Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1883-02-21 / 51. szám
í>1. szám. S*«rkfs*Ws1 iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. szerda, február 21. iwwniiiiiwiiiii¥rnri»inwiiiiiiMfriiMWBWWWiiiw«MMHiiiiwiiiirjii>iiM<PWiiiiiiiLiw»iii!iiiiiiiiiii iiiuiiiiiii«h»i ii ' i 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, február 20. A Horvátországgal létesített új pénzügyi kiegyezés után most fordul elő az első leszámolás. A múlttal tabula rázát, csináltunk; kimondottuk, hogy a követelések és tartozások 1879. végéig kölcsönösen elejtetnek. Hogy a mi részünkön a követelések voltak túlsúlyban, horvát részen pedig ehhez képest a tartozások, azt nem szükséges itt emlékezetbe hozni; ez már tradíczióvá lett a testvérországokkal való viszonyunkban. Az 1880-ban megállapított új kvótával azonban, mely újabb előnyöket hozott a horvátoknak, még mindig nem érik be, s most, mikor az 1880. évi 54. törvényczikkben foglalt pénzügyi egyezmény nyomán először történik a leszámolás Horvát-Szlavonországgal és pedig az 1880-ik évet illetőleg, a zárszámadási bizottság horvát tagja, Bartolovits Iván előáll azzal a követeléssel, hogy egyfelől bizonyos horvátországi bevételek maradjanak meg tisztán Horvátországnak és ne vonassanak azon felosztás alá, melynél fogva 45 °/o a társországok beligazgatási szükségletére engedtetik, a többi pedig közös kiadások fedezetére használtatik; másfelől meg azzal a követeléssel, hogy közös bevételek előállítására megkívántatott költségek vagy épen nem, vagy igen csekély mérvben vonassanak le a horvátországi megfelelő bevételekből. Látni való, hogy Bartolovits és társai kerülő uton meg akarják rontani az uj horvát pénzügyi egyezményt. Minthogy pedig most fordul elő az első alkalmazása az 1880 : 54. t.-cz.-nek, útjába kell állani a hamis értelmezésnek ; mert különben szentesítjük a többi hét évre is, sőt káros előzményt alkothatunk a későbbi horvát kvóta megállapítására nézve. Jegyezzük fel azonban mindenekelőtt a leszámolás eredményét az állami számvevőszék előterjesztése szerint. 1880-ban a Magyarország és Horvát-Szlavonország közös kiadásai tettek 1697 milliót, a közös bevétel tett 19T milliót, tehát a tiszta közös kiadás volt 1506 millió. Az új pénzügyi kiegyezés alkalmával tett számítás szerint adóképességük arányában Horvát-Szlavonországnak 557, Magyarországnak 94'43 °/o-át kellene viselni a közös költségeknek. Ehhez képest a társországok a 1506 millió fedezéséhez 839 millióval tartoznának járulni. Ámde az uj kiegyezés fentartotta azt a szabályt, hogy a horvátországi bevételek 45 °/o-a mindenekelőtt Horvátországnak engedtessék át és a maradék fordittassék a közös szükségletekre. A horvátországi jövedelmek 55%o-a 1880-ban 436 milliót tevén, Magyarország több mint 4 millióval pótolja a társországokat igazság szerint 8,39 millió erejéig terhelő hozzájárulást. Pótolja pedig akként, hogy ezen 4 millió visszatérülésére Magyarország semmi igényt sem tart. Mikor Magyarország ekkora áldozatot hoz Horvát Szlavonországért, mikor minden pénzügyi revízió alkalmával a társaságok a törvény által nyíltan és egyenesen folyvást mind nagyobb előnyökben részesíttetnek , vajjon megengedhető eljárás-e az, hogy még ők kufárkodnak és keresnek mindenféle ürügyet, hogy néhány százezer forintot kidisputáljanak Magyarországról? Hogy a mi részünkön megvan a gyengeséggel határos méltányosság és lojalitás, azt fényesen bizonyítja az a tény, hogy a zárszámadási bizottság az államszámvevőszék kimutatásával szemben Bartolovits előterjesztéséhez képest minden nehézség nélkül 17 millióra menő három oly tételt elejtett, amely nem a közös kiadásokhoz tartozik, hanem Magyarország külön háztartását terheli. A legnagyobb kifogás horvát részről a dohány- és sójövedék számbavétele ellen irányul. Ahogy ők felállítják, körülbelül 150.000 írttal több illetné meg a horvátokat, mint az állami számvevőszék kimutatása szerint. Bartolovits ugyanis azt állítja, hogy a horvátországi só-s dohányjövedéki bevételekből oly kiadások lettek levonva, a melyek az 1880. 54. t.-cz. 5. §-a szerint »a jövedékek előállításához s közvetlen kezeléséhez« nem tartoznak és igy ezen jövedékek tiszta bevétele, melyből a társországoknak 45 °/C jut, meg lett csonkítva. A törvény maga nem részletezi, hogy melyek a bruttó bevételből levonandó előállítási s kezelési költségek, mint amelyeknek levonása után állapíttatik meg a felosztás alá kerülő tiszta közjövedelem. Van azonban e tényezőkre vonatkozólag közös egyetértéssel megállapított, tíz évi gyakorlattal megerősített szabály, melyet az állami számvevőszék most is követett, minthogy az 1880-iki új kiegyezés azt ép úgy helybenhagyta, mint az 1873-iki revízió. Ez a gyakorlat 1870-ben állapíttatott meg a horvát autonóm és a magyar kormány közegeinek egyetértő határozatai szerint. Az ezen egyezkedést megelőzött tapasztalatból ugyanis meggyőződtek mindkét részen, hogy mivel a Horvátországban termelt és fogyasztott dohány még se nem mind ott fogyasztatik és nem mind ott termeltetik, ennél fogva lehetetlen a kezelési s előállítási költségeket Horvátországra nézve külön kimutatni. Reáállottak tehát mindkét részről azon számításra, hogy Horvát-Szlavonországot terhelő kiadásul ezen jövedékeknél az az összeg vétessék, mely oly arányban áll a horvátországi e nemű bruttó bevételekhez, miként a magyarországi bruttó bevételekhez az itteni összes kiadások. Ez észszerű számítás, melyben minden loyális fél megnyugodhatik. Bartolovits és társai azonban most, tíz évi egyetértő alkalmazás után azon kiadási tételekből többeket ki akarnak hasítani, mint amelyek a horvátországi jövedéki kezelést nem terhelik, mivel a kiadás nem magában Horvátországban teljesíttetett és így kizárólag Magyarországra akarja hárítani. A zárszámadási bizottság előadója jelentésében igen részletesen megvilágítja Bartolovits külön véleményének úgy az itt említett, mint egyéb követeléseit. Messze vezetne, ha a többi részleteket csak ismertetni, nem hogy még czáfolni akarnók. Tény az, hogy aki a fölvetett új elszámolási módot és a horvát különvélemény egyéb igényeit magáévá teszi, az letér az 1880-iki, sőt az 1873-iki s 1868-iki törvényekben elfogadott horvát kvóta alapjától , mert a horvátoknak engedett 45 °/o épen az eddig követett elszámoláshoz volt kötve. Más elszámolási alapon ugyancsak a 45 °/o más, és pedig oly pénzügyi eredményt ad, melyet sem Magyarország, sem a társországok nem kontempláltak. Nekünk nincs okunk pénzügyi tekintetből visszautasítani a Bartolovits igényeit, csakhogy akkor nem fogunk ezen módszer terén megállani az általa kiszemelt határvonalon, hanem végig levonjuk a következéseket, és akkor a horvátok nem köszönik meg a pénzügyi egyezség örökös feszegetését. Mi épségben akarjuk tartani az annyi vesződséggel létesített új pénzügyi egyezséget arra az időre, melyre a törvény szól, de nem akarjuk még fölözni, akár sok, akár kevés, újabb ajándékokkal azokat az áldozatokat, melyekbe nekünk anélkül, hogy legkisebb köszönet volna benne, a társországok évenkint kerülnek. Visszautasítunk tehát minden legkisebb alaptalan követelést. Érjék be a négy millióval, amelybe nekünk a horvátok 1880-ban kerültek; évről-évre úgyis mindig nagyobb a Magyarország részéről Horvátországnak hozott áldozat. Budapest, február 20. Szerbek és horvátok. Zágrábból a következőket jelentik: A szerbek közt legújabban nyilvánuló politikai tünetek nem csekély aggodalmat keltettek horvát körökben. Ezen irányzat paralizálása czéljából egyesületet szándékoznak létre hozni, mely a szerbek és a horvátok közti testvéries egyetértés helyreállítására fog törekedni. Az egyesület állítólag a politika teljes kizárásával társadalmi czím alatt fogna működni, melynek élére az ismert Marianetz áll. A Pozor és a Narodne Novine ma közlik az ezen ügyre vonatkozó azonos nyilatkozatot. A képviselőház mai ülésének legnagyobb részét a filloxeráról szóló törvényjavaslat fölötti tárgyalás töltötte be. Herman Ottó behatóan fejtegette a filloxera elleni védelem tekintetében eddig elkövetett hibákat és élesen megtámadta Kemény Gábort, a volt közgazdasági minisztert. Széchényi Pál gr. sietett hivatali elődének védelmére kelni, kijelentvén, hogy ha hibák történtek, annak a filloxera-bizottság volt oka, melynek többsége vitte bele a kormányt az azóta tévesnek bizonyult irányba. Göndöcs Benedek sem állhatta meg, hogy derültségre ne hangolja a házat, mely jól mulatott az egész beszéd alatt és zajos éljenzéssel fejezte ki már előre is örömét, látván, hogy Göndöcs feláll és beszélni fog. A törvényjavaslat rövid eszmecsere után néhány jelentéktelen módosítással elfogadtatott. —A főrendiházban elintéztetek a Budapesten tartandó országos kiállításról és a vadászatról szóló törvényjavaslatok. Az ülés végén pedig az elnök meleg hangon emlékezett meg Degenfeld Imre gr. érdemeiről. Mindkét ülésről a tudósítást lapunk mellékletén közöljük. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén folytattatott a vadászati és fegyveradóról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása. A tárgyalást Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter nyitotta meg, kivel Márffy miniszteri tanácsos is jelen volt az értekezleten. Azután felszólaltak Harkányi Frigyes előadó Jónás Ödön, Hofgräff János, Bochkor Károly, Bacon József, Kőrösy Sándor, Kapisztory József, Teleszky István, Lázár Lajos, továbbá Széchenyi Pál gr. kereskedelmi miniszter és Tisza Kálmán miniszterelnök, mire a törvényjavaslat részleteiben is elfogadtatván, a tanácskozás véget ért. Dieu, Patrie, Liberté. Páris, febr. közepén. »Isten, Haza, Szabadság«, ez Jules Simon uj munkája czime, melylyel a párisi lapok jóval megjelenése előtt foglalkoztak, s mely azóta a köztársasági lapok által naponkint legszigorúbban biráltatik. Isten, haza s szabadság czime a munkának, történet, politika s bölcsészet a tartalma. Jules Simon neve eléggé ismeretes Francziaországban s az egész művelt világban, hogy munkája foglalkoztassa a közvéleményt, s dacára annak, hogy politikai szereplését a közelmúltban történtek után senki se veszi komolyan, a Lévy kiadásában pár nappal ezelőtt megjelent munka valóságos forradalmat idézett elő politikai s társadalmi körökben egyaránt. Mindenki sietett könyvkereskedőjéhez, hogy a művet megvegye s pár nap alatt az első kiadás elfogyott. A mint a czimből látható, Jules Simon az állami élet három leghatalmasabb fogalmát választotta tárgyul, melyet 500 oldalon Francziaország legújabb történetével kapcsolatban politikai s bölcsészeti szempontból behatóan fejteget, s mely Jules Simon fényes tehetségének s mély gondolkodásának új bizonyítéka. Mindjárt munkája kezdetén kijelenti, hogy mögötte nem áll senki, nem befolyásolta senki, s amit mond, az hosszú tapasztalás s megfontolás eredménye, s valamint mindenkinek a meggyőződését tiszteli, joggal követeli, hogy véleménye őszinteségében ne kételkedjék senki, még akkor sem, ha kíméletlen kézzel, gondolatszabadságával élve feltárja a jelen kormányrendszer ferdeségét, mely az ország biztonságát veszélyezteti s becsületét kompromittálja. Három sebből vérzett Francziaország az utolsó időben: Sedan, Kommün s az egyiptomi háború, mindegyike megrendítése Francziaország életerejének, melynek következményei alatt ma szenved az állam s a társadalom, s mely sebekből csak akkor fog kigyógyulni, ha az erélytelenség halálos betegsége nem lesz erősebb, mint maga az állam, s ha a parlamentáris többség, mely az államot kormányozza, le tudja rázni nyakáról az oly párt nyűgét, melynek csak eszme nélküli személyes ambícziója van. Nem tartja szükségesnek politikai eljárását védeni, elég védelem a meggyőződése, de azért nyíltan kimondja, hogy a szabadság fogalmával Francziaországban nincsenek tisztában, s anélkül, hogy akarnák s tudnák, a nihilizmus örvényébe taszítják az országot. A veszély szerinte annál nagyobb, mert nem akarják látni s azért határozta el magát, hogy megírja munkáját, hogy megmagyarázza a tehetségeknek visszavonultságát s rámutasson mások vétkes könnyelműségére, nehogy majdan a rövidlátóság szolgálhasson mentségül. Ezek után áttér állításai bizonyítására s különösen kiemeli, hogy nem kételkedik sokak jóakaratában; de mit ér a jóakarat, ha ostobákra hallgat, kik ostobául beszélnek s bolondul cselekszenek, s mit ér a jó szándék, ha hatalmat ad olyanoknak, kik nem tudnak vele bánni, hatalmat, melyet különben nélkülöznének. Az országgyűlési többséghez fordul s kérdőre vonja vájjon nem küzdött-e az amnesztia ellen s vájjon nem szavazta-e meg maga, vájjon nem küzdött-e annak idejében a szolgálati évek megrövidítése ellen a hadseregben, s nem-e szavazta meg később maga, vájjon nem küzdött-e czélszerűtlenségi okokból az elválás ellen s nem hajlandó-e megszavazni most, vájjon nem rosszalta-e a háborút a kereszténység ellen, mely most az egész országban dühöng ? A hit tagadása s a gondolatszabadság két külön fogalom, melyet értelmetlenül összezavarnak. A jelen rendszer által a törvényhozás méltósága veszendőbe megy, a biró befolyásoltatik, a katona elnyomatik, a hit üldöztetik és ezt tartják alkalmasnak arra, hogy Francziaországot megmentsék és regeneráczióját előmozdítsák. »Kérlelhetetlenül rá fogok mutatni a bajra, mert hangosan kell szólni, hogy visszhangra találjunk. Azt fogják mondani, hogy túlozok; annál jobb, ha e szemrehányás jogosult; nem a túlzás veszélyes, hanem a hallgatás, mert bűn. Lehet, hogy megígérik, hogy eddig s nem tovább mennek. Ez oly ígéret, melyet százszor hallottunk, s melyet százszor megszegtek, s melyet meg fognak szegni mindig azért, mert szerencsétlenségünkre azoknak engedelmeskedünk, kiket kormányoznunk kellene. Az én legnagyobb óhajtásom az, hogy a köztársaságot megszeressék, de önöknek egyetlen gondolatuk oda irányul, hogy attól rettegjenek; én azt akarnám, hogy mindenki kívánja a köztársaságot, önök azt akarják, hogy gyűlöljék.Én szeretném mindenkinek megadni a biztonságot, magánérdekeinek előnyeit, biztosítani a polgárok függetlenségét s a függetlenség szeretetének inspiráczióját kiterjeszteni, kedvezményezni minden eszközzel az eszmekivitel és szövetkezés lehetőségét, önök ellenben el vannak fogalvá az állam jogai s az állam erkölcsi jogai iránt. Önök háborút üzentek a hitnek, melytől félnek, anélkül hogy észrevennék, hogy ez csak czim, önök a szabadságtól félnek. A neutralitás, melyet az állami iskolákra s ennek következtében magára az államra erőszakolnak, sokkal aljasabb, mint a nihilizmus, mert az a vallás s a bölcsészet indifferentizmusa. Csak a hit és az öntudat teljes birtoka teszi naggyá a polgárokat s a népeket. Istenre s a szabadságra appellálok önök ellen, a néphez s az országgyűlés többségéhez fordulok egyaránt s beszélek Isten és az 1790-ben proklamált alkotmányos gyűlés jogairól, melyeket 1848-ban általános lelkesedés közt megerősítettünk s melyeket önök féltek felvenni az 1881-ki törvényekbe. Be akarom bizonyítani, hogy nem áll jogukban a franczia forradalom örököseinek nevezni magukat, mikor gyűlöletnél és rombolásnál egyebet nem tudnak.« Ily hangon beszél az agg szenátor s ez a hang végig vonul az egész munka lapjain. A munkát mohón olvassa mindenki, gyönyörködünk a gondolatok mélységében s az előadás kerekdedségében, feszült figyelemmel kisérjük történeti adatai előadását, 1848-tól mai napig, mint olyan szerzőtől, ki ez eseménydús időszakot nemcsak átélte, hanem legviharosabb éveiben nem ritkán vezérszerepet játszott; bölcsészete mély, logikája helyes, következetessége meggyőző. ígéretéhez híven az 1790-ki eseményeknél kezdi, melyeket történeti rendben tárgyal, s minden eseményből a kellő következtetést vonja le. Hivatkozik az 1789-ki augusztus 23-án kelt törvényre, mely mindenkinek vallása szabad gyakorlatát biztosítja; de ez csak törvény, melyre az atheisták könnyen ráfoghatnák, hogy akkor úgyse respektálták a törvényeket. Garat, ki XVI. Lajost a fogságba vezette, s ki halálitéletét felolvasta, a szószékről elkiáltotta: »én katholikus és jó keresztény vagyok.« Talleyrand esküdött : »Esküszöm, hogy mint római katholikus akarok élni és meghalni«,s midőn Robespierre a szószékről azt az indítványt tette, hogy engedtessék meg a papoknak a nősülés, a gyűlésben oly lárma s ellentmondás hallatszott, hogy Robespierre beszédét nem folytathatta; ilyen s még más adatokkal bizonyítja, hogy a vallás nem korlátozója a szabadságnak, ha —• Február 21. — A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. Wagner Rikhárd és Magyarország. A halhatatlan mester, a tizenkilenczedik század legnagyobb zenedrámai reformátora elköltözött e földről, melyen kimagasló művészeti alkotásai örökké élő és termékenyítő nyomait hagyta hátra. Wágner R. élete, egyénisége, kihatása, szóval: szellemi működésének összege a műtörténelem egyik legbámulatosabb, de egyszersmind legtanulságosabb fejezetét is képezi. Már évtizedek előtt magában hordta a művészet terén mindent átalakító égi lángot s már akkor ragyogott az, midőn még csak nagyon kevesen mertek s voltak képesek fényébe tekinteni. De a tömeg nem értette, a czéhmesteri tudósok, művészeti kufárok és kritikusok pedig, kik megszokott észjárásuk és napi foglalkozásuk kényelmes várait féltették, az anathema pallosát suhogtatták feje felett, s bekövetkezett számára a töviskoszoruk korszaka, hol saját vérével táplálkozott. De mert a lángészt csak a lángész képes és van hivatva első sorban megérteni, eljött az Wagner számára is a magyar haza egy nagy szülötte, Liszt Ferencz személyében, a ki midőn kezébe ragadta az ósdiság s a filiszteizmus elleni harcz zászlóját s addig le sem téve, mig a diadal bástyáinak többé meg nem dönthető alapját nem vetette: a nézőtér is egészen megváltozott s attól kezdve Wagner művészeti napja is emelkedni kezdett, hogy a világelismerés zenitjére jusson fel. A gyászravatalt ma már az egész művelt világ körül állja, s nincsen egy disszonáns hang sem, mely a magasztaló elismerés harmóniájába keverednék. A fátyol eltakarja a sötét múltnak s az évek hosszú során tartott küzdelmeknek lehangoló képeit. Csak a kivivőit siker és dicsőség aureolja ragyog felette. Németország első sorban áll most a piedesztál magaslatán, hogy nagy halottja érczszobrát bemutassa a világnak. — Ne hozzuk emlékébe a múltból fenmaradt kérdő és felkiáltó jelek szemrehányó tekintetét ! Inkább emeljünk kalapot a magához tért nagy nemzet s annak egyik nemeskeblű s bőkezű koronás fejedelmének kegyelete előtt, melylyel az elköltözött lángész dicső emlékét is elárasztja. De midőn ezt teszszük, emlékezzünk meg a magyar hazáról is, mely vajmi sokszor részesül oly kicsinylő és méltatlan melléknevekben a nagy és czivilizálni szerető szomszéd részéről, melyeknek élét pedig nem egyszer fordithatnók elő ellene, mert nem is sok történelmi kutatásra volna szükség, hogy ezt ezúttal is alkalmazásba vegyük. A magyar ezer éves fennállása alatt mindig előharczosa volt nemcsak a szabadságnak s reformeszméknek, hanem a kulturális nagy eszmék harczában is mindig az első segédcsapatok sorában küzdött. Az 50-es évek derekán s a 60-as évek elején szétáradt művészeti nagy harczban sem maradt hátra, sőt némi önérzettel mondhatjuk el, hogy e részben jóval intenzívebb alakban segédkezett Wagner iránya elismerésénél, mint akár Bécs, Berlin, akár pedig a nagy Németország. A legelső német zenészeti tekintélyek, kritikusok, irányadó körök, még javában gyártották Wagnerre, a »jövő zené«-re és előharczosaira a gúnyneveket s a hangversenytermek és színházak még javában zárták el légmentesen Wagner művei előtt az ajtókat, midőn Budapesten már az 50—60-as években — csekély számban ugyan, de szervezett falanxa volt az uj iránynak, mely úgy a sajtó, mint a társadalom és művészet terén szóval, tollal és tettekkel készítette elő a későbbi diadalmas talajt. Talán érdekelni fogja a mai nemzedéket és az olvasó közönséget, ha ez időből egy pár mozzanatot fölelevenítek közvetlen ténykedés és tapasztalás nyomán. Mint mindenütt, úgy hazánkban is még ezelőtt csak egy negyed századdal is a legháládatlanabb feladatok közé tartozott a Wagner-irány zászlója alá sorakozni, mert nagy erkölcsi bátorság és kitartás kellett hozzá, szembeszállni az egyoldalúlag informált közvéleménnyel, a sajtóval és az irányadó zenészeti körökkel. Bécs és Berlin tudós kritikusai akkor még jobban befolyásolták a mi közvéleményünket, mint még ma is, midőn pedig már eléggé megtanulhattuk volna, hogy korántsem mind szentirás az, amit a Lajtán túli műbölcsek prédikálnak. Midőn nálunk az 50-es évek vége felé Erkel Ferencz legelőször mutatta be »Tannhäuser« nyitányát egy filmhangversenyben a múzeum termében, közönség, kritika és zenevilág egyaránt egy nagy ellenpártra és egy kis lelkesebb falanxra oszlott, utána még több évnek kellett elmúlnia, míg a merészebbek Wagner egy egész dalművének előadását szorgalmazhatták. Az akkori puszta Erzsébet-téren azon időben még fennállt német »Noth-Theater« volt aztán az első, mely szánalmas ének- és zenekari erők mellett ugyan, de mégis előadta egy párszor »Tannhäusert«, hogy aztán mint a pénztárán érzékeny sebet vágó dalművet ismét levegye s végleg a műsorról! De néhány évre rá változást eredményezett az a kis zenészeti és irodai, hazai falanx, mely korán elhunyt nagyérdemű zeneköltőnk, Mosonyi Mihály vezénylete mellett, nem fogyott ki a »gutta cavat lapidem«-féle arany elv alkalmazásának türelméből. Szegény megboldogult jó öreg Radnótfáy Sámuel nemz. színházi intendáns. Hiába erősíté égre földre mindenfelé, hogy mig ő intendáns lesz, addig ugyan Wagner-opera nem kerül színre a nemzeti színházban! Sokáig is állott ellent az áramlatnak. De 1863-ban annyira megpuhult, hogy sajátkezüleg hívta meg Bécsből az akkor ott időzött Wagnert, hogy egy pár hangversenyi előadást tartson akkor még nem igen keresett operái részleteiből a nemzeti színházban. 1866-ban pedig szó nélkül egyezett bele, hogy Lohengrin színre kerüljön ugyanott Huber Károly karnagy vezénylete mellett. Az elhunyt nagymester kétszer látogatta meg a magyar fővárost s két ízben nyílt alkalma a magyar fővárosi közönségnek lángelméje iránti hódolatának méltó kifejezést adni. Először az említett 1863. év julius havában s másodszor: 1875. márcz. 10-én, midőn Liszt Ferencz közreműködése mellett vezényelte hangversenyét a Vigadó nagy termében, hol a 19-ik század e két kimagasló művészeti géniuszának ölelkezése ragadta frenetikus tapsokra a legfényesebb közönséget. A magyarországi műtörténelem lapjain örökké nevezetes és fordulópontot jelző mozzanat marad Wagner első megjelenése, a magyar fővárosban 1863-ban. Wagner az időben a megpróbáltatás nehéz napjait élte Bécsben. Izgatott s bizalmatlan volt minden és mindenki iránt. Bécsi hangversenyei — melyek tartására körülményei kényszeritek, — elve és meggyőződése ellenére, — épen nem öntöttek belé sem nagy kedvet, sem nagy bizalmat, hogy a félbarbárnak híresztelt magyar fővárosban is megkísértsen utat törni eszméinek. S valljuk be őszintén, hogy bizony nagyon kétes kilátások kecsegtethették még akkoron. A közvélemény tartózkodó állást foglalt el; — a hazai sajtó legnagyobb része meg épen nem lelkesült az eszméért, az irányadó körök és műintézetek közül pedig egyik a másikra hagyta a kezdeményezést. Egyedül csak az akkori »Zene lap« nem szűnt meg újra és újra fölvetni a meghivás kérdését. — Mosonyi levélben biztositá a mestert, hogy megjelenése mint villanyütés fog hatni a fővárosi közönségre; Reményi Ede pedig személyesen érintkezett vele s minden kétségét eloszlatá a kivívandó fényes siker iránt. Végre Erkel Ferencz döntő szavára aztán Radnótfáy meghívta ünnepélyesen, s a mint a következés megmutatta, a mesternek nem is volt oka megbánni, hogy megismerkedjék személyesen a magyar lelkesedéssel és fogékonysággal. S e naptól fogva önérzetesen mondhatjuk el, hogy Magyarországon a Wagner-irány valódi őszinte híveinek száma mindegyre szaporodván, azok későbbi összműködése úgy a magyar sajtóban, mint a művészeti körökben eredményezte azt, hogy midőn 1875-ben másodszor is meglátogatott bennünket, már az osztatlan elismerés babérkoszorújával találkozott. A magyar nemzeti színház — Liszt előadásait kivéve — nem is látott még oly lelkesült hangulatot, mint Wagner 1863-ki hangversenyei alkalmával, hol »Tannhäuser«, »Lohengrin« , »Tristan«, »Mesterdalárok« s »Niebelungen« dalműveiből ének- és zenekari részleteket mutatott be. A közönség majd minden számot ismételtetett s vége-hossza nem volt a leglelkesebb tüntetéseknek. S ez időben talán nem is volt még európai város, hol Wagner osztatlanabb elismeréssel találkozott volna, mint Budapesten. A mester személyes megjelenése még a legkonokabb ellenlábasait is lefegyverezte s ha mindenben nem is hódoltak meg, de többé legalább nem mertek nyíltan debalhálni.A lángész ellenállhatlan győzelme volt az, a szűkkörűség, a ferde befolyásolás és az áltekintélyek jelszava után induló elfogultság felett. Majd két hétig időzött akkor a mester körünkben s ez idő alatt szakadatlan tárgya volt a mindennemű kitüntetéseknek. A régi lövölde kertjében rendezett nagy diszlakomán pedig alkalma nyílt a fővárosi értelmiségnek egyaránt bámulni úgy az ő nagy szónoki tehetségét, mint fenkölt eszméinek gazdagságát. Két évtized vonult el azóta felettünk. Sok megváltozott. Sokakat elvesztettünk, és a nagy mestert magát is. De emléke és szelleme köztünk is élni fog, mert örök idők számára teremtett s örökbecsű szellemi kincseket hagyott hátra, melyekhez minden magasra törő nemzetnek joga van. A magyar műtörténelem pedig mindig büszke lehet ama meleg elismerő sorokra, melyeket első ittléte alkalmából a nemzeti színház igazgatóságához s elvbarátaihoz intézett. Megismerkedvén azon időben a magyar müzezenei törekvésekkel is, az én személyemhez is, mint a magyar »Zen. Lap« szerkesztőjéhez intézett egy nyílt levelet, melyben ama szélesebb mérvben megindult törekvésekről felbuzdító elismeréssel nyilatkozott. A mostani nemzedék, mely inkább szereti és többre nézi az idegent, ha kevesebbet nyom is, mint a hazait, ha nyomosabban eshetnék is ez a mérlegbe: nagyon emlékébe véshetné annak tartalmát, mint oly lángész nyilatkozatát, aki fel tudta fogni a legcsekélyebb művészeti tényezők horderejét is az egésznek kifejlődésére s aki nemcsak a művészeti Missisippi folyók, hanem a szerény erdei patakok jelentőségét is tudta méltányolni. »Én azt hiszem« — így szólt e levele folytán — hogy önök abbeli törekvése, miszerint a magyar nemzeti dalt oly módon akarják művészileg kiművelni, hogy aztán a mi kifejlett műzenénkkel közvetlen érintkezésben állhasson , legbiztosabb sikert nyújt általában Magyarországon a zeneművészet emelése és kifejlesztésére.« »Mig ez be nem következik, mindaddig az önök hazájában veszedelmes, sőt ártalmas különbség fog uralkodni a nemzeties elem — s annak csak fölületével érintkező műzene közt, elannyira, hogy a nemzeti zene, vagyis : a népdal és a tánczzene mindinkább a sülyedő s hátramenő naturalizmus zsákmányául fog esni, s ez annál is inkább, mert maga a műzene is, pusztán csak felületes termékei után értelmeztetvén s méltányoltatván: viszont csak is elkorcsosító s elvadító hatást gyakorolhat amazokra«. *Hogy mit értek ez alatt, az könnyen tisztán fog állani ön előtt, ha a magyar népdalokban_ mint egy elzárt aknában — rejlő ritmikai s harmóniai gazdagságot ama nagy szegénységgel hasonlítjuk össze, mely az újabb operai —s főleg olasz operai — zene terén annyira visszatetszik minden korunkbeli müveit zenésznek. Mert nem lehet valami elszomoritóbb, mint ha e szegénység, a népzenének naturalista kezelőit is megragadja elannyira hogy azt a nemzeti zene elferdítésével, még annak jelleméül is igyekszik feltüntetni.« >Ha tekintbe veszem — igy szólt aztán la~ Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva,