Pesti Napló, 1885. február (36. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-14 / 44. szám

Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1 • t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak *L Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1 • t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szombat, február 14. 44. szám. 36. évi folyam. ■^MMMMS«MBM»M»aBaaaaM»«Mwaiw»a»aMeaMB»waii un —fii hí mi ii im—aa—ima n ■ iiiM»MMMM«MiM«ii««aaaaa»<»«M«nMMMB«MMaMin«a»»MMaMa»awa Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­ »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, február 13. Zágrábi levelezőnktől veszszük a következő so­rokat : Noha senki sem zárkózhatik el az igazság előtt, hogy a jelenkor parlamenti életében in­kább mint valaha az eldöntések súlypontja a képviselőházban fekszik, még demokratikus szempontból sem tagadhatni a felsőház téte­lének szükségét. Ez okból azt láttuk, hogy a felsőház reformja nemcsak nálunk, hanem más államokban is, így Francziaországban és Ang­liában felizgatta a kedélyeket, de a hangok, melyek e fontos intézmény megszüntetését kívánták, elnémultak vagy eltűnő kisebbséggé törpültek. Mindenütt felismerték, hogy a má­sodik kamra korrektúráját az alsóház neta­­láni elhamarkodása esetén nélkülözni nem lehet és pedig annál kevésbbé, mennél széle­sebb az alap, melyen az alsóház választása nyugszik. De ha a felsőház lételét meg­támadni nem lehet, úgy viszont a régi főrendi tábla reformjának szüksége Ma­gyarországon még inkább kétségen kívül áll. E helyen ez ügyről bővebben szólanunk annál kevésbbé szükséges, mert ez hivatottabb részről már ismételve megtörtént s kétségkí­vül az országgyűlés vitáiban még inkább meg fog történni. A mi minket az országgyű­lés felsőházának folyamatban levő reformjánál első­sorban érint, az azon állás, melyet Horvátország a más alapra helye­zendő felsőházban el fog foglalni. Általános érdekű lehet megismerkedni a nézetekkel, melyek ez iránt a horvát nemzeti párt köreiben uralkodnak, s melyek minden­esetre figyelmet érdemelnek, minthogy ez a párt a horvát tartománygyűlés többségét ké­pezi s igy joga van meghallgattatni. A követ­kezőkben ismertetni akarjuk e nézeteket, a mint előkelő képviselőktől hallottuk s a Na­­rodne Novine megjelenendő czikkeiben ki fognak fejtetni. Az illető czikk következőleg hangzik: » Tudvalevőleg az 1848-as év nem változ­tatott a főrendiház összeállításán és hatáskörén semmit. És midőn 1868-ban az I. t.­cz. létrejött, a felsőház intézményét mint létezőt elfogad­ták s csak a 36. §-ba vették föl a határozatot, hogy a horvát tartománygyűlés a maga ke­beléből két tagot választ s küld a főrendi­házba. A 37. §. világosan elismeri azon, 1848 előtt is érvényes jogát »Horvát-Dalmát-Szla­­vonországok főurainak és egyházi és világi méltóságainak«, hogy hely őket ugyanazon jogalapon, mint eddig, elfoglalják és pedig mindaddig, amíg ez a ház netalán más alapon fog szerveztetni.« Szükséges itt külön kiemelni, hogy a 37. §-nak az volt rendeltetése, hogy azoknak, kik­nek 1848 előtt is volt ülésök és szavazatuk a főrendiházban, ezen előjogukat jövőre és pe­dig addig biztosítsa, míg a főrendiház olyan alapon újjá nem szerveztetik, mely e jogokat megszünteti vagy legalább módosítja. Ha tehát a főrendiház újjászervezésénél azon kétségkívül helyes elv állíttatott fel, hogy a főuraknak a jogokat, melyeket őseik is csak a feudális birtok alapján gyakorol­tak, érintetlenül meghagyják, de gyakorlatu­kat nemcsak a névtől, hanem a megfelelő vagyontól is függővé teszik, s ezzel a függő elemeket, a mágnások közti proletariátust ki­zárják, úgy igazság szerint ez a reform a ki­egyezési törvény 37. §-ában biztosított jogo­kat sem alterálja máskép, mint a Szent István koronája többi mágnásainál történik, vagyis azon főurak, a­kiknek Magyar- és Horvátor­szágban vagy csak Horvátországban van­nak birtokaik s 1848 előtt is bírtak ülés­sel és szavazattal a főrendiházban, e jo­got megtartják, ha megfelelnek azon felté­teleknek, melyeket a reform Szent István ko­ronája összes főurai számára előszab. Ezt az alapelvet elismeri a közös kormány reform­terve is, mely teljesen megfelel a kiegyezési törvény szellemének. A 37. § más értelmezé­sét föltétlenül helytelennek tartjuk, s meg vagyunk győződve, hogy ezzel Horvátország összes főurainak nézetét kivétel nélkül kife­jeztük, minthogy nem lehet föltételezni, hogy egy is akad köztük, a­ki hajlandó lenne az említett §-ban biztosított jogairól a maga és utódai hátrányára lemondani. Ez okból egye­nesen abszurdumnak tartjuk a kísérletet, hogy alkotmánysértést dedukáljanak azon körülményből, hogy a reformterv, a­mint az országgyűlés elé alkotmányos tárgyalás vé­gett terjesztetett, a horvát főurak jogait érinti. Máskép áll azon kérdés, vájjon mind­azon főuraknak, tehát csak a Horvátország­ban birtokosoknak megvan-e a joguk, hogy a felsőház minden tárgyalásában részt vegye­­nek és döntsenek, még ha nem közös termé­szetű törvények vannak is napirenden. A ki­egyezési törvény értelmében ez a jog nézetünk szerint nem illeti őket, minthogy a 35. §. vi­lágosan azt határozza, hogy a Horvátország­ból való képviselők a közös országgyűlés mindkét házában csak azon előterjesztések és törvények tárgyalásában jogosítják részt­­venni, melyek közös ügyekre vonatkoznak. Ha azon főurak, kik, mint például Pejacse­­vich gróf, Inkey báró, Chotek gróf, Horvát- és Magyarországban birtokosok, már magyar jószágaik folytán joggal és érdekkel bírnak a közös ügyek tárgyalásában a Dráván innen és azon túl, úgy például Rauch báró és más, csak Horvátországban birtokos főuraknál ez határozottan nem áll. Egyenesen csodálkoznunk kell tehát, hogy magyar részről a közös országgyűlésben hangok emelkednek a mellett, hogy a főurak is oly jogokban részesüljenek, melyek őket meg nem illetik s esetleg Magyarországra veszélyt képezhetnének, minthogy az az eset nincs kizárva, hogy egy Magyarország auto­nóm hatáskörébe tartozó törvényt, melynek elfogadását az ország óhajtja, éppen ők fog­ják megbuktatni. Mi azt tartjuk, hogy a csak Horvátországban birtokos főurak a kiegyezési törvény szellemében csupán közös törvények alkotásában lehetnek közreműködni hivatva s nem h­iszszük, hogy a közös országgyűlés határozatai e nézetünket dezavuálnák. Minthogy a reformjavaslat Horvátország jogait semmikép sem érinti , a határőrvidék bekebelezése folytán háromra emelt felsőházi tag választása számunkra biztosítva marad, nem látjuk be, mi kifogása lehetne Horvátor­szágnak a reformjavaslat ellen, kivéve talán azt az egy, már említett pontot, mely egyéb­iránt mireánk szintén nem jár hátránynyal.« Eddig terjed a czikk, mely a Horvátor­szágban mérvadó nézeteket fejezi ki. Ha te­hát a horvát képviselők részvéte a reformvi­tában kívánatos és szükséges lenne, úgy an­nak főleg az említett pontra kellene vonat­koznia, s reméljük, hogy akad e képviselők közt valaki, a­ki vállalkozik reá odahatni, hogy a kiegyezési törvény szelleme megsérté­sének még látszatát is elkerüljék s a közös országgyűlés visszatartassék attól, hogy Hor­vátországból való főuraknak akár egy haj­szállal több jogot adjon, mint a mennyit ne­kik az 1868: I. t. ez. 37. §-a engedélyez. Ha ezt meg bírják gátolni, talán a horvát ellenzék szemében is kegyelmet fognak találni, ámbár ez alkotmánysértésnek nyilvánítja, hogy Ma­gyarország a jelzett alapon szervezi újjá felső­házát. A horvát ellenzék nézete szerint a felső­ház reformjának Horvátországtól kellene füg­­genie, minthogy az mint közös intézmény csak »törvényes« után vagyis csak a regni­­koláris bizottság által történhetik, s ha megegyezés létre nem jön, általában lehetet­lenné válik. A PESTI NAPLÓ TÁRCI­ÁJA. — Február 14. — S­EERPIS. '31 Irta:Ebers György. m.g°yru«dk Fordította: Szentgyörgyi Vörös Dezső. S hogy is lehetett máskép ama jelentőség szerint, melyet az uj platón tanítók az Isten lényének tulajdo­nítottak ? Serapis feje volt az örök gondolkozás, széles mellében fészkelt a mindenség lelke s minden teremt­mény ősképe. Az ő szolgálatában voltak alárendelt erők, alája voltak rendelve neki, a hatalmas őserőnek, akinek neve ez volt: a megfoghatatlan, elképzelhetet­len Egy. Serapis összesége volt a mindenségnek s az összes teremtményeknek s egyszersmind azt az erőt is képezte, mely lelket adott s éltetett, mely örök ujra­­képzés által ment volt a megsemmisüléstől. Hatalma tartotta harmonikus összhangzásban az érzéki s ér­zékfölötti világ nagy és szövevényes épületét. A mi­ért: a lélekkel ellátott természet s a lé­lekkel ellátott ember elválaszthatatlanul függtek vele össze. Ha Serapis megdől, a világ rendje összeroskad s vele, a mindenség összeségével együtt megsemmisül, megszűnik minden. Ami azután megmarad, az nem a Semmi, amely­ről nagyanyja beszélt, hanem az Egy, a hideg, testet­len, megfoghatatlan Egy. Serapis megdőlésével a világ darabokra szaka­dozik. Talán, talán sikerül azután az istennőnek meg­maradt ereje segítségével új világot létrehozni, más világot, más jövendőbeli, idegen lények számára. E gondolatokból Görgőt vad lárma risztotta föl, mely a rabszolgák messze fekvő szobáiból hatolt föl a női termekbe. Vajjon nagyon is bőven osztottak ki köztük részegítő italt s vájjon annyira megittasod­­tak már a szerencsétlenek, hogy a bor ereje eszüket is elvette ? De nem! A lárma nem úgy hangzott, mint mi­kor a rabszolgák Dionizusz hatalmába esve, elfeledik a jelent s féktelenül tombolják ki jókedvüket. Gorgo hallgatózott. A hangokban panaszos or­dítást s vigasztalan jajkiáltást ismert föl. Valami iszonyúnak kellett történnie. Vájjon nem érte-e baj atyját? Mélyen megrendülve sietett a rabszolgák laká­sai felé az udvaron át. A fekete és fehér szolgasereg mintha eszét vesztette volna. Az asszonyok lebontott hajzatukat arczukra borították, üvöltve verték keblüket; a fér­fiak összezsugorodva ültek érintetlen kancsó­ik előtt s csöndes nyöszörgéssel zokogtak. Mi történt velük ? Micsoda baj érte a házat ? Gorgo előkiáltá dajkáját, aki elbeszélt neki mindent. A moszkofragiszta mondá, hogy a Sera­­peum elé katonák vonultak s a császár Kelet kor­mányzójának megparancsolta, hogy foglalja el az is­tenek királynőjének templomát. Ezt az irtózatos pa­rancsot ma vagy holnap teljesitik, s most mindenkinek imádkoznia s bűneire kell gondolnia, mert a szentek legszentebbjének megdőlésével a föld feneketlen mély­ségbe sülyed el. Damia áldozati karmának belei feke­ték s üszögösek voltak s a legtitkosabb szentélyben az istennő kebléből szörnyű jajkiáltás tört ki. Meg­rendültek a nagy hiposztil oszlopai s az istennő lá­bainál fekvő Ozerberusz három feje megnyitotta torkát. Gorgo némán hallgatta végig vén dajkáját s csak ezt válaszolta neki: — Csak hadd siránkozzanak! TIZENHATODIK FEJEZET. Médiusz házában oly gyorsan telt a nap, hogy Dada alig vette észre. Látnivaló akadt elég: minden­féle öltözetek s színházi díszletek. A gyermekek vidá­mak s bizalmasak voltak. Nagyon tetszett nekik a játék, melyet Dada űzött velük s azok a tréfás énekek, melyeket a kis Papiász már rég ismert, nagy örömet okoztak nekik. Dada máson is talált mulatni valót. Médiusz szenvedélyes vásárló volt s mindent megvett, amit olcsónak hitt, így ma reggel a Kibotusz-kikötőben esetleg heringek árverésén volt jelen s »potom áron« vett meg nagy bordó sózott halat. Mikor megérkezett vele, neje nagy haragra gerjedt s először a bordó ár­tatlan szállítójának, azután pedig a bűnös vásárlónak esett. A derék asszony esküdözött, hogy száz évig kell élniök még s csak akkor érik el a bordó fenekét, csak akkor fogják megenni a bordóból az utolsó halat. Az énekes nem késett e következtetés szörnyű hibás voltára reámutatni, megjegyezve, hogy a hal nagyon egészséges étel s alkalmas arra, hogy egész családja éveinek számát megszaporítsa. Ezt a beszélgetést a házastársak nem folytat­ták ugyan tréfásan, de Dada nagyon is bohókásnak találta s sokkal jobban mulatott rajta, mint a szá­mokkal és kabbalisztikus jelekkel beirt táblákon, te­kercseken s golyókon, melyeket Médiusz mutoga­tott neki. A prefektúra előtt történtek híre délután jutott el Médiusz lakásáig. Az énekest a hir nagyon nyug­talanította. El is szaladt azonnal a városba. Este felé tért csak haza, még pedig egészen megváltozva. Valami borzasztót kellett tapasztalnia, mert arcza baletthalvány volt s szokott bátorsága aggodalmas szorongássá változott. Majd sóhajtozva föl és alá járt, majd nyugvóágyra vetve magát, mere­ven bámult a szoba mennyezetére, majd az átriumba sietve, óvatosan tekintett ki az utczára. Dada jelenléte egyszerre kényelmetlenné vált reá nézve. A finom érzésű hajadon ezt nyomban ész­revette s hímezés-hámozás nélkül ki is jelenté, hogy mennél előbb övéihez akar visszatérni. Médiusz vál­lat vonva, sápitozó hangon mondá: — Tégy, amit akarsz. Miattam maradhatsz, úgy is mindegy! Neje mindeddig nem szólította meg, de most már zsémbesen kívánta tudni, mi történt vele. Médiusz nyomban elmondta, hogy eddig nem akarta aggasz­tani az asszonyokat, de hát egyszer úgy is csak meg kell tudniok. Czinegiusz megérkezett, hogy Serapis szobrát ledöntse s szétrombolja. Ami a ledöntés után következik, azt tudják mindnyájan. — Ma még élünk, kiáltá az énekes, — de hol­nap ... ezret teszek egy ellenében, holnap vége lesz mindennek, a föld elnyeli ócska házunkat s vele együtt mindnyájunkat! E szavak termékeny talajra találtak. Az énekes neje és leánya szörnyen megijedtek. Médiusznak ked­ve telt abban, hogy a közelgő megsemmisülést sötét színekkel ecsetelje, amint látta, hogy szavai mély be­nyomással vannak hallgatóira. Az asszonyok először zokogni, azután meg jajveszékelni kezdettek. A gyer­mekek, akiket a hálószobába vittek, hallva az idősbek siránkozását, hasonló jajgatást vittek véghez, sőt még Dadát is elragadta az általános rémület. Ami Médiuszt illeti, oly élénken adta elő a vi­lág közelgő megsemmisülését, hogy maga is érezte sa­ját ékesszólásának erejét s éppen nem látszott rajta e pillanatban az, hogy lelkének szilárdságát meg­őrizte volna, pedig szeretett dicsekedni azzal, hogy azt minden körülmények közt képes megőrizni. Azt is szokta mondani azelőtt, hogy mindazt, amit Istennek neveznek, csak a papok és fejedelmek találták fel a tudatlan nép számára csalási szán­dékból. Most ugyancsak meg volt szeppenve, sőt még imádkozott is s könyökig nyúlt erszényébe, mi­dőn neje engedelmet kért arra, hogy másnap reggel szomszédjukkal együtt fekete bárányt áldozzanak fel az isteneknek. Ezen az éjszakán nem jött álom szemeikre. Dadának kiállhatatlanná vált az énekes házában való tartózkodás. Médiusz talán csak úgy képzelte azokat az iszonyú dolgokat, de ha a megsemmisülés valóban közelgett, ezerszer inkább akart övéivel meghalni, mint ezekkel az emberekkel, akik, maga sem tudta miért, mély ellenszenvét ébresztették föl. Hajnal­­hasadtával meg is mondta ezt Médiusznak, aki nyom­ban késznek is nyilatkozott, hogy Karniszhoz visz­­szakiséri. Az énekes azt is mondá, nem is használhatná úgy, a­mint szándékában volt. Pozidóniusz, a nagy bűbájos és szellemidéző szolgálatában állott, a­kit fél Alexandria, keresztény, zsidó és pogány fölkeresett, hogy elhunytakat, isteneket s démonokat láthassanak, varázsszereket kaphassanak, melyekkel sziveket lehet megnyerni, ellenségeiknek ártsanak, elsajátítsák azt a művészetet, hogyan kell láthatatlanná lenni s pil­lantást vetni a jövőbe. Dadánat a mester egyik előadásán egy asszony elhunyt szép leányának képében kellett volna megje­lennie,"mint dicsőült szellem. Ez a gazdag asszony azonban a zendülés miatt a városból falura költözött. Ura többi pártfogóitól sem lehetett egyhamar várni valamit. Ezek a gazdag emberek gyávák s telve van­nak aggodalommal, azután még a császár is új, szi­gorú rendeletet bocsátott ki a varázslók ellen. Maga a varázsló is tanácsosnak tartotta a már hirdetett előadásokat abbahagyni. Médiusz nem vehette hasznát most a leányzó­nak, de hát úgy tüntette fel a dolgot, mintha csak azért teljesítené kívánságát, hogy Karnisz barátjának miatta való aggodalmát eloszlassa. A regg világos és forró volt, s a város utczái már a kora reggeli órákban izgatott sokaságtól nyü­zsögtek. Aggodalom, kíváncsiság és dacz tükröződött le az arczokról. Médiusz azonban bántódás nélkül eljutott Da­dával a mareoti tóig. A templom kapui be voltak tör­ve s előttük katonák állottak őrt, de a szent hely déli és nyugati kerítésfalai mellett ezer meg ezer pogány nyüzsgött. Közülök számosan imádkozásban, a megsemmisülésre várakozva töltötték az éjét. Cso­­portonkint térdelve zokogtak, sírtak, átkozódtak vagy mereven néztek maguk elé tompa megadással s feküdtek szerteszét a puszta földön elcsigázva, meg­törve, reménytelenül. Szivszaggató volt a látvány, mely szemeik előtt elterült. Sem Médiusz nem vonhatta ki magát a látvány befolyása alól, sem pedig Dada, a­ki útközben sokkal jobban félt Hersze asszony szidalmaitól, mint a világ elenyésztétől. Médiusz hangosan zokogva borult a földre s a hajadont is magával vonta, mert a templom kerítés­falán az istennő egyik papja jelent meg. A pap ma­gasra emelé Ízisz szent szisztrumát s érthetetlen imá­kat s esküvéseket mormolva, beszélni kezdett. Kicsiny, izmos termetű férfiú volt. Arczáról csörgött a veríték s a mind magasabbra hágó nap izzó sugarai közepett üvöltözött, szörnyű színekkel ecsetelve az iszonyú eseményeket, melyek a várost és lakosait érni fogják. Beszéde dagályos kitételekkel volt teljes, erős, rikácsoló hangon szónokolt. Veríték­től gyöngyöző arczat közben-közben fehér, vászonból való öltözetébe törülte s itt-ott kifogyva lélekzetéből, kapkodott levegő után, mint a hápogó hal a tenger­part homokján. A beszéd nem zavarta a sokaságot, mert a gyű­lölet, melylyel telitett volt a szónoklat, s a jövőtől való irtózat, mely minden szavából kiérzett, csak a saját érzelmeiket tükröztették vissza. Dada azonban mind jobban mulatott a furcsa alakon. Minél tovább nézte, annál ingabb lett. A nap ma is csak oly fényesen sütött, mint, máskor, a falon, egészen a pap mellett, egy galamb most is csak oly bohókás hajlongásokkal tipegett kedvencze körül, mint máskor, azután a szive üde­s vidám érzelmekkel volt tele s oly elégedett volt, mintha a világon min­den a legjobban el volna rendezve, tehát nem is cso­dálhatjuk, hogy a szörnyüködő pap akárhogy esküdö­zött is s jósolá a világ végét: nem tűnt föl előtte a világ valami bizonytalan tartózkodási helynek, hanem olyannak, melyben sok szép és jó van. A földnek más formának kellene lenni megsemmisülésének előesté­jén, gondolá, mint ma s azt sem tartotta valószínű­nek, hogy az istenek előbb kijelentették volna tervei­ket ilyen kac­agtató alak, mint más emberek előtt. Már csak azért sem akarta hinni azt az iszonyú dol­got, mert az a vastag, kövér pap oly biztosan jósolt. Mikor pedig a szónok mögött több sisaktaraj emel­kedett föl s két izmos katonakar kulcsolá át esetlen lábait s emelkedett állásáról erőszakkal vonták le a templom udvarába, csak nagy fáradsággal bírta a kaczagást visszatartani. E közben azonban komolyabb dolog is szolgál­tatott okot aggodalomra, mert kürtök harsantak meg s egy csapat huszonkettedik légióbeli harcros zárt sorokban rohant az üvöltöző sokaság közé, szétker­getve azt minden irányban. Médiusz egyike volt az első szaladóknak, Dada mellette maradt. Az énekes a félelem miatt gyorsstá lépteit, Dada pedig azért, mert nem várakozott ugyan reá otthon szíves fogadtatás, de mennél előbb övéi közt óhajtott lenni. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, február 13. A főrendiházban holnap tartandó általános költ­ségvetési vitában — mint halljuk — Zsivkovics volt horvát osztályfőnök is fel fog szólalni: Anglia és Szudán. Az angol közvélemény igen élénken foglalkozik azon kérdéssel: várjon mi történ­jék Khartum bevétele után, s Anglia fentartsa-e ural­mát állandóan későbbre is Szudán felett. E kérdés­ről a Times ma estve érkezett száma ekként nyi­latkozik : Midőn Szudánról szólunk, egyedül azon terü­letet értjük, mely a Nílus és a Vörös-tenger között elterül Kharthummal, Berberrel és Szuakimmal. E területen, bármily sokba kerüljön, mi azt tartjuk, ok­vetlenül létesíteni kell egy állandó kormányzatot an­gol befolyás alatt. Ugyanezt hangoztattuk, mielőtt a zavarok Szudánban kitörtek, és ugyanezt ismételjük most, da­czára annak, hogy háromszor annyi bajba fog kerülni ennek keresztülvitele most, mint egy évvel ezelőtt. Sőt, jól értsük meg a dolgot, ha mi most Khartumba megyünk, nem pusztán azért megyünk oda, hogy is­mét visszajöjjünk. Akkor sokkal jobb, ha ott mara­dunk, a­hol vagyunk, vagy egyszerre visszamegyünk a Vörös-tengerhez, semhogy végrehajtsunk egy ily nehéz, költséges és veszélyes feladatot, csupán azért, hogy ha egyszer azt megoldottuk, akkor azután ismét félreálljunk. Mindenki, a­ki azon területtel ismerős, tudja, hogy egyik legnagyobb baj­ volt azon félelem, hogy ha mi onnan visszavonulunk, mi történik azokkal, a­kik támogattak bennünket. Mi előre kijelentettük, hogy azonnal vissza fogunk vonulni. Azért az ott lakó törzsek attól féltek, hogy ha bennünket előnyomulá­sunkban segítenek, s mi ismét visszafelé vonulunk, a mahdi boszut fog állani rajtuk. Éppen ennélfogva kí­vánjuk, hogy egy állandó és erőteljes kormány ala­kíttassák Khartumban, mely a mi befolyásunk alatt álljon, és a Vörös-tengerrel a közlekedés folyton fen­­tartassék. Minél korábban fogjuk ennek igazságát el­ismerni, annál jobban fogjuk Anglia biztonságát és jólétét előmozdítani. Rómából azt távírják nekünk, hogy a hadügy­minisztériumban tagadják a harmadik vörös-tengeri expediczió azonnali fölszerelését. Azt állítják, hogy a nápolyi kerületekben az 1863-ai és 64-ki korosztá­lyok csakis azért hivattak be, mert azok a kolera miatt tavaly hiányos kikép­eztetést nyertek. Apponyi Albert gr. beszéde. — febr. 13. A nagy harczban, melyet az ellenzék a főrendiházi javaslat, illetőleg a Tisza-kor­­mánynak e javaslat által felállított hatalmi kérdése tárgyában folytat, ma szólalt meg az »öreg ágyú« gr. Apponyi Albert hatalmas beszéde alakjában, melynél nagyobb hatásút még ő sem mondott soha. E beszéd hatása a magyar parl­ament legnagyobb alakjaira emlékeztet. Kossuth és Deák beszédeinek hatására kell vissza­gondolnunk. Azon beszédekre, melyekkel a két nagy férfiú megérinté a nemzet közérzü­letét, s az ellentállhatatlan, szinte elementáris erővel tört elő. Egyenest e jelenetekre kell visszagon­dolni, hogy az emlékezetben a mai nagy tün­tetéshez hasonlót találjunk, melyben az ellen­zéknek egész elkeseredése is kitört ama kor­mánypárt ellenében, mely a visszaélésekből alkotja össze hatalmát s azt éppen most, a főrendiházi javaslat által hosszú időre azon körökben is megszilárdítani akarja, melyek eddig a kormánypártra nézve hozzáférhet­őek voltak. A beszédnek szépsége, a szónok előadási heve­s fényes nagy talentumai nem magya­rázzák meg eléggé e tünemény­szerű nagy ha­tást. Bármily jelentékeny szónok csak akkor rendelkezik a fórum ily zajos, emlékezetes tapsaival, ha oly húrokat érint, melyek ha­talmasan megrezgenek hallgatói lelkében. S gr. Apponyinak ma ily szerencsés, nagy napja volt. Különösen két momentum aratott be­szédében nagy s általános sikert. Egyik az volt, melyben szónok a mai képviselőház összealkotására utalt. Grr. Appo­nyi valóban minden független ember lelkéből beszélt. Rá utalt a kormány kortesfogásaira, hatalmi apparátusának kifejtésére,­ melynek egyedül köszönheti a többséget; — a sok visszaélésekre, melyek meghamisíták a nem­zeti akarat érvényesülését. A jobboldal sorai­ban nagy nyugtalanság volt e szavak hatása­ként észlelhető, az ellenzék felriadó éljenei pe­dig a mellett tanúskodtak, hogy a szónok iga­zat beszél. Beszédének második nagy momentuma a demokrácziát s általában a középosztályo­kat illető. Hatalmas érveléssel fejtegette, hogy a kormánypárti szónokok és röpiratírók a demokrácziából ki akarnák zárni a magyar földbirtokososztályt, s gyűlöletük egész erejével ez osztály ellen fordulnak, me­lyet ki akarnak űzni a közügyek tárgya­lásából. Ők a demokrácziát emlegetik, s ez alatt az uj elemekből alakítandó arisztokrá­­cziát értik. A szónok ékesszólása e tételek fej­tegetésekor szinte mondatról-mondatra emel­kedett s oly nagy arányokat öltött, hogy el­lentállhatatlan erővel ragadta magával hall­gatóit. Mindkét momentum tulemelkedik a mér­sékelt ellenzék oppozicziója szűkebb határain, tulemelkedik a tárgyalás alatt levő kérdésen is. Minden magyar ellenzék hitvallomásában a legfőbb helyet foglalja el s hogy szónok ily magaslatra emelkedett: ez adta meg mai mo­­mentuózus beszédének az általános, leírha­­tatlanul fényes hatást. Quid nunc? A kormányra és pártjára a beszéd igen leverő hatást tett, s különösen a beszédnek a főrendiház akc­iójára vonatkozó része. Az él­jenek úgy hangzottak a kormánypárt fülébe, mint egy győzelmes hadtest örömrivalgásai. A kormány és pártja attól tart, hogy ezúttal ismétlődik a polgári házasság sorsa, s a főren­diház ellenzésén megtörik a felsőház re­formja is. A kormány és sajtója mindenekelőtt azon igyekszik, hogy gyöngítse gr. Apponyi szó­noklatának hatását. A sajtó azzal áll elő, hogy gr. Apponyi beszéde szofizmákkal van tele, a­mit természetesen könnyebb állítani, mint bebizonyítani. A házban holnap Jókai fog felelni gr. Apponyinak, tehát a kormánypárt legkitűnőbb szónoka, ki mindig akkor száll ki a síkra, mikor nagy a baj. A kormány mindent elkövet gr. Apponyi beszédének el­lensúlyozására, a­mennyire ezt szóval és nyomatott betűvel teheti.

Next