagjai időről-időre lerándulnak a völgybe és megszerzik maguknak a télire valót. A másik nép lenn lakik a völgyben, a városokban s mun­kába görnyedve dolgozik és úgy vannak berendezve házaik, hogy mint a várak, védelemre képesek. E nép­faj meg van elégedve, hogyha visszaveri a rablókat és ha azok nem vágják ki erdejét és olajfáit és hozzá van szokva, hogy ezek időről-időre lejönnek hozzá és a felesleget elviszik, mert azok az urak a sziklákon járva nemzetgazdák s ugyanazt a falut nem rabolják ki kétszer egymásután, hanem turnust tartanak (De­rültség). Ha valamely várost egyszer kiraboltak, akkor ott hagyják egy ideig ugarnak. (Derültség). Méltóztassanak már most elgondolni, hogy mikor ezek közé odacseppen egy kormány, mintegy az ég­ből esve alá és elkezdi a rabló uraknak, hogy ne vi­gyék azt el, a­mit azok a szorgalmas dalmátok tisz­tességes és becsületes úton-módon szereztek, hogy ez mikép és mennyire tetszik. (Derültség.) Ehhez járul még az is, hogy ezen kormány még mást is tesz. Beleavatkozik mindenféle furcsa szokásaikba. Például: ott a fiatal házasok egy esz­tendeig próbaévet tartanak s csak azután esküsznek meg. (Elénk derültség.) Most pedig az osztrák kor­mány sorba járja a falvakat s viszi magával a pópát s azokat, kiket ilyen állapotban talál, kényszeríti, hogy megesküdjenek. Ez nekik megint nem tetszik. (Derültség.) Sőt még hozzá utat csinálni kényszeríti őket és ujonczokat és adókat is követel. (Tetszés.) Erre odahaza a pesti és itt a bécsi politikusok azt mondják : hát mi szükségünk van nekünk ilyen drága leczkéket venni az ethnográfiából, mi bajunk van nekünk azzal, hogy az uskóknak, morlákoknak, krivoszcziánusoknak a más­­féle isten csodáinak miféle szokásai vannak ? Addig, míg hazánkban a régi patriarkális állapotok voltak, tökéletesen mind­egy volt, ki birtokolja Dalmácziát hosszába és ke­resztbe, mert ez minket nem alter­ált. De most, mikor iparunk és kereskedelmünk kiviteli utat keres, ezt az egyetlen kapuját kivitelünk­nek, az Adriai-tengert elveszteni úgy, a­mint elvesz­tettük e század elején 1806—1814-ig, annyi, mint a tökéletes ruin Magyarországra nézve. Nem mondom, hogy szerencsétlenség volna, ha elvesztenék, a­mit Fiuméba eddig beruháztunk, de nagy szerencsétlenség volna az, ha minden egyes ember otthon, ki iparral, földmiveléssel foglalkozik, azért, mert el volnánk zár­va a dalmát tengerparttól, terményeiből való bevé­teleiből tetemes részt lenne kénytelen elveszteni. Ez olyan elv, uraim, a­mit meg kell érteni minden parasztnak úgy, mint minden politikusnak. Hogy ez így van, csak méltóztassanak a történelembe tekin­teni. (Helyeslés.) Egy képviselő­társam azt kérdezte tőlem, mikor a 4-es albizottságban azt az eszmét megpendítettem, hogy tartanunk kell Dalmácziát, hogy megtarthassuk Fiumét: hát Bocche di Cattaróból leágyazzák Fiu­mét? Se bizony. Mikor Fiume a legjobban virágzott és az egész adriai kereskedés odahúzódott, akkor az történt vele, hogy a francziák foglalták el a tenger­partot, az angolok pedig flottájukkal megtámadták Cattarot, hol jól megverték őket a francziák, mire az angolok revancbevételül eljöttek Fiuméba s ott össze­lövették és felégették az ott lévő kereskedelmi flottát és magazinokat. így jár az az állam, a mely határának védelmét a szövetségesre bízza s saját maga elmulaszt­ja azoknak védelmét. Én, t. orsz. bizottság, meg vagyok róla győződve, hogy bármily nagy áldozatokba kerül is nekünk Dalmácziának megtartása és biztosítása, ezek az áldozatok visszatérülnek a haszon útján hazánk és monarchiánk részére. Nem keresem én e politikában a nagyhatalmi politikát, nem a nemzetiségi politikát. Tagadom, hogy valami köze volna a pánszláv politikának hozzá. Nem küldünk mi Krivoszcziába sem német professzorokat, sem magyar hivatalnoko­kat, hogy őket a magyarra, vagy a németre tanítsák. Horvát tisztviselőket kaptak a bosnyákok, a­kik ugyanazt a nyelvet beszélik, a­melyet ők értenek. Nincs tehát jogczimük mozgásba hozni azt az appa­rátust, melyet pánszlávizmus alatt értünk. Ránk néz­ve tökéletesen mindegy, akár czirill, akár glagol, akár pedig török,talik írással rontják is a krivoszcziai urak termetüket. Ezért azonban nem akarom tagadni, hogy a mostani mozgalomnak bizonyos külizgatás és kül­­befolyás lehet a rugója. Azért, t. orsz. bizottság, a­mit a delegácziónak egyes tagja mond, a kormány nem felelős. Én tehát nyíltan elmondhatom, a­mi a májamon fekszik. Tu­dom jól, hogy nem azok az idealisták, nem azok a rajongók készítik elő a veszélyes beavatkozást a mi ügyeinkbe. Nem ! De más részről azt is mondhatom, hogy ezeknek a mozgalmaknak forrasói semminemű pártfogásra vagy segítségre nem számíthatnak az orosz c­ár, vagy annak kormánya részéről. Igen­is, vannak bizonyos politikai körök Orosz­országban, a­melyek szeretik az orosz nemzetet akkér osztályozni, hogy annak két eleme van. Az egyik a nép, a másik pedig a nemnép. Persze nemnép mindaz, a­mi szabadelvű reformokat követel és óhajt. Ezek a politikai körök nagyon szeretnék azt, ha ezen nép számára egy nagy szent háborút rendezhetnének, hogy elvonnák figyelmöket a belső bajoktól, ha azon turbulens elemeket, a­melyek odahaza fúrják a r­iná­­kat, ideküldhetnék, hogy mi verjük őket agyon, és ha újra alkalmazhatnák azon politikát, hogy az orosz szabadelvű ezredek temessék be hulláikkal az idegen sánczokat. Mi azonban nekik nem fogunk felülni. Ihatik Skobeleff tábornok toasztokat akár vízzel, akár champagnerrel, az, a­mit ő iszik, a mi fejünkbe nem fog menni. (Élénk derültség.) Nem teszszük meg neki azt a szolgálatot, hogy azt a rossz kóranyagot, a­melyet ők felhalmoztak, kauterizáljuk. Méltóztassa­nak az orosz politikusok saját maguk belbajaival el­bánni a mi baráti szolgálataink nélkül, majd elbá­nunk mi a mi belbajainkkal az ő baráti szolgálataik daczára. (Elénk tetszés.) Én részemről e czélra, t. i. a belső zavargás leküzdésére a kért 8 milliót meg­szavazom. Szlávy közös pénzügyminiszter, Szilágyi azzal végző beszédét, hogy szerinte az ellenzék eleget tesz kötelességének, ha a­ jelen kormánynak az aktuális szükségleteket megszavazza, és segíti a kormányt a mozgalom elnyomására. Szilágyi nézete szerint túlment azon a köte­lességen, melyet magának szabott és hosszasan fejte­gette az okkupáczió-politika helyességének, vagy helytelenségének kérdését, a­mi pedig ma már aktu­ális értékkel aligha bír; elfelejti azonban,­ hogy ak­kor, midőn ékesszólásának erejével és dialektikájának ügyességével e politika helytelen voltát igyekezik bebizonyítani, nagyon megnehezíti a kormány állását a felkelés leküzdésében, azon meggyőződés keletkez­­tetésére adván okot, hogy bekövetkezhetik azon idő, midőn az okkupáczió helytelen volta felőli nézet többségre jut s ekkor mi onnan ki fogunk vonulni. Már­pedig Szilágyi és nézettársai is megegyez­nek abban, hogy nem kívánatos, hogy mi onnan ki­vonuljunk, sőt átlátják szükségét annak, hogy a mo­narchia hatalmi állásának és tekintélyének megóvása kívánatossá teszi azt, hogy a jelen felkelés minél eré­lyesebben és minél hamarább elnyomassák. Azért, hogy Szilágyi és elvtársai megszavazzák a kellő pénz­erőt, a közös kormány nevében köszönetet mond. Azokra, miket Szilágyi ma és Apponyi gróf tegnap az okkupáczionális politika ellen felhozott, megfelelt már Andrássy gróf kétségkívül jobban, mint szóló te­hetné. Erre nem akarok, — igy folytatja — ki­terjeszkedni és csupán arra szorítkozom, a mit Szi­lágyi biz. tag mondott, hogy t. i. az aktuális szükség az, a mire figyelmünket fordítanunk kell. Bocsásson meg a t. biz. tag úr, de én azt hi­szem, hogy az okkupác­ionális politika helyes vagy helytelen voltát feszegetni aktuális értékkel ma csak­ugyan nem bír, sőt annyiban káros is, a­mennyiben nehezíti az ellenállás leküzdését. A­mit arra vonat­kozólag mondott, hogy kénytelenek vagyunk Boszniát másodszor is elfoglalni, és hogy mi történik akkor, ha nagyobb bonyodalmak keletkeznek, arra azt felelem, hogy ha csakugyan nagyobb bonyodalmak állanának be, akkor ma már ott vagyunk, a­hova különben ily bonyodalmak esetén kellene mennünk, mert nem is­merhetem el a t. biz. tag azon állításának helyessé­gét, hogy Boszniát és a Herczegovinát ma újra el kell foglalnunk, nem pedig azért, mert ma már benn vagyunk. A­mint már volt szerencsém a négyes albizott­ságban mondani, az eddigi jelentések szerint egyetlen egy hivatalnok sem hagyta el állását, és nincs egyet­len egy katonai állás sem, melyet kényszerítve lettünk volna visszavonni. Ez tehát nem tekinthető oly felke­lésnek, vagy forradalomnak, mely forradalmi kor­mányt alkot, mely egyes helyeket hatalmába kerít. Ezek csak egymással talán némi összeköttetésben levő csoportok, melyek hol az életbiztonságot veszé­lyeztetik, hol megtámadnak csendőröket vagy vala­mely katonai őrséget, és hogy a felkelés elnyomására nagyobb katonai erő szükséges, annak igen egyszerű magyarázata van. Ha egy pillantást méltóztatnak vetni a térkép­re, az azt mutatja, hogy azon hegyes, völgyes és er­dős helyeken és vidékeken csak nagyobb erővel le­hetséges nem visszaverni vagy megfutamítani a felke­lőket, hanem hatalmunkba keríteni. Ezért szükséges a nagyobb katonai erő, nem pedig valami képzelt forradalom leküzdésére. E napokban, nem tudom hol, a négyes albizottságban-e vagy az osztrák delegá­­czióban felvettetett az a kérdés, hogy mik jelszavai, mik c célzatai a felkelésnek? Én azt hiszem, hogy ha a felkelőket magukat megkérdezzék, ez iránt maguk sem tudnának válaszolni. Nem kombinált, nem előre meggondolt és nem is határozott tervvel bíró ellenállás az, hanem olyan, mely, mint már volt alkalmam a négyes albizottság­ban kifejteni, a­mit ezennel ismétlek, bizonyos elé­­gületlenségből keletkezett, daczára az illető kül­­kormányok ismételve hangoztatott és kétségkívül igen elismerésre méltó helyes és legális magatartá­sának és a külországokból eredő befolyásnak. A t. biz. tag azt méltóztatott mondani, hogy Andrássy gróf azon szerencsétlen helyzetben van, hogy ő maga nem ügyelhet arra, hogy azon politika, melyet az okkupáczióval évek sorára maga elé kitűzött, s a mint ő annak végrevitelét kigondolta, talán nem úgy következhetik, a­mint ő akkor óhajtotta. Én úgy tudom, hogy Andrássy grófnak volt határozott politikája a jövőre nézve, és azt hiszem, hogy ma is az, a­mi volt akkor, és én biztosíthatom a t. bizottságot, hogy mi, csekély epigonjai, vele abban egyetértünk és hogy mi azon politikát követtük a kormányzatra és az egész irányzatra nézve az okku­pált tartományokban, a­melyet ő inaugurált, és da­czára annak, hogy a 1. bizottsági tag igyekezett ellen­tétet kimutatni Andrássy gróf és a közös kormány közt, minden tekintetben az ő helyeslését bírjuk. (An­drássy gróf közbeszól: Tökéletesen!)

Next