Pesti Napló, 1884. december (35. évfolyam, 331-359. szám)

1884-12-03 / 333. szám

Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-ép­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Szerda, deczem­ber 3. 333. szám. 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. —­ 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai kü­lönkiűldéséért felülfizetás havonként SS krt, évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM. Előfizetési éra­k:: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) Deczem­ber hóra..................................2 frt Decz.—febr. évnegyedre...................G „ fJST- Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön küldéséért h­avon­­kint 35 kv, évnegyedenkint 1 frt fizetendő. OV* Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) külden­dők. — Vidéki megrendelésekre a postai utalványokat ajánljuk. A Pesti laplé szerk. s kiadóhivatala. Budapest, decz. 2. Állam és társadalom közötti viszony, e kérdés körül forog a költségvetési vita. Oka a következő : a kormány és pártja a társadalomra akarják áthárítani a kormány tetteiért és mulasztásaiért a felelősséget s a saját kötelességeik alól kibújni törekesznek, midőn a társadalmat kötelességmulasztással vádolják, viszont az ellenzék e méltatlan tá­madások ellen védi a nemzetet, mely maga a társadalom, s felhívja a kormányt, hogy az állam teljesítse politikai hivatását jobban. Hogy a kormány érdemeit nagyobbítsa s hatalma kiterjesztését, pazar költekezéseit s exekváló adórendszerét igazolja, Beksics Gusz­táv tehetetlenséggel vádolta a magyar nem­zetet, különösen a régi középosztályt, a ma­gyar nemességet, mely a földbirtokot s a ma­gyar kultúra vezetését elvesztette. Minden jót, minden haladást a kormánynak köszönhe­tünk, s ezért a kormánynak meg kell szavaz­ni minden költséget, minden adóemelést. S egy új polgári középosztály kell az elpusztult régi helyére, mely munkás lesz és takarékos s majd átveszi az államtól a terhek és felada­tok egy részét. Ezen beszéd méltán nagy visszatetszést szült, melynek gyorsan kifejezést adtak Hoitsy, Horánszky, mig Grünwald az állam mulasz­tásait és hibáit helyezte előtérbe, Tisza pedig visszahárítani iparkodott a társadalomra a feladatokat, melyeket az államtól követel Grünwald. A kérdés felettébb fontos, hogy ki minő szolgálatokkal tartozik a hazának. De Beksics felfogása már alapjában hibás, midőn államot és társadalmat ellentétbe helyez egymással, csak azért, hogy a kormány részére vindikál­hassa a nemzet érdemeit. Mert akármit mivel a kormány, nem Isten kegyelméből és nem sajátjából cselekszi, hanem a nemzetéből, s minden pénzáldozatot és minden munkát, mit a kormány valamely czélra fordít, a társa­dalomból veszi s czéljaira csak alkalmazza. A budget millióit a nemzet oktalanul ócsárolt munkássága és takarékossága teremti elő s a nagy közmunkákat nem katonaság végzi, hanem a társadalom munkaerői. Tehát a nem­zeté az érdem oroszlánrésze mindenképen, mely nemzetet kétfelé osztani nem lehet. De ha tetszik a kormánypártnak úgy állítani fel a kérdést, hogy minden inic­iatíva a minisztereké és minden butaság a társada­lomé, ott a haladás, itt az elmaradás, hát az sem igaz , de mit bizonyít ez állítás is? Semmi egyebet, mint hogy a kormány maga túlter­jeszkedik természetes hatáskörén és végtelen hatalomvágyától ingerelve, sok oly dologba ártja magát, mi nem rá tartozik. És ez gya­kori eset. A nemzet, vagyis a társadalom, csak ha­tározott mennyiségű erővel rendelkezik, mert sem a nemzeti vagyon jövedelme, sem munka­ereje, sem kultúrája nem határtalan. Ha már most a kormány e jövedelmekből elvesz há­romszáz milliót, ha e munkaerőből hivatalno­kai és katonái seregébe besoroz százezreket, ha a kultúrtényezőket államosítja , a­mi a nemzeti erőkből szabad marad, annyival ke­vesebb lesz, a­mennyit az állam abszorbeált. S ugyanennyivel gyöngébb lesz a társada­lom. Világos, hogy minden adóemelés gyara­pítja az »állam« erejét, de a társadalom annál kevesebbet fordíthat saját szabad ha­táskörében kulturczélokra. S most az, a­ki elvette a pénzt, tesz szemrehányást annak, kitől elszedte, hog­y miért nem áldoz köz­­czélokra többet. És szidalmazza azt, ki év­tizedeken át a hazának áldozván fel ideje ja­vát és vagyonát, »elvesztette a földbirtok na­gyobb részét,« hogy nem teljesiti kötelességét a társadalomban s czifra jóstehetséggel egy új társadalmi osztályozásra akarja alapítani az új Magyarországot. Szerencsére nem áll, hogy a társadalom Magyarországon oly léha és gyönge, mint Beksics kifejti, valamint sajnos, az sem áll, hogy az állam kultúrtörekvéseiben minden czéljának megfelel. A­mi az elsőt illeti, Horánszky egész so­rára utalt a tényeknek, melyeket nálunk a társadalom végez: gyámügy, adókezelés költ­ségei, kataszter, kisebb polgári perek, vízsza­­bályozás, vic­inális vasutak, népoktatás, a társadalom csinálja az állammal együtt, vagy a nélkül s osztozik a terhekben, vagy viseli egymaga. Hoitsy utalt arra, hogy az állam mennyire elhanyagolta a telepítés, a kiván­dorlás ügyét. Grünwald kimutatta, hogy az állam mily rosszul végzi a saját dolgát, az adminisztrácziót, s hogy a nemzeti egység meg­­alapítását, mely csak tőle várható, teljesen el­hanyagolja. De mi felhozhatunk egyebeket is. Az oly fontos és terhes községi adminisztrác­iót, a megyei kormányzás nagy részét, a kultúrára nézve legfontosabb tényezőt, az egyházi ügye­ket, a társadalom vállalta magára. Színháza­kat vidéken a társadalom épít. Tűzoltóegyle­­teket az alapit. A vörös­kereszt kórházát a nagy­közönség teremté. Szegedre mennyit ál­dozott ! A jótékonyság egészen a társadalom­ra van bízva, az állam csak tolonczoztat. S a magyar tudomány és irodalom társulatai ál­lamiak-e? Ki állította s állítja fel jeleseink szobrait? Egyet­ sem az állam. Ott az orszá­gos kiállítás, az állam vezetése alatt, a társa­dalom részvéte, munkája és áldozata nélkül nem is képzelhető. Mutassanak nekünk Beksics vagy Tisza nemzetet oly szegényt, mint mi vagyunk, oly kicsinyt, oly elhagyottat, az állam által any­­nyira megterheltet, mely ennyi eredményt képes felmutatni! Mely ekkora állami szer­vezetlenségben és annyi ellenséges és nagy idegen fajok által körülvéve, még nemzeti­ségileg hódítani is képes akkor, midőn ma­ga a kormány­elnök kijelenti, hogy »vége van azon időknek, midőn kormányzati rend­szabályokkal magyarosítani lehet.« Igenis a »társadalom abszorbeáló ereje« az egyedüli, mely nálunk magyarosit, és ezen társadalom volna léha, pulya és gyenge? Ez azon társadalom, melyről Beksics azt mondja, hogy benne »nincs jó irányzat« s ezt Tisza, az elnökminiszter, azzal igazítja ki, hogy a jó irányzatból »sokkal kevesebb van ben­ne, mint óhajtandó volna.« A rossz kormányzatból azonban sokkal több. Mert ha nem elég valahogy a társadalmi tevékenység, ha gyenge az erő, s ha pusztul a középosztály, ha terjed a korrupczió és vész a régi erkölcs­ oka a kormány, mely minden hatalmat magához ragad, hogy min­den önállóságot és szabadságot elfojtson. Mert neki csak az kell, a­mit Tisza Kál­mán ma oly szépen bevallott: »a kormány törekedik a maga és pártja hatalmának meg­erősítésére.« L’état, c’est moi. Budapest, decz. 2. Az osztrák-magyar vámkonferenczia. Bécsből máról távírják. Az osztrák-magyar vám­­konferenczia ma délben Szögyény osztály­főnök elnöklete alatt több órai tanácskozást tar­tott, a­melyben megkezdődött amaz instrukc­iók javaslatának meghatározása, a­melyek a Görög­országgal legközelebb megkezdendő szerződé­­si tárgyalások alapját képezni hivatják. A holnap folytatandó tanácskozások körében esetleg ama kér­dés is tárgyaltatni fog, hogy szemben a Francziaor­­szágban tervezett vámfelemelésekkel, részünkről mily rendelkezés mutatkoznék szükségesnek, miután az e kérdésben egyértelműleg eljáró két kereskedelmi minisztérium nevében a közösügyi kormány által már hónapokkal ezelőtt Párisban tett felszólalásoknak csak az a hatásuk volt, hogy a franczia kormány a lisztre, gabonára és szarvasmarhára már akkor terv­be vett vámfelemeléseket csakis elhalasztotta, most azonban azokat mégis életbeléptetni készül, s jelenleg újabb diplomácziai lépéseknek aligha volna valamely eredménye, a­mennyiben a franczia kormány a véd­­vámosok erélyes szorgalmazásának ellenében állást foglalni nem akar. A felsőház reformja, Nagy-Szebenből jelentik máról. Az ágostai hitvallású protestánsok konzisztó­­riuma elhatározta, hogy kérvényt intéz a képviselő­­házhoz az iránt, hogy az erdélyi egyházak törvénye­sen biztosított egyenjogúsítása érdekében a főrendi­háznak mint felsőháznak szervezéséről szóló törvény­­javaslatra vonatkozó határozathozatalnál az ágostai felekezetű egyház hasonló elvek alapján vétessék te­kintetbe, mint ezen ország latin és görög felekezetű római katholikus, a görög-keleti és az unitárius egy­házat, és ami a felsőházban való képviseleti jogot illeti, az ágostai hitfelekezetű protestáns egyház Er­­délyország többi egyházai közt háttérbe ne szorít­­tassék. A galicziai tartománygyű­lés küldöttsége, mely ma vagy holnap reggel érkezik Budapestre, hogy ő Felségének a tartománygyűlés köszönetét adja át azon meleg rokonszenvért, melyet ő Felsége Galiczia iránt az azt ért árvíz-katasztrófák alkalmával ta­núsított, csütörtökön fog a budai váriakban fogadtat­ni. A küldöttség elnöke dr. Zyblikiewicz országos marsall, tagjai: Sembratonics, a lembergi gör. nem egyesült érseki egyházkerület püspöki adminisztrá­tora, Dunajevszki krakói püspök (az osztrák pénzügy­­miniszter fivére), Potocki Alfréd gr. volt osztrák mi­niszterelnök és Sapieha László hg. galicziai tarto­­mánygyűlési képviselő. Egy­­kiváló lengyel politikus« a P. Lloydnak ezen alkalomból a következőket írja: »A közvélemény Galicziában nagy megelégedéssel ér­tesült arról, hogy a tartománygyűlés deputácziója Budapestre rendeltetett, hogy ott fejezze ki köszöne­tét a császár szeretetteljes gondoskodásáért. Azon nemzeti és autonóm szabadságok emlékei, melyeket Galiczia elnyert, a legszorosabb összeköttetésben van­nak Budapesttel és a rokonszenv azon érzelmeivel, melyek Magyarország és Galiczia között mindig fenn­állottak. Reméljük, hogy Zyblikiewicz országos mar­sall új erőt és bátorságot fog tevékenységének ki­tartó további érvényesítésére meríteni, ha látni fogja Magyarországon azon megmérhetetlen haladást, mely első­sorban a magyar államférfiak erélyes haza­­fiságának köszönhető.« Rieger a magyarokról. Prágából ma vettük Riegernek vasárnap a Czesky klubban tartott s már többször em­lített felolvasásának első felét, mely egész szövegében így hangzik : Uraim! Mindenekelőtt előre közölnöm kell, hogy nagy politikai beszédet nem szabad tőlem vár­­niok. De azt sem, hogy önökkel talán valami nagyon érdekeset közlök s hogy önöknek valami leleplezést teszek, mint néhány lap hiszi. Mindenekelőtt egy ke­veset a jelen politikai helyzetről akarok önökkel be­szélni s néhány észrevételt közölni, melyeket Buda­pesten tartózkodásom idején tettem. Továbbá meg kell jegyeznem, hogy mai felolvasásom, a­mint beje­lentetett, nagyon is nagy programmot tartalmaz, minthogy a mostani Magyarország állapotáról be­szélni nem lenne szerény, sőt egyenesen lehetetlen lenne olyan rövid budapesti tartózkodás után Ma­gyarország viszonyainak egyetemes állapotáról elő­adást tartani akarni. Ehhez hiányzik időm s különben sem igen lenne lehető. A megjelentek nagy számából látom, hogy előadásom tárgya érdekli Önöket. Ez tel­jesen érthető is; a magyar néppel egy monarchiában élünk és sorsunk századok óta hatalmasan össze volt egymással kapcsolva. Régtől fogva egymásra úgy­szól­ván utalva voltunk s viszonyaink e rokonsága és köl­csönössége a legvilágosabban kitűnt közös királyok ismételt választásával. Teljes kétszáz esztendőn át küzdtek cseh had­seregek Magyarország szabadságáért s adóink nagy, sőt legnagyobb része a magyar haza védelmére a tö­rök ellen fordittatott. Éppen úgy küzdött a magyar hadsereg a mieink mellett a mi nemzeti harczainkban s végül a magyar nép egyetértése a csehvel ugyan­azon uralkodó és ugyanazon uralkodóház meghívásá­val mindkét trónra letette az alapot a mostani mon­archiához, így történt ez több századon át. Midőn végül a német birodalom kormányát Napóleon hozzá­járulásával az osztrák háztól el akarták venni, Fe­­rencz császár elhatározta, hogy nagy monarchiáját és összes egyesült államait közös név alatt egyesíti, még pedig az 1804. évi proklamáczió által, melyben az osztrák monarchiát császárságnak nyilvánította s melyben Ausztria császára czimét fölvette. E proklamáczióban még határozottan kiemel­tetett, hogy hatalmas államainak államjoga ezzel nem csorbittatik, s hogy az főleg a cseh és magyar királylyá való koronázáskor továbbra is fentartatik. Még ak­kor egy sorba helyezték a magyar államjoggal a cseh államjogot. Midőn később a viharos 1848. év elérke­zett, akkor a mi rokonszenveink azon nemzeti küzdel­mekben, melyek magyar területen vivattak, az ottani szlávok részén voltak ugyan, ámbár — nem akarok részletekbe bocsátkozni — az sem szolgált előnyünk­re, a­mit értük tettünk. Midőn azután később hosszabb idő múlva a monarchia az abszolutizmus alól felszabadult s újólag az alkotmányos formát készült fölvenni, akkor az ün­nepelt Eötvös ugyanazon politikai és államjogi alap­elveket védte, melyeket a cseh nép is az övéinek tar­tott. S midőn a várt reichsrath Bécsbe összehivatott, ott a mi népünk mint ilyen nem volt ugyan kép­viselve, de a mi nemzetségünk már akkor közösen a magyar képviselőkkel oda törekedett, hogy Ausztria az államjog s a történeti jogok elismerése alapján szerveztessék újjá. Végül, midőn ennek folytán az októberi alkotmány s később a februári pátens ki­adatott, midőn mi csehek tiltakozás mellett beléptünk a bécsi parliamentbe, akkor mi csehek voltunk azok, és nyilvánosan megmondhatom, én dr. Smolkával, kik a magyar államjogot Schmerling úgynevezett Ver­­wirkungs-theoriája ellen védtük. Ez köztudomású s általánosan el is ismertetik. Mi akkor Magyarországban különösen népsze­rűek is voltunk s ottan jelentékeny rokonszenvnek örvendettünk. És éppen azon álláspontunk, hogy nem akartuk megengedni, hogy a szűkebb reichsrath azt a jogot igényelje magának, hogy a magyar állam jogról döntsön, s azon körülmény, hogy a mi jogunkat, sem akarták tisztelni, volt a fő ok, miért távoztunk akkor tiltakozás mellett a reichsrathból. Mielőtt ezt tettük, közülünk egyik kollégánk, dr. Klaudy, Pestre ment s alkudozott a híres Deákkal, kit a magyarok is a mostani közjogi állapot alkotójának tekintenek. Deák akkor kifejezést adott rokonszenvének a cseh nép iránt, midőn azt mondta, hogy a cseh államjog ugyanazon alapon nyugszik, mint a magyar, s azon meggyőződésnek adott kifejezést, hogy a csehek és a magyarok, kik együtt­működtek s teljes egyetértés­ben cselekedtek, ezúttal is közösen fognak küzdeni, hogy az autonómiát ama német pártok törekvései ellen megvédjék, melyek minden történeti jogból a legszívesebben tabula rasa-t szeretnének csinálni, így álltak a dolgok akkor. Fájdalom, később elváltak uraink, kétségkívül népünknek nem csekély kárára. A reichsrathból való kilépéssel elvesztettük a folytonos kontaktust is a magyarokká! Alig volt rá többé indok, s a küzdelem Bécsben folytattatott. A c­entralisták azt követelték, hogy a magyarok kény­­szeríttessenek belépni a reichsrathba, mi azonban néhány erdélyi daczára nem sikerült nekik. Kitűnt, hogy tehetetlenek a magyarok, horvátok és csehek közös ellenállásával szemben. Azon idő óta a német párt Bécsben kezdett megbarátkozni az eszmével, hogy Magyarországot kihagyja politikai terveiből s erejét a többi népek feletti hegemónia elnyerésére összpontosítja a magyar korona kizárásával. Ez eszmét hosszabb időn át szellőztették s mi­dőn végül a porosz háború után azon meggyőződést merítették, hogy nem tanácsos oly nagy országot oppoziczióban hagyni az alkotmány ellen, végre meg­jött a dualizmus, melyet a német párt készségesen elfogadott, mert, mint már emlittetett, minden remé­nyét elvesztette az iránt, hogy sikerülnie fogna a ma­gyarokat is hegemóniája alá hozni. Ezek a pángermánok ily körülmények közt a maradékkal szándékoztak megelégedni, csak azért, hogy a többi országokban fentarthassák hegemóniá­­jukat. Ugyanazon egyének, ugyanazon elemek ezek, kik most is a nagy Germánia hasonló eszméjét követ­ve Galicziát és Dalmácziát a reichsrathból kirekesz­tet óhajtják, hogy mivel ez országokat germanizálni nem bírják s erre a jövőben sincs reményök, a mara­dékot legalább annál szilárdabban a német országok­hoz kovácsolhassák. A kiegyezés eseményét azon álláspontból kell szemlélnünk, hogy a népek közt az etnika elvei álta­lában nem igen vétetnek figyelembe. Minden nép, ha rá alkalma nyílik, lételét biztosítani törekszik a­nél­kül, hogy itt más indokokat és mozzanatokat tekin­tetbe venne. Azt lehetne mondani, hogy a magyarok akkor nem gondoltak arra, hogy szomorú időkben mi álltunk pártjukon, szerződést kötöttek ellenségeink­kel. De mint mondtuk, azzal védik eljárásukat, hogy mi akkor minden hatalom nélkül voltunk s hogy meg kellett kötniök a szerződést, ha meg akarták óvni leg­­vitálisabb érdekeiket azon elem ellen, melynek akkor kezében volt az uralom. Ez etnikai szempontból in­korrektnek látszhatnék, de ez elvek szerint nem min­dig irányult a politika s nem is irányul. Mi ebből ré­szünkre egy tanulságot meríthetünk. Nekünk, kik tör­téneti és államjogunkhoz ragaszkodtunk, soha sem jutott eszünkbe bármilyen irányban megtámadni a szerződést, melyet a magyar király a maga népével kötött. A magyarok teljesen jogszerűen jártak el, s a cseh klub nevében annak idején nyilatkoztam is erről a cseh országgyűlésen. A mi részünkről a magyar ki­egyezés s a dualizmus mint ilyen ellen soha kifogás nem emeltetett. Részünkről csak azon tekintetben emeltetett kifogás, hogy a jogellenesen összehívott reichszat­ot, melyet mi törvényes képviseletünknek el nem ismertünk, nem illette meg a jog, de nobis sine nobis határozni s a mi beleegyezésünk nélkül reánk bizonyos kötelességeket és szabályokat tuk­málni. Ezt az álláspontot, mely a deklaráczióban ter­mészetesen másképen nyert kifejezést, fentartjuk min­den időben. Uraim! Tudva lesz önök előtt, hogy az állandó opponálás, melyet e viszonyokkal szemben követtünk, többszörös kiegyezési kísérletekre vezetett a német kormány részéről, s hogy a legkomolyabb kísérlet, mely ez irányban létezett, a Hohenwart-minisztérium alatt történt, és pedig a tárgyalások már csaknem befejeztettek, úgy­hogy államjogunk teljes elismeré­sét s a kiegyezés valósulását — hangsúlyozom itt főleg a dualizmus határai közt — remélhettük. Arra ugyanis súlyt fektetek, hogy részünkről akkor oly modus találásáról volt szó, hogyan óvhatjuk meg ál­lamjogunkat s hogyan biztosíthatunk magunknak s a cseh királyságnak nagyobb mérvű autonómiát a nél­kül, hogy a régibb szerződést, melyet ő Felsége, mint Magyarország királya, népével kötött s esküvel erősített meg, bármiben megtámadnék vagy csorbí­tanék. Akkor ez ügyben olyan lelkiismeretességgel jártunk el, hogy ezt a fundamentális czikkelyekben határozottan kimondtuk, sőt hogy azokban a magyar kiegyezés néhány határozatát szó szerint fölvettük. Akkor még álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy ez a gondosság, ez a lelkiismeretesség, ez az óvatosság, hogy valamikép ne érintsük a kiegyezést Magyar­­országgal, alkalmat fog nyújtani, hogy néhány ma­gyar arra utaljon, mintha mi azon jogot igény­elnék, hogy a magyar kiegyezést jóváhagyjuk. Ez a szándé­kunk nem volt. Csak minden irányban világosan ki akartuk mondani, hogy távol állunk attól, mintha valamikép a magyar királyság jogait érinteni vagy azokat kétségbe vonni akarnák. Még csak azt jegyzem meg, hogy részünkről azt kívánták, hogy a Hohenwart-kormány szerezzen magának tudomást arról, hogy a magyarok az akkor már kész megegyezésekkel egyetértenek s ellenök ki­fogásuk nincs. Ilyen biztosítást adott az akkor vezérlő politikus, a magyar államférfiú, Andrássy. Mind­azonáltal kiegyezésünket akkor más politikusok és különböző utakon kétségbe vonták, megingatták és meghiúsították. Ez az úgynevezett koronatanácsban, a két országos s a közös minisztérium együttes tanács­kozásában történt, melyben megfontolás tárgyává té­tetett, váljon a fundamentális czikkelyek elfogadtas­sanak s megerősittessenek-e. Minden várakozás elle­nére Lónyay és Beust gróf is a fundamentális czikke­lyek ellen nyilatkoztak. Megbuktatták az ügyet, mire Hohenwart miniszter beadta lemondását. Tudva lesz önök előtt, hogy ezeket az ese­ményeket közelebb a lapokban vitatták, s hogy kü­lönösen gr. Beust hiúságában erre nézve érdemet tulajdonított magának, míg magyar részről a dolgot úgy adták elő, mintha a magyarokat nem terhelné minden vád, s nem ők lettek volna a főtényezők. A dolog kissé kényes s még nincs ideje megírni törté­netét. Ha Isten akarja, az illető okmányok még nap­fényre jönnek s talán ítéletet fog akkor mondani e fölött a történet is. A magyar államférfiak megfon­tolására bízom, vájjon akkor helyesen és óvatosan jártak-e el, részt vevén a nagy koronatanácsban, mert nem tudható, vájjon nem fog-e ez prec­edensül szolgálni. Nézetem szerint jobban tették volna, ha ragaszkodnak közönséges alapelvükhöz, a cziszlajthán ügyekbe való be nem avatkozáshoz, míg viszont ben­nünket sem illet meg a jog beleszólani a transzlajthán ügyekbe. Mint említem, különböző tényezőknek, külföl­dieknek is közreműködése folytán újra meghiúsult kiegyezésünk s hosszú időre a passzív oppoziczióhoz tértünk vissza. Midőn ismét beléptünk a birodalmi tanácsba, — nem tartozik ide annak kifejtése, mily feltételek alatt s mily okokból — oly körülmények között történt ez, hogy az u. n. szabadelvű-párti né­metek is óhajtották, sőt különös reménységeket kö­töttek hozzá. Azt hivék, nálunk meggyökerezett irigy­ség uralkodik a magyarok ellen, ki fogjuk hát kapar­ni számukra a gesztenyét. Elmondhatom, hogy a baloldal több kiváló tag­ja ezt világosan értésünkre is adta. Mi azonban más­kép érték a dolgot, kezdettől fogva azon nézetben lé­vén, hogy nem áll érdekünkben ellenségeink amúgy is nagy számát szaporitni s nincs okunk a ma­gyaroknak ügyeikben gátat vetni. A történeti jog alapján állva, mindig készséggel ismertük el a magyarokét is, s nem volt okunk irigyelni, vagy éppen meghiúsítani akarni, a mit királyuk bele­egyezésével megnyertek. így történt, hogy a birodal­mi tanácsban a magyar kérdéssel szemben mindig barátságos, vagy legalább objektív, inkább barátsá­gos és rokonszenves volt a magunk tartása. Az érintkezés is a magyarokkal mind barátsá­gosabbá lett. Azon előítéletük, hogy pánszlávisták vagyunk, nagy részben megszűnt. Belátták végre, hogy egy nép, melynek a mienkhez hasonló fényes múltja, történeti egyénisége, külön kultúrája s régi s gazdag irodalma van, soha nem szánhatja rá magát mind­ennek elvetésére, hogy név és nyom nélkül el­tűnjék valamely nagy szláv tengerben. E mellett bizo­nyít az is, hogy a kir. tanácsba való belépésünk óta barátságos viszonyba léptünk a lengyelekkel, hogy egymással ily szoros kapcsolatban levő két párt, melyek közül az egyiket pánszlávizmussal vagy orosz­barátsággal nem vádolhatni, ily fontos kérdésben nem válhat szét. A pánszlávizmus rémkép, melylyel bécsi német ellenfeleink a magyarokat mindig nyugtalanítani igyekeznek. Mi is voltaképen a pánszlávizmus ? Vagy politikai, vagy irodalmi lehet. Már nagyon gyakran bűnül rótták fel nekem, hogy Moszkvába zarándokol­tam. Azon zarándoklás okmányai s beszédeink szteno­­grafirozva, sőt az orosz s a belföldi lapokban jobbára közzé is téve vannak. Nem talál azokban senki egy szót sem, melyet a politikai pánszlávizmus mellett kiejtettünk volna, s éppen én Moszkvában és Szt-Pé­­tervárott határozottan ellene nyilatkoztam a politi­kai pánszlávizmusnak s azon eshetőségnek, hogy min­den szláv nép egy jogar alatt egyesittessék. Jeleztem politikai álláspontunkat s az osztrák monarchiához való hű ragaszkodást hangsúlyoztam. De a­mi az irodalmi vagy nyelvi pánszlávizmust illeti, mi bűn van ebben ? Ezt bizonyára habozás nélkül magunkénak vallhatjuk. Ha mi szlávok egymás nyelvét kölcsönösen megtanulni igyekszünk s egymás irodalmá­nak felhasználását s ekként a szláv kölcsönösséget elő­mozdítjuk, mi veszélylyel fenyegetheti ez a német vagy magyar kultúrát s irodalmat ? Nekünk használ­hat az ily pánszlávizmus, de senkinek nem árthat. Ha a magyarok az ily alakban feléledő pánszlávizmus­tól is féltek, ez nem volt észszerű tőlük. Egyenesen szemébe kellett volna nézniök a kisértetnek s meg­győződniük mivoltáról. A bécsi zsurnalisztika újra hivatkozik arra, hogy állítólag a napokban is csináltak itt pánszláviz­must, hogy mi azt folyvást kultiváljuk s Magyaror­szágban különösen a tótok közt terjesztjük. Öröm­mel mondhatom, a­mit a viszonyokkal teljesen ismerősöktől hallottam, hogy a magyarok ilyes­mit nem fognak többé ránk, hogy meggyőződtek róla, miként Magyarországon nem űzünk ily agitá­­cziót, hamisan valünk gyanúsítva. Rokonszenvezünk szláv fajbelieinkkel, s ezt nem is titkoljuk. De mint gya­korlati politikusoknak kérdeznünk kell, mit tehetünk, mit kell tennünk e rokonszenv folytán. Pl. az újabban vitatott horvát kérdésben van-e hatalmunk a beavat­kozásra ? S ha azt, a­mit legfeljebb tehetnénk, meg is tennék, ha a hírlapi dobot egyik vagy másik hor­vát párt érdekében megszólaltatnék, mit változtat­nánk ezzel a dolgon ? Se a horvátoknak nem segíte­nénk, se a magyaroknak nem ártanánk , s azt hiszem a higgadt elemek úgy a magyar, mint a horvát ré­szen azon meggyőződéshez jutottak, hogy csak a két nép között kötött szerződés s annak szigorú megtartása alapján vezethető e kérdés további megoldása elé. Tőlünk nem lenne helyén rokonszenvet mu­tatni egyik vagy másik párt iránt s közülünk nem is fogja senki hinni, hogy a horvát tartomány­­gyűlésben lefolyt jelenetek e népnek dicsőségére szol­gálnak, s hogy a horvátoknak tisztességök s di­ségök érdekében nem lett volna jobb, ha ama botrányos je­lenetek elő nem fordulnak. A dolgon magán egyéb­iránt mit sem változtathatunk. Kényes a tót kérdés. Mi a tótokat mindig leg­közelebbi rokonainknak, vérünkből való vérnek tekin­tettük, s e mellett szól kulturális fejlődésünk története is. A tótok, midőn az irodalomban kísérletet tettek, mindig cseh nyelven tették. Benedikt, Vudozenin és Jasenski óta, a cseh irodalom legnagyobb hanyatlása korában, a tótok közt tehetséges írók voltak. Roznay, Rybany, Palkovics, Sleska stb., kik az irodalmat cseh nyelven művelték, míg végre közülök támadtak a leg­nagyobb férfiak, kiket e törzs szült, Kollár és Safarik. S ezek is minden másnál nagyobb buzgalommal azon voltak, hogy a tótok velünk közös irodalmat tartsanak fenn s egy nép fiainak érezzék magukat. Nem a mi hibánk, hogy óhajuk nem valósult. Közü­lünk jegyezte meg valaki, hogy oly formának találja e különös jelenséget, mintha a tót törzs ama nagy bankjegyek kiadásával kimerítette volna erejét s most csak apró pénzzel fizetne. Konstatálom, hogy a tótok az újabb időkben szakítottak a velünk való közösség­gel, külön népnek tartják magukat s nem ismerik el, hogy nyelvök a csehnek egyik dialektikusa. A birodalmi tanácsban nemrég gúnyolódott valaki a Bécsben dolgozó tótokkal. Megjegyeztem rá, hogy nem szép egy dialektust kicsúfolni, a midőn Felső-Ausztriában s Salzburgban sem beszélik az iro­dalmi nyelvet. Azért mondom ezt, hogy védjem tót testvéreimet s jóvá tegyem az arczukba do­bott sértést. Ki hinné, hogy másnap egy szláv tanuló-egyesülettől levelet kaptam, a­melyben til­takoznak az ellen, hogy a tót a csehnek dia­lektusa, s a velünk csehekkel való közösség ellen. Be­­vallom, hogy a levél sértett, fájt nekem, de ez ügy­ben most is, mint mindig, az önelhatározás álláspont­ján vagyok. Ám használjanak a tótok velünk közös nyelvet, mint őseik évszázadokig tették, vagy nem, teljes joguk van hozzá, tegyenek akaratuk szerint. De azt is hiszem, hogy bármilyen legyen is viszonyunk a magyarokhoz s a tótokkal való viszá­lyokhoz, különbséget kell tennünk a politikai s nyelvi kérdés közt. Az előbbire nézve nekünk cseheknek, mi­dőn a magyar államot, történeti jogát, önállóságát elismerjük, nincs jogunk a magyar ügyekbe avat­kozni s mintegy választott birokul tolni fel ma­gunkat a magyarok s tátok közt politikai kérdések­ben. S végül ha tehetnék s akarnák is ezt, itt is az audiatur et altera pars elvéből kellene kiindulnunk. De itt nincs szó politikai kérdésről; e tekintetben nincs befolyásunk a magyar ügyekre s itt sem hasz­nálna a hirlapi dobt. A­mi az irodalmi kérdést illeti, erre nézve a tó­tok külön állást foglalnak el, nem számítják magu­kat hozzánk, s Radlinsky és mások többször élesen és sértően jelenték ki, hogy nincs jogunk irodalmi ügyeikbe avatkozni, hogy ez az ő dolguk. Nincs hát egyéb hátra, mint összedugnunk a kezeinket s néz­nünk, miként fejlődnek tovább a dolgok. Ezen állás­ponton kell maradnunk. S még egyet. Szomorú, de gyakran idézett igaz­ság, hogy minden nép méltó a kormányra, a­melylyel bír. Szigorú ez az elv, különösen a gyengére nézve, a­kinek nincs ereje talán jobbá tenni a kormányt, a­mely őt nyomja. 45 év előtt mint tanuló beutaztam a tót földet, megismerkedtem minden akkori tót íróval, kezdve Kolleren és Palkovicson, s To­­musikkal, Obalupkával, Hurbannal, Sturral és Hodza-val is. Mindeniket meglátogattam, minde­­nikkel beszéltem. Akkor az ottani dolgok más­ként állottak, mint most, de nálunk nem voltak sok­kal jobbak a viszonyok. S gondoljuk meg, mit vé­geztünk mi e 45 év alatt, mily haladást tettünk, míg a tótok, sajnos, ezen idő alatt nem hogy előre mentek volna, nemesen hátraestek. Ezek tények, melyeket egyik vagy másik sajnálhat, de nem tagadhat el. «

Next