Pesti Napló, 1883. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1883-06-03 / 151. szám
151. szám. Budapest, 1883. vasárnap, junius 3. 34. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeu m-s p ti 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény » szerkesztőségiig” intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-építet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt, A beatl kiaili postal különküldéseért felelasett érnegyesaként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »lpesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Június l-sejével új előfizetést nyitottunk a Pesti Naplóra, melyet a t. olvasóközönség különös figyelmébe ajánlunk. Juniusban Kossuth Lajos nagy hazánkfiától czikksorozatot fogunk közölhetni, melynek czíme : »Visszaemlékezések.« A tiszaeszlári per tárgyalása júniusban lesz. Intézkedtünk, hogy a per tárgyalásáról külön gyorsíróink által szerkesztett kimerítő tudósítást táviratilag megkaphassuk, úgy, hogy a szenzácziós perről a legteljesb és leggyorsabb tudósításokat fogjuk közölhetni. A Pesti Napló megjelen naponkint kétezer, hétfőn reggeli ünnepnap után reggel rendkívüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap a hétfői reggeli különkiadásunk.) Fél évre.................................12 frt Évnegyedre...........................6» Egy hónapra...........................2 » Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a felülfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeura-épület) intézendők. A Festi Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, junius 2. Finita la comoedia. A fiumei kérdésben kiküldött hármas regnikoláris küldöttségek elvégezték dolgukat, azaz hogy semmit sem végeztek. Ez volt czéljuk. Ki voltak küldve a végből, hogy konstatáltassék, hogy Horvátországgal nem tudunk megegyezni. Most ezt kikaptuk írásban, eddig is tudtuk, hogy így van, a horvát országgyűlés magatartásából és határozataiból. Tehát Horvátországgal ott vagyunk, ahol voltunk. Igenis, ott. A horvát küldöttség, hivatkozva a törvény szövegére, mely a küldöttségi alkudozásokat elrendeli, királyi leiratokra a horvát országgyűléshez, melyek a kérdést nyíltan hagyják, geográfiára és ethnográfiára, a saját utasításaira és a horvát nemzet közérzületére, szóval mindenfélére, csak a világos történelmi jogra s a Fiumét Magyarországba bekebelező törvényczikkekre nem, követeli , hogy a közjogi viszony törvényesen újra szabályoztassék ; Fiume közvetlenül Horvátországhoz s csak közvetve csatoltassék Magyarországhoz; mienk legyen a közlekedés és a financz s minden kiadás, ellenben a kormányzót a bán nevezze ki ; Fiume kultuszügyekben maradjon a zenggi püspök hatósága alatt; iskolákat Fiuméban állíthasson akárki, tehát a horvát kormány is egyenlő joggal, mint a magyar minisztérium ; a magán és büntetőjog és a judikatura legyen horvát s a felebbvitel menjen Zágrábba . Fiume válaszszon képviselőket a horvát országgyűlésre ; ez legyen a »végleges megoldás.« Ugyebár szerény ? Szóval a horvátok maguknak követelik Fiumét, de megengedik, hogy mi költsünk rá ezentúl is. Álláspontjuk jogi gyöngeségét a magyar jog negácziójával erősítik és szofizmákkal és frázisokkal leplezik. Makacssággal pótolják, ami argumentumokban hiányzik. Látván, hogy magyarok és fiumeiek egyáltalán nem bocsátkoznak Fiume hovatartozásának közjogi fejtegetésébe, mint amely bevégzett tény s királyi szentesítést nyert többször, régebben és újabban, tapasztalván, hogy követeléseikkel kereken visszautasíttatnak: protestáczióval végzik, óvást emelvén a fiumei kérdésnek minden nélkülük való elintézése ellen, így a horvátok követei. Ránk nézve e maguk viselete sem ijesztő, sem meglepő. Tökéletesen olyan, mint vártuk. Midőn a végvidéket nekik kiadtuk a nélkül, hogy képzelt igényeikről Fiuméra nézve lemondásukat s a város tőszomszédságában fekvő területek, Sussak s Buccari s még pár kis falu átengedését feltételül szabtuk volna , akkor már meg voltunk győződve, hogy a fiumei kérdés végleg s közös megegyezéssel elintézve nem lesz, jól semmi esetre. A kormány a törvényre hivatkozva, a deputácziókat kívánta, azért, hogy a kérdésnek kitérjen. A törvény betűjének elég van téve, — jó — haszon belőle semmi, legfölebb az, hogy a horvátokkal minden további alkudozás haszontalansága világosan ki van derítve. Kétszer már eljátszottuk ezen darabot, mindig megbukott, többször nem akarjuk látni. A fiumei kérdést a horvátokkal együtt megoldani nem lehet, tehát vagy hagyni kell — ami nem lehet — vagy el kell intézni nélkülük, sőt ellenük. Ez világos, mint a kétszer kettő. A magyar deputáczió is ezen meggyőződésre jutott, midőn a horvátok óvását viszszautasította. Vissza félig. Mert elismerte— a horvátok illegális maguk viselete épen nem várhatta ezt tőlünk — hogy a végleges és törvényes megoldás csakis a horvát országgyűlés beleegyezésével lehetséges. Ezen koncesszió nagyon felesleges, mert ez a fiumei kérdést permanencziába helyezi, a provizóriumot megörökíti, s Horvátországnak megengedi, hogy állandóan követelje Fiumét és kétségbe vonja az ottani állapotok törvényességét, sérelmi kérdést formálván minden alkalommal, bármit cselekedjünk Fiuméban. A magyar küldöttséget — alias Tiszát, ki ezúttal konzequens akar lenni ellenzéki múltjához — azon kijelentés vezette kétes becsű elhatározásában, melyet 1869. márcz. 15-ikén tett Tisza a házban, mondván: »Végleges megoldás nem lehet a nélkül, hogy e tárgyban a horvát országgyűlés is ne határozott volna, de az, hogy a felett is, hogy a törvénynek megfelelő helyzet helyreállittassék, hogy a felett is a horvát országgyűlésnek kelljen határozni, azt elfogadni nem lehet.« E mondatban a premissza és a konklúzió verekedznek egymással. Mi épen azon premisszára való tekintettel sürgettük, hogy a végvidék ne adassék ki Horvátországnak, míg törvényhozása Fiuméról forma szerint le nem mondott, de hát ezt emlegetni most késő. Was die Minute ausgeschlagen, bringt keine Ewigkeit zurück. Elfogadjuk tehát az utólag, tizennégy év múlva híressé vált mondat befejező részét mint a szurrogátumot s kérdjük, mit lehet belőle csinálni? Mert lehet belőle sokfélét kiokoskodni és sokfélét belevinni. Hogy a miniszter maga hogyan értelmezi, persze nem tudjuk. Első kérdés: mi »a törvénynek megfelelő helyzet?« Ez elég egyszerű; az 1807. IV. t.-cz., az 1848. V. t.-cz, az 1868. XXX. t.-cz. és számos királyi diploma, leirat, közjogi tény stb. igazolja, hogy Fiume Magyarországhoz tartozik közvetlenül, de viszonyait tekintve, külön autonómiával bír. Tehát Magyarország által kormányoztatik s a magyar országgyűléstől kapja törvényeit. Ez így is van. Ebből következik, hogy ezen törvényes helyzet »helyreállítására«, amennyiben sérelme lenne bárki által, a magyar kormány intézkedhetik adminisztratív k úton közigazgatási kérdésekben, az országgyűlés hozzájárulásával törvényhozási ügyekben. Ez is világos. De akkor mire való a horvátoknak az ő végleges hozzájárulási joguk? Semmit ér, így gondoljuk mi. A megoldást úgy képzeljük, hogy a minisztérium még e szünnapok előtt rendeleti úton elintézi a fiumeiek sérelmeinek egy részét, melyek a mi sérelmeink is, ami pedig törvényhozási elintézést követel, arról Tisza törvényjavaslatot terjeszt be őszszel a háznak, a horvátok ott ülnek, amennyiben közös ügy, ők is beleszólhatnak, máskülönben nem tartozik reájuk. Lássuk tehát Horvátországot félretolva, hogy mely intézkedések teendők. A következők: A fiumeiek kérik, hogy míg magyar polgári kódex nincs, az osztrák maradjon érvényben. Ez nem kíván külön intézkedést, most is úgy van. De kérik egy vegyes bizottság kiküldetését, mely az 1867 óta hozott magyar törvényeket átvizsgálva meghatározná, azok közül melyek birjanak érvénynyel Fiuméban? A magyar küldöttség kívánatosnak látván az igazságügyi uniót, erre nézve azt javasolja, hogy a kormány kérjen felhatalmazást a háztól a revízió eszközlésére. Fiume követei másodfokú törvényszéket, királyi táblát kértek maguknak; ezt a magyar küldöttség az unió érdekében megtagadta. Fiume kéri, hogy a városi közigazgatásra nézve statútumot hozhasson. A magyar kormány beleegyezésével ehhez joga van minden törvényhatóságnak. Ily statútum, ügyesen megszerkesztve, egészen kiszoríthatja a horvátokat a városból. Fiume kéri, hogy káptalanja a zenggi püspöktől elvétessék s egy magyar püspökséghez csatoltassék; a magyar küldöttség egy külön fiumei püspökséget indítványoz. Mi Fiumét a magyar prímás megyéjéhez kívánnék csatolni. Ezt is meg lehet csinálni közigazgatási úton. Hogy valamennyi egyház és papjaik a magyar kultuszminiszter alá helyeztessenek, lényeges dolog és fontos a helyreállítása a törvényes helyzetnek.« Mert idáig a fiumei papoknak Zágráb egyházi hatóságai s igy a báni kormány parancsolt. A közoktatás is teljesen a magyar miniszter alá helyeztessék, teljesen és kizárólag. E kérés a horvát gimnázium ellen van intézve. A magyar küldöttség bátortalansága itt leginkább feltűnik, respektáltatni kívánja a horvát gimnázium »szerzett jogait«, de Trefortnak kívánja az intézetet alávetni. A népiskolai törvényt be akarják hozni maguk a fiumeiek, annak alkalmazását a statútumnak tartván fenn. Ezek fő részei a Fiume és a magyar regnikoláris küldöttség közt létrejött egyezségnek, mert lényegében annak nevezhetjük. E pontok keresztülvitelét várhatjuk tehát a kormánytól. E reformokat mi helyeseljük. Jobb a valami, mint a semmi. A fiumei kérdésben Magyarország és Fiume félsikert arattak. Félsikert csak. Mert eltekintve a horvátok »jogfentartásától«, óvásaik és lármájuktól, ha mindent elértünk, átmennek a Fiumara-patakon, átviszik mindenüket Sussákba, Fiume külvárosába és otthon vannak. Innen veszik ostrom alá Fiumét, mely soha békéhez nem juthat miattuk. A helyzet tehát — nem a törvényes, hanem a valóságos — tűrhetetlen és tarthatatlan marad ezentúl, mint ennekelőtte. És a fiumei kérdésnek nincsen vége. A város nő és vele nő a fiumei kérdés. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Június 8. — Halmi Ferencz. »A nemzeti színháznak vidám szerepköre az, melynek a legszomorubb végzete van. Kezdődik Megyery, aki alig hogy eléri művészetének tetőpontját, már sírba száll. »Mily kaczaj az, mely az alvilágból ide hangzik?« kérdé a költő, s feleli: »Az alvilági istenek nevetnek, mert Megyery megjelent közöttük!« — Megyery utóda László József. A kedélygazdagságban csaknem utoléri. A vidám árnyalatok finomságában csaknem túlhaladja. De alig készül el, hogy művészetében megállapodjék, alig ejti hatalmába a közönség hangulatát, ő is Megyery sorsát érzi közeledni. S hogy elkerülje, odadobja a dicsőséget, s magányba vonul. Az ember megmenekül, de a művész oda van. Követi Szerdahelyi Kálmán. A kedves, a felejthetetlen ! Mennyi kedély lakott benne és mennyi szív ! Külső előnyökkel is legjobban meg volt áldva valamennyi közt. Ha csak megjelent a színpadon, már mosoly fogadta, s ehhez később oda tudta csalni a humor igaz könyeit is, Játszisága mélységgé vált. S elegancziája a szó szoros értelmében czivilizálta a magyar művészetet, sőt kihatott a társadalmi életre is. Még csupa ifjúság volt s életerő, és nevetős szemei hosszú életet jósoltak neki. Mily szívből kacsagta a zsúfolt nézőtér Po 1 11 a dévajkodását, s nem tudta, hogy a művész, amint a színpadról lelép, a színfalak közt szivéhez kap, s ájultan rogy össze. Alig bírják eszméletre hozni. »A szivem! a szivem!« hörgő, s mosolygó arcza elkomorodik, nevetős szemei megsötétednek, mint Mercucciónak. De jelenete következik, — újra színpadra lép, újra nevettet s a közönség nem sejti, hogy egy haldokló fölött mulat, s a nagy művészt utoljára látta! — Néhány hónap múlva Szerdahelyi Kálmán is halott. Helye több évig üresen marad. Nincs, aki betöltse. Megjelenik ugyan a színpadon egy Halmi nevű színész, (Paulai Ede fedezte föl, s ő hozta ide a provincziáról,) és van is benne elevenség, kedély is találkozik, de arcza képtelen az árnyalatokra, s mily szerencsétlen külső! Vékony alak, és szögletes mozdulatok. Keze, lába úgy jár, mintha dróton húznák. Mit akar ez Szerdahelyi Kálmán szerepkörében ? És úgy is volt. A vézna, szögletes legényke csak burleszk alakításokban tudott néhány tapsot kierőszakolni a közönségtől, s néhány elismerő szót a zsurnalisztáktól. S már az is nagy vívmány volt, hogy nem doronggal, henem csak mogyorófa-pálczával bántak el vele. Első szerepét, melylyel a nemzeti színpadra lépett, Calderon drámájában játszta, melynek czíme: Az élet álom! Egy fiatal apródot adott, ki a csatában jókedvű félelemmel iparkodik kikerülni a süvítő golyókat. Élez s tréfa közt keres magának búvóhelyet, és talál is. Egy nagy szikla kínálkozik pajzsnak, védfalnak. Amilyen nagy a kőszikla, olyan nagy kő esik le szívéről, hogy most már biztosságban lehet. Szinte könnyelmű örömmel húzódik a szikla alá, s boldogan ábrándozik a veszélyek elmúlásáról. Eközben éppen a védőszikla aljában találja szívén egy eltévedt golyó! — Még arczán a biztosság érzete mosolyog. Ideje sincs elképzelni azt a képtelenséget, hogy éppen ott lelje halálát, ahol azt kikerülni remélte. Szemei lecsukódnak, és ajka elnémul. Lám, minő kábaság, futni a végzet elől! — Az élet álom. Mindez tíz évvel ezelőtt történt. S Halmi bármit iparkodott, bármennyit tanult, nem birt előre menni. Elutazott Párisba, saját szemeivel leste el a franczia művészek hatásának titkait. De csak az ellesett titkokat hozta haza, a hatást nem. Időközben Paulai Ede is száműzetésbe ment, s a drámai igazgatóság nem látta czélszerűnek, hogy fordrozza Halmit. Nem ismerte föl benne a valódi tehetséget, s benső értékét külső fogyatkozásai után ítélte meg. Csak használta, amint erre időnkint rákényszerült. Mert szalonszínésznek mégis csak ő volt az egyedüli. Mennyi év múlik így el, czéltalanul és visszahozhatatlanul. S az elszálló évekből mennyi küzdelem, mennyi bű és tépelődés nyoma marad meg! Az ambíczió égő szomjúsága mennyi vért fogyaszt el a szívből , s a háborgó, teremteni vágyó léleknek mennyit adózik a test! Színész élete egészen más, mint a többi emberé. A képzelődés örökös munkája szántja agyvelejét, s megrontja idegzetét. Azt hiszik, hogy a színész utánoz. Pedig minden mintát ő maga teremt. Teremti és ha nincs tere azoknak életet adni, folyvást temet és halottjait siratja. És mindehhez már egy törékenynek született, s a vidéki színészetben megrongált test. Ez volt a Halmié. Még húsz éves sem volt, s már végig járta az országot vándorló csapatokkal. Átélte az eszményesített czigány életet. Élni mindig a legközelebbi perczeknek, s nem törődni a következőkkel. Életben s színpadon egyaránt játszani a szeretetreméltó lumpokat, s éjszakákat átdorbézolni egy-egy ingyen vacsoráért. A közönségnek nemcsak ízlését szolgálni, hanem szeszélyeit is. Megosztani a bájos primadonnákat a nagylelkű protektorokkal, és rendelkezésére állani a korosabb dámáknak, akik a fiatal színészekért bolondulnak. És mindezt a nemzeti színjátékért, és az isteni művészetért! — Egyik nap Shakespeare hőseit játszani, másik nap kankánt tánczolni valamelyik operettben. Szavalni, énekelni. Szomjazni és tivornyázni, koplalni és dőzsölni. Ápolni a legnemesebb illúziókat, és elveszteni az életben minden illúziót. Törekedni az eszményre, s lemondani minden eszményi érzelemről. Hozzá szokni a bűnhöz, aljassághoz, s közönyösen venni minden komiszságot. S megőrizni a művészi inspirácziót. íme ez a vidéki színészet! — Kalandok, könnyelműségek, léhaságok, és az életpazarlás romantikája. Kiszabadulni ebből az életből, s bejutni a nemzeti színház csarnokába; egyszerre lenni művészi és társadalmi lénynyé, s a provinczializmus színvonaláról fölemelkedni a művészet rangjára: hisz ez magában véve is végtelen boldogság! Bűvös balzsam, mely minden vérző sebet egyszerre begyógyít. Üdvözülés, mely a kárhozat éveit eltörli. Újjászületés, mely az elpazarolt életerőket visszaadja. Igaz! De meddig tart ? Csak addig, míg a kakas háromszor kukorékol. S mi a különbség ? Csak az, hogy Tantalus vize itt sokkal tisztább, de Tantalus szomjúsága annál nagyobb. A siker ingerlőbb, de a bukás fájdalmasabb. A tétlenség nyugalma kínzóbb, s a küzdelem sokkal fárasztóbb. S mindezekhez az a tudat, hogy ez az utolsó stáczió! Vagy itt, vagy sehol. Vagy most, vagy soha. S ilyen helyzetben, folytonos kétség, folytonos kísérlet és folytonos hidegség közt éveket élni át! Vájjon melyik volt Halmira ártalmasabb ? — a vidéki kóborlás e, avagy ezek az évek ? De hát mit törődött ezekkel a sajtó, mely paszszióval írta Halmira a paródiákat ? Mit törődött a közönség, mely fizet s élvezni akar ? És mit törődött a színházi igazgatóság, mely csak nagyon ritka esetben kerül oly kezekbe, hogy a sajtót és a közönséget regulázza, s legtöbbször azok által reguláztatja magát. S végre is a világon mindenki vagy szerencsés csillagzat alatt születik, vagy pedig pechvogel a neve. Marad hát utolsó fórumnak a bölcs véletlenség! — így okoskodott az a regime, mely Paulai távozása után csaknem öt éven át igazgatta a drámát. S a mennyi befolyása Paulainak (már az utolsó években) volt e regimere, ugyanannyi szerencséje volt abban Halminak is. A sok évi játék alatt a színpadi routinet már teljesen eltanulta, szögletességeit úgy ahogy levetkette, de a saját művészi egyéniségét még nem fejleszthette ki. Bevégzett egészet nem tudott adni, s a humor tisztasága nem tudott kibontakozni a fanyar irónia és maró szarkazmus nyűgeiből. De jött nemsokára két momentum, melyek megtörték a jeget, s a Szerdahelyi-alakok hosszas utánzása után, egyszerre a maguk önállóságában mutatták be az eredeti Halmi-alakokat. Egyik volt az első Musset-estély. Paulai, hogy a Musset vígjátékait tanulmányozta, beleszeretett azokba. Csodálta a jellemek finom mandirozását, melyekkel Musset a legérdekesebb lélektani problémákat megoldja. Bámulta a szellemet, mely elömlik a párbeszédeken, s melyekkel a cselekvény szálait szövi. De ki lesz képes megcsinálni e finom mandirozást, melyben minden szó, minden akczentus, és minden mozdulat oly lényeges, oly összetartozó, hogy egyet elejtve, a többi is felbomlik; — ki lesz képes a maga zamatával közvetíteni azt a szellemet, mely árad, mint virágból az illat ? Ha valaki, úgy Halmi. S ha ő nem, akkor senki, Így történt az első Musset-estély , s a közönség szinte mámoros lett az élvezettől. Halmiez ? kérdés nem hitt szemének. Egy könnyelmű, ledér ifjú, aki nem hisz semmi komolyba, de a ki még sem cinikus, a ki nem akar megnősülni, mert az a meggyőződése, hogy minden leányt megnyerhet házasság nélkül, a ki soha sem volt szerelmes, csak mindig pajkoskodott azzal: azt egy ártatlan leány, ki légyottot ad neki, mert nem tudja, mi a bűn, a légyotton megtéríti. Akkor téríti meg, mikor az ifjú azt, hiszi, hogy ez a leány is csak olyan, mint a többi. És hogyan tér meg a ledér dón Juan! — Már azt hiszi, czéljánál van, már csak a csábítás gyümölcseit kellene leszedni, — s akkor egyszerre áthatja szivét egy még sohasem érzett ártatlanságnak költészete. Érzi magában az ellentmondást, de le akarja győzni. S e belső küzdelem alatt ott szemünk előtt változik át. Igazán, ha maga a közönség is oly semmirekellő lett volna, mint a Musset gargonja, — ezt az átalakulást látva, kénytelen lett volna megnemesedni tőle. Hogy így történt-e ? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mosoly ült minden ajkon, köny ragyogott minden szemben, s minden kéz tapsolt, mig csak ki nem fáradt. Ez volt az első nagy és mély hatás, melyet Halmi jellemszerepben aratott. Másik nagy sikerét a 47-ik czikkben, mint genre-alak aratta. Egy kiélt rové, a ki elbúcsúzik a nőtől, kinek vagyonát s egészségét föláldozta. S emlékül hagyja neki a szalonjában elhullatott hajszálakat. Ez a búcsú, a hang, a mozdulatok, mind lélektani igazság és a plasztikai tökélynek remekei voltak. S ez időtől kezdve Halmi egymás után kapta a bravour-szerepeket. Sőt minden szerepe, melyet eljátszott, bravourszerep lett. A merev arczvonások mind megannyi ecsetté váltak, melyek művész-kéz által vezetve az igazság színeivel festették a valóságot. S a vézna, szögletes legényke a nemzeti színház egyik dísze, s a közönség és kritika kedvencze lett. Hát elérte czélját. Minden megérkezett, a mire ambicziója vágyott. Igazgatóság, mely felfogja értékét, közönség, mely megérti, s kritika, mely méltányolja. És, habár sok évig hiába várta, mégis mily fiatalon érte el mindezt. Alig múlt 30 éves. A legszebb kor. A férfikor ifjúsága. Az erők megállapodása. Arra való, hogy —– mint első Napóleon mondta —– az ember ne ismerjen lehetetlenséget. De hát a fátum! — A nemzeti színház vidám szerepkörének bús végzete! — Egyszerre csak gyakori lázak. A tavasz minden virág újjászületése, a természet feltámadása! Eb! semmi. Csak egy kis meghűlés. Vigyázat. Diéta. Szerencsésen elmúlik az év. A másikban újra kezdődik. Most már aggodalmas orvosi ábrázatok. El Itáliába! Meg kell előzni a bajt. Ah! ha úgy lehetne! Itáliából friss egészségben tér haza. Erősebb, mint a vas. Ki kell pótolni az átkevert hónapokat. Nem elég neki a nemzeti színpad. Még a népszínházban is föllép, s eljátszsza nagy bravourral tízszer egymás után a L’assemoiit. A közönség tapsol ,s Paulai Podmaniczkyval együtt kétségbe van esve. Őszszel három eredeti premier következik. Halminak mindháromban nagy szerepe van. Egyik alkotása remekebb, mint a másik. Ezek tetejébe még Chevrial bárót játszsza el. De a láz a láz, megint itt van! Még aggodalmasabb orvosi ábrázatok. Nem szabad megengedni, hogy a baj még jobban kifejlődjék. El, csak el Itáliába, még mielőtt eljönne a tavasz! — S elment! — De már hiába.« ^ . -----------íme, ezeket írtam Halmiról ezelőtt 5 hónappal, fájdalom, mindazoknak balsejtelme, akik Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva- Budapest, június 2. A Szent István szobor ügyében oly tanácskozás tervéről értesülünk, mely reményt nyújthat a szobor mielőbbi megvalósulására. Az idén ünnepli a kath. egyház nyolczszázadik évfordulóját az első magyar király szentté avattatásának. A herczegprímás ez alkalommal, mint halljuk, Sz.István napjára Budapestre összehívja a püspököket és eléjök javaslatot fog terjeszteni a Szent István-szobor-ügy sikeres valósítására. Moltke utazása. A párisi »Evenement« a Szedánból ismeretes Wimpffen tábornok következő sorait közli : A hír, Moltke gróf látogatásáról Mentoneban arra ösztönöz, miszerint az ön izgatottságának némi ellensúlyozására önnek írjak. Néhány év előtt beutaztam Svájczot és Ragatzban Moltke gróffal találkoztam. Mit keresett ez előkelő egyéniség ama kis helyen ? Kevés kirándulást tett, de én csakhamar észrevettem, hogy polgári ruhába öltözött törzstisztek pontos jegyzeteket készítettek neki bizonyos alpesi utakról, melyek — a Gotthard-vasút még csak papíron volt meg — minden évszakban egyaránt használhatók volnának. Ezen és még néhány adat a mi határszélünket illetőleg arra a meggyőződésre vezetett, hogy Svájcz 24 óránál kevesebb idő alatt 100.000 katonával az összes német vasúti vonalakról megtámadható lenne. Moltke gróf, ki nyolczvan éve daczára Berlinből San Remoba és innen Mentoneba utazik, csak azon egy czél után törekedhetik, hogy kikutassa azon pontot, melyen benső nagy rendzavarás esetén leggyöngébbek volnánk. E gondolat vezette őt, midőn 1870 előtt Elzász- Lotharingiát kifürkésztette, midőn később tisztjeivel együtt Svájczot beutazta és ez vezeti őt most is, midőn arról van szó, hogy délkeleti határunkat esetleges német-olasz betörés czéljából tanulmányozza. Sajtónk ugyan beszél legyőzőnk tartózkodásáról az ép oly olasz, mint franczia városban, de nem látja, mily óvatosan czirkál Marseilletől Lyonig, mint jegyzi fel a háboruviselés legkisebb akadályait és mint figyeli meg azon helyeket, melyeken az összeütközés legfőbb erősségeink, Toulon és Lyon megsemmisülését, és a hadsereg akadálytalan bevonulását Marseillebe előmozdítaná. Ha ellenségeink e város urai lennének, a Genuából Németországba vezető vasút érdekében végkép megszakítanák összeköttetéseinket a Földközi-tengerrel. Az osztrák hajókkal megerősített olasz flotta e törekvést elősegítené, amennyiben hajóinkat nem engedé a kikötőkből kivonulni. Férfiak, kik elővigyázóknak tartják magukat, azt mondják és írják, hogy a háború elkerülhető, amíg mi nyugodtak leszünk. Nagyon tévednek! Előidézhetik a háborút a kereskedelmi érdekek, valamint azon önző szolidaritás is, mely a fejedelmek közt fennáll oly czélból, hogy a rájuk nézve kényelmetlen princzipiumokat elfojtsák. Az iskolai fegyelem. A botbüntetésnek az iskolákba való behozatala ellen igen figyelemre méltó czikkben szólalt fel a fővárosi tanácshoz intézett feliratában az erzsébetvárosi 2. sz. iskolaszék. A feliratot a következőben közölhetjük : T. fővárosi Tanács! A napilapokból értesültünk, hogy a fővárosi közoktatásügyi bizottság a fővárosi községi elemi iskolák részére hatályban levő fegyelmi eljárás módosítását, s ezek közt a testi fenyítés behozatalát ajánlja. Mi e híreknek hitelt sem akartunk adni, nem tételezhetvén fel, hogy a fővárosi közoktatási bizottság, melynek tagjai között annyi kiérdemült pedagógul, mai napság a testi fenyítés behozatalát óhajtsa, szükségelje és ez okból javalja; de miután meggyőződtünk, hogy az illető javaslat már a t. tanács előtt fekszik, mi, a mintegy 14 év óta fennálló iskolaszék tagjai, kik mint ilyenek nemcsak a tanulók előmenetelét, hanem a tanítók működését is szemmel tartani kötelességünknek ismerjük, sietünk ezen, a humanizmus ellen tett merénylet ellenében szavunkat felemelni. Véleményünket merítjük a kérdés történelmi fejlődéséből, az európai kultúrnemzetek hason esetekre szóló szabályaiból, a szülők jogainak megcsonkításából, az iskolaügy 14 évi közvetlen szemléléséből s végre azon félelemből, miszerint fővárosi iskoláink, s a tanítói kar állásában visszaesés következtetik be.