Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-21 / 51. szám

í>1. szám. S*«rkfs*Ws1 iroda s Barátok-tere, Athenaeum-ép­ü­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. szerda, február 21. iwwniiiiiwiiiii¥rnri»inwiiiiiiMfriiMWBWWWiiiw«MMHiiiiwiiiirjii>iiM<PWiiiiiiiLiw»iii!iiiiiiiiiii iiiuiiiiiii«h»i ii ' i 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéseért felü­lfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Budapest, február 20. A Horvátországgal létesített új pénzügyi kiegyezés után most fordul elő az első leszá­molás. A múlttal tabula rázát, csináltunk; ki­mondottuk, hogy a követelések és tartozások 1879. végéig kölcsönösen elejtetnek. Hogy a mi részünkön a követelések voltak túlsúly­ban, horvát részen pedig ehhez képest a tar­tozások, azt nem szükséges itt emlékezetbe hozni; ez már tradíczióvá lett a testvéror­szágokkal való viszonyunkban. Az 1880-ban megállapított új kvótával azonban, mely újabb előnyöket hozott a horvátoknak, még mindig nem érik be, s most, mikor az 1880. évi 54. törvényczikkben foglalt pénzügyi egyezmény nyomán először történik a leszámolás Hor­vát-Szla­vonországgal és pedig az 1880-ik évet illetőleg, a zárszámadási bizottság horvát tagja, Bartolovits Iván előáll azzal a kö­veteléssel, hogy egyfelől bizonyos horvátor­szági bevételek maradjanak meg tisztán Hor­vátországnak és ne vonassanak azon felosztás alá, melynél fogva 45 °/o a társországok bel­­igazgatási szükségletére engedtetik, a többi pedig közös kiadások fedezetére használtatik; másfelől meg azzal a követeléssel, hogy közös bevételek előállítására megkívántatott költsé­gek vagy épen nem, vagy igen csekély mérv­ben vonassanak le a horvátországi megfelelő bevételekből. Látni való, hogy Bartolovits és társai kerülő uton meg akarják rontani az uj horvát pénzügyi egyezményt. Minthogy pedig most fordul elő az első alkalmazása az 1880 : 54. t.-cz.-nek, útjába kell állani a hamis értelme­zésnek ; mert különben szentesítjük a többi hét évre is, sőt káros előzményt alkothatunk a későbbi horvát kvóta megállapítására nézve. Jegyezzük fel azonban mindenekelőtt a leszámolás eredményét az állami számvevő­­szék előterjesztése szerint. 1880-ban a Ma­gyarország és Horvát-Szlavonország közös kiadásai tettek 169­7 milliót, a közös bevétel tett 19T milliót, tehát a tiszta közös kiadás volt 150­6 millió. Az új pénzügyi kiegyezés alkalmával tett számítás szerint adóképessé­gük arányában Horvát-Szlavonországnak 557, Magyarországnak 94'43 °/o-át kellene viselni a közös költségeknek. Ehhez képest a társor­szágok a 150­6 millió fedezéséhez 8­39 millió­val tartoznának járulni. Ámde az uj kiegye­zés fentartotta azt a szabályt, hogy a horvát­országi bevételek 45 °/o-a mindenekelőtt Hor­vátországnak engedtessék át és a maradék fordittassék a közös szükségletekre. A horvát­országi jövedelmek 55%­o-a 1880-ban 4­36 milliót tevén, Magyarország több mint 4 mil­lióval pótolja a társországokat igazság szerint 8,39 millió erejéig terhelő hozzájárulást. Pó­tolja pedig akként, hogy ezen 4 millió vis­­­szatérülésére Magyarország semmi igényt sem tart. Mikor Magyarország ekkora áldozatot hoz Horvát Szlavonországért, mikor minden pénzügyi revízió alkalmával a társaságok a törvény által nyíltan és egyenesen folyvást mind nagyobb előnyökben részesíttetnek , vajjon megengedhető eljárás-e az, hogy még ők kufárkodnak és keresnek mindenféle ürü­gyet, hogy néhány százezer forintot kidispu­tál­janak Magyarországról? Hogy a mi ré­szünkön megvan a gyengeséggel határos méltányosság és lojalitás, azt fényesen bizo­nyítja az a tény, hogy a zárszámadási bizott­ság az államszámvevőszék kimutatásával szem­ben Bartolovits előterjesztéséhez képest min­den nehézség nélkül 17 millióra menő három oly tételt elejtett, a­mely nem a közös kiadá­sokhoz tartozik, hanem Magyarország külön háztartását terheli. A legnagyobb kifogás horvát részről a dohány- és sójövedék számbavétele ellen irá­nyul. A­hogy ők felállítj­ák, körülbelül 150.000 írttal több illetné meg a horvátokat, mint az állami számvevőszék kimutatása szerint. Bartolovits ugyanis azt állítja, hogy a hor­vátországi só-­s dohányjövedéki bevéte­lekből oly kiadások lettek levonva, a melyek az 1880. 54. t.-cz. 5. §-a szerint »a jövedékek előállításához s közvetlen kezeléséhez« nem tartoznak és igy ezen jövedékek tiszta bevé­tele, melyből a társországoknak 45 °/C jut, meg lett csonkítva. A törvény maga nem részletezi, hogy melyek a bruttó bevételből levonandó előállí­tási s kezelési költségek, mint a­melyeknek levonása után állapíttatik meg a felosztás alá kerülő tiszta közjövedelem. Van azonban e tényezőkre vonatkozólag közös egyetértéssel megállapított, tíz évi gyakorlattal megerősí­tett szabály, melyet az állami számvevőszék most is követett, minthogy az 1880-iki új ki­egyezés azt ép úgy helybenhagyta, mint az 1873-iki revízió. Ez a gyakorlat 1870-ben állapíttatott meg a horvát autonóm és a ma­gyar kormány közegeinek egyetértő határo­zatai szerint. Az ezen egyezkedést megelőzött tapasztalatból ugyanis meggyőződtek mind­két részen, hogy­ mivel a Horvátországban termelt és fogyasztott dohány még se nem mind ott fogyasztatik és nem mind ott termel­tetik, ennél fogva lehetetlen a kezelési s elő­állítási költségeket Horvátországra nézve kü­lön kimutatni. Reáállottak tehát mindkét részről azon számításra, hogy Horvát-Szlavon­­országot terhelő kiadásul ezen jövedékeknél az az összeg vétessék, mely oly arányban áll a horvátországi e nemű bruttó bevételekhez, miként a magyarországi bruttó bevételekhez az itteni összes kiadások. Ez észszerű számí­tás, melyben minden loyális fél megnyugod­­hatik. Bartolovits és társai azonban most, tíz évi egyetértő alkalmazás után azon kiadási tételekből többeket ki akarnak hasítani, mint a­melyek a horvátországi jövedéki kezelést nem terhelik, mivel a kiadás nem magában Horvát­országban teljesíttetett és így kizárólag Ma­gyarországra akarja hárítani. A zárszámadási bizottság előadója jelen­tésében igen részletesen megvilágítja Bartolo­vits külön véleményének úgy az itt említett, mint egyéb követeléseit. Messze vezetne, ha a többi részleteket csak ismertetni, nem hogy még czáfolni akarnók. Tény az, hogy a­ki a fölvetett új elszámolási módot és a horvát kü­lönvélemény egyéb igényeit magáévá teszi, az letér az 1880-iki, sőt az 1873-iki s 1868-iki törvényekben elfogadott horvát kvóta alap­jától , mert a horvátoknak engedett 45 °/o épen az eddig követett elszámoláshoz volt kötve. Más elszámolási alapon ugyancsak a 45 °/o más, és pedig oly pénzügyi ered­ményt ad, melyet sem Magyarország, sem a társországok nem kontempláltak. Ne­künk nincs okunk pénzügyi tekintetből vis­­­szautasítani a Bartolovits igényeit, csak­hogy akkor nem fogunk ezen módszer te­rén megállani az általa kiszemelt határvona­lon, hanem végig levonjuk a következéseket, és akkor a horvátok nem köszönik meg a pénzügyi egyezség örökös feszegetését. Mi épségben akarjuk tartani az annyi vesződséggel létesített új pénzügyi egyezséget arra az időre, melyre a törvény szól, de nem akarjuk még fölözni, akár sok, akár kevés, újabb ajándékokkal azokat az áldozatokat, melyekbe nekünk a­nélkül, hogy legkisebb köszönet volna benne, a társországok éven­­kint kerülnek. Visszautasítunk tehát minden legkisebb alaptalan követelést. Érjék be a négy millióval, a­melybe nekünk a horvátok 1880-ban kerültek; évről-évre úgyis mindig nagyobb a Magyarország részéről Horvátor­szágnak hozott áldozat. Budapest, február 20. Szerbek és horvátok. Zágrábból a következőket jelentik: A szerbek közt legújabban nyilvánuló poli­tikai tünetek nem csekély aggodalmat keltettek hor­vát körökben. Ezen irányzat paralizálása czéljából egyesületet szándékoznak létre hozni, mely a szerbek és a horvátok közti testvéries egyetértés helyreállí­tására fog törekedni. Az egyesület állítólag a poli­tika teljes kizárásával társadalmi czím alatt fogna működni, melynek élére az ismert Marianetz áll. A Pozor és a Narodne Novine ma közlik az ezen ügyre vonatkozó azonos nyilatkozatot. A képviselőház mai ülésének legnagyobb részét a filloxeráról szóló törvényjavaslat fölötti tárgyalás töltötte be. Herman Ottó behatóan fejtegette a filloxera elleni védelem tekintetében eddig elkövetett hibákat és élesen megtámadta Kemény Gábort, a volt közgazdasági minisztert. Széchényi Pál gr. sietett hivatali elődének védelmére kelni, kijelentvén, hogy ha hibák történtek, annak a filloxera-bizottság volt oka, melynek többsége vitte bele a kormányt az azóta tévesnek bizonyult irányba. G­ö­n­d­ö­c­s Bene­dek sem állhatta meg, hogy derültségre ne hangolja a házat, mely jól mulatott az egész beszéd alatt és zajos éljenzéssel fejezte ki már előre is örömét, látván, hogy Göndöcs feláll és beszélni fog. A törvényjavaslat rövid eszmecsere után néhány jelentéktelen módosítás­sal elfogadtatott. —­A főrendiházban elintéz­tetek a Budapesten tartandó országos kiállításról és a vadászatról szóló törvényjavaslatok. Az ülés végén pedig az elnök meleg hangon emlékezett meg D­e­g­e­n­f­e­l­d Imre gr. érdemeiről. Mindkét ülésről a tudósítást lapunk mellékletén közöljük. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekez­letén folytattatott a vadászati és fegyver­adóról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása. A tárgyalást S­z­a­p­á­r­y Gyula gr. pénzügy­­miniszter nyitotta meg, kivel M­á­r­f­f­y miniszteri tanácsos is jelen volt az értekezleten. Azután felszólaltak Harkányi Frigyes elő­adó­ Jónás Ödön, Hofgräff János, B­o­c­h­­k­o­r Károly, Bacon József, K­ő­r­ö­s­y Sándor, Kapisztory József, Teleszky István, Lá­­zár Lajos, továbbá Széchenyi Pál gr. kereske­delmi miniszter és Tisza Kálmán miniszterelnök, mire a törvényjavaslat részleteiben is elfogadtatván, a tanácskozás véget ért. Dieu, Patrie, Liberté. P­á­r­i­s, febr. közepén. »Isten, Haza, Szabadság«, ez Jules Simon uj munkája czime, melylyel a párisi lapok jóval megje­lenése előtt foglalkoztak, s mely azóta a köztársasági lapok által naponkint legszigorúbban biráltatik. Is­ten, haza s szabadság czime a munkának, történet, politika s bölcsészet a tartalma. Jules Simon neve eléggé ismeretes Francziaországban s az egész mű­velt világban, hogy munkája foglalkoztassa a közvé­leményt, s dac­ára annak, hogy politikai szereplését a közelmúltban történtek után senki se veszi komo­lyan, a Lévy kiadásában pár nappal ezelőtt megjelent munka valóságos forradalmat idézett elő politikai s társadalmi körökben egyaránt. Mindenki sietett könyvkereskedőjéhez, hogy a művet megvegye s pár nap alatt az első kiadás elfogyott. A mint a czimből látható, Jules Simon az ál­lami élet három leghatalmasabb fogalmát választotta tárgyul, melyet 500 oldalon Francziaország legújabb történetével kapcsolatban politikai s bölcsészeti szem­pontból behatóan fejteget, s mely Jules Simon fényes tehetségének s mély gondolkodásának új bizonyítéka. Mindjárt munkája kezdetén kijelenti, hogy mögötte nem áll senki, nem befolyásolta senki, s a­mit mond, az hosszú tapasztalás s megfontolás eredménye, s va­lamint mindenkinek a meggyőződését tiszteli, joggal követeli, hogy véleménye őszinteségében ne kételkedjék senki, még akkor sem, ha kíméletlen kézzel, gondolat­szabadságával élve feltárja a jelen kormányrendszer ferdeségét, mely az ország biztonságát veszélyezteti s becsületét kompromittálja. Három sebből vérzett Francziaország az utolsó időben: Sedan, Kommü­n s az egyiptomi háború, mindegyike megrendítése Fran­cziaország életerejének, melynek következményei alatt ma szenved az állam s a társadalom, s mely sebekből csak akkor fog kigyógyulni, ha az erélyte­­lenség halálos betegsége nem lesz erősebb, mint maga az állam, s ha a parlamentáris többség, mely az államot kormányozza, le tudja rázni nyakáról az oly párt nyűgét, melynek csak eszme nélküli személyes ambícziója van. Nem tartja szükségesnek politikai eljárását védeni, elég védelem a meggyőződése, de azért nyíltan kimondja, hogy a szabadság fogalmá­val Francziaországban nincsenek tisztában, s a­nél­kül, hogy akarnák s tudnák, a nihilizmus örvényébe taszítják az országot. A veszély szerinte annál na­gyobb, mert nem akarják látni s azért határozta el magát, hogy megírja munkáját, hogy megmagya­rázza a tehetségeknek visszavonultságát s rá­mutas­son mások vétkes könnyelműségére, nehogy majdan a rövidlátóság szolgálhasson mentségül. Ezek után áttér állításai bizonyítására s különösen kiemeli, hogy nem kételkedik sokak jóakaratában; de mit ér a jó­akarat, ha ostobákra hallgat, kik ostobául beszélnek s bolondul cselekszenek, s mit ér a jó szándék, ha hatalmat ad olyanoknak, kik nem tudnak vele bánni, hatalmat, melyet különben nélkülöznének. Az országgyűlési többséghez fordul s kérdőre vonja vájjon nem küzdött-e az amnesztia ellen s vájjon nem szavazta-e meg maga, vájjon nem küzdött-e annak idejében a szolgálati évek megrövidítése ellen a hadseregben, s nem-e szavazta meg ké­sőbb maga, vájjon nem küzdött-e czélszerűtlenségi okokból az elválás ellen s nem hajlandó-e megszavaz­ni most, vájjon nem rosszalta-e a háborút a keresz­ténység ellen, mely most az egész országban dühöng ? A hit tagadása s a gondolatszabadság két külön fo­galom, melyet értelmetlenül összezavarnak. A jelen rendszer által a törvényh­­ozás méltósága veszendőbe megy, a biró befolyásoltatik, a katona elnyomatik, a hit üldözt­etik és ezt tartják alkalmasnak arra, hogy Francziaországot megmentsék és regeneráczióját elő­mozdítsák. »Kérlelhetetlenül rá fogok mutatni a baj­ra, mert hangosan kell szólni, hogy visszhangra ta­láljunk. Azt fogják mondani, hogy túlozok; annál jobb, ha e szemrehányás jogosult; nem a túlzás ve­szélyes, hanem a hallgatás, mert bűn. Lehet, hogy megígérik, hogy eddig s nem tovább mennek. Ez oly ígéret, melyet százszor hallottunk, s melyet százszor megszegtek, s melyet meg fognak szegni mindig azért, mert szerencsétlenségünkre azoknak engedelmeske­dünk, kiket kormányoznunk kellene. Az én legna­gyobb óhajtásom az, hogy a köztársaságot megszeres­sék, de önöknek egyetlen gondolatuk oda irányul, hogy attól rettegjenek; én azt akarnám, hogy min­denki kívánja a köztársaságot, önök azt akarják, hogy gyűlölj­ék.Én szeretném mindenkinek megadni a biz­tonságot, magánérdekeinek előnyeit, biztosítani a polgárok függetlenségét s a függetlenség szeretetének inspiráczióját kiterjeszteni, kedvezményezni minden eszközzel az eszmekivitel és szövetkezés lehetőségét, önök ellenben el vannak fogalvá az állam jogai s az állam erkölcsi jogai iránt. Önök háborút üzentek a hitnek, melytől félnek, a­nélkül hogy észreven­­nék, hogy ez csak czim, önök a szabadságtól fél­nek. A neutralitás, melyet az állami iskolákra s ennek következtében magára az államra erőszakol­nak, sokkal aljasabb, mint a nihilizmus, mert az a vallás s a bölcsészet indifferentizmusa. Csak a hit és az öntudat teljes birtoka teszi nag­gyá a polgárokat s a népeket. Istenre s a szabadságra appellálok önök ellen, a néphez s az országgyűlés többségéhez fordu­lok egyaránt s beszélek Isten és az 1790-ben prokla­­mált alkotmányos gyűlés jogairól, melyeket 1848-ban általános lelkesedés közt megerősítettünk s melyeket önök féltek felvenni az 1881-ki törvényekbe. Be aka­rom bizonyítani, hogy nem áll jogukban a franczia forradalom örököseinek nevezni magukat, mikor gyű­löletnél és rombolásnál egyebet nem tudnak.« Ily hangon beszél az agg szenátor s ez a hang végig vonul az egész munka lapjain. A munkát mohón olvassa mindenki, gyönyör­ködünk a gondolatok mélységében s az előadás ke­­rekdedségében, feszült figyelemmel kisérjük történeti adatai előadását, 1848-tól mai napig, mint olyan szerzőtől, ki ez eseménydús időszakot nemcsak átélte, hanem legviharosabb éveiben nem ritkán vezérszere­pet játszott; bölcsészete mély, logikája helyes, követ­kezetessége meggyőző. ígéretéhez híven az 1790-ki eseményeknél kezdi, melyeket történeti rendben tárgyal, s minden ese­ményből a kellő következtetést vonja le. Hivatkozik az 1789-ki augusztus 23-án kelt törvényre, mely min­denkinek vallása szabad gyakorlatát biztosítja; de ez csak törvény, melyre az atheisták könnyen ráfoghat­nák, hogy akkor úgy­se respektálták a törvénye­ket. Garat, ki XVI. Lajost a fogságba vezette, s ki halálitéletét felolvasta, a szószékről elkiáltotta: »én katholikus és jó keresztény vagyok.« Talleyrand es­küdött : »Esküszöm, hogy mint római katholikus aka­rok élni és meghalni«,s midőn Robespierre a szószék­ről azt az indítványt tette, hogy engedtessék meg a papoknak a nősülés, a gyűlésben oly lárma s ellent­mondás hallatszott, hogy Robespierre beszédét nem folytathatta; ilyen s még más adatokkal bizonyítja, hogy a vallás nem korlátozója a szabadságnak, ha­ —• Február 21. — A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. Wagner Rikhárd és Magyarország. A halhatatlan mester, a tizenkilenczedik szá­zad legnagyobb zenedrámai reformátora elköltözött e földről, melyen kimagasló művészeti alkotásai örökké élő és termékenyítő nyomait hagyta hátra. Wágner R. élete, egyénisége, kihatása, szóval: szellemi működésének összege a műtörténelem egyik legbámulatosabb, de egyszersmind legtanulságosabb fejezetét is képezi. Már évtizedek előtt magában hordta a mű­vészet terén mindent átalakító égi lángot s már akkor ragyogott az, midőn még csak nagyon kevesen mer­tek s voltak képesek fényébe tekinteni. De a tömeg nem értette, a czéhmesteri tudósok, művészeti ku­­fárok és kritikusok pedig, kik megszokott észjárásuk és napi foglalkozásuk kényelmes várait féltették, az anathema pallosát suhogtatták feje felett, s bekövet­kezett számára a töviskoszoruk korszaka, hol saját vérével táplálkozott. De mert a lángészt csak a lángész képes és van hivatva első sorban megérteni, eljött az Wagner számára is a magyar haza egy nagy szülötte, Liszt Ferencz személyében, a ki midőn kezébe ragadta az ósdiság s a filiszteizmus elleni harcz zászlóját s ad­dig le sem téve, mig a diadal bástyáinak többé meg nem dönthető alapját nem vetette: a nézőtér is egé­szen megváltozott s attól kezdve Wagner művészeti napja is emelkedni kezdett, hogy a világelismerés zenitjére jusson fel. A gyászravatalt ma már az egész művelt világ körül állja, s nincsen egy disszonáns hang sem, mely a magasztaló elismerés harmóniájába keverednék. A fátyol eltakarja a sötét múltnak s az évek hosszú so­rán tartott küzdelmeknek lehangoló képeit. Csak a kivivőit siker és dicsőség aureolja ragyog felette. Németország első sorban áll most a piedesztál magaslatán, hogy nagy halottja érczszobrát bemu­tassa a világnak. — Ne hozzuk emlékébe a múltból fenmaradt kérdő és felkiáltó jelek szemrehányó te­kintetét ! Inkább emeljünk kalapot a magához tért nagy nemzet s annak egyik nemeskeblű s bőkezű ko­ronás fejedelmének kegyelete előtt, melylyel az elköl­tözött lángész dicső emlékét is elárasztja. De midőn ezt teszszük, emlékezzünk meg a magyar hazáról is, mely vajmi sokszor részesül oly kicsinylő és méltatlan melléknevekben a nagy és czi­­­vilizálni szerető szomszéd részéről, melyeknek élét pedig nem egyszer fordithatnók el­ő ellene, mert nem is sok történelmi kutatásra volna szükség, hogy ezt ez­úttal is alkalmazásba vegyük. A magyar ezer éves fennállása alatt mindig elő­­harczosa volt nemcsak a szabadságnak s reformesz­méknek, hanem a kulturális nagy eszmék harczában is mindig az első segédcsapatok sorában küzdött. Az 50-es évek derekán s a 60-as évek elején szétáradt művészeti nagy harczban sem maradt hátra, sőt némi önérzettel mondhatjuk el, hogy e részben jóval inten­zívebb alakban segédkezett Wagner iránya elismeré­sénél, mint akár Bécs, Berlin, akár pedig a nagy Né­metország. A legelső német zenészeti tekintélyek, kritikusok, irányadó körök, még javában gyártották Wagnerre, a »jövő zené«-re és előharczosaira a gúny­neveket s a hangversenytermek és színházak még javá­ban zárták el légmentesen Wagner művei előtt az ajtó­kat, midőn Budapesten már az 50—60-as években — csekély számban ugyan, de szervezett falanxa volt az uj iránynak, mely úgy a sajtó, mint a társa­dalom és művészet terén szóval, tollal és tettekkel készítette elő a későbbi diadalmas talajt. Talán érdekelni fogja a mai nemzedéket és az olvasó közönséget, ha ez időből egy pár mozzanatot fölelevenítek közvetlen ténykedés és tapasztalás nyomán. Mint mindenütt, úgy hazánkban is még ezelőtt csak egy negyed századdal is a legháládatlanabb feladatok közé tartozott a Wagner-irány zászlója alá sorakozni, mert nagy erkölcsi bátorság és kitartás kellett hozzá, szembeszállni az egyoldalúlag informált közvélemén­nyel, a sajtóval és az irányadó zenészeti körökkel. Bécs és Berlin tudós kritikusai akkor még jobban befolyásolták a mi közvéleményünket, mint még ma is, midőn pedig már eléggé megtanulhattuk volna, hogy korántsem mind szentirás az, amit a Laj­­tán­ túli műbölcsek prédikálnak. Midőn nálunk az 50-es évek vége felé Erkel Ferencz legelőször mutatta be »Tannhäuser« nyitá­nyát egy film­­hangversenyben a múzeum termében, közönség, kritika és zenevilág egyaránt egy nagy ellenpártra és egy kis lelkesebb falanxra osz­lott, utána még­ több évnek kellett elmúlnia, míg a merészebbek Wagner egy egész dalművének előadá­sát szorgalmazhatták. Az akkori puszta Erzsébet-té­ren azon időben még fennállt német »Noth-Theater« volt aztán az első, mely szánalmas ének- és zenekari erők mellett ugyan, de mégis előadta egy párszor »Tannhäusert«, hogy aztán mint a pénztárán érzé­keny sebet vágó dalművet ismét levegye s végleg a műsorról! De néhány évre rá változást eredményezett az a kis zenészeti és irodai­, hazai falanx, mely ko­rán elhunyt nagy­érdemű zeneköltőnk, M­o­s­o­n­y­i Mihály vezénylete mellett, nem fogyott ki a »gutta cavat lapidem«-féle arany elv alkalmazásának t­ürel­­méből. Szegény megboldogult jó öreg Radnótfáy Sámuel nemz. színházi intendáns. Hiába erősíté égre földre mindenfelé, hogy mig ő intendáns lesz, addig ugyan Wagner-opera nem kerül színre a nemzeti színházban! Sokáig is állott ellent az áramlatnak. De 1863-ban annyira megpuhult, hogy sajátkezüleg hívta meg Bécsből az akkor ott időzött Wagnert, hogy egy pár hangversenyi előadást tartson akkor még nem igen keresett operái részleteiből a nemzeti színházban. 1866-ban pedig szó nélkül egyezett bele, hogy Lohengrin színre kerüljön ugyanott Hu­ber Károly karnagy vezénylete mellett. Az elhunyt nagy­mester kétszer látogatta meg a magyar fővárost s két ízben nyílt alkalma a ma­gyar fővárosi közönségnek lángelméje iránti hódola­tának méltó kifejezést adni. Először az említett 1863. év julius havában s másodszor: 1875. márcz. 10-én, midőn Liszt Ferencz közreműködése mellett vezé­nyelte hangversenyét a Vigadó nagy termében, hol a 19-ik század e két kimagasló művészeti géniuszának ölelkezése ragadta frenetikus tapsokra a legfényesebb közönséget. A magyarországi műtörténelem lapjain örökké nevezetes és fordulópontot jelző mozzanat marad Wagner első megjelenése, a magyar fővárosban 1863-ban. Wagner az időben a megpróbáltatás nehéz napjait élte Bécsben. Izgatott s bizalmatlan volt minden és mindenki iránt. Bécsi hangversenyei — melyek tartására körülményei kényszeritek, — elve és meggyőződése ellenére, — épen nem ön­töttek belé sem nagy kedvet, sem nagy bizalmat, hogy a félbarbárnak híresztelt magyar főváros­ban is megkísértsen utat törni eszméinek. S vall­juk be őszintén, hogy bizony nagyon kétes kilátá­sok kecsegtethették még akkoron. A közvélemény tartózkodó állást foglalt el; — a hazai sajtó leg­nagyobb része meg épen nem lelkesült az eszméért, az irányadó körök és műintézetek közül pedig egyik a másikra hagyta a kezdeményezést. Egyedül csak az akkori »Zene lap« nem szűnt meg újra és újra fölvetni a meghivás kérdését. — Mosonyi levélben biztositá a mestert, hogy megjelenése mint villanyütés fog hatni a fővárosi közönségre; Reményi Ede pedig személyesen érintkezett vele s minden kétségét eloszlatá a kivívandó fényes siker iránt. Végre Erkel Ferencz döntő szavára aztán Radnótfáy meghívta ünnepélyesen, s a mint a követ­kezés megmutatta, a mesternek nem is volt oka meg­bánni, hogy megismerkedjék személyesen a magyar lelkesedéssel és fogékonysággal. S e naptól fogva önérzetesen mondhatjuk el, hogy Magyarországon a Wagner-irány valódi őszinte híveinek száma mindegyre szaporodván, azok későbbi összműködése úgy a magyar sajtóban, mint a mű­vészeti körökben eredményezte azt, hogy midőn 1875-ben másodszor is meglátogatott bennünket, már az osztatlan elismerés babérkoszorújával talál­kozott. A magyar nemzeti színház — Liszt előadásait kivéve — nem is látott még oly lelkesült hangulatot, mint Wagner 1863-ki hangversenyei alkalmával, hol »Tannhäuser«, »Lohengrin« , »Tristan«, »Mester­­dalárok« s »Niebelungen« dalműveiből ének- és ze­nekari részleteket mutatott be. A közönség majd minden számot ismételtetett s vége-hos­sza nem volt a leglelkesebb tüntetéseknek. S ez időben talán nem is volt még európai város, hol Wagner osztat­lanabb elismeréssel találkozott volna, mint Bu­dapesten. A mester személyes megjelenése még a legkonokabb ellenlábasait is lefegyverezte s ha mindenben nem is hódoltak meg, de többé leg­alább nem mertek nyíltan debalhálni.A lángész ellen­­állhatlan győzelme volt az, a szűkkörűség, a ferde be­folyásolás és az áltekintélyek jelszava után induló elfogultság felett. Majd két hétig időzött akkor a mester körünk­ben s ez idő alatt szakadatlan tárgya volt a minden­nemű kitüntetéseknek. A régi lövölde kertjében ren­­dezett nagy diszlakomán pedig alkalma nyílt a fővá­rosi értelmiségnek egyaránt bámulni úgy az ő nagy szónoki tehetségét, mint fenkölt eszméinek gazdag­ságát. Két évtized vonult el azóta felettünk. Sok meg­változott. Sokakat elvesztettünk, és a nagy mestert magát is. De emléke és szelleme köztünk is élni fog, mert örök idők számára teremtett s örökbecsű szelle­mi kincseket hagyott hátra, melyekhez minden ma­gasra törő nemzetnek joga van. A magyar műtörténelem pedig mindig büszke lehet ama meleg elismerő sorokra, melyeket első itt­léte alkalmából a nemzeti színház igazgatóságához s elvbarátaihoz intézett. Megismerkedvén azon időben a magyar müze­­zenei törekvésekkel is, az én személyemhez is, mint a magyar »Zen. Lap« szerkesztőjéhez intézett egy nyílt levelet, melyben ama szélesebb mérvben megin­dult törekvésekről felbuzdító elismeréssel nyilatko­zott. A mostani nemzedék, mely inkább szereti és többre nézi az idegent, ha kevesebbet nyom is, mint a hazait, ha nyomosabban eshetnék is ez a mérlegbe: nagyon emlékébe véshetné annak tar­talmát, mint oly lángész nyilatkozatát, aki fel tudta fogni a legcsekélyebb művészeti tényezők horderejét is az egésznek kifejlődésére s aki nem­csak a művészeti Missisippi folyók, hanem a szerény erdei patakok jelentőségét is tudta méltányolni. »Én azt hiszem« — így szólt e levele folytán — hogy önök abbeli törekvése, miszerint a magyar nemzeti dalt oly módon akarják művészileg kiművel­ni, hogy aztán a m­i kifejlett műzenénkkel közvetlen érintkezésben állhasson , legbiztosabb sikert nyújt általában Magyarországon a zeneművészet emelése és kifejlesztésére.« »Mig ez be nem következik, mindaddig az önök hazájában veszedelmes, sőt ártalmas különbség fog uralkodni a nemzeties elem — s annak csak fölüle­­tével érintkező műzene közt, elannyira, hogy a nem­zeti zene, vagyis : a népdal és a táncz­zene mindin­kább a sülyedő s hátramenő naturalizmus zsákmá­nyául fog esni, s ez annál is inkább, mert maga a műzene is, pusztán csak felületes termékei után ér­­telmeztetvén s méltányoltatván: viszont csak is el­­korcsosító s elvadító hatást gyakorolhat amazokra«. *Hogy mit értek ez alatt, az könnyen tisztán fog állani ön előtt, ha a magyar népdalokban_ mint egy elzárt aknában — rejlő ritmikai s har­móniai gazdagságot ama nagy szegénységgel hasonlít­juk össze, mely az újabb operai —­s főleg olasz ope­rai — zene terén annyira visszatetszik minden ko­­runkbeli müveit zenésznek. Mert nem lehet valami elszomoritóbb, mint ha e szegénység, a népzenének naturalista kezelőit is megragadja elannyira hogy azt a nemzeti zene elferdítésével, még annak jelleméül is igyekszik feltüntetni.« >Ha tekintbe veszem — igy szólt aztán la~ Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva,

Next