Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-18 / 288. szám
288. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884 Szombat, október 18. évi folyam. Előfizetési feltételek * Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 8 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai bünkfüdéssért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadás Hivatalába Budapest, Ferenciek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 17. Az eskü szentségével fogadják a képviselők, hogy a bíráló bizottságokban igaz bírák lesznek társaik felett, azaz a törvény szerint fogják megítélni, ha érvényes-e valamely választás vagy sem? Az eskü több a becsületszónál is. Nem kevesebb semmi esetre. S ezen eskü nyilvános fogadalomban történik. A választási viszszaélések megítélése tehát Isten és ember előtt becsületbeli kötelessége azoknak, kik benne bírák. Nem beszélünk múltakról, volt országgyűlések laza felfogásáról, szólunk a jelen bíráló bizottságokról. Egy halvány reménysugár esik lelkünkbe: talán lesznek e bizottságok között olyanok, melyek bírái igazságosan ítélnek. Tehetik, ha akarják, kötelességük megtenni. S talán a kormány is, melynek beleszólása ugyan nincs, de melynek befolyása e bizottságokra nagyon érezhető, a saját érdekében is fontosabbnak látja, hogy a bíráló bizottságok iránti hit és a parlamenti bíráskodás iránti bizalom utolsó szikrája ki ne veszszen Magyarországon, mint hogy pár pénzen vásárolt s törvénytelenül szerzett mandátum jogtalanul , jogérvényesnek nyilváníttassék. Mert ha ismét az történnék, hogy minden törvénysértés a törvényhozás által szankcionáltatik, akkor minek a törvény és mire való a bíróság? Az eskü pedig nem kötelező gyermekjáték. Az országban úgy is nagyon el van terjedve azon felfogás, hogy választásoknál mindent szabad tenni. Mint a honni főispán mondá, hogy ő »a választást háborúnak tekinti, a midőn az orvtámadás is meg van engedve.« Tehát a legszebb polgári jog gyakorlata polgárháborúra vezetne, s az alkotmányos szabadság nem egyéb, mint a törvénytelenség szabadalma. Sajnos, hogy ez így van és nem csak Hontban, s hogyha a képviselőház bíráló bizottságai nem fogják fel nemes hivatásukat komolyan és nem gyakorolnak bírói szigort, jövőre még gonoszabb állapotok fejlődnek ki , a hit és bizalom a népben, hogy van reparáczió a törvénysértés és visszaélések ellen, végkép kiveszni fog. Ezt vegyék fontolóra kormány és bírák. De azt se feledjék meggondolni, hogy ha a kevés esetben, melyet a kérvényező polgárok bepanaszoltak, a bíróság párt- és személyes tekinteteket mellőzve, törvény és igazság szerint jár el s mond ítéletet : ezen néhány megsemmisített mandátum példája hatni fog országszerte arra, hogy jelöltek és kortesek jövőre tartózkodjanak a választások tisztaságát kereső törvényt láb alá tiprani. Exempla statuere, erre van szükség mi nálunk, hogy az elfajult választások ismét visszanyerjék igaz politikai jelentőségüket. És kinek szükségesebb a parliamenti bíráskodás komolysága és szigora inkább, mint magának a parliamentnek ? Az ő zártkörű társaságának erkölcsi alapját támadják meg az oly választások, melyek erkölcstelensége nyilvánvaló és bebizonyított. Maga öli ki a nép kebléből a bizalmat és ragaszkodást, ha minden viszszaélést jóváhagy. Azután magának tulajdonítja, ha a nép elvadul s az alkotmányra nem ad semmit. Tudjuk mi jól, hogy a választások ilyetén elbírálásának módja rossz és csak arra való, hogy a kormányzó többség hatalmát biztosítsa és gyarapítsa. Azért is hagyatott meg s nem fogadtatott el, hogy a Kúria ítéljen a választások érvénye felett. A kormány és többsége maga akar bírája lenni saját embereinek, de sőt az ellenzéknek is. Pártos birák igaz birák nem voltak soha. Hanem, sunt certi denique fines. A szerecsent fehérre mosni, a napot az égről letagadni nem lehet, s ha valakire be van bizonyítva, hogy ezüstkanalat lopott, azt nem lehet becsületes embernek deklarálni. Így a választási törvény nyílt megsértőit, ha a tényállás és személyazonosság be van bizonyítva, nem lehet felmenteni, s a jogtalanul szerzett mandátumra nem szabad ráfogni, hogy az jogos és érvényes. S e tekintetben a kormánypárti bírónak nincs más kötelessége, mint az ellenzéki bírónak, mert nem más a kormánypárti, mint az ellenzéki választási törvény. Ez pedig azért hozatott, hogy megtartassák, s a bíróság annak őre. Úgy veszszük észre, hogy némely bíráló bizottság ezúttal lelkiismeretesebben teljesíti feladatát, mint történt a múlt országgyűlésen. De most is erős a bajlam túlesni a kérvényeken és minden választást, ha csak lehet, verifikálni. Kik így gondolkoznak — akár pártszempont, akár politika vezesse őket — helytelenül tesznek, mert ellenkezőjét teszik annak, amire kiküldve lőnek és fogadalmat tettek. Kivált gyakran előfordult máris az eset, hogy a bíráló bizottság a kérvény alakiságába belekötött s ezen ok, vagyis inkább ürügy alatt a panasztó állampolgárokat elutasítá. Ezzel azokon súlyos jogsérelmet követett el maga. Annyival inkább helytelen pedig ezen eljárás, mert a választások ellen beadott kérvények külalakja és felszerelése iránt általánosan ismert és elismert szabály vagy minta nem 1417... Ama kérvényeket ügyvédek nagy gonddal fogalmazták, kik a törvényt is megnézték s most ime egyszerűen visszavetik nekik a folyamodásukat, ilyen vagy amolyan kifogást tévén annak formája iránt. Hát tessék a tisztelt háznak egy részletes utasítást vagy mintát kiadni arra nézve, hogyan kívánja a kérvényeket szerkesztetni, azután megkövetelheti, hogy ilyen egyforma alakban adassanak be a választási kérvények és azokhoz mellékelt bizonyítékok, addig azonban a vizsgálat elől kitérni ily alaki kifogások czímén nem illik. Az érdemleges vizsgálat a legkevesebb, mit a jogaikban magukat sértve látó polgárok megkövetelhetnek. Hiszen e vizsgálat is kormánypárti megbízott által teljesíttetik s a panaszlók költségére. Onnét az igazságos ítéletig még messze van. Idáig még csak két választásra nézve rendeltetett el az érdemleges vizsgálat is. Oly lassú és kétes ezen igazságszolgáltatás. Azt hiszszük, Tiszának érdekében áll szabad folyást engedni a bíráló bizottságok működésének, nehogy azon színben tűnjék fel, mintha neki volna a szabálytalan választásoknál eltitkolni valója. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Október 18. — »Starvation Cove.« (A halál öble.) B é CS, okt. 16. »Hóval és jéggel fujtá őket az úr czéljuknál.« E jelentőséges s mélyen megindító szavakat olvashatjuk Franklin (sarkutazó) szobrán a westminsteri apátságban. Az emberi szellem hatalmas harcza volt az a természet ellen, melyet Franklin a tudomány érdekében vívott, s daczára gyászos kimenetelének, dicsőséggel teli. — E harczot megörökíteni egyes főbb mozzanatai feltüntetése által volt czélja Payer Gyulának, a sarkutazóból vált festőnek. Nagyobb képczikluson dolgozik, melynek befejezését képezi a »Starvation Cove«, melyet a bécsi műcsarnoknak küldött be. A cziklus többi tárgyai: »Franklin halála« »a hajók elhagyása és istentisztelet a visszavonulás alatt.« — Payer, az osztrák-magyar sarkexpediczió egykori vezetője, négy évet töltött ugyanazon vidéken, ahol Franklin járt, szenvedte mindazon fáradalmakat, mint elődje, s leszámítva a szomorú véget, egy sorson volt vele. Nem csodálhatjuk tehát, ha Payer, a festő, előszeretettel választá tárgyául az észak borzadályainak hű visszatükrözését s emléket szándékozik emelni tragikus véget ért kortársainak. — A festmény tárgyának kellő megértését megkönnyíti a Franklin-expediczió viszontagságainak ismerete. — 1845-ben indult John Franklin negyedik és utolsó útjára, hogy az északnyugati utat feltalálja. — Keveset tudunk magáról az útról; azon feljegyzésekre vagyunk utalva, melyeket Mac Clintock kapitány talált a Victory-fokon 16 évvel az expedíczió elindulta után. A megtalált iratból kiviláglott, hogy Franklin kitűzött czélját elérte, de társaival áldozatul esett az éhségnek és hidegnek. A parancsnok és 21 embere az utazás második évében haltak meg a jég által eltorlaszolt hajón. A 105 megmaradt egyén elhagyta a harmadik évben a hajót Crozier kapitány vezérlete alatt, de ők sem bírták már elérni az eszkimók tanyáit, hova eljutni törekedtek ; egyes csoportokban maradtak el egymástól. 27 expedíczió indult az eltűntek keresésére három évtized alatt. Meg is találták azon egyes csoportokat ; persze, hogy segélyt már nem nyújthattak s csak a szerencsétlenek eltemetése képezhető feladatukat. 1700 tengerész és 22 hajó fáradott a bátor emberek felkeresésén, ami Amerikának és Angolországnak kerek 13 millió írtjába került. Három helyet említenek, melyeken a visszavonuló hajószemélyzet sírját lelé, az Erebus-öblöt, hol csontvázakkal teli csónakot találtak; a Terroröblöt 40 csontvázzal és a halál öblét, mely a nagy Hal folyó torkolatánál fekszik s nevét az utolsó expediczió vezetőjétől, Schwatka-tól kapta, ki a czéljukhoz legközelebb jutottakat itt fellelte és földi maradványaikat eltemető. Már csak egy keskeny földnyelv választa el a menekülőket az eszkimóktól, és épp ennek tőszomszédságában kellett, végellankadás következtében, meghalniuk. Egész idáig vonszolták kimondhatlan erőfeszítéssel nehéz csónakukat és szemtül-szembe az óhajtott czéllal, a felszabadulás, a megmentés közel révén hagyta el a tudomány e mártírjait az erő. Tragikus sors bizonyára. Az ideális czél, melyért küzdöttek, a jeges vidékek borzalmaikkal s titkaikkal, és a fátyol, mely a történtek nagy részét fedi, még megrázóbbá teszi az esetet. Ezt adja vissza Payer a »halál öblében« czímű képében, melyhez a festő nagy és beható tanulmányok után fogott. Mikor a szerencsétleneket megtalálták, az egyik csontváz mellett imakönyv (Christian melodies) és óra feküdt. Az itt lett jegyzőkönyveknek és leveleknek tartalmát nagy fáradozás daczára sem lehetett kibetűzni. A csónakban fekvők egyike hóvakságban halt meg. Két fegyver volt a csónakhoz támasztva ; mindkettő meg volt töltve s egy-egy sárkány felhúzva. A csónakban még lőszer, tea, dohány és csokoládé is volt. A ruhák rongált állapota arra engedett következtetni, hogy medvék vagy farkasok tépdesték meg azokat és a holtakat. Payer képét szemlélvén, mintegy beleéljük magunkat Franklin utolsó társai kínszenvedéseibe. Az egész kép megkapó közvetlenséggel van festve. Borzadályos magány köröskörül, hó és jég, amerre csak a szem lát; itt-ott láthatni csak a tengert ; a hátteret a »King William« föld képezi. Az egészet sajátszerű holdfény világítja meg, melyet mi nem ismerünk; meg kell bíznunk e tekintetben is a festő rendkívüli igazságérzetében a természet tüneményeinek feltüntetésénél. E magány közepette fekszik, félig hóval fedve, a csónak, melyben még csak egy élőlényt látunk, Crozier kapitányt, kiről azt állítják, hogy megszabadult és évek hosszú során át élt az eszkimóknál. Ez nincs bebizonyítva, mert a később kiküldött expedicziók, melyeknek egyedül czélja volt őt felkeresni, eredmény nélkül tértek vissza. Payer középúton indul, s hogy egy feltevés ellen se vétsen, itt még élőnek mutatja be Crozier-t, ki a csónak legkimagaslóbb csúcsán állva görcsösen kapaszkodik a csónakhoz s fegyverét lövésre készen tartja, mert éppen egy óriási jegesmedve iparkodik a csónak felé, egy másik pedig jéghegyről néz le, hogy a holtakat megtámadja, kik össze-vissza egy csoportban hevernek egymás fölött, némelyik borzadályt gerjesztő arczkifejezéssel. De Yoeuxnek felfelé irányuló, görcsösen összehúzott kezei a szenvedések egész özönét fejezik ki. Payer képe mély benyomást tesz a szemlélőre, és bizonyára nem gyenge idegzetűek számára készült. Ha ezen minden, még a legutolsó ruhadarab, a legcsekélyebb részlet is. A csónakban fekvők fejei fényképek után készültek, melyeket Franklin unokahuga, Crozier kapitány menyasszonya bocsátott a festő rendelkezésére. A tájék Schwatka útbaigazítása szerint van festve, a csónak és a többi részlet azon relikviák után, melyek Londonban az »United Service Institution«-ban őriztetnek. Az egyhangú színezés daczára — a tájék fehér, az állatok hamuszürkék — mégis igen erős a hatás és az összhang kitűnő. Leginkább lehet e kép szépségeit — ha e szót itt, a halál országában használni lehet — megítélni, ha meglehetős távolban állunk tőle, akkor az alakok a kép közepén mintegy kilépnek a keretből és pillantásunk a tenger és a láthatár mélyébe hatol. Közelebbről nézve mint legszembeötlőbb hibát a rossz anatómiai felfogást említhetjük. A lábak s kezek el vannak hibázva nagy mértékben. Még ha számba veszszük az érthető összezsugorodást, csak gyermekkezeket látunk és nem, bár elsenyvedt, férfikezeket, és még egy hiányzik Payerből — a költőiség. Payer ez első képe mindamellett egy szellemes festő komoly munkája, mely után nagy érdeklődéssel nézhetünk többi művei elé. Bizonyára nem lesz érdektelen rövid visszapillantást vetni a sarkutazó festészeti életpályájára. Éppen 10 éve most annak, hogy Bécs városa s vele együtt a műveit világ lelkesedéssel köszönte a szerencsésen visszaérkezett sarkutazókat Payer és Weyprecht vezetése alatt. Weyprecht élményeit s tapasztalatait papírra veté s átadta a nyilvánosságnak. Föltett szándéka volt az egyszer megkezdett után tovább haladni s a tudomány szolgálatának szentelni életét. Nagyratörő tervei voltak, de sajnos, korai halála megakadályozta ezek kivitelét. Payer, a másik vezető, sebtiben kiadott egy könyvet s azután egyszerre eltűnt. Csak most tudjuk meg, mi lett az egykori sarkutazóból. Festő akart lenni és az is lett. Ismerték már előbb is mint ügyes rajzolót, de hiányzott mindeddig a festék. Midőn a »Tegethoffal« annak idején a távol útra indult, beható tanulmány tárgyává tette a sarkvidéket s iparkodott eltalálni azon festékkeveréket, mely e vidék természeti tüneményeinek megfelel. Midőn útjáról visszatért, azt lehetett hinni, hogy tájképek festésével fog foglalkozni. De tovább ment, elsajátította az alakok festését is. A tájfestést Zimmermann Albertnál tanulta Salzburgban, a testeket Wagnernál Münchenben. Innen azután elment Párisba, hol további kiképzését nyerte; ott tanult meg derekasan festeni, mit addig nem tudott. A perspektívával nincs ugyan még egészen tisztában, de hiszszük, hogy későbbi művein ez is javulni fog , különben zavarólag első képén sem hat. A »halál ölele« itt Bécsben igen nagy érdeklődéssel találkozott, egyrészt a festő személye okozta azt s másrészt azon elitélő s rosszakaratú ismertetések, melyek a kép elkészülése után több külföldi lapban megjelentek Párisból. S. G. Budapest, okt. 17. A Jozefinum ügyében a Nemzet mai száma a következőket írja: Körülbelül ténynek tekinthető, hogy a sajtóban sokat emlegetett ama terv, mely szerint a hadsereg orvosi létszámában mutatkozó hiány megszüntetése és a katonai orvosok szakszerűbb kiképezése érdekében a régi Jozefinum — vagyis egy külön katonaorvosi akadémia — állíttassék vissza, ez évben a delegácziók elé kerülni nem fog. Egyáltalán, ha már arról van szó, hogy a mi költségünkön az orvosképzés czéljait mozdítsuk elő, nem lehet kizárólag csak a katonai egészségügyi szolgálat érdekeit tartani szem előtt, akkor már azt, amit alkotunk, kombinálni kell az orvosképzés egyetemes czéljaival, tehát a polgáriakkal is, és igyekeznünk kell azoknak a bajoknak orvoslását is legalább részben előmozdítani, amelyek már rég hozták a harmadik egyetem eszméjét szőnyegre. Ez a baj pedig nemcsak a budapesti egyetem túltömöttségben s az egyetemes felsőbb oktatás tűzhelyeinek csekély számában fekszik, de rejlik — különösen az orvosképzésre nézve — még abban is, hogy az orvosi pályára készülő ifjaink túlságos számmal keresik fel az ausztriai egyetemeket , tehát mindenesetre még nagyobb kontigensük vonalnék el a hazai oktatástól, ha a Jozefinum is visszaállíttatnék. A képviselőház il. bíráló bizottsága ma délután 3 órakor Gromon Dezső elnöklete alatt tartott ülésében alaki vizsgálat alá vette Tisza László bogsáni választása ellen Bredicseanu Koriolán választói részéről beadott kérvényt. Az ülésen jelen voltak: Balogh Géza, Gaál Jenő (felvinczi), Gromon Dezső, Győrffy Gyula, Körösy Sándor és Literáty Ödön biz. tagok ; Polónyi Géza budapesti és Kezeni Fábius lugosi ügyvéd, mint a kérvényezők képviselői és Funták Sándor, a megtámadott választás védője. Elnök az ülést megnyitván, Gaál Jenő előadó olvassa a kérvényt, mely felemlíti, hogy a hatóságok a megfélemlítés és presszió minden eszközével Tisza László megválasztatása mellett működtek. Több szavazat visszautasíttatott. A szavazási lajstromba oly egyének nevei vétettek fel, at kik törnat. A kérvényt 18 választó írta alá. A kérvény és a becsatolt bizonyító iratok felolvasása után Rezeii és Poónyi még némi pótbizonyítékokat nyújtanak be. Erre Funták védő előterjeszti a kérvény alakszerűségére vonatkozó kifogásait. Megjegyzi, hogy a kérvényt aláírt 18 választó közül egyiknek sincs választói jogosultsága igazolva, amint ezt a házszababályok megkívánják. Az erre vonatkozó bizonylatot a központi választmány jegyzője állította ki, a ki erre nincs feljogosítva. Ez okirat csak magánbizonyitványnak tekinthető s mint ilyen itt figyelembe nem jöhet. A bizonyítvány az alispán pecsétjével van ellátva, a mi szintén jogtalan. Az aláírások hiányosak, némely név román nyelven íratott s igy az illetők nem tudnak magyarul; az pedig nem emlittetik, vájjon megmagyaráztatott-e az illetőknek a kérvény tartalma. Poónyi válasza után a bizottság visszavonul, s hosszas tanácskozás után elnök kihirdeti az ítéletet, mely szerint a kérvény alakszerűség szempontjából visszautasíttatik és Tisza László igazolt képviselőnek mondatik ki. Az indokok kiemelik, hogy a személyazonosság nincs megállapítva és a kérvényezők választói jogosultságára vonatkozólag becsatolt igazolvány nem tekinthető teljes hitelű okiratnak. Az ítélet felolvasása után az ülés véget ért. A képviselőház VI. bíráló bizottsága ma este 6 órakor Probstner Artur elnöklete alatt ülést tartott,melyen tárgyalás alá vette a Károlyi Sándor gr. tasnádi választása ellen beadott kérvényt. Jelen voltak : Bálintitz József b., Dárday Sándor, Demkó Pál, Horánszky Nándor, Probstner Artur és Sárközy Aurél, továbbá Komjáthy Béla mint a kérvényezők képviselője. Dárday Sándor előadó olvassa a kérvényt, mely 8 pontban sorolja fel azon visszaéléseket, melyek miatt a választást megsemmisíteni kéri. A vádak közül felemlítjük a következőket: A választási elnök egyik küldöttségnél nem rendelt el pótszavazást. A választási elnök a szavazást 20/a órára és pedig 8/44 től 8/47-ig felfüggesztette és zárórát nem tűzött ki. A szavazás berekesztetvén, sokan elüttettek a szavazástól. A katonaságnak igénybe vett közbelépése szintén többeket gátolt meg a szavazásban. Előadó olvassa továbbá a becsatolt mellékleteket, valamint a kérvény minden egyes pontja után a védői nyilatkozatnak megfelelő pontjait, melyek minden egyes vádra cáfolatot tartalmaznak. A kérvény és a nyilatkozat felolvasása után Komjáthy Béla,a kérvényezők képviselője előterjeszti vádbeszédét. Szónoki hévvel adja elő azon indokokat, melyek miatt a választás megsemmisítését kívánja.Kifejti, hogy a felolvasott kérvényből kitűnik, hogy a választási jegyzőkönyv nem felel meg a valóságnak és az több hamis adatot tartalmaz. A jegyzőkönyvben nem létezik említés arról, hogy katonaság megtámadta a népet, holott ez konstatálva van. A választási elnök visszaélt a katonaság fölött rendelkező hatalmával. A választási elnök a sorrendet nem hirdette ki, a szavazást 20/a órára felfüggesztette. Komjáthy beszéde után a bizottság zárt üléssé alakult. Csaknem egy órai beható tanácskozás után elnök kihirdeti a végzést, mely szerint a bíráló bizottság a választás ügyében szótöbbséggel vizsgálat megtartását rendelte el és annak foganatosítása végett Demkó Pál bizottsági tagot küldte ki. A vizsgálat azon kérdés kiderítésére fog szorítkozni, várjon a választási elnök felfüggesztette-e a szavazást délután 3/44-tőlx/47-ig és hogy nem tűzött-e ki zárórát? A VII bíráló bizottság október 23. napján, délután 5 órakor a képviselőházban a VII. oszt. teremben ülést tart. Tárgy a Storacskovics Sándor verseczi képviselő választása elleni kérvény érdemleges tárgyalása. A református egyhap és a főrendiházi tagság. — FEJES ISTVÁN-tól. — (IV.) Az előadottakból láthatja az olvasó a kérdésnek horderejét; láthatja, hogy mily alapon lehetne a főrendiházi tagságot önkormányzatunkkal összeegyeztetnünk; láthatja tehát azt is, hogy azt más alapon nem fogadhatjuk el, legalább az én egyházjogi felfogásom és protestáns meggyőződésem szerint, nem. Miről szól a hír ugyanis eddig ? Arról, hogy egy ref. püspök és két főgondnok foglalna helyet a főrendiházban egyházunk képviseletében, a püspök körülbelül személyéhez kötött állami dotáczió mellett. Erre nézve bátor vagyok kijelenteni, hogy a viszonosságnak ez a morzsája ref. egyházunkra nézve éppen nem emelő, maga pedig az elv, a melyből adatik, önkormányzatunkkal össze nem egyeztethető. »Ha a r. kath. püspökök a főrendiházban ülnek, — hát üljön a mieink közül is — egy,« nem tudom, hogy tetszik ez a feltétel másoknak, de én részemről nem tudok vele megbarátkozni. Úgy tetszik, hogy kisebb vagyok, mig püspököm esetleg ott lesz, mint mig itthon volt, úgy tetszik, hogy mig a teljes kizárást nem szégyenlettem de már ezt restellem, hogy egyet kiválasztanának. Hát az a legkülönb ember ? mikor mindegyik a választás bizalmi alapján áll? Vagy az a leghűbb a trónhoz, a hazához ? mikor mindegyik az, válogatás nélkül ? Nem irigylem annak az egy kiválasztottnak helyzetét semmiképen, mert akármi kvalifikálja is őt a többiek fölött, ahhoz a minősítéshez a közvélemény mindig gyanút fog kötni, s ez a gyanú az egyházi nyilvános életet megmérgezi. Az lett mondva, hogy a főrendiházi tagsághoz más tulajdonok kellenek, mint a püspökséghez; talán éppen kormánypárti erősebb meggyőződés, talán a körülményekhez kissé hajlékonyabb kharakter, mely alárendeli magát a hatalom kivonatainak és az összeütközések elől óvatosan kitér. Egyszóval, az az egy püspök, bizony, kínos helyzetbe jut, de a többi is miatta. Az emberi nemes és gyarló ösztönök versenyre lesznek kibíva. Egyik úgy nézheti ama helyet, mint amelynek magasan egyházának használhat; másik talán földi érdekeire gondol és cselekvéseikben egymásra hezitálnak, melynek következése legjobb esetben is püspökeink között a bizalom meglazulására s az egyházkerületek közt éles differencziákra vezethet. A mi a mi egyházunkat emelheti és nagyobbá teheti, az az egyesítő erő; az az erő pedig, mely egy püspöknek kiválasztásában rejlik, szétválaszt és megbont. De hát önkormányzati elveinkkel is hogyan lehetne ilyesmit megegyeztetni ? Egy az állami kormány által kiszemelt püspököt, vagy hozzá két főgondnokot ki tekinthetne egyházunk képviselőinek ? Eddig úgy állt a dolog, hogy midőn nehéz időkben egy-két ily kiváló állású férfiainkat egyszer-máskor felhívták, ők mindig annak adtak kifejezést, hogy legfeljebb csak a maguk személyében, de nem hivatalos állásukban szólhatnak, mert az egyháztól képviseleti megbízást nem nyertek; azt hiszem tehát, hogy ez az elv még most is érvényben marad és ezzel szemben az egyház felhatalmazása nélkül senki sem lenne jogosítva mást képviselni, mint a maga személyét, ha az állam azon hitben volna is, hogy az egy püspök és két főgondnok személyében egyházunk képviselői ülnek a felsőházban, mi ezen hitet tudomásul véve, egyszerűen rendelkezésére bocsátanók az államnak a maga kiválasztott egyéneit, de gondoskodnánk róla, hogy az így megüresült püspöki és főgondnoki székeinket mások foglalják el, mert azon elvet, hogy polgári törvény őket a nekünk tartozó felelősségen kívül helyezhesse, önkormányzatunkba becsúszni nem engedhetnek. A dotáczió kérdéséről már feljebb szólottam, s arra nézve kimondtam azon nézetemet, hogyha egy püspök külön dotáltatnék az állam által, az a patentális czímet fogná örökölni, erre pedig, nem hiszem, hogy akadjon jelenleg vállalkozó, tehát erről feleslegesnek tartom a további beszélgetést. Ilyenformán néz ki a főrendiházi tagság az én szemüvegemen. De nim Mnnn«. .»».*»»« « Tudom, hogy vannak többen, akik összefüggés nélkül, általános egyházjogi viszonyainkra nem tekintve, nézik csupán e kérdést és azt hiszik, hogy nyer egyházunk legalább is erkölcsi előnyöket, ha bármely alakban is, ott lesz egy-két embere a főrendiházban; tudom, hogy vannak, akik föltétlen bizalommal ragaszkodva a jelen kormányhoz, nem örömest okoznak annak kellemetlenségei, habár talán aggodalom merül is fel lelkükben a jövő miatt; tudom, hogy vannak, akik a világi elemre nézve, ösztönül tekintik az egyházi szolgálatok utján is elérhető világi méltóságot s ezt egyházunk érdekében állónak vallják; de hát mindez az opportunitásnak a ref. egyház eddigi álláspontjától oly távol eső foka, mely sikamlósságánál fogva visszavet minket, nem pedig előbbre visz; ad látszatot, hogy a valódiságtól elterelje szemeinket. Mi kell még több ? — azt fogják kérdezni tőlünk, ha még ezen felül is valami kívánni valónk volna; s ha talán majd később, valamikor újabb politikai fordulatok folytán, nem mennének tetszésünkre a dolgok, s mi nyugtalanságot éreznénk, mosolyogva csillapíthatnák le háborgó érzéseinket: részetek volt benne! ott volt püspökötök, volenti non fit injuria! Párisi színházi levél. Páris, okt. 15. A Renaissance-színház négy felvonásos új vígjátékot hozott tegnap este színre nagy és igen díszes közönség jelenlétében. L’Amazone (az amazon) a czimes Pierre Decourcelle és F. Bloch a szerzői. Prévalon Suzanne kisasszonyt meg is illeti az »amazon« czím, amennyiben nagyon szeret lovagolni. Fiú módra neveltetve meggondolatlan apja és gyönge nagyanyja által, fiatal leányi álmait a család egyik régi barátjának, Claudin urnak unokaöcscsére, Claudin Marczelre irányozta. A lány apjának s nagyanyjának beleegyezésével el is határozzák az ifjak, hogy összekelnek, midőn Claudia nagybátya, elég későn, váratlan leleplezést tesz. Marczel nem unokaöccse, hanem törvénytelen gyermeke, akit azonban nem ismerhet el, hogy miért nem, sejteni se lehet, mert az elismerés egyáltalán nem ütközik törvényes akadályba. Prévalon úr kijelenti, hogy ily körülmények közt lehetetlen a házasság, Marciel szó nélkül távozik s Suzanne, sértve e távozás által, egy másik kérőnek nyújtja a kezét. Az első felvonás véget ér ezzel a hirtelen beleegyezéssel, mely a »Vasgyáros« első felvonásának főjelenetét reprodukálja. Egyebekben mi hasonlat sincs a két darab között. Hat év telt el, Suzanne anyává lett, nem szereti többé a férjét, Marciel emléke megújul lelkében annál élénkebben, mert jelenléte is hozzájárul a felidézéséhez. A lefolyt hat év alatt katona volt Marczel, tiszti ranggal s a becsületrend keresztjével tért vissza Afrikából; nem szereti azonban többé Suzannet, hanem ennek cousineját, Clairet. Suzanne, ideges ingerültségében, elfogadja különböző gavallérok udvarlását. Marczel közbelép s tudtára adja, miként nem fogja engedni, hogy magát elveszítse. »Mily joggal?« kérdi a fiatal asszony. Marczel válaszolja, hogy mint leendő rokona, Claire jövendőbeli férje. Suzanne eddig még folyvást abban a hitben ringatta magát, hogy Marczel szereti. Kiábrándítva e nyilatkozata által, beleegyezik abba, hogy egyik udvarlója, Sarlonnes, megszöktesse. Fresnes becsületének szerencséjére akadályt gördít Marciel a terv elé: Suzanne gyermekét kiteszik az útra, amelyen el kell mennie az anyának. Karjaiba veszi, könyeivel áztatja, meg van mentve. Az anya bukásának ilyetén megakadályozása a gyermek által nem új dolog a színpadon. El is tekintve a Bagdadi herczegnőtől, ez a megoldása Gondinet »Grands Enfants«-jainak, s ez a tárgya egy híres olasz vígjátéknak, az »A tempo«-nak is. Az »Amazone«-nak vannak érdekes jelenetei, dialógjai szellemesek, nyelvezete szabatos, de a konczepcziója annál fogyatékosabb. A néző, látva, hogy Marciel most már az ártatlan Clairebe szerelmes, és nem Suzanneba, nem érdeklődik többé a bonyodalom iránt, amelyből minden szenvedély hiányzik. A kitűnő játéknak lehet elsősorban tulajdonítani, hogy a közönség e szerkezeti hiba daczára igen kedvezően fogadta a Renaissance újdonságát.