Pesti Napló, 1885. február (36. évfolyam, 32-58. szám)
1885-02-14 / 44. szám
Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1 • t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak *L Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1 • t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szombat, február 14. 44. szám. 36. évi folyam. ■^MMMMS«MBM»M»aBaaaaM»«Mwaiw»a»aMeaMB»waii un —fii hí mi ii im—aa—ima n ■ iiiM»MMMM«MiM«ii««aaaaa»<»«M«nMMMB«MMaMin«a»»MMaMa»awa Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, február 13. Zágrábi levelezőnktől veszszük a következő sorokat : Noha senki sem zárkózhatik el az igazság előtt, hogy a jelenkor parlamenti életében inkább mint valaha az eldöntések súlypontja a képviselőházban fekszik, még demokratikus szempontból sem tagadhatni a felsőház tételének szükségét. Ez okból azt láttuk, hogy a felsőház reformja nemcsak nálunk, hanem más államokban is, így Francziaországban és Angliában felizgatta a kedélyeket, de a hangok, melyek e fontos intézmény megszüntetését kívánták, elnémultak vagy eltűnő kisebbséggé törpültek. Mindenütt felismerték, hogy a második kamra korrektúráját az alsóház netaláni elhamarkodása esetén nélkülözni nem lehet és pedig annál kevésbbé, mennél szélesebb az alap, melyen az alsóház választása nyugszik. De ha a felsőház lételét megtámadni nem lehet, úgy viszont a régi főrendi tábla reformjának szüksége Magyarországon még inkább kétségen kívül áll. E helyen ez ügyről bővebben szólanunk annál kevésbbé szükséges, mert ez hivatottabb részről már ismételve megtörtént s kétségkívül az országgyűlés vitáiban még inkább meg fog történni. A mi minket az országgyűlés felsőházának folyamatban levő reformjánál elsősorban érint, az azon állás, melyet Horvátország a más alapra helyezendő felsőházban el fog foglalni. Általános érdekű lehet megismerkedni a nézetekkel, melyek ez iránt a horvát nemzeti párt köreiben uralkodnak, s melyek mindenesetre figyelmet érdemelnek, minthogy ez a párt a horvát tartománygyűlés többségét képezi s igy joga van meghallgattatni. A következőkben ismertetni akarjuk e nézeteket, a mint előkelő képviselőktől hallottuk s a Narodne Novine megjelenendő czikkeiben ki fognak fejtetni. Az illető czikk következőleg hangzik: » Tudvalevőleg az 1848-as év nem változtatott a főrendiház összeállításán és hatáskörén semmit. És midőn 1868-ban az I. t.cz. létrejött, a felsőház intézményét mint létezőt elfogadták s csak a 36. §-ba vették föl a határozatot, hogy a horvát tartománygyűlés a maga kebeléből két tagot választ s küld a főrendiházba. A 37. §. világosan elismeri azon, 1848 előtt is érvényes jogát »Horvát-Dalmát-Szlavonországok főurainak és egyházi és világi méltóságainak«, hogy hely őket ugyanazon jogalapon, mint eddig, elfoglalják és pedig mindaddig, amíg ez a ház netalán más alapon fog szerveztetni.« Szükséges itt külön kiemelni, hogy a 37. §-nak az volt rendeltetése, hogy azoknak, kiknek 1848 előtt is volt ülésök és szavazatuk a főrendiházban, ezen előjogukat jövőre és pedig addig biztosítsa, míg a főrendiház olyan alapon újjá nem szerveztetik, mely e jogokat megszünteti vagy legalább módosítja. Ha tehát a főrendiház újjászervezésénél azon kétségkívül helyes elv állíttatott fel, hogy a főuraknak a jogokat, melyeket őseik is csak a feudális birtok alapján gyakoroltak, érintetlenül meghagyják, de gyakorlatukat nemcsak a névtől, hanem a megfelelő vagyontól is függővé teszik, s ezzel a függő elemeket, a mágnások közti proletariátust kizárják, úgy igazság szerint ez a reform a kiegyezési törvény 37. §-ában biztosított jogokat sem alterálja máskép, mint a Szent István koronája többi mágnásainál történik, vagyis azon főurak, akiknek Magyar- és Horvátországban vagy csak Horvátországban vannak birtokaik s 1848 előtt is bírtak üléssel és szavazattal a főrendiházban, e jogot megtartják, ha megfelelnek azon feltételeknek, melyeket a reform Szent István koronája összes főurai számára előszab. Ezt az alapelvet elismeri a közös kormány reformterve is, mely teljesen megfelel a kiegyezési törvény szellemének. A 37. § más értelmezését föltétlenül helytelennek tartjuk, s meg vagyunk győződve, hogy ezzel Horvátország összes főurainak nézetét kivétel nélkül kifejeztük, minthogy nem lehet föltételezni, hogy egy is akad köztük, aki hajlandó lenne az említett §-ban biztosított jogairól a maga és utódai hátrányára lemondani. Ez okból egyenesen abszurdumnak tartjuk a kísérletet, hogy alkotmánysértést dedukáljanak azon körülményből, hogy a reformterv, amint az országgyűlés elé alkotmányos tárgyalás végett terjesztetett, a horvát főurak jogait érinti. Máskép áll azon kérdés, vájjon mindazon főuraknak, tehát csak a Horvátországban birtokosoknak megvan-e a joguk, hogy a felsőház minden tárgyalásában részt vegyenek és döntsenek, még ha nem közös természetű törvények vannak is napirenden. A kiegyezési törvény értelmében ez a jog nézetünk szerint nem illeti őket, minthogy a 35. §. világosan azt határozza, hogy a Horvátországból való képviselők a közös országgyűlés mindkét házában csak azon előterjesztések és törvények tárgyalásában jogosítják résztvenni, melyek közös ügyekre vonatkoznak. Ha azon főurak, kik, mint például Pejacsevich gróf, Inkey báró, Chotek gróf, Horvát- és Magyarországban birtokosok, már magyar jószágaik folytán joggal és érdekkel bírnak a közös ügyek tárgyalásában a Dráván innen és azon túl, úgy például Rauch báró és más, csak Horvátországban birtokos főuraknál ez határozottan nem áll. Egyenesen csodálkoznunk kell tehát, hogy magyar részről a közös országgyűlésben hangok emelkednek a mellett, hogy a főurak is oly jogokban részesüljenek, melyek őket meg nem illetik s esetleg Magyarországra veszélyt képezhetnének, minthogy az az eset nincs kizárva, hogy egy Magyarország autonóm hatáskörébe tartozó törvényt, melynek elfogadását az ország óhajtja, éppen ők fogják megbuktatni. Mi azt tartjuk, hogy a csak Horvátországban birtokos főurak a kiegyezési törvény szellemében csupán közös törvények alkotásában lehetnek közreműködni hivatva s nem hiszszük, hogy a közös országgyűlés határozatai e nézetünket dezavuálnák. Minthogy a reformjavaslat Horvátország jogait semmikép sem érinti , a határőrvidék bekebelezése folytán háromra emelt felsőházi tag választása számunkra biztosítva marad, nem látjuk be, mi kifogása lehetne Horvátországnak a reformjavaslat ellen, kivéve talán azt az egy, már említett pontot, mely egyébiránt mireánk szintén nem jár hátránynyal.« Eddig terjed a czikk, mely a Horvátországban mérvadó nézeteket fejezi ki. Ha tehát a horvát képviselők részvéte a reformvitában kívánatos és szükséges lenne, úgy annak főleg az említett pontra kellene vonatkoznia, s reméljük, hogy akad e képviselők közt valaki, aki vállalkozik reá odahatni, hogy a kiegyezési törvény szelleme megsértésének még látszatát is elkerüljék s a közös országgyűlés visszatartassék attól, hogy Horvátországból való főuraknak akár egy hajszállal több jogot adjon, mint a mennyit nekik az 1868: I. t. ez. 37. §-a engedélyez. Ha ezt meg bírják gátolni, talán a horvát ellenzék szemében is kegyelmet fognak találni, ámbár ez alkotmánysértésnek nyilvánítja, hogy Magyarország a jelzett alapon szervezi újjá felsőházát. A horvát ellenzék nézete szerint a felsőház reformjának Horvátországtól kellene függenie, minthogy az mint közös intézmény csak »törvényes« után vagyis csak a regnikoláris bizottság által történhetik, s ha megegyezés létre nem jön, általában lehetetlenné válik. A PESTI NAPLÓ TÁRCIÁJA. — Február 14. — SEERPIS. '31 Irta:Ebers György. m.g°yru«dk Fordította: Szentgyörgyi Vörös Dezső. S hogy is lehetett máskép ama jelentőség szerint, melyet az uj platón tanítók az Isten lényének tulajdonítottak ? Serapis feje volt az örök gondolkozás, széles mellében fészkelt a mindenség lelke s minden teremtmény ősképe. Az ő szolgálatában voltak alárendelt erők, alája voltak rendelve neki, a hatalmas őserőnek, akinek neve ez volt: a megfoghatatlan, elképzelhetetlen Egy. Serapis összesége volt a mindenségnek s az összes teremtményeknek s egyszersmind azt az erőt is képezte, mely lelket adott s éltetett, mely örök ujraképzés által ment volt a megsemmisüléstől. Hatalma tartotta harmonikus összhangzásban az érzéki s érzékfölötti világ nagy és szövevényes épületét. A miért: a lélekkel ellátott természet s a lélekkel ellátott ember elválaszthatatlanul függtek vele össze. Ha Serapis megdől, a világ rendje összeroskad s vele, a mindenség összeségével együtt megsemmisül, megszűnik minden. Ami azután megmarad, az nem a Semmi, amelyről nagyanyja beszélt, hanem az Egy, a hideg, testetlen, megfoghatatlan Egy. Serapis megdőlésével a világ darabokra szakadozik. Talán, talán sikerül azután az istennőnek megmaradt ereje segítségével új világot létrehozni, más világot, más jövendőbeli, idegen lények számára. E gondolatokból Görgőt vad lárma risztotta föl, mely a rabszolgák messze fekvő szobáiból hatolt föl a női termekbe. Vajjon nagyon is bőven osztottak ki köztük részegítő italt s vájjon annyira megittasodtak már a szerencsétlenek, hogy a bor ereje eszüket is elvette ? De nem! A lárma nem úgy hangzott, mint mikor a rabszolgák Dionizusz hatalmába esve, elfeledik a jelent s féktelenül tombolják ki jókedvüket. Gorgo hallgatózott. A hangokban panaszos ordítást s vigasztalan jajkiáltást ismert föl. Valami iszonyúnak kellett történnie. Vájjon nem érte-e baj atyját? Mélyen megrendülve sietett a rabszolgák lakásai felé az udvaron át. A fekete és fehér szolgasereg mintha eszét vesztette volna. Az asszonyok lebontott hajzatukat arczukra borították, üvöltve verték keblüket; a férfiak összezsugorodva ültek érintetlen kancsóik előtt s csöndes nyöszörgéssel zokogtak. Mi történt velük ? Micsoda baj érte a házat ? Gorgo előkiáltá dajkáját, aki elbeszélt neki mindent. A moszkofragiszta mondá, hogy a Serapeum elé katonák vonultak s a császár Kelet kormányzójának megparancsolta, hogy foglalja el az istenek királynőjének templomát. Ezt az irtózatos parancsot ma vagy holnap teljesitik, s most mindenkinek imádkoznia s bűneire kell gondolnia, mert a szentek legszentebbjének megdőlésével a föld feneketlen mélységbe sülyed el. Damia áldozati karmának belei feketék s üszögösek voltak s a legtitkosabb szentélyben az istennő kebléből szörnyű jajkiáltás tört ki. Megrendültek a nagy hiposztil oszlopai s az istennő lábainál fekvő Ozerberusz három feje megnyitotta torkát. Gorgo némán hallgatta végig vén dajkáját s csak ezt válaszolta neki: — Csak hadd siránkozzanak! TIZENHATODIK FEJEZET. Médiusz házában oly gyorsan telt a nap, hogy Dada alig vette észre. Látnivaló akadt elég: mindenféle öltözetek s színházi díszletek. A gyermekek vidámak s bizalmasak voltak. Nagyon tetszett nekik a játék, melyet Dada űzött velük s azok a tréfás énekek, melyeket a kis Papiász már rég ismert, nagy örömet okoztak nekik. Dada máson is talált mulatni valót. Médiusz szenvedélyes vásárló volt s mindent megvett, amit olcsónak hitt, így ma reggel a Kibotusz-kikötőben esetleg heringek árverésén volt jelen s »potom áron« vett meg nagy bordó sózott halat. Mikor megérkezett vele, neje nagy haragra gerjedt s először a bordó ártatlan szállítójának, azután pedig a bűnös vásárlónak esett. A derék asszony esküdözött, hogy száz évig kell élniök még s csak akkor érik el a bordó fenekét, csak akkor fogják megenni a bordóból az utolsó halat. Az énekes nem késett e következtetés szörnyű hibás voltára reámutatni, megjegyezve, hogy a hal nagyon egészséges étel s alkalmas arra, hogy egész családja éveinek számát megszaporítsa. Ezt a beszélgetést a házastársak nem folytatták ugyan tréfásan, de Dada nagyon is bohókásnak találta s sokkal jobban mulatott rajta, mint a számokkal és kabbalisztikus jelekkel beirt táblákon, tekercseken s golyókon, melyeket Médiusz mutogatott neki. A prefektúra előtt történtek híre délután jutott el Médiusz lakásáig. Az énekest a hir nagyon nyugtalanította. El is szaladt azonnal a városba. Este felé tért csak haza, még pedig egészen megváltozva. Valami borzasztót kellett tapasztalnia, mert arcza baletthalvány volt s szokott bátorsága aggodalmas szorongássá változott. Majd sóhajtozva föl és alá járt, majd nyugvóágyra vetve magát, mereven bámult a szoba mennyezetére, majd az átriumba sietve, óvatosan tekintett ki az utczára. Dada jelenléte egyszerre kényelmetlenné vált reá nézve. A finom érzésű hajadon ezt nyomban észrevette s hímezés-hámozás nélkül ki is jelenté, hogy mennél előbb övéihez akar visszatérni. Médiusz vállat vonva, sápitozó hangon mondá: — Tégy, amit akarsz. Miattam maradhatsz, úgy is mindegy! Neje mindeddig nem szólította meg, de most már zsémbesen kívánta tudni, mi történt vele. Médiusz nyomban elmondta, hogy eddig nem akarta aggasztani az asszonyokat, de hát egyszer úgy is csak meg kell tudniok. Czinegiusz megérkezett, hogy Serapis szobrát ledöntse s szétrombolja. Ami a ledöntés után következik, azt tudják mindnyájan. — Ma még élünk, kiáltá az énekes, — de holnap ... ezret teszek egy ellenében, holnap vége lesz mindennek, a föld elnyeli ócska házunkat s vele együtt mindnyájunkat! E szavak termékeny talajra találtak. Az énekes neje és leánya szörnyen megijedtek. Médiusznak kedve telt abban, hogy a közelgő megsemmisülést sötét színekkel ecsetelje, amint látta, hogy szavai mély benyomással vannak hallgatóira. Az asszonyok először zokogni, azután meg jajveszékelni kezdettek. A gyermekek, akiket a hálószobába vittek, hallva az idősbek siránkozását, hasonló jajgatást vittek véghez, sőt még Dadát is elragadta az általános rémület. Ami Médiuszt illeti, oly élénken adta elő a világ közelgő megsemmisülését, hogy maga is érezte saját ékesszólásának erejét s éppen nem látszott rajta e pillanatban az, hogy lelkének szilárdságát megőrizte volna, pedig szeretett dicsekedni azzal, hogy azt minden körülmények közt képes megőrizni. Azt is szokta mondani azelőtt, hogy mindazt, amit Istennek neveznek, csak a papok és fejedelmek találták fel a tudatlan nép számára csalási szándékból. Most ugyancsak meg volt szeppenve, sőt még imádkozott is s könyökig nyúlt erszényébe, midőn neje engedelmet kért arra, hogy másnap reggel szomszédjukkal együtt fekete bárányt áldozzanak fel az isteneknek. Ezen az éjszakán nem jött álom szemeikre. Dadának kiállhatatlanná vált az énekes házában való tartózkodás. Médiusz talán csak úgy képzelte azokat az iszonyú dolgokat, de ha a megsemmisülés valóban közelgett, ezerszer inkább akart övéivel meghalni, mint ezekkel az emberekkel, akik, maga sem tudta miért, mély ellenszenvét ébresztették föl. Hajnalhasadtával meg is mondta ezt Médiusznak, aki nyomban késznek is nyilatkozott, hogy Karniszhoz viszszakiséri. Az énekes azt is mondá, nem is használhatná úgy, amint szándékában volt. Pozidóniusz, a nagy bűbájos és szellemidéző szolgálatában állott, akit fél Alexandria, keresztény, zsidó és pogány fölkeresett, hogy elhunytakat, isteneket s démonokat láthassanak, varázsszereket kaphassanak, melyekkel sziveket lehet megnyerni, ellenségeiknek ártsanak, elsajátítsák azt a művészetet, hogyan kell láthatatlanná lenni s pillantást vetni a jövőbe. Dadánat a mester egyik előadásán egy asszony elhunyt szép leányának képében kellett volna megjelennie,"mint dicsőült szellem. Ez a gazdag asszony azonban a zendülés miatt a városból falura költözött. Ura többi pártfogóitól sem lehetett egyhamar várni valamit. Ezek a gazdag emberek gyávák s telve vannak aggodalommal, azután még a császár is új, szigorú rendeletet bocsátott ki a varázslók ellen. Maga a varázsló is tanácsosnak tartotta a már hirdetett előadásokat abbahagyni. Médiusz nem vehette hasznát most a leányzónak, de hát úgy tüntette fel a dolgot, mintha csak azért teljesítené kívánságát, hogy Karnisz barátjának miatta való aggodalmát eloszlassa. A regg világos és forró volt, s a város utczái már a kora reggeli órákban izgatott sokaságtól nyüzsögtek. Aggodalom, kíváncsiság és dacz tükröződött le az arczokról. Médiusz azonban bántódás nélkül eljutott Dadával a mareoti tóig. A templom kapui be voltak törve s előttük katonák állottak őrt, de a szent hely déli és nyugati kerítésfalai mellett ezer meg ezer pogány nyüzsgött. Közülök számosan imádkozásban, a megsemmisülésre várakozva töltötték az éjét. Csoportonkint térdelve zokogtak, sírtak, átkozódtak vagy mereven néztek maguk elé tompa megadással s feküdtek szerteszét a puszta földön elcsigázva, megtörve, reménytelenül. Szivszaggató volt a látvány, mely szemeik előtt elterült. Sem Médiusz nem vonhatta ki magát a látvány befolyása alól, sem pedig Dada, aki útközben sokkal jobban félt Hersze asszony szidalmaitól, mint a világ elenyésztétől. Médiusz hangosan zokogva borult a földre s a hajadont is magával vonta, mert a templom kerítésfalán az istennő egyik papja jelent meg. A pap magasra emelé Ízisz szent szisztrumát s érthetetlen imákat s esküvéseket mormolva, beszélni kezdett. Kicsiny, izmos termetű férfiú volt. Arczáról csörgött a veríték s a mind magasabbra hágó nap izzó sugarai közepett üvöltözött, szörnyű színekkel ecsetelve az iszonyú eseményeket, melyek a várost és lakosait érni fogják. Beszéde dagályos kitételekkel volt teljes, erős, rikácsoló hangon szónokolt. Verítéktől gyöngyöző arczat közben-közben fehér, vászonból való öltözetébe törülte s itt-ott kifogyva lélekzetéből, kapkodott levegő után, mint a hápogó hal a tengerpart homokján. A beszéd nem zavarta a sokaságot, mert a gyűlölet, melylyel telitett volt a szónoklat, s a jövőtől való irtózat, mely minden szavából kiérzett, csak a saját érzelmeiket tükröztették vissza. Dada azonban mind jobban mulatott a furcsa alakon. Minél tovább nézte, annál ingabb lett. A nap ma is csak oly fényesen sütött, mint, máskor, a falon, egészen a pap mellett, egy galamb most is csak oly bohókás hajlongásokkal tipegett kedvencze körül, mint máskor, azután a szive üdes vidám érzelmekkel volt tele s oly elégedett volt, mintha a világon minden a legjobban el volna rendezve, tehát nem is csodálhatjuk, hogy a szörnyüködő pap akárhogy esküdözött is s jósolá a világ végét: nem tűnt föl előtte a világ valami bizonytalan tartózkodási helynek, hanem olyannak, melyben sok szép és jó van. A földnek más formának kellene lenni megsemmisülésének előestéjén, gondolá, mint ma s azt sem tartotta valószínűnek, hogy az istenek előbb kijelentették volna terveiket ilyen kacagtató alak, mint más emberek előtt. Már csak azért sem akarta hinni azt az iszonyú dolgot, mert az a vastag, kövér pap oly biztosan jósolt. Mikor pedig a szónok mögött több sisaktaraj emelkedett föl s két izmos katonakar kulcsolá át esetlen lábait s emelkedett állásáról erőszakkal vonták le a templom udvarába, csak nagy fáradsággal bírta a kaczagást visszatartani. E közben azonban komolyabb dolog is szolgáltatott okot aggodalomra, mert kürtök harsantak meg s egy csapat huszonkettedik légióbeli harcros zárt sorokban rohant az üvöltöző sokaság közé, szétkergetve azt minden irányban. Médiusz egyike volt az első szaladóknak, Dada mellette maradt. Az énekes a félelem miatt gyorsstá lépteit, Dada pedig azért, mert nem várakozott ugyan reá otthon szíves fogadtatás, de mennél előbb övéi közt óhajtott lenni. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, február 13. A főrendiházban holnap tartandó általános költségvetési vitában — mint halljuk — Zsivkovics volt horvát osztályfőnök is fel fog szólalni: Anglia és Szudán. Az angol közvélemény igen élénken foglalkozik azon kérdéssel: várjon mi történjék Khartum bevétele után, s Anglia fentartsa-e uralmát állandóan későbbre is Szudán felett. E kérdésről a Times ma estve érkezett száma ekként nyilatkozik : Midőn Szudánról szólunk, egyedül azon területet értjük, mely a Nílus és a Vörös-tenger között elterül Kharthummal, Berberrel és Szuakimmal. E területen, bármily sokba kerüljön, mi azt tartjuk, okvetlenül létesíteni kell egy állandó kormányzatot angol befolyás alatt. Ugyanezt hangoztattuk, mielőtt a zavarok Szudánban kitörtek, és ugyanezt ismételjük most, daczára annak, hogy háromszor annyi bajba fog kerülni ennek keresztülvitele most, mint egy évvel ezelőtt. Sőt, jól értsük meg a dolgot, ha mi most Khartumba megyünk, nem pusztán azért megyünk oda, hogy ismét visszajöjjünk. Akkor sokkal jobb, ha ott maradunk, ahol vagyunk, vagy egyszerre visszamegyünk a Vörös-tengerhez, semhogy végrehajtsunk egy ily nehéz, költséges és veszélyes feladatot, csupán azért, hogy ha egyszer azt megoldottuk, akkor azután ismét félreálljunk. Mindenki, aki azon területtel ismerős, tudja, hogy egyik legnagyobb baj volt azon félelem, hogy ha mi onnan visszavonulunk, mi történik azokkal, akik támogattak bennünket. Mi előre kijelentettük, hogy azonnal vissza fogunk vonulni. Azért az ott lakó törzsek attól féltek, hogy ha bennünket előnyomulásunkban segítenek, s mi ismét visszafelé vonulunk, a mahdi boszut fog állani rajtuk. Éppen ennélfogva kívánjuk, hogy egy állandó és erőteljes kormány alakíttassák Khartumban, mely a mi befolyásunk alatt álljon, és a Vörös-tengerrel a közlekedés folyton fentartassék. Minél korábban fogjuk ennek igazságát elismerni, annál jobban fogjuk Anglia biztonságát és jólétét előmozdítani. Rómából azt távírják nekünk, hogy a hadügyminisztériumban tagadják a harmadik vörös-tengeri expediczió azonnali fölszerelését. Azt állítják, hogy a nápolyi kerületekben az 1863-ai és 64-ki korosztályok csakis azért hivattak be, mert azok a kolera miatt tavaly hiányos kiképeztetést nyertek. Apponyi Albert gr. beszéde. — febr. 13. A nagy harczban, melyet az ellenzék a főrendiházi javaslat, illetőleg a Tisza-kormánynak e javaslat által felállított hatalmi kérdése tárgyában folytat, ma szólalt meg az »öreg ágyú« gr. Apponyi Albert hatalmas beszéde alakjában, melynél nagyobb hatásút még ő sem mondott soha. E beszéd hatása a magyar parlament legnagyobb alakjaira emlékeztet. Kossuth és Deák beszédeinek hatására kell visszagondolnunk. Azon beszédekre, melyekkel a két nagy férfiú megérinté a nemzet közérzületét, s az ellentállhatatlan, szinte elementáris erővel tört elő. Egyenest e jelenetekre kell visszagondolni, hogy az emlékezetben a mai nagy tüntetéshez hasonlót találjunk, melyben az ellenzéknek egész elkeseredése is kitört ama kormánypárt ellenében, mely a visszaélésekből alkotja össze hatalmát s azt éppen most, a főrendiházi javaslat által hosszú időre azon körökben is megszilárdítani akarja, melyek eddig a kormánypártra nézve hozzáférhetőek voltak. A beszédnek szépsége, a szónok előadási heves fényes nagy talentumai nem magyarázzák meg eléggé e tüneményszerű nagy hatást. Bármily jelentékeny szónok csak akkor rendelkezik a fórum ily zajos, emlékezetes tapsaival, ha oly húrokat érint, melyek hatalmasan megrezgenek hallgatói lelkében. S gr. Apponyinak ma ily szerencsés, nagy napja volt. Különösen két momentum aratott beszédében nagy s általános sikert. Egyik az volt, melyben szónok a mai képviselőház összealkotására utalt. Grr. Apponyi valóban minden független ember lelkéből beszélt. Rá utalt a kormány kortesfogásaira, hatalmi apparátusának kifejtésére, melynek egyedül köszönheti a többséget; — a sok visszaélésekre, melyek meghamisíták a nemzeti akarat érvényesülését. A jobboldal soraiban nagy nyugtalanság volt e szavak hatásaként észlelhető, az ellenzék felriadó éljenei pedig a mellett tanúskodtak, hogy a szónok igazat beszél. Beszédének második nagy momentuma a demokrácziát s általában a középosztályokat illető. Hatalmas érveléssel fejtegette, hogy a kormánypárti szónokok és röpiratírók a demokrácziából ki akarnák zárni a magyar földbirtokososztályt, s gyűlöletük egész erejével ez osztály ellen fordulnak, melyet ki akarnak űzni a közügyek tárgyalásából. Ők a demokrácziát emlegetik, s ez alatt az uj elemekből alakítandó arisztokrácziát értik. A szónok ékesszólása e tételek fejtegetésekor szinte mondatról-mondatra emelkedett s oly nagy arányokat öltött, hogy ellentállhatatlan erővel ragadta magával hallgatóit. Mindkét momentum tulemelkedik a mérsékelt ellenzék oppozicziója szűkebb határain, tulemelkedik a tárgyalás alatt levő kérdésen is. Minden magyar ellenzék hitvallomásában a legfőbb helyet foglalja el s hogy szónok ily magaslatra emelkedett: ez adta meg mai momentuózus beszédének az általános, leírhatatlanul fényes hatást. Quid nunc? A kormányra és pártjára a beszéd igen leverő hatást tett, s különösen a beszédnek a főrendiház akciójára vonatkozó része. Az éljenek úgy hangzottak a kormánypárt fülébe, mint egy győzelmes hadtest örömrivalgásai. A kormány és pártja attól tart, hogy ezúttal ismétlődik a polgári házasság sorsa, s a főrendiház ellenzésén megtörik a felsőház reformja is. A kormány és sajtója mindenekelőtt azon igyekszik, hogy gyöngítse gr. Apponyi szónoklatának hatását. A sajtó azzal áll elő, hogy gr. Apponyi beszéde szofizmákkal van tele, amit természetesen könnyebb állítani, mint bebizonyítani. A házban holnap Jókai fog felelni gr. Apponyinak, tehát a kormánypárt legkitűnőbb szónoka, ki mindig akkor száll ki a síkra, mikor nagy a baj. A kormány mindent elkövet gr. Apponyi beszédének ellensúlyozására, amennyire ezt szóval és nyomatott betűvel teheti.