Pesti Napló, 1885. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-18 / 256. szám

256. szám. Szerkesztési iroda: Ferencz­iek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 36. évi folyam. Budapest, 1885. Péntek, szeptember 18. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­Pesti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ TM Az október 1-sején kezdődő új évnegyed alkalmából kérjük az előfizetés minél előbbi meg­tételét. Okt. 1 -sejétől kezdve lapunk előfizetési ára lényegesen leszállíttatik. Előfizetési feltételek : (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reg­gel rendkívüli számot ad ki.) 6 hónapra ................. 9 frt —­kr. 3 hónapra ................. 4 „ 50 „ Havonkint ................. 1 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, postabélyegre havonkint 35 kv. évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. SW* Azon előfizetők, kik szeptemberen túl a régi áron fizettek elő, a régi s az új előfizetési árak közötti különbözetet az új előfizetésnél levonni szí­veskedjenek. JOSP"“ Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. A mi zászlónk. Csend van köröskörül, hol nemrég az ágyuk dörgését tulkiáltá a zsi­nók rivalgása; a király elutazott, az urak elszéledtek, a nép hazament, a lobogódisz is eltűnt s a kihalt utczákon kapuk elé ülve beszélgetik az em­berek újra el egymásnak a látott álomképet. Varázsereje van a koronának, hol a felség megjelen, fény sugárzik körüle, kábitó az em­beri szemnek. Ünnep után ünnepeljük a királyt mi magyarok, kiknek lobogóját a fejedelem tisz­telte meg Szlavóniában legjobban. Azt a há­­romszinü zászlót, melyet a horvátok sárba tiportak, melyet a granicsárok letéptek, mely­nek becsületét a magyar kormány meg nem védelmezte. E zászló azt jelenti, hogy a hol van, ott Magyarország is ott van, s Horvát­országban azt jelenti, hogy a hol nincs, ott Magyarország sincs. A feketesárga zászló kell nekik és a vörös-fehér, Ausztriát ismerik és elismerik, Horvátországot tekintik ha­zájuknak, Magyarországot megtagadják és semmibe veszik. Jött a király és Pozse­­gán a hivatalos épületeket kivéve csak két magyar zászlót láthatott, ezek közül is egyet letéptek a tolvajok éjjel, büntetlenül­ tovább ment a király s Magyarország végvá­rában, Bródban egyetlen magyar zászlót sem vett észre — kivéve a magyar államvasutakét. A városháza, az adóhivatal, a járásbíróság stb. elfelejtették, hogy a magyar király nevében viselik a nép felett a kormányt. A király megkívánja, hogy a feketesárga zászló mellett ott lengjen a nemzeti szín. Ezt kimondotta Szlavóniában azon határőröknek, kiket a magyar színek gyűlöletére tanítottak elöljáróik, kikkel elhitették, hogy a császár azt várja tőlük, hogy győ­zzék le a magyaro­kat és tépjék össze Magyarország lobogóját, hogy helyébe tegyék a kétfejű sasos sárga lobogót, melyet a »birodalom« lobogójának tartanak sokan, de a dinasztia lobogójának nyilvánított Bródban maga a király. A zágrábi zendülésben meggyalázott s a Dráván túl százszorosan megsértett magyar színek soha reparácziót nem kaptak, csak most. A kormány gyámoltalansága még csak elégtételt sem tudott szerezni a nemzetnek, nem hogy tekintélyt bitt volna az ország jel­vényeinek biztosítani. Most a magyar király szerzett nekünk elégtételt, figyelmeztetvén a horvátokat és szerbeket, hogy Magyarország határai közt élnek s ide tartoznak, illik hát, hogy Magyarország szineit használják. A király intését a hivatalos körök jö­vőre követni fogják, a nép pedig meghallotta. A magyar kormánytól függ és a bántól, hogy jövőre úgy legyen, a­mint a fejedelem kíván­ja. Hogy nyilvános ünnepélyek alkalmával a magyar zászló a középületekről soha se hiá­nyozzék, hadd lássa a nép és szokjék hozzá, hogy Magyarország otthon van Horvátország­ban, mert szuverenitása kiterjed felette. Egyébként is a király több ízben érez­tető a horvátokkal és szlavónokkal, hogy nem helyesli a Magyarország elleni politikai üzel­meket. Hogy Strossmayer püspök levegő volt előtte, kit meg nem szólított, többet ér, mint mindazon gyönge beszéd, melyet a miniszter­­elnök úr készített számára s melyek a hiva­talos fogadások alkalmával mondattak. Ezek csak Tisza Kálmán félénkségét tükrözik visz­­sza, ki szerette is volna, ha a horvátok meg­­fedhetnek, meg nem is. A milyenek az ő fél­rendszabályai a horvát politikában, olyanok ezen beszédek. Mézesek a horvátokhoz s a falánk bennök úgy el van rejtve, hogy alig lehet észrevenni. Nem is sokat törődtek a hor­vátok ezen enyhe feddéssel. Ellenben, hol a király saját tetszését követte, sokkal bátrabban szólott a magyar részre. Dicsérte a bán erélyét, megrótta a horvát ellenzék tüntetéseit, kiemelte Magyar­­ország jogát, és legtöbbet tett, midőn a ma­gyar zászló becsületét helyreállitá. Köszönet illeti a királyt ezért. De, hogy Tisza Kálmán mit tapasztalt s minő érzelmekkel tér vissza Szlavóniából Budapestre, hogy ő, kit negyven horvát hű­sége támogat a parlamentben, ott lenn kicsoda, micsoda, azt nem fogjuk megtudni egy­hamar. Író, a miniszterelnök, ki a király balján ül a bevonuláskor s ki hivatalosan az első személy mindenütt, a rokonszenv minimumá­val találkozott köröskörül. Tíz évi horvát po­litikájának fanyar gyümölcsét élvező. Igaz, voltak nála tisztelegni a hivatalos személyek, kik tőle függnek, főispánok, osztályfőnökök, országgyűlési elnökök és néhány főpap. De hol maradott a magyar főnemességgel rokon horvát arisztokráczia, az unió legfőbb A PESTI NAPLÓ TÁRCZ­ÁJA. 5 o. é. forintért. Már lerázták az iskola porát, s bent ülnek az élet előszobájában,­­ de azért a régi megszokott kávéházban mégis összejönnek. Az ifjúságnak a leg­édesebb időszaka az, mikor az élet ad már annyi munkakört, hogy »semminek« ne érezze magát az ember, de még annyit nem ad, hogy arról a »valami­ről«, a­mi mindenkinek, vágyaihoz és képességeihez mérve, lebeg szeme előtt, elábrándozni ideje ne ma­radjon. Édes idő! melynek oly sok szabadsága s oly kevés köteléke van ! Játék, szórakozás, időtöltés, sze­szélyek, mindezek az ifjúságnak kiváltságai. A kávé­ház, melyben oly sok vidám órát töltöttek együtt, s melyben barátságok képződtek egy pillanat alatt,­­ most nekik kaszinó és fórum egyszerre. Vitatkoznak a nagy problémákról, melyeknek nemsokára tényezői lesznek.Elmondják tapasztalataikat, melyeket pályáik kezdetén szereztek és e közben el -el kártyáznak, és ha pénzben­­megszorulnak, kérnek egymástól kölcsön és adnak. Öt forint rendesen a kerek összeg, melynél se több, se kevesebb nem jár. Adni kell, de visszakérni nem illik. Ez az uralkodó felfogás, mely a gyengéb­bek védelmére van kigondolva és elfogadva. Egyik kér is a másiktól, és a másik ád is. Mi­lyen apró, semmit jelentő dolog. Öt forintot kölcsön adni! S ha valaki e pillanatban megragadná ama ifjú­nak karját, s ezt mondaná neki: »ne add oda az öt forintot, mert néhány hó múlva meg fogsz halni miatta!« — mily nagyot kaczagna rajta! És mégis úgy van. Egy ideges napon, melyen minden ok nélkül nehéz érzések szállják meg a szivet, a végzet, melyről Horácz megírta hogy »saevo leta negotio«, összehozza őket a rég látogatott kávéházban. Mindketten rossz kedvűek. Egy kelle­metlen pillanatban az egyik megszólítja a másikat, hogy adja vissza a kölcsönadott pénzt, —■ mire amaz sértődve felel. Többen hallják, nem lehet semmibe venni. S évek hosszú barátsága egy perez alatt, egy semmiségen megtörik. És most következik az, a­mit Puskin oly gyönyörűen megirt Anyeginben, midőn Lenszky, egy félreértés miatt, kihívja legjobb barátját Eugent. A kurta sima tartalomb­an Hideg volt a hang és ki mért. Párbajt kívánt határozottan, Okát sem adva hogy miért ? Eugen, bár fel volt háborúsvá, A pillanat hatása múlva Legyőzé azt, mi benne forr, És szólt, hogy ő kész bármikor. Ehhez nem kellett magyarázat, Zareczky felkelt, búcsúzék, Sok a végzendő dolga még Úgymond, és elhagyá a házat. Borúsan és kedvetlenül Maradt Anyegin egyedül. S méltán. A benső önbirálat Súlyos vádakkal terheli, Melyekkel szemben meg nem állhat. Első hibáját ott leli, Hogy nyilt szivüen nem bánt véle, S midőn ily gőggel válaszolt, Előítélet rabja volt. De már késő ! — A segédek, a kiknek kezeibe a becsületbeli ügy le van téve, mind kifogástalan lovagok, a kik mód nélkül sokat adnak arra, hogy inkorrektül ne járjanak el. Mert homály és folt nélkül kell­­megőrizniük annak becsületét, a­ki azt rájuk bízta. Ők a feltétlen parancsosok, s a felek min­denben tartoznak engedelmeskedni nekik. Fekete szalonkabátot öltenek, keztyűt húznak, magas tetejű kalapot tesznek a fejükre, és míg a becsületbeli ügy­nek vége nincs, nem járnak gyalog. Bérkocsik röpítik őket egyik találkozó helyről a másikba. Onnan ünne­pélyes arc­c­al viszik a végzéseket feleikhez. Egyik éppen néhány hónap óta házas. Szép fiatal felesége van, a­ki rajongva szereti férjét. Hányszor sirt titkon, mikor férje kávéházban töltötte az időt, régi pajtásai közt mulatva! De nem merte azt mondani neki, hogy ne menjen. Mert melyik férj tűrné el, hogy az asszony még abba is beleszóljon, hogy a férj hova járjon ? — Azért csak titkon sirt. De most, látva ünnepélyes ifjú alakoknak gyakori látoga­tását és a komoly titokszerű félrevonulásokat, fon­tos dolgokat közölni egymással, aggódva kérdi férjé­től, hogy mit akarnak, miért jönnek ezek ? De a férj, erőltetett mosolylyal üti el a kérdést. Már el van döntve. A segédek gyönyörűen viselték magukat! Megálltak, mint a szikla­fal. Nem mutatott hajlé­konyságot egy sem. Hogy is ne ! Hajlékonynak lenni egy segédnek, a­kire egy ember becsülete és élete van bizva! Ki látta ? Mily szégyen volna ez és meg­alázó. Tehát a régi jó barátok, egymásnak jóban rosszban kenyeres pajtásai, az egyik már ifjú férj s nemsokára apa, a másik is komoly, tehetséges, becs­vágyó ifjú ember, a­kinek csak az a hibája, hogy néha túl hevesen pezseg benne a tettvágy s az ifjú hév, tehát ők másnap délután négy órakor fognak egy­mással szemben állani, töltött pisztolyokkal, mint el­lenségek, a két ellenség! Hát mióta Hiszik, hogy a vér szomjat­olt ? Ők, kik közt nem rég minden óra Ügy, eszme, asztal osztva volt ? S most mintegy álom bűvöletben, Hidegvérűen és kegyetlen Ősrégi ellenek gyanánt Kik öröklék a hagyományt Egymásnak törnek életére! Nem volna jobb, ha fölnevet Mindkettő, s békülő kezet Nyújt, mielőtt vér festené be ? De igy végződnek a viták, Álszégyen rabja a világ. „Előre mostan.“ Hideg vérrel , még nem czélozva, a felek, Egymás felé lassan kimérve Négy lépést közelítenek. Négy lépést a halál elébe. Eugén folyvást előbbre lépve Szilárdan, halkan emelé A pisztolyt Vladimir felé. Ötöt lépnek meg és megállnak. Szemet huny Lenszky, czéloz és-----­E perezben dördül a lövés Eugén csövéből.... a halálnak Érzelme futja Lenszkyt át, Sápad, elejti pisztolyát. Szivére görcsösen szorítja Kezét, hanyatlik, összerogy. Az árny, mely arczát elborítja Sötéten azt jelenti, hogy Meghalt, s nincs földi szenvedése. Ilyen a hótömb leesése, Midőn a bérezek ormiról Fokonkint roskad, s leomol. Megborzad Eugén, s hozzá szökve, Szólítja, hívja, — hasztalan! Az ifjú élet oda van, Elfonnyadt a virág örökre, Az oltár lángját mi­hamar kioltá a vész, a vihar! Orvosra nincs szükség már. Segédre sincs. Szétmennek és a halott odakünn marad. De majd nemsokára érte mennek és viszik a bonetterembe. A csók, melylyel nejétől elbúcsúzott, még fel sem szá­radt és már az asszony özvegy. S gyermeke, a kit meg sem szült még, árva. De hát mi egy szerencsétlen asszonynak sikoltása, mikor megtudja, hogy férjét agyonlőtték! — Még a segédek sem hallják, mert nem ők vannak hivatva arra, hogy e hirt megvigyék oda, a hol ebből semmi dicsőség, semmi köszönet nem háromol rájuk. Az ő hivatásuk csak az, hogy a dol­got a lovagiasság szabályai szerint elintézzék. A pisztolyokat a felek kezébe adják s ők maguk tisztes­séges távolságba elvonulnak, vigyázva, nehogy őket lőjjék agyon. A szerencsétlen asszony sikoltásait túl­­kiáltja az úgynevezett szenzáczió, mely e hír nyomában támad. Az emberek mind erről beszélnek. Egyszerre tele lesznek részvéttel, indignáczióval. Oh ! te hipokrita társadalom ! — Tudsz ilyenkor fölhá­borodni, bölcselkedni, okos megoldásokat ajánlani. De merné csak követni valaki, akár legyen ifjú, akár öreg, — te volnál az első a ki követ hajítanál reá. Te rólad írta Macaulay: »Nem ismerünk nevetsé­gesebb látványt, mint a társadalmat időnkinti morális rohamaiban. Szökés, elválás, házi viszályok, párbajok, közönségesen csekély figyelmet ébresztenek. Olvassuk a botrányt, beszélünk róla egy-két nap, s aztán elfe­ledjük. De hat-hét esztendőben egyszer erényünk túl­­érzékeny lesz. Nem tűrhetjük, hogy a vallás és illem szabályát megsértsék. Ellent kell állanunk a vétek­nek. Meg kell tanítanunk a párbajozókat és a kéjen­­czeket! Következőleg engesztelő áldozatul szemelünk ki egy szerencsétlent, a­ki semmivel sem romlottabb mint száz más, kiknek vétségükkel enyhén bántunk. Ha gyermekei vannak, azokat el kell venni tőle. Ha hi­vatalban van, el kell kergetni. A magasabb osztály szakít vele, az alsóbbak kipisszegik. Ő tulajdonképp a bűnbak, aki az egész osztály helyettessé, s kinek kínjaiban, úgy hiszik, az egész osztály kihágásai eléggé büntették. Nagy öntetszéssel elmélkedünk sa­ját szigorunk felett. Végre haragunk betelt. Áldoza­tunk tönkre ment s boldogtalanná van téve. S eré­nyünk nyugodtan megy aludni további két évre....« A szegény halott a bonczasztalon fekszik. Egy szögletben véres ruhái egymásra dobálva. Szemei nyitva, mintha most is az elszálló élet után tekinte­nének. Adoniszi testalkata a márványasztalon kinyúj­tóztatva, alvó athletához hasonlít. Kidomborodó mell­kasai egy százados életnek kínálkoznak lakásul. És halott! — S a szegény győző, a ki agyonlőtte, kíntól gyötörve járkál az utczán, s kesereg bús győzelme fe­lett. Érzi, hogy ennek nem kellett volna igy történ­nie. És mégis igy történt. A hivatalos apparátus pe­dig nyomban megindul. A rendőrség átteszi a kérdést az ügyészséghez. Az megkezdi a vizsgálatot. Előbb azonban a halottat föl kell bonczolni, és el kell te­metni. A bonczoló orvos fölveszi kék zubbonyát. Föl­­fűrészeli a halott koponyáját, mert rendetlensé­get kell konstatálni az agyvelőben, miután máskép egyházilag nem lehetne eltemetni. Az­tán elindul keresni a golyót. Az egész mellka­son keresztül megy. Végre a főcsatorna végére ér. S kutaszával a borda alá nyúl. Csendet int és mindenki elfojtott lélekzettel áll. S ebben a halotti csendben a kutasz vége valami kemény tárgyat ko­pogtat meg és ezt a kopogtatást mindenki hallja. Az ott a golyó. Következő pillanatban kiveszik onnan. Megtisztítják a vértől és kézről-kézre jár. Mindenki a kezébe veszi s oly különösen nézi. Egy egyszerű ólom­darab, melyet épp úgy öntöttek, mint millió mást. És ennek jutott a szerep egy ifjú ember testén ke­resztülszaladni ! Hónapok múlnak a törvényszéki tárgyalásig, Az alatt az egészet elfelejtik. Az özvegy is meghal az alatt, s az árva gyermek sem jött a világra. De a törvényszéki tárgyalás napján még egyszer fölzavaro­dik az érzékeny társadalom, és újra szóba jön az egész történet. A közvádló fényes beszédet tart, nemcsak a vádlott, hanem a társadalom és a párbaj ellen is, és a refrén az, hogy »5 p. é. forintért.« E refrén szerencsésen van választva. Igaz, öt forintért; de a teljes igazság talán az, hogy nem csak öt forintért, hanem sok millió szívtelen és szamár ember miatt. — Ez az igazság ! — A bűnöst el­itélik igazságosan, keményen; de ez a sok millió szív­telen és szamár ember száz és ezer mást ugyanabba a bűnbe kerget. S ha valaki nem akar beleszaladni, azt ezért ítéli el. És mi ebből a morál ? Megint Puskinhoz fordulunk! Mulattat egy-egy csípős életczel Társunkat ingerelni, sőt, Mulattat az, ha kurta észszel Falnak rohanni hagyjuk őt, Hogy a tükörből látszó szarva Megszégyenítse, megzavarja. Mulattatóbb, ha önmagát Megismerőleg felkiált; Mulattatóbb még, szemközt állva Az illő távolu téren, Nyugodtan, büszkén, hidegen, Czélozni halvány homlokára : De ha lesujtá a golyó, Ez már nem oly mulattató ! x. y. z. támasza, hol a zágrábi küldöttség s más vá­rosok polgármesterei, hol a papság s hallott­­e maga körül egyebet néma csendnél ? Íme a kormánypárti Horvát­ország! És ezt nem az ő erélyes magyar politi­kájának, hanem gyönge és ingatag horvát po­litikájának köszönheti, mely sem barátokat nem szerez, sem bizalmat nem költ, sem im­ponálni nem képes. És mit tett Tisza Kálmán ott lenn ? Tapasztalatokat szerezhetett. Láthatta a magyar állam gyöngeségét az ő tíz éves jubi­leuma napjaiban a saját földjén. Az erő nem parlamenti beszédekben áll. Könnyű a miniszterelnöknek a szabadelvű körben erősnek lenni. Nekünk pedig erős kormány kellene Horvát-Szlavónországok­­ban. Olyan, mely öntudatos politikát követ. Láttuk, hogy Horvátországot és Szlavó­niát a király tartja csak meg Magyarország­nak. A királynak köszönhetjük, ha még áll Magyarország a Szávánál. Benne bízunk, hogy megtartja nekünk a tartományokat. A mit a király akar, az előtt Horvátország meg­hajlik. Ő kitűzte a magyar zászlót Bosznia ha­tárán, nem fogja ő azt engedni onnan levé­­tetni. Ő Felségének válaszáról, melyet a bosznia-her­­czegovinai küldöttséghez intézett és melyben kije­lenti, hogy meglátogatja a megszállott tartományokat, a párisi Temps ezeket írja legutóbbi számában: Ezen inczidens mély benyomást keltett Konstan­tinápolyban, a­hol a kremsiek­ titkos megegyezés kö­vetkezményét látják eme jelenségben. A jogosultság bizonyos színével állítják azt, hogy az osztrák-magyar fejedelem nem szentesíthetett, úgy szólva, jelenlétével oly tüntetést, melynek nem lehet más a czélja, mint felhívni a megszállt tartományok végleges annektálá­­sára, ha azon oldalról nem szabadult volna föl a keze s ha az olmützi herczeg­érsek kastélyában folyt bizal­mas értekezések őt Oroszországnak legalább hallga­tag hozzájárulásáról meg nem nyugtatták volna. Ez a felfogás nem alap nélküli, de nem kell feledni, hogy az osztrák-magyar politika hagyomá­nyaival és érdekeivel ellenkeznék, könnyedén afféle diplomácziai forradalmat keltene a Balkán-félszige­ten, amelynek következményeit és horderejét bajos előre megszabni. Kálnoky úr. nem az az ember, aki csupán a politikai szabályszerűség ösztönének kielé­gítése végett a keleten vihart támasztani kész; Ma­gyarország pedig, az osztrák-magyar szervezet ezen fontos tényezője, már csak a múltban kedvezett a kalandor politikának a Balkán-tartományokban. Mialatt az osztrák császár — úgymond a Temps — birodalmához csatolni készül a megszállott tarto­mányokat, másfelől azt hirlelik, hogy az orosz czár csak a Kizil-Arvattól Grekk-Tepeig épülő vasút ünne­pélyes megnyitását várja, hogy ezen felavatás alkal­mával Közép-Ázsia császárjának kiáltassa ki magát. Több muszka hírlap ajánlja ezt a lépést, hasonló okokból, amelyeknél fogva lord Baaconsfield reá bízta a parlamentet, hogy az angol királynőnek megsza­vazza az »India császárnője« czímét, Az okkupáti tartományok. A zágrábi szerb Szrbobrán szerint a horvát tartománygyűlés által még a múlt évben elfogadott »szerb javaslat" a leg­felsőbb szentesítést megnyerte. Bécsből nyert távirata szerint Kostanovics szerajevói gör.keleti vallású metropolita megmarad jövőre is (?) eddig viselt állá­sában. A bosnyák közigazgatási hivatalokban, neve­zetesen a kerületi főnöki helyekben, nagy változások lesznek. Ugyane lap p­o­z­s­e­g­a­i közleménye szerint a herczegovinaiak nevében Z­i­m­o­n­i­c­s Bog­dán protopresbiter a királytól a következőket kérte a küldöttség bemutatása alkalmával: 1. hogy a szerb nyelv s a gör. kel. vallás megóvassék és megvédessék, 2. a túl magas adó leszállittassék, 3. az iskolák ne le­gyenek községiek, 4. a kath. propagandának eleje vé­tessék, 5. a bíróságoknál és egyéb hatóságoknál a czirill betűk használtassanak. A franczia választási mozgalom, Párisból írják szept. 14-i kelettel. A zűrzavar a köztársasági pártban óriási s a lajstromos szavazás behozatala után mást várni nem is lehetett. Ez csak akkor alkalmazható, ha fontos és könnyen érthető kérdésről van szó, mint például 1848-ban a köztársaság létere vagy bukása, avagy 1871-ben béke vagy háború. Rendes időkben azonban az egyes pártnak érdekei sokkal eltérőbbek, semhogy a választók nagyobb számát egy kalap alá lehetne hozni. Innen van az, hogy a választások ered­ménye teljesen a véletlenre van bízva. Az első szava­zásban csak kevés végleges választás fog létrejönni s ha a második szavazásban, mikor a pártok ismét föl­léptethetik összes jelölteiket, s a küzdelem nem csu­pán azon két jelölt közt folyik, kik a legtöbb szava­zatot kapták, a köztársasági csoportok meg nem egyezhetnek, úgy könnyen a köztársaság ellenségei kerekedhetnek felül. A kerületenkinti választásokban ettől nem le­het félni, mert minden kerületben az egyes jelöltek érvényesíthették személyes befolyásukat s jobban vezethették a választókat. III. Napóleon ezt nagyon jól belátta s behozta a kerületenkinti szavazást, mi­helyt a lajstromos szavazás kormányra segítette. Giambetta szintén a lajstromos szavazást akarta, de csak azért, mert elég hatalmasnak tekinté magát, hogy a választásokon uralkodjék s csaknem minden megyében keresztülvigye embereit, így akart magá­nak a legközelebbi választásban többséget teremteni, mely őt a köztársaság elnöki székébe ültette volna s minthogy mint elnök nem azon tartózkodó állásban maradt volna, mint Girévy, azt remélte, hogy 189­3-ban újra megválasztják, úgy, hogy a század végéig bizto­sítva lett volna neki a legfőbb hatalom Franczia­­országban. Ferry az ő nyomdokaiba lépett s ha meg nem bukik, Gambetta tervét talán a maga hasznára aknázta volna ki. Clémenceau szintén a lajstromos szavazás híve s talán ő is azon titkos gondolatot táplálja, mint Gambetta és Ferry, de mint mostani körútja bizo­nyítja, nincs annyi befolyása, hogy a választók töme­geit magával ragadja. Gambetta meghalt, Ferry megbukott, Clémenceau tehetetlen s mivel a kor­mánynak tényleg alig van befolyása, a köztársasá­giak meg lehetnek elége­dve, ha a klerikális reakc­ió párthívei a legközelebbi választásokban nem túlsá­gosan nagy számmal fognak többségre jutni. A fővárosi közgyűlés. 1. A tegnapi, másodnapi közgyűlésen, a bi­zottsági tagok igen csekély számmal voltak jelen. A legérdekesebb tárgy a budai színhá­zak ügye volt; a közgyűlés elfogadta, hogy e színházak próbaképen egy évre a nemzeti és a népszínháznak adassanak át. Kívánjuk, hogy ez állandólag így legyen. Budán nem állhat fenn állandó színház, a sok bukás fe­leslegessé tesz e téren minden újabb próbál­kozást. II. A napirend hátralevő tárgyait gyors egymás­utánban adták elő a referensek. Vita nélkül kelet­keztek a határozatok, melyek szerint a krisztinavá­rosi plébániatemplom restaurálása körül fölmerült i. e. 800 frt költségtöbbletet jóváhagyták ; a krisz­tinavárosi uj plébániaiak tervét és költségeit el­fogadták; a lakbérleti szabályok anyagi részét a miniszter jóváhagyván, az alaki rész elhagyásába a közgyűlés belenyugodott s igy a lakbérszabály immár életbe fog lépni. Több magán félnek uj omnibusz járatási engedély adása s egyéb társaskocsi ügyek­ben tett jelentéktelenebb előterjesztések elintézése után elfogadták a VIII. Tököli-utcza csatornázásá­nak folytatólagos építését, az Akáczfa-utczában terve­zett famakadám burkolat iránti előterjesztést, meg­szavazták a városligeti tó tisztítására felhasznált 1300 frtot, a városligeti utak jó karban tartására kiadott 2250 frt-nyi többletet jóváhagyták, úgy a Széchenyi-kioszk 986 frtnyi költségtöbbletét is. Az újpesti csatorna költségeihez való járulás hányadá­nak fedezetéül a f. é. kövezetvám bevételi többletét jelölték ki. A tanügyi osztály előterjesztésére a közgyűlés az eperjesi főgimnázium segélyegyletébe 100 írttal alapító­ tagul lép. Mészner József elemi iskolai igazgató 46 évi szolgálat után nyugdíjaztatik. Ez alkalomból az érdemes tanférfiúnak a közgyűlés elismerését nyil­vánítja. Az iparos tanoncziskolák szervezete ügyében a tanács előterjesztését szó nélkül elfogadták. Most került a sor a budai színházakra. A­ k­é­t tanácsnok ismertette a szünidő alatt e kér­désben történteket s a színházak jövőjét illetőleg fel­­olvasá a budai színi bizottság szintén ismert javasla­tát, mely szerint a nemzeti és népszínház vegye át a várszínházat, heti három előadással, a színkör meg adassék át a népszínház igazgatójának, heti 2 előadás kötelezettségével. A várszínház szubvenc­iója föleme­lendő 15.000 írtra, miből 1500 frt esnek a városra többletként az eddigihez képest. M á­­1 y u s Arisztid kérdi, a műsorra van e a vá­rosnak befolyása ? Al­k­é­r tagadó válasza után saj­nálatát fejezi ki szónok e fölött, mert nem szeretné, ha Budán is ismétlődnék olyasmi, a­mi a népszínház­ban történik, midőn oly darabot, mint az »Ördög pi­rulái«, egész nyáron át nyúznak. 11­u­p­p Imre egy próbaévre az idő előre haladt volta miatt kénytelen elfogadni a javaslatokat, de meg van győződve róla, hogy Budán egy önálló szín­társulat is megélhet. A bizottság e meggyőződés ellen csak Feleki bukását állítja, pedig lehet példákat idézni, (itt van Krecsányi) a­ki szép keresettel hagyta el Budát. A budai várszínház nem kell a nemzeti színháznak, mert csak kényszerűségből megy át, nem kell a népszínháznak se, mert nem szívesen veszi át, miért erőszakolja hát a város? S miért szerződik a város valakivel oly feltétellel, hogy az ismét bérbe­adhatja a színházat ? Nézete szerint állandó provizó­rium fog bekövetkezni ilykép Budán. Ország Sándor 12 év óta rendes székbérlő a várszínházban s tapasztalata szerint ott 25 év óta minden önálló igazgató megbukott, akár német volt, akár magyar. Tud ilyet ötöt. S e bukás mind bekö­vetkezett 8 hónap alatt. Abban a helyiségben, hol most Kupp dolgozik, osztott ki szóló a miniszter ren­deletére 4000 irtót Aradi társulata tagjai közt oly kötelezettséggel, hogy a fővárost 24 óra alatt elhagy­ni tartoznak, így kellett őket éhhaláltól megmenteni. A szomorú tényt egész világosan kell előadnia. Ellen­ben, ha a várszínház kapcsolatban áll a pesti színhá­zakkal, mind a színészek szép díjakat kapnak, mind a színház maga jövedelmező. Ajánlja a javaslatokat egy próbaévre elfogadni. Rupp kijelenti, hogy a régi és mostani hely­zet közt különbség van, mert épp azért adják a szub­­vencziót, hogy a régi bukások ne ismétlődjenek s ügyes igazgató megélhet Budán. Scheich kívánt még szólni, de folytonos jel-

Next