Pesti Napló, 1883. május (34. évfolyam, 119-148. szám)

1883-05-23 / 140. szám

140. szám Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Klau­édis Antal: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. szerda, május 23. 34. évi folyam. Előfizetési feltételek : Postán kiadve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt : 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, május 22. A földön leghatalmasabb ember, a musz­ka czár, bevonult fővárosába, hogy magát keleti császárnak koronáztassa. Olyan pom­pával, melyhez fogható nincs a világon, na­gyobb fénynyel, mint bármelyik előde, üli meg III. Sándor az ünnepet. Meg akarja mu­tatni népének a czári intézmény egész ragyo­gó fenségét, világra terjedő tekintélyét. Hogy érezze mindenki, hogy a czárság és Oroszor­szág nagysága azonos s a czároknak köszön­heti az orosz nemzet mindenét. Ne törjön te­hát ellene senki többé, mert ő az úristen fel­kentje s a nemzet ura. Neki hódol az elsőtől az utolsóig minden lélek, ur és szolga birodal­mában, s az ő parancsolatja az állam. Lássák, hogy hiába való lázadni ellene, nézzék, hogy a nép mint ujong örömében, ha őt láthatja, győ­ződjék meg Európa, hogy a forradalom ki van irtva tökéletesen és nincsenek gyökerei a nép­ben ; hallja meg Oroszország, hogy koronás czárja van, kinek öröklött jogát megerősíti an­nak ősi szokás szerinti általános elismertetése. Ezt jelenti a koronázás Moszkvában és többet ennél. Minden megyéből feljöttek a küldöttsé­gek, ezek viszik haza hirét annak, hogy a czár felült az elefántcsont trónra, mely a bizánczi császárok trónja volt, hogy két koronát vit­tek előtte, a meghódított országok koronáit, hogy Bulgária és Montenegro fejedelmei meg­jelentek mint vazallok s a délszláv törzsek, szerbek és bolgárok csatlakozását hozták az orosz birodalomhoz, hogy Európa minden császára és királya testvérét küldötte el a muszka czárhoz elösmerni ennek előbbségét minden más fejedelmek felett, hogy a pápa is elküldé bibornokát az orthodox egyház feje előtt meghajolni, törökök és magyarok sem hiányoztak az orosz czár színe előtt: mindez a világuralmat jelképezi, Oroszország hivatását, hogy a czár, a keleti császárok örö­köse, ura legyen minden szlávnak, minden orthodoxnak, minden fejedelmeknek és népek­nek, egész Európának és Ázsiának! így fogja fel az orosz nép a czár koronázását, hogy III. Sándor czár felavattatik Nagy Péter politiká­ját követni. És III. Sándor vállalkozik rá, kormányozni Oroszországot egyedül, és meg­valósítani az orosz nemzet roppant ambí­­czióit. A czári koronázás egy politikai pro­gramot : abszolutizmus bent, hóditás künn, tagadása a reformoknak s eltiprása a forra­dalomnak. E programm kivitelére hatvanezer katona s tömérdek rendőr vigyáz a népre, nehogy va­laki a czárt megölje. A lengyelek protestáltak a koronázás ellen, a nihilisták felfogadták, hogy ekkor áll­nak vérboszut vértanúikért. De mi reméljük, hogy az ünnepélyek le­folynak szépen, csöndben. Az elővigyázati in­tézkedések óriás mérve és roppant szigora némi garancziát nyújtanak arra nézve, hogy a merénylet, habár szándékoltatott is, abban marad. Azonban ki tudja? Oroszországban min­den lehetséges. Nemde az oroszok egyszer már leégették Moszkvát. Európa félve tekint az orosz fővárosra. * * A nagyszerű látvány kápráztatja sze­mét, de el nem bódítja. A czár alattvalói le­hetnek ittasok­­ az örömtől, Európa né­pei megtartják józanságukat. Oroszország a koronázás után nem lesz hatalmasabb, mint azelőtt, politikája sem változik, félelmes volt mindig és az is marad, de tehetetlenségre van kárhoztatva. S III. Sándor sem lesz nagy emberré, ha a nagy koronát felteszi. Némelyek alkotmányt, mások rendszer­­változtatást s törvényhozási s közigazgatási ne­vezetes reformokat várnak,­­ kötve hiszszü­k, gyökeres reformokra az abszolutizmus ön­kényt nem szánja el magát, kis reformok nem sokat érnek. Hanem aktívabb lesz az orosz kült és belpolitika, ha a koronázáson szerencsésen túl lesz. Az nyomta és foglalkoztatta évek óta. Sokszor elhalasztatott, mert a veszély komoly volt. Most a kormány bízik magában, Sándor czár pedig neki bátorodott. Nem lehet mindenkinek erénye a személyes bátorság. Minket a koronázás csak a keleti kérdés szempontjából érdekel. Jobb szerettük a ko­ronázás nélküli állapotot. Oroszország szavát ezentúl hangosabban fogja felemelni a keleti keresztények érdekében. A keleti kérdés a három császár verse­nye : a mohamedán császáré, az orthodox csá­száré és a katholikus császáré. Ezek közül kettő mindig összetart a harmadik ellen. Me­lyik lesz három közül a győztes? Az országgyűlési függetlenségi párt ma tartott értekezletén azon módosításokat tárgyalta, melyeket a főrendiház a közadók kezeléséről szóló törvényja­vaslat némely pontjára nézve tett. A Horvátországra vonatkozó módosítás felszólalás tárgya leend­ő a fe­gyelmi eljárásra nézve tett módosítás nem fogadta­­tik el. Ezután elhatározta a párt, hogy Iványi hatá­rozati javaslatát a csángók ügyében, valamint He­ves megye kérvényét a telepítés ügyében pártolni fogja. Az erdélyi görög keleti román egyházi zsinatnak a középiskolai törvényjavaslat fölötti tanácskozásáról említés volt már téve lapunkban. A tárgy fontossá­gánál fogva közöljük a zsinati tárgyalások e részéről a következő bővebb tudósítást . A napirend során tárgyalás alá került a szer­vezőbizottságnak az érseki konzisztórium részéről a középtanodai törvényjavaslat ellen tett, lépéseire vo­natkozó jelentése. Comsia, e bizottság előadója, a kö­vetkező határozati javaslatot terjesztette elő : A zsinat kellemes tudomásul veszi a konzisztó­­riumnak ez ügyben tett lépéseit, fájlalja azt, hogy azoknak nem volt meg a kívánt eredményük és azt, hogy egy, népünkre annyira veszélyes és káros tör­vényjavaslat fogadtatott el, egyúttal utasítja az arra hivatottakat, hogy a nemzeti egyházi autonómia jo­gainak védelmére mielőbb tegyék meg a szükséges lépéseket. Legelőször Román Miron érsek, mint elnök szólalt fel. Előadta, hogy részt vett a főrendiházban a középiskolai törvényjavaslat tárgyalásában. Szá­mos módosítást adott be, azonban csak egy pár lé­nyegtelen stiláris javítását fogadták el. Egyet s mást enyhítettek ugyan a javaslaton, mindazáltal az igen ártalmas maradt. Előadta azt, hogy a törvényjavas­lat tárgyalásának a román húsvéti ünnepek utánra való halartását kérte, azonban e kérelmének sem volt eredménye, s így kénytelen volt a húsvéti ünne­peket az aradi püspökkel együtt Budapesten tölteni. A főrendiházban való eljárásról szándékosan valótlan híreket hoztak a magyar lapok. Azt írják, hogy ő örömmel üdvözölte és elfogadta a javaslatot. Az igaz, hogy miután tanulmányozta a törvényt és kidolgozta módosításait, általánosságban elfogadta a javaslatot abban a reményben, hogy a részletes tár­gyalásnál módosítványait figyelembe veszik. Az általa javaslatba hozott módosítványokkal az egész törvény kielégítő lehetett volna a román egyházra nézve. Ámde módosítványait mind elvetették. Az aradi püspökkel együtt lelkiismeretesen harczoltak, de minden kedvező eredmény nélkül s igy a törvény­javaslat ártalmas maradt az autonómiára nézve. Kötelességét megtette, egész erejéből harczolt egy­háza érdekében. Comsia bizottsági előadó indokolta ezután a határozati javaslatot. A mennyire fontosnak és áldat­lannak, ép annyira fájdalmasnak találja a szőnyegen levő kérdést. Pontosságáról nem kételkedik senki, hogy áldatlan, azt bizonyítja a politikai helyzet, hogy fájdalmas, azt bizonyítja az a tény, hogy a törvény­­javaslat az ország egyik végétől a másikig hangzó fájdalomkiáltást idézett elő. Tény az, hogy a románok e törvényjavaslat következtében kénytelenek feláldoz­ni a legdrágábbat és hogy a törvény által biztosított jogaikat nem veszik figyelembe. Ezután összegezi az ügy állását. A VOUZISZ torturai halálosai­ értelmében az érsek felszólítandó, hogy a trón zsámolya előtt tolmácsolja a nemzet panaszait, s kérje azt, hogy ő Felsége ne szentesítse a javaslatot, ezzel szemben a bizottság, tekintettel arra, hogy a javaslat már a legfőbb szen­tesítésre vár, s konzisztóriumi határozat keresztülvi­telére az idő rövid, azt javasolja, hagyjanak az érsek­nek szabadkezet, de kérjék meg arra, hogy minden lehető lépést megtegyen. Diamandi Manolé nagy hatás közben tartott beszédben kelt ki a törvényjavaslat, mint ama taktika kifolyása ellen, a­melylyel a román egyházi autonó­mia bástyáit lerombolni igyekeznek. Fejtegeti, hogy a sérelem orvoslására még csak egyetlen fórum van hátra s ez a trón. Azon a véleményen van, hogy az egyház prelátusai fordulnának ő Felségéhez s kérnék arra, hogy a törvényt ne szentesítse; azonban tekin­­tettel van az idő rövidségére s más körülményekre,minek következtében nem tesz külön indítványt, hanem el­fogadja a bizottság határozati javaslatát, mely szabad kezet hagy az érseknek, vizsgálja meg a terrénumot, de ha időszerűnek találja, vegye maga mellé a többi püspököket is. A bizottság javaslata igen előrelátó, azért azt kéri, hogy azt minden vita nélkül egyhan­gúlag fogadják el. (Elfogadjuk.) Ismétli, hogy vita nélkül, egyhangúlag, mert így imponálhat a zsinat és a románság bebizonyítja, hogy politikus nép. Trombitás Ananiás és Cozma Parthén felszóla­lása után Macellária Illés emelt szót. Igen örült volna, ha az elnök az ez ügyben tett lépések felől a zsinatnak írásbeli jelentést tesz róla. Ha már fájt a törvényjavaslat elfogadása, annál inkább is fájdal­mas az, hogy ép húsvét másodnapján tárgyalták, mi­által a román nemzet iránt újra megvetést árultak el. Bécsben, nem messze Pesttől, respektálták a romá­nok ünnepét, Pesten pedig épenséggel figyelmen kí­vül hagyták. Ezután Román Miron elnök kimondta a zsinat egyhangú határozatát, e szavakkal végezvén: »E ha­tározat által a zsinat kötelességet hárít rám, melyet én a nélkül is betöltöttem volna. Kijelentem ez alka­lommal, hogy én, mig Isten éltet, mindenkor teljes erővel és elszántsággal fogok törekedni egyházunk érdekeinek megvédésére.« Ezzel az ülés e tárgyban való tanácskozása véget ért. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Május 23. — Az arad-csanádi vasúton. Ki hitte volna, hogy a »tejjel, mézzel folyó rónán«, Csanádmegye áldott vidékén, hol »a nyílt röptű sólyom csak félve pihene meg«, hol őszi és tavaszi időben a baktató szekér kereke küllőig mé­lyedé be a televénybe, s egész folyó­szalag jelezte utjának irányát, hogy még itt is olyan kemény utat tudnak csinálni, a­melyen egész vonat kényelmesen elroboghat, és még a kocsi kerekeit sem fecskendezi be a felcsapódó sár. Bizony, ki hitte volna! Az »ősök«, akik Makóról Szegedig két nap alatt tették meg az utat tengelyen, be­ csodálkoznának, ha megtudnák, hogy a prüszkölő szörnyeteg egy óra alatt futja be ezt a területet. Alomnak is merész, mesének is ka­­c­agtató lett volna a gondolat a harminczas években. És ime, nem került bele egy félszázad, itt is hal­lani lehet a mozdony zakatolását, a gép dübörgését, a vasúti kocsik robaját. A költői puszta, a végtelen róna, melyen mélázva legelészett a gulya s mely­nek siri csendjét nem zavarta meg más, csak a nyáj kolompja vagy a vércse visongása, megrázkódik az óriási teher alatt, mely fürgén siklik tova hátán. A vércse visongását és a gulya kolompját a gőzgép éles füttye, a vonat robaja váltja fel, s a »hantra dűlő pásztor nem nézi fütyörészve legelő nyáját«, hanem elképed a tüzes szörnyetegen, melynek piros lámpásu szeme oly fürgén siklik tova a zöld haraszt­­ban, akár csak a Szent-János bogár.Vége, vége már a puszta költészetének. A költő jós lelke megjöven­dölte, hogy: »Felhasogatva, mérve lesz A dós rónaság tere.« Igen, vége az idillnek. A haladó kor letörölte róla ártatlanságának báját, vadságának zománczát. A délibáb haragosan siklik el felette, s a távolba merülő szem, mely eddig akadálytalanul bámult a messzeség végén boltozó láthatárba, vastag töltése­ken akad meg, melynek vasbarázdája hihetetlen gyorsasággal szőkös tovább az »ördög masinája.« Csanádmegye derekasan megértette a kor jelsza­vát. Vasutat épített a maga emberségéből. Nem szorult a kormányra, sem az országra. Saját erejéből, saját jóvoltából, nagy áldozatokkal létesítette a pályát, mely Kétegyházáról és Aradról indul, s Mezőhegyes­nél egyesülve, az osztrák-magyar vasút­társaság szegedi pályaudvarába fut be. Útja tekervényes, sok helyen görbülő, mert a gazdagabb helységeket nem lehetett a forgalomtól elzárni. Ezt a vasutat nyitották meg a múlt vasárnap, nagy ünnepélyesség mellett. A megye régi óhajtása teljesült, Csanád megye összeköttetésbe lépett »Euró­pával« s most már nincs messze — Jeruzsálemhez sem. Az ünnepély fénye, a fogadtatás nagyszerűsége, az a nagy vendégszeretet, melyet a vasúti igazgatóság s a vidék a vendégek iránt tanúsított, talán mind el­maradt, vagy jelentékenyen kisebb mérvű lett volna, ha Csanádmegye boldog, ha Makó nyugodt. Azonban Csanádmegyének és Makónak nyugalmát rég elvitte a gólya. Évek óta féltékenyen nézte Szeged fejlő­dését és gyarapodását. A féltékenység érzetét azon­ban elfojtották, s az elkeseredés csak néhány hónap­pal ezelőtt tört ki, mikor felmerült a terv, mely sze­rint a megye székhelye Makóról Szegedre teendő át. Azóta a gyűlölség leírhatatlan. A Montechiek és Capuletek harcza, Nagykőrös és Kecskemét harag­ja eltörpül a mellett a harcz mellett, melyet a ma­kóiak és szegediek egymás ellen folytatnak. A szege­diek mindig azt vetették a makóiak szemére, hogy nem tesznek, hogy nem áldoznak semmit. Ezt a vádat meg akarták c­áfolni,­­ még­pedig ünnepélyesen, az egész ország színe előtt. Ezért rendezték a ma­kóiak a vasútmegnyitási ünnepélyt, ezért hívták meg arra a kormányt, az ország főbb méltóságait, a napi­lapokat és a környék szine-javát. A fogadtatás és az ünnepélyek részleteit meg­vitte már a gyors röptű táviró. A tudósítónak nem marad más hátra, csak a hézagok kitöltése,­ amint egy levélben, a táviró után sántikálva lehet csak megtenni. A nyolc­vanhat kocsiból álló óriási vonat, me­­lyet a nép »mozgó városnak« nevezett el, a feldíszí­tett aradi pályaudvarból indult ki. Két mozdony húzta, a »Makó« és a »Mezőhegyes.« Mindegyikét feldíszítették gályákkal, virágokkal, füzérekkel és zászlókkal. A váltólámpákon virágokat ezüstözött meg a harmat s a kilométermutató falábakon az egész vonat mentén mindenütt bokréták köszöntötték a ki­rándulókat. A vonat, melyen Arad, Csanád, Csongrád és Torontál megyék intelligenc­iájának oly sok tagja gyönyörködött a pompás termést ígérő vetésekben, gyönyörű vidéken robogott keresztül. Minden negyed­órára egy-egy állomás következik, ünneplő ruháiban künn vár a falu népe, a pappal, a jegyzővel és a taní­tóval, a fiatalok éljeneznek, az öregek könyeznek, s a szónokok üdvözlő beszédeit ezerek ajkáról elhangzó él­jen szakította félbe. Minden állomáson diadalkapuk, virágfüzérek és lombok köszöntenek bennünket, min­den éljenzés után felhangzik a Rákóczi-induló, me­lyet a vonaton haladó Szapáry-ezred zenekara húz. Az őrházak még nincsenek bemeszelve, nagy részéről még a vakolat is hiányzik, sőt olyan is van, melynek csak a helyét mérték ki, de az alapokat nem rakták le. Az állomásokon is sok még a tenni való. A festőnek, ácsnak, asztalosnak sok lesz a tenni valója. A vonal mindenütt magyar vidéket érint. Csak a második állomáson, Pécskán köszöntött bennünket oláh nép. A töltéseken álltak a leányok és a menyecs­kék széles piros rokolyájukban. A mozsárdurrogá­soknak alig akart vége lenni, mert a pufogtatóknak olyan jó kedvük volt, hogy még az üdvözlő beszédek alatt is pattogtatták a puskaport. Battonyán, Csanád megye határában Návay főjegyző üdvözölte a kormány képviselőjét, Gyön­gyösi osztálytanácsost. Ő volt az egyedüli szónok, aki az igazgatótanács ukázát követte. Röviden beszélt. A többi szónokok tudomásul vették ugyan az ukázt, de nem követték. Különben a magyar embernek termé­szetében rejlik, hogy kiönti, ami a szívén fekszik. És minél inkább közeledtünk Makó felé, a szónokok annál több ürmöt csepegtettek örömünk poharába. Mezőhegyesen Papi Balogh Péter jegyző nyíltan ki­jelentette, hogy Csanád megye ezer éves megye és úgy akar maradni, amint van. A tervezett megyerendezés elkeseríthetné a kedélyeket. Nagy-Lakon Szeberé­nyi Andor esperes, volt képviselő tartott beszédet. Mi­kor a vonat megérkezett, kivette szájából bosszuszáru csibukját és nagy piros esernyőjét lecsukva, összefog­ta. Egy más szónok oda czélzott, hogy a kormány nem támogatta e vasutat, Csanád megye már ezért is megér­demli, hogy egységes maradjon, mert maga épített vasutat. Különben a szónok azért üdvözli a vasúton jövő társaságot, kik az eső daczára »az áldást hozó égi harmat gyöngyei« közt »Elizeus tüzes szekerén, gőz szárnyakon repültek« Nagy-Lakra. Apátfalván Kun László esperes fogadott bennünket, s különösen a »bájt leheltő hölgykoszorúnak« köszönte meg, hogy megtette a fáradságos utat. Itt még az iskolás fiúk is kivonultak, és nyolcz apró leányka virágbokrétát szórt a vendégek­ közé. Makón volt a fogadta­tás legimpozánsabb. Az egész város a pályaudvarra sietett. Akik itt nem fértek el, az épületek tetejéről nézték a berobogó vonatot. Drapériák, lobogók, ko­szorúk, virágfüzérek díszlettek a legutolsó faágon is. Pozsonyi polgármester üdvözlő beszédében hatá­rozottan kimondta azt, amit az eddigi szónokok csak elvétve és leplezetten említettek, kimondta, hogy Makó közönsége addig nem lesz boldog, míg attól kell tartania, hogy »heterogén elemek közé olvasztják be Csanádmegyét.« Makó ragaszkodik Csanádmegyé­­hez és nem akar tőle megválni. A miniszter képviselője a kifakadásokra nem felelt. A­mi pedig nagy dolog, mert rövid idő alatt kilencz beszédet kellett mondania s húszat végig hallgatni. A tanácsos különben teljesen meg lehetett elé­gedve. Annyi bókot nem mindig mondanak a kor­mánynak, mint a mennyit az ünnepély egyes szónokai, s annyi virágot és babért kevés ember kapott életében, mint ő. Egész özönével hordták neki a vidék legszebb leányai a koszorúkat. Nagy-Lakon Neuwitz Fran­­cziska, Páslér Anna, Nagy Mária, Porasszalovics Juliska, Roszinszky Julia, Brezina Linka és Julia, Szmetán Anna és Mari, Horeczky Anna, Brognok Zsuzsánna és Julik Anna adtak neki koszorút. A tanácsos szalonkocsija egészen megtelt a virágok özönével, de azért szívesen meghívta kocsijába e so­rok íróját és az aradi szerkesztőket, kiknek kissé ké­nyelmetlen hely jutott. Makót elhagyva, a Maros hídján robog át a vonat, melyet a város néhány évvel ezelőtt 140.000 írtért építtetett, s most önkényt átengedte a társaság­nak. Az itt felállított diadalkapukkal elhagytuk az ünnepélyességek nyomait. Mert Szegeden semmiféle fogadtatás nem várt reánk. Ezt a makóiak igen zokon vették, hogy a város nem képviseltette magát, daczá­ra hogy Csanádmegye meghívta a szegedieket az ünnepélyre. A kormány képviselője különben kérte a bizottságot, hogy ne vigyék be a vendégeket Sze­gedre. De azért csak bevitték hosszú orral s nem lett belőle semmi baj. Hisz otthon voltunk, a műveit, szép Szeged városában. A hangulat Szegeden különben igen nyomott volt. Egészen elfelejtettük, hogy útközben mennyit mulattunk az egyik szónokon, a­ki nem akart a taná­csos elébe ülni, hanem azt mondta, hogy jöjjön oda, a­hol ő áll. Elfelejtettük a másik szónokot, a­ki már az első mondatnál berekedt, de azért félóráig beszélt. Elfelejtettük a virágot szóró leányokat, akik közül néhánynak nevét a hírlapírók fel akarták jegyezni, aztán megrohanták őket,hogy az egész falu népségének nevét írják fel. Elfelejtettük a palotaiakat, kik ének­szóval fogadtak bennünket. Új nótát énekeltek, mely megérdemli, hogy ide iktassuk.­­A paripám mindig Gyors lábbal fut, Mégis elhagyja a Makói vasút. Engem paripám Többé nem ráz, Nemzeti zászlós A megyeház. De a kedélyek azért hamar felvidultak. A vonat visszament Makóra, hol kaczkiás parasztmenyecskék és legények sátrak alatt mulattak. Gyönyörködve néztük a tűzijátékot és fáklyászenét, s örömmel hall­gattuk e lelkesedés kitöréseit. S örömünk csak fo­kozódott a bálban, melyet a csanádmegyei urak a megyeház nagytermében adtak. Deák Ferencz komor vonásai szinte mosolygóra váltak a széles aranykeret­ben. Nem is csoda. Annyi szép lányt, oly fényt, oly finomságot ritka bálon lehet látni. Még a fővárosi ifjak is tanulhattak volna a makóiaktól, mert ezek nem hörögettek a csárdás alatt. Makó városa híres szép Budapest, május 22. Az országgyűlési szabadelvil­ párt ma délután 6 órakor tartott értekezletét V­i­z­s­o­n­y­i elnök meg­nyitván, H­e­g­e­d­ü­s Sándor előadó tüzetes indokolás mellett javasolja a pénzügyi bizottság nevében a köz­­adók kezeléséről szóló törvényjavaslaton a főrendiház által tett módosítások elfogadását. Az értekezlet a módosításokhoz hozzájárul. Berzeviczy Albert előadó előadja a kérvé­­nyi bizottság javaslatát a közelebbről tárgyalandó kérvényekre vonatkozólag. A bizottság javaslata Busbach Péter, Gödi Károly és Szapáry Gyula. gr, p&nzilgymimkiztGr £©lszólalÁ.«£*i­ V: nt&r* gadtatott. T r­e f o r t Ágoston közoktatási miniszter elő­adja azon válasz tartalmát, melyet Thaly Kálmán­nak a múzeumban állítólag tervezett építkezésekre vo­natkozó interpellácziójára adni szándékozik. A válasz helyeslő tudomásul vétetett. Irányi Dánielnek a csángó­ telepítésekre vonat­kozó indítványa kerülvén szőnyegre, Tisza Kálmán miniszterelnök kifejti a kormány álláspontját e kér­désre vonatkozólag. A miniszterelnök megnyugtató nyilatkozata az értekezlet által helyeslő tudomásul vétetvén, a tanácskozás véget ért. A földallószabályozás. — május 28. A földadó uj szabályozása 1875. közepe óta van folyamatban és a folyó év végével e munkára 16 ,5 millió forint lesz elköltve a nél­kül, hogy az az idén befejeztetnék. Az utóbbi három évben, t. i. 1881—83-ban, a költség átlag 2­4 millióra megy, és habár a még hát­ralevő munka évenkint kevesebbe fog kerülni, mint az utóbbi néhány évben, mégis egészen bizonyosra vehető, sőt optimisztikus is a föl­tevés, hogy az új földadószabályozás munká­lata 20 millióba kerül. Az ily drága pénzért ilyen terjedelmes munkánál is már jót lehet­ne várni. Az eredeti terv szerint az új földadó­kataszter három év alatt 5­7 millió forinton lett volna elkészítendő; a terven azonban nagy változás történt már a tekintetben, hogy az új becslési eljárást megelőzőleg a régi alapon kiigazítás történt , mely vagy két évig folyt, 31/* millióba került, de mindjárt 1876-tól számítva 20* millió adószaporu­latot is eredményezett. De az a két év és a negyedfél millió az új kataszteri munká­nak is lényegileg javára szolgált, úgy, hogy ha­ megteszszük a leszámolást költség és idő tekintetében, akkor — félünk tőle — mégis tisztán az új kataszter több mint tíz évbe s több mint húsz millióba fog kerülni. És lesz-e mind­­ebben köszönet ? Tény az, hogy a­mióta a minőségi osztályokat fel­állítani, a mintatereket kijelölni s a tiszta jöve­delmi fokozatokat kiszámítani kezdték, nagy nyugtalanság keletkezett az országban. Ter­mészetes, hogy mikor adóemelés fenyegeti az összes földbirtokot, akkor aggodalom szállja meg különösen azokat, kik amúgy is túl van­nak terhelve. A törvényhozásnak, igaz, nem volt szándéka az uj kataszterrel a földadót na­gyobb főösszegre emelni, mint a­mennyit a kiigazítás után a földadó hozni fog; de az 1875. VII. törvényczikk nem nyújtott erre kellő biztosítékot. Azonkivül érezte az egész ország az 1875-iki általános adóemelések kínjait, és a földbirtokosok méltán féltek, hogy az uj földadószabályozás, még az átmeneti kiigazítás okozta terhen túl, további adófoko­zást fog maga után vonni.­­ Sokan még élénk emlékükben tartották azt az egyenlőt­len elbánást és igazságtalanságot, mely az abszolutisztikus időben az ideiglenes kataszter készülése alatt dívott, a­mely eljárás, ha most­­ ismétlődnék, annyival súlyosabban éreztetné magát, mivel a földadó kontingentáltatni fog. Ezen nyugtalanságnak tápot nyújtott még 1878-ban és 1879-ben a törvénytelen eljárás, melyre a kataszteri közegek egyene­sen utasítva lettek, a mennyiben mindenütt mellőzték a földbirtokos osztály válasz­tott képviselőit. A kinevezett közegek nagy részt tehetetlenek voltak; a mellett a mun­ka várakozáson túl húzódott; sürgették az osztályok felállításának befejezését, hogy a sorozás minél előbb be legyen fejezhe­tő. A hibák oly szembeszökők, a jövedel­mi fokozatok oly magasra voltak csigázva, hogy a pénzügyminiszter kénytelen volt az általános nyugtalanságnak, a­melyet kiváló­­lag ezen lapokban tolmácsoltak, eloszlatása végett 1879. második felében az ország min­den vidékéről értekezletet egybehívni. Az enquete mindenek előtt kiderítette, hogy az eddigi eljárás sok tekintetben hibás, és hogy különösen a jövedelmi becslés túlzott volt. A tanácskozás eredménye az eljárás mó­dosítására, az 1881. évi földadószabályozási novellára vezetett, mely a kataszteri bizott­ságok revizionális eljárását egyszerűsítette, az utolsó fórumnak a kinyomozandó tiszta jöve­delem leszállítására felhatalmazást ad és az egész adót földtehermentesítési pótlék nélkül 29 millióval kontingentálja. Az 1881. XL. t.-cz. által módosított el­járás utján eljutottunk most azon stádiumhoz, hogy a legfelső fokú, vagyis országos földadó­bizottság utazó küldöttsége, melynek hivatása volt a becslési munkálatok tartama alatt az ország különböző vidékeit beutazni s adatokat gyűjteni, hogy azután a kerületi bizottságok­tól fölterjesztett munkálatokat különösen a helyes arány szempontjából megbírálhassa, hogy —­ mondjuk — ezen utazó küldöttség elkészíti javaslatát az országos földadóbizott­­ság elé terjesztés végett. Sok függ attól, hogy milyen lelkiismeretességgel működik ezen utazó küldöttség, hogy minő önállóságot fejt ki a földbirtokosok érdekeit képviselő­ ezen küldöttség, szemben a kincstár közegeivel, a központi felügyelőkkel. Nem hiszszük, hogy az alapjában el­követett hibák most fönt egészen reparálha­­tók legyenek, de sokat tehet már most is az említett utazó küldöttség az arányosság ér­dekében és újabb helyreigazítást hozhat az országos bizottság maga, kivált ha nem fog engedni a kataszteri közegek azon törekvésé­nek, hogy minél előbb megállapíttassanak az osztályok és fokozatok a végből, hogy már a jövő év elejére ki legyen vethető az új ala­pon a nagyobb adó. Nem tudni még, hogy az utazó küldöttség mikor terjeszti az országos bizottság elé munkálatát, de most már ezen küldöttségbe s a bizottság plénumába kell re­ményünket fektetni, hogy ott, a­hol az ará­nyosságnak hiánya jelentkezik, kivált a­hol egyoldalú kedvezések nyomai mutatkoznak, gyakorolni fogja a tárgyilagos kérlelhetetlen kritikát és hogy nem fogja sajnálni az időt és költséget a járási és kerületi újabb nyomo­zásra. Mert csak így remélhető, hogy a drága milliókon és drága idő árán készült és évtized

Next