Pesti Napló, 1884. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1884-12-03 / 333. szám
Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Szerda, deczember 3. 333. szám. 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különkiűldéséért felülfizetás havonként SS krt, évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM. Előfizetési érak:: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) Deczember hóra..................................2 frt Decz.—febr. évnegyedre...................G „ fJST- Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön küldéséért havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 frt fizetendő. OV* Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. — Vidéki megrendelésekre a postai utalványokat ajánljuk. A Pesti laplé szerk. s kiadóhivatala. Budapest, decz. 2. Állam és társadalom közötti viszony, e kérdés körül forog a költségvetési vita. Oka a következő : a kormány és pártja a társadalomra akarják áthárítani a kormány tetteiért és mulasztásaiért a felelősséget s a saját kötelességeik alól kibújni törekesznek, midőn a társadalmat kötelességmulasztással vádolják, viszont az ellenzék e méltatlan támadások ellen védi a nemzetet, mely maga a társadalom, s felhívja a kormányt, hogy az állam teljesítse politikai hivatását jobban. Hogy a kormány érdemeit nagyobbítsa s hatalma kiterjesztését, pazar költekezéseit s exekváló adórendszerét igazolja, Beksics Gusztáv tehetetlenséggel vádolta a magyar nemzetet, különösen a régi középosztályt, a magyar nemességet, mely a földbirtokot s a magyar kultúra vezetését elvesztette. Minden jót, minden haladást a kormánynak köszönhetünk, s ezért a kormánynak meg kell szavazni minden költséget, minden adóemelést. S egy új polgári középosztály kell az elpusztult régi helyére, mely munkás lesz és takarékos s majd átveszi az államtól a terhek és feladatok egy részét. Ezen beszéd méltán nagy visszatetszést szült, melynek gyorsan kifejezést adtak Hoitsy, Horánszky, mig Grünwald az állam mulasztásait és hibáit helyezte előtérbe, Tisza pedig visszahárítani iparkodott a társadalomra a feladatokat, melyeket az államtól követel Grünwald. A kérdés felettébb fontos, hogy ki minő szolgálatokkal tartozik a hazának. De Beksics felfogása már alapjában hibás, midőn államot és társadalmat ellentétbe helyez egymással, csak azért, hogy a kormány részére vindikálhassa a nemzet érdemeit. Mert akármit mivel a kormány, nem Isten kegyelméből és nem sajátjából cselekszi, hanem a nemzetéből, s minden pénzáldozatot és minden munkát, mit a kormány valamely czélra fordít, a társadalomból veszi s czéljaira csak alkalmazza. A budget millióit a nemzet oktalanul ócsárolt munkássága és takarékossága teremti elő s a nagy közmunkákat nem katonaság végzi, hanem a társadalom munkaerői. Tehát a nemzeté az érdem oroszlánrésze mindenképen, mely nemzetet kétfelé osztani nem lehet. De ha tetszik a kormánypártnak úgy állítani fel a kérdést, hogy minden iniciatíva a minisztereké és minden butaság a társadalomé, ott a haladás, itt az elmaradás, hát az sem igaz , de mit bizonyít ez állítás is? Semmi egyebet, mint hogy a kormány maga túlterjeszkedik természetes hatáskörén és végtelen hatalomvágyától ingerelve, sok oly dologba ártja magát, mi nem rá tartozik. És ez gyakori eset. A nemzet, vagyis a társadalom, csak határozott mennyiségű erővel rendelkezik, mert sem a nemzeti vagyon jövedelme, sem munkaereje, sem kultúrája nem határtalan. Ha már most a kormány e jövedelmekből elvesz háromszáz milliót, ha e munkaerőből hivatalnokai és katonái seregébe besoroz százezreket, ha a kultúrtényezőket államosítja , ami a nemzeti erőkből szabad marad, annyival kevesebb lesz, amennyit az állam abszorbeált. S ugyanennyivel gyöngébb lesz a társadalom. Világos, hogy minden adóemelés gyarapítja az »állam« erejét, de a társadalom annál kevesebbet fordíthat saját szabad hatáskörében kulturczélokra. S most az, aki elvette a pénzt, tesz szemrehányást annak, kitől elszedte, hogy miért nem áldoz közczélokra többet. És szidalmazza azt, ki évtizedeken át a hazának áldozván fel ideje javát és vagyonát, »elvesztette a földbirtok nagyobb részét,« hogy nem teljesiti kötelességét a társadalomban s czifra jóstehetséggel egy új társadalmi osztályozásra akarja alapítani az új Magyarországot. Szerencsére nem áll, hogy a társadalom Magyarországon oly léha és gyönge, mint Beksics kifejti, valamint sajnos, az sem áll, hogy az állam kultúrtörekvéseiben minden czéljának megfelel. Ami az elsőt illeti, Horánszky egész sorára utalt a tényeknek, melyeket nálunk a társadalom végez: gyámügy, adókezelés költségei, kataszter, kisebb polgári perek, vízszabályozás, vicinális vasutak, népoktatás, a társadalom csinálja az állammal együtt, vagy a nélkül s osztozik a terhekben, vagy viseli egymaga. Hoitsy utalt arra, hogy az állam mennyire elhanyagolta a telepítés, a kivándorlás ügyét. Grünwald kimutatta, hogy az állam mily rosszul végzi a saját dolgát, az adminisztrácziót, s hogy a nemzeti egység megalapítását, mely csak tőle várható, teljesen elhanyagolja. De mi felhozhatunk egyebeket is. Az oly fontos és terhes községi adminisztrációt, a megyei kormányzás nagy részét, a kultúrára nézve legfontosabb tényezőt, az egyházi ügyeket, a társadalom vállalta magára. Színházakat vidéken a társadalom épít. Tűzoltóegyleteket az alapit. A vöröskereszt kórházát a nagyközönség teremté. Szegedre mennyit áldozott ! A jótékonyság egészen a társadalomra van bízva, az állam csak tolonczoztat. S a magyar tudomány és irodalom társulatai államiak-e? Ki állította s állítja fel jeleseink szobrait? Egyet sem az állam. Ott az országos kiállítás, az állam vezetése alatt, a társadalom részvéte, munkája és áldozata nélkül nem is képzelhető. Mutassanak nekünk Beksics vagy Tisza nemzetet oly szegényt, mint mi vagyunk, oly kicsinyt, oly elhagyottat, az állam által anynyira megterheltet, mely ennyi eredményt képes felmutatni! Mely ekkora állami szervezetlenségben és annyi ellenséges és nagy idegen fajok által körülvéve, még nemzetiségileg hódítani is képes akkor, midőn maga a kormányelnök kijelenti, hogy »vége van azon időknek, midőn kormányzati rendszabályokkal magyarosítani lehet.« Igenis a »társadalom abszorbeáló ereje« az egyedüli, mely nálunk magyarosit, és ezen társadalom volna léha, pulya és gyenge? Ez azon társadalom, melyről Beksics azt mondja, hogy benne »nincs jó irányzat« s ezt Tisza, az elnökminiszter, azzal igazítja ki, hogy a jó irányzatból »sokkal kevesebb van benne, mint óhajtandó volna.« A rossz kormányzatból azonban sokkal több. Mert ha nem elég valahogy a társadalmi tevékenység, ha gyenge az erő, s ha pusztul a középosztály, ha terjed a korrupczió és vész a régi erkölcs oka a kormány, mely minden hatalmat magához ragad, hogy minden önállóságot és szabadságot elfojtson. Mert neki csak az kell, amit Tisza Kálmán ma oly szépen bevallott: »a kormány törekedik a maga és pártja hatalmának megerősítésére.« L’état, c’est moi. Budapest, decz. 2. Az osztrák-magyar vámkonferenczia. Bécsből máról távírják. Az osztrák-magyar vámkonferenczia ma délben Szögyény osztályfőnök elnöklete alatt több órai tanácskozást tartott, amelyben megkezdődött amaz instrukciók javaslatának meghatározása, amelyek a Görögországgal legközelebb megkezdendő szerződési tárgyalások alapját képezni hivatják. A holnap folytatandó tanácskozások körében esetleg ama kérdés is tárgyaltatni fog, hogy szemben a Francziaországban tervezett vámfelemelésekkel, részünkről mily rendelkezés mutatkoznék szükségesnek, miután az e kérdésben egyértelműleg eljáró két kereskedelmi minisztérium nevében a közösügyi kormány által már hónapokkal ezelőtt Párisban tett felszólalásoknak csak az a hatásuk volt, hogy a franczia kormány a lisztre, gabonára és szarvasmarhára már akkor tervbe vett vámfelemeléseket csakis elhalasztotta, most azonban azokat mégis életbeléptetni készül, s jelenleg újabb diplomácziai lépéseknek aligha volna valamely eredménye, amennyiben a franczia kormány a védvámosok erélyes szorgalmazásának ellenében állást foglalni nem akar. A felsőház reformja, Nagy-Szebenből jelentik máról. Az ágostai hitvallású protestánsok konzisztóriuma elhatározta, hogy kérvényt intéz a képviselőházhoz az iránt, hogy az erdélyi egyházak törvényesen biztosított egyenjogúsítása érdekében a főrendiháznak mint felsőháznak szervezéséről szóló törvényjavaslatra vonatkozó határozathozatalnál az ágostai felekezetű egyház hasonló elvek alapján vétessék tekintetbe, mint ezen ország latin és görög felekezetű római katholikus, a görög-keleti és az unitárius egyházat, és ami a felsőházban való képviseleti jogot illeti, az ágostai hitfelekezetű protestáns egyház Erdélyország többi egyházai közt háttérbe ne szoríttassék. A galicziai tartománygyűlés küldöttsége, mely ma vagy holnap reggel érkezik Budapestre, hogy ő Felségének a tartománygyűlés köszönetét adja át azon meleg rokonszenvért, melyet ő Felsége Galiczia iránt az azt ért árvíz-katasztrófák alkalmával tanúsított, csütörtökön fog a budai váriakban fogadtatni. A küldöttség elnöke dr. Zyblikiewicz országos marsall, tagjai: Sembratonics, a lembergi gör. nem egyesült érseki egyházkerület püspöki adminisztrátora, Dunajevszki krakói püspök (az osztrák pénzügyminiszter fivére), Potocki Alfréd gr. volt osztrák miniszterelnök és Sapieha László hg. galicziai tartománygyűlési képviselő. Egykiváló lengyel politikus« a P. Lloydnak ezen alkalomból a következőket írja: »A közvélemény Galicziában nagy megelégedéssel értesült arról, hogy a tartománygyűlés deputácziója Budapestre rendeltetett, hogy ott fejezze ki köszönetét a császár szeretetteljes gondoskodásáért. Azon nemzeti és autonóm szabadságok emlékei, melyeket Galiczia elnyert, a legszorosabb összeköttetésben vannak Budapesttel és a rokonszenv azon érzelmeivel, melyek Magyarország és Galiczia között mindig fennállottak. Reméljük, hogy Zyblikiewicz országos marsall új erőt és bátorságot fog tevékenységének kitartó további érvényesítésére meríteni, ha látni fogja Magyarországon azon megmérhetetlen haladást, mely elsősorban a magyar államférfiak erélyes hazafiságának köszönhető.« Rieger a magyarokról. Prágából ma vettük Riegernek vasárnap a Czesky klubban tartott s már többször említett felolvasásának első felét, mely egész szövegében így hangzik : Uraim! Mindenekelőtt előre közölnöm kell, hogy nagy politikai beszédet nem szabad tőlem várniok. De azt sem, hogy önökkel talán valami nagyon érdekeset közlök s hogy önöknek valami leleplezést teszek, mint néhány lap hiszi. Mindenekelőtt egy keveset a jelen politikai helyzetről akarok önökkel beszélni s néhány észrevételt közölni, melyeket Budapesten tartózkodásom idején tettem. Továbbá meg kell jegyeznem, hogy mai felolvasásom, amint bejelentetett, nagyon is nagy programmot tartalmaz, minthogy a mostani Magyarország állapotáról beszélni nem lenne szerény, sőt egyenesen lehetetlen lenne olyan rövid budapesti tartózkodás után Magyarország viszonyainak egyetemes állapotáról előadást tartani akarni. Ehhez hiányzik időm s különben sem igen lenne lehető. A megjelentek nagy számából látom, hogy előadásom tárgya érdekli Önöket. Ez teljesen érthető is; a magyar néppel egy monarchiában élünk és sorsunk századok óta hatalmasan össze volt egymással kapcsolva. Régtől fogva egymásra úgyszólván utalva voltunk s viszonyaink e rokonsága és kölcsönössége a legvilágosabban kitűnt közös királyok ismételt választásával. Teljes kétszáz esztendőn át küzdtek cseh hadseregek Magyarország szabadságáért s adóink nagy, sőt legnagyobb része a magyar haza védelmére a török ellen fordittatott. Éppen úgy küzdött a magyar hadsereg a mieink mellett a mi nemzeti harczainkban s végül a magyar nép egyetértése a csehvel ugyanazon uralkodó és ugyanazon uralkodóház meghívásával mindkét trónra letette az alapot a mostani monarchiához, így történt ez több századon át. Midőn végül a német birodalom kormányát Napóleon hozzájárulásával az osztrák háztól el akarták venni, Ferencz császár elhatározta, hogy nagy monarchiáját és összes egyesült államait közös név alatt egyesíti, még pedig az 1804. évi proklamáczió által, melyben az osztrák monarchiát császárságnak nyilvánította s melyben Ausztria császára czimét fölvette. E proklamáczióban még határozottan kiemeltetett, hogy hatalmas államainak államjoga ezzel nem csorbittatik, s hogy az főleg a cseh és magyar királylyá való koronázáskor továbbra is fentartatik. Még akkor egy sorba helyezték a magyar államjoggal a cseh államjogot. Midőn később a viharos 1848. év elérkezett, akkor a mi rokonszenveink azon nemzeti küzdelmekben, melyek magyar területen vivattak, az ottani szlávok részén voltak ugyan, ámbár — nem akarok részletekbe bocsátkozni — az sem szolgált előnyünkre, amit értük tettünk. Midőn azután később hosszabb idő múlva a monarchia az abszolutizmus alól felszabadult s újólag az alkotmányos formát készült fölvenni, akkor az ünnepelt Eötvös ugyanazon politikai és államjogi alapelveket védte, melyeket a cseh nép is az övéinek tartott. S midőn a várt reichsrath Bécsbe összehivatott, ott a mi népünk mint ilyen nem volt ugyan képviselve, de a mi nemzetségünk már akkor közösen a magyar képviselőkkel oda törekedett, hogy Ausztria az államjog s a történeti jogok elismerése alapján szerveztessék újjá. Végül, midőn ennek folytán az októberi alkotmány s később a februári pátens kiadatott, midőn mi csehek tiltakozás mellett beléptünk a bécsi parliamentbe, akkor mi csehek voltunk azok, és nyilvánosan megmondhatom, én dr. Smolkával, kik a magyar államjogot Schmerling úgynevezett Verwirkungs-theoriája ellen védtük. Ez köztudomású s általánosan el is ismertetik. Mi akkor Magyarországban különösen népszerűek is voltunk s ottan jelentékeny rokonszenvnek örvendettünk. És éppen azon álláspontunk, hogy nem akartuk megengedni, hogy a szűkebb reichsrath azt a jogot igényelje magának, hogy a magyar állam jogról döntsön, s azon körülmény, hogy a mi jogunkat, sem akarták tisztelni, volt a fő ok, miért távoztunk akkor tiltakozás mellett a reichsrathból. Mielőtt ezt tettük, közülünk egyik kollégánk, dr. Klaudy, Pestre ment s alkudozott a híres Deákkal, kit a magyarok is a mostani közjogi állapot alkotójának tekintenek. Deák akkor kifejezést adott rokonszenvének a cseh nép iránt, midőn azt mondta, hogy a cseh államjog ugyanazon alapon nyugszik, mint a magyar, s azon meggyőződésnek adott kifejezést, hogy a csehek és a magyarok, kik együttműködtek s teljes egyetértésben cselekedtek, ezúttal is közösen fognak küzdeni, hogy az autonómiát ama német pártok törekvései ellen megvédjék, melyek minden történeti jogból a legszívesebben tabula rasa-t szeretnének csinálni, így álltak a dolgok akkor. Fájdalom, később elváltak uraink, kétségkívül népünknek nem csekély kárára. A reichsrathból való kilépéssel elvesztettük a folytonos kontaktust is a magyarokká! Alig volt rá többé indok, s a küzdelem Bécsben folytattatott. A centralisták azt követelték, hogy a magyarok kényszeríttessenek belépni a reichsrathba, mi azonban néhány erdélyi daczára nem sikerült nekik. Kitűnt, hogy tehetetlenek a magyarok, horvátok és csehek közös ellenállásával szemben. Azon idő óta a német párt Bécsben kezdett megbarátkozni az eszmével, hogy Magyarországot kihagyja politikai terveiből s erejét a többi népek feletti hegemónia elnyerésére összpontosítja a magyar korona kizárásával. Ez eszmét hosszabb időn át szellőztették s midőn végül a porosz háború után azon meggyőződést merítették, hogy nem tanácsos oly nagy országot oppoziczióban hagyni az alkotmány ellen, végre megjött a dualizmus, melyet a német párt készségesen elfogadott, mert, mint már emlittetett, minden reményét elvesztette az iránt, hogy sikerülnie fogna a magyarokat is hegemóniája alá hozni. Ezek a pángermánok ily körülmények közt a maradékkal szándékoztak megelégedni, csak azért, hogy a többi országokban fentarthassák hegemóniájukat. Ugyanazon egyének, ugyanazon elemek ezek, kik most is a nagy Germánia hasonló eszméjét követve Galicziát és Dalmácziát a reichsrathból kirekesztet óhajtják, hogy mivel ez országokat germanizálni nem bírják s erre a jövőben sincs reményök, a maradékot legalább annál szilárdabban a német országokhoz kovácsolhassák. A kiegyezés eseményét azon álláspontból kell szemlélnünk, hogy a népek közt az etnika elvei általában nem igen vétetnek figyelembe. Minden nép, ha rá alkalma nyílik, lételét biztosítani törekszik anélkül, hogy itt más indokokat és mozzanatokat tekintetbe venne. Azt lehetne mondani, hogy a magyarok akkor nem gondoltak arra, hogy szomorú időkben mi álltunk pártjukon, szerződést kötöttek ellenségeinkkel. De mint mondtuk, azzal védik eljárásukat, hogy mi akkor minden hatalom nélkül voltunk s hogy meg kellett kötniök a szerződést, ha meg akarták óvni legvitálisabb érdekeiket azon elem ellen, melynek akkor kezében volt az uralom. Ez etnikai szempontból inkorrektnek látszhatnék, de ez elvek szerint nem mindig irányult a politika s nem is irányul. Mi ebből részünkre egy tanulságot meríthetünk. Nekünk, kik történeti és államjogunkhoz ragaszkodtunk, soha sem jutott eszünkbe bármilyen irányban megtámadni a szerződést, melyet a magyar király a maga népével kötött. A magyarok teljesen jogszerűen jártak el, s a cseh klub nevében annak idején nyilatkoztam is erről a cseh országgyűlésen. A mi részünkről a magyar kiegyezés s a dualizmus mint ilyen ellen soha kifogás nem emeltetett. Részünkről csak azon tekintetben emeltetett kifogás, hogy a jogellenesen összehívott reichszatot, melyet mi törvényes képviseletünknek el nem ismertünk, nem illette meg a jog, de nobis sine nobis határozni s a mi beleegyezésünk nélkül reánk bizonyos kötelességeket és szabályokat tukmálni. Ezt az álláspontot, mely a deklaráczióban természetesen másképen nyert kifejezést, fentartjuk minden időben. Uraim! Tudva lesz önök előtt, hogy az állandó opponálás, melyet e viszonyokkal szemben követtünk, többszörös kiegyezési kísérletekre vezetett a német kormány részéről, s hogy a legkomolyabb kísérlet, mely ez irányban létezett, a Hohenwart-minisztérium alatt történt, és pedig a tárgyalások már csaknem befejeztettek, úgyhogy államjogunk teljes elismerését s a kiegyezés valósulását — hangsúlyozom itt főleg a dualizmus határai közt — remélhettük. Arra ugyanis súlyt fektetek, hogy részünkről akkor oly modus találásáról volt szó, hogyan óvhatjuk meg államjogunkat s hogyan biztosíthatunk magunknak s a cseh királyságnak nagyobb mérvű autonómiát a nélkül, hogy a régibb szerződést, melyet ő Felsége, mint Magyarország királya, népével kötött s esküvel erősített meg, bármiben megtámadnék vagy csorbítanék. Akkor ez ügyben olyan lelkiismeretességgel jártunk el, hogy ezt a fundamentális czikkelyekben határozottan kimondtuk, sőt hogy azokban a magyar kiegyezés néhány határozatát szó szerint fölvettük. Akkor még álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy ez a gondosság, ez a lelkiismeretesség, ez az óvatosság, hogy valamikép ne érintsük a kiegyezést Magyarországgal, alkalmat fog nyújtani, hogy néhány magyar arra utaljon, mintha mi azon jogot igényelnék, hogy a magyar kiegyezést jóváhagyjuk. Ez a szándékunk nem volt. Csak minden irányban világosan ki akartuk mondani, hogy távol állunk attól, mintha valamikép a magyar királyság jogait érinteni vagy azokat kétségbe vonni akarnák. Még csak azt jegyzem meg, hogy részünkről azt kívánták, hogy a Hohenwart-kormány szerezzen magának tudomást arról, hogy a magyarok az akkor már kész megegyezésekkel egyetértenek s ellenök kifogásuk nincs. Ilyen biztosítást adott az akkor vezérlő politikus, a magyar államférfiú, Andrássy. Mindazonáltal kiegyezésünket akkor más politikusok és különböző utakon kétségbe vonták, megingatták és meghiúsították. Ez az úgynevezett koronatanácsban, a két országos s a közös minisztérium együttes tanácskozásában történt, melyben megfontolás tárgyává tétetett, váljon a fundamentális czikkelyek elfogadtassanak s megerősittessenek-e. Minden várakozás ellenére Lónyay és Beust gróf is a fundamentális czikkelyek ellen nyilatkoztak. Megbuktatták az ügyet, mire Hohenwart miniszter beadta lemondását. Tudva lesz önök előtt, hogy ezeket az eseményeket közelebb a lapokban vitatták, s hogy különösen gr. Beust hiúságában erre nézve érdemet tulajdonított magának, míg magyar részről a dolgot úgy adták elő, mintha a magyarokat nem terhelné minden vád, s nem ők lettek volna a főtényezők. A dolog kissé kényes s még nincs ideje megírni történetét. Ha Isten akarja, az illető okmányok még napfényre jönnek s talán ítéletet fog akkor mondani e fölött a történet is. A magyar államférfiak megfontolására bízom, vájjon akkor helyesen és óvatosan jártak-e el, részt vevén a nagy koronatanácsban, mert nem tudható, vájjon nem fog-e ez precedensül szolgálni. Nézetem szerint jobban tették volna, ha ragaszkodnak közönséges alapelvükhöz, a cziszlajthán ügyekbe való be nem avatkozáshoz, míg viszont bennünket sem illet meg a jog beleszólani a transzlajthán ügyekbe. Mint említem, különböző tényezőknek, külföldieknek is közreműködése folytán újra meghiúsult kiegyezésünk s hosszú időre a passzív oppoziczióhoz tértünk vissza. Midőn ismét beléptünk a birodalmi tanácsba, — nem tartozik ide annak kifejtése, mily feltételek alatt s mily okokból — oly körülmények között történt ez, hogy az u. n. szabadelvű-párti németek is óhajtották, sőt különös reménységeket kötöttek hozzá. Azt hivék, nálunk meggyökerezett irigység uralkodik a magyarok ellen, ki fogjuk hát kaparni számukra a gesztenyét. Elmondhatom, hogy a baloldal több kiváló tagja ezt világosan értésünkre is adta. Mi azonban máskép érték a dolgot, kezdettől fogva azon nézetben lévén, hogy nem áll érdekünkben ellenségeink amúgy is nagy számát szaporitni s nincs okunk a magyaroknak ügyeikben gátat vetni. A történeti jog alapján állva, mindig készséggel ismertük el a magyarokét is, s nem volt okunk irigyelni, vagy éppen meghiúsítani akarni, a mit királyuk beleegyezésével megnyertek. így történt, hogy a birodalmi tanácsban a magyar kérdéssel szemben mindig barátságos, vagy legalább objektív, inkább barátságos és rokonszenves volt a magunk tartása. Az érintkezés is a magyarokkal mind barátságosabbá lett. Azon előítéletük, hogy pánszlávisták vagyunk, nagy részben megszűnt. Belátták végre, hogy egy nép, melynek a mienkhez hasonló fényes múltja, történeti egyénisége, külön kultúrája s régi s gazdag irodalma van, soha nem szánhatja rá magát mindennek elvetésére, hogy név és nyom nélkül eltűnjék valamely nagy szláv tengerben. E mellett bizonyít az is, hogy a kir. tanácsba való belépésünk óta barátságos viszonyba léptünk a lengyelekkel, hogy egymással ily szoros kapcsolatban levő két párt, melyek közül az egyiket pánszlávizmussal vagy oroszbarátsággal nem vádolhatni, ily fontos kérdésben nem válhat szét. A pánszlávizmus rémkép, melylyel bécsi német ellenfeleink a magyarokat mindig nyugtalanítani igyekeznek. Mi is voltaképen a pánszlávizmus ? Vagy politikai, vagy irodalmi lehet. Már nagyon gyakran bűnül rótták fel nekem, hogy Moszkvába zarándokoltam. Azon zarándoklás okmányai s beszédeink sztenografirozva, sőt az orosz s a belföldi lapokban jobbára közzé is téve vannak. Nem talál azokban senki egy szót sem, melyet a politikai pánszlávizmus mellett kiejtettünk volna, s éppen én Moszkvában és Szt-Pétervárott határozottan ellene nyilatkoztam a politikai pánszlávizmusnak s azon eshetőségnek, hogy minden szláv nép egy jogar alatt egyesittessék. Jeleztem politikai álláspontunkat s az osztrák monarchiához való hű ragaszkodást hangsúlyoztam. De ami az irodalmi vagy nyelvi pánszlávizmust illeti, mi bűn van ebben ? Ezt bizonyára habozás nélkül magunkénak vallhatjuk. Ha mi szlávok egymás nyelvét kölcsönösen megtanulni igyekszünk s egymás irodalmának felhasználását s ekként a szláv kölcsönösséget előmozdítjuk, mi veszélylyel fenyegetheti ez a német vagy magyar kultúrát s irodalmat ? Nekünk használhat az ily pánszlávizmus, de senkinek nem árthat. Ha a magyarok az ily alakban feléledő pánszlávizmustól is féltek, ez nem volt észszerű tőlük. Egyenesen szemébe kellett volna nézniök a kisértetnek s meggyőződniük mivoltáról. A bécsi zsurnalisztika újra hivatkozik arra, hogy állítólag a napokban is csináltak itt pánszlávizmust, hogy mi azt folyvást kultiváljuk s Magyarországban különösen a tótok közt terjesztjük. Örömmel mondhatom, amit a viszonyokkal teljesen ismerősöktől hallottam, hogy a magyarok ilyesmit nem fognak többé ránk, hogy meggyőződtek róla, miként Magyarországon nem űzünk ily agitácziót, hamisan valünk gyanúsítva. Rokonszenvezünk szláv fajbelieinkkel, s ezt nem is titkoljuk. De mint gyakorlati politikusoknak kérdeznünk kell, mit tehetünk, mit kell tennünk e rokonszenv folytán. Pl. az újabban vitatott horvát kérdésben van-e hatalmunk a beavatkozásra ? S ha azt, amit legfeljebb tehetnénk, meg is tennék, ha a hírlapi dobot egyik vagy másik horvát párt érdekében megszólaltatnék, mit változtatnánk ezzel a dolgon ? Se a horvátoknak nem segítenénk, se a magyaroknak nem ártanánk , s azt hiszem a higgadt elemek úgy a magyar, mint a horvát részen azon meggyőződéshez jutottak, hogy csak a két nép között kötött szerződés s annak szigorú megtartása alapján vezethető e kérdés további megoldása elé. Tőlünk nem lenne helyén rokonszenvet mutatni egyik vagy másik párt iránt s közülünk nem is fogja senki hinni, hogy a horvát tartománygyűlésben lefolyt jelenetek e népnek dicsőségére szolgálnak, s hogy a horvátoknak tisztességök s diségök érdekében nem lett volna jobb, ha ama botrányos jelenetek elő nem fordulnak. A dolgon magán egyébiránt mit sem változtathatunk. Kényes a tót kérdés. Mi a tótokat mindig legközelebbi rokonainknak, vérünkből való vérnek tekintettük, s e mellett szól kulturális fejlődésünk története is. A tótok, midőn az irodalomban kísérletet tettek, mindig cseh nyelven tették. Benedikt, Vudozenin és Jasenski óta, a cseh irodalom legnagyobb hanyatlása korában, a tótok közt tehetséges írók voltak. Roznay, Rybany, Palkovics, Sleska stb., kik az irodalmat cseh nyelven művelték, míg végre közülök támadtak a legnagyobb férfiak, kiket e törzs szült, Kollár és Safarik. S ezek is minden másnál nagyobb buzgalommal azon voltak, hogy a tótok velünk közös irodalmat tartsanak fenn s egy nép fiainak érezzék magukat. Nem a mi hibánk, hogy óhajuk nem valósult. Közülünk jegyezte meg valaki, hogy oly formának találja e különös jelenséget, mintha a tót törzs ama nagy bankjegyek kiadásával kimerítette volna erejét s most csak apró pénzzel fizetne. Konstatálom, hogy a tótok az újabb időkben szakítottak a velünk való közösséggel, külön népnek tartják magukat s nem ismerik el, hogy nyelvök a csehnek egyik dialektikusa. A birodalmi tanácsban nemrég gúnyolódott valaki a Bécsben dolgozó tótokkal. Megjegyeztem rá, hogy nem szép egy dialektust kicsúfolni, a midőn Felső-Ausztriában s Salzburgban sem beszélik az irodalmi nyelvet. Azért mondom ezt, hogy védjem tót testvéreimet s jóvá tegyem az arczukba dobott sértést. Ki hinné, hogy másnap egy szláv tanuló-egyesülettől levelet kaptam, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy a tót a csehnek dialektusa, s a velünk csehekkel való közösség ellen. Bevallom, hogy a levél sértett, fájt nekem, de ez ügyben most is, mint mindig, az önelhatározás álláspontján vagyok. Ám használjanak a tótok velünk közös nyelvet, mint őseik évszázadokig tették, vagy nem, teljes joguk van hozzá, tegyenek akaratuk szerint. De azt is hiszem, hogy bármilyen legyen is viszonyunk a magyarokhoz s a tótokkal való viszályokhoz, különbséget kell tennünk a politikai s nyelvi kérdés közt. Az előbbire nézve nekünk cseheknek, midőn a magyar államot, történeti jogát, önállóságát elismerjük, nincs jogunk a magyar ügyekbe avatkozni s mintegy választott birokul tolni fel magunkat a magyarok s tátok közt politikai kérdésekben. S végül ha tehetnék s akarnák is ezt, itt is az audiatur et altera pars elvéből kellene kiindulnunk. De itt nincs szó politikai kérdésről; e tekintetben nincs befolyásunk a magyar ügyekre s itt sem használna a hirlapi dobt. Ami az irodalmi kérdést illeti, erre nézve a tótok külön állást foglalnak el, nem számítják magukat hozzánk, s Radlinsky és mások többször élesen és sértően jelenték ki, hogy nincs jogunk irodalmi ügyeikbe avatkozni, hogy ez az ő dolguk. Nincs hát egyéb hátra, mint összedugnunk a kezeinket s néznünk, miként fejlődnek tovább a dolgok. Ezen állásponton kell maradnunk. S még egyet. Szomorú, de gyakran idézett igazság, hogy minden nép méltó a kormányra, amelylyel bír. Szigorú ez az elv, különösen a gyengére nézve, akinek nincs ereje talán jobbá tenni a kormányt, amely őt nyomja. 45 év előtt mint tanuló beutaztam a tót földet, megismerkedtem minden akkori tót íróval, kezdve Kolleren és Palkovicson, s Tomusikkal, Obalupkával, Hurbannal, Sturral és Hodza-val is. Mindeniket meglátogattam, mindenikkel beszéltem. Akkor az ottani dolgok másként állottak, mint most, de nálunk nem voltak sokkal jobbak a viszonyok. S gondoljuk meg, mit végeztünk mi e 45 év alatt, mily haladást tettünk, míg a tótok, sajnos, ezen idő alatt nem hogy előre mentek volna, nemesen hátraestek. Ezek tények, melyeket egyik vagy másik sajnálhat, de nem tagadhat el. «