Pesti Napló, 1885. november (36. évfolyam, 300-329. szám)
1885-11-08 / 307. szám
307. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p & 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-ég fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1885. Vasárnap, november 8. 36. évi folyami Egyes szám 4 kr. PESTI MPLÓ Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 30 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. A bosnyák miniszter. Ha Andrássy négylevelű lóhere képében lerajzolta Kállayt, nem tévedett, a közös pénzügyminiszter szerencsés ember. S mindenesetre van oly önérzetes, hogy szerencséjét saját ügyességének tulajdonítsa. Ki hitte volna, a tanoncz, kit Andrássy fedezett fel és protegált főkonzullá, ma nagyreményű miniszter, a mester pedig kisreményü ellenzék. Szellemes ötletei tompa nyilak, melyek a hivatalos öntudat vértes mellén visszapattannak, s Kállay malicziózus gúnyját mosolyogva irányozza Andrássy kényes helyzete s fogatlan kritikája ellen. Andrássy exminiszter, és mint a többi exminiszter, az udvari díszhez tartozik s udvari czukorkákkal tartatik bőven, hogy jókedvű legyen és szája édességgel betömessék. Kállay pedig valóságos miniszter, ki a titkos szálakat szövi s meglehetősen érti a takácsmesterséget, s ki legalább annyi ideig akar miniszter maradni, mint Andrássy miniszter volt. Nem kisebb ambiczióval, de több óvatossággal, nem rohanva előre, de mindig lesben. Ha Andrássynak sikerülne Kálnokyt megbuktatni, ha Apponyinak Tiszát — Kállay nem aspirál semmire, ő barátja és hive miniszterkollégáinak; de ha a viszonyok megkívánják s ő Felsége parancsolja, nehogy az ellenzék kerüljön kormányra — Kállay lehetséges mint magyar miniszterelnök és lehet külügyminiszter. Ő azonban csak bosnyák miniszter óhajt maradni, ő nem rivalizál senkivel és nem intrigál önmaga ellen; lassan járj, tovább érsz. Elég neki Bosznián megmutatni, hogy mint tud kormányozni, ha a kísérlet sikerült, majd elhívják az orvost más beteghez is. Beszélik, hogy tizenkét esztendőre neveztetett ki bosnyák miniszterré, miből négy letelt. Midőn ezen tárczának nevezett koldustarisznyát a nyakába akasztották, állítólag feltételül tűzte, azaz hogy kérte, ne mint Hofmann egy évig és Szlávy két évig, engedjék őt Boszniát tizenkét évig adminisztrálni s azután tenni le a kormányt a trón zsámolyához. Mit fog ő ez alatt Boszniából csinálni ?! Ha Kállay minisztersége igy életbiztositva jön, ez nem jelenti azt, hogy Kállay csak Boszniával foglalkozik, sőt feltételezi, hogy monarchiánk keleti politikájára befoly s mondják, hogy Kálnokyval nagyon jó barát. De hogy Boszniára gondja van, igen természetes. Fogadott hazája ez neki, melyben gyönyörűsége telik. Ha Kállay nem lenne oly példás férj, illenék rá a hasonlat, hogy Bosznia neki mairesse-e, kire törvényes felesége vagyonát pazarolja. Azt vitatja ugyan, hogy Bosznia saját jövedelméből él, sőt még feleslege van, de hát mi minek fizetünk a kvótában Boszniára évi pár milliót. Könnyű úgy boldogulni és deficit nélkül jól kormányozni, ha Bosznia az államadóssághoz nem fizet semmit, a közös hadsereghez nem járul semmennyivel, sőt vasutakat s kőutakat kap ajándékba, kaszárnyákat és várakat, a hány kelletik s bevételeit az utolsó garasig belreformokra fordíthatja. Mi tehát irigyei vagyunk a hű bosnyákoknak, csodálói Kállay politikájának kevésbbé, mert lapos magyar zsebünk igen megérzi a Bosznia czivilizácziójára nyolcz év óta fordított 72 millió forint kamatait s hozzá a folyó okkupáczionális költséget ! Ha nincs Boszniánk, öt millióval kisebb deficitünk, s hogy van, hasznát nem látjuk. Tisza ígérete, hogy műiparczikkeket fogunk kivinni Boszniába, idáig nem teljesült, hacsak katonabakancsot nem értett alatta a miniszterelnök . Kállay most már legfelebb azzal biztat, hogy a bosnyák marha, disznó, dohány, fa és szilva nem versenyez a magyar terményekkel. Meglehet, de ezáltal még nincs bebizonyítva, hogy Bosznia Magyarországra nézve előny. Ha nekünk adják, ha Horvátországhoz csatolják, ha Ausztriába kebelezik, Magyarországnak csak baj. Most még majd belesodor a keleti válságba minket, mint Kállay is beismeri, mert lehetnek eshetőségek, hogy Bosznia birtoka keleti akcióra kényszeríti monarchiánkat, ha tetszik, ha nem tetszik. Erről titkos felvilágosításokat adott a miniszter, melyekből mindenki meggyőződhetett, hogy a vállalkozó Kállay legkevésbbé volna szerencsétlen, ha a bosnyák tárczához még a macedóniai és albán tárczákat is neki adnák. Szabadon költhetvén Bosnyákország jövedelmeit, Kállay rendet tart, reformokat hoz be és jól gazdálkodik a bosnyákok részére, ezt mi szívesen beismerjük, várjon a bosnyákok háláját és szeretetét meg tudta szerezni vagy sem, próbára tenni nem akarhatja. Nagy érdemeit Bosznia körül minek tagadnék, örülünk, hogy van magyar ember, ki jó adminisztrátor. Sajnos, hogy ezen egy példánynak is a Tisza-korszak idején ki kellett vándorolni Magyarországból. Csupán a delegácziókban érintkezik még régi honával. Itt is szerencsés, mert egykori polgártársai tapsolnak dicsőségének, mint Munkácsynak Párisban, vagy Lisztnek Weimárban. Kállay művészete tetszik, hogy magyar politikát csináljon, senki tőle nem követeli. Andrássynak igaza volt a négylevelű lóherével, Kállay szerencsés volt Andrássyra bukkanni, ki neki útjait egyengette. Várjon cserébe-e most Kállay Andrássyval és viszont? Azt hiszszük, egyik se, hanem a kettő közt mégis a fő különbség, hogy egyik előre néz, a másik hátra. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Tacitus első könyve. (Annalium Liber I.) »Róma városát kezdetben királyok bírták. Szabadságot és konzulságot L. Brutus alapított. Diktátorok csak egyes esetekre neveztettek. A deczemviri tisztség csak két évig, a katonai tribünök konzuli hatalma is csak rövid ideig tartott. Nem tartott sokáig Cinna, sem Sulla uralma. És a Pompeiusé és a Crassusé csakhamar Caesarra szállt, mint Lepidus és Antonius hadereje Augustusra, aki a polgárviszályokban kifáradt egész birodalmat, fejedelmi czímmel, (nomine principis) hatalmába kerítette. Brutus és Cassius vesztével a köztársaságnak nem volt többé hadserege. (Postquam Bruto et Cassio caesis, nulla jam publica arma!) Pompeiust Siciliánál verték tönkre, Lepidust lefegyverezték, Antoniust meggyilkolták, s most már a Julius-pártiaknak nem maradt Caesaron (Octaviuson) kívül más vezérük. Letevén ez a triumviri czimet, konzulnak adta ki magát, mint a ki a népet védő tribün hatalmánál többet nem kíván. S miután a katonaságot ajándékokkal, a népet élelemmel, s a többieket a békének kellemeivel megnyeré, lassan kint fölemelkedik és magához vonta a tanács, az országos tisztségek és a törvények összes hatáskörét, anélkül, hogy valaki ellenszegült volna. Mert a bátrakat és vállalkozókat, csaták és száműzetések emésztették el, a többi nemesek pedig, miután a szerint, amint valaki szolgailag bókolóbb volt, annál több kincset és rangot nyert jutalmul, nagyon jól érezték magukat az uj rendszerben, és inkább szítottak a biztos jelenhez, mint a fáradalmas múlthoz. És a törvények, mióta erőszak, hegy vadászat, s végre a megdugás azokat erejükből kiforgatták, többé senkit megvédeni képesek nem valának.« (Invalido legum auxilio, quae vi, ambitu, postremo pecunia turbabantur.) 5 * ■ * »A régi hivatalok nevei megmaradtak. Mindenütt nagy csönd vala. Az ifjabb polgárok mind az actiumi győzelem után születtek, az öregek is többnyire a polgárháború alatt. Hányadik élt még, aki a közszabadságot látta? (Quotusquisque remquus, qui rempublicam vidissset?) És megváltozván igy az álladalom sorsa, sehol semmi nyoma többé a hajdani romlatlan népjellemnek! Mindnyájan, kivetkőzve az egyenlőségből, a fejedelem nyilatkozataira figyelőnek. (Nihil usquam prisci et integri moris, omnes, exuta aequalitate, jussa Principis aspectare.) Mig Augustus erőben volt, magát, családját és a békét föntartotta. De mihelyt vénséges nyavalyáskodása gyöngíteni, s életének végét jelenteni kezdték, uj remények nyíltak.Néhányan a közszabadság előnyeit kezdték fejtegetni, de minden siker nélkül. Sokan féltek a háborútól, s mások háborút óhajtottak. De a legnagyobb rész a leendő uralkodóról beszélt, s különféle gyanítgatásoknak kürtölésével bíbelődött. Ezen és efféle beszédek közt Augustus mind rosszabbul lett. Alig lépett Tiberius Illyricumba, máris anyjának sürgönye által visszahivatott. Azonban soha sem tudatott ki eléggé, hogy várjon a visszatérő Tiberius Nolában Augustust élve vagy halva találta-e? Mert Lívia házat és utakat kemény őrizettel zárva tartott. S eközben a népnek mindig megnyugtató hirek adattak ki, mig csak minden készen nem volt, amit a körülmények kívántak. S ekkor Augustusnak halála és Tiberius Nerónak hatalomra lépése ugyanazon egy bir által tétetett közzé. S az uj kormánynak első tette volt az árván született Agrippát kivégezni. Midőn a centurio, katonai szokás szerint jelentést ten, hogy a parancs végrehajtatott, Tiberius felelé: »Ő parancsot nem adott, s a tényről a tanács előtt számolni kell.« Ezt Sallustius Crispus, ki a titokról tudott, megtudván, inté Líviát: »Ne engedje családjának titkait, meghitteinek szándékait és a katonák szolgálattételeit nyilvánosságra hozatni; s ne legyen maga Tiberius az, aki az egyedüli kormányzat erejét maga gyöngítse az által, hogy mindent a tanács elé terjeszt; mert az uralkodás csinája hozzá úgy, hogy a számadás sohasem üt ki jól, ha az sokaknak, s nem pedig csak egynek terjesztetik eléje.« (N e arcana domus, ne consilia amicorum, ministeria militum ne vulgarentur: neve Tiberius vim principatus resolveret, c u n c t a ad senatum vocando. Earn conditionem esse imperandi, ut non aliterratioconstet, quam si uni reddatur.) * * * »De Rómában siettek igába görbedni a konzulok, az atyák és a lovagrend. (At Romae mere in servitium consules, patres et eques.) Minél főbb vérségü volt valaki, annál fürgébbnek és alázatosabbnak színlelő magát s arczvonásait rendbe szedve, hogy a fejedelem kimúltán vígnak, vagy az újnak fölléptén bánkódóbbnak ne tessék, könyüs mosolylyal hízelgő panaszokat kapcsolt össze. Tiberius pedig mindent a konzulok által tétetett, mintha most is a régi köztársaság állana fent s ő a kormányzásra még mindig elhatározatlan volna. Az első ülésen nem engede mást elővétenni, mint Augustus utolsó rendelményeit. Ezután a tisztelkedésekről folyt a tanácskozás, melyek közül mint legjelesebbek ezek fogadtattak el: »Hogy a temetkezési sormenet diadalkapu alatt vonuljon el« (amit Gallus Asinius indítványozott), »hogy az Augustus által hozott törvények fölirásai, és az által legyőzött nemzetségek nevei elől vitessenek,« (mit L. Arrontius javasolt) Erre Messala Valerius hozzá tette, hogy »a Tiberius iránti hódolateskü évenkint megnyittassék.« Mire Tiberius azt kérdé tőle: »Várjon ezt az indítványt az ő parancsára tette-e?« S Messala Valerius felesé: »Nem! Önként tette. S nem is szándéka ország dolgaiban másnak véleményével, hanem csupán a magáéval előállani. Még akkor is, ha az Tiberius megbántásának veszélyével járna.« Tacitus hozzáteszi ehhez a jelenethez: »En sola species adulandi supererat.« —Még csak a hízelgésnek ez a fajtája volt hátra!« * Várjon tanítják-e még Tacitust az iskolában? Olvassa-e még néha az ifjúság a kevésszavu, nagy papírkimélőt, ki néhány szóval egész korszakokat jellemez, s egyetlen tekintettel a szabadság elleni bűnök egész szövevényein keresztül lát ? Furcsa! — Oly világosan meg van írva nála, hogyan sülyed önkéntes rabszolgaságba egy egész nemzet, — és mégis, mikor a valóságban ugyanaz történik, azt alig látja valaki, s Tacitus senkinek eszébe nem jut. Nagy nemzeti államférfiak, akik éveken át fitogtatták, hogy a »népet védő tribün hatalmánál többet nem kívánnak«,— lassankint a tanács, az országos tisztségek és a törvények összes hatáskörét magukhoz vonják, — és akik ellenszegülnek, azok ellen a kormány összes ereje harczra száll. A törvények, melyeket erőszak, kegyvadászat s megdugás erejükből kiforgattak, senkit sem védenek. Pedig még hányan élnek, akik a szabadság nagy harczait látták! És mégis alig van nyoma a hajdani romlatlan népjellemeknek. Alkotmányos miniszterek akadnak, akik az extázisban Messala Valeriussal versenyeznek, s oly büszkén, mint Messala, ragadják meg a trónörökös kezét, hogy megcsókolják. Valóban: en sola species adulandi supererat ! — De kinek jut ez eszébe ? Mikor az alkotmányos miniszter extázisa átragad a nemzet legünnepeltebb koszorús írójára is, ugyanarra, aki éppen ezelőtt tíz évvel gyűjtötte össze és adta ki a forradalom alatt írt műveit. Avagy csak azért adta ki, mert azt remélte, hogy nem fogja azokat elolvasni senki? Kinek jutna eszébe Tacitus, aki a római szabadságot el tudja siratni anélkül, hogy csak egyetlen könyet is ejtene fölötte; kinek jutna eszébe ő azok közül, akiknek szemei rögtön könybe lábadnak, mihelyt egyetlen fejedelmi szó röppen feléjük, könybe lábadnak anélkül, hogy a fölött, ami a közalázat által veszendőbe megy, igazán sírni tudnának. Pedig jaj a Germanicusoknak ott, ahol a Tiberiusoknak Messalák hízelegnek! Ezt is meg lehet olvasni Tacitusban. De ki olvassa ma Tacitust? — Az ifjúság is inkább szereti olvasni ma a hivatalos lapban a pályázati hirdetéseket. Bezzeg a hadsereg, a híres szoldateszka, még az sem volt ilyen elnéző, midőn Gabenz tábornok szintén egy exaltált pillanatban nyilvánosan megcsókolta a császár kezét. Az összes tisztikar elkomorodott erre, és gúnyos mosolylyal kérdé egymástól: »Ha a tábornok úr a császár kezét csókolja meg, amit csókoljunk akkor mi, szegény alantas tisztek és kapitányok ?« * * ♦ Mert szép és gyakran magasztos dolog az az extázis! És sok meg van engedve annak abból, amit a hideg ész gyakran megró vagy elitél. így például csak az extázisnak lehet megengedni azt, amit Jókai Mór 1848. október 22-én írt e czim alatt: Szegény király. Ebben ezek olvashatók: »Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak vége szakad, a nép nem fog aranyos fejű halandók előtt térdelni többé, nem csókolandja a tigris körmöket, miken önvérének szagát érzi. Szegény király! Ez a világ nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává. És ha meghalsz ? Ha Isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni Istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, a mi zöld, s századok múlva a késő nemzedék, hol kopár fütelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve.« — így irt Jókai egykori extázisában; s ki fogja ezt ma összevetni azzal, amit ő mai extázisában ir ? De azért ki fogja tagadni, hogy mégis csak jobb, ha az embernek csak egy féle extázisa van ? — S igaz, hogy a miniszteri kézcsóknak is van egy híres precedense a világtörténelemben. Mikor Bismarck jubilált, Vilmos császár személyesen ment el a kanczellárhoz, átnyújtani neki háláját, s azzal a legmagasabb kitüntetést. S ekkor a kanczellár meghajlott az aggastyán előtt és megcsókolta kezét De ki tagadhatná, hogy ennél a jelenetnél nem Bismarck volt az, a ki magát extázisában megalázta, hanem a császár volt az, a kit e kézcsókkal Bismarck emelt föl még a trónnál is magasabbra. De minek ezekről beszélni ? — »Maradj Homér fénydus egeddel! Maradj te most, jer Tacitus, komor hideg történeteddel!« De még csak egyet! írják a lapok, hogy föl akarják ásni a segesvári közös sírt, és kikeresni abban Petőfi Sándor maradványait. Doktor Török Aurél, a koponyamézesek segélyével akarja megtalálni. De van erre egy biztosabb mód. Meg kell vigyázni, hogy melyik az eltemetett hősök közül az, aki megfordult sírjában. Az Petőfi,Sándor. Ifj. Abkányi Kornél. * * A konstantinápolyi konferenczia sikere iránt igen csekélyek lehetnek a remények. Oroszország a konferenczián valószínűleg Sándor fejedelemnek a tróntól való megfosztását fogja indítványozni s többfelől jelentik, hogy ezt monarchiánk és Anglia semmi szin alatt sem fogadják el. A londoni s bécsi külügyi hivatal között az utóbbi napokban nagy közeledés történt s mindkét helyen kötelességüknek tartják Sándor fejedelem támogatását. Valószínű tehát, hogy a konstantinápolyi értekezlet, konstatálván a hatalmak közötti nézeteltérést, eredménytelenül oszlik szét. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Gautsch osztrák közoktatási miniszter eddigi működésében, mint a Theréziánum s a keleti akadémia igazgatója gyakran találkozott magyar érdekekkel, s a Nemzet szerint ez irányban mindig méltányosan és tapintatosan járt el. Gautsch sokszor fordult meg Trefort miniszternél, a magyar közoktatási minisztériumban személyesen téve jelentést a vezetése alatti intézetek ügyeiről s részben neki köszönhető, hogy sikerült ott a magyar tantárgyak oktatását keresztül vinni. A keleti akadémiában a magyar ifjak most a hallgatók felerészét teszik. Az uj miniszter éppen a napokban is Budapesten volt s az országos kiállítást nézte meg. Lord Salisbury múlt szerdán este, mint távirataink jelentették, hatásos beszédet tartott Londonban a Viktoria Hallban, hol a londoni konzervatívegyesületnek több mint hatezer tagja volt jelen. A beszéd tisztán belügyi kérdésekre vonatkozott s abban az angol kormányelnök a közgazdasági viszonyokról és egyházi kérdésekről szólva, a szabadelvű párt kiválóbb tagjainak választási beszédeivel foglalkozott s azokat cáfolgatta, vagy a hol lehetett, nevetségessé tette. Salisbury azon meggyőződését fejezte ki, hogy a szabadelvűek képtelenek erős kormányt alkotni Volt egyszer, — így szólt, — Angliának egy minisztériuma, melyet a tehetségek minisztériumának neveztek. Ha a liberálisok jutnának a kormányra, azok ismét »a határozatlanságok minisztériumát« alkotnák meg. A legellentétesebb nézetű férfiakból álló kabinetben a miniszterelnöknek egyéb dolga sem lenne, mint folyton hideg vizet önteni versengő kollegáinak nyaka közé. E mellett pedig az ország legvitálisabb érdekei is tönkremehetnének. Ezután a szabad kereskedelem híveit iparkodott nevetségesekké tenni, kik valóságos szentírássá tették ezen elvet. »Én, — igy szólt Salisbury, — a szabad kereskedelem alatt a védvámos rendszer negáczióját értem, vagyis azt, hogy tartózkodni kell mesterséges árak létesítésétől, kirekesztésével más nemzetek áruczikkeinek a mi piaczainkról. De e mellett megállhat és meg is kell állania azon lehetőségnek, hogy emelhessük a mi vámtételeinket azon czélból, hogy más országok törvényhozását és vámpolitikáját befolyásolhassuk.« Beszéde végén kijelenti, hogy a konzervatívpárt védeni fogja az angol egyházat a liberálisok támadásai ellen és meg van győződve, hogy az angol egyház sokkal tovább fog fennállani, mint minden erőlködése daczára a szabadelvű párt, mely ezen egyházat meg akarja dönteni. Magyar delegáczió. A magyar delegáczió külügyi albizottsága a külügyminisztérium 1886-ik évi budgetjéről szóló jelentésének általános része következőleg hangzik. A politikai helyzet bizonytalansága, mely a legújabb kelet-ruméliai események következtében állott elő, úgy a bizottság részéről a külügyminiszterhez intézendő kérdésekre vonatkozólag, mint a miniszter részéről az e kérdésekre adandó választ illetőleg bizonyos tartózkodást igényel. A jelen helyzetet és a külügyminisztérium szándékait illetőleg ily körülmények közt az albizottság teljesen felvilágosító közléseket s felvilágosításokat nem várhatott s nem is kapott, úgy hogy ez idő szerint nincs abban a helyzetben, hogy a külügyi hivatal politikájáról alapos ítéletet mondjon, vagyis ily ítéletmondást a t. delegácziónak ajánlhasson, noha a bizottságnak a miniszter eddigi működése után okai vannak bízni jóakaratában, ügyességében s erélyében. Ennek következtében helyeslőleg vétetett tudomásul s mint hiszszük, nemcsak a t. delegáczió óhajának, hanem Magyarország egész közvéleményének is megfelel a külügyminiszter azon nyilatkozata, hogy a jó viszony monarchiánk és Oroszország közt, melynek fentartása saját érdekeink megóvása mellett mindnyájunk kívánsága, az általános érvényben levő nemzetközi szerződéseken nyugszik, míg külügyi politikánk alapját, mint évek óta, úgy most is a Németországhoz való szoros barátsági viszony képezi, mely a miniszter örvendetes biztosítása szerint oly szilárd alapokon nyugszik, hogy fennállása óta semmiféle változásnak sem volt alávetve. A keleti eseményeket, különösen a kelet-ruméliai kérdést illetőleg a külügyminiszter eddigi törekvéseit a kép jellemzi, hogy ezek a szerződésszerű status quo ante visszaállítására vannak irányozva. A bizottság azon nézetben van, hogy nem forog fenn ok a beavatkozás ellen, ha e törekvés lehetőleg békés után, de minden körülmények közt valamely erre szerződésszerűleg nem jogosított hatalom beavatkozása nélkül valósítható meg. De bármilyen fordulat álljon be a viszonyokban, az albizottság nézete szerint a megzavart jogrendet a keleten legális után és mindenesetre oly módon kellene helyreállítani,hogy azok kívánatai, kik ezen jogrendet megzavarták, esetleg ne vétessenek nagyobb figyelembe, mint azok nem kevésbbé jogosult óhajai, kik ezen óhajokat eddig a szerződések iránti tiszteletnek legális módon alárendelték. A kereskedelem-politikai ügyek érdemleges tárgyalása nem tartozik ugyan a delegácziók hatáskörébe, de mert az erre vonatkozó szerződések formai megkötése és az azok feletti felügyelet, — a két állam kormányának a törvényben megállapított hozzájárulása mellett, — a közös külügyminisztérium reszortjába tartozik, az albizottság úgy, mint az ezelőtti években, az idén is néhány idevágó kérdést intézett a miniszter úrhoz. A Törökországgal kötendő tarifaszerződést illetőleg az albizottság azon értesülést nyerte, hogy az ezen irányban eddig fennállott nehézségek legnagyobb részben mellőzve vannak és a szerződés megkötése a legközelebbi időben várható. A Görögországgal kötendő vám- és kereskedelmi szerződést illetőleg az előkészületek szintén megtétettek, de a legújabb politikai események következtében, melyek a görög kormányt majdnem teljesen igénybe veszik, a jelenlegi pillanat ezen tárgyalások befejezésére nem tekinthető alkalmasnak. Ami végre vám- és kereskedelmi viszonyainkat Németországhoz illeti, a miniszter úr nyilatkozatai, fájdalom, éppen nem nyújtottak kilátást arra, hogy a közeljövőben e tekintetben javulás várható. Mindezek után arra kéri az albizottság a 1. delegácziót, hogy a jelentés ezen általános részét tudomásul venni méltóztassék. Fálk Miksa, Gr. Zichy Ferencz, előadó, elnök, Bécs, nov. 7. (D. E.) A magyar delegáczió zárszámadási albizottsága ma délelőtt 10 órakor tartott ülésében az 1883. évi zárszámadásokat tárgyalta. A külügyminisztérium zárszámadásánál, melynek előadója Batthyány Lajos gr. volt, Wodiáner Albert b. azon kérdést tette, hogy az alexandriai nemzetközi bírósághoz való hozzájárulás ideiglenes-e vagy végleges, mire azon felvilágosítást nyerte, hogy végleges. Erre a külügyminisztérium, valamint a közös pénzügyminisztérium — előadó Szlávy Olivér — és a közös főszámszék zárszámadásai helybenhagyattak. A tengerészeti zárszámadásnál elvi vitát keltett a 6. a) és b) czím alatt előforduló 237.000 frtnyi túlkiadás, melyet anyagszerbeszerzés czímén új gépek, műhely- és teherhajók beszerzésére a tengerészeti hatóság kiadott. Bylandt Rheidt gr. hadügyminiszter felvilágosításul előadja, hogy ő a tengerészeti kiadásoknál a részletekbe nem avatkozhatik. Havonként bemutatják neki a kezelési kimutatást, de mikor ezek a költségek felmerültek, még nem volt abban a helyzetben, hogy póthitelt vagy felhatalmazást kérhetett volna. Hegedűs Sándor ezzel szemben megjegyzi, hogy ebből meggyőződött arról, hogy miután nem irányzott új kiadások fordultak elő, a miniszter nem gyakorolhatja a tengerészettel szemben az ellenőrzést, úgy hogy abban a helyzetben legyen, miszerint az időközben felmerülő új kiadásokat ellenőrizhesse. Itt tulajdonképen nem a 237.000 frtnyi túlkiadásról van szó, hanem új szükségletek fedezéséről, melynek költségeit időközben is lehetett volna az előirányzatba fölvenni és a delegácziótól azok megszavazását kérni. Ő tehát, tekintettel ezen speciális esetre, nem annyira a túlkiadásra fekteti a fősúlyt, mint inkább arra, hogy az albizottság oly értelmi határozatot ajánljon a delegácziónak, mely szerint a miniszter saját felelőssége érdekében oly ellenőrzési rendszabályokat léptessen életbe, hogy a szóban levőhöz hasonló esetek elő ne forduljanak. Wahrmann Mór helyesli azt, hogy abban az esetben, ha a miniszter meggyőződött a túlkiadás szükségességéről, a kiadást a maga felelőssége alatt megtehesse. E részben tehát nem ért egyet Hegedűssel, de abban egyetért vele, hogy a miniszter felszólítandó a tengerészeti kiadásokkal szemben a szükséges ellenőrzési rendszabályok életbe léptetésére. Prileszky nem látja azt, hogy az 1878. és 1882- iki határozatot megsértették volna, mert a miniszter a túlkiadásról nem adhatta be előbb a jelentést, míg a zárszámadás meg nem volt. A kiadást a saját felelősségére tette a miniszter, és a határozat maga megengedi, hogy, ha valamely kiadást elkerülhetetlenül szükségesnek tart, azt saját felelősségére megtehesse. Nem látja tehát szükségét újabb határozatnak. Bylandt nem szeretné újabb határozattal megköttetni magát, mert a tengerészeti hatósággal szemben nincs abban a helyzetben, mint a többi osztályokkal szemben, tehát fokozottabb ellenőrzést nem gyakorolhat. Kéri a felmentés megadását. Hegedűs Sándor előadó: A hadügyminiszter félreértette azt, mintha ő számellenőrzést kívánna. Az a minisztérium számvizsgálójának és a számszéknek a dolga. De hogy valamely kiadás iránt felmerülő szükség kérdését megítélje és arra nézve határozzon, ez már a miniszter dolga s erre nézve súlyt kell helyezni. Tisza Kálmán miniszterelnök: A miniszter talán nem kisérhette figyelemmel az egész tárgyalást, s ezt annak tulajdonítja, hogy ez magyarul folyt, nem rosszulásról és nem a helybenhagyás megtagadásáról és nem is arról van szó, hogy a hadügyminisztérium a tengerészeti hatósággal szemben részletesebb ellenőrzésbe bocsátkozzék, hanem egyszerűen arról — és azt hiszi, úgy is van a dolog — hogy midőn új szükségletek merülnek fel, a tengerészet főnöke értesítse a hadügyminisztert minden egyes esetben és kérje ki elhatározását, hogy a miniszter fedezhesse felelősségével a kiadást. Nem a múltra vonatkozó megrovásról, hanem a jövőre kiterjedő javulásról van tehát szó. Bylandt gróf hadügyminiszter kijelenti, hogy ha arról van szó, hogy a tengerészet főnöke neki minden egyes felmerülő szükségről jelentést tegyen és e tekintetben az elhatározást kikérje, ez most is így van. Erre nézve megtette a szükséges intézkedéseket és kéri, hogy az országos bizottság ezt vegye tudomásul. Hegedűs a hadügyminiszter nyilatkozata után nem utasítást kíván neki adni, — minthogy a miniszter egyetért az ő felfogásával — hanem konstatálván az eset felmerülését, a következő határozati javaslatot ajánlja: A 6. czim a) és b) anyagbeszerzés, munkabér, biztonsági szolgálat czimen előforduló 237.871 frt 27 kr. túlkiadás alól, minthogy szükségessége és halaszthatlansága bebizonyítva jön, s részben új szükségletekből keletkezett, a fölmentés megadandó; de ennek keletkezése is bizonyítja, hogy a hadügyminiszter nem bír még tökéletesen megfelelő ellenőrzéssel a tengerészeti osztály kezelésével szemben, mire a miniszter kijelente, hogy felelőssége érdekében e tekintetben is a szükséges intézkedéseket megtette,mit is a 1. bizottságnak tudomásul hozni bátorkodunk. Az albizottság erre Hegedűs javaslatát elfogadja. Tárgyalás alá vétetett ezután a hadügyminisztérium zárszámadása, melynek előadója Hegedűs Sándor. A megszállott tartományok költségvetésében 120,800 frt előre nem látott bevételi többletre nézve azt kéri a minisztérium, hogy ezen összeg konzervek bevásárlására használtassák fel. Hegedűs előadó szerint ez tulajdonképen nem hitelmeghosszabbítás, hanem egészen új hitel, mely e czimen nem volt előirányozva, tehát ilyen czimen is kell azt tárgyalni.