Pesti Napló, 1884. augusztus (35. évfolyam, 211-240. szám)

1884-08-02 / 212. szám

212. szám. Budapest, 1884. Szombat, augusztus 2.­35. évi folyam. SzerfeCKKtéini iroda: Persncaiek­ tere, A t­h # j s 8 n m­ é p ö 1 e t. & l*p «jelleml rteét illető minden közlemémy * exerkend­Siefbox intézendö. Bém­entetlen levelek csak ismert kezektől tollantatnak al. Kéziratok nem adatnak vissza. RUilft-hivatal: ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. n­ap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők,. Egyes szám 4 kr. Előfizetési feltételek: r,ll,ta WU4tb, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. az esti kiadás postai kü­lönkiödéséért felfülfizeté a havonként 15 kr., évnegyedenként 1 tarlót. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadó­ Hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI N A PL­V Előfizetési érals: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) Évnegyedre ................ 6 frt Egy hónapra ........ 2 » §fPi§r*' Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön kül­déséért havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 frt fize­tendő. gySZ.Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vidéki megrendelésekre a postai utalvá­nyokat ajánljuk. A Pesti Napló a fürdőbe utazó előfize­tőknek utána küldetik, minden díjemelés nélkül. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, aug. 1. A közlekedésügy azon ága a magyar po­litikának, melyben legtöbb hiba történt, de a legnagyobb siker éretett el. Tizenkét évi folytonos vasútépítés átalakította Magyaror­szágot. Csak ez tette lehetővé a nagy adók kivetését és bármi terhes elviselését. Várták, hogy a vasutak nagy ipart fognak teremteni az országban, de ez be nem következett, ha­nem igenis lehetővé tették a nagy forgalmat s terményeink gyors kivitelét. S az árakat az országban a vasutak egyenlősítették, a­mi az ingatlanok értékére is visszahatott. Másfelől az erdőpusztítást semmi sem segítette úgy elő, mint a vasutak. De ez mellékes, szemben az óriási előnyökkel, melyeket nyújtanak. Most ismét három fontos tény van hivat­va a vasúti forgalomban változást idézni elő: a budapest-bécsi új vonal megnyitása, az arl­­bergi vasút elkészülte Tirol és S­váj­cz között és a központi személy­pályaudvar felépítése Budapesten. Áru- és személyforgalom e tények által a magyar államvaspályák kezében össz­­pontosíttatik, mert övé a legrövidebb út kelet­ről nyugatra és nyugatról keletre, s bármerre utazzék ember vagy áru Magyarországon, a magyar államvasútra kerül, kivéve Bánátot és Dunán­ innen nyugati megyéit, melyek az osztrák-magyar államvasut uralmába adattak. A többi vaspálya-társaság, még a déli vasút is a magyar államvasutak által domináltatik. A szubvencziós vasutak különben is az állam­tól függnek. Ezeket legjobb volna mi­nél előbb beolvasztani a magyar államvas­­utakba valamennyit, úgy is ez a sorsuk elke­rülhetetlen. Minek hát kínlódni velük s hagyni kinézni a közönséget. A legtöbb szubvencziós vasút drágán és rosszul adminisztrál s pénz hiányában nem képes javításokat eszközölni. Kerüljenek a magyar államvasutak kezébe, és bajaik rögtön orvosolva vannak. Potentes potenter agunt, a magyar államvasutakat nem lehet kicsinyes módon kormányozni. Ha valaki magas hegytetőn áll, nagy kilátása nyílik, ha valakinek egy ország áruforgalma iránt kell in­­...... tézkedni gőz- és villamerővel, annak nem le­hetnek garasos aggodalmai. Vasúti politikánk az államvasutak által egyesítve, nagyszabású kereskedelmi politika kell, hogy legyen. Már most az a kérdés, hogy ilyen lesz-e ? És ez életbevágó kérdés a magyar gaz­dára nézve. Éppen most, aratás után, a gaboa­­árak ijesztő csökkenése és a kiviteli kilátások gyöngesége arra unszolják a magyar kor­mányt, hogy saját financziai, vagyis a nép adózó képessége, a vasutak nagyobb szállítá­sai és bevételei, de leginkább a mindenféle kalamitásokkal, nehéz versenynyel és terhes adóssággal küzködő magyar mezőgazdák ér­dekében a gabona és liszttarifákkal a minimumra leszálljon, hogy ekként a magyar gabna értékesítését lehetővé tegye s a hanyatló árakat kompenzálja. Mert a legtöbb magyar gazda kénytelen eladni, áron alul is, ha másként nem veszik, mert adó, földhitelintézeti kamat, váltók, régió­­számlák, háztartási költség, gyermekiskoláz­tatás mind a termésre várt, hogy őszszel abból nyerjen fedezetet. És ime a gabona­árak oly mélyre sülyedtek, mint egy évtized óta soha, s még így sem mutatkozik kereset. Ily nemzetgazdasági helyzetekkel szem­ben egy kormány sem maradhat érzéketlen, s ha a pozsonyi marhavásár, vagyis húsz nagy szeszgyáros kedvéért le tudta szállítani a ta­rifákat galicziai marhákra az összes ma­gyar vonalakon, úgy remélhetjük, azaz hogy szeretnék remélni, hogy az összes ma­gyar gabnatermelők érdekében a kor­mány intézkedni fog, hogy ezek áruikkal az osztrák, svájczi és délnémet piac­okon ver­senyképesen megjelenhessenek. A kormánylapok ugyan azt beszélik, hogy a magyar államvasúti tarifák gabonára a legolcsóbbak Európában, — ha igaz — de ez nem határoz, mert más országokban a ga­bona nem a legfontosabb s legtömegesebb áru, nálunk pedig egész vidékeken az egyedüli szállítmány. Itt az egész ország a gabona­­forgalomból él s a kivitelből pénzel, ha az fennakad, a tarifákkal kell rajta segíteni, hogy az országból kifolyhasson. Ez a regulátor, a zsilip, és ez a kormány kezében van. Ha jó árak vannak s a kivitel élénk, a tarifa nem határoz, akkor elbírja a gabona a nagyobb szállítási díjat is, krajcrár ide vagy oda. Hanem mikor a búza ára értékének meg nem felel s nem kelendő, mert a külföldön is termett elég, akkor csak úgy van kivitel külföldre, ha a szállítás olcsó. Akkor a tarifa a kereskedésben dominál. És ez az eset most. Fontolja meg ezt a kormány jól és hala­dék nélkül, mert rajta a felelősség. Ő lássa, akar-e ily körülmények közt a gazdákért ten­ni, — mint a­hogy Bismarck tesz és tenne — vagy nem akar tenni semmit ? Mert igaz ugyan, hogy a közlekedésügyi­­ tanács kineveztetik és összeül nem­sokára, de azt hiszszük, ennek tanácsára a kormány nem szorul. És mi nem akarunk arra várni, mivel nem lehet, míg ezen nagyjövőjű testület véle­ményt mond. Azonban, ha összeül ezen tanács és nem akar pictus masculus lenni, a tarifakérdés az, melyben­­a közgazdasági érdekek előmozdí­tására– leginkább tehetne hasznot az ország­nak. Ma a szállítási díjakkal senki sem törő­dik, az országgyűlés a legkevésbbé, azt bü­rokraták intézik önhatalmúlag. Persze hogy a bürokraták értenek mindenhez a legjobban. Azt képzeli mindenik. Iszonyú önhitt népség. Pedig szűkkeblüek és rövidlátóak, mert eszük rubrikában gondolkozik s finánczkérdésekben mindig a számvevőség lebeg szemeik előtt. Már pedig Magyarország kereskedését nem lehet ezen magas szempontokból elbirálni.­ ­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 2. — A parancsnok párbaja. Albert Delpit beszélve. A múlt évben egyik barátom menyegzőjére mentem Besangonba. Nagyon kedves, sőt majdnem mondhatni, népszerű családból vett el egy fiatal lány­kát. A menyegző nagyon fényes volt.Este szokás szerint nagyszerű lakoma egyesíté a vendégsereget. Midőn helyemet kerestem az asztalnál, valaki vállamra tette kezét. Visszafordultam. Egy finom arczú, szőke dra­­gonyos kapitánynyal állottam szemben, harminc é s néhány éves lehetett. — Te nem ismersz rám ? kérdé tőlem. — Valóban, nem. — Hammer Gusztáv vagyok, régi tanulótársad. Még most is emlékezem reád, midőn az intézetben legelőször megjelentél. Hajad úgy állott felfelé, mint a kefe, s halvány arczodhoz jól állottak fénylő szemeid. Legelőször én velem játszottál. Rögtön barátságot kö­töttünk. Három évig voltunk együtt. Ily találkozás gyermekkori pajtással mindig meghatja az embert. Mily rettenetes fogság intézet­ben lenni! Hammer Gusztáv mellém ült és az ebéd alatt elbeszéltük élményeinket. Ő elmondta nekem, hogy rövid idő alatt zászlóalj parancsnok lett, a­mi az ő korában ritka dolog. Éppen éjfél volt, midőn a vasút­hoz kisért. Megígérte, hogy Párisban meglátogat. Összeölelkeztünk, midőn elváltunk. Egyre-másra múltak a hónapok és én nem hal­lottam az én Hammer barátomról semmit. Csak a má­jusi előléptetések alkalmával olvastam, hogy reménye beteljesedett. Csakugyan parancsnokká léptették elő. Igen jó helyőrségbe küldték, Manbégebe a belga határon. Augusztus vége felé egy este a Champs-Ely­­séesn sétáltam. Körülbelül óra lehetett. Körülöt­tem sokan sétáltak a szép nyári éjszakán. A vaspadok el voltak foglalva , a café concert­ek zsúfolva voltak s a lampionok megvilágították a fasorokat. Egyszerre Hammer Gusztávval állottam szem­ben. Kezet nyújtottam neki. — Jó estét, kedves barátom, mily véletlen ta­lálkozás ! — Ah, te vagy, szólalt meg ő szomorú hangon. Nagyon örülök, hogy találkozom veled. Ez a hang meglepett. Ránéztem. Hammer egy év óta nagyon megöregedett. Arcza halvány volt, vo­násai szenvedést árultak el. Haja őszülni kezdett hom­loka körül. Karját gyengéden karomra fűztem. — Sétáljunk egy kicsit. — Szívesen. Néhány lépést tettünk s beláttam, hogy nem folytathatom a társalgást. Alig felelt kérdéseimre s gondolatokba látszott elmerülni. — Téged bánt valami, kedves barátom, szóltam hozzá. Éreztem, hogy karja megrándult. — Eltaláltad. — Talán szerelmi baj ? Ő habozott. Én nem kérdezősködtem tovább, tudván, hogy vannak fájdalmak, melyeket az ember nem szeret elmondani. Egyszerre ő kezdett beszélni. — Hallgass rám, neked elmondom. Utóvégre is nagy bolondság, hogy ennyit tépelődöm rajta. Azután te talán jó tanácsot adhatsz. Mióta nem láttalak, az­óta egész dráma folyt le életemben, nem hallottál róla semmit, mert a lapok a hadügyminiszter gondosko­dása folytán hallgattak az esetről. Ne félj, nem lesz bosszú. Azután érdekelni is fog, téged különösen. Fia­tal emberről van szó, ki az övéi bűnének lett áldozata. Leverte szivarjának hamuját és lassan, mint olyan ember, a­ki szívéből olvas ki valamit, így kezdi elbeszélését: — Múlt évi júniusban a huszonnyolcz napi gyakorlatok kezdődtek Manbégeben. Akkor már egy hónapja voltam a vadász-zászlóalj parancsnoka. Egy reggel Lillébe mentem az ezred egyik magasabb ran­gú tisztjével. Manbégeben azonban előbb megregge­liztünk. Beültünk a vendéglőbe, a­hol akkor már töb­ben voltak, köztük több újoncz. Tiszttársam így szólt hozzám: — Van-e valami nevezetes családból származó fiatal ember a te századodban ? — Igen, Myrian festőnek, ki most lett az Institut tagja, fia van az újonczok között. És önnél ? — Nálam is van egy kitűnő fiatal ember: Georges de Férisset. — A szép Férisset asszony fia ? — Igen. Én elnevettem magamat. — Hogyan­ a szép asszonynak már ily nagy fia van! Egykor szerelmes voltam e nőbe. Szerencsét­lenségemre akkor már egy barátomnak kedvese volt. — Én is szerelmes voltam belé, válaszolt baj­­társam. De nekem nem volt oly okom, mint neked, hogy nem nyilatkoztam. — Pedig rosszul tetted, mondom neki. Nyolcz napi élvezetet könnyen szerezhettél volna. Azután férje igen elnéző ember. Húsz szeretője is volt és Férisset, a férj, nem is kételkedett benne. Alig végeztem be szavaimat, midőn egy kis va­dász felém iramodik. Oly fehér volt, mint a vászon. Asztalunkhoz érve, egy pillanatig rám nézett lángoló szemekkel és azután felemelte kezét. Láttam, hogy rám akar ütni. Nagy zaj támadt. Három-négy katona felugrott és megfogták az ujon­­czot. Ő folyton rám nézett és igy szólt rekedt hangon: — Ő az én anyám! Abban a pillanatban éreztem, hogy mily meg­gondolatlanul nyilatkoztam. A katonáknak megpa­­r­ancsoltam, hogy bocsássák el a fiatal­embert. Mi is jutott eszembe, hogy én így nyilatkoztam egy nőről ? Felkeltem helyemről és üdvözölve a fiatal embert, így szóltam hozzá: — Rendelkezésére állok! A gőzmozdony fütyült. Kirohantam a perronra és a vonatra ültem. Egy fél óra múlva már a hadtest­­parancsnoknál voltam, elmondván neki az esetet. Gondolhatod, hogy a tábornok jól megszidott. Hát egy zászlóaljparancsnok is úgy beszél, mint egy saint-cyri növendék ? Ebben is a minisztérium hibás, a­ki fiatal embereket nevez ki parancsnokokká. Ma­gamban azt gondoltam ugyan, hogy a baj akkor is megtörtént volna, ha nem léptetnek elő, de éreztem, hogy nagyon megérdemlem a tábornok dorgálását. — És mit szándékozik ön most tenni ? kérdő tőlem a tábornok. — Úgy hiszem, tábornok, hogy nem térhetek ki a párbaj elől. Súlyosan megsértettem a fiatal­embert. Én rendelkezésére bocsátottam magamat, meg fogok verekedni vele. — Megőrült ön ? Parancsnok nem verekedhe­­tik közkatonákkal. — Engedjen meg, tábornok, de vannak sérté­sek, melyekkel szemben rangkülönbségről szó sem lehet. Adja meg, kérem, a felhatalmazást, hogy vív­hassak. — De nekem ehhez nincs jogom. — Legyen oly kegyes és sürgönyözzön a mi­niszternek. — A miniszter meg fogja tagadni az enge­délyt. — Akkor értesíteni fogom erről a fiatal embert. A határ két lépésnyire van. Belga területen fogunk verekedni. — Tehát ön meg akar szökni ? — Ha kell, azt is megteszem, tábornok úr. Az­után tessék megbüntetni. De legelőször életemben vétkeztem a lovagiasság törvénye ellen, nyilvánosan megsértvén egy nőt; nem akarom azt másodízben is megsérteni az által, hogy megtagadom az elégtételt e nő fiától. A tábornok e szavak hallatára először haragba tört ki. De hamar megbékült. Egyszer-kétszer végig ment szobájában és azután megállott előttem. — Tegyen úgy, parancsnok, a­mint jónak látja, szólt nyájasan. Ön nem mondott nekem semmit, én nem tudok semmit. De ne feledje, hogy annak a vége, a­mit ön művel, a haditörvényszék. Georges de Félisset elküldte hozzám még az este tanút. Mindketten polgári segédeket választot­tunk. Kardban állapodtunk meg. Másnap reggel 9 órakor volt a találkozás F . . .ben, egy belga határ­széli falu mellett. Egész éjjel ébren voltam. Rendbe hoztam dolgaimat. El voltam tökélve, hogy megvá­gatni engedem magamat a szegény fiú által. Másnap reggel a kitűzött időben megjelentünk a helyszínen. Hideg, esős nap volt. Bokáig jártunk a sárban. Előttünk Férisset és segédei mentek. Bará­taim egyike figyelmeztette Férisset-t, hogy polgári ruhába kellett volna öltözködnie. Férissel azt felelte, hogy mint katona sértetett meg és azért elégtételt követelhet nemcsak mint ember, hanem mint katona is. Én intettem barátomnak és ő abbanhagyta a dol­got. Végre megérkeztünk egy mezőre, melyet az eső teljesen átáztatott. De nem sokat válogathattunk és az időből is kifogytunk. Elhidd, nagyon különösen vette ki magát ez a párbaj. Én, a magasrangú katonatiszt, egy közember­rel szemben. A segédek elhelyeztek bennünket. Egy­szerre Félisset kardjával tisztelgett előttem és meg­indulva igy szólt: — Parancsnok, én önt arczul akartam ütni. Mindketten egyenruhában voltunk. Kétségtelen, hogy a fegyelem ellen vétettem. Pedig arra szükség van, most inkább, mint valaha.... A katona bocsánatot kér öntől. És most, vigyázzon, parancsnokom! Összemértük kardjainkat. A tanuk egyike meg­adta a jelt. Én meg sem mozdultam. Vártam ellenfelem csapását. Ugyanazt a tüzet láttam szemében, mint a megelőző napon. Egyszerre felém nyomult. De meg­állóit. Ismét rám nézett és keserű mosolyra rándul­­tak ajkai. Ha száz évig élnék, sem feledném el e ször­nyű mosolyt. Alig vettem észre, egyszerre vad roha­nással előre szalad és kardomba vetette magát. El­­sikoltatta magát és hátrahanyatlott. Ajkain véres­­ hab jelent meg. Teste egyet rázkódott és azután végig nyúlt a fü­vön... Meghalt Összeszorult szívvel hallgattam az elbeszélést. Hammer mélyen sóhajtott, mint a­ki nagy tehertől szabadul meg, és így folytatá: — Tudom, hogy ártatlan vagyok a dologban , hogy a szerencsétlen fiú maga kereste a halált, mely­be belerohant, de azért mégis gyilkosnak érzem ma­gamat. Pályám véget ért, mert meg kellett válnom a katonaságtól. Sohasem leszek nyugodt, mert bűn ter­heli lelkemet. Gondolj csak arra a fiatal emberre, kinek az én kardom oltotta ki életét. Gondolj csak az anyára, a­ki bizonyára kétségbeesve siratja fiát, kinek tulajdonképen ő volt gyilkosa. Az idő éjfél felé járt és a kávéházak kezdtek kiürülni. A sétáló közönség azonban szaporodott. Né­melyek még dalt dúdoltak, vagy vígan nevetgéltek, míg Gusztáv barátom lehorgasztott fővel járt mellet­tem. Páris üdülni jött ide e szép nyári éjszakán. Az avenuen egy rakáson állottak a várakozó fogatok és bérkocsik. Mellettünk a vaspadokon egymáshoz közel ültek nők és férfiak, kik már nem beszéltek oly han­gosan. A­mint egy padra néztem, egy negyvenkét-negy­­venhárom éves hölgyet vettem észre, ki még igen szép volt. Fekete öltözete jól illett arczához. Mosolyogva élvezte egy ibolyacsokor illatát s érdekkel látszott hallgatni a fiatal­embert, a­ki oldala mellett ült és suttogva beszélt vele. — Oh, éppen itt van! kiáltok fel. — Mi bajod ? És kinyújtva kezemet, e nőre mutattam. — íme, a kesergő anya. Gusztáv irtózattal fordította el tekintetét. — Bátran megnézheted. Nézz csak oda, mon­dom neki. Látod ?... íme, ilyen az élet!... (Franciából) Budapest, aug. 1. A szerb király áldomása. Távirataink említet­ték, hogy Belgrádban a kir. udvar Angyelics Germán szerb pátriárkát rendkívül előzékeny fogadtatásban részesítette. A király ebédet adott a pátriárka tiszte­letére, melyen figyelemre méltó felköszöntőt mondott. Az áldomás egész terjedelmében igy hangzik: »Szent­séged ! Örömömre szolgál, hogy Szerbiában tett látogatása megadta nekem az óhajtott alkalmat, hogy, — mint az új Szerbia első királya, — üd­vözölhessem udvaromban méltó és közvetlen utódját azon pátriárkáknak, kik a szerb történet legdicsőbb korszakában a legmagasabb egyházi méltóság ezen czimét viselni kezdték; utódját azoknak, kik a szerb nép legszomorubb napjaiban a Habsbur­g-h­á­z ne­­meskeblü uralkodóinak oltalma és magas jóakarata mel­lett uj védbástyát igyekeztek emelni a nép felvilágoso­dásának és az orthodox egyháznak; utódját azoknak,kik később — mikor tetszett a gondviselésnek előmozdí­tani nagyatyám és népem törekvéseit és a szerb ál­lam megújulását, — hozzájárultak ahhoz, hogy ab­ban újra felállíttassék Szent Száva érseki széke és megteremtessenek a nemzeti felvilágosodás előfelté­telei. Áthatva a történeti emlékek iránti tisztelettől, hálát érezve a tényekért, melyekkel Szentséged barát­ságot tanúsított Szerbia, a királyi ház és a testvér­egyház iránt; örömtől eltelve, hogy Szentségedben egyik főméltóságát látom a szomszéd barátállamnak, mely iránt a barátság érzelmeit táplálom, és melynek felséges császárja és királya iránt lelkem mélyében hálát érezek , kedves kötelességet teljesítek, midőn Szentségedet üdvözlöm a szerb területen. Ezért poha­rat ürítek ő Szentségének, Germán pátriárka urnak egészségére, minden jót, sok szerencsét és dicsőséget kí­vánva neki.« (Egyszersmind említjük, hogy a belgrádi Videlo azon ünnepélyes fogadtatásról, melyben Angye­lics pátriárka Belgrádban részesült, lelkesült czikket írva, egyúttal kénytelen egy »durva ildomtalanság­­ról« is említést tenni, mely egy belgrádi lapocskában, a Beogradszki Dnevnik-ben­­ megjelent. A neve­zett lap szerkesztője Jovanovics Kornél, a volt omladinizmusnak ügyetlen apostola és Miletics ma­gasztalója. Ez megtámadta Angyelicset, »a kinevezett pátriárkát« és a magyarok béreletét. A Videlo ezen eljárást a legaljasabb botránynak bé­lyegezve, megtámadja az »idegent« — Jovanovics újvidéki születésű — a­ki a vendégjoggal oly vissza­élést űz.) Az amerikai írek nagygyűlést tartottak e hét elején New­ Yorkban, melyen a dinamit-párt legkivá­lóbb emberei, köztük Donovan Rossa, voltak jelen. Patrickford fivére foglalta el az elnöki széket. A gyűlé­sen heves és izgató szónoklatokat tartottak Anglia, különösen pedig a toryk ellen. E gyűlésen egyúttal elhatározták, hogy Blaine jelöltségét fogják pártolni az amerikai Egyesült­ Államok elnöki székére, mert Clevelandot a munka ellenségének tartják. Törvénykezésünk. A jelen sorok írójának nem czélja törvénykezé­sünk tárgyában doktrinér czikkeket írni, vagy törvé­nyeinket s perrendtartásunkat gáncsolni, szóval, azok­nak szakaszait kifogásolni, mindezeket avatottabb egyénekre bízza. Ő csupán csak arra akar szorítkozni, hogy tör­vénykezésünk folyama gyorsabb, könnyebb, minden tekintetben olcsóbb (s engedjen meg az olvasó), talán szabatosabb is legyen. I. A községi jegyzők. Ne vélje az olvasó, hogy paradox az, a mit írok, törvénykezési a czim, s politikai a tárgy. Régi közmondás nálunk, hogy a falu jegyzője a falu bölcse és pennája, s ez a mily röviden van mondva, oly igaz! hisz ha népünk perlekedik, vagy ha kárt vall a mezőn, — ha meglopják — szóval bár minő baj ha éri, a falu jegyzőjéhez folyamodik, s igy a falu jegyzője minden első bíróság előtt »prima in­stantia! — tehát a jegyzőket akkér kell oktatnunk, hogy ők az ő kis, de sokoldalú körükben alapos theo­­riával és praxissal birjanak, mert »theoria sine praxi crit man­ca!« Hogy pedig ezt elérhessük, alkotni kell tör­vényt, melynek értelmében: Községi jegyző csak az lehet, aki az érettségi vizsgát elégséges fokozattal letette, s utána valamely községnél egy évig a jegyzői irodában mint gyakor­nok kielégítő előmenetellel s kifogástalanul szolgált, s ezen évnek eltöltése után a jegyzői kurzust végezte s a jegyzői szigorlatot letette. Erre nézve szerény nézetem a következő: Állttasson fel a kormány az országban néhány helyen, — a hol t. i. a jog is előadatik — p. o. Győ­rött, Pécsett, N.-Váradon, Sárospatakon, vagy a­hol a kormány czélszerűbbnek véli (csak Budapesten ne, mert itt az ifjúság amúgy is sok, a megélhetés is ne­hezebb, s a nem tanulásra is több az alkalom) tan­széket ; — e tanszék­ folyama lehetne 8—10 hó; a tan­tárgyak a következők volnának:­­ ször. A bűnügyekben, t. i. a büntető törvény­­könyv elemei, a tény álladék mikénti megállapítása, az előnyomozás és szemle eszközlése, a közelebbi és távolabbi gyam­okok felismerése, sat. Megengedi az olvasó, ha nem példát, de tényt hozok fel. Egy alföldi nagy­községben a jegyző igen jó­­ravaló s igyekező fiatal ember volt — persze csupa tűz! — a községben, mely fő- és alszegre oszlott, lo­pás történt, a tolvajok t. i. élelmi és ruhaneműeket loptak, az egyik tolvaj elment a felszegbe, a faluban eldobott egy fél csizmát, a falun kívül a másik fél csizmát, persze azon furfanggal, hogy majd megtalál­ják ; a fiatal jegyző a bűnjelekkel tévútra lévén ve­zetve, előbbre a vizsgálattal nem tudott menni s a további vizsgálat is el volt rontva, a­ többi gaz tolvaj a faluból ki sem ment, hanem az alszegben a már várakozó orgazda segítségével egy házban a lopott holmikat eldugta, s csak egy év múlva véletlenül, mi­kor már az ügyet alanyi tényálladék hiányában be­szüntették, jött napvilágra a turpisság. 2-szor. Polgári jogügyekben a gyakrabban elő­forduló esetek, u. m. a végrendeletek kül- és belkel­­lékei, a köteles rész feletti kitanítás, végrendelet és anélküli örökösödés, hagyatéki tárgyalás és a ha­gyaték tárgyában a kérvények s talán a bagatell­­ügyek elintézése, sőt. íme ismét egy tény: Az 50-es évek közepén a jegyző befolyása mellett készült a végrendelet, a többi közt ezek voltak szavai: »Peti fiam Katka (Katalin) leányo­mat a vagyomba ki ne fu cso­d­a« és mégis Péter a Katát kizsebelte! Már maga az ily stílusban készült fogalmazvány a végrendelet erejét némileg gyengíti. A második eset ez: A 70-es évek közepén egy hagyatéknak a le­származó örökösökre leendő átíratása kéretett, a tör­vényszék hitelt adván a jegyző által készített leltár­nak s a kérvény kitételeinek, az átíratást elrendelte, de a telekkönyvnél az átiratás nem eszközöltethetett, mert a leltárban felvett ingatlan nem is volt az örök­hagyó nevén, pedig de facto az övé volt, mert halála előtt pár évvel vette, s az árát is kifizette, de rája soha sem lett telekkönyvezve. Íme a helytelenül benyújtott kérvény mennyi időt elrablott a törvényszéknél és telekkönyvnél, s mennyi hiába való költség okoztatott, holott ha a községi jegyző a teendőket érti s az örökösöket kita­­nítja, mind­ez nem történik. E felmutatott három esetből is következtethető, hogy az elmélet a gyakorlattal karöltve járjon, s ez csak a képzett jegyzők alkalmazása mellett érhető el. Tán nem lesz felesleges pár sorral a tárgytól eltérni, kijelentvén, miként csok, de igen sok ezer forint értékű birtok nincs a vevőre telekkönyvezve, pedig baj de sok vevő már károsodott ez által s mégsem tanul. Hogy pedig az állam pénztára az át nem íratá­sok miatt károsodik, felesleges is indokolni. S most folytassuk tárgyunkat. 3- szor. A politikai hatóság keretébe tartozó ese­tek és kérdések mikénti elintézése, p. o. az adók pontos kivetése, a községi számadások elkészítése, a kisko­rúak vagy­onának mikénti kezelése, a közmunka, annak megváltása, bizonyítványok kiadása, az újonczok név­jegyzékének elkészítése, sat. Szükségesnek tartom, hogy tárgyamtól itt is el­térjek, íme a példa: Ha a mai napon egy kiskorú nagykorúságát eléri, az árvatárból megkapja 200—300 frt készpénz örökségét, de csak úgy, ha ugyan a mai napon 300 frt az árvatárba befoly, de ha minden árva egyszerre, azaz egy napon lenne nagykorú, bizony volna defi­­c­it, még­pedig nagy. S lehet, hogy a hiba ezelőtt 20 évvel történt, s talán nem annyira rossz szándékból, mint tudatlanságból, vagy mind a kettőből! Tartóz­kodtam a hely megnevezésétől. 4- szer. A pénzügyi kérdésekben,p. o. dohány-ter­­meltezési engedélyek, pálinkafőzés mikénti bejelen­tése, fogyasztási bérletek sat. Végül 5-ször a kézbesítések, leltározások, vég­rehajtások, szóval az 1871-ki LI. t.-cz. értelmében a királyi bírósági végrehajtók teendői. Hogy pedig jegyzőink kellőleg oktattathassa­­nak, okvetlen szükséges volna egy jó és példákkal il­lusztrált tankönyv; ennek előállítására egy jogtanár, egy gyakorló ügyvéd, tvszéki biró, a politikai hatóság teendőiben jártas szolgabiró, a pénzügyi szakosztály­ A művészet nyomorultjai. Reg-éxig. 17 Irta: Gabányi Árpád. Egyébiránt vele nagyon keveset törődtek, szerény természetű lévén — nem mert valakit megszólítani, Bé­lának pedig esze ágába sem jutott, hogy a »becses só­gort« valakinek bemutassa, s igy András magára ma­radt, s a­hol csak lehetett, igyekezett magát hasz­nossá tenni; a palaczkokból kihuzogatta a dugókat,

Next