Pesti Napló, 1885. február (36. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-21 / 51. szám

51. szám. Szerkesztégi Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét ületi minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szombat, február 21. 36. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Budapest, február 20. Deák Ferencznek egyik kedvencz ado­mája jut eszünkbe. Abraham a Santa dará­ról szól, a híres prédikátorról. Felmenvén a templomi szószékre, az ő mennydörgésszerű hangján kiáltá : Wer da? Általános megdöb­benés. »Látjátok híveim, mondá a prédikátor, ez egyszerű emberi hangra is hogy megdöb­bentetek! Gondoljatok reá, hogy mint fogtok összerezzenni, ha az Ítélet napján az Úr har­sonája megszólal« ... Ez a jelenet szörnyen megtetszett egy jólelkű kis káplánnak. A­mint saját templomának szószékére lép, hátraveti fejét, összekulcsolja mellén karjait és fülsértő, éles hangján elsipítja : Wer da? Az emberek összenéznek és mosolyognak. Ugy­e, hogy megdöbbentetek? sipítja tovább a kis káplán, szörnyű pillantásokat vetve, de hallgatói ne­vetésétől nem bírta folytatni a prédikácziót. Bocsássa meg nekünk Szontágh Pál, de az ő szellemességétől nem vártuk volna, hogy ő Kossuthot idézze a főrendek ellen. Más idők voltak azok és más emberek. Különben Szon­tágh Pál, mint a ház »exczellencziás« tagja, meg is magyarázta ma a ház »méltóságos« tagja, gr. Andrássy Manónak, a tegnap mon­dottakat, s visszafordítván a szekere rudját, kijelenté, hogy nem is a mai főrendeknek szólt a dörgedelmes kiáltás, hanem a 40-esek­­nek, a kiknek semmi közük se volt a felsőház reformjához, s igy a beszéd csakis negyvenöt esztendővel késett el. Ma különben a kormánypárt általá­ban hátrafelé konczentrálódott. Újabb gyújtó­anyagot a vitába nem vegyített, sőt a minisz­terelnök beszéde általában kitűnt a szigorú tárgyilagosság által. A körülmény, hogy Tisza csak ma be­szélt s beszédének modora egyaránt a minisz­terelnök kitűnő taktikája m­ellett bizonyított. Tisza Kálmán ügyetlen barátai rögtön gróf Apponyi beszéde után ellentüntetést tervez­tek a miniszterelnök javára. Ebből nagy bot­rány keletkezhetett volna. A miniszterelnök ezt nem is engedte meg, hanem mást gondolt, az ő szempontjából sokkal kevesebbet. El­hagyta múlni gr. Apponyi felvillanyozó be­szédének közvetlen hatását, s csak azután szólt. S érezvén, hogy e beszéd szónoki tüzé­­vel, ékesszólási erejével nem rendelkezik, más térre, a tárgyilagos érvek terére vitte át a diskussziót s a fenforgó kérdésről oly nyu­galommal szólt, mely nem téveszthette el ha­tását. A miniszterelnök e magatartására s­a­­ját pártja is befolyással lehetett. Mindin­kább szaporodik t. i. a kormánypártban is azok száma, kik a felsőház reformja ügyében a kompromisszumot elkerülhetlennek tartják. Nemcsak hogy a javaslat sorsa a fel­sőházban nincs biztosítva, hanem a kormány­­párti értekezleteken is a javaslat részleteinek módosítására igen illetékes felszólalások tör­téntek, s ha a kormány némely fontos módo­sításokhoz nem járul hozzá, igen valószínű, hogy a javaslat egyáltalában nem válik tör­­vénynyé. Ellenzéki taktikai szempontból e felett nem kell keseregni. A Tisza-kormány ismét blamirozza magát, ismét bebizonyítja, hogy nagyobb reform keresztülvitelére képtelen, s e­miatt nem a mi fejünknek kell megfáj­dulnia. Nem is e miatt fáj, nem is e szempontból ajánljuk ismét és ismét a kompromisszumot, hanem egészen más okokból. Először is oly győzelemnek, mely nem magyar állampolgá­rok segélyével vitatnék ki a kormány ellené­ben, nem tudnánk örvendeni. Másodszor, a kormány, csakhogy javaslatát keresztülerő­szakolja, engedményekre szoríttatik bizonyos ó-konzervatív elemek részére, s az ország elő­­haladása szempontjából ez sem örvendetes. S mindenekfelett az ellenzékre néz­ve sokkal szebb győzelemnek tart­juk, ha a saját eszméit a törvény­ben érvényre juttatja, a­mi csak kom­promisszum által lehetséges, mintha azon negatív eredményt éri el, hogy megakadályozta a főrendiház re­formját, melyet maga is szüksé­gesnek tart. Ezen szempontok vezérelnek minket a kompromisszum pártolására, természetesen elfogadható feltételek mellett. S Tisza mint elnök mai beszéde azt a benyomást tette reánk, hogy a dolog nem lehetetlen. A miniszterelnök beszédében természe­tesen védte javaslatát, de két részletet nem védett, s mi e két részletben látjuk a kérdés súlypontját. A miniszterelnök nem védte a kine­­vezendők számát s nem védte a kinevezést oly kizárólagosan, hogy e mellett a felsőházi reformban a választásra nem volna semmi hely. A miniszterelnök csak a megyék általi választást jelenté ki el­­fogadhatl­annak. Az ellenzék pedig ostromolja a kineve­­zendők számát s ostromolja azt, hogy a kine­vezés mintegy főalapul tekintessék az uj fel­sőház reformjában. Azt véljük, hogy az ellentétek mellett van elég érintkezési pont is s a diskusszió ezeket tovább fejlesztheti. Az oly nagy mű, a minő a törvényhozás egyik házának reformja, kölcsönös engedmé­nyek nélkül nem sikerülhet, egyességkötésre a véghatározás jogerőre emelkedéséig kiterjesztetik a határidő, s hogy a becsárra nézve mindenekelőtt a felek között létesített megállapodás veendő alapul. Ezzel az ülés véget ért. A képviselőház zárszámadási bizottsága ma este öt órakor Prileszky Tádé elnöklete alatt ülést tartott. A kormány képviseletében jelen voltak Hosszú József államszéki alelnök, Hilberth és Vavra osztálytanácsosok és Hanzély kir. taná­csos, közoktatásügyi miniszteri számvevőségi igazgató. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetvén, tárgyalás alá vétetett a fiumei kor­mányzó lakosztályának megfelelő átalakításából és bebútorozásából előállott és a múlt ülésben függőben maradt 5213 frtnyi túlkiadásra vonatkozó tétel, mely­re nézve a bizottság az előadó által előterjesztett indokoláshoz csatlakozván, a felmentvényt megadandó­­nak találta. Ezután Molnár Viktor előadó a v­a­ll­á­s- és közoktatásügyi tárc­a zárszámadását fel­ölelő jelentését terjesztette elő. A minden részletekre kiterjedő előadói jelentést a bizottság a népnevelési tanfelügyelőségek czíménél, valamint a mindinkább szaporodó túlkiadások elkerülése szempontjából te­endő intézkedések körül kifejtett élénk vita után — változatlanul elfogadta. Tekintettel a képviselőházban folyamatban lévő fontos vitára, a bizottság elhatározta, hogy márczius 2-ig ülést nem tart. A márczius 2-án tartandó ülés napirendjére kitüzettek; a mai ülésről elmaradt nyug­dijak és az igazságügyi tárcza 1883. évi zárszámadásai. Ezzel az ülés véget ért. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁ­ 1A. — Február 21. — S­EERPIS. 35 Irta:Ebers György. 41., Fordította: Szentgyörgyi Vörös Dezső. Ismeritek Plato nevét. Pogány volt s sokat sej­tett, amit mi, megváltottak, tisztán látunk. Meg­mondta, hogy a földi szépség rokon az égi igazsággal s a szeretet köt össze mindnyájunkat. Eszméinek élén állt a jó. Ez a legmagasb eszméje. Hallottátok e mondást is: nem azért élünk, hogy gyűlöljünk, hanem azért, hogy szeressünk. Ezt sem keresztény mondta, hanem egy hírneves pogány, Szofoklesz. Az ősz pap mélyen föllélegzett. Dada figyelemmel kísérte a beszédet. Örven­dett, hogy dicsérni hallotta azokat, akiket tisztelni szokott. Mikor Euzebiusz Platóról beszélt, zavarni kezdték. Egy sovány, hosszú, hegyes fejű s egy másik kicsiny, jóarczu ember ült előtte. Az első folyton ide­­oda mozgott, rángatta ruhájánál fogva a másikat s többször vágott oly arczot, mintha fel akarna ugrani,­­hogy az ősz pap beszédét félbeszakítsa. A körülötte álló keresztények integetéssel s csöndes pisszegéssel intették csöndre, de ez nem ügyelt reájuk s tovább is feltűnően s hangosan károgott, sőt még lábaival do­bolt is, midőn az ősz diákon folytatá: — És most, szeretteim, mit tegyünk a zendü­lések e napjaiban, hogyan viselkedjünk ? Mint keresz­tények Isten segítségével, mint keresztények meste­rünk szellemében, amaz eszmék szerint, melyeket az Úr tizenkét apostola által­­ hirdetett. Beszéljen ő he­lyettem. Azt mondá a Megváltó: Két út van, az élet és a halál útja. A két út között azonban nagy kü­lönbség van. Az élet útja ez : szeresd Istent, aki te­remtett, s szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.Amit nem akarsz, hogy tegyenek veled, te se tedd azt má­sokkal. Az e szavakban rejlő tanulság ez : Áldjátok meg azokat, akik titeket átkoznak, imádkozzatok el­lenségeitekért, akik titeket üldöznek, mert micsoda kegyes dolog van abban, ha szeretitek azokat, akik titeket szeretnek ? Vájjon nem ugyanazt teszik-e a pogányok is ? Ti pedig szeressétek azokat, akik gyü­rnek titeket s akkor nem lesz ellenségetek. Ma is e szavakat kötöm lelkeitekre. Ne gúnyol­játok s üldözzétek azokat, akik ellenségeitek voltak. Becsülni a legyőzött ellenséget: a pogányoknak is szép erényük volt, reátok, keresztényekre nézve pedig törvény legyen. Szeretni a pogányokat is kell a keresz­tényeknek, mert minden ember testvér és felebarát. A pogányok, a bálványimádók örökös ellenségei voltak a keresztényeknek, de most már bilincsekbe verve fe­­küsznek lábaink előtt. Tehát imádkozzatok érettük, szeretteim! Mivel pedig a Legnagyobb is, aki szeplő­telen és határtalan nagy, megbocsát a vétkeseknek, ti is bizonyosan meg fogtok bocsátani, akik kicsinyek és szintén bűnösök vagytok. Mentsétek meg a pogá­nyok lelkeit! Barátsággal s szeretettel nyerjétek meg ellenségeiteket s példátokkal mutassátok meg nekik, mily szép a keresztény élet; ismertessétek meg velük az üdv jótéteményeit, vezessétek azokat, akiktől el­vettük bálványaikat s templomaikat, a mi temploma­inkba és ha az elvakultakat, akik fölött győzedelmes­kedett a fegyver, szeretettel, a hit szavaival, megnyer­jük, s ha ők velünk együtt örvendeznek a Jézus Krisz­tus által való megváltásnak, akkor lesz egy nyáj és egy pásztor s öröm és béke vonulnak be e harczoktól és egyenetlenségtől súlyosan meglátogatott városba! E szavaknál félbeszakították az ősz diakont. A narthexben * * S) vad zaj keletkezett s birkózó férfiak hangos kiáltásaiba egy bikának tompa ordítása vegyült. A gyülekezet megrémülve ugrált fel üléseiről. Most az ajtót zúzták be s egy csapat pogány ifjú ro­hant a templomba. Az ifjakat túlerő üldözte s szorí­totta az Isten házába. Ismét kétségbeesett küzdelem fejlődött ki. Megtépett koszorúk csüngtek alá az if­jak homlokáról. A pogányokat a Markusz-templom közelében szerzetesek támadták meg, amint az új rendelet gúnyára és ellenére, tarkán felcziczomázott bikát hajtottak Apollon templomába. Az áldozati ba­rom a zűrzavarban szintén a narthexbe került. A harcz a templomban nem tartott sokáig. A bálvány-imádókat csakhamar legyőzték, Euzebiusz azonban a pogányok és a szerzetesek közé sietett s megkisérte megmenteni a földre sújtottakat a dü­höngő győztesek boszujától. Az asszonyok sikoltozva futottak az ajtóhoz, de nem merészeltek a narthexbe menni, mert ott dü­höngve kapálózott az áldozati barom, mindent leti­porva, ami útjába került. Végre egy katona nehéz *) Előtér a vezeklők számára a régi keresztény székesegyházakban, fegyverével nyakára csapott, mire az állat vértől pi­rosan rogyott össze. A barom elhullását látva, mindenki arra tódult s üvöltözve igyekezett kifelé. Dada a menekülök kellő közepébe került. A gyermeket vonta magával, az azonban minden erejé­vel vissza akarta tartani, magánkívül kiáltva, hogy Agne a templomban van, s vissza akar hozzá menni. A hajadon nem hallgatott reá s halálos félelemtől eltel­ve, magával vonszolta. Csak Médiusz háza előtt állt meg. A gyermek ismét és ismét állttá, hogy nőtestvérét látta a temp­lomban. Dada reá állott, hogy visszatérjen oda, mikor már körülötte többé minden elcsöndesült. A temp­lomban senki sem állotta többé útjukat, de a falnál, mely a kereszteltek padjait a meg nem keresztelteké­­től választotta el, nem juthattak tovább, mert ott fe­küdtek az agyonütött ifjak iszonyúan eltorzított tetemei. (Folytatása következik.) Három egyszerre. (A harmadik: Dramolet egy felvonásban, irta H­e­­tényi Béla és Hevesi József. — Aranyiak oda-­­ o m. Dramolet egy felvonásban, irta Almási Tihamér. A bál királynő. Vígjáték egy felvonásban, irta B­e­r­­c­z­i­k Árpád. — Mindhárom egyszerre adatott a nemzeti színházban 1885. febr. 20-án.­ Varietas delectat! — Ennek a rég ismert mon­dásnak igazságát érezte ma a közönség, mely a nem­zeti színházban a fentirt három egyfelvonásos szín­művet végig nézte. Nemcsak három színmű állt előtte, hanem egyszersmind négy szerző (mert az elsőt, vagyis »A harmadikat« ketten írták.) S ebben a szituáczióban, ha a darabok belbecse nem is volna kiválón érdekes és kielégítő, van valami, a­mi esetleg még a darabok hiányaiért is kárpótolni tud. Ez a verseny, mely a szerzők közt szándék nélkül lefoly, é­s a különböztetés, mely a nézőre nézve akkor is ingerrel bír, ha gyönge darabokról van szó. A közön­ség tehát eléggé el volt foglalva a versenybírósági szerep által, ámde, hogy a három versenyző közül kinek ítélte a győzelmet , nem tudnék eldönteni. Az első darabnak alapeszméje egy anekdota, melyet a franczia és angol írók különböző alakban elcsépel­tek. Az anekdota hőse Nelson angol admirális, aki inkognito vacsorál egy vendéglőben s ott egy paj­kos ifjonc­, aki cseresnyemaggal kitűnően tud lövöl­dözni, a mellékasztalról, fogadásból három cseresnye­­magot lő az idegenre. Egyiket a jobb fülére, másikat a bal fülére, harmadikat a homloka kö­zepére. Az idegen csöndesen tűri. De mielőtt eltá­voznék, odalép a pajkos ifjúhoz, s így szól hozzá: »Ön nekem három golyóval adós, — legyen szives meg­fizetni.« — Ez kihívást jelent, és pedig pisztolyra. Minden párbajnak egy-egy havi időközben kell le­folynia. (S a pajkos ifjú éppen vőlegény, s a követ­kező héten kell esküdnie.) Nelson az első párbaj­nál meglövi ellenfelének jobb fülét, a másiknál bal fülét. S most a halál a harmadik párbajnál bizonyos. De Nelson e­közben olajban lefesteti a halálra készülő ifjút, s a harmadik párbajnál a falon függő festett képnek homlokát lövi keresztül. Ebből az anekdotából van csinálva A h­a­r­m­a­­dik czímű dramolet, és pedig elég ügyesen és szín­­szerűleg. A módosítás benne az, hogy a harmadik párbaj elmarad, mert belejátszik a nő, Angela, aki éppen a harmadik párbaj előtt találkozik Blackhorsttal, a félelmes angollal, és kedves­sége által annyira meghódítja, hogy lemond jogáról. A férj eleinte e kegyelmet nem akarja elfogadni, s ebből fejlődik a csomó, mely végre is kedvező megol­dást nyer. A szereplők: P. Márkus Emilia (Angela) Nagy Imre (gróf Rétháti), Ujházy (Blackhorst), a szerzők háláját kiérdemelték. A második dramolet, az Aranylakodalom, egy költői gondolaton alapul, mely Tennyson Arden Enochját juttatja eszünkbe. Arden Enoch tengerre száll, s hajótörést szenvedve egy magányos szigetre vetődik. Itt mint Robinzon tíz évnél tovább él egyedül, míg egy hajó odavetődik és hazaviszi. Otthon már rég halottnak hiszik, s neje másodszor is férjhez megy Arden Enochnak egy jó barátjához, és nagyon boldog. Arden Enochot, mikor haza ér, nem ismeri meg senki. Ő kérdezősködik neje felől, s meg­tudva, hogy férjhez ment, boszúra gondol. De elmen­­vén a házhoz, melyben neje új férjével lakik, mielőtt bemenne, az ablakon benéz, és látja a családi bol­dogságot, melyet az ő megjelenése feldúlhatna. Tehát nem megy be. Sír és eltávozik és elbujdosik, hogy soha többé vissza ne térjen. E költői gondolat van feldolgozva, de át is ala­kítva az Aranylakodalomban. Eredeti gondolat benne az, hogy egy aranylakodalmas házaspár körül fordul meg a point. A gróf 80 éves, neje néhány évvel fiata­labb. Az aranylakodalom napján visszaemlékeznek a múltra, s eközben a grófné sírva gondol első szerel­mére, egy huszárkapitányra, aki (mint a grófné hiszi) csatában esett el. Ennek köszönheti a gróf azt a bol­dogságot, hogy a grófnét nőül vehette. A grófban­­ még 50 év után is friss a szerelem, s neje azt gyöngéd enyelgéssel viszonozza. A két aggastyánnak ez ifjú kedélye szépen van rajzolva a dramoletben. Mialatt a grófné átöltözni megy, vendég érkezik; a grófnak egy ifjúkori barátja, egy nyugalmazott táborszernagy. Több mint 50 éve, hogy nem látták egymást. Vígan beszélgetnek az ifjúság kalandjairól, s még mindket­ten fiataloknak érzik magukat. A báró vicczeli a grófot, akit a házasélet elpuhított (egy jól feldolgozott »orvosi párbeszéd« folyik le köztük;) s a gróf megtudja a bárótól, hogy azért maradt nőtlen, mert egy nő, akit forrón szeretett, hűtlenül megcsalta. S a báró erre az emlékre oly dühre forr, hogy most is ha­lállal fenyegeti azt, aki hölgyét elrabolta tőle. A gróf megijed ettől, mert a beszélgetés alatt meg­sejti, hogy a nő, a ki a bárót megcsalta, nem más, mint az ő neje. Most a grófné a másik szobában egy nápolyi dalt énekel, s erről a báró is fel­ismerte őt. — A grófban rég gyűlölt vágytársa áll előtte. Neki rohan, hogy megfojtsa, de itt erőt vesz rajta az öregség, és az indulatrohamtól al­­éltan roskad a földre. A gróf fölsegíti, s a báró ma­gához térve belátja, hogy a boszúnak nincs többé helye. Érzi, hogy nem szabad kilétét a grófné előtt fölfedeznie. A grófné bejő, s a báró idegen név alatt mutattatik be neki, s nemsokára eltávozik. S a grófné nem tudja meg, hogy akit ő oly forrón szeretett s akitől (halottnak híven) elpártolt, még mindig él, így végződik a darab. Sokan a közönségből más meg­oldást vártak. Azt várták, hogy a báró meglátván 50 év múlva egykori ideálját, nemcsak boszúját felejti, de meg is köszöni a grófnak, hogy elcsábította tőle. Ez azonban, ha csattanósabb lenne, nem volna oly gyöngéd, mint ahogy Almási kidolgozta. S ezért a gyöngédségért megbocsátjuk neki, hogy a darab be­fejezése elhalványul. Tennysonnal éppen ez a befeje­zés kelti a legnagyobb hatást. De az elbeszélő művek­nek hatásai egészen más feltételekhez vannak kötve, mint a drámai hatások. Az elbeszélő műveket lehet úgy bevégezni, hogy ami ott nincs megmondva, azt az olvasó képzelete kiegészíti; a drámánál pedig, melyben mindennek, ami történik, erősen indokolva és egészen befejezve kell mutatkoznia, az ily befejezé­sek mindig csak a hatás rovására üthetnek ki. A szereplők: P­r­­­e­tr­e Kornélia, Szigeti József és Ujházy, nagyon szeretetreméltón személyesítették kedélyes és elmés vonásokkal jellemzett szerepeiket. A dramoletnek franczia technikája is elismerésre méltó. A harmadik darab Berczik Árpád Bálki­rály­nőj­e volt. Ez egy korszerű szatíra ap­parthie­ Budapest, február 20. Minisztertanács tartatott ma este a kereskedelmi minisztériumban. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor Horváth Lajos elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a polgárosított magyar határőrvi­déken fennálló házközösségi intézmény megszüntetésé­ről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. A kormány részéről Berczelly miniszteri tanácsos volt jelen. Az ülés folyamán folytatólag tárgyaltattak és elfogadtattak a miniszteri törvényjavaslat 27—34 §-ai. E szakaszokon egyedül azon jelentékeny mó­dosítás létetett, hogy hivatalos eljárásnál is az ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése fe­br. 20-án. (Folytatás esti lapunkhoz.) Esti lapunkban Tisza Kálmán miniszterelnök beszédének csak egy részét közölhettük. A beszéd további részeit a következőkben adjuk: Kijelentvén, hogy az egyházat az államtól el­választani akarni , szerinte sehol sem helyes, Ma­gyarország viszonyai közt pedig indokolatlan valami volna, így folytatja beszédét. Sok igaz van abban, bár nem teljesen igaz az, mit azon képviselő úr mondott, hogy ezt egy nagy államférfi a politikai szükségnél fogva mint eszközt vette egy időben kezébe; mondom, ez igaz, csak annyiban nem felelt meg nyilatkozata szerintem az igazságnak, hogy más államokban is látjuk régi idő óta az egyház és az állam ezen elkülöní­tését és elszigetelt állását keresztülvive, de mit látunk azon államokban ? Látjuk azt, hogy állam és egyház melyeknek a szent, a közczél, a nép boldog­sága érdekében támogatniuk kellene egymást, állam és egyház, nemcsak hidegen, de mint ellenségek álla­­nak egymással szemben és igen sokszor a nemzet fiait azon helyzetbe hozzák, hogy vagy hazafias kötelessé­geik miatt vétsenek az egyház ellen, vagy lelkiisme­reti kötelességük miatt az állam ellen. (Élénk helyes­lés jobbfelől.)­­ Ily helyzetbe hozni a magyar nemzetet, Magyar­­országot, semmiféle theória végett kedvem nem volna. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ezért tartom helyesnek és szükségesnek, hogy igenis az érintkezési pont a kettő közt megmaradjon. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Megmarad ezért mindeniknek a maga külön szférája, de az összműködtetést meg kell adni bizo­nyos pontokon, hogy mint közreműködni tudó, a köz­­czélra dolgozó erők közremunkálhassanak, ne pedig egymás ellen, mint látjuk mindenütt, hol ez az elvá­lasztás keresztülvitetett. (Élénk helyeslés a jobbolda­lon. Mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) Ugron Gábor: Ez a liberális párt! (Mozgás jobbfelől.) A hitet bilincsbe verik ! (Mozgás.) Tisza Kálmán miniszterelnök : Jó, hogy bele­hozta, t. képviselő úr, ismét e szót: liberális párt. (Halljuk! Halljuk!) A képviselő úr azt mondja: ez a liberális párt és azt teszi hozzá: bilincset tenni a hitre ! Hát ki be­­szél erről ? Hivatkozom mindenkire, a­ki hallani és érteni tud, hogy a hitre bilincset akarunk-e tenni ? Hát mint jó barátokat összműködésben együttélni hagyni a kettőt annyi, mint bilincsre verni a hitet ? Méltóztassanak megengedni, a­hol az állam szrn­te el van választva az egyháztól, igenis látjuk az állam által üldöztetni az egyházat (Úgy van­ a jobbolda­lon.) és látjuk, hogy az üldözött egyház a maga vé­delmére a vallás fegyverei helyett az állam ellenében más fegyverekkel is küzd. (Helyeslés a jobboldalon.) Ha a képviselő úrnak ez jobban tetszik, legyen meg gusztusa az elméletben, a gyakorlatban azonban, bí­zom a magyarok istenében, soha sem fog ez bekövet­kezni. (Zajos helyeslés a jobboldalon.) De nagy szó az most: a liberálisok. T. hát! Pár nap előtt egy igen t. képviselő úr ugyancsak azon ol­dalról aposztrofálta ezen oldalt, hogy mily liberális, és azt mondta, ha liberálisok az urak, miért nem pro­ponálják a papi javak elvételét; én ugyan nem sza­vaznám meg. (Derültség jobbfelől.) Tehát, te­hát, a liberálisoknak kötelessége pro­ponálni olyan valamit, a­­mit a radikálisok azonban nem szavaznak meg. (Élénk derültség és tetszés a jobboldalon.) Hát önök radikálisok? Én azt hiszem, hogy csakugyan van sok olyan megfordított demo­krata, (Derültség a jobb­oldalon) a­ki radikális­nak hirdeti magát, megtámadva mást, hogy nem elég liberális, azonban mégis megijed, hogy midőn ezt megtámadja, azért, hogy miért nem tesz valamit, mondom, megijed, hogy majd elhinnék, hogy ő tenne valamit, tehát hirtelen utána teszi, én ezt azonban nem szavaznám meg. (Derültség a jobbol­dalon.) Ez, t. ház, új theoria, mert minden állam tör­ténetéből hallottam és tudtam, hogy a liberalizmus­nak — és ezt tekintem egyik fő előnyének — lehet megalkudni úgy a történelmi múlttal, mint az adott helyzettel, a radikalizmusnak pedig, ha csakugyan az akar maradni, kötelessége, a­nélkül, hogy nézne a történelemre és a jelen helyzetre, az elvek magas­latára emelkedve, hirdetni azok dicsőségét. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) De hogy a liberálisnak legyen kötelessége nem tekinteni semmire és a radikálisnak szabad legyen a liberálist leszavazni azért, mert akart valamit tenni, ezt még soha az életben nem hallottam. (Élénk he­lyeslés és tetszés a jobboldalon.) Sokat hallottam, t. hát, a függetlenség szem­pontjáról szólni. (Halljuk!) Ezen szempontból ajánl­­tatott nekünk a törvényhatósági választás is. Meg­mondatott, hogy az élethossziglan kinevezettek füg­getlenek nem lesznek; felhozatott, hogy a megyei választás alapján nevetséges partikularizmusról be­szélni, mert ■ hiszen az 1848 előtti időkben a parti­­kularizmusnak oka nem a megyei választás, de az utasítás volt, a­miről ma nem beszél senki. A­mi először is a függetlenségi kérdést illeti, megjegyzem, hogy az élethossziglan kinevezett tag­ban a függetlenségnek annyi garancziája legalább is megvan, mint minden más tagban, de sokkal több, mint a 8 vagy 10 esztendőre választott tagban. A független­ség utoljára is kétségtelen, a jellemtől függ első­sorban. De ettől absztrahálva kérdem, ha a kormánytól való függéstől, vagy a kormány általi lekenyereztetés­­től fél valaki, vájjon kevésbbé van-e annak kitéve még csak egy örökös jogon ott ülő ambicziózus fiatal ember, szemben egy erősen álló kormánynyal, mint az életfogytiglan kinevezett, ki már egy megszerzett múlt után azon kormánytól részint nem sokat várhat, részint ambicziójának kielégítését találja ? (Élénk tet­szés jobbfelől.) De hát a megyei választottak 8 évre, mert ez Szilágyi minimuma, a maximum 12 év.. . Szilágyi Dezső: 10 év! Tisza Kálmán miniszterelnök: 8 vagy 10 év, az itt mindegy. (Halljuk!) Ezen választás minden esetre bele­vonja a megyét az ő igaz feladata: a közigazgatás vezetése helyett, ismét a politikai küzdelmekbe. Mert, ha egy helyütt csak ketten vannak, kik e helyet ambi­­c­ionálják, nem fognak-e ezek évekkel előre megra­gadni minden alkalmat, hogy nagy, hangzatos eszmék hirdetése és politikai viták útján maguknak pártot gyűjtsenek? (Helyeslés jobbfelől.) A­ki ezt tagadja, az nem ismeri az életet. (Helyeslés jobbfelől.) A­ki meg akar választatni, az megválasztatását megszerzi a partikuláris érdekeknek előtérbe tolásá­val ; a­kinek pedig végéhez közeledik mandátuma, bi­zonyosan igen nagy figyelembe fogja venni azon me­gye vagy törvényhatóság bizottságának kívánságát, — ha nem utasítás is, — a­melynek tetszésétől várja mandátumát, (ügy van­ jobbfelől.) Leszámítva a talán egyes, természetüknél fogva minden viszonyok között független jellemeket — mondom, hogyan nem lesz kénytelen az illető magát a partikularizmus előtt megadni, ezt felfogni nem tudom. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Én igenis óhajtom, kívánom — így folytatja — úgy, mint bárki más, hogy a felsőház független ele­mekből alakuljon, de független elem alatt ott helye­sen és czélszerűen működhetőkül csak olyanokat kép­zelek, kik minden egyes javaslatot saját belbecse sze­rint ítélnek meg, nem pedig előre a törvényhozás má­sik házából vett jelszavak nyomása alatt. (Úgy van­ a jobboldalon.) Ez a függetlenség is vissza fog vetni egyes kormányi törvényjavaslatokat, de soha sem fogja azon éles konfliktust előidézni, melynek előidézésétől, azt hiszem, mindenkinek, a­ki a parl­amentáris alkot­mányos fejlődés barátja, tartózkodni szükséges. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Azt mondja dr. Apponyi Albert képviselő úr, hogy a főrendiház csak akkor képez akadályt, ha a nemzet többsége háta mögött áll. Apponyi Albert gr.: Állandó akadályt! Tisza Kálmán miniszterelnök: Igenis állandót, az természetes. Mert, hogy ideiglenes akadályt ké­pezzen, az nemcsak nem hiba, sőt azt mindenkinek óhajtania kell, a­ki annak feladatát ismeri és érti. De hát ki fogja azt megítélni, te­hát, hogy mikor van háta mögött a nemzet többsége, mikor nincs ? Az a kép­viselőházi kisebbség-e, melylyel véletlenül a felsőházi többség egy véleményen van ? Vagy pedig, hogy ezt megtudhassuk, minden egyes kérdést oda kell-e vinni, hogy izgalmak, mint Angliában, h­otok keletkezének. Sem az egyiket, sem a másikat nem helyeselhetem. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ismétlem, óhajtom, hogy igenis azon szempont­ból, melyet jeleztem, független elemekből alkottassák a felsőház, legyen ellenállási képessége, de önálló és nem párttekintetek által vezettetve, ne máshonnan vett jelszókból, hanem minden egyes kérdésben annak belső érdeme szerint ítéljen. (Élénk helyeslés a jobb­oldalon.) És ekkor, t. hát, nem azok az események fognak előállani, melyekre Mocsáry Lajos képviselő úr hi­vatkozott, midőn a mostani főrendiházat védelme alá vette, mondván, hogy igenis ellenállásával sokat meg­akadályozott, de az 1848-ikiak nem gátoltak meg sem­mit. Én nem így fogom fel, t. ház, a helyzetet, és én most az 1848-ikinak egyes-egyedül társadalmi és ál­­lamgazdászati reformjáról beszélek, nem a politikairól. Ismétlem, nem így fogom fel a helyzetet; méltóztas­­sék elhinni, hogy régebben reform útján lehetett volna fokozatosan létrehozni, államgazdászati és társadalmi szempontból tekintve, a­minek 48 óra alatt kellett 1848-ban megtörténnie bizonyára Magyarország sok anyagi kártól s az akkori magyar középbirtokos — sőt maga a főúri osztály is —, igen sok oly bajtól szabadult volna meg, tisztán az anyagiakról szólván, melyekkel némely része még most is annyira küzd. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Ellenállást a rohamok el­len, ez az, mit kívánok, de nem ellenállási tehetséget a reform ellen, és összeesést a roham alatt. (Élénk he­lyeslés a jobboldalon.) Sokat hallottam a függetlenség szempontjából vádképen is felhozatni. Egy képviselő úr azt mondta, hogy a főrendiház szervilis volt hajdan felfelé, szer­

Next