Pesti Napló, 1883. június (34. évfolyam, 149-178. szám)

1883-06-03 / 151. szám

151. szám. Budapest, 1883. vasárnap, junius 3. 34. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeu m-s p ti 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény » szerkesztőségiig” intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épít­­­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt, A b­eatl kiaili postal különkü­ldéseért felelaset­t érnegye­saként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »lpesti Napló­­ kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum­-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Június l-sejével új előfizetést nyitottunk a Pesti Naplóra, melyet a t. olvasóközönség különös figyel­mébe ajánlunk. Juniusban Kossuth Lajos nagy hazánkfiától czikk­­sorozatot fogunk közölhetni, melynek czíme : »Vissza­emlékezések.« A tisza­eszlári per tárgyalása júniusban lesz. Intézkedtünk, hogy a per tárgyalásáról külön gyors­íróink által szerkesztett kimerítő tudósítást távirati­lag megkaphassuk, úgy, hogy a szenzácziós perről a legteljesb és leggyorsabb tudósításokat fogjuk kö­zölhetni. A Pesti Napló megjelen naponkint két­ezer, hétfőn reggel­i ünnepnap után reggel rendkí­vüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap a hétfői reggeli külön­kiadásunk.) Fél évre.................................12 frt Évnegyedre...........................6» Egy hónapra...........................2 » Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, a felü­lfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeura-épület) in­tézendők. A Festi Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, junius 2. Finita la comoedia. A fiumei kérdésben kiküldött hármas regnikoláris küldöttségek elvégezték dolgukat, azaz hogy semmit sem végeztek. Ez volt czéljuk. Ki voltak küldve a végből, hogy konstatáltassék, hogy Horvát­országgal nem tudunk megegyezni. Most ezt kikaptuk írásban, eddig is tudtuk, hogy így van, a horvát országgyűlés magatartásából és határozataiból. Tehát Horvátországgal ott vagyunk, a­hol voltunk. Igenis, ott. A horvát küldöttség, hivat­kozva a törvény szövegére, mely a küldött­­ségi alkudozásokat elrendeli, királyi leiratokra a horvát országgyűléshez, melyek a kérdést nyíltan hagyják, geográfiára és ethnográfiá­­ra, a saját utasításaira és a horvát nemzet közérzületére, szóval mindenfélére, csak a vi­lágos történelmi jogra s a Fiumét Magyar­­országba bekebelező törvényczikkekre nem, követeli , hogy a közjogi viszony törvénye­sen újra szabályoztassék ; Fiume közvetlenül Horvátországhoz s csak közvetve csatol­­tassék Magyarországhoz; mienk legyen a közlekedés és a financz s minden kiadás, ellenben a kormányzót a bán nevezze ki ; Fiume kultuszügyekben maradjon a zenggi püspök hatósága alatt; iskolákat Fiuméban állíthasson akárki, tehát a horvát kormány is egyenlő joggal, mint a magyar miniszté­rium ; a magán és büntetőjog és a judikatura legyen horvát s a felebbvitel menjen Zág­rábba . Fiume válaszszon képviselőket a horvát országgyűlésre ; ez legyen a »végleges meg­oldás.« Ugy­e­bár szerény ? Szóval a horvátok maguknak követelik Fiumét, de megengedik, hogy mi költsünk rá ezentúl is. Álláspontjuk jogi gyöngeségét a magyar jog negácziójával erősítik és szofiz­­mákkal és frázisokkal leplezik. Makacssággal pótolják, a­mi argumentumokban hiányzik. Látván, hogy magyarok és fiumeiek egyálta­lán nem bocsátkoznak Fiume hovatartozásá­­nak közjogi fejtegetésébe, mint amely bevég­­zett tény s királyi szentesítést nyert többször, régebben és újabban, tapasztalván, hogy kö­veteléseikkel kereken visszautasíttatnak: pro­­testáczióval végzik, óvást emelvén a fiumei kérdésnek minden nélkülük való elintézése ellen, így a horvátok követei. Ránk nézve e maguk viselete sem ijesztő, sem meglepő. Tökéletesen olyan, mint vártuk. Midőn a végvidéket nekik kiadtuk a nélkül, hogy képzelt igényeikről Fiuméra nézve le­mondásukat s a város tőszomszédságában fekvő területek, Sussak s Buccari s még pár kis falu átengedését feltételül szabtuk volna , akkor már meg voltunk győződve, hogy a fiumei kérdés végleg s közös megegyezéssel elintézve nem lesz, jól semmi esetre. A kormány a törvényre hivatkozva, a deputácziókat kívánta, azért, hogy a kérdés­nek kitérjen. A törvény betűjének elég van téve, — jó — haszon belőle semmi, legfölebb az, hogy a horvátokkal minden további alku­dozás haszontalansága világosan ki van de­rítve. Kétszer már eljátszottuk ezen darabot, mindig megbukott, többször nem akarjuk látni. A fiumei kérdést a horvátokkal együtt megoldani nem lehet, tehát vagy hagyni kell — a­mi nem lehet — vagy el kell intézni nélkülük, sőt ellenük. Ez világos, mint a kétszer kettő. A magyar deputáczió is ezen meggyő­ződésre jutott, midőn a horvátok óvását visz­­szautasította. Vissza félig. Mert elismerte­­— a horvátok illegális maguk viselete épen nem várhatta ezt tőlünk — hogy a végleges és törvényes megoldás csakis a horvát ország­­gyűlés beleegyezésével lehetséges. Ezen kon­­c­esszió nagyon felesleges, mert ez a fiumei kérdést permanencziába helyezi, a provizóriu­mot megörökíti, s Horvátországnak megen­gedi, hogy állandóan követelje Fiumét és kétségbe vonja az ottani állapotok törvényes­ségét, sérelmi kérdést formálván minden alka­lommal, bármit cselekedjünk Fiuméban. A magyar küldöttséget — alias Tiszát, ki ezúttal konzequens akar lenni ellenzéki múltjához — azon kijelentés vezette kétes becsű elhatározásában, melyet 1869. márcz. 15-ikén tett Tisza a házban, mondván: »Vég­leges megoldás nem lehet a nél­kül, hogy e tárgyban a horvát or­­szággyűlés is ne határozott volna, de az, hogy a felett is, hogy a tör­vénynek megfelelő helyzet hely­reállittassék, hogy a felett is a horvát országgyűlésnek kelljen határozni, azt elfogadni nem lehet.« E mondatban a premissza és a kon­klúzió verekedznek egymással. Mi épen azon premisszára való tekintettel sürgettük, hogy a végvidék ne adassék ki Horvátország­nak, míg törvényhozása Fiuméról forma szerint le nem mondott, de hát ezt em­legetni most késő. Was die Minute ausgeschla­gen, bringt keine Ewigkeit zurück. Elfogadjuk tehát az utólag, tizennégy év múlva híressé vált mondat befejező részét mint a szurrogátumot s kérdjük, mit lehet belőle csinálni? Mert lehet belőle sokfélét kiokoskodni és sokfélét belevinni. Hogy a miniszter maga hogyan értelmezi, persze nem tudjuk. Első kérdés: mi »a törvénynek meg­felelő helyzet?« Ez elég egyszerű; az 1807. IV. t.-cz., az 1848. V. t.-cz, az 1868. XXX. t.-cz. és számos királyi diploma, leirat, közjogi tény stb. igazolja, hogy Fiume Magyaror­szághoz tartozik közvetlenül, de viszonyait tekintve, külön autonómiával bír. Tehát Magyarország által kormányoztatik s a ma­gyar országgyűléstől kapja törvényeit. Ez így is van. Ebből következik, hogy ezen törvényes helyzet »helyreállítására«, a­mennyiben sé­relme lenne bárki által, a magyar kor­mány intézkedhetik adminisztra­tív k úton közigazgatási kérdések­ben, az országgyűlés hozz­áj­árulásá­val törvényhozási ügyekben. Ez is világos. De akkor mire való a horvátoknak az ő végleges hozzájárulási joguk? Semmit ér, így gondoljuk mi. A megoldást úgy képzeljük, hogy a mi­nisztérium még e szünnapok előtt rendeleti úton elintézi a fiumeiek sérelmeinek egy részét, melyek a mi sérelmeink is, a­mi pedig törvényhozási elintézést követel, arról Tisza törvényjavaslatot terjeszt be őszszel a ház­nak, a horvátok ott ülnek, a­mennyiben kö­zös ügy, ők is beleszólhatnak, máskülönben nem tartozik reájuk. Lássuk tehát Horvátországot félretolva, hogy mely intézkedések teendők. A következők: A fiumeiek kérik, hogy míg magyar polgári kódex nincs, az osztrák maradjon ér­vényben. Ez nem kíván külön intézkedést, most is úgy van. De kérik egy vegyes bizott­ság kiküldetését, mely az 1867 óta hozott magyar törvényeket átvizsgálva megha­tározná, azok közül melyek birjanak ér­vénynyel Fiuméban? A magyar küldöttség kívánatosnak látván az igazságügyi uniót, erre nézve azt javasolja, hogy a kormány kérjen felhatalmazást a háztól a revízió esz­közlésére. Fiume követei másodfokú törvényszéket, királyi táblát kértek maguknak; ezt a ma­gyar küldöttség az unió érdekében megta­gadta. Fiume kéri, hogy a városi közigazgatás­ra nézve statútumot hozhasson. A magyar kormány beleegyezésével ehhez joga van minden törvényhatóságnak. Ily statútum, ügyesen megszerkesztve, egészen kiszoríthat­ja a horvátokat a városból. Fiume kéri, hogy káptalanja a zenggi püspöktől elvétessék s egy magyar püspök­séghez csatoltassék; a magyar küldöttség egy külön fiumei püspökséget indítványoz. Mi Fiumét a magyar prímás megyéjéhez kíván­nék csatolni. Ezt is meg lehet csinálni közigazgatási úton. Hogy valamennyi egyház és papjaik a magyar kultuszminiszter alá helyeztessenek, lényeges dolog és fontos a helyreállítása a törvényes helyzetnek.« Mert idáig a fiumei papoknak Zágráb egyházi hatóságai s igy a báni kormány parancsolt. A közoktatás is teljesen a magyar mi­niszter alá helyeztessék, teljesen és kizáró­lag. E kérés a horvát gimnázium ellen van intézve. A magyar küldöttség bátortalansága itt leginkább feltűnik, respektáltatni kívánja a horvát gimnázium »szerzett jogait«, de Tre­­fortnak kívánja az intézetet alávetni. A népiskolai törvényt be akarják hozni maguk a fiumeiek, annak alkalmazását a statútumnak tartván fenn. Ezek fő részei a Fiume és a magyar reg­nikoláris küldöttség közt létrejött egyez­ségnek, mert lényegében annak nevez­hetjük. E pontok keresztülvitelét várhatjuk te­hát a kormánytól. E reformokat mi helyeseljük. Jobb a valami, mint a semmi. A fiumei kérdésben Magyarország és Fiume félsikert arattak. Félsikert csak. Mert eltekintve a horvá­tok »jogfentartásától«, óvásaik és lármájuk­tól, ha mindent elértünk, átmennek a Fiu­­mara-patakon, átviszik mindenüket Sussákba, Fiume külvárosába és otthon vannak. Innen veszik ostrom alá Fiumét, mely soha békéhez nem juthat miattuk. A helyzet tehát — nem a törvényes, ha­nem a valóságos — tűrhetetlen és tarthatat­lan marad ezentúl, mint ennekelőtte. És a fiumei kérdésnek nincsen vége. A város nő és vele nő a fiumei kérdés. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Június 8. — Halmi Ferencz. »A nemzeti színháznak vidám szerepköre az, melynek a legszomorubb végzete van. Kezdődik Me­­gyery­, a­ki alig hogy eléri művészetének tetőpontját, már sírba száll. »Mily kaczaj az, mely az alvilágból ide hangzik?« kérdé a költő, s feleli: »Az alvilági istenek nevetnek, mert Megyery megjelent közöt­tük!« — Megyery utóda László József. A kedélygaz­­dagságban csaknem utoléri. A vidám árnyalatok finom­ságában csaknem túlhaladja. De alig készül el, hogy művészetében megállapodjék, alig ejti hatalmába a közönség hangulatát, ő is Megyery sorsát érzi köze­ledni. S hogy elkerülje, odadobja a dicsőséget, s ma­gányba vonul. Az ember megmenekül, de a művész oda van. Követi Szerdahelyi Kálmán. A kedves, a felejthetetlen ! Mennyi kedély lakott benne és mennyi szív ! Külső előnyökkel is legjobban meg volt áldva valamennyi közt. Ha csak megjelent a színpadon, már mosoly fogadta, s ehhez később oda tudta csalni a humor igaz könyeit is, Játszisága mélységgé vált. S elegancziája a szó szoros értelmében czivilizálta a magyar művészetet, sőt kihatott a társadalmi életre is. Még csupa ifjúság volt s életerő, é­s nevetős sze­mei hosszú életet jósoltak neki. Mily szívből kacsagta a zsúfolt nézőtér P­o 1­­ 11 a dévajkodását, s nem tudta, hogy a művész, a­mint a színpadról lelép, a színfalak közt szivéhez kap, s ájultan rogy össze. Alig bírják eszméletre hozni. »A szivem! a szivem!« hörgő, s mosolygó arcza elkomorodik, nevetős szemei megsöté­­tednek, mint Mercucciónak. De jelenete követ­kezik, — újra színpadra lép, újra nevettet s a közön­ség nem sejti, hogy egy haldokló fölött mulat, s a nagy művészt utoljára látta! — Néhány hónap múlva Szerdahelyi Kálmán is halott. Helye több évig üresen marad. Nincs, aki betöltse. Megjelenik ugyan a szín­padon egy Halmi nevű színész, (Paulai Ede fedezte föl, s ő hozta ide a provincziáról,) és van is benne ele­venség, kedély is találkozik, de arcza képtelen az ár­nyalatokra, s mily szerencsétlen külső! Vékony alak, és szögletes mozdulatok. Keze, lába úgy jár, mintha dróton húznák. Mit akar ez Szerdahelyi Kálmán sze­repkörében ? És úgy is volt. A vézna, szögletes legényke csak burleszk alakításokban tudott néhány tapsot kierő­szakolni a közönségtől, s néhány elismerő szót a zsur­nalisztáktól. S már az is nagy vívmány volt, hogy nem doronggal, henem csak mogyorófa-pálczával bántak el vele. Első szerepét, melylyel a nemzeti színpadra lé­pett, Calderon drámájában játszta, melynek czíme: Az élet álom! Egy fiatal apródot adott, ki a csatában jókedvű félelemmel iparkodik kikerülni a süvítő golyókat. Élez s tréfa közt keres magának búvó­helyet, és talál is. Egy nagy szikla kínálkozik pajzs­­nak, védfalnak. A­milyen nagy a kőszikla, olyan nagy kő esik le szívéről, hogy most már biztosság­ban lehet. Szinte könnyelmű örömmel húzódik a szikla alá, s boldogan ábrándozik a veszélyek elmúlá­sáról. Eközben éppen a védőszikla aljában találja szívén egy eltévedt golyó! — Még arczán a biztos­ság érzete mosolyog. Ideje sincs elképzelni azt a kép­telenséget, hogy éppen ott lelje halálát, a­hol azt ki­kerülni remélte. Szemei lecsukódnak, és ajka elné­mul. Lám, minő kábaság, futni a végzet elől! — Az élet álom. Mindez tíz évvel ezelőtt történt. S Halmi bár­­mi­t iparkodott, bármennyit tanult, nem birt előre menni. Elutazott Párisba, saját szemeivel leste el a franczia művészek hatásának titkait. De csak az elle­sett titkokat hozta haza, a hatást nem. Időközben Paulai Ede is száműzetésbe ment, s a drámai igazgatóság nem látta czélszerűnek, hogy ford­rozza Halmit. Nem ismerte föl benne a valódi tehetséget, s benső értékét külső fogyatkozásai után ítélte meg. Csak használta, a­mint erre időnkint rákényszerült. Mert szalonszínésznek mégis csak ő volt az egyedüli. Mennyi év múlik így el, czéltalanul és visszahozha­­tatlanul. S az elszálló évekből mennyi küzdelem, mennyi bű és tépelődés nyoma marad meg! Az am­­bíczió égő szomjúsága mennyi vért fogyaszt el a szív­ből , s a háborgó, teremteni vágyó léleknek mennyit adózik a test! Színész élete egészen más, mint a többi emberé. A képzelődés örökös munkája szántja agy­velejét, s megrontja idegzetét. Azt hiszik, hogy a szí­nész utánoz. Pedig minden mintát ő maga teremt. Teremti és ha nincs tere azoknak életet adni, foly­vást temet és halottjait siratja. És mindehhez már egy törékenynek született, s a vidéki színészetben megrongált test. Ez volt a Halmié. Még húsz éves sem volt, s már végig járta az országot vándorló csa­patokkal. Átélte az eszményesített czigány­ életet. Élni mindig a legközelebbi perczeknek, s nem törődni a következőkkel. Életben s színpadon egyaránt ját­szani a szeretetreméltó lumpokat, s éjszakákat átdor­­bézolni egy-egy ingyen vacsoráért. A közönségnek nemcsak ízlését szolgálni, hanem szeszélyeit is. Meg­osztani a bájos primadonnákat a nagylelkű protek­­torokkal, és rendelkezésére állani a korosabb dámák­nak, a­kik a fiatal színészekért bolondulnak. És mind­ezt a nemzeti színjátékért, és az isteni művészetért! — Egyik nap Shakespeare hőseit játszani, másik nap kankánt tánczolni valamelyik operettben. Sza­valni, énekelni. Szomjazni és tivornyázni, koplalni és dőzsölni. Ápolni a legnemesebb illúziókat, és elvesz­teni az életben minden illúziót. Törekedni az esz­ményre, s lemondani minden eszményi érzelemről. Hozzá szokni a bűnhöz, aljassághoz, s közönyösen venni minden komiszságot. S megőrizni a művészi inspirácziót. íme ez a vidéki színészet! — Kalandok, könnyelműségek, léhaságok, és az életpazarlás roman­tikája. Kiszabadulni ebből az életből, s bejutni a nem­zeti színház csarnokába; egyszerre lenni művészi és társadalmi lénynyé, s a provinczializmus színvonalá­ról fölemelkedni a művészet rangjára: hisz ez magá­ban véve is végtelen boldogság! Bűvös balzsam, mely minden vérző sebet egyszerre begyógyít. Üdvözü­lés, mely a kárhozat éveit eltörli. Újjá­születés, mely az elpazarolt életerőket visszaadja. Igaz! De meddig tart ? Csak addig, míg a kakas háromszor kukorékol. S mi a különbség ? Csak az, hogy Tan­talus vize itt sokkal tisztább, de Tantalus szomjú­sága annál nagyobb. A siker ingerlőbb, de a bukás fájdalmasabb. A tétlenség nyugalma kínzóbb, s a küzdelem sokkal fárasztóbb. S mindezekhez az a tudat, hogy ez az utolsó stáczió! Vagy itt, vagy sehol. Vagy most, vagy soha. S ilyen helyzet­ben, folytonos kétség, folytonos kísérlet és folytonos hidegség közt éveket élni át! Vájjon melyik volt Halmira ártalmasabb ? — a vidéki kóborlás e, avagy ezek az évek ? De hát mit törődött ezekkel a sajtó, mely pasz­­szióval írta Halmira a paródiákat ? Mit törődött a közönség, mely fizet s élvezni akar ? És mit törődött a színházi igazgatóság, mely csak nagyon ritka eset­ben kerül oly kezekbe, hogy a sajtót és a közönséget regulázza, s legtöbbször azok által reguláztatja magát. S végre is a világon mindenki vagy szeren­csés csillagzat alatt születik, vagy pedig pechvogel a neve. Marad hát utolsó fórumnak a bölcs véletlen­­ség! — így okoskodott az a regime, mely Paulai távozása után csaknem öt éven át igazgatta a drá­mát. S a mennyi befolyása Paulainak (már az utolsó években) volt e regimere, ugyan­annyi sze­rencséje volt abban Halminak is. A sok évi játék alatt a színpadi routinet már teljesen elta­nulta, szögletességeit úgy a­hogy levetkette, de a saját művészi egyéniségét még nem fej­leszthette ki. Bevégzett egészet nem tudott adni, s a humor tisztasága nem tudott kibontakozni a fanyar irónia és maró szarkazmus nyűgeiből. De jött nem­sokára két momentum, melyek megtörték a jeget, s a Szerdahelyi-alakok hosszas utánzása után, egyszerre a maguk önállóságában mutatták be az eredeti Hal­­mi-alakokat.­ Egyik volt az első Musse­t-estély. Paulai, hogy a Musset vígjátékait tanulmányozta, beleszeretett azokba. Csodálta a jellemek finom m­an­­dirozását, melyekkel Musset a legérdekesebb lélek­tani problémákat megoldja. Bámulta a szellemet, mely elömlik a párbeszédeken, s melyekkel a cselek­­vény szálait szövi. De ki lesz képes megcsinálni e finom m­andirozást, melyben minden szó, minden akczentus, és minden mozdulat oly lényeges, oly össze­tartozó, hogy egyet elejtve, a többi is felbomlik; — ki lesz képes a maga zamatával közvetíteni azt a szel­lemet, mely árad, mint virágból az illat ? Ha valaki, úgy Halmi. S ha ő nem, akkor senki, Így történt az első Musset-estély , s a közönség szinte mámoros lett az élvezettől. Halmi­­ez ? kérdé­­­s nem hitt szemé­nek. Egy könnyelmű, ledér ifjú, a­ki nem hisz semmi komolyba, de a ki még sem c­inikus, a ki nem akar megnősülni, mert az a meggyőződése, hogy minden leányt megnyerhet házasság nélkül, a ki soha sem volt szerelmes, csak mindig pajkoskodott azzal: azt egy ártatlan leány, ki légyottot ad neki, mert nem tudja, mi a bűn, a légyotton megtéríti. Akkor téríti meg, mikor az ifjú azt, hiszi, hogy ez a leány is csak olyan, mint a többi. És hogyan tér meg a ledér dón Juan! — Már azt hiszi, czéljánál van, már csak a csábítás gyümölcseit kellene leszedni, — s akkor egy­szerre áthatja szivét egy még sohasem érzett ártat­lanságnak költészete. Érzi magában az ellentmon­dást, de le akarja győzni. S e belső küzdelem alatt ott szemünk előtt változik át. Igazán, ha maga a közönség is oly semmirekellő lett volna, mint a Mus­set gargonja, — ezt az átalakulást látva, kénytelen lett volna megnemesedni tőle. Hogy így történt-e ? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mosoly ült min­den ajkon, köny ragyogott minden szemben, s min­den kéz tapsolt, mig csak ki nem fáradt. Ez volt az első nagy és mély hatás, melyet Halmi jellemszerepben aratott. Másik nagy sikerét a 47-ik czikkben, mint genre-alak aratta. Egy kiélt rové, a ki elbúcsúzik a nőtől, kinek vagyonát s egészségét föláldozta. S emlékül hagyja neki a szalonjában elhullatott hajszálakat. Ez a búcsú, a hang, a mozdulatok, mind lélektani igazság és a plasztikai tökélynek remekei voltak. S ez időtől kezdve Halmi egymás után kapta a bravour-szerepe­­ket. Sőt minden szerepe, melyet eljátszott, bravour­­szerep lett. A merev arczvonások mind megannyi ecsetté váltak, melyek művész-kéz által vezetve az igazság színeivel festették a valóságot. S a vézna, szögletes legényke a nemzeti színház egyik dísze, s a közönség és kritika kedvencze lett. Hát elérte czélját. Minden megérkezett, a mire ambicziója vágyott. Igazgatóság, mely felfogja értékét, közönség, mely megérti, s kritika, mely mél­tányolja. És, habár sok évig hiába várta, mégis mily fiatalon érte el mindezt. Alig múlt 30 éves. A leg­szebb kor. A férfikor ifjúsága. Az erők megállapo­dása. Arra való, hogy —– mint első Napóleon mondta —– az ember ne ismerjen lehetet­lenséget. De hát a fátum! — A nemzeti színház vidám szerepkörének bús végzete! — Egyszerre csak gyakori lázak. A tavasz­ minden virág újjászületése, a természet feltámadása! Eb! semmi. Csak egy kis meghűlés. Vigyázat. Diéta. Sze­rencsésen elmúlik az év. A másikban újra kezdődik. Most már aggodalmas orvosi ábrázatok. El Itáliába! Meg kell előzni a bajt. Ah! ha úgy lehetne! Itáliából friss egészségben tér haza. Erősebb, mint a vas. Ki kell pótolni az átkevert hónapokat. Nem elég neki a nemzeti színpad. Még a népszín­házban is föllép, s eljátszsza nagy bravourral tízszer egymás után a L’assemoiit. A közönség tap­sol ,s Paulai Podmaniczkyval együtt kétségbe van esve. Őszszel három eredeti pre­mier következik. Halminak mindháromban nagy sze­repe van. Egyik alkotása remekebb, mint a másik. Ezek tetejébe még Chevrial bárót játszsza el. De a láz­ a láz, megint itt van! Még aggodalmasabb orvosi ábrázatok. Nem szabad megengedni, hogy a baj még jobban kifejlődjék. El, csak el Itáliába, még mielőtt eljönne a tavasz! — S elment! — De már hiába.« ^ . -----------íme, ezeket írtam Halmiról ezelőtt 5 hónappal, fájdalom, mindazoknak balsejtelme, a­kik Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva- Budapest, június 2. A Szent­ István szobor ügyében oly tanácskozás tervéről értesülünk, mely reményt nyújthat a szobor mielőbbi megvalósulására. Az idén ünnepli a kath. egyház nyolczszázadik évfordulóját az első magyar király szentté avattatásának. A herczegprímás ez al­kalommal, mint halljuk, Sz.­István­ napjára Buda­pestre összehívja a püspököket és eléjök javaslatot fog terjeszteni a Szent­ István-szobor-ügy sikeres va­lósítására. Moltke utazása. A párisi »Evenement« a Szedánból ismeretes W­i­m­p­f­f­e­n tábornok követ­kező sorait közli : A hír, Moltke gróf látogatásáról Mentoneban arra ösztönöz, miszerint az ön izgatottságának némi ellensúlyozására önnek írjak. Néhány év előtt beutaz­tam Svájczot és Ragatzban Moltke gróffal találkoz­tam. Mit keresett ez előkelő egyéniség ama kis he­lyen ? Kevés kirándulást tett, de én csakhamar ész­revettem, hogy polgári ruhába öltözött törzstisztek pontos jegyzeteket készítettek neki bizonyos alpesi utakról, melyek — a G­otthard-vasút még csak papí­ron volt meg — minden évszakban egyaránt hasz­nálhatók volnának. Ezen és még néhány adat a mi határszélünket illetőleg arra a meggyőződésre veze­tett, hogy Svájcz 24 óránál kevesebb idő alatt 100.000 katonával az összes német vasúti vonalakról megtámadható lenne. Moltke gróf, ki nyolczvan éve daczára Berlinből San­ R­emoba és innen Mentoneba utazik, csak azon egy czél után törekedhetik, hogy kikutassa azon pontot, melyen benső nagy rendzava­rás esetén leggyöngébbek volnánk. E gondolat vezette őt, midőn 1870 előtt Elzász- Lotharingiát kifürkésztette, midőn később tisztjeivel együtt Svájczot beutazta és ez vezeti őt most is, mi­dőn arról van szó, hogy délkeleti határunkat esetle­ges német-olasz betörés czéljából tanulmányozza. Sajtónk ugyan beszél legyőzőnk tartózkodásáról az ép oly olasz, mint franczia városban, de nem látja, mily óvatosan czirkál Marseilletől Lyonig, mint jegyzi fel a háboruviselés legkisebb akadályait és mint figyeli meg azon helyeket, melyeken az összeütközés legfőbb erősségeink, Toulon és Lyon megsemmisülé­sét, és a hadsereg akadálytalan bevonulását Marseille­­be előmozdítaná. Ha ellenségeink e város urai lenné­nek, a Genuából Németországba vezető vasút érdeké­ben végkép megszakítanák összeköttetéseinket a Földközi-tengerrel. Az osztrák hajókkal megerősített olasz flotta e törekvést elősegítené, amennyiben hajóinkat nem engedé a kikötőkből kivonulni. Férfiak, kik elővigyá­­zóknak tartják magukat, azt mondják és írják, hogy a háború elkerülhető, amíg mi nyugodtak leszünk. Na­gyon tévednek! Előidézhetik a háborút a kereske­delmi érdekek, valamint azon önző szolidaritás is, mely a fejedelmek közt fennáll oly czélból, hogy a rájuk nézve kényelmetlen princzipiumokat elfojtsák. Az iskolai fegyelem. A botbüntetésnek az iskolákba való behozatala ellen igen figyelemre méltó czikkben szólalt fel a fő­városi tanácshoz intézett feliratában az erzsébetvárosi 2. sz. iskolaszék. A feliratot a következőben közöl­hetjük : T. fővárosi Tanács! A napi­lapokból értesül­tünk, hogy a fővárosi közoktatásügyi bizottság a fő­városi községi elemi iskolák részére hatályban levő fegyelmi eljárás módosítását, s ezek közt a testi fe­nyítés behozatalát ajánlja. Mi e híreknek hitelt sem akartunk adni, nem tételezhetvén fel, hogy a fővárosi közoktatási bizott­ság, melynek tagjai között annyi kiérdemült pedagóg­ul, mai napság a testi fenyítés behozatalát óhajtsa, szüks­égelje és ez okból javalja; de miután meggyő­ződtünk, hogy az illető javaslat már a t. tanács előtt fekszik, mi, a mintegy 14 év óta fennálló iskolaszék tagjai, kik mint ilyenek nemcsak a tanulók előmene­telét, hanem a tanítók működését is szemmel tartani kötelességünknek ismerjük, sietünk ezen, a humaniz­mus ellen tett merénylet ellenében szavunkat fel­emelni. Véleményünket merítjük a kérdés történelmi fejlődéséből, az európai kultúrnemzetek hason ese­tekre szóló szabályaiból, a szülők jogainak megcson­kításából, az iskolaügy 14 évi közvetlen szemlélésé­ből s végre azon félelemből, miszerint fővárosi isko­láink, s a tanítói kar állásában visszaesés következ­tetik be.

Next