Pesti Napló, 1885. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1885-10-18 / 286. szám

286. szám. Budapest, 1885. Vasárnap, október 18­­86. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám­o kr. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai külfinkölelése kívántatik, postabély­ egyre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetend­ő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a, 13 p esti 2STapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Diplomáczia és háború. Megegyeztek hát Oroszország és Ausztria- Magyarország, hogy keleten mi történjék, s a becsületes alkusz, Bismarck, Németország hoz­zájárulását kieszközölte az egyességhez, mely ilyformán garantírozva jön. Ez a reichstadti egyesség második kia­dása. Ott is előre megállapodtak, hogy mi fog történni Törökországgal, csakhogy nem az történt, s a san­ stefanói helyzetből, melyet az események teremtettek, Berlinben Bismarck- Disraeli Andrássynak kellett kimenteni a Keletet és Európát. De, ha Oroszország megegyezett Ausz­­tria-Magyarországgal s Németország tekinté­lyét és befolyását oda kölcsönzi, hogy ezen megállapított politika érvényesüljön, annak nagy súlya van mindenesetre úgy a háború előtt, mint a háború után. Mert, ha komolyan akarják ezek a békét és status quo-t, a portát, Bulgáriát és Görögországot mindenesetre visszatarthatják a hadi akc­iótól még most is, hiszen sem a török, sem a bolgár tá­madni nem akar, s a kelet-ruméliai kérdést kormányzati kérdéssé devalválni lehet, ha a nagyhatalmak kellő erélylyel lépnek fel. Ka­­ravelov és Stranszky urak még nem oly ha­talmasak, hogy Európa és Törökország előtt meg ne hátráljanak, ha a czár parancsolja. Sándor fejedelem sem lesz oly makacs, hogy a fél sikert ne becsülje többre az elkergette­­tésnél. Igen kételkedünk azonban a diplomáczia békés szándékainak őszinteségében. Szerbia helyzete kényesebb. A bolgár unió, ha a békét a hatalmak ráparancsolják, idő és mód kérdésévé válik s lehet felette kon­­ferencziázni hónapokig. Európa minden békés megoldásba könnyen bele­nyugszik s a porta szintén. Szerbia azonban igen tragikusan fogta fel a dolgot s hevesen neki szaladt és többé vissza nem mehet, ha akarna sem. Ez nem nézet dolga, hanem a hadikészültségből folyó kényszerhelyzet. — Milán király és Gara­­sanin meglepetve a szomszédház égése ál­tal, gyorsan intézkedtek, a szerb emigrán­sok, a Karagyorgyevics-párt, a radikálisok a trónt veszélyeztetik, ha Milán nem áll a nemzeti mozgalom élére ; a király és kormá­nya bízott Ausztria-Magyarország ígéreteiben s valóban kapott is Bécsben kölcsönt, 25 mil­lió frankot hadi czélokra, már most a három császár állítólag megegyezett, hogy háború ne legyen, Bulgáriára nyomást gyakorolnak, hogy az uniót vonja vissza s bízza a hatal­makra a kérdés elintézését, hogy a kecske is jól lakjék, a káposzta is megmaradjon . Szerbiáról a császárok megfeledkeztek? Nem, oda a német követ jár tanácsokat osztogatni, Oroszország neheztel, Ausztria- Magyarország feszélyezve van, Bismarck em­bere szól helyettük is. És Szerbia megállítja csapatait a határon, türteti magát egy-két napig, haboz, tájékozást keres, nehogy vesze­delmébe rohanjon, kínos órák ezek Milánra és a szerbekre nézve. De nincs idő vesztegetni való, határoz­nunk kell s a koczkák el lesznek vetve. Való­színűleg a szerbek a háborút fogják válasz­tani, annak legenyhébb formáját, az okkupá­­cziót. Bulgáriából egy darabot elfoglalhatnak vértelen háborúban, mert nincs velök szem­ben bolgár sereg s akkor ismét a konferen­­cziára bizhatják az ítéletet az osztályperben. Hanem ha Szerbia önhatalmúlag támad és csatázik, legyünk rá elkészülve, hogy az egész Kelet fellobban s a diplomáczia a lángokat nem fogja papirossal elolthatni. Itt rejlik jelenleg a keleti kérdés veszé­lye. Hogy bármit akarjanak és határozzanak a császárok, nem fogadnak szót a népek, s az események túlszárnyalják a diplomácziát. De mi, őszintén megvallva, kétszínűnek hisz­­szük a diplomácziát, az oroszt s a mienket, s nem hiszszük, hogy a status quóhoz ragaszkodik, vagy hogy a békét kívánja. Legfeljebb feltesz­­szük, hogy lokalizálni akarja a háborút és időt nyerni. A keleti népek hadd verekedje­nek egymás közt, a mint tetszik, s kiki a hogy és a meddig bírja: az eldöntést a nagyhatalmak fentartják maguknak s azt is, hogy ők mikor avatkozzanak be, egyik Bul­gáriába, a másik Mac­edoniába ? Nem tavasz előtt, semmi esetre. És ha igaz, hogy Bécs Szent-Pétervárral kiegyezett s Berlinnek ez tetszik, akkor ez egyesség a keleti kérdés megoldá­sának módjára is szólhat a hábo­rú után. Mert ez a legfontosabb és a nélkül semminő egyesség nem ér semmit, mert a bé­kére szóló egy­ességet rögtön felcsúfolhatják az események. Közös diplomácziai akc­iók a portánál és Sándor fejedelemnél, Belgrádban és Athénben a kérdésben csak stádiumok s elintézést nem tartalmaznak. Az udvarok messzelátók s érdekeiket igen jól összemérik. Bismarck régen beszélt, hogy a Keletre nézve Oroszország é­s Ausz­tria-Magyarország egyezzenek ki. Ő csak kívánja, hogy Ausztria keletnek s Oroszország délnek szorittassék. S ha valóban egyességünk van Orosz­országgal, akkor most nem lesz háborúnk Oroszországgal, és ha a keleti béke nem is, az európai béke meg lesz óva a ragadozó sasok szövetsége által, mely azonban nem le­het állandó és üdvös. Kérdés, mi veszélyesebb : az orosz szö­vetség, vagy az orosz háború? A PESTI NAPLÓ TÄRCZÄJA. Elmúlt idők. (Emlékezések, irta Vadnai Károly. Budapesten, az Athenaeum kiadása. Ára 1 frt 50 kr.) A magyar irodalom történetében Vadnai Ká­roly egyike lesz a legkiemelkedőbb és legérdekesebb alakoknak. Nincs senki, nem véve ki még Gyulai Pált sem, kinek pedig természetében van a provokáczió, a­ki több mint egy negyed század alatt annyi támadás­nak, annyi irói dühnek lett volna czéltáblája, mint Vadnai Károly. Egy egész irói nemzedék nőtt fel e lefolyt huszonöt év alatt, s ez az irói nemzedék, bár­honnan jött, s bármerre haladt, kénytelen volt Vad­nai Károlylyal összetalálkozni. A Fővárosi Lapok, mely ma is az egyedüli szépirodalmi napilap, s mely már a hatvanas és a hetvenes évek alatt a legrövidebb út volt a Parnasszushoz, és sem írói nevet, sem nép­szerűséget, sem kiadót a Fővárosi Lapok kike­rülésével szerezni nem lehetett, e lap már több mint húsz esztendeje áll a Vadnai Károly szer­kesztése alatt. A nemzeti színháznál, mely a másik nagy országút az írói emelkedéshez, Vadnai Károly és idők óta drámabíráló. Az akadémiánál, mely a ko­szorúkat és az aranyakat őrzi, Vadnai majdnem két évtized óta rendes bíráló s emellett vezéralak. Köz­vetve és közvetlenül, pártfogásával és egyéni tekinté­lyével, befolyt ő régóta a Kisfaludy-társaság tagvá­lasztásaira is. Szóval a magyar irodalom »világtenge­rének« mindhárom kulcsa,a Gibraltár, a Boszporusz és a Szuez, nagyrészt az ő kezében volt és van még ma is. Nem természetes-e tehát, hogy alig van ma kisebb vagy nagyobb nevű író, akinek ne Vadnai Károly lett volna a bemutatója, nevelője, s később barátja vagy ellenfele ? Nem természetes-e, hogy oly sok írói hiú­ságnak és ambicziónak, mely általa nőtt nagyra, akarva nem akarva útjába akadt s gyakran a megérdemelt hála helyett ellenszenvet, sőt gyűlöletet aratott ? Mind­ez nagyon természetes, és nem is lehetett máskép. A poziczióért, melyet Vadnai elfoglalt s megtartott, neki igen nagy árt kellett fizetnie. Fényes tehetségét, már régóta kiforrott és megtisztult alkotó erejét, idejének legjavát, bár nem kis fontosságú, de a költői termelés értékéhez és élvezetéhez képest alárendelt kertész­munkára kellett fölapróznia. Hogy folyton másokat neveljen, helyes útra tereljen, »volentem ducunt, no­­lentem trahunt,« hogy mások irói fejlődésének irányt szabjon, s egyéniségüket az utánzásnak modorosságá­tól, vagy a hiúságnak affektácziójától megtisztítsa, a saját irói egyéniségét kellett úgy­szólván föláldoznia. A pozicziónak kötelezettségei s ezeknek minden­napi harczai és őrjáratai, a több ponton való örökös felügyelet és éberség, s a kritikának örökké harczképes, de sokszor nehéz és fárasztó fegyverzete, mintegy száműzték őt önvilágából, s a költői reflexiót s kontemplácziót, a nagy ember- és életismeretet, melynek anyaga összehalmozódott benne, földolgozni, maradandó formákba önteni nem engedték. És az ügynek és az embereknek tett jó szolgálatok örömei­ből is, a saját öntudatán kívül, kevés jutott neki. Mert az írói és költői lények izgékony idegzete, a megsér­tett hiúság hisztériája, a­hol csak tehette, töviskoszo­­rút font az ő fejére. S egyedüli szerencséje az volt, hogy a benne lakó humor legtöbbször megóvta a tra­gikus érzékenységtől s igy attól is, hogy komikussá váljék. Az irodalmi politikának és stratégiának for­télyai pedig, melyekkel állandóan foglalkoznia kellett, lassan kint valódi passzióvá fejlődtek ki benne. Ellen­feleinek nagy boszúságára igazi típusa lett a meg­testesült eszélynek és okosságnak. S a diplomatikus ravaszság vádja, mely vesszőparipául szolgált azoknak, a kiket hóbortjaikért megvesszőzött, a leghízelgőbb elismeréssé vált reá nézve. S mivel soha a szenvedély­nek nehéz vágású bárdjait nem használta, tehát, a finom és szellemes szatírának szúrásaival annál inkább meg tudta találni az érzékeny pontokat mindig és mindenkiben. Senki a polémikus vagdalkozásban na­gyobb virtuozitást el nem ért, mint Vadnai Károly, és senki az epithetonokkal való boszantás művészetét oly tökélyre nem vitte, mint ő. Mert hogy mindazok­nak, a­kik ellene törtek s megbántották, adósa nem maradt, az kétségtelen. De a­mit mások csak ritkán tettek vele, Vadnai mindenkor megtette, hogy a­hol a harcz hevében a kellőnél mélyebb sebet ejtett, azt ő maga segített meggyógyítani. Helyzete némelykor megkívánta az elfogultság látszatát, de igazában még akkor is elfogulatlan volt és soha oly mélyre nem ment az elfogultság politikájában, hogy a visszatérést az elfogulatlansághoz lehetetlenné tette volna. Vilá­gosabban mondva : Vadnai tudott elfogulatlanul el­fogultnak látszani. S ezért volt, hogy a hatalmas irodalmi és akadémiai klikkek, melyeknek hatal­mával és összeköttetéseivel számolni kellett, Vad­­nait időnkint csak szövetségesül tudták megnyerni, de eszközül soha. S nem ritkán megtörtént, hogy mi­kor a harmónia legerősebbnek látszott köztük, bent a kulisszák közt Vadnai akkor támadta őket legheve­sebben. Mert a Vadnai Károly irodalmi politikája sohasem volt más, és nem is lehetett más, mint ami egy nagy lap szerkesztőjéé, hogy minden tehetséget örömmel üdvözöljön és szárnyra segítsen. S ezt min­dig meg is tette. Hogy néha a szárnyakkal együtt szarvakat is növesztett, tudta jól. Hogy így a konflik­tusokat ő maga készítette magának, ezzel tisztában volt. De tudta azt is, hogy a szarvakat, ha azok meg­nőnek, le lehet törni; a szárnyakat ellenben, ha meg nem nőnek, nem lehet röpülésre használni. Azért en­gedte nőni, a szarvakat, hogy a szárnyak is nőj­­e­nek vele. És ezt a nagy érdemét az irodalom­­történet, mely higgadtan és elfogulatlanul fogja konstruálni alakját s tevékenységét, konstatálni és el fogja ismerni róla. Valamint azt is, hogy a több ízben lábra kapott ferde világítás, melyben ellen­felei föltüntették, mennyire nem illik reá. A hi­deg észnek folytonos uralmát, mely tevékenységé­nek és működésének minden mozzanatát átszűri, gyakran a szívnek rovására ismerték el nála. Pedig alig van organizmus, melynek belső világában a szív és a kedély oly nagy szerepet játszana, mint Vadnai­­ban. Nem említve életének számos részletét, melyek nem ide tartoznak, csak egyet kell konstatálni. Azt, hogy ő el tudja felejteni a szenvedett sérel­meket. A hideg ész is gyakran mutatja, hogy szintén elfelejti a sérelmeket, ámde csak mutatja, való­sággal felejteni sérelmeket csak szív és kedély képes. Föltéve természetesen, hogy rokonszenvet vagy be­csülést érez azok iránt, akiknek elfelejti. És annyi harcz, annyi bántalom közt, mint amineket Vadnai több mint egy negyedszázad óta végig küzdött, pusztán hideg észszel, s a szívnek és a kedély­nek igazi melegsége nélkül, nem lehet megőrizni azt a fiatalságot, melyet Vadnai Károly mai napig megőrzött s még kevésbbé lehetséges, hogy valakiben oly egészséges, zamatos humor lakjék, mint Vadnai­­ban, ha érző s talán mondhatni érzékeny szive s ke­délyvilága nincs. És hogy lehessen az is, hogy valaki egy negyed század alatt csaknem folyvást kezdők kéziratait olvassa, javitsa, a rossz drámáknak ezreit végig bírálja, minden irodalmi és művészeti kinövés felett örökös ellenőrzést gyakoroljon, dicsérjen, buz­dítson, veszekedjék s mégis frissen maradjon benne a v­é­n­a s ha annyi pihenése van, hogy asztalhoz ülhet és saját magának irhat, hogy akkor stílben, tartalomban, művészi formák s jóságos bölcsészet , fényében költői képzeletek buzogjanak, ha mindezek nem egy melegen érző szívből és gazdag kedélyvilág­ból fakadnak ? Íme a kötet is, mely Elmúlt idők czime alatt most jelent meg Vadnai Károlytól, kinek maradandó becsű szépirodalmi tevékenysége az ötve­nes évek végére, a hatvanas évek elejére esik, mondjuk, a kötet a nagy időköznek daczára, mely testvéreitől elválasztja, épp azon a lendületes, könnyed, behízelgő elbeszélői hangon van írva, mint azok a fiatalkori re­gények, melyek Vadnai nevét oly népszerűvé tették, hogy azt még időközönként kivívott kritikusi nép­szerűtlensége sem csonkíthatta meg. Az elmúlt idők, igaz, hogy magukban véve is, mindig felkeltik a költői hangulatot, de csak abban, akiben találnak ilyet, s a természetnek az a szép játéka, hogy az alkonynak hajnala hasonlít a reggelnek hajnalához, az életben is megvan. S csak a szív, mely mindennel kibékült, csak az élvezheti az alkonynak hajnalát, fáj­dalom és keserv nélkül, bár tudja, hogy amint e fény kihal, leszáll az éj. És minden elbeszélőnek, ha ön­álló stílje s eredetisége van, megvan az a sa­játsága, hogy az olvasó előtt úgy áll, mint egy élő arcz, mely busongó, komor, méla, haragos vagy mosoly­gó. És ez a sajátsága megvan Vadnai stíljének is, mely mindenkire azt a benyomást teszi, mintha egy mo­solygó arcznak elbeszélését hallaná. S ez az írói sa­játsága széptanilag véve annál értékesebb, mert mű­veiben (mint e kötetben is) nagyon kevés az olyan hely, hol elsietés vagy pongyolaság zavarná a gondos kidolgozásnak plasztikáját. A gondolatok művészi ki­fejezésének titka épp úgy meg van adva Vadnainak, mint az általa föltüntetett képek rajzában a kerek­­dedség és az élénk s megfelelő árnyalatok. A szóbő­ség párosul nála az irály tömörségével, mégis sehol sincs előadása megterhelve, könnyed, egyenletes folyá­sában megakasztva s az érdekfeszítésben elmester­­kélve. Egyik legszebb darabja a kötetnek az első szám, Az Avas alatt, melynek kezdő sorait valóban a szép prózának egyik mintájaként lehet idézni, s melyeket ime idézünk: „Utoljára az ember emlékezete is valóságos teme­tővé válik : megtelik sírokkal, melyekre örökzöld repké­­nyek, mosolygó virágok és száraz kórók borulnak. Meg­van benne a családi sírbolt, áldott hamvakkal, melyekhez az elmélyedés gondolatai mindig könyet és imát visznek szárnyaikon. Megvannak a tisztelet, barátság és szere­lem sírjai, tartós emlékkövekkel, melyekre sok volt mit jegyeznünk. S megvannak az elhagyatott, behorpadt sírok is, melyeken nincs már jel sem, s csak néha villan föl még emlékünkben, alkalmilag, egy-egy esetleg mu­­lékony hatására, hogy kik nyugosznak alattuk, egykor tán bajtársak rövid időre, de kikhez semmi mélyebb kapocs nem fűzött, — voltak, nincsenek! Mennél messzebbre nézhetünk vissza, annál jobban benépesül ez a temető, melybe csak a melancholia fátyo­­lán át láthatunk. Valami édes mélaság vonz feléje: az elvesztettek visszaálmodása. S az idő ez egyben segít raj­tunk, mert vénülve, élénkebbé teszi emlékezetünket, úgy jár ez is, mint rendesen a szem, mely gyöngülvén, egyszer csak tisztábban kezd látni messzire, mint közelre. A rég­múlt körvonalai, részletei mindig jobban kiválnak előt­tünk, mint az aligmúltéi, s az élet őszét valami nyájas, szelid verőfény aranyozza meg, mely meghozza boldogabb időknek, a tavasznak emlékezetét. A lélek világában is, mint a természetben, a távol­ság szépít. Ott is megvannak a „kéklő“ hegyek, mihelyt messzire hagytuk azokat. Voltak bár, mikor ott jártunk, kopárak vagy gazdák tenyészetüek, most már az emléke­zés távolában egyformán kéklenek. Az én kék hegyeim szülőföldemen, Miskolczon van­nak. Ott a gondtalan gyermekkor, az iskolás élet, a világ­ba lépés éveinek kecsegtető emlékei. Amint feléj­ük tekin­tek, évről-évre élénkebb ibolyaszínben úsznak, s mivel lord Byron jól mondja, hogy „az idő feledni meg nem tanít“, úgy érzem, hogy nem is vesztettem el őket egészen. Rousseauval szólva: „en revant j’y suis“ (álmodoz­ván, ott vagyok).“ Ez a nyugodt, az elmúlt időket kibékült mosoly­­l­lyal elbeszélő derült hang vonul keresztül a kötetnek Az igazságügyminisztérium költségvetésében a jövő évre 575.234 írttal több rendes kiadás irányoz­­tatik elő, mint a­mennyi a jelen évre megszavaztatott. A folyó évre ugyanis a rendes kiadások 10,932.688 írtban állapíttattak meg, a jövő évre pedig 11,507.922 frt irányoztatik elő. Az ekként mutatkozó többletből 212.896 frt a kir. törvényszékek és járásbíróságok czimére, 237.629 frt a kir. ügyészségek és 120.066 frt az országos fegyintézetek, kerületi börtön, közvetítő intézetek és állami fogház czimeire esik, mig a többi czimeknél jelentéktelenebb emelések irányoztattak elő. A központi igazgatás körében a miniszter egy másod­osztályú titkári állás szervezését javasolja. A­mi a kir. tvszékek és járásbíróságokat illeti, itt a költségtöbbletet a főváros VII. kerületében felállított új járásbíróság személyzete, a fővárosi aljárásbirák szaporításának szüksége, a budapesti e. f. törvényszékeknél szüksé­gessé vált hivatalnoki személyzet-szaporítás, továbbá a vidéken felállítandó új járásbíróságok személyzete veszi igénybe. A kir. ügyészségeknél a 237.629 frtnyi magasabb előirányzatban a rabtartási költsé­gek rovata 100.000 frtnyi többlettel szerepel; ugyan­­ily összeggel emeltetett a bűnvádi eljárási Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. költségek rovata. Ehhez képest a rabtartási költ­ségek az 1885-re megszavazott 825.000 frt helyett a jövő évre 925.000 írttal, a bűnvádi eljárási költségek az 1885-re megállapított 198.000 frt helyett a jövő évre 298.000 írttal irányoztattak elő. Ehhez hozzászá­mítva a fegyintézeteknél előirányzott 120.066 forintnyi magasabb előirányzatot, mi­által e rovat 851.645 írtra emelkedik a Sopron melletti új fegyház létesítése folytán, kiderül, hogy az igazságügymi­nisztérium által a jövő évre előirányzott 575.234 frtnyi többletből 320.066 frt rabtartási és bűnvádi eljárási költség-többletre, valamint fegyintézeti építkezésekre esik, mely 320.066 frtnyi összegbe még nincs beleszámítva azon 37.000 frtot meghaladó előirányzati többlet, mely a kir. ügyészségek­nél szükségessé vált munkaerőszaporítás, házbér és hivatali több költségekből áll elő. Sajnos, hogy az igazságügyminiszteri költségve­tésnek nincs egyéb érdeme, mint hogy társadalmi jog­állapotaink egyre fokozódó elzüllését ily kirívólag konstatálja. A budapesti kereskedelmi és váltótörvényszék tervezett megszüntetésének híte jár bírói körökben. E hírt felemlíti a Jog is, mely e tervet szerencsét­lennek mondja, bár maga beismeri, hogy e törvény­szék sürgősen megkívánja a felfrissítést. Az említett szaklap utal az e törvényszéknél felhalmozódott hát­ralékokra, melyeket a szünidők rendszerének tulajdo­nit és a bajok orvoslási módját egy-két munkaképte­lenné vált bírónak mielőbbi nyugdíjaztatásában látja. Az igazságügyminisztériumban, mint mondják, az orvoslás ezen módjától nem várnak elég sikert s azért gyökeres szervezeti változtatásokra gondolnak. A kér­dés mindenesetre elég komoly, mert azon fordul meg, váljon az e bíróságnál kifejlődött állapotok szüksé­gessé vált orvoslása okvetlenül megkivánja-e, hogy annak a külön kereskedelmi és váltótörvényszék maga áldozatul essék. „Samosastita.“ (A Pesti Napló saját külön tudósítójától.) Filippopolisz, okt. 12. Samosastita, Önvédelem, ez a czime annak az új lapnak, melynek első száma tegnap jelent meg és az egyes példányok a legnagyobb gyorsasággal jártak kézről-kézre az egész városban. A lapot az a párt ala­pította, mely tervezte és végrehajtotta az államcsínyt és kiadó szerkesztők gyanánt e párt két főembere : Ryzov és Stojanov, vannak megnevezve. Most, mikor már a kormánykörök teljesen sza­kítottak Oroszországgal, emanczipálták magukat a pánszlávok befolyása alól, szükségét látták annak, hogy végre megértessék a néppel is, mely még mindig Oroszországban látja felszabadítóját, hogy miért vált elkerülhetetlenné a szakítás. A lapnak majdnem minden sora Oroszor­szág és az oroszok ellen irányul. Az első czikk ezzel a feliratttal: Hol vagyunk és hol kellene lennünk, hevesen kikel a bolgárellenes orosz politi­kusok ellen és épp oly hangon tiltakozik minden idegen befolyás ellen. »Az orosz politikusok«, mondja a czikkíró »féktelen dühökben tajtékot túrnak, mert miután 500 évig viseltük az igéden jármot, arra mertünk gon­dolni, hogy kivívjuk emberi exisztencziánkat.« Azután, mintegy felszólításkép a bolgár nép­hez, így folytatja: »Hét évig élősködtek rajtatok az orosz tisztek, hogy veszély esetén megvédjenek ben­neteket. S most a veszély pillanatában, midőn felfal­ták minden bolgárnak legalább két szép ökrét, elő­­állanak kezükben egy rongyos papírdarabbal, ők rendeletnek nevezik, és ezzel védik és mentik a saját féltett bőrüket. Abban a pillanatban, midőn zászlónkra felírtuk a jelszót: »Halál vagy szabadság«, előáll valami Giers és azt mondja: Sándor helyett pandúr kor­kormányozzon benneteket. Válaszszátok meg fejede­lemül Vladimírt vagy Karagyorgyevicsot. Köszönjük az ajánlatot. Nekünk kalandorokra, hazardjátékosok­­ra nincs szükségünk. Urak akarunk lenni a saját hazánkban. Bulgária legyen a bolgároké !« A második czikk még hevesebb hangon támadja meg az orosz sajtót. Czime: Az unió és a moszkvai szent Katkov, Szuvorin, Mescserszky. E czikkből a következő passzusokat idézem: »Akcziónk és mozgalmunk jellege tisztán nem­zeti. De ez szálka azok szemében, kik kancsukával kezükben és az abszolutizmus köpenyébe burkolva, fognak hozzá a népek felszabadításához. Mit akarnak a sötétség birodalmának, a bagolyországnak vakság­gal megvert képviselői ? Mit akar Katkov, a Mosz­­kovszka Viedomoszti ez. rendőri lap szerkesztője, ki­nek neve egész Oroszországban kancsukát és börtönt jelent. Mit akar Mescserszky, ki méltó társa az előbbi­nek és a ki a Grastanin czimü szenylapot szerkeszti ? Mi kell Szuvorinnak, egy oly lap kiadójának, mely Oroszországban nem örvend jobb hírnévnek, mint bármely festett arczú hölgy. Novoje Vremjának ne­vezi magát ez a lap; bolgár szótárunkban nem talá­lunk kifejezést, hogy híven jellemezzük e három be­csületes ember üzelmeit. Alávaló, intrikus és hazafiatlan eljárásnak mond­ja a Svet ez, orosz lapocska Bulgária és Kelet-Rumé­­lia egyesülését. Mi azt mondjuk, hogy az eljárás, me­lyet ők követnek: bonárulás, becstelenség és hü­lyeség. így gondolkozunk mi és velünk együtt mind­azok, kik a nagy Oroszországban józanul és Nyugat- Európában liberálisan gondolkoznak. Ez urak szemei­ben talán azért vagyunk bűnösek, mert megbuktattuk ez idegen kormányt és segítségül hívtuk a Balkánon túl lakó bolgár testvéreinket ? Azt mondják, hogy miért nem kérdeztük őket ? Válaszunk az, hogy miért nem kérdeztek ők bennünket, midőn Berlinben felné­gyelték a bolgár nemzet testét. Ezek az urak, a nép­­felszabadítók voltak azok, akik Boszniát és Herczego­­vinát zsákmányul odadobták Ausztria-Magyarország­­nak, melyet pedig annyira gyűlölnek. Mi nem akarjuk, hogy Kajander és Szurotkin (a volt szófiai és filippopoliszi orosz konzulok) bennün­ket szintén kiszolgáltassanak ellenségeinknek. Meg­semmisítettük befolyásukat, mert ez volt a czélunk.« Majd így folytatja: »A szabadságot mindenek­­fölött szentnek tartjuk. A fejedelem, ki a bolgár népet a határokhoz vezette, meg is fogja népét védelmezni. Ha a diplomaták elhatározzák, hogy fejedelem nélkül maradjunk, legyen úgy, akkor leszünk Balkán-res­publika, melynek elnöke: I. Sándor bolgár fejedelem.« A Samosastita érdekesebb közleményei közül még felemlítést érdemel az a felhívás, melyet e lap intéz a szerb ifjúsághoz. Ha ahelyett, hogy babért fontok Milán homloka körül, elkergetnétek Őt, akkor nyugodtabban várhatnak be, míg az idő elintézi, hogy ő-Szerbia és Maczedónia kié legyen. Megérik a kér­dés és magától meg fog oldódni és nem lesz szükség arra, hogy a szomszédos állam a miatt háborút visel­jen. Szabadságszeretet legyen jelszavatok !« Felemlítem még végül azt a közleményt, mely­ben a szerkesztők két pontban egybefoglalják a ke­let-ruméliai bolgárok kívánságait : 1. Idegen tisztek az egyesült országok hadseregében ne alkalmaztassa­nak, mert az alkotmányra és a fejedelemre nem es­küdhetnek hűséget. 2. A kelet-ruméliai jelenlegi hi­vatalnokok helyeztessenek át Bulgáriába és itt a hi­vatalok hazafiakra bízassanak. Ez a kívánság természetesen az idegenek ellen irányul, a­kik itt jórészben hivatalokat viselnek, akik azonban a bolgárok előtt gyűlöletesek. A Samosastita kedvező fogadtatásra csak abban a pártban talált, mely feltétlen híve a forradalmi pártnak. S. H. Állami javak eladása. A jövő évi költségvetésben, mint többször em­lítve volt, 10 millió helyett, a­mennyi t. i. a folyó évre megszavaztatott, csak 7 millió van állami javak el­adása czímén előirányozva. Indokolásul csak annyit mond előterjesztésében a pénzügyminiszter, hogy az állami javak eladását oly mértékben, mint az eddig néhány éven át foganatosíttatott, állandóan folytatni nem lehet. Itt is helyén lett volna az élő szóbeli bő­vebb magyarázat; kívánatos lett volna megtudni, hogy mikép folytak, különösen az idén, az eladások. A tavalyi eredmények magukban véve nem szol­gáltathatnak okot az eladás redukc­iójára, mert az elő­irányzott 10 millió, 76,622 frt díjával, tehát majd­nem teljesen befolyt. És nem látható az államjószágok eladásáról közölt adatokból, hogy árcsökkenéstől kell tartani, hogy tehát ez volna a kormány szeme előtt le­begő ok, a­miért nem lehetne az eladást oly mérték­ben folytatni, mint eddig. Úgy látszik, a valódi ok azon nehézségben áll, a­mely a vételárra alapítandó újabb hitelműveletek keresztülvitele ellen fölmerül. Még egy két rendbeli hitelműveletet szándéko­zik a pénzügyminiszter az államjavak eladása alapján a jövő évben létesíteni. Az egyik 2 millió, a másik 4.800.000 frt. Fog-e ez sikerülni, az még kérdés , de föltehető, hogy a­mikor előirányozza a pénzügymi­niszter, akkor már értekezett is a műveletről egy vagy más pénzintézettel. Az 1883. és 1884-iki zárszámadás tud már két ilyen kölcsönről. A pénzügyminiszter ugyanis fölvett tavaly a magyar földhitelintézetnél 41/2°/0-os zálog­levelekben 1.050.000 frtnyi kölcsönt a bácsmegyei Puszta-Kis-Sztapár határában fekvő egyes olyan ál­lami birtokok jelzálogos lekötése mellett, melyek el­adottak, de még a kincstár nevén állanak és a­mely jelzálogos kölcsön után az évjáradék a fizetési részle­tekből törlesztetik. Ezen kölcsön a kormánynak tőke­­törlesztéssel együtt 38 évre 51/2°/0-ba kerül. Ilyennemű hitelművelet az a 6.764.800 frtnyi kölcsön is, melyet a pénzügyminiszter a kincstári tele­pesek által megváltott birtokok terhére 5°/0-os zálog­levelekben 1883-ban a magyar földhitelintézetnél föl­vett. Az évjáradék 381/2 éven át 5,96°/0-ra megy. Az államadósságok nagysága ezen kölcsönnel természetesen szaporodik, de a budgetben nem szere­pel az állami adósságok közt, a mint sok más apróbb kölcsön vagy nem államadósságok czíme alatt, vagy egyáltalában nem említtetik a költségvetésben. Az itt szóban levő adósság évi terhe a kincstári telepesek befizetéseiben talál fedezetet. Az ok tehát, a­miért az államjavak eladása re­­dukáltatik, főleg az lehet, hogy az afféle kölcsönműve­­letek nem űzhetők tovább mind nagyobb mértékben. A jövő évben várható 7 millió bevétel három főtételből alakul és pedig: a megkötött szerződések szerint 1886-ban esedékes 267.660 frt, hitelművelet útján a már eladott birtokrészek után kinn levő vételárak alapján, valamint direkte újabb eladásokból várható 4.800.000 frt és ugyancsak hitelművelet útján az eladásra kijelölt, de még el nem adott birtokrész­letekre 2.000.000 frt. Az eddigelé engedélyezett és részben elada­tott, azon kívül a most eladásra először kijelölt in­gatlan 189,699 holdra megy. Ebből eladatott az 1886-ban esedékes fizetési részlet, az italmérési jo­gokkal együtt 267.660 frt. Az eladásra engedélye­zett, de tettleg még el nem adott birtokrészek becs­értéke 28,646.899 frt, a mely összegből 17,845,496 frt esik ingatlan vagyonra s 10.801.402 frt italmérési jogokra. Az eladásra most először ajánlott birtok­részek becsértéke 5.117.180 frt és pedig az ingatlan tesz 4.200.367 frtot, az italmérési jogok értéke 916.813 frtot. Fővárosi ügyek. A 45-ös bizottság ma Királyi Pál elnöklete alatt összeült, hogy a választandó virilista bizottsági tagok egy-egy kerületre eső hányadát megállapítsa. Az ülés iránt a tagok közt igen élénk részvétel mu­tatkozott, s a bizottságnak minden Budapesten időző tagja megjelent. Elnök az ülést azzal a kéréssel nyitotta meg, hogy a tagok ez alkalommal is igazol­ják azt az egyetértést és engedékenységet, a­melyet eddigelé 1873. óta mindig tanúsítottak. Fölemlíti, hogy a virilista bizottsági tagok 9 részre fölosztás­a lélekszám és érték tekintetbe vételével történik. Az ülés mindjárt az elején heves folyamatot vett. Kérni Róbert a Józsefváros részéről a kerü­letnek eddig 20 virilistájához még legalább kettőt kért. Mindegy, bármelyik kerületből adják, de 1873 óta, mikor a bizottság által az első felosztás megtör­tént, a viszonyok nagyot változtak, a Józsefváros akkori 40.000-nyi lakossága megkétszereződött, s adó­szolgáltatása is nagy mérvben emelkedett. P­u­­c­h­e­r ugyanily arányú emelkedést lát a VT-ik kerü­letben, hol a Sugár­út kiépülte óta a tőke fényesen van képviselve. Az arány helyesbítését kéri, mert láms

Next