Pesti Napló, 1884. január (35. évfolyam, 1-32. szám)

1884-01-26 / 26. szám

26, szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. HiadcS­hiva­tal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény­ek) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Szombat, január 26. Reggeli kiadás. 35. évi folyami Előfizetési feltételek: P­ostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai kU önkü­ldéseért felülfizetés évnegyedenként 1 forint.* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi­­ Napk­>< kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, január 25. A nap eseményéről lapunknak egy t. barátjától­­ a következő sorokat vettük : A prímást hivatta a király. Azért hi­vatta, hogy kihallgassa, nem pedig ad audien­­dum verbum. Mert a király nem neheztelhet a prímásra, ki nem vétett legkisebbet sem senki ellen, s csak kötelességét teljesíté, mint egy­házfejedelem s mint törvényhozó. A prímás a király bizalmi embere volt mindig és most is az, s néha, de csak igen fontos alkalmaknál s válságos időkben, a fejedelem kikéri az ő vé­leményét. Tehát most is válságos idők járnak, daczára Tisza bécsi utazásának. Simor prímás nem foglalkozik politiká­val, ő azt átengedi másoknak, kiket ő Felsége minisztereinek kinevez, s a képviselő uraknak, kik szeretnek politizálni. A püspöki karban vannak mások, kik a napi politikában részt vesznek, a prímás ettől visszavonul és a ma­gyar kath. egyházat kormányozza. Ezen passzivitás az ő politikája. Mindazonáltal igen határozott nézetei vannak s meggyőződésétől tágítani nem szokott. Midőn a vegyes házas­sági törvényjavaslat alkalmával oppozíczió­­ba lépett, tette nyiltan és azért, mivel a főrendiházi bizottságban a kormány en­gedni nem akart a Haynald közvetítő ja­vaslatainak. A kormány kényszerité a pri­mást harczra, érdekes párbaj fejlődött ki Simor és Tisza között, melyben először is deczember 11-dikén a prímás megverte a miniszterelnököt; ez, visszaadandó a köl­csönt, másodszor fegyvert ragadott a primás ellen s újra legyőzetett általa igen nagyon. Mert hisz világos volt, a főrendiházban egyik párt vezére volt Tisza, a másiké volt Simor. Két ily győzelem után a primás vissza­vonult Esztergomba. A miniszterelnök pedig busán tért haza budai palotájába. A prímás nem akarta folytatni a harczot, mert neki arra nincs szüksége, kortespolitikát ő nem űzhet a­nélkül, hogy a reá bízott oly nagy fontosságú egyházi érdekeket ne koczkáztassa. Kulturharczot állam és egyház között minek idézne fel, neki minden kormány jó, mely a katholikus egyház állását és jogait Magyar­­országon respektálja. Azt pedig Tisza nem fogja merni bántani többet. Nem így a miniszterelnök. Neki a szen­vedett vereség elviselhetetlen. Ő fél. Van oka félni, mert tudja, hogy a főrendi ellenzék nem szűnt meg azért, mert a primás haza­ment székhelyére. A primás bedobta a követ a vízbe s leülhet pihenni, de a gyűrűk terjed­nek s mindig szélesebb köröket hoznak moz­gásba a kormány ellen. Minden független lelkű és állású magyar mágnás érzi az oppo­­zicziót gerjedni szivében; minden katholikus pap hajlandó ellenezni a kormányt; minden honpolgár, ki ama hires peticziók egyikét aláírta, állást foglalt a minisztérium ellen és részese legyőzetésének. így menni neki a vá­lasztásoknak igen koczkáztatott dolog lenne. Gondolt magában Tisza egyet, felment a ki­rályhoz kérni, hogy őt hagyja meg a hata­lomban és vegye pártfogásába. A király szol­gáját meghallgatta. Ki tudja, mit gondolt magában, csak egyet nem gondolhatott, hogy Tisza Kálmán nem kész mindenre. Mert va­lóban nincs olyan önmegalázás, nincs elvta­gadás, nincs köpönyegforgatás, melyet Tisza Kálmán meg ne tenne, ha követelik tőle. Az ilyen szolgát nem szívesen bocsátja el ura, ha még hasznát veheti. Hogy Tiszát megtart­hatja-e a király, attól függ, hogy tarthatja-e magát Tisza? A miniszterelnök igen jól tudja, hogy a főrendiházi ellenzékkel és ennek alsóházi szövetségeseivel szemben nem tarthatja magát. Eszébe jutott a primás, eszébe Cziráky János gróf tárnokmester, a konzervativok vezérei. Ha ezeket kiengesztelhetné, ha meg­nyerhetné, ha a papi és mágnás oppozicziót megoszthatná? Divide et impera. Menne ő Simorhoz, menne ő Cziráky­­h­oz, de hátha nem érne czért velük, ha tagadó választ kapna? És ez valószínű volt, mert miért barátkoznának azok ő vele, miután két hét előtt még felöltöztetett tisztviselőkkel akart buszút állni rajtuk. Udvarias, de eluta­­sító választ várhatott csak. De ha a Felség közbenjárna Tisza érde­kében a prímásnál és Cziráky gróf által a mágnásoknál, ezek alkalmasint megbocsáta­nának Tisza miniszterelnöknek. És nem foly­tatnák ellene az oppozícziót sem a főrendi­házban, sem Budapest társas köreiben, sem a választásoknál. Világos, Tisza Kálmán meg­kérte ő Felségét, ajánlaná őt a prímás és az arisztokráczia barátságába, hogy bocsássák meg neki az ő bűneit és ne üssenek pártot ellene, hiszen ő jól fogja magát viselni ezen­túl, a­mint parancsolják. A király — akármit gondolt magá­ban —■ megteszi Tiszának ezen szívességet, hogy őt a prímással és Cziráky János gróffal kibékíti. De ez alighanem az utolsó szívesség. Felhivatta a herczeget és a grófot. A bibornok és az aranygyapjas elmentek audien­­cziára. Azt se beszélik senkinek, hogy a ki­rály mit mondott nekik, azt se, hogy ők mit mondottak a királynak. Ha úgy kívánja a Felség, tartózkodni fognak az oppozícziótól, azt, hogy támogas­sák a Tisza-kormányt, a fejedelem nem kér­hette tőlük. Azt pedig nem akadályozhatta meg Tisza Kálmán, hogy a valóságos belső titkos tanácsosok titokban ne adjanak tanácsot ő Felségének valóságos meggyőződésük szerint. A miniszterelnök informálta a királyt. Ez joga, ez kötelessége volt. Indítványára a fejedelem a főrendiház ellenzékének vezéreit is meghallgatja, mint válságban szokás. Ez rendén van és alkotmányos gyakorlat. Hogy az ellenzék támas­sza meg az ingadozó minisz­tériumot, ez uj találmánya Tiszának. Nem szövetkezhetett Irányival s a szélső ballal, nem Szilágyival s a mérsékelt ellen­zékkel a papok és mágnások ellen, megkísérti tehát szövetkezni a prímással és a konzerva­­tivokkel az alsóházi ellenzék ellen. De Tisza Kálmánnak nem sikerül már semmi. Szerencsére elhagyta. És meglehet, hogy a mitől uralma meg­erősítését vélte s remélte, a prímás audien­­cziája a királynál csak sietteti bukását. A kormány erkölcsi tekintélyének semmi esetre sem használ. Mert mit szólnak immár a szabadelvűek? Mit gondoljanak felőle azon református főurak, kik minapában még vele szavaztak csak azért, mert a püspökök ellene törtek ? Tud ő ultramontán is lenni, ha kell. Ezt bizonyítja Simor primás és Cziráky tárnokmester Bécsbe hivatása. És ebből az látszik, hogy Tisza fejét vesztette. Beteljesedett rajta is : quem Deus perdere vult, prius dementat. —r— Budapest, jan. 25. A herczegprimás és gr. Cziráky János a ki­rálynál. A Pester Lloyd gr. Cziráky Jánosnak és a bibornokprimásnak bécsi utazásához kommentárt fűz, s e kommentár szerint nevezett főméltóságok csak azért hivattak Bécsbe, hogy a korona intenczióiról ér­tesüljenek. Ez a kommentár egészen megfelel annak a fel­fogásnak, melynek mi adtunk kifejezést; s igy azokat a konzekvencziákat, melyeket e felfogásból levontunk, nemcsak fentartjuk, de a Pester Lloyd kommentárja által megerősítve is találjuk. A Pester Lloyd közléséből még azt kell fölemlítenünk, hogy legköze­lebb valószínűleg más főrendiházi tagok is Bécsbe hi­­vattatnak ő Felsége által. A Nemzet a következőket írja: »Csak legközelebb is egy ellenzéki lap feljogosítva vélte magát azon nyilt állításra, hogy a főrendiház ellenzéké­nek vezetői az udvar intenczióinak megfelelőleg cselekszenek s eljárásukat azzal folytonos kontaktusban intézik. A kor­mány­elnök szigorúan tartózkodott minden oly lépés provo­­kálásától, mely a koronának és az udvarnak az alkotmányos harczokba belevonására czélzott volna ; de midőn ezen hirle­­lések nagy mértéke tényleg ama tényezők nevével ellenzéki színezetű agitáczióra szolgált tapul, egész természetesnek kelle találnia az uralkodó azon határozatát, hogy az e részben talán kétséget ápolóknak — a nevezett két főméltóság s esetleg töb­bek útján is — tudomására hozza azt, hogy azon hirlelések mily teljes mértékben valótlanok, s hogy — a mint az alkot­mányos államban máskép nem is lehet — a kormány min­den fényében a korona helyeslését és bizalmát bírja.« A Nemzet hírét kiegészíthetjük azzal, a­mit lap­társunk, úgy látszik, elfelejtett megírni. A Bécsbe fel­hívott főméltóságok ő Felségétől bizonyára meghal­lották, hogy »a kormány minden tényében a korona helyeslését és bizalmát bírja«, tehát azon tényben is, hogy a házassági javaslatot visszavonja s igy a főrendü ellenzéknek ad igazat. Hogy pedig az ilyesmi hogy irányulhat a főrendü el­lenzék ellen , annak megfejtését ne tőlünk kérjék, ha­nem a Nemzettől. Mi részünkről csak ama szerep fe­lett sajnálkozhatunk, melyet ez ügyben Magyar­­ország miniszterelnöke játszik! A Bud. Korr. bécsi félhivatalosa a mai n­apról a következőket távirja: Ő Felsége Simor herczegprimást ma délelőtt 11 órakor huzamosabb kihallgatáson és gr. Cziráky Jánost ma délben rövid, külön kihallgatáson fogadta. Mind a két főméltóság közvetlen meghívásra utazott fel Bécsbe. Simor bíbornok, szintúgy gróf Cziráky János tárnokmester, az arany gyapjas-rend lovagja és a Szt. István-rend nagykeresztjének tulajdonosa, bi­zonyára ama meggyőződéshez juthattak, hogy azokon a különböző megbeszéléseken, a­melyeket az ellenzék számos rendezői és vezetői a vegyes­ házasságra vonat­kozó törvényjavaslatnak a főrendiházban történt tár­gyalását előzőleg tartottak — milyen felette hívatlan módon vonták be magát a koronát is tárgyalásaik és érveléseik körébe. (Lásd fentebb.) Azt, hogy a két fő­méltóság meghívása ő Felségéhez a miniszterelnök tudtával történt — úgy his­szük, nem kell külön hangsúlyoznunk. A her­czegprimás a Pázmáneumban szállt meg és az ő Felségénél tőrért kihallgatás után Yanute 11 i nuncziusnál és Ganglbauer her­­czegérseknél hosszabb ideig tartó látogatást tett. A primás csak holnap készül Esztergomba visszautazni. A főrendiház üzenete a költségvetés letárgya­­lása után s a költségvetési törvény fölvétele előtt kerül a képviselőházban tárgyalásra. Az országgyűlés feloszlatása. A B. K. ma újó­lag megerősíti a hírt, hogy a képviselőház ülései áprilisban, eshetőleg májusban véget érnek s ezután négy hét múlva lesz az új választás. Az országgyűlési függetlenségi párt ma este tar­tott értekezletén a pénzügyi költségvetés vétetett tár­gyalás alá. Az illetékeknél, az egyedáruság ügyénél, adóbehajtásnál és más tételeknél a párt részéről fel­szólamlás határoztatott el. A nyelvkérdés Ausztriá­ban. A reichsrath képviselőházában most folytatják az ülést a nyelvkérdésben, melynek tárgyalása a leg­nagyobb figyelemre méltó. A tegnapi tárgyalási nap­ról bővebben ismertetjük a két főszónok beszédét, a­mint következik: Hohenwart gróf: Sajnálnom kell, hogy a ki­sebbség, noha neki is, mint jelentése mutatja, az a meggyőződése, hogy éppen a nyelvkérdés az, melyben jelenleg a ház két nagy pártja közt legkevésbbé re­mélhető a kiegyezés, s mely minden tárgyalást elke­serít, mégis oly nagy nyomatékkal ragaszkodott e vitához, még pedig nem azért, hogy olyan megoldást javasoljon, mely e viszályt örökre kiegyenlíti, hanem egyszerűen, hogy oly rezolucziót határozzunk el, mely a jelenre mindent meghagy a réginél, a jövőre pedig a mostani állapotot még inkább megrontaná. (Helyes­lés jobbról.) mert akkor a mostani viszályos kérdés­hez, meddig terjed az országos nyelvek joga az egyes országokban, még azon, legalább is épp oly viszályos kérdés járulna, meddig terjedjen az államnyelv joga. Ezzel olyan komplikácziók támadnának, melyeket ma áttekinteni sem lehet. (Igaz! jobbról.) Az egész mai vitának nem lehet más eredménye, mint az, hogy a tisztelt ház egyes nemzetiségi csoportjaiban az izga­tottságot újra feléleszti s lehetőleg fokozza. (Igaz­ jobbról.) Egyik szónok a német államnyelv szükségét hangsúlyozta Ausztriában. Ha a többségi jelentést figyelemmel elolvasná, azt találná, hogy az is elismeri azt. Erre nézve tehát nincs vita. A vita, a­melyről szó van, egész más. Csak arról van szó, helyes-e a kisebbség ajánlotta eszköz arra, hogy a német nyelvnek jövőre is­­ az őt megillető és szükséges érvény biztosíttassék. És erre nézve térnek el a ház két nagy pártjának nézetei. Előttem szóló utalt a hadseregre is s megjegyzé, hogy a német nyelv megállapításával a hadseregről is gondoskodni akarnak, hogy a német nyelv jövőre a hadsereg nyelve maradjon. Szeretném kiemelni, hogy ez ügy nézetem szerint nem a törvényhozást illeti, hanem az a had­ügyi kormányzat, illetve a legfőbb hadúr dolga. (Igaz­ jobbról.) De azt hiszem, hogy jó ilyen dolgok­ról éppen a parliamentben nem sokat beszélni, mert ha egyszer a parliament megtagadja a kérdést, akkor még másik versenyző is támad, a­kire önök rendesen több tekintettel szoktak lenni, mint a szlávokra. (He­lyeslés jobbról.) Tévedés azt állítani, hogy a ház jobb­oldala nem tudja meghatározni, mi az államnyelv fo­galma? Ha a jobboldal elismeri, hogy az államnyelv tényleg létezik, a tényleg létezőnek definiálása is lehetséges. A jobboldal sohasem állította, hogy a de­­finíczió lehetetlen. Ellenkezőleg, azt állítja, hogy e fogalom nagyon sok definícziója lehetséges s hogyha a kormány egyet megjelöl, ezzel tulajdonképen nem sokat mond. (He­lyeslés jobbról.) Ha meggondoljuk, minő tapasztalá­sokat tettünk az országos nyelv definícziójával, akkor nemcsak könnyelműnek, hanem megbocsáthatatlan­­nak is kell mondanunk azt, hogy az államnyelv új s eddig egy irányban sem definiált fogalmának felál­lításával mesterségesen új viszálytárgyat alkossunk. (Helyeslés jobbról.) A bizottság többsége első felada­tának azt tartotta, hogy a hozzá utasított indítványt teljesen tisztázza. De mivel sem az indítványozó, sem párthívei nemcsak definícziót, de még kielégítő tájé­kozást sem adtak arról, mit akarnak az államnyelv fo­galma alatt érteni; mivel továbbá azt is megtagadták, hogy indítványuk szellemében önmaguk szerkes­sze­­nek törvényjavaslatot, a bizottság nem tehetett mást, mint hogy az indítványt elutasította. A kisebbség je­lentése nem tölti ki e hézagot. Felsorolja ugyan, hol van teljes érvénye a német nyelvnek. De éppen nem jelöli meg amaz uj tért, melyet a német nyelv számára igénybe akarnak venni, úgy hogy itt csak­ugyan lehetetlennek látszik, hogy a ház ma olyan indítványt fogadjon el, melynek jelentőségét egyál­talán nem ismeri. Ne mondják, hogy ma nem törvényt fogadunk el, de az indítvány éppen arra hívja fel a kormányt, hogy javaslatával tisztázza a tárgyat. Már­pedig mégis furcsa eljárás lenne, a kormányról föltenni, hogy el­találja a ház oly óhaját, melyről a ház maga elismeri, hogy jelentőségét ma még nem ismeri. (Helyeslés jobbról.) Ha azt akarná, hogy a ház határozatainak súlya legyen és figyelemben részesüljenek, úgy a ház­nak nem szabad bennök talányokat feladni. Tisztán és határozottan kell óhajait kifejeznie s ezzel meg­adnia a kormánynak legalább azon lehetőséget, hogy óhajait teljesítse. (Helyeslés jobbról.) 1867-ben maga a reichsrath utasított vissza mint czélszerütlent, sőt egyenesen lehetetlent oly törvényjavaslatot, mely az államnyelv használatát az alkotmány 19. pontja értel­mében szabályozta. Most a kisebbség az ilyen törvényt a német nyelv védelmére kívánja. Ezzel oly tétre lé­pett, honnan a rendelkezésére álló sajtóval nyugta­lanságot támasztana a lakosság egy részében. (He­lyeslés jobbról.) Megvallom, nem szívesen követem e térre, mert a tapasztalás azt tanítja, hogy ott a szen­vedély fegyvereivel s nem nyugodt megfontolással küz­denek. De kötelességének tartom mindenkinek, a­ki hivatva van a törvényhozásban közreműködni, hogy az ilyen hamis alarmkiáltásokkal nyíltan és határozot­tan szembe szálljon. (Helyeslés jobbról.) Mindenki el­tartoz­i ismerni, hogy a német nyelv száz év óta a törvényhozásban s a közigazga­tásban fennáll, annélkül, hogy megtámadtatott volna, ámbár írott törvény ez ügyben nem létezik. A kisebb­ségi jelentés egyetlen egy esetet sem képes idézni, mely azt mutatná, hogy a német nyelv fenyegetve van, vagy csak kísérlet tétetnék, azt jogosult állásából ki­szorítani. Ellenkezőleg, maga kénytelen elismerni, hogy ez állapotot a szlávok előkelő vezetői is elismer­ték és helyeselték. E tagadhatatlan tén­nyel szem­ben nemcsak czéltalan, hanem sok tekintetben veszé­lyes is lenne írott törvén­nyel kierőszakolni azt, a­mit egy sokkal erősebb törvény, az állami kényszerű­ség törvénye száz év óta elegendően véd és fentart. A PESTI NAPLÓ TÁRCÁJA. — Január 26. — „Köny és mosoly­' (Tristesses et sourirs.) — Diaz G. munkájából.— A nagymama. A nagymamát nem lehet rögtönözni. Hogy e rang vállrojtjait kiérdemelhesse, kell, hogy a család lobogója alatt öregedjék meg a nő; kell, hogy anyá­val, férjjel és gyermekekkel bírt, hogy az élet minden érzelmeit természetes és egészséges sorrendjökben megismerte légyen. Az öreg asszony gyengédsége és szeretete nem új érzés: egész összhang, mely magában foglalja mindazon megindulások visszhangját, melyek életün­ket betöltötték. Az utolsó órák egész létet zárnak magukba. Az élet végéhez közeledve, nem mosódik lassan kint el, mint az égboltozat az esti szürkületben. Sőt ellenke­zőleg, megjelenik tökéletességében, kibontakozik fel­hőiből és megkap minket körvonalainak határozottsá­gával. Nem térhetünk ki ezen végső leltárnak; akár kedvünk tartja, akár nem, meg kell számlálnunk va­gyonunkat, szemlélnünk aratásunkat és isten előtt Ítéletet mondanunk önmagunk felett. Helyes-e a hasonlat,­­mely az emberi pálya kö­zepét mint a piramis tetőpontját mutatja? úgy talá­lom, hogy az életben inkább le, mint felfelé haladunk; lent folyik a lázas harcz a félhomályban, szűk helyen. És azután a nagy próba után a fáradt ember felván­szorog a dombtetőre és utolsó tekintetével átöleli az egész völgyet. Tegnap legidősb fiam, Réné, látogatott meg, és miután egyedül voltunk, mellém ült, jó közel tám­lásszékemhez, egy kis zsámolyra, igen kevés mun­kámba került volna, fejét két kezembe fogni, mint hajdanában. De én visszatartottam magamat ettől. Minél nagyobb a szeretet, annál szerényebbnek kell lennie: oly gyorsan terhére lehetünk az embereknek, midőn nyakukba borulunk! Az öreg mamák jól te­szik, ha csak annyi csókot adnak, a­mennyit tőlük kérnek. Mert a gyermekek, kiknek baja már szürkülni kezd, nem engedik többé magukat dédelgetni, mint a babák; várni kell, míg ők szólítanak fel arra, míg zárt ajtók mellett egy hajdani emlék véletlenül kissé megindította lelküket. Minő ritkák az ily ömlengések, midőn mindkét fél megfeledkezik koráról, midőn a sebforradással di­­szeskedő ezredes megfeledkezik öreg dajkája karjai közt az ő méltóságos külsejéről, az ő sarkantyúiról! Ha ezrede, ha neje így látnák!.. Itt volt tehát mellettem, jókedvűen fecsegve mindenféléről, de láttam tekintetéből, hogy utolsó látogatása óta igen megváltozottnak talált. És csak­ugyan, nagyon kezdek gyengülni. Azt mondta magában, hogy nem­sokára búcsút kell egymástól vennünk, és bizonyára szemrehányást tett magának, hogy minderre ma gondolt először. Igen, ez kétségtelen, ő szemrehányást tett magának; a derék, jó lélek! Mintha mindaz nem lenne természe­tes , mintha a fiataloknak, kik imént érkeztek, idejük volna gondolni az öregekkel, kik távozni készülnek! Midőn az égboltozat minden zugából hívogat és mo­solyog feléd a jövő, lehetséges-e ilyenkor elvonulni, önmagából kilépni ? Nem lehetséges egy időben tél­nek és nyárnak közepette lenni; nem lehetséges ját­szani szerepét és egyszersmind a darabot bírálni. Az élet hevülései betöltik a szívet és szellemet. Az egész személyzet munkában van, a szél erős, a hajó gyorsan illan és a vihar fenyeget. Nos, önző-e a sze­mélyzet, hogy csak­is hajójának menetelével törődik? Nem inkább mi vagyunk az önzők, mi öregek, midőn részrehajlásunkban és vakságunkban szemekre vetjük gyermekeinknek, hogy nem a mi lépésünkkel halad­nak és nem a mi szemünkkel látnak ? Mindezeket elgondoltam, de nem mertem neki megmondani, mert féltem, észreveszi, hogy eltaláltam gondolatait. Bizonyos pillanatban ajkai alig észrevehetően megremegtek, a mely mozdulat eszembe juttatta voná­sainak kifejezését, midőn gyermekkorában bánat érte. Szemébe tekintettem, kényes volt... A tűzben kezdtem kaparni, és így maradtunk szótlanul, mialatt lelkünk megnehezült és tekintetünk kitért egymásnak. Egyszerre csak felkelt, hatalmas két karjával megölelt, és zokogásban tört ki: — Én édesem, mondá fuldokolva, én édes jó öreg mamám! Ezt a szót talán több mint harmincz év óta nem mondta ki! Lehetséges-e, hogy valamikor másnak is ily benső csókokat adott volna ? A­mi engem illet, soha­­ nem élveztem oly boldogságot, mint e rövid pillanat­ban. Csak egy szomorított, az, hogy fiam könyei ké­­­­pezték utolsó örömemet. De ezek a kedves könyek nem sokára megszá­radnak. A te fájdalmad csak mulékony felhő lesz, édes szerelmem. Az isten úgy akarta, hogy az anya halála ne legyen hosszan tartó kétségbeesés, hogy az anya gyengédsége megmaradjon, és hogy még az emléke­zetben is balzsam legyen, mely minden keserűség nél­kül megnyugtat, vigasztal és erősít. Te vissza fogsz térni hozzám, újra fogod élni ifjúságodat, és ezt minden bizon­nyal azon órában, midőn gyermekeid búcsút vesznek tőled. Lásd, gyer­mekem, a múlt olyan, mint a visszhang, mely csak messziről hangzik tisztán, és a­melytől el kell távoz­nunk, hogy megérthessük. Minél előbbre haladunk az életben, annál figyel­mesebbek leszünk járásunkra, kiszemeljük a követ, melyre lábunkat helyezzük és a földön viszonttaláljuk azoknak nyomait, kik előttünk haladtak. Ismét fiúvá leszesz, midőn befejezted apaságo­dat. Az apai szeretet igen jól idézi fel a gyermeki szeretetet, elannyira, hogy bizonyos perczekben egy­másba látszanak vegyülni, és ekkép olvad össze éle­tünk lánczgyűrűje, a szomszéd gyűrűibe kapaszkodva. A fájdalmak, melyeket ma másoknak okozunk, olyanok, mint maroknyi föld, melyet előre önmagunk­ra dobunk. Ha életünk másokra nézve teher volt, ha­lálunk felszabadulás lesz nekik; ez bizonyos. De a jó is, mel­lyel gyermekeinket és barátainkat elhalmoz­tuk, a szeretet, melyben őket részesítettük, fenmarad emlékükben. Nem felejtjük el tökéletesen azokat, kik minket szerettek; a szenvedés óráiban viszontlátjuk őket, új­ra találkozunk velük és lelkükbe menekszünk, a­mint hajdanában karjaikba menekedtünk. Egy jó élet öntudata, még akkor is, midőn oda­hagyjuk e világot, igen édes öröm, és ha a sajnálko­zás bele is vegyül kissé, az nem azért történik, hogy keserűséget csepegtessen bele, hanem inkább, hogy könnyítse az emléket. Mit használ a kétségbeesés ? A halál nem bor­zasztó , csupán az attól való félelem az. A halál mindig a kellő időben jő, befejez egy életet, melynek nem volt többé létjoga; feloldja a kö­telékeket, melyek önmaguktól fel akartak oszlani; csendesen elaltatja azokat, kiket egészséges öreg kor­ban ringatott. Nincs ebben sem igazságtalanság, sem téve­dés: az isten törvénye volt, mely minket e földre he­lyezett és az ő törvénye az, mely minket innen elbt. Mindenki alá van vetve e törvénynek, és ha jól meg­­­gondoljuk, a legnagyobb büntetés volna, attól fel­mentve lennünk. És aztán, hogy is panaszkodhatnánk, midőn a gyermekek itt vannak, hogy szemünket lecsukják, és mi úgy dőlünk el, mint egy vén fa, saját hajtásaink szeretett árnyékában. Azt kell magunknak mondanunk, hogy az élet nem birtok, mely felett akaratunk kénye-kedve szerint rendelkezhetünk, hanem inkább haszonélvezet csupán, melyet örököltünk és melyet át kell adnunk. Vannak pillanatok, midőn úgy tetszik nekem, mintha utolsó lélekzeteim, melyeket ellehellek, új lényt élesztenének fel. Hányszor jött e gondolatom, midőn térdeimen valamelyik kis unokámat tartottam! így szóltam magamhoz: Engedd át helyedet, vén nagymama, hogy ez a kis lény, a­ki itt van térdeden, kedve szerint fejlőd­hessék. Az erő, mely téged elhagy, reá száll és őt fel­éleszti ; te meghalsz, hogy ő élhessen . . . Engedd át helyedet, nagymama. Ki tudja, nem késtél-e már kissé el? Igazán csodálatra méltó, mint tesz mindent meg a végzet, hogy rendeleteinek végrehajtását megkön­­­nyítse és szelídítse; ez a gondolat is, mely húsz év előtt borzadál­lyal és kétségbeeséssel töltött volna el, lassankint elveszíti keserűségét és vigas­szá lesz a döntő órában . . . A tenger és a földrengések. Le volt írva annak idején lapunkban a tűz­hányó kitörések által kisért borzasztó földrengés, mely a múlt évnek aug. havában elpusztította a Lunda-szigeteket. Ezúttal a földrengésekkel kapcso­latos némely tüneményekre hívjuk fel az olvasó figyel­mét, különösen a tenger némely hullámverődéseire, melyek óriási távolságokra hatnak el. Igen érdekes adatok állanak rendelkezésünkre e tünemény tanulmányozásához. A seismologia, vagyis az ár-apályok tanulmánya, bölcsőkorát éli ugyan, de azért igen figyelemreméltó adatokat gyűjtött már is össze, az egy indok által okozott tengerhullámok gyorsaságáról. Courcelle-Seneuil, a múlt évi franczia Horn­­foki misszió tagja, felhívta a tudományos világ figyel­mét különösen az aug. 27-ki és 28-ki hullámverődé­­sekre. Ezek elseje oly rendkívüli nagyságú­­ tartamú hullám nyomait mutatta, a­melyet semminő lokális befolyás nem igazolhatott volna. Hasonló volt a más­napi hullámzás is, ötven c­entiméternyi magasságú hullámok újultak meg körülbelül félóránkint. Összehasonlítva e két nap jelenségeit az év többi részében észleltekkel, könnyű belátni, jegyzi meg Courcelle-Seneuil, hogy nincs közös selegük; a magellani szigetek táján nem jeleztek se oly vihart, se oly földrengést, a­mely ily hatásokat idézhetett volna elő. Hazatérvén Francziaországba, értesült a javai katasztrófáról s megtudta azt is, hogy különböző he­lyeken, a panamai partoknál­­, és Rochefordban éppen oly jelenségek fordultak elő, a­milyeneket ő észlelt az Orange-öbölben. Lesseps közzé a franczia tudományos akadémiával a Panamában, Colonnál tett következő megfigyeléseket: »Aug. 27-én a tenger színe egész sorát mutatta az oszczilláczióknak, melyeket szabatosan feltüntetett az árapálymérő. Hasonlók voltak a rendes árapály­hoz, csakhogy rövidebb ideig tartottak, 1—1x/2 óráig a normálisnak tekinthető tizenkét óra helyett. Délutáni negyedfél órától éjjeli másfél óráig nyolcz oszczillálása volt a tengernek, melyek nagysága 0.30—0.40 méter közt váltakozott. A mozgás a ten­­gerszin depressziójával vette kezdetét, mintha vala­mely sziget egyszerre eltűnt volna a víznek mélyei­ben. E hullámzásokat nyilván nem okozhatta a hold­­vonzás, miután ennek következménye, az árapály, ezen idő alatt is rendesen végbe ment, függetlenül az itt szóban forgó hullámzástól. A tenger e rendkívüli mozgását összeköttetésbe hozták a javai katasztrófával; a Lunda-öbölben aug. 26-án este vette kezdetét a nagy földrengés s így mintegy harmincz óra alatt ment végbe a propagáczió ezen öböl s a panamai földszoros között. A rázkódás megszűnt, mielőtt Panamához ér­kezett volna, vagy mert feltartóztatták a Nagy Oczeán mély vizei, vagy mert az Ausztrália északi részeinél fekvő nagy archipel számtalan szigetre vetett eléje gátat. Nyugatnak ellenben lassan, de szabadon ter­jedhetett tovább a Krakatoa-szigetről kiindult ráz­kódás az Ind Oczeán egyenlítői áramlatában, majd azon áramlatban, mely az Atlanti Oczeánt átszeli s az amerikai kontinens déli szélénél északnak fordul­va, az Antillák tengerének belsejébe hatol. Bouquet de la Grye a franczia partoknál is ke­reste s Rochefortnál meg is találta a jávai katasztró­fának nyomait. Aug. 28-án 2111 órakor igen jellemző maximumát a hullámzásnak észlelték ott s egy mási­kat negyedfél óra tájban. E hullámzások tartama mintegy harmincz másodpercz volt. A rocheforti rendkívüli hullámzás igen messzi­ről indulhatott ki. Bouquet de la Grye mérései sze­

Next