Pesti Napló, 1883. április (34. évfolyam, 89-118. szám)

1883-04-20 / 108. szám

108. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás­ hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. péntek ftpril 20. 34. évi folya­i. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. As­etti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok-tere, Ath­enaeum-épü­let, küldendők. Budapest, ápril 19. Kossuth a magyar remekírók sorában, mint a komoly politikai próza mestere, első. Előtte public­ista Magyarországon nem volt, utána hasonló egy sem. Tollának szépségét csak szavának hatalma múlta felül; politikai pályáját írással kezdte, írással végzi. Mekkora élet fekszik e kezdet és vég között! A nemzet ébresztése, a szabadság kiküzdése, a honvéde­lem, a mindenhatóság, a dicső diadal, a gyá­szos végzet, hontalan bujdosás, kísérletek a felszabadításra, csalódás, keserv, lemondás és hit a sír szélén az eszme halhatatlanságában, melyet vallott s melynek hűséget tartott : nyolczvan évből ötven ily esztendő ritka és csodálatos sorsa egy embernek. Mások, kik­nek a születés jogot adott az uralkodásra, vagy módot a szereplésre, ha Istentől tehet­séggel megáldattak, hírnévre, dicsőségre kevés szerencsével szert tehetnek. Kossuth nem örökölte a hatalom eszközeit, a szerencse ül­dözte a börtöntől a sírig, mégis kortársai közt legnagyobb lett, nemcsak állásra s vi­lágra szóló dicsőségre, hanem a nemzetre való hatásban és különösen a magyar nép szere­­tetében is. Ezt egyedül lelki erejének, saját magának köszönhető, hogy ő, és senki nálá­nál jobban a magyar nemzet érzését, gondol­kozását s törekvését ki nem fejezte. Ez titka szelleme bűvös hatásának. S megtartotta e titkot valóban és bírja osztatlanul, ez kitűnt újra és kitűnik mindenkor, a­hányszor alkal­mat vesz hazájának írni. Mert a nyolc­van év, — sokaknak nyugalomban és boldogságban töltve is sok — tőle, folytonos munka, hábo­rúság, gondok és bánat daczára sem ragad­hatta el a testi erőt és a lélek fiatalságát: ez bizonyítja, mily emberi nagyság lakozik ő benne. A levelek, melyeket a tisztelkedő tör­vényhatóságokhoz válaszul születésnapi gra­­tuláczióikra egymás után intéz, szebbnél szebb mintái a levélírás művészetének. Lesz idő, mikor e levelek a magyar klasszikusok egyet­len gyűjteményében sem fognak hiányozni s az iskolákban fognak olvastatni, mint a magyar Cicero hagyatéka. Nem hiányzik azokban semmi a tökélyből : a gazdag tarta­lom, a tudás, a változatosság, a gondolkozás nemes fenköltsége és a bölcs nyugalom, mely magasabb álláspontról tekinti a világot, pá­rosítva az érzések melódikus zenéjével, a szavaslat hatásával, a nyelv és szókötés ízlé­sével, ennyi elég volna, hogy Kossuth iratai és e levelek rangot élvezzenek a Parnasszuson. De ez nem elég, mert nem minden; Kossuth egyénisége, azon definiálhatatlan valami, a­mit léleknek hívunk, benne van e levelekben egészen, és pedig menten a politikai élet­ben felmerülő aktualitástól, — melynek ér­dekessége ma közömbössé válik holnap. — Nem polémiák ezek, nem hirlapi czikkek, nem pártnyilatkozatok : a politika, mely ben­nük van, s egyetlen egyből sem hiányzik a független Magyarország eszméje, nem igy, vagy úgy, az opportunitás és a helyzet nyomása alatt, hanem szabadon, mint ideát állítva a nemzet elébe, mely után törekednie kelljen. S a kitűzött czél mellé állítja Kossuth az eszközt, melylyel oda érni lehet, a hazafisá­­got. Hazafiságra tanítják e levelek az ifjúsá­got, melynek szánvák, hisz azokhoz vannak intézve, kiket Kossuth nem ismer, s kik Kos­suthot nem látták soha és soha sem is fogják látni. Valóban, hogy a magyar vármegyék ke­­gyeletesen megemlékeztek Kossuth nyolcz­­vanadik születése napjáról s tiszteletüket meg­­küldötték neki Turinba, nagy hazánkfiát mé­lyen meghatotta, ez látszik minden egyes le­veléből. Az esett neki jól, hogy nincs elfeled­ve, hogy minden pártkülönbség nélkül a ra­gaszkodás és az elismerés személye iránt fél az új nemzedékben is, s ez ébreszté el kebelében a hitet, hogy a politiku­sok körein túl és czélzataiktól érintetlen, eszméi nincsenek veszve azon népben, mely nem ismer más hazát, mint az egy Magyar­­szágot és ezért élni, halni kész. A sors áldhat és verhet bennünket; azok, kik a politikát csinálják, az exigencziákkal számolni kénytelenek; a felfogások az iránt, hogy mik a teendők és mi lehetséges, elágaz­hatnak, de hogy Magyarország Magyaror­szág s az legyen mindig s nem Csehország avagy Ausztria s az nem lehet soha, ez álta­lános meggyőződése minden magyar szívü embernek, s ezek közül senki sem szereti, senki nem kívánja, hogy nekünk a német vagy cseh parancsoljon. A függetlenség érzete megvan mindnyájunkban. Nem privilégiuma az a pártnak, mely magát függetlenséginek hívja. Ez volna Kos­suth pártja? Jobb, hogy ha Kossuthnak nincs külön pártja, akkor az egész nemzet az övé. Milyen különbség a Kossuth eszméi és hazafisága és ezen párt törekvései és czi­­vakodása között! Csupa önösség, csupa szűk­­keblűség, csekély szellemi tőke és még kevesebb erkölcsi erő. Élnek a Kossuth dicsőségéből és rontanak a Kossuth dicsősé­gén. Rontanának, ha hozzányúlhatnának, de ahhoz nem férnek, az felette van torzsalko­dásaiknak s nem dönthető le,mint a Vendome oszlop háborgó pártosok által. Midőn Kossuth örök szépségű leveleit olvassuk élvezettel, ne gondoljunk a politikai nyomorúságra, mely körültünk van. Bárhová tekintünk, mindenütt kis embereket s kicsi­nyes viszonyokat látunk. Nyüzsögnek a han­gyák : ha egy óriás közibük lépne, ezeret el­taposna. Jól esik olykor elfordulni a mindennapi­­ságtól és felpillantani az egekre, hol a csilla­gok járnak. Nem olvasni a hírlapban botrány­t, gyilkosságot, tolvajlást, veszekedést, hanem egy értekezést Kossuthtól gyönyörűség. Tisz­tább lélekkel gondolkozunk utána. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Ápril 20. — L a k m é. (Víg opera három felvonásban, szövegét írta Gondinet, és Gille, zenéjét szerző Delibes Leo. Először adatott a párisi Opera­­comiqueban ápril 14.) Paris, ápril közepén. Végre egy valódi víg operai zenei szerzemény, kedves, behízelgő, fülbemászó dallamokkal tele, a ze­nei szépség tökélyével. A szöveg — egy idill, telve vonzó fordulatokkal, érdekes helyzetekkel, emelkedett hangulatban írva és egészen exotikus tárgygyal. Bár a cselekmény napjainkban játszik, a szer­zők ügyesen mellőzték alakjaikat közönséges és álta­lunk viselni szokott ruházatban szerepeltetni; egy része az angol hadsereg tagjaiként, annak egyenru­hájában lép fel, míg a másik rész indusokból állván, nemzeti öltönyeikben jelennek meg, ama harmonikus, fantaszta jelmezben, mely annyira megegyezik India meleg égövével, jellegtelen ege kék azúrjával. A jel­mez, bármily csekélynek látszik, ma­napság egyik tényező a dalmű sikerében. Különösen áll ez a párisi közönségre nézve, mely megszokván a fényesnél fé­nyesebb kiállítást, ízlésében és kivonataiban el van kapatva. Ez volt oka, hogy Delibes költői műve oly soká várt előadásra, mivel Carvaldo­ur, az Opera­­comique igazgatója kissé sokallotta egyszerre fe­dezni a kiállítás költségeit s azokat egymás után sze­rezte be. Lakmé, leánya a bramin Nilakanthá­­n­a­k, egy indus fakirnak, ki, mint valamennyi hitsor­­sosa, vad, megzabolázhatlan és fanatikus természetű. Lakása szent hely; beszennyezése egy európai által soha sem marad büntetlen; a bűnös előbb vagy utóbb láb­atlan boszuló kéz tőre alatt vész el. Azonban egy fiatal angol tiszt, Gér­ald, nem riad vissza a ve­szélytől, behatol a braminnak pagodákkal teli kert­jébe, hol találkozik Lakméval, kinek rendkívüli szép­sége kiolthatlan szenvedélyt kelt szívében. Lakmé, bár meg van lepetve e fiatal idegen vakmerőségétől és menekülni akar, lassan kint, naiv ártatlanságában és azon bizalomnál fogva, mely a fiatal leány szivét az ifjúhoz vonzza, megnyugszik és önfeledten hall­gatja a fiatal tiszt szerelemtől áthatott szavait, me­lyeket ez füleibe susog; egy eddig ismeretlen érzelem kel szűzies szivében; elfeled minden veszélyt, mely fel­fedeztetés esetén mind reá, mind az ifjúra háram­­lanék, hallgatja a lázas szavakat, boldogan, önfeledten, míg a távolban hitsorsosainak fanatikus imája hallik, belevegyülve a szerelem suttogásába, szivének heves dobbanásába. Ez édes, meghitt és boldog önfeledtsé­­géből atyja lépései zavarják fel. Alig van ideje, hogy menekülni segítse Géraldot,­­ azonban a mogorva bramin csakhamar felfedezi, hogy szentségtelen kéz széthajtó kertje bambuszkerítését; a behatolt hitet­lennek meg kell halnia. Hogy a bramin a hitetlent felfedezze, páriának öltözködik és leánya által követve, kit utczai énekes­nőnek öltöztet fel, szent dalokat énekelve, keresztül kasul járja a várost, remélvén, hogy Lakmé hangja odacsalja az ismeretlen szentségtörőt. Baljóslatú reménye mihamar teljesül; a szép hindunő éneke csakugyan odacsábítja Géraldot, ki a szent dalok éneklőjében szerelmesét ismeri fel; a leány úgy resz­ket, midőn megpillantja! Erőlködik leküzdeni felindu­lását, mely elárulhatja, szeretné vigyázatra inteni az ifjút, ki bizonyos halálba rohan, ha észrevéteti, hogy ő a keresett. És a­mitől remeg, csakugyan teljesül. Gérald szenvedélyes pillantásai az öreg hinduval felismer­tetik a szentségtörőt. Most a braminnak csak egy vágya van: halva látni a szentségtörőt. Magával csalja és midőn mindenki távozott köréből, rárohan a gyanútlan ifjúra meztelen gyilokkal és leszúrja. De Lakmé nem akarja, hogy az ifjú meghaljon; az atyja által ejtett seb szerencsére nem halálos. Egy hű szolganő segítségével a fiatal tisztet elhur­czolják egy az őserdő közepén fekvő elhagyott házi­kóba. És minthogy kasztjának leányai zsenge koruk­tól fogva sebek gyógyításával foglalkoznak, általa ápolva, Gérald csakhamar felépül. És következik az odaadó szerelem kora, a szerelmi ének felcseng, mint a pacsirtadal és a boldog napoknak se vége, se hossza. Csak még a szent forrás vizéből kell inniok, hogy elválhatlan egygyé legyenek. — Hindu szokás szerint Lakmé elmegy felkeresni a forrást, vizet hozandó. Azonban Gérald katona­­ezrede távozásra kész, hogy egy fellázadt tartományt megzabolázzon , habozhat-e a kötelesség és szerelme közt ? Becsülete forog kérdésben, katonai és tiszti becsülete, és elhatá­rozza, hogy távozni fog. És midőn Lakmé a szent for­rás vizével boldogan visszatér, ama vízzel, melyből ha együtt isznak, örökre egyesülnek, a­mint egy te­kintetet vet Géraldra, azonnal felismeri a kedvese arczán mutatkozó változást. — Te nem vagy az többé, a ki voltál, kiált fel a leány kétségbeesetten. Az angol ezred és az erdő mellett halad el éne­kelve ; a leány felismeri a sorsot, mely reá vár. Minda­mellett megkínálja az ifjút a szent forrás vizével és maga is iszik belőle, és ime össze is vannak kötve mind­örökre ! Mindörökre? fájdalom, nem! Míg Gérald a távolba mereng, honnan a visszhang az elhaladó ezred dobpergését hozza, Lakmé, kétségbeesetten, levelet levélre szaggat a fáról és mohón csókolja. E pilla­natban jelen meg az öreg bramin sötét alakja, ki midőn az idegent leánya mellett látja, felemelt tőrrel rohan reája, de Lakmé keblével tartja fel a csapást és tört hangon rebej.»Ne bántsd, atyám, együtt ittunk a szent forrás vizéből, ő sérthetetlen!« Erre Lakmé meghal, ajkán mosolylyal, szomorú, bensőség­­teljes tekintetét Géraldra fordítva. A­mint e rövid vázlatból látható, három sze­mély képezi a cselekmény sarkpontját : a bramin, leánya és Gérald. Ezek alkotó elemei a keleti idill­­nek, vagy jobban mondva e három személyű­ drámá­nak. A szerzők ezek közül még több alakot is csopor­tosítanak : miss Ellent, Gérald jegyesét, ennek ba­­rátnéját, miss Rosa-t, és ki egy angol családból el nem maradhat, mistress Bentson-t, Ellen gouvernant­­ját. Előfordul még egy fiatal angol tiszt és Gérald barátja, Frigyes, valamint Lakmé hű barátnője, Mal­­lika. Azonkívül egy sereg tiszt, kereskedők, matrózok, braminok, bajadérek, katonák, szóval olyan mellék­­szereplők, kik a cselekmény lefolyására csak epizódi­­kusan hatnak. A szerzők sok szellemes párbeszédet adnak a mellékalakoknak és sajátlag e mellékalakok ruházzák a dalműre a »vig« czím jogosultságát, mi­velhogy a cselekmény elég tragikus. A »Koppélia«, »Szilvia«, »A király mondta« és »Jean de Neville« szerzője bizonyosan meg lehe­tett kissé akadva e­d­dig operai szöveggel. Azonban Delibes zenéjének bája hervadhatlan és elragadó. E zene kezdettől fogva csábító, hangszerelésében töké­letes s dallamosságában egyike a franczia iskola remekeinek. Különösen szép duó a Gérald találko­zása Lakméval. »Honnan jösz ? Mit akarsz ?— kiáltja Lakmé, az idegen tisztet megpillantván, szűzies felháborodása félénkségében, az első előadás alatt ismételtették a duót, melynek gyönyörű áriája: »O’est le dieu de la jeunesse«, szel kezdődik. A boszut lihegő bramin dala, ki pária öltözetben a vakmerő idegen keresésére indul, tele van misztikus sötétséggel: »Hous allons retenir cette foule mobile Et s’il te voit, Lakmé, je lírai dans ses yeux, Affermis bien ta voix. — Sois souriante, Chante, Lakmé, chante, La vengeance est la I Si ce maudit c’est intreduit chez moi; S’il a bravé la mórt pour arriver á tói, C’est qu’il t’aime I . . .« Yirtuozitással hangszerelt e dal, a boszu, a vad szenvedély, a déli égöv fanatizmusa beszélőbb kifeje­zése, mint a szó, kétszer kellett ismételni. Szükséges-e mondani, hogy a ballet zenéje ked­ves és páratlan ? Nem a »Szilvia« és »Koppélia« szerzője-e a műnek mestere ? Különben az egész dalmű tele van szebbnél-szebb dallamokkal, duók, triók, kvartett és kvintettekkel ; a karok rend­kívül szépek és mindig új áriák váltják fel egy­mást. Nem tekintve a három főszereplő mesteri trióját, Lakmé és Mallika női duója oly elra­gadó szép, hogy négyszer ismételtetett ; felem­­lítendők még mint a legkitűnőbbek az első és máso­dik felvonás közti prelúdium; a braminok melankho­­likus, bensőségteljes és misztériumokkal teli kardaia; a »páriák legendája,« melyet Lakmé énekel; a »böl­cső« dal, melyet ugyanaz, a megsebesült Gérald fe­lett énekel; — az utóbbi egyszerűségében megható bűbájos dal, mely szívig hatolt. Mind e dallamok zseniálisan, művészileg vannak hangszerelve . Lakmé Delibesnek egyik legszebb és legmaradandóbb műve, mely csakhamar be fogja járni a világ minden színpadát. Néhány szót az előadó művészekről. Első­sor­ban Talarac­ur (Gérald), Páris egyik legünnepeltebb énekese és mint általánosan mondják, Páris legjobb hangú tenorja tűnt ki. Fiatal, elegáns és férfias szép­ségű, hangja a legfelső akkordtól a legalsóig egyenlő tiszta, csengő és olvadékony, ő szint oly kitűnő elő­adó színész, mint énekes; méltó társa volt a Lakmé személyesítője, Y a­n Z a n d t k. a., a párisiak Mig­nonja és Dinoráhja; egyike a legkedvesebb megje­lenéseknek, kitűnő hanggal és drámai érzékkel bír. Lakmé nehéz szerepét elragadólag éneklő; egyenlő bra­vúrral mint fiatal papnő, mint utczai énekesnő, és mint szerelmes. Széles alapú, tiszta, csengő, nagy iskolázott­­ságú hangjával játszva küzdte le a szerep nehézségeit, koloratúrája brilliáns, hangja oly fáradhatlan, hogy az utolsó jelenetben épp oly csengő, hévteljes és tiszta volt, mint a darab kezdetén. C­o­b­a­r­e­t­ur, mint Lakmé atyja, Berré ur (Frigyes), valamint a nők, Frandin, Rém­y, Malé és P­i­e­r­r­o­n­k­­a­ osztoztak az est sikerében. A díszletek művészi kiviteléről talán elég fo­galmat ad, ha felemlítem, hogy 60,00 új­ frankba ke­rültek, Kunoss Jenő. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, ápril 19. A képviselőház véderő-bizottsága ma délután 6 órakor Tisza László elnöklete alatt tar­tott ülésében — melyen a kormány részéről Tisza Kálmán miniszterelnök és R­á­d­a­y Gedeon gróf honvédelmi miniszter voltak jelen — tárgyalta az V. és yi-ik csendőrkerületi parancsnokságok legénységi állományának ideiglenes kiegészítéséről szóló tör­vényjavaslatot, mely szerint a csendőrségi legénység állományában mutatkozó hiány az 1881, 1880. és 1879. években besorozott honvédek behívása által czéloztatik fedeztetni. Ernuszt Kelemen, Nagy István és Csiky Kál­mán belátván a törvényjavaslatban foglalt intéz­kedésnek szükséges voltát, azt általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadják. Tisza Kálmán miniszterelnök igen óhajtandó­nak tartja, hogy a csendőrség az egész országban mi­előbb felállíttassék, azt tartván, hogy ha voltak ed­dig panaszok a megyei rendőri közegek ellen, úgy csak most, midőn látják, hogy nem­sokára el fognak bocsáttatni a szolgálatból, még több panaszra adhat­nak okot. Ráday Gedeon gr. honvédelmi miniszter kije­lenti, hogy azon hiány, a­melynek fedezése végett e törvényjavaslat benyújtatik, folyton apad, és azon re­ményét fejezi ki, hogy nem lesz nagy azon honvédek száma, a­kiket a csendőrség állományának kiegészí­tése végett igénybe venni szükséges lesz. Ezek után a törvényjavaslat általánosságban a részletes tárgyalás alapjául egyhangúlag el­fogadtatott. Következett a részletes tárgyalás. A­ törvényjavaslat czime Tisza miniszterel­nök indítványára, többek rövid hozzászólása után következőleg módosíttatott: »Az V. és VI. csendőr­kerületi parancsnokságok felállítása czéljából a csend­őrségi legénység állományának kiegészítéséről.« Az 1. §-nál Kálmán Imre azon kérdést intézi a honvédelmi miniszterhez, vájjon az 1881. 1880. és 1879. években besorozott jogczimvesztett reklamán­­sok is rendelhetők-e be a rendőrséghez. Ráday Gedeon gr. honvédelmi miniszter válasza — mely szerint a törvényjavaslat czélja csupán fiata­labb erőteljes egyéneket a csendőrségnél alkalmazni — tudomásul vétetvén, — ezen §. változatlanul elfo­­gadtatott. A 2. §-t Nagy István és Ernuszt Kelemen oda akarják módosítani, hogy a nős egyének ne legyenek a csendőrséghez beoszthatók, a­hol a tényleges szol­gálati kötelezettség huzamosabb és terhesebb, mint a honvédségnél. Szerb György ajánlja, hogy azon esetre, hogyha nős honvédek rendeltetnének be a csendőrséghez, ezek a lakást, fűtést, világítást illetőleg oly javadalmazás­ban részesíttessenek, mint a hadseregben szolgáló nős altisztek. Ráday dr. honvédelmi miniszter nem tartja le­hetőnek sem az előbbi módosítást, sem ezen utóbbi indítványt elfogadhatónak, kijelentvén különben, hogy egyáltalában kívánatos lévén a csendőrség ér­dekében, hogy oda nőtlen egyének osztassanak be, a lehetőséghez képest kerülni fogja a nősöknek alkal­mazását. Többeknek rövid hozzászólása után elfogadta­tott Tisza Kálmán módosítása, mely szerint a 2. §-ból a »lehetőleg nőtlen« szavak kimaradnak és ezen §-hoz a következő új bekezdés csatoltatik: »Oly honvédek, kik a fennálló törvények értelmében nősülni jogosítva voltak, csak azon esetre hivathat­nak be ezen szolgálatra, ha a szükséges létszám más­kép kiegészíthető nem volna.« A 3. 4. és 5. §§. észrevétel nélkül változatlanul elfogadtattak. Előadóul Tischler Vincze választatott meg. Ezzel az ülés véget ért. Közelebbi ülés szombaton d. u. 1 órakor lesz. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekez­leten folytattatott a közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat részletes tár­gyalása. A tárgyalásban Hegedűs Sándor előadó, továbbá S­z­a­p­á­r­y Gyula gróf pénzügy­­miniszter, Tisza Kálmán miniszterelnök, Szé­chényi Pál gróf kereskedelmi miniszter, M­á­r­f­f­y miniszteri tanácsoson kívül, kik a szükséges felvi­lágosításokat megadva, többször felszólaltak, s részt vettek : Rakovszky István, V­u­c­s­e­­t­i­c­h István, Prileszky Tádé, Rónay János, N­i­k­o­l­i­c­s Sándor, É­i­s­s Henrik, Bos­­s­á­n­y­i László, Gáli József, Kaj­uch József és Mandel Pál. A tárgyalás folytatása a holnap délután tartandó értekezletre halasztatván, a tanács­kozás 9 órakor véget ért. Olasz nyilatkozat a hármas szövetségről. Ca­dorna gróf, az olasz államtanács elnöke, egy német folyóirat szerkesztőjéhez a következő levelet intézett: Róma, 1883. ápril 12. Ön tudja, hogy ha óhajának megfelelve irok önnek valamit a szerződésről, mely Olasz-, Német- és Ausztria-Magyarország közt állító­lag köttetett, s melylyel most a lapok telvék, csupán saját személyes nézeteimet s barátiméit mondhatom el, de azt hiszem, hogy a nemzet legnagyobb része osztozik bennük. Azt hiszem, felesleges arról vitat­kozni, köttetett-e formaszerű szerződés vagy csak megegyezés létesült bármely alakban. A semlegességi szerződés Olaszország és Ang­lia közt a német-franczia háború idején, midőn sze­rencsém volt Olaszországot Londonban képviselni, kifejezést szintén csak két levélváltásában nyert a londoni olasz nagykövetség és az angol külügymi­nisztérium közt. Hogy valami olyas, mint a szerző­dés, megegyezés vagy kölcsönös nyilatkozat bizonyos alakban létezik, abban nézetem szerint a berlini, bécsi és római hivatalos nyilatkozatok szerint többé kételkedni nem lehet s ez az általános nézet Olasz­országban is. Különösen megerősít e meggyőződé­semben a három hatalom nagy érdeke e szövetségben. Ez az érdek már régóta megvan s már két évvel ezelőtt alkalmasnak véltem valamit közzé tenni, a­mi oda czélozott, hogy a kétértelműségek kül­ügyi viszonyainkban megszűnjenek s végre szilárd, őszinte baráti szövetség létesüljön Német- és Auszt­­ria-Magyarországgal. Most legalább azt mondhat­juk : Jobb későn, mint soha. Minő szemmel nézi Francziaország Németország egységét s általában az utolsó háború következményeit, azt nem szükséges mondanom, minthogy a francziák, noha ki- és befelé szükségük van a békére, még­sem tudják magukat megtartóztatni attól, hogy időről-időre jövendőbeli titkos szándékaikat le ne leplezzék. Olaszország je­lentősége reájuk nézve ugyanoly, sőt még rosszabb jelentőségű, mert benne vélik látni a német egység eredetét is. A franczia sajtóban is egyenesen kimon­dották, hogy III. Napóleon árulást követett el Francziaországon, midőn segélyére volt Olaszor­szágnak abban, hogy egységessé és szabaddá tegye magát. Ezen nyugszik a francziák egész ellenszenve Olaszország iránt. Világos tehát, hogy Németország­nak, valamint Olaszországnak mindenkor el kell rá készülve lennie, hogy Francziaország megtámadja, mihelyt ez azt hiszi, hogy a támadást merészelheti vagy erre belső viszonyai kényszerítik. Németország és Ausztria-Magyarország érdekeinek közösségéről nem szükséges beszélni, elválaszthatatlanok azok. Még nagyobb, mint a Német- és Ausztria-Magyaror­szágé, Olaszország békeszükséglete, mert ez még sok esztendőt igényel, hogy a sok és nagy rázkódtatás után, melyeken átment, belsejében újjászervezkedjék. Ezenkívül most fontos és nehéz pénzügyi műveletek előtt áll, hogy a kényszerárfolyamtól szabaduljon s a népről nehéz terheket emeljen le s végül még az uj, költséges katonai intézményekhez is sok időre van szüksége. Mi olaszok nagyon sajnáljuk, hogy Fran­cziaország azt hiszi, hogy semmit sem tehet a saját ja­váért, a nélkül, hogy más nemzeteket és főleg minket ne károsítson. Ha nem ez lenne a franczia politika alapja, a két nemzet őszinte barátságban élhetne s kölcsö­nösen támogathatná egymást. Hogy Francziaország nélkülözhetetlen elem Európa súly­egyén­éhez, hogy ha nem léteznék, meg kellene teremteni, ez az én és honfitársaim által is nagyban táplált véleményem, melyben a londoni értekezlet különösen megerősített. Olaszországnak nagy érdeke van a franczia köztársa­ság fenmaradásában, mert egyedül ez nyújt kezessé­get a békére s mi őszintén óhajtunk egy szabad, ha­talmas Francziaországot. De, fájdalom, bizonyos azon tény, hogy a franczia nemzet állandó fenyegetést ké­pez reánk és a többi államokra­ fenyeget minket és Németországot, valamint Ausztria-Magyarországot, mert előbbi történelmi szerepét el nem felejt­heti s állhatatlan, hódítani vágyó jellemével a sa­ját békétlenségét, mint századunk története is elég gyakran bebizonyította, a szomszéd házába szokta átvinni. Reánk olaszokra veszély rejlik abban is, hogy a francziák, mert joggal kevesebbet félnek mi tőlünk, mint a németektől, nem tartózkodnak vissza tőle, hogy tekintet nélkül az egész világ előtt megsért­sék törvényes érdekeinket s belső politikai viszo­nyainkba zűrzavart hozzanak. Eléggé ismeretes, mily benső viszonyban áll Francziaország a franczia­­barát köztársaságiakkal Olaszországban, hogy ezek által az olasz egységet újra megdöntse s Olaszország­ban is megalkossa a köztársaságot. A tények azonkívül megmutatták, hogy Francziaország, ámbár az iskolá­ból a keresztet eltávolította, mégis azonnal kész lenne az olasz egység rovására a pápa pártjára állani. De minden nemzetnek tagadhatatlanul megvan a köte­lessége védeni magát a fenyegetések ellen, s ha a fe­nyegetések több ország ellen irányulnak, ezeknek ér­dekükben áll esetleg megegyezni a szükséges közös védelemről s ez az eset forog ma fenn Olasz-, Német- és Ausztria-Magyarországra Francziaországgal szem­ben. A mostani középeurópai hármas szövetség szük­ségességének bizonyítékát épen az a zaj adja, melyet miatta a franczia sajtó üt, midőn provokálónak igyek­szik azt feltüntetni. A franczia sajtó a franczia nép­jellemet számba véve, a tényeket elhomályosítani tö­rekszik. Csak Francziaország s az összes államok üd­vére kívánhatom, hogy Francziaország végre belső viszonyai nyugodt és állandó fejlesztésében találja meg súlypontját. De egy pillantás Francziaország történetére s a franczia nemzeti jellemre, mely, úgy látszik, Julius Caesar ideje óta nem változott, csak kevés reményt kelt bennem óhajom valósulása iránt. Fogadja stb. C. C­ad­or­na. A pénzügyi fölmentés. — ápril 19. A képviselőház befejezte ma az 1881-iki zárszámadások fölötti tárgyalást. Két kérdés méltó különös megemlítésre. Az egyik a teg­nap már érintett Fröhlich-féle indítvány. Igaza van neki, hogy a törvény rendelkezései s a valóság között ellenmondás van. 1880-ban törvényt alkottunk, a­melyben kimondottuk, hogy azon földtehermentesítési adósság tör­lesztésére, mely az eredeti sorsolási ter­ven túl­menőleg utólagosan folyóvá té­tetett, a pénzügyminiszter 5°/6-os papírjá­­radékot bocsásson ki. Azóta úgy alakult a földtehermentesítési adósság és illetőleg a földtehermentesítési adópótlék jövedelme, hogy ez teljesen fedezi ama tőketörlesz­tési szükségletet, minél fogva papírjáradékok­­nak e czímen való kibocsátására hiányzik az alap. Azért Fröhlich Gusztáv igen helyesen azt indítványozza, hogy ne bocsáttassanak ki többé az említett czélraily járadékkötvények, vagy ha igen, akkor fordíttassék a földteher­mentesítési pótlék többlete ezen adósság gyor­sabb törlesztésére. A pénzügyminiszternek ez az erős logika nem tetszik. Azt mondja, hogy földtehermen­tesítési adópótlék nem létezik már, hanem ez homogén része a törzsadónak, a­miből mi — mellesleg mondva — azt a vigasztaló követ­keztetést vonjuk le, hogy ha majd évek múl­va a földtehermentesítési adósság törlesztve lesz is, azért a földtehermentesítési adópótlék nem fog eltöröltetni. A pénzügyminiszter meg­jegyzi továbbá, hogy a földtehermentesítési adósság csak olyan, mint más államadósság, és mivel ezeknek nagyobb részénél a tőketörlesz­tést papírjáradék útján fedezzük, tehető ez a ne­vezett spec­iális adósságnál is. Szóval a minisz­ter szeret minél több tőketörlesztést új adósság­gal fedezni, a­mi nemcsak kényelmes, hanem még úgy, a­hogy a mi budgetünk készül, aránylag tűrhető jó szint is ad az állami ház­tartásnak. Természetes, hogy a többségnek is a pénzügyminiszter felfogása tetszett, és előre volt látható, hogy Fröhlichnek komoly fel­fogásból eredt indítványa elvettetik. A másik kérdés, mely minket közelebb­ről érdekel, vonatkozik a zárszámadási mérle­gekre. A mai vita elégtételt adott az általunk e kérdésben kifejtett kritikának. B­o­c­h­k­o­r képviselő, ki az egyetemen az állami szám­vitelnek tanára, határozottan rosszalta az állami számvevőszéknél gyakorlatban levő könyvelési s mérlegkészítési módszert, mely oly abszurd és az ország hitelét esetleg káros

Next