Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-23 / 53. szám

3. szám. Szek­tetítási Iroda , Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemén­y a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiad­á­s körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. péntek, február 23. 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »I Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Budapest, február 22. Tisza Kálmán nem volt jelen a képv. ház mai ülésén s a ház a vadászati adó ügyét tárgy­­alta. Az érdekes jelenetek egymást érték. A kormánypárt köréből is a kormányjavaslat­tól e­­ltérő indítványok tétettek s akadtak oly mer­ész kormánypárti képviselők, kik nemcsak felszólaltak a kormánytól eltérő nézeteik mel­lett, hanem még azt is kijelenték, hogy a kormányétól eltérő indítványaik mellett sza­vazni is fognak. A­mi általános csodálkozást ébresztett, — sőt nemcsak azt, hanem itt-ott az ellenzéki padokon gúnyos mosolyt, a ké­tely s hihetetlenség mosolyát kelte fel. S a következés megmutatta, hogy a kételkedőknek volt igazuk. Mielőtt azonban ezt konstatálnék, a tárgy érdeméről kell elmondanunk egyet­­mást. A kormánypárti sorokat először is Fe­kete Lajos indítványa ingatta meg. Csak négy volt a többség, mel­lyel a kormány a saját pártjában támadt oppozíczió ellen győzött és leszavaztatta Fekete indítványát. A vadászati adónak 12 írtról 6 írtra való leszállítása ügyében Gyurgyik által tett indítvány a kormánypártban valóságos pánikot idézett elő, a­minek sokféle oka volt. A kormánypárt a maga részére még mindig jó tenyésztő telepet bír az erdélyi ré­szekben s a vadászati adó különösen itt talál­tatk súlyosnak. A székely fensikokon szaba­don pusztít a vad, mert az embereknek nincs fegyverük s nem fizethetik a vadászati adót. A legutóbbi képviselőválasztás alkalmával mindenfelől tehát azt követelték a képviselő­­jelöltektől, hogy eszközölnék ki ez adónem leszállítását vagy teljes megszüntetését, a­mit a jelölt urak készségesen meg is ígértek. Már hogyne ígérték volna meg, hisz annyi befo­lyása csak van a kormánypárti képviselőnek, hogy ilyesmi csekély adót elengedtessen. Nagy kíváncsiság uralkodott tehát min­denfelől a házban, hogy az illető képviselő urak mint fogják ezúttal beváltani ígéretüket s mint fognak szavazni e kérdésben, mely tán nem nagyon fontos általános szempont­ból, de kiváló fontosságot nyerhet egy-egy választókerületben ? Ezt jól tudta a kormány is, a­melynek tagjait feszélyezni kezdé a kérdés s különö­sen a pénzügyminiszter keresve kereste a kibúvó utat. A pénzügyminiszterre nézve az ügy sok­féle tekintetnél fogva nyert fontosságot. A vadászati adó nem súlyos, legnagyobb részben nem is nehezedik a szegényebb nép­osztályra, s az adó­elengedést épen ezen adó­nál kezdeni: bizonyára visszás dolog. Aztán a pénzügyminiszter, a kincstári érdeket te­kintve, egyáltalában nincs azon helyzetben, hogy adóelengedést kezdeményezhessen. És pedig nemcsak azért nem, mert ilyesmit nem enged meg sem az állami háztartás defic­itje, sem a közös hadügyminiszter által tervezett sokféle új kiadás és Bosznia, de még azért sem, mert a pénzügyminiszter és most készíti elő a rente-konverzió folytatását s más új pénzügyi operácziókat, melyekre való tekin­tettel különösen is meg kell nyerni az állam­hitelezők jó kedvét, a­mit pedig nagyon lelohasztana, ha a defic­ites állam adóelenge­désekhez fog. A pénzügyminiszternek tehát minden áron meg kellett mentenie a 12 fotos vadá­szati adót s ennek elérésére oly módhoz folya­modott, mely megint pompásan jellemzi a Tisza-kormány észjárását. A pénzügyminiszter tárczakérdésül jelenti ki a 12 frtos vadászati adó elfogadá­sát, de oly körültekintő módon, hogy se a kormányra, se a kormánypártra nézve valami nagy szerencsétlenség ne származhasson ab­ból, ha a 12 frtos adó valamikép mégis meg­buknék. A pénzügyminiszter ugyanis így szólt: »Azon esetre, ha elfogadtatnék azon indít­vány, hogy az adótétel 6 frtra leszállittassék és ha ehhez a törvényhozás többi tényezői is hozzájárulnak, én annak keresztülvitelére közreműködésemet fel nem ajánlhatom.­ Mit jelentenek e szavak? Egyelőre csak azt, hogy ha ma meg is bukik a javaslat a képviselőházban, a kormány, dac­ára annak, hogy azt kabinet­ kérdésül jelentette ki, nem vonja ki ezen nyilatkozatból a természetes következéseket. Csak egy kissé rá akart ijeszte­ni a saját pártjára s ezt nyíltan meg is mondta neki. E mellett előtüntető a képviselőháznak, hogy tulajdonképen mily semmis ez a képvise­lő­ház a kormány hatalmával szemben. Szavaz­hat, a­mint neki tetszik, a kormány gúnyo­lódik felette, s ezt szemtől-szembe meg is mondja. Ez a ház oly többségből áll, melyet saját kormánya állít pellengérre és tesz nevet­ségessé, s ebben a többségben oly kevés az önérzet, hogy nem lázad fel a tapasztalt bá­násmód miatt, hanem szépen meghunyászko­dik s teljesiti kötelességét, a­melyet a kor­mány eléje szabott. A névszerinti szavazás, mely a vadászati adótétel felett folyt, némi izgatottságot keltett és sok szégyenletes jelenettel járt. A többség egyes tagjai, kik így­ amugy jelentek ki, hogy nem szavazzák meg a 12 frtos adótételt, részint megszavazták azt, részint kisompo­lyogtak a folyosóra s ott berzenkedtek — nagy titokban a »kabinet-kérdés« ellen, mely tulajdonképen nem is volt kabinet-kérdés, hanem egy taktikai fogás, holmi vadászcsiny a kormánypárti nyulak és rókák ellen, kik tömegestül bele is hulltak a pénzügyminisz­ter által felállított tőrbe. A négy többség felszaporodott huszon­­kilenczre, mely szavazat­többséggel a 12 frtos adótétel megszavaztatott. De vajjon mi történik, ha meg nem sza­­vaztatik ? Talán megéltük volna azt a hallatlan je­lenetet, hogy a nagyobb adótételt a főrendekkel szavaztatja meg a kormány s a főrendek ily szavazatát rátukmálja a képvi­selőkre? Vagy pedig a törvény egyáltalában nem részesült volna a szentesítésben? Egyiket a kettő közül. De míg ez csak föltevés, megéltük máris azon alkotmányelle­nes tan felállítását, hogy a Tisza-kormány, ha kabinetkérdést hangoztat, annak eldönté­sét nem a képviselő­házban keresi, ha­nem a törvényhozás »többi tényezőiben.« Egy szóval csak addig respektálja a képviselőház többségét, míg ez a kormánynak engedelmes­kedik. Ez a kormány és ez a többség : köl­csönösen méltók egymáshoz. Budapest, febr. 22. A Ferry-kormány tegnap végre megalakult. Tag­jai következők : Ferry elnökség és közoktatás, Challeme­r-L­a­c­o­u­r külügy, W­a­l­d­e­c­k-R­o­u­s­­seau belügy, Martin-Feuillée igazságügy, Tirard pénzügy, Rajna­u közmunkaügy, Thi­ba­udin hadügy, Charles Brun tengerészet, Co­­c­h­é­r­y posta- és távirdaügy, M­e 1­i­n­e földművelés és H­é­r­i­s­s­o­n kereskedelem. A kormányt mindazok elég kedvezően fogadták, kik a hosszú interregnumot megunták. A kabinet tagjai nagyobbára gambettis­­ták s a Gambetta-kormánynak is tagjai voltak, de ma épen nem oly harczias és kihívó programmal lép­nek föl, mint annak idején. Az uj kormány először is és pedig haladéktalanul a­ rendes törvények alapján a herczegek ellen fog föllépni s az aktiv szolgálatban levő herczegeket rendelkezési állapotba helyezi. Egyebekben azonban politikája békülékeny lesz s különösen a szenátussal fog minden összeütközést ke­rülni. Az alkotmányreviziót az uj kormány végkép kihagyta programmjából, mert tudja, hogy e kérdés­sel az országnak és önmagának töméntelen izgatott­ságot és zavart okozna. Minden jel azt mutatja, hogy az új minisztérium nagy többség ura lesz a törvény­­hozás mindkét házában s hogy egy kis ügyességgel sokáig az állam élén tarthatja magát. A köztársaság ellenes sajtó, valamint a szélső-radikálisok kinevezé­sét heves támadásokkal fogadják ugyan, de ennek a zajnak kevés hatása van a nagy közönségre, mely rég beleunt az örökös válságokba s megnyugvással fo­gad minden olyan kormányt, mely a stabilitásra némi kilátást nyújt. A h­erczegovinai lárai­ ár történetéhez. A mű­szaki és közigazgatási bizottság harmadik osztálya Bécsben elkészítette a hivatalos kimutatásokat azon veszteségekről, melyeket az osztrák-magyar csapatok 1882-ben Herczegovinában és Déldalmácziában az ottani lázadás alkalmával szenvedtek. Négy tábláza­tos kimutatásban vannak föltüntetve a harczokban, továbbá a betegségek folytán szenvedett veszteségek, azután időrendi sorozatban az egyes összeütközések­ben szenvedett veszteségek s végül a veszteségek az illető katonák honossága szerint. A kimutatásokból közöljük a következő főbb adatokat : A keleti Her­­czegovina és Krivosczia fellázadt lakóival vívott har­­czokban 1882. végéig elesett a hadsereghez tartozók közül 71, megsebesült 255, eltűnt 8. E veszteségeket hatvan nap alatt szenvedték a csapatok; egy nap leg­nagyobb volt a veszteség február 9-én és 26-án. Feb­ruár 9-én négy helyen folyt harcz; összesen 81 össze­ütközés volt olyan, melyben a csapatok veszteséget szenvedtek. A 255 sebesült közül 16 május vége előtt meghalt. A sebesülések csaknem mind lőfegyverrel tör­téntek, három sebesülést kődobálás okozott, egy katonának levágták az orrát. A veszte­ségből 6 halott és 211 sebesült közkatona vagy őr­­vezető volt. A legtöbb veszteséget szenvedték a 14., 71., 75. és 77. sorgyalogezred, a 3. és 24. vadász­zászlóalj s a 9. sorgyalogezred azon osztályai, melyek a harczban részt vettek. Volt összesen 1881. név ha­vában 2, 1882. januárban 14, februárban 30, már­­cziusban 16, áprilisban 12 és májusban 9 összeütkö­zés. A lázadók ellen működött összesen 24 sorgya­logezred, 14 vadászzászlóalj, vagyis összesen 86 zászlóalj, továbbá 4 huszárezred egyes részei s a megfelelő tüzérség, műszaki stb. más csapat. Beteg­ség folytán 1882. jan.—május havában meghalt 9 főtiszt, 47 alantas tiszt, 418 katona, 1 törzshadbíró s 1 tüzér, összesen 476 ember. Hastífuszban meghalt 190 ember. A hadsereg összes múlt évi vesztesége tehát 547 ember halottakban, 6 eltűntekben és 255 sebesültekben. Minthogy ez utóbbiak közül is meg­halt vagy szolgálatképtelen lett 102 ember, az összes veszteség 655 ember, vagyis a 76.000 főnyi állomány egy százaléka. Egy mozgalmas ülés. Néhány nappal ezelőtt említettük, hogy az osztrák képviselőház vasúti bi­zottságában Pino miniszter desavouálta ottani kép­viselőjét, ki nem ellenezte a bizottság azon hatá­rozatát, hogy a cseh-morva transzverzál vasút építé­sénél a fővállalkozói rendszer ki legyen zárva. Pino báró nyilatkozatát nagy izgatottság követte, minek folytán az ülést be kellett rekeszteni. Tegnap a bizott­ság ismét ülést tartott s az ügy heves vitákra adott alkalmat. Rieger képv. hozta azt szóba. Kiemelte, hogy a múltkor rokonszenvesen fogadta Herbst azon indítványát, hogy az uj vasút kiépítése ne fővállalko­zóra bizassék. De már akkor is kifejezte két rendbeli aggodalmát. Az egyik az, váljon czélszerű-e az indít­ványt a törvénybe fölvenni, a másik az, váljon az indítvány nem vág-e a végrehajtó hatalom jogkörébe. Ha a kormány elfogadná Herbst indítványát, most szónok ismét magáévá tenné azt, s főleg mivel a kis részletekben való építés Csehországban igen czélszerű lenne. De mivel a kormány ellenzi Herbst indítvá­nyát, szónok is fentartja magának a jogot, hogy a házban ellene szólhasson és szavazhasson s azt hiszi, hogy ezért nem kellene szégyellenie magát. Egyébiránt a jegyzőkönyvben is hiba van, mert azt mondja, hogy a bizottság egyhangúlag fogadta el Herbst indítványát, pedig szónok esküvel erősítheti meg, hogy a mellette ülő Hladik biz. tag az indít­vány ellen szavazott.­­(Nagy mozgás a baloldalon.) Gödel báró elnök: Érvényre kell emelnem az igaz­ságot s konstatálnom kell, hogy Herbst indítványa egyhangúlag fogadtatott el. (Mozgás.) A jegyzőkönyv azt mondja s a bizottság a jegyzőkönyvet már észrevé­tel nélkül hitelesítette. Hladik előadó: Én kétszer beszéltem a Herbst indítványa ellen s a legünnepélye­­sebben tiltakozom az ellen, hogy rá szavaztam volna. Reschauer képv.: A bizottság kifogás nélkül vet­te tudomásul az elnök azon kijelentését, hogy Herbst indítványa egyhangúlag elfogadtatott. Hladik képvi­selőtársammal szemben kijelentem, hogy magam lát­tam, midőn Herbst indítványa mellett fölállott. (Mozgás.) Egy helytelenséget azonban tartalmaz a múlt ülés jegyzőkönyve. Csakhogy az nem a jegyző terhére esik. Helytelen ugyanis, hogy a kormánykép­viselő, mint a kereskedelmi miniszter a múlt ülésben mondó, Herbst indítványának elfogadását kifogá­solta volna. Hivatkozom a bizottság tagjaira, nyilatkozza­nak pártállásra való tekintet nélkül arról, váljon a nyilatkozat, melyet Wittek udv. tanácsos a kormány nevében tett, csak egyetlen bizottsági tagra is azt a benyomást tette volna, mintha a kormány Herbst in­dítványa ellen akarna állást foglalni. Hladik elő­adó tiltakozik azon föltevés ellen, mintha most ő azért nyilatkoznék Herbst indítványa ellen, mert a kormány is ellenzi. Tomasczuk képv. Riegerrel szemben fölemlíti, hogy az ember optima fide is tehet hamis esküt. Figyelmezteti Riegert, hogy minden bi­zottsági tagnak azon nézetben kellett lennie, hogy Herbst indítványa egyhangúlag fogadtatott el. Erre a bizottság 20 szóval 12 ellen Hladikot választotta előadóvá; kisebbségi előadónak Tilscher lön beje­lentve. Hl­a­d­i­k kijelenti, hogy az előadói tisztet csak úgy vállalhatj­a el, ha a házban a 8. czikkely (Herbst-indítvány) ellen szólalhat föl. Gödel el­nök : Ez a házszabályok ellen lenne. Az előadó köte­les képviselni a bizottság határozatait. Egy hang: A 8. czikkely csak többségi határozat. (Ellenmondás balról.) Tomasczuk még egyszer konstatálja, hogy az illető czikkely a bizottság határozata. Hl­a­­d­i­k legalább azt kéri, hogy jelentését a bizottság elé terjeszthesse határozat­hozatal végett. Ez elfo­gadtatott. A czár-koronázás alkalmával kibocsátandó uká­­zok tárgyában írják Sz. Pétervárról a »Nat. Zg«-nak: Azon hir ellenében, mintha a czárné férje miatti aggódása következtében politikai engedményeket sür­getne, állíthatom, hogy a c­ár neje egy idő óta a lehető legkevesebb részt vesz az államügyekben s ma már korántsem oly tényező, mint a danzigi talál­kozás alkalmával volt. Régebben többször beszéltek a dán udvarnak alkotmányos szellemben való befo­lyásáról, de ma már e hírek is elnémultak. Annyi azonban áll, hogy itteni kereskedelmi körökben aggá­lyok merültek fel azon esetre, ha a c­ár minden en­gedmény nélkül fog szemközt állani a még mindig veszélyesnek tartott nihilizmussal, s Vladimir nagy­­herczeg állítólag figyelmeztette is a czárt e körül­ményre. E hó 19-én tanácskozás volt a czárnál a ko­ronázás alkalmával eszközlendő megkegyelmezések tárgyában. Csakis közönséges s kisebb politikai bűn­tettesek megkegyelmezéséről van szó s a sajtónak va­lamivel szabadabb mozgásáról, a­mely ellen egyéb­iránt még mindig határozottan küzd Tolstoi gróf. Alkotmány engedélyezésére senki sem gondol. Az ír gyilkosok. •— febr. 22. A dublini fenyitő biróság előtt állanak azok, a­kik a Főnix-parkban Cavendish lor­dot és Burke másodállamtitkárt meggyilkol­ták. A borzalmas eset emléke ma is élénk. A sebek nyitva voltak, de nem tudtak beszélni. A gyilkosság nyoma egy nagy vértócsa volt, de a gyilkosok nyom nélkül tűntek el. Min­denki tudta, hogy politikai gyilkosság történt, de ezt senki be nem számította enyhítő kö­rülményül. Mert a­kik úgy gyilkoltak, mint azt a park füvén heverő holttestek mutatták, azok nem lehettek emberek, hanem vadálla­tok. Egész világ megrendült a gyilkosság hírére, sőt megrendült egy időre a Gladstone­­kabinet is. A fölháborodás egy szívvel, egy szájjal óhajtotta a gyilkosok kézrekerítését, de hogy ez sikerülhessen az angol rendőrség­nek, nem merte remélni. S most ime mégis el vannak fogva egytől-egyig. S az előzmé­nyek után nemcsak Angliának, hanem az egész világnak az erkölcsi elégtétel örömével kellene a bűnösök sápadozó arczába te­kinteni , és nem ez történik. Mindenki bi­zonyos benne, hogy ők a gyilkosok; s ép oly bizonyos abban is, hogy szégyen­ ha­lált fognak halni, de a büntető igazság menete mégsem­ kibékítő. Van egy disszonan­­czia, mely sértőleg vegyül a nemezig konczert­­jébe. Mert­­ a gyilkosok mellett ott áll az áruló. És az áruló maga is a gyilkosok — Február 23. — A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. „Hölgyek öröme.“ — Regény. —­40 Írta: Zola ÄE2 rxi i 1. Fordította: Tarnay Pál. VII. — Még­is, merte Denise szelíden mondani, a­nélkül, hogy tűjéről felpillantott volna, ha önnek tisztességes összeget ajánlanának, okosabb lenne azt elfogadni. Erre aztán vad fejessége kitért: — Soha!.. . Ha fejemet a bárd alá teszik is, mindig az mondom : nem ! lánczhordtát!... Bérletem még tíz évig tart, a házat tíz év előtt nem kaphatják meg, ha annak négy üres fala közt éhen kell is meg­dögölnöm .. . Már két ízben voltak itt, hogy behá­lózzanak. Tizenkétezer frankot ígértek üzletemért és a bérleti hátralevő időre járó bérösszeget, tizennyolcz ezer frankot, összesen harminczezeret... Ötvenért se adom! Markomban vannak, látni akarom, hogy nyal­ják előttem a földet! — Harminczezer frank szép összeg, mondá Denise. Másutt nyithatna üzletet. .. Hátha megve­szik a házat ? Bourras, a­ki szelindeke fejével elkészült, egy perczig gondolatokba mélyedt, és az örök-atya-isten arczához hasonló hófehérségű arczán révedező gyer­mekes mosolygás közt így felelt: — Megveszik ? nem kell tőle félni!... Már a múlt évben beszéltek róla, nyolczvanezer frankot ígértek érte, kétszer annyit, mint ma ér. De a ház tulajdonosa, egykori gyümölcskereskedő, a­ki olyan tolvaj, mint ők, meg akarta őket zsarolni. Aztán meg nem is bíznak bennem, igen jól tudják, hogy akkor még kevésb­é engedek. Nem! nem ! itt vagyok, itt maradok! A császár, valamennyi ágyújával, nem ké­pes engem innen kikergetni. Denise nem mert többé szólani. Folyvást öl­­tögette tűjét, az aggastyán pedig még egyes, szaka­dozott mondatokat dörmögött, késével pedig egyet­­egyet vágott a fán; a dolog még csak alig kezdődött meg, majd később fognak az emberek rendkívüli dol­gokat látni; neki olyan eszméi vannak, melyek az ő esernyő-comptoirjukat elsöprik a föld színéről; és megátalkodottságából ki lehete hallani az egyéni gyáros fellázadását a bazári, közönséges áruczikkek­­kel való elárasztatás ellen. Pépének ezalatt sikerült Bourras térdeire fel­kapaszkodni. Türelmetlen kezecskéit a szelindekfő után nyújtogatta. — Add... bácsi. — Mindjárt, piczikém, felelt az aggastyán egy­szerre szelidre változott hangon. Látod, még nincs szeme, még szemeket kell neki csinálni... És mindig a fadarabbal babrálgatva., Denise­­bet folytatá: — Hallod őket ? ... hogy zúgnak itt mellet­tünk­­ becsületemre, az haragít legjobban, hogy itt vannak a hátamon, azzal az átkozott lokomotiv-féle zenéjükkel! Kis asztala reszket tőle, mondá. Egész boltja szenved miatta, egész délutánokat töltött egyetlen egy vásárló nélkül, a tömeg dulakodásának zajában, mely a »Hölgyek örömében« törte magát. Egész es­tig, örökösen, mindig ezen rágódott. Azoknak ott megint egy jó napjuk volt, a falak mögött vihánczot­­tak, a selyemosztály bizonyára tízezer frankot vett be , vagy felsültek a számítással, oda a jó kedv, a macska elvitte a bevételt. És a legkisebb zaj, a leg­­gyöngédebb suttogás neki véghetetlen hosszú kom­mentárokra szolgáltatott tárgyat. — Aha! valaki elcsúszott. Hej ! bárcsak vala­mennyi kitörné a nyakát!... Hallja, kedvesem, most meg azok a hölgyek czivakodnak. Csak rajta! csak rajta! ... Hallja, hogy hullanak a csomagok a pin­­czébe ? No, ez már utálatos! Döntsenek nem kelle ezeket a magyarázatokat vita tárgyává tenni, mert keserűen emlékezett vissza arra a méltatlan módra, mel­lyel őt elbocsátották. Ne­ki talán már századszor is el kelle az öregnek beszélnie, hogyan jutott a ruha­osztályba, mit szenvedett eleinte, beszélnie kelle az egészségtelen kis szobákról, a rossz táplálékról, az elárusítók egymás közti folytonos har­czáról, és mindketten reggeltől estig mindig csak a raktárról beszéltek, még a levegő is, melyet beszív­­tak, onnan való volt. — Add... bácsi, ismétlő sürgetőleg Pépé, még mindig kinyújtva tartván kezecskéit. A szelindek­ fő elkészült, Bourras hol oda tar­totta neki, hol elvonta előle, gyermekies örömmel. — Vigyázz, mert megharap... Ne, mulass ve­le, csak ne törd el, ha lehet. Aztán rögeszméje által újra megragadtatván, öklét a fal felé rázta. — Hasztalan toporzékoltok, hogy ledőljön a ház. .. Nem lesz a tiétek, h­a az egész városnegyedet megkaparitjátok is! Denisenek most mindennap volt kenyere. Ezért élénk hálával viseltetett az öreg esernyő-kereskedő iránt, kinek jó szivét az erőszakoskodó különc­­­ségek alatt is kiérezte. Legélénkebb óhajtása most az volt, hogy másutt találjon munkát magának, mert látta, hogy az öreg hogy keres össze mestersé­ges módon mindenféle aprólékos dolgot számára, ő megértette, hogy az öregnek munkásnőre semmi szüksége sincs, akkor, midőn üzlete így pang, és hogy tisztán csak irgalomból tartja. Fél év telt így el, a téli holt idény állott be. Denise kétségbeesett, hogy márczius előtt helyet találhasson, midőn egy januári estén Deloche, a­ki egy kapu alatt leselkedett rá, tanácsot adott neki. Miért nem jelentkezik Ro­­bineaunál, a­hol talán kellene az ember ? Robineaunál, a­hol talán kellene az ember ? Robineau szeptemberben elhatározta, hogy Vingard üzletét megveszi, pedig remegett, hogy hát­ha felesége hatvanezer frankját koczkára teszi? A selyem-különlegességekért negyvenezer frankot fize­tett, a többi húsz­ezerrel nekiment az üzletnek. Ez kevés volt, de Gaujean állott mögötte, a­ki őt hosszú lejáratú hitelek által támogatandja. Mióta a »Höl­gyek örömé«-vel meghasonlott, Gaujean mindenütt versenyt akart kelteni az óriás ellen, és lehetséges­nek tartotta a győzelmet, ha a szomszédságában több különlegességi árudát alapítanának, hol a vevők az áruknak igen változatos választékát találhatnák. Csupán a lyoni nagy selyem­gyárosok, mint Dumon­­teil, állhattak rá a nagy raktárak követelményeire; nekik elég volt, ha azokkal foglalkozást adathattak gyáraiknak, a nyereséget azon áron keresvén, melyet kevésbbé fontos kereskedő­házaknak szolgáltattak. De Gaujean nem volt ám úgy megteremve, mint Dumonteil. Sokáig egyszerű bizományos lévén, saját üzlettel csak öt-hat év óta birt és még most is igen sok máson munkást foglalkoztatott, a­kiknek ő szolgáltatta az anyagot, és a­kiket méter­ számra fize­tett. Maga ez a rendszer volt az oka, hogy Dumon­­tei­al a »Hölgyek öröme« számára szükséges szállí­tásoknál nem versenyezhetett. Ezért haragudott rá. Robineauban döntő csata eszközét látta, melyet a divatáru-bazárok ellen fog vívni, a­melyeket azzal vá­dolt, hogy tönkre teszik a franczia gyáripart. Midőn Denise jelentkezett, Robineau asszonyt egyedül találta. Egy közmunkabeli felügyelő leánya lévén, a kereskedelmi dolgokhoz egyátalában semmit sem értett és még most is oly kedvesen ügyetlen volt, mint egy a chartresi zárdában nevelt növendék­leány. Nagyon barna, igen csinos volt, és bírt valami igen kellemes vidámsággal, mely őt nagy kecsesel ru­­házta fel. Különben imádta férjét és csak ez a szere­lem volt egész élete. Midőn Denise ott hagyta névje­gyét, Robineau hazajött és rögtön felfogadta, miután elárusítónőinek egyike éppen tegnap hagyta el, hogy a »Hölgyek örömébe« lépjen be. — Egy jó leányt nem hagynak nekünk, mondá. Különben kegyed tekintetében nyugodt lehetek, mert ön is úgy van, mint én, nem igen szeretheti őket... Jöjjön holnap. Este Denise zavarba jött a végett, hogy mint mondja meg Bourras-nak, hogy holnap elhagyja. Bourras csakugyan hálátlannak mondta, meg is ha­ragudott rá, mikor aztán a leányka kényes sze­mekkel el­kezdte magát védelmezni és értésére adni, hogy őt irgalmassági cselekedetével nem csalta meg, akkor meg ő érzékenyült el, hazugnak nevezte, azt rebegte, hogy ő nála sok a munka, hogy éppen akkor hagyja el, midőn egy általa kitalált esernyőt akart a világnak bemutatni. — És mi lesz Pépével ? kérdé: Ez a gyermek okozott Denisenek legtöbb gon­dot. Nem merte Gras asszonyhoz visszaadni, de szo­bájában se hagyhatta egyedül, reggeltől estig be­zárva. — Jól van, én megtartom magamnál, mondá az aggastyán. A piczike boltomban igen jól érzi ma­gát. . .Majd együtt főzünk. És a midőn Denise nem akart beleegyezni, at­tól tartván, hogy zsenirozza, felkiáltott: —! Lánczhordtát! bizony talán nem bízik ben­nem .. . Én nem eszem meg, ne féljen! Denise Robineaunál boldogabbnak érzé magát. Keveset fizetett neki, csak hatvan frankot havonkint és tartást kapott tőle, de az eladásban nem részel­tette, a régi kereskedő­házak szokása szerint. De na­gyon jól bántak vele, főleg Robineau asszony, aki comptoirjában mindig mosolygott. Robineau, ideges­ségében és sok bajában, néha indulatos volt. Egy hó elmúltával Denise a család tagja lett, valamint a másik elárusítónő is, egy kis mellbeteg és hallgatag asszonyka. Előttük többé nem zsenirozták magukat, hanem az üzletről is beszélgettek, este, vacsoránál, a bolt hátulsó szobájában, mely egy igen világos udvarra nyílt. És itt határozták el egy nap, hogy megkezdik a barczot a »Hölgyek öröme« ellen. Gaujean ebédre jött hozzájuk. A sült óta, mely polgáriasan ürüczombből állott, lyonias kiejtésével a dologról kezde beszélni. — Ez lehetetlen lesz, mondá. Azok oda men­nek Dumonteil-hez, nemde? valami dessin-nek tulaj­donjogát maguknak megtartják, egyszerre háromszáz egész darabot visznek el, méterenként ötven centime árleengedést követelve, és miután készpénzzel fizet­nek, az escompte-on még tizennyolcz száztólit nyer­nek .. . Dumonteil gyakran húsz centime-ot se nyer. Csak azért dolgozik, hogy szövőszékeit foglalkoztassa, mert az a szövőszék, a­melyik szünetel, az a szövő­szék meghalt.... Hogyan képzeli ön, hogy mi, sok­kal szerényebb eszközeinkkel, és főleg megrendelésre dolgozó takácsainkkal, kiállhassuk a küzdelmet ? Robineau, elgondolkozva, még enni is elfelejtett. — Három­száz darab, mormogó. Én reszketek, ha tizenkettőt veszek, és kilenczven napi fizetésre... Ők egy, két frankkal olcsóbb árt hirdethetnek, mint mi. Kiszámítottam, hogy az ő katalógusukba foglalt áruczikkek legalább tizenöt perczenttel olcsóbbak, ha azokat a mi árainkkal összehasonlítjuk.... Ez öli meg a kiskereskedést. Olyan órája volt, midőn bátorságát teljesen el­vesztő. Neje nyugtalan lett miatta és gyöngéd tekin­tettel nézett rá. Ő nem gondolt az üzletekkel, feje fájt a számoktól, egyátalában nem értvén, hogy ho­gyan törhetik magukat így az emberek, midőn nevet­ni és egymást szeretni oly kön­nyű dolog. Azonban neki elég volt, hogy férje győzni akart, ő is szenvedé­­lyeskedett, akár ott a comptok­on halt volna meg vele. — De hát, miért nem ért egyet valamennyi gyáros ? kérdé Robineau indulatosan. Ők csinálnák nekik a törvényeket, a­helyett, hogy most ők vetik ezek törvényeinek alá magukat. (Folyt köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.

Next