Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-18 / 288. szám

288. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884 Szombat, október 18. évi folyam. Előfizetési feltételek * Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 8 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai bü­nkfü­déssért felü­lfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadás­ Hivatalába Budapest, Ferenc­iek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 17. Az eskü szentségével fogadják a képvi­selők, hogy a bíráló bizottságokban igaz bí­rák lesznek társaik felett, azaz a törvény sze­rint fogják megítélni, ha érvényes-e valamely választás vagy sem? Az eskü több a becsületszónál is. Nem kevesebb semmi esetre. S ezen eskü nyilvá­nos fogadalomban történik. A választási visz­­szaélések megítélése tehát Isten és ember elő­tt becsületbeli kötelessége azoknak, kik benne bírák. Nem beszélünk múltakról, volt ország­gyűlések laza felfogásáról, szólunk a jelen bí­ráló bizottságokról. Egy halvány reménysugár esik lel­künkbe: talán lesznek e bizottságok között olyanok, melyek bírái igazságosan ítélnek. Tehetik, ha akarják, kötelességük megtenni. S talán a kormány is, melynek beleszó­lása ugyan nincs, de melynek befolyása e bi­zottságokra nagyon érezhető, a saját érdeké­ben is fontosabbnak látja, hogy a bíráló bi­zottságok iránti hit és a parl­amenti bírás­kodás iránti bizalom utolsó szikrája ki ne veszszen Magyarországon, mint hogy pár pénzen vásárolt s törvénytelenül szerzett mandátum jogtalanul , jogérvényesnek nyil­­váníttassék. Mert ha ismét az történnék, hogy minden törvénysértés a törvényhozás által szankc­ionáltatik, akkor minek a törvény és mire való a bíróság? Az eskü pedig nem kö­telező gyermekjáték. Az országban úgy is nagyon el van ter­jedve azon felfogás, hogy választásoknál min­dent szabad tenni. Mint a honni főispán mondá, hogy ő »a választást háborúnak tekinti, a midőn az orvtámadás is meg van engedve.« Tehát a legszebb polgári jog gyakorlata pol­gárháborúra vezetne, s az alkotmányos sza­badság nem egyéb, mint a törvénytelenség szabadalma. Sajnos, hogy ez így van és nem csak Hontban, s hogyha a képviselőház bí­ráló bizottságai nem fogják fel nemes hivatá­sukat komolyan és nem gyakorolnak bírói szigort, jövőre még gonoszabb állapotok fej­lődnek ki , a hit és bizalom a népben, hogy van reparáczió a törvénysértés és visszaélések ellen, végkép kiveszni fog. Ezt vegyék fontolóra kormány és bírák. De azt se feledjék meggondolni, hogy ha a kevés esetben, melyet a kérvényező polgárok bepanaszoltak, a bíróság párt- és személyes tekinteteket mellőzve, törvény és igazság sze­rint jár el s mond ítéletet : ezen néhány meg­­semmisített mandátum példája hatni fog or­szágszerte arra, hogy jelöltek és kortesek jövőre tartózkodjanak a választások tisztaságát ke­reső törvényt láb alá tiprani. Exempla statuere, erre van szükség mi nálunk, hogy az elfajult választások ismét visszanyerjék igaz politikai jelentőségüket. És kinek szükségesebb a parliamenti bíráskodás komolysága és szigora inkább, mint magának a parliamentnek ? Az ő zártkörű társaságának erkölcsi alapját támadják meg az oly válasz­­­tások, melyek erkölcstelensége nyilvánvaló és bebizonyított. Maga öli ki a nép kebléből a bizalmat és ragaszkodást, ha minden visz­­szaélést jóváhagy. Azután magának tulajdo­nítja, ha a nép elvadul s az alkotmányra nem ad semmit. Tudjuk mi jól, hogy a választások ilye­tén elbírálásának módja rossz és csak arra való, hogy a kormányzó többség hatalmát biztosítsa és gyarapítsa. Azért is hagyatott meg s nem fogadtatott el, hogy a Kúria ítéljen a választások érvénye felett. A kormány és többsége maga akar bírája lenni saját embe­reinek, de sőt az ellenzéknek is. Pártos birák igaz birák nem voltak soha. Hanem, sunt certi denique fines. A szerecsent fehérre mosni, a napot az égről letagadni nem lehet, s ha valakire be van bizonyítva, hogy ezüstkanalat lopott, azt nem lehet becsületes embernek deklarálni. Így a választási törvény nyílt megsértőit, ha a tényállás és személyazonos­ság be van bizonyítva, nem lehet felmenteni, s a jogtalanul szerzett mandátumra nem sza­bad ráfogni, hogy az jogos és érvényes. S e tekintetben a kormánypárti bírónak nincs más kötelessége, mint az ellenzéki bírónak, mert nem más a kormánypárti, mint az ellen­zéki választási törvény. Ez pedig azért hoza­tott, hogy megtartassák, s a bíróság annak őre. Úgy veszszük észre, hogy némely bíráló bizottság ezúttal lelkiismeretesebben teljesíti feladatát, mint történt a múlt országgyűlésen. De most is erős a bajlam túlesni a kérvénye­ken és minden választást, ha csak lehet, veri­fikálni. Kik így gondolkoznak — akár párt­szempont, akár politika vezesse őket — hely­telenül tesznek, mert ellenkezőjét teszik annak, a­mire kiküldve lőnek és fogadalmat tettek. Kivált gyakran előfordult már­is az eset, hogy a bíráló bizottság a kérvény alakisá­gába belekötött s ezen ok, vagyis inkább ürügy alatt a panasztó állampolgárokat el­­utasítá. Ezzel azokon súlyos jogsérelmet kö­vetett el maga. Annyival inkább helytelen pedig ezen eljárás, mert a választások ellen beadott kér­vények külalakja és felszerelése iránt általá­nosan ismert és elismert szabály vagy minta nem 141­7... Ama kérvényeket ügyvédek nagy gonddal fogalmazták, kik a törvényt is megnézték s most ime egyszerűen visszavetik nekik a folyamodásukat, ilyen vagy amolyan kifogást tévén annak formája iránt. Hát tessék a tisztelt háznak egy részle­tes utasítást vagy mintát kiadni arra nézve, hogyan kívánja a kérvényeket szer­kesztetni, azután megkövetelheti, hogy ilyen egyforma alakban adassanak be a választási kérvények és azokhoz mellékelt bizonyítékok, addig azonban a vizsgálat elől kitérni ily alaki ki­fogások czímén nem illik. Az érdemleges vizsgálat a legkevesebb, mit a jogaikban magukat sértve látó polgárok megkövetelhetnek. Hiszen e vizsgálat is kor­mánypárti megbízott által teljesíttetik s a pa­naszlók költségére. Onnét az igazságos ítéle­tig még messze van. Idáig még csak két választásra nézve rendeltetett el az érdemleges vizsgálat is. Oly lassú és kétes ezen igazságszolgáltatás. Azt hiszszük, Tiszának érdekében áll sza­bad folyást engedni a bíráló bizottságok mű­ködésének, nehogy azon színben tűnjék fel, mintha neki volna a szabálytalan választá­soknál eltitkolni valója. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA.­­ Október 18. — »Starvation Cove.« (A halál öble.) B é C­S, okt. 16. »Hóval és jéggel fujtá őket az úr czéljuknál.« E jelentőséges s mélyen megindító szavakat olvashat­juk Franklin (sarkutazó) szobrán a westminsteri apátságban. Az emberi szellem hatalmas harcza volt az a természet ellen, melyet Franklin a tudomány érdekében vívott, s daczára gyászos kimenetelének, dicsőséggel teli. — E harczot megörökíteni egyes főbb mozzanatai feltüntetése által volt czélja Payer Gyulának, a sarkutazóból vált festőnek. Nagyobb kép­­czikluson dolgozik, melynek befejezését képezi a »Starvation Cove«, melyet a bécsi műcsarnoknak kül­dött be. A cziklus többi tárgyai: »Franklin halála­« »a hajók elhagyása és istentisztelet a visszavonulás alatt.« — Payer, az osztrák-magyar sarkexpediczió egykori vezetője, négy évet töltött ugyanazon vidéken, a­hol Franklin járt, szenvedte mindazon fáradalma­kat, mint elődje, s leszámítva a szomorú véget, egy sorson volt vele. Nem csodálhatjuk tehát, ha Payer, a festő, előszeretettel választá tárgyául az észak borza­­dályainak hű visszatükrözését s emléket szándékozik emelni tragikus véget ért kortársainak. — A fest­mény tárgyának kellő megértését megkönnyíti a Franklin-expediczió viszontagságainak ismerete. — 1845-ben indult John Franklin negyedik és utolsó útjára, hogy az északnyugati utat feltalálja. — Keveset tudunk magáról az útról; azon feljegyzések­re vagyunk utalva, melyeket Mac Clintock kapitány talált a Victory-fokon 16 évvel az expedíczió elindulta után. A megtalált iratból kiviláglott, hogy Franklin kitűzött czélját elérte, de társaival áldozatul esett az éhségnek és hidegnek. A parancsnok és 21 embere az utazás második évében haltak meg a jég által eltorlaszolt hajón. A 105 megmaradt egyén elhagyta a harmadik évben a hajót Crozier kapitány vezérlete alatt, de ők sem bír­ták már elérni az eszkimók tanyáit, hova eljutni töre­kedtek ; egyes csoportokban maradtak el egymástól. 27 expedíczió indult az eltűntek keresésére három évtized alatt. Meg is találták azon egyes csoporto­kat ; persze, hogy segélyt már nem nyújthattak s csak a szerencsétlenek eltemetése képezhető feladatukat. 1700 tengerész és 22 hajó fáradott a bátor emberek felkeresésén, ami Amerikának és Angolországnak kerek 13 millió írtjába került. Három helyet említenek, melyeken a vissza­vonuló hajószemélyzet sírját lelé, az Erebus-öblöt, hol csontvázakkal teli csónakot találtak; a Terror­öblöt 40 csontvázzal és a halál öblét, mely a nagy Hal folyó torkolatánál fekszik s nevét az utolsó expediczió vezetőjétől, Schwatka-tól kapta, ki a czél­­jukhoz legközelebb jutottakat itt fellelte és földi ma­radványaikat eltemető. Már csak egy keskeny földnyelv választa el a menekülőket az eszkimóktól, és épp ennek tőszom­szédságában kellett, végellankadás következtében, meghalniuk. Egész idáig vonszolták kimondhatlan erőfeszítéssel nehéz­ csónakukat és szemtül-szembe az óhajtott czéllal, a felszabadulás, a megmentés kö­zel révén hagyta el a tudomány e mártírjait az erő. Tragikus sors bizonyára. Az ideális czél, melyért küz­döttek, a jeges vidékek borzalmaikkal s titkaikkal, és a fátyol, mely a történtek nagy részét fedi, még meg­­rázóbbá teszi az esetet. Ezt adja vissza Payer a »halál öblében« czímű képében, melyhez a festő nagy és beható tanulmányok után fogott. Mikor a szerencsétleneket megtalálták, az egyik csontváz mellett imakönyv (Christian melo­dies) és óra feküdt. Az itt lett jegyzőkönyveknek és leveleknek tartalmát nagy fáradozás daczára sem le­hetett kibetűzni. A csónakban fekvők egyike hóvak­ságban halt meg. Két fegyver volt a csónakhoz tá­masztva ; mindkettő meg volt töltve s egy-egy sárkány felhúzva. A csónakban még lőszer, tea, dohány és csoko­ládé is volt. A ruhák rongált állapota arra engedett következtetni, hogy medvék vagy farkasok tépdesték meg azokat és a holtakat. Payer képét szemlélvén, mintegy beleéljük magunkat Franklin utolsó társai kínszenvedéseibe. Az egész kép megkapó közvetlen­séggel van festve. Borzadályos magány köröskörül, hó és jég, a­merre csak a szem lát; itt-ott láthatni csak a tengert ; a hátteret a »King William« föld képezi. Az egészet sajátszerű holdfény világítja meg, melyet mi nem ismerünk; meg kell bíznunk e tekin­tetben is a festő rendkívüli igazságérzetében a termé­szet tüneményeinek feltüntetésénél. E magány közepette fekszik, félig hóval fedve, a csónak, melyben még csak egy élő­lényt lá­tunk, Crozier kapitányt, kiről azt állítják, hogy meg­szabadult és évek hosszú során át élt az eszkimók­nál. Ez nincs bebizonyítva, mert a később kiküldött expedicziók, melyeknek egyedül czélja volt őt felke­resni, eredmény nélkül tértek vissza. Payer középúton indul, s hogy egy feltevés ellen se vétsen, itt még élő­nek mutatja be Crozier-t, ki a csónak legkimagaslóbb csúcsán állva görcsösen kapaszkodik a csónakhoz s fegyverét lövésre készen tartja, mert éppen egy óriási jegesmedve iparkodik a csónak felé, egy másik pedig jéghegyről néz le, hogy a holtakat megtámadja, kik össze-vissza egy csoportban hevernek egymás fölött, némelyik borzadályt gerjesztő arczkifejezéssel. De Yoeuxnek felfelé irányuló, görcsösen összehúzott kezei a szenvedések egész özönét fejezik ki. Payer képe mély benyomást tesz a szemlélőre, és bizonyára nem gyenge idegzetűek számára készült. Ha ezen minden, még a legutolsó ruhadarab, a leg­csekélyebb részlet is. A csónakban fekvők fejei fény­képek után készültek, melyeket Franklin unokahuga, Cro­zier kapitány menyasszonya bocsátott a festő ren­delkezésére. A tájék Schwatka útbaigazítása szerint van festve, a csónak és a többi részlet azon relikviák után, melyek Londonban az »United Service Insti­­tution«-ban őriztetnek. Az egyhangú színezés daczára — a tájék fehér, az állatok hamuszürkék — mégis igen erős a hatás és az összhang kitűnő. Leginkább lehet e kép szép­ségeit — ha e szót itt, a halál országában használni lehet — megítélni, ha meglehetős távolban állunk tőle, akkor az alakok a kép közepén mintegy kilép­nek a keretből és pillantásunk a tenger és a láthatár mélyébe hatol. Közelebbről nézve mint legszembe­ötlőbb hibát a rossz anatómiai felfogást említhetjük. A lábak s kezek el vannak hibázva nagy mértékben. Még ha számba veszszük az érthető összezsugorodást, csak gyermekkezeket látunk és nem, bár elsenyvedt, férfikezeket, és még egy hiányzik Payerből — a köl­­tőiség. Payer ez első képe mindamellett egy szellemes festő komoly munkája, mely után nagy érdeklődéssel nézhetünk többi művei elé. Bizonyára nem lesz érdek­telen rövid visszapillantást vetni a sarkutazó festé­szeti életpályájára. Éppen 10 éve most annak, hogy Bécs városa s vele együtt a műveit világ lelkesedéssel köszönte a szerencsésen visszaérkezett sarkutazókat Payer és Weyprecht vezetése alatt. Weyprecht élményeit s tapasztalatait papírra veté s átadta a nyilvánosságnak. Föltett szándéka volt az egyszer megkezdett után to­vább haladni s a tudomány szolgálatának szentelni éle­tét. Nagyratörő tervei voltak, de sajnos, korai halála megakadályozta ezek kivitelét. Payer, a másik vezető, sebtiben kiadott egy könyvet s azután egyszerre eltűnt. Csak most tudjuk meg, mi lett az egykori sarkutazóból. Festő akart lenni és az is lett. Ismerték már előbb is mint ügyes rajzolót, de hiányzott mindeddig a festék. Midőn a »Tegethoffal« annak idején a távol útra indult, be­ható tanulmány tárgyává tette a sarkvidéket s ipar­kodott eltalálni azon festékkeveréket, mely e vidék természeti tüneményeinek megfelel. Midőn útjáról visszatért, azt lehetett hinni, hogy tájképek festésé­vel fog foglalkozni. De tovább ment, elsajátította az alakok festését is. A tájfestést Zimmermann Albert­nál tanulta Salzburgban, a testeket Wagnernál Mün­chenben. Innen azután elment Párisba, hol további kiképzését nyerte; ott tanult meg derekasan festeni, mit addig nem tudott. A perspektívával nincs ugyan még egészen tisztában, de hiszszük, hogy későbbi mű­vein ez is javulni fog , különben zavarólag első képén sem hat. A »halál ölele« itt Bécsben igen nagy érdek­lődéssel találkozott, egyrészt a festő személye okozta azt s másrészt azon elitélő s rosszakaratú ismerteté­sek, melyek a kép elkészülése után több külföldi lap­ban megjelentek Párisból. S. G. Budapest, okt. 17. A Jozefinum ügyében a Nemzet mai száma a következőket írja: Körülbelül ténynek tekinthető, hogy a sajtóban sokat emlegetett ama terv, mely szerint a hadsereg orvosi létszámában mutatkozó hiány megszüntetése és a katonai orvosok szakszerűbb kiképezése érdeké­ben a régi Jozefinum — vagyis egy külön katonaor­vosi akadémia — állíttassék vissza, ez évben a dele­­gácziók elé kerülni nem fog. Egyáltalán, ha már arról van szó, hogy a mi költségünkön az orvosképzés czéljait mozdítsuk elő, nem lehet kizárólag csak a katonai egészségügyi szolgálat érdekeit tar­tani szem előtt, akkor már azt, amit alkotunk, kombinálni kell az orvosképzés egyetemes czéljaival, tehát a polgáriakkal is, és igyekeznünk kell azoknak a bajoknak orvoslását is legalább részben előmozdí­tani, a­melyek már rég hozták a harma­dik egyetem eszméjét szőnyegre. Ez a baj pedig nemcsak a budapesti egyetem túltömöttségben s az egyetemes felsőbb oktatás tűz­helyeinek csekély számában fekszik, de rejlik — kü­lönösen az orvosképzésre nézve — még abban is, hogy az orvosi pályára készülő ifjaink túlságos szám­mal keresik fel az ausztriai egyetemeket , tehát mindenesetre még nagyobb kontigen­­sük vonalnék el a hazai oktatástól, ha a Jozefinum is visszaállíttatnék. A képviselőház il. bíráló bizottsága ma délután 3 órakor G­r­o­m­o­n Dezső elnöklete alatt tartott ülésében alaki vizsgálat alá vette Tisza László bogsáni választása ellen Bredicseanu Ko­­riolán választói részéről beadott kérvényt. Az ülésen jelen voltak: B­a­l­o­g­h Géza, G­a­á­l Jenő (felvinczi), G­r­o­m­o­n Dezső, G­y­ő­r­ff­y Gyula, Kör­ösy Sándor és Literáty Ödön biz. tagok ; P­o­l­ó­n­y­i Géza budapesti és Kezeni Fábius lugosi ügyvéd, mint a kérvényezők képviselői és F­u­n­­ták Sándor, a megtámadott választás védője. Elnök az ülést megnyitván, G­a­á­l Jenő előadó olvassa a kérvényt, mely fel­említi, hogy a hatóságok a megfélemlítés és presszió minden eszközével Tisza László megválasztatása mel­lett működtek. Több szavazat visszautasíttatott. A szavazási lajstromba oly egyének nevei vétettek fel, at kik tö­rn­at. A kérvényt 18 választó írta alá. A kérvény és a becsatolt bizonyító iratok felolvasása után Rezeii és P­o­­­ó­n­y­i még némi pótbizonyítékokat nyúj­tanak be. Erre Funták védő előterjeszti a kérvény alakszerűségére vonatkozó kifogásait. Megjegyzi, hogy a kérvényt aláírt 18 választó közül egyiknek sincs vá­lasztói jogosultsága igazolva, a­mint ezt a házszaba­­bályok megkívánják. Az erre vonatkozó bizonylatot a központi választmány jegyzője állította ki, a ki erre nincs feljogosítva. Ez okirat csak magánbizonyitványnak tekint­hető s mint ilyen itt figyelembe nem jöhet. A bizo­nyítvány az alispán pecsétjével van ellátva, a mi szin­tén jogtalan. Az aláírások hiányosak, némely név ro­mán nyelven íratott s igy az illetők nem tudnak ma­gyarul; az pedig nem emlittetik, vájjon megmagyaráz­­tatott-e az illetőknek a kérvény tartalma. P­o­­­ó­n­y­i válasza után a bizottság visszavonul, s hosszas tanácskozás után elnök kihirdeti az ítéle­tet, mely szerint a kérvény alakszerűség szempontjából visszautasíttatik és Tisza László igazolt képviselőnek mon­da­t­i­k ki. Az indokok kiemelik, hogy a személyazo­nosság nincs megállapítva és a kérvényezők választói jogosultságára vonatkozólag becsatolt igazolvány nem tekinthető teljes hitelű okiratnak. Az ítélet felolvasása után az ülés véget ért. A képviselőház VI. bíráló bizottsága ma este 6 órakor Probstner Artur elnöklete alatt ülést tartott,melyen tárgyalás alá vette a K­á­r­o­l­y­i Sándor gr. tasnádi választása ellen beadott kérvényt. Jelen voltak : Bálintitz József b., Dárday Sán­dor, Demkó Pál, Horánszky Nándor, Probstner Ar­tur és Sárközy Aurél, továbbá Komjáthy Béla mint a kérvényezők képviselője. Dárday Sándor előadó olvassa a kérvényt, mely 8 pontban sorolja fel azon visszaéléseket, melyek miatt a választást megsemmisíteni kéri. A vádak kö­zül felemlítjük a következőket: A választási elnök egyik küldöttségnél nem rendelt el pótszavazást. A választási elnök a szavazást 20/a órára és pedig 8/44 től 8/47-ig felfüggesztette és zárórát nem tűzött ki. A szavazás berekesztetvén, sokan elüttettek a szavazás­tól. A katonaságnak igénybe vett közbelépése szintén többeket gátolt meg a szavazásban. Előadó olvassa továbbá a becsatolt melléklete­ket, valamint a kérvény minden egyes pontja után a védői nyilatkozatnak megfelelő pontjait, me­lyek minden egyes vádra c­áfolatot tartalmaznak. A kérvény és a nyilatkozat felolvasása után Komjáthy Béla,a kérvényezők képviselője előter­jeszti vádbeszédét. Szónoki hévvel adja elő azon indo­kokat, melyek miatt a választás megsemmisítését kívánja.Kifejti, hogy a felolvasott kérvényből kitűnik, hogy a választási jegyzőkönyv nem felel meg a való­ságnak és az több hamis adatot tartalmaz. A jegyző­könyvben nem létezik említés arról, hogy katonaság megtámadta a népet, holott ez konstatálva van. A vá­lasztási elnök visszaélt a katonaság fölött rendelkező hatalmával. A választási elnök a sorrendet nem hir­dette ki, a szavazást 20/a órára felfüggesztette. Komjáthy beszéde után a bizottság zárt üléssé alakult. Csaknem egy órai beható tanácskozás után elnök kihirdeti a végzést, mely szerint a bíráló bizottság a választás ügyében szótöbbséggel vizsgálat megtartását rendelte el és annak foganatosítása vé­gett Demkó Pál bizottsági tagot küldte ki. A vizs­gálat azon kérdés kiderítésére fog szorítkozni, várjon a választási elnök felfüggesztette-e a szavazást délután 3/44-től­­­x/47-ig és hogy nem tűzött-e ki zárórát? A VII bíráló bizottság október 23. napján, dél­után 5 órakor a képviselőházban a VII. oszt. terem­ben ülést tart. Tárgy a Storacskovics Sándor verseczi képviselő választása elleni kérvény érdemleges tár­gyalása. A református egyhap és a főrendiházi tagság. — FEJES ISTVÁN-tól. — (IV.) Az előadottakból láthatja az olvasó a kérdésnek horderejét; láthatja, hogy mily alapon le­hetne a főrendiházi tagságot önkormányzatunkkal összeegyeztetnünk; láthatja tehát azt is, hogy azt más alapon nem fogadhatjuk el, legalább az én egyház­­jogi felfogásom és protestáns meggyőződésem sze­rint, nem. Miről szól a hír ugyanis eddig ? Arról, hogy egy ref. püspök és két főgondnok foglalna helyet a főrendiházban egyházunk képviseletében, a püspök körülbelül személyéhez kötött állami dotáczió mellett. Erre nézve bátor vagyok kijelenteni, hogy a viszonosságnak ez a morzsája ref. egyházunkra nézve éppen nem emelő, maga pedig az elv, a melyből ada­tik, önkormányzatunkkal össze nem egyeztethető. »Ha a r. kath. püspökök a főrendi­házban ülnek, — hát üljön a mieink közül is — egy,« nem tudom, hogy tetszik ez a feltétel másoknak, de én részemről nem tudok vele megbarátkozni. Úgy tetszik, hogy kisebb vagyok, mig püspököm esetleg ott lesz, mint mig itthon volt, úgy tetszik, hogy mig a teljes kizárást nem szégyenlettem de már ezt restellem, hogy egyet kiválasztanának. Hát az a legkülönb ember ? mikor mindegyik a vá­lasztás bizalmi alapján áll? Vagy az a leghűbb a trónhoz, a hazához ? mikor mindegyik az, válogatás nélkül ? Nem irigylem annak az egy kiválasztottnak helyzetét semmiképen, mert akármi kvalifikálja is őt a többiek fölött, ahhoz a minősítéshez a közvélemény mindig gyanút fog kötni, s ez a gyanú az egyházi nyilvános életet megmérgezi. Az lett mondva, hogy a főrendiházi tagsághoz más tulajdonok kellenek, mint a püspökséghez; talán éppen kormánypárti erősebb meggyőződés, talán a körülményekhez kissé hajléko­nyabb kharakter, mely alárendeli magát a hatalom ki­­vonatainak és az összeütközések elől óvatosan kitér. Egyszóval, az az egy püspök, bizony, kínos helyzetbe jut, de a többi is miatta. Az emberi nemes és gyarló ösztönök versenyre lesznek kibíva. Egyik úgy nézheti ama helyet, mint a­melynek magasan egyházának használhat; másik talán földi érdekeire gondol és cselekvéseikben egymásra hezitálnak, melynek követ­kezése legjobb esetben is püspökeink között a biza­lom meglazulására s az egyházkerületek közt éles differencziákra vezethet. A mi a mi egyházunkat emelheti és nagyobbá teheti, az az egyesítő erő; az az erő pedig, mely egy püspöknek kiválasztásában rejlik, szétválaszt és megbont. De hát önkormányzati elveinkkel is hogyan le­hetne ilyesmit megegyeztetni ? Egy az állami kor­mány által kiszemelt püspököt, vagy hozzá két fő­gondnokot ki tekinthetne egyházunk képviselőinek ? Eddig úgy állt a dolog, hogy midőn nehéz időkben egy-két ily kiváló állású férfiainkat egyszer-máskor felhívták, ők mindig annak adtak kifejezést, hogy leg­feljebb csak a maguk személyében, de nem hivatalos állásukban szólhatnak, mert az egyháztól képviseleti megbízást nem nyertek; azt hiszem tehát, hogy ez az elv még most is érvényben marad és ezzel szemben az egyház felhatalmazása nélkül senki sem lenne jo­gosítva mást képviselni, mint a maga személyét, ha az állam azon hitben volna is, hogy az egy püspök és két főgondnok személyében egyházunk képviselői ül­nek a felsőházban, mi ezen hitet tudomásul véve, egy­szerűen rendelkezésére bocsátanók az államnak a maga kiválasztott egyéneit, de gondoskodnánk róla, hogy az így megüresü­lt püspöki és főgondnoki szé­keinket mások foglalják el, mert azon elvet, hogy polgári törvény őket a nekünk tartozó felelősségen kívül helyezhesse, önkormányzatunkba becsúszni nem engedhetnek. A dotáczió kérdéséről már feljebb szólottam, s arra nézve kimondtam azon nézetemet, hogyha egy püspök külön dotáltatnék az állam által, az a paten­­tális czímet fogná örökölni, erre pedig, nem hiszem, hogy akadjon jelenleg vállalkozó, tehát erről felesle­gesnek tartom a további beszélgetést. Ilyenformán néz ki a főrendiházi tagság az én szemüvegemen. De nim Mnnn«. .»»­.*»»« « Tudom, hogy vannak többen, a­kik összefüggés nélkül, általános egyházjogi viszonyainkra nem tekintve, né­zik csupán e kérdést és azt hiszik, hogy nyer egyhá­zunk legalább is erkölcsi előnyöket, ha bármely alak­ban is, ott lesz egy-két embere a főrendiházban; tu­dom, hogy vannak, a­kik föltétlen bizalommal ragasz­kodva a jelen kormányhoz, nem örömest okoznak an­nak kellemetlenségei, habár talán aggodalom merül is fel lelkükben a jövő miatt; tudom, hogy vannak, a­kik a világi elemre nézve, ösztönül tekintik az egyházi szolgálatok utján is elérhető világi méltóságot s ezt egyházunk érdekében állónak vallják; de hát mindez az opportunitásnak a ref. egyház eddigi álláspontjától oly távol eső foka, mely sikamlósságánál fogva vissza­vet minket, nem pedig előbbre visz; ad látszatot, hogy a valódiságtól elterelje szemeinket. Mi kell még több ? — azt fogják kérdezni tő­lünk, ha még ezen felül is valami kívánni va­lónk volna; s ha talán majd később, valamikor újabb politikai fordulatok folytán, nem mennének tetszésünkre a dolgok, s mi nyugtalanságot éreznénk, mosolyogva csillapíthatnák le háborgó érzéseinket: részetek volt benne! ott volt püspökötök, volenti non fit injuria! Párisi színházi levél. Pár­is, okt. 15. A Renaissance-színház négy felvonásos új víg­játékot hozott tegnap este színre nagy és igen díszes közönség jelenlétében. L’Amazone (az amazon) a czi­­me­s Pierre Decourcelle és F. Bloch a szerzői. Prévalon Suzanne kisasszonyt meg is illeti az »amazon« czím, a­mennyiben nagyon szeret lovagol­ni. Fiú módra neveltetve meggondolatlan apja és gyön­ge nagyanyja által, fiatal leányi álmait a család egyik régi barátjának, Claudin urnak unokaöcscsére, Clau­­din Marczelre irányozta. A lány apjának s nagy­anyjának beleegyezésével el is határozzák az if­jak, hogy összekelnek, midőn Claudia nagybátya, elég későn, váratlan leleplezést tesz. Marczel nem unokaöc­cse, hanem törvénytelen gyermeke, a­kit azonban nem ismerhet el, hogy miért nem, sejteni se lehet, mert az elismerés egyáltalán nem ütközik tör­vényes akadályba. Prévalon úr kijelenti, hogy ily kö­rülmények közt lehetetlen a házasság, Marciel szó nélkül távozik s Suzanne, sértve e távozás által, egy másik kérőnek nyújtja a kezét. Az első felvonás véget ér ezzel a hirtelen bele­egyezéssel, mely a »Vasgyáros« első felvonásának fő­jelenetét reprodukálja. Egyebekben mi hasonlat sincs a két darab között. Hat év telt el, Suzanne anyává lett, nem sze­reti többé a férjét, Marciel emléke megújul lelkében annál élénkebben, mert jelenléte is hozzájárul a fel­idézéséhez. A lefolyt hat év alatt katona volt Mar­czel, tiszti ranggal s a becsületrend keresztjével tért vissza Afrikából; nem szereti azonban többé Suzannet, hanem ennek cousineját, Clairet. Suzanne, ideges ingerültségében, elfogadja kü­lönböző gavallérok udvarlását. Marczel közbelép s tudtára adja, miként nem fogja engedni, hogy magát elveszítse. »Mily joggal?« kérdi a fiatal asszony. Marczel válaszolja, hogy mint leendő rokona, Claire jövendőbeli férje. Suzanne eddig még folyvást abban a hitben rin­gatta magát, hogy Marczel szereti. Kiábrándítva e nyi­latkozata által, beleegyezik abba, hogy egyik udvar­­lója, Sarlonnes, megszöktesse. Fresnes becsületének szerencséjére akadályt gördít Marciel a terv elé: Su­zanne gyermekét kiteszik az útra, a­melyen el kell mennie az anyának. Karjaiba veszi, könyeivel áztat­ja, meg van mentve. Az anya bukásának ilyetén megakadályozása a gyermek által nem új dolog a színpadon. El is tekintve a Bagdadi herczegnőtől, ez a megoldása Gondinet »Grands Enfants«-jainak, s ez a tárgya egy híres olasz vígjátéknak, az »A tempo«-nak is. Az »Amazone«-nak vannak érdekes jelenetei, dialógjai szellemesek, nyelvezete szabatos, de a kon­­czepcziója annál fogyatékosabb. A néző, látva, hogy Marciel most már az ártatlan Clairebe szerelmes, és nem Suzanneba, nem érdeklődik többé a bonyodalom iránt, a­melyből minden szenvedély hiányzik. A kitűnő játéknak lehet első­sorban tulajdoní­tani, hogy a közönség e szerkezeti hiba daczára igen kedvezően fogadta a Renaissance újdonságát.

Next