Pesti Napló, 1885. november (36. évfolyam, 300-329. szám)

1885-11-08 / 307. szám

307. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p & 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1885. Vasárnap, november 8. 36. évi folyami Egyes szám 4 kr. PESTI MPLÓ Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kü­lönkü­ldése kívántatik, postabélyegre havonként 30 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló­ kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. A bosnyák miniszter. Ha Andrássy négylevelű lóhere képé­ben lerajzolta Kállayt, nem tévedett, a közös pénzügyminiszter szerencsés ember. S minden­esetre van oly önérzetes, hogy szerencséjét saját ügyességének tulajdonítsa. Ki hitte volna, a tanoncz, kit Andrássy fedezett fel és protegált főkonzullá, ma nagyreményű mi­niszter, a mester pedig kisreményü ellenzék. Szellemes ötletei tompa nyilak, melyek a hiva­talos öntudat vértes mellén visszapattannak, s Kállay malicziózus gúnyját mosolyogva irá­nyozza Andrássy kényes helyzete s fogatlan kritikája ellen. Andrássy exminiszter, és mint a többi exminiszter, az udvari díszhez tartozik s udvari czukorkákkal tartatik bőven, hogy jókedvű legyen és szája édességgel betömes­­sék. Kállay pedig valóságos miniszter, ki a titkos szálakat szövi s meglehetősen érti a takácsmesterséget, s ki legalább annyi ideig akar miniszter maradni, mint Andrássy minisz­ter volt. Nem kisebb ambiczióval, de több óva­tossággal, nem rohanva előre, de mindig les­ben. Ha Andrássynak sikerülne Kálnokyt megbuktatni, ha Apponyinak Tiszát — Kál­lay nem aspirál semmire, ő barátja és hive miniszterkollégáinak; de ha a viszonyok megkívánják s ő Felsége parancsolja, nehogy az ellenzék kerüljön kormányra — Kállay lehetséges mint magyar miniszterelnök és le­het külügyminiszter. Ő azonban csak bos­nyák miniszter óhajt maradni, ő nem rivalizál senkivel és nem intrigál önmaga ellen; lassan járj, tovább érsz. Elég neki Bosznián meg­mutatni, hogy mint tud kormányozni, ha a kísérlet sikerült, majd elhívják az orvost más beteghez is. Beszélik, hogy tizenkét esztendőre ne­veztetett ki bosnyák miniszterré, miből négy letelt. Midőn ezen tárczának nevezett koldus­tarisznyát a nyakába akasztották, állító­lag feltételül tűzte, azaz hogy kérte, ne mint Hofmann egy évig és Szlávy két évig, engedjék őt Boszniát tizenkét évig adminisztrálni s azután tenni le a kormányt a trón zsámolyához. Mit fog ő ez alatt Bosz­niából csinálni ?! Ha Kállay minisztersége igy életbiztositva jön, ez nem jelenti azt, hogy Kállay csak Boszniával foglalkozik, sőt fel­tételezi, hogy monarchiánk keleti politikájára befoly s mondják, hogy Kálnokyval nagyon jó barát. De hogy Boszniára gondja van, igen ter­mészetes. Fogadott hazája ez neki, melyben gyönyörűsége telik. Ha Kállay nem lenne oly példás férj, illenék rá a hasonlat, hogy Bosz­nia neki mai­resse-e, kire törvényes felesége vagyonát pazarolja. Azt vitatja ugyan, hogy Bosznia saját jövedelméből él, sőt még feles­lege van, de hát mi minek fizetünk a kvótá­ban Boszniára évi pár milliót. Könnyű úgy boldogulni és defic­it nélkül jól kormányozni, ha Bosznia az államadóssághoz nem fizet semmit, a közös hadsereghez nem járul sem­­mennyivel, sőt vasutakat s kőutakat kap aján­dékba, kaszárnyákat és várakat, a hány kel­letik s bevételeit az utolsó garasig belrefor­mokra fordíthatja. Mi tehát irigyei vagyunk a hű bosnyákoknak, csodálói Kállay politi­kájának kevésbbé, mert lapos magyar zse­bünk igen megérzi a Bosznia czivilizácziójára nyolcz év óta fordított 72 millió forint ka­matait s hozzá a folyó okkupáczionális költ­séget ! Ha nincs Boszniánk, öt millióval ki­sebb defic­itünk, s hogy van, hasznát nem látjuk. Tisza ígérete, hogy mű­iparczikkeket fogunk kivinni Boszniába, idáig nem teljesült, hacsak katonabakancsot nem értett alatta a miniszterelnök . Kállay most már legfelebb azzal biztat, hogy a bosnyák marha, disznó, dohány, fa és szilva nem versenyez a magyar terményekkel. Meglehet, de ez­által még nincs bebizonyítva, hogy Bosznia Magyarországra nézve előny. Ha nekünk adják, ha Horvátországhoz csatolják, ha Ausztriába kebelezik, Magyar­­országnak csak baj. Most még majd belesodor a keleti vál­ságba minket, mint Kállay is beismeri, mert lehetnek eshetőségek, hogy Bosznia birtoka keleti akc­ióra kényszeríti monarchiánkat, ha tetszik, ha nem tetszik. Erről titkos felvilágo­sításokat adott a miniszter, melyekből min­denki meggyőződhetett, hogy a vállalkozó Kállay legkevésbbé volna szerencsétlen, ha a bosnyák tárczához még a mac­edóniai és al­bán tárczákat is neki adnák. Szabadon költhetvén Bosnyákország jö­vedelmeit, Kállay rendet tart, reformokat hoz be és jól gazdálkodik a bosnyákok részére, ezt mi szívesen beismerjük, várjon a bosnyá­kok háláját és szeretetét meg tudta szerezni vagy sem, próbára tenni nem akarhatja. Nagy érdemeit Bosznia körül minek tagad­nék, örülünk, hogy van magyar ember, ki jó adminisztrátor. Sajnos, hogy ezen egy példánynak is a Tisza-korszak idején ki kel­lett vándorolni Magyarországból. Csupán a delegácziókban érintkezik még régi honával. Itt is szerencsés, mert egykori polgártársai tapsolnak dicsőségének, mint Munkácsynak Párisban, vagy Lisztnek Wei­­márban. Kállay művészete tetszik, hogy ma­gyar politikát csináljon, senki tőle nem kö­veteli. Andrássynak igaza volt a négylevelű lóherével, Kállay szerencsés volt Andrássyra bukkanni, ki neki útjait egyengette. Várjon cseréb­e-e most Kállay Andrássyval és vi­szont? Azt hiszszük, egyik se, hanem a kettő közt mégis a fő különbség, hogy egyik előre néz, a másik hátra. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Tacitus első könyve. (Annalium Liber I.) »Róma városát kezdetben királyok bírták. Sza­badságot és konzulságot L. Brutus alapított. Dik­tátorok csak egyes esetekre neveztettek. A deczemviri tisztség csak két évig, a katonai tribünök konzuli ha­talma is csak rövid ideig tartott. Nem tartott sokáig Cinna, sem Sulla uralma. És a Pompeiusé és a Cras­­susé csakhamar Caesarra szállt, mint Lepidus és An­tonius hadereje Augustusra, a­ki a polgárviszály­ok­ban kifáradt egész birodalmat, fejedelmi czímmel, (nomine principis) hatalmába kerítette. Bru­tus és Cassius vesztével a köztársaságnak nem volt többé hadserege. (Postquam Bruto et Cassio caesis, nulla jam publica arma!) Pompeiust Siciliá­­nál verték tönkre, Lepidust lefegyverezték, Antoniust meggyilkolták, s most már a Julius-pártiaknak nem maradt Caesaron (Octaviuson) kívül más vezérük. Le­­tevén ez a triumviri czimet, konzulnak adta ki magát, mint a ki a népet védő tribün hatal­mánál többet nem kíván. S miután a kato­naságot ajándékokkal, a népet élelemmel, s a többieket a békének kellemeivel megnyeré, lassan kint fölemelkedik és magához vonta a tanács, az országos tisztségek és a tör­vények összes hatáskörét, a­nélkül, hogy valaki ellenszegült volna. Mert a bátrakat és vállalkozókat, csaták és száműzetések emésztették el, a többi nemesek pedig, miután a sze­rint, a­mint valaki szolgailag bókolóbb volt, annál több kincset és rangot nyert jutal­mul, nagyon jól érezték magukat az uj rendszerben, és inkább szítottak a biztos jelenhez, mint a fáradal­­mas múlthoz. És a törvények, mióta erőszak, hegy vadászat, s végre a megdugás azokat erejükből kiforgatták, többé senkit megvédeni képe­sek nem valának.« (Invalido legum auxilio, quae vi, ambitu, postremo pecunia tur­ba­b­a­n­t­u­r.) 5 * ■ * »A régi hivatalok nevei megmaradtak. Min­denütt nagy csönd vala. Az ifjabb polgárok mind az actiumi győzelem után születtek, az öregek is több­nyire a polgárháború alatt. Hányadik élt még, a­ki a közszabadságot látta? (Quotusquisque rem­­quus, qui rempublicam vidissset?) És megváltozván igy az álladalom sorsa, sehol semmi nyoma többé a hajdani romlatlan népjellemnek! Mind­nyájan, kivetkőzve az egyenlőségből, a fe­­j­edelem nyilatkozataira figyelőnek. (Nihil usquam prisci et integri moris, omnes, exuta aequalitate, jussa Principis aspectare.) Mig Augustus erőben volt, magát, családját és a bé­két föntartotta. De mihelyt vénsége­s nyavalyásko­dása gyöngíteni, s életének végét jelenteni kezdték, uj remények nyíltak.Néhányan a közszabadság előnyeit kezdték fejtegetni, de min­den siker nélkül. Sokan féltek a háborútól, s mások háborút óhajtottak. De a legnagyobb rész a leendő uralkodóról beszélt, s különféle gyanítgatá­­soknak kürtölésével bíbelődött. Ezen és efféle beszé­dek közt Augustus mind rosszabbul lett. Alig lépett Tiberius Illyricumba, máris anyjának sürgönye által visszahivatott. Azonban soha sem tudatott ki eléggé, hogy várjon a visszatérő Tiberius Nolában Augustust élve vagy halva találta-e? Mert Lívia házat és utakat kemény őrizettel zárva tartott. S eközben a népnek mindig megnyugtató hirek adattak ki, mig csak minden készen nem volt, amit a körülmények kívántak. S ekkor Augustus­­nak halála és Tiberius Nerónak hatalomra lépése ugyanazon egy bir által tétetett közzé. S az uj kormánynak első tette volt az árván született Agrippát kivégezni. Midőn a centurio, katonai szokás szerint jelentést ten, hogy a parancs végrehajtatott, Tiberius felelé: »Ő parancsot nem adott, s a tényről a tanács előtt számolni kell.« Ezt Sallustius Crispus, ki a titok­ról tudott, megtudván, inté Líviát: »Ne engedje családjának titkait, meghitteinek szán­­dékait és a katonák szolgálattételeit nyilvánosságra hozatni; s ne legyen maga Tiberius az, a­ki az egyedüli kormányzat erejét maga gyöngítse az által, hogy mindent a tanács elé terjeszt; mert az uralkodás csinája hozzá úgy, hogy a számadás sohasem üt ki jól, ha az sokaknak, s nem pedig csak egynek terjesztetik eléje.« (N e arcana domus, ne consilia amicorum, ministeria militum ne vulgarentur: neve Tiberius vim principatus resolveret, c u n c t a ad senatum vocando. Earn conditionem esse imperandi, ut non aliterratiocon­­stet, quam si uni reddatur.) * * * »De Rómában siettek igába görbedni a konzu­lok, az atyák és a lovagrend. (At Romae mere in servitium consules, patres et eques.) Minél főbb vérségü volt valaki, annál fürgébbnek és alázatosabbnak színlelő magát s arczvonásait rendbe szedve, hogy a fejedelem kimúl­tán vígnak, vagy az újnak fölléptén bánkódóbbnak ne tessék, könyüs mo­­solylyal hízelgő panaszokat kapcsolt össze. Tiberius pedig mindent a konzulok által tétetett, mintha most is a régi köztársaság állana fent s ő a kor­mányzásra még mindig elhatározatlan volna. Az első ülésen nem engede mást elővétenni, mint Augustus utolsó rendelményeit. Ezután a tisztel­­kedésekről folyt a tanácskozás, melyek közül mint legjelesebbek ezek fogadtattak el: »Hogy a temetke­zési sormenet diadalkapu alatt vonuljon el« (amit Gallus Asinius indítványozott),­­ »hogy az Augustus által hozott törvények fölirásai, és az által legyőzött nemzetségek nevei elől vitessenek,« (mit L. Arrontius javasolt) Erre Messala Valerius hozzá tette, hogy »a Tiberius iránti hódolateskü évenkint meg­­nyittassék.« Mire Tiberius azt kérdé tőle: »Várjon ezt az indítványt az ő parancsára tette-e?« S Messala Valerius felesé: »Nem! Ön­ként tette. S nem is szándéka ország dolgaiban más­nak véleményével, hanem csupán a magáéval elő­­állani. Még akkor is, ha az Tiberius meg­­bántásának veszélyével járna.« Tacitus hozzá­teszi ehhez a jelenethez: »En sola species adulandi supererat.« —­Még csak a hízel­gésnek ez a fajtája volt hátra!« * Várjon tanítják-e még Tacitust az iskolában? Olvassa-e még néha az ifjúság a kevésszavu, nagy papírkimélőt, ki néhány szóval egész korszakokat jel­lemez, s egyetlen tekintettel a szabadság elleni bűnök egész szövevényein keresztül lát ? Furcsa! — Oly vi­lágosan meg van írva nála, hogyan sülyed önkéntes rabszolgaságba egy egész nemzet, — és mégis, mikor a valóságban ugyanaz történik, azt alig látja valaki, s Tacitus senkinek eszébe nem jut. Nagy nemzeti ál­lamférfiak, a­kik éveken át fitogtatták, hogy a »népet védő tribün hatalmánál többet nem kívánnak«,— las­­sankint a tanács, az országos tisztségek és a törvé­nyek összes hatáskörét magukhoz vonják, — és akik ellenszegülnek, azok ellen a kormány összes ereje harczra száll. A törvények, melyeket erőszak, kegyva­dászat s megdugás erejükből kiforgattak, senkit sem védenek. Pedig még hányan élnek, akik a szabadság nagy harczait látták! És mégis alig van nyoma a hajdani romlatlan népjellemeknek. Alkotmányos miniszterek akadnak, akik az extázisban Messa­la Valeriussal versenyeznek, s oly büszkén, mint Messala, ragadják meg a trónörökös kezét, hogy meg­csókolják. Valóban: en sola species adulandi supere­rat ! — De kinek jut ez eszébe ? Mikor az alkotmá­nyos miniszter extázisa átragad a nemzet legünnepel­­tebb koszorús írójára is, ugyanarra, aki éppen ezelőtt tíz évvel gyűjtötte össze és adta ki a forradalom alatt írt műveit. Avagy csak azért adta ki, mert azt remélte, hogy nem fogja azokat elolvasni senki? Kinek jutna eszébe Tacitus, aki a római szabadságot el tudja siratni anélkül, hogy csak egyetlen könyet is ejtene fölötte; kinek jutna eszébe ő azok közül, akiknek szemei rögtön könybe lábadnak, mihelyt egyetlen fejedelmi szó röppen feléjük, könybe lábad­nak anélkül, hogy a fölött, ami a közalázat által veszendőbe megy, igazán sírni tudnának. Pedig jaj a Germanicusoknak ott, a­hol a Tiberiusok­­nak Messalák hízelegnek! Ezt is meg lehet olvasni Tacitusban. De ki olvassa ma Tacitust? — Az ifjúság is inkább szereti olvasni ma a hivatalos lapban a pályázati hirdetéseket. Bezzeg a had­sereg, a híres szoldateszka, még az sem volt ilyen elnéző, midőn G­a­b­­­e­n­z tábornok szintén egy exal­­tált pillanatban nyilvánosan megcsókolta a császár kezét. Az összes tisztikar elkomorodott erre, és gú­nyos mosolylyal kérdé egymástól: »Ha a tábor­nok úr a császár kezét csókolja meg, a­mit csó­koljunk akkor mi, szegény alantas tisztek és kapitányok ?« * * ♦ Mert szép és gyakran magasztos dolog az az extázis! És sok meg van engedve annak abból, amit a hideg ész gyakran megró vagy elitél. így például csak az extázisnak lehet megengedni azt, amit Jókai Mór 1848. október 22-én írt e czim alatt: Szegény király. Ebben ezek olvashatók: »Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak vége szakad, a nép nem fog aranyos fejű halandók előtt tér­delni többé, nem csókolandja a tigris körmöket, miken önvérének szagát érzi. Szegény király! Ez a vi­lág nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává. És ha meghalsz ? Ha Isten megengedi, hogy olyan halá­lod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni Istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, a mi zöld, s századok múlva a késő nemzedék, hol kopár fütelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve.« — így irt Jókai egykori extázisában; s ki fogja ezt ma összevetni azzal, amit ő mai extá­zisában ir ? De azért ki fogja tagadni, hogy mégis csak jobb, ha az embernek csak egy féle extázisa van ? — S igaz, hogy a miniszteri kézcsóknak is van egy híres prec­edense a világtörténelemben. Mikor Bismarck jubilált, Vilmos császár személyesen ment el a kanczellárhoz, átnyújtani neki háláját, s azzal a legmagasabb kitüntetést. S ekkor a kanczel­­lár meghajlott az aggastyán előtt és megcsókolta kezét De ki tagadhatná, hogy ennél a jelenetnél nem Bismarck volt az, a ki magát extázisában megalázta, hanem a császár volt az, a kit e kézcsókkal Bismarck emelt föl még a trónnál is magasabbra. De minek ezekről beszélni ? — »Maradj Homér fénydus egeddel! Maradj te most, jer Tacitus, komor hideg történeted­del!« De még csak egyet! írják a lapok, hogy föl akarják ásni a segesvári közös sírt, és kikeresni abban Petőfi Sándor maradványait. Doktor Török Aurél, a koponyamézesek segélyével akarja megtalálni. De van erre egy biztosabb mód. Meg kell vigyázni, hogy melyik az eltemetett hősök közül az, a­ki megfor­dult sírjában. Az Petőfi,Sándor. Ifj. Abkányi Kornél. * * A konstantinápolyi konferenczia sikere iránt igen csekélyek lehetnek a remények. Oroszország a konferenczián valószínűleg Sándor fejedelem­nek a tróntól való megfosztását fogja indítványozni s többfelől jelentik, hogy ezt monarchiánk és Anglia semmi szin alatt sem fogadják e­l. A londoni s bécsi külügyi hivatal között az utóbbi napokban nagy közeledés történt s mindkét helyen kötelességüknek tartják Sándor fejedelem támogatá­sát. Valószínű tehát, hogy a konstantinápolyi értekez­let, konstatálván a hatalmak közötti nézeteltérést, eredménytelenül oszlik szét. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Gautsch osztrák közoktatási miniszter eddigi­­ működésében, mint a Theréziánum s a keleti akadé­mia igazgatója gyakran találkozott magyar érdekek­kel, s a Nemzet szerint ez irányban mindig méltányo­san és tapintatosan járt el. Gautsch sokszor fordult meg Trefort miniszternél, a magyar közoktatási mi­nisztériumban személyesen téve jelentést a vezetése alatti intézetek ügyeiről s részben neki köszönhető, hogy sikerült ott a magyar tantárgyak oktatását ke­resztül vinni. A keleti akadémiában a magyar ifjak most a hallgatók felerészét teszik. Az uj miniszter éppen a napokban is Budapesten volt s az országos kiállítást nézte meg. Lord Salisbury múlt szerdán este, mint távi­rataink jelentették, hatásos beszédet tartott London­ban a Viktoria­ Hallban, hol a londoni konzervatív­­egyesületnek több mint hatezer tagja volt jelen. A beszéd tisztán belügyi kérdésekre vonatkozott s abban az angol kormányelnök a közgazdasági viszonyokról és egyházi kérdésekről szólva, a szabadelvű párt ki­válóbb tagjainak választási beszédeivel foglalkozott s azokat c­áfolgatta, vagy a hol lehetett, nevetséges­sé tette. Salisbury azon meggyőződését fejezte ki, hogy a szabadelvűek képtelenek erős kormányt al­kotni­ Volt egyszer, — így szólt, — Angliának egy minisztériuma, melyet a tehetségek minisztériumá­nak neveztek. Ha a liberálisok jutnának a kormány­ra, azok ismét »a határozatlanságok minisztériumát« alkotnák meg. A legellentétesebb nézetű férfiakból álló kabinetben a miniszterelnöknek egyéb dolga sem lenne, mint folyton hideg vizet önteni versengő kollegáinak nyaka közé. E mellett pedig az ország legvitálisabb érdekei is tönkremehetnének. Ezután a szabad kereskedelem híveit iparkodott nevetségesekké tenni, kik valóságos szentírássá tették ezen elvet. »Én, — igy szólt Salisbury, — a szabad kereskedelem alatt a védvámos rendszer negáczióját értem, vagyis azt, hogy tartózkodni kell mesterséges árak létesítésétől, kirekesztésével más nemzetek áru­­czikkeinek a mi piaczainkról. De e mellett megállhat és meg is kell állania azon lehetőségnek, hogy emel­hessük a mi vámtételeinket azon czélból, hogy más országok törvényhozását és vámpolitikáját befolyásol­hassuk.« Beszéde végén kijelenti, hogy a konzervatív­­párt védeni fogja az angol egyházat a liberálisok tá­madásai ellen és meg van győződve, hogy az angol egyház sokkal tovább fog fennállani, mint minden erőlködése daczára a szabadelvű párt, mely ezen egy­házat meg akarja dönteni. Magyar delegáczió. A magyar delegáczió külügyi a­l­­bizottsága a külügyminisztérium 1886-ik évi budgetjéről szóló jelentésének általános része következőleg hangzik.­ A politikai helyzet bi­zonytalansága, mely a legújabb kelet-ruméliai esemé­nyek következtében állott elő, úgy a bizottság részé­ről a külügyminiszterhez intézendő kérdésekre vonat­kozólag, mint a miniszter részéről az e kérdésekre adandó választ illetőleg bizonyos tartózkodást igényel. A jelen helyzetet és a külügyminisztérium szándékait illetőleg ily körülmények közt az albizottság teljesen felvilágosító közléseket s felvilágosításokat nem vár­hatott s nem is kapott, úgy hogy ez idő szerint nincs abban a helyzetben, hogy a külügyi hivatal politiká­járól alapos ítéletet mondjon, vagyis ily ítéletmon­­dást a t. delegácziónak ajánlhasson, noha a bizottság­nak a miniszter eddigi működése után okai vannak bízni jóakaratában, ügyességében s erélyében. Ennek következtében helyeslőleg vétetett tudo­másul s mint hiszszük, nemcsak a t. delegáczió óhajá­nak, hanem Magyarország egész közvéleményének is megfelel a külügyminiszter azon nyilatkozata, hogy a jó viszony monarchiánk és Oroszország közt, melynek fentartása saját érdekeink megóvása mellett mindnyá­junk kívánsága, az általános érvényben levő nemzet­közi szerződéseken nyugszik, míg külügyi politikánk alapját, mint évek óta, úgy most is a Németország­hoz való szoros barátsági viszony képezi, mely a mi­niszter örvendetes biztosítása szerint oly szilárd ala­pokon nyugszik, hogy fennállása óta semmiféle vál­tozásnak sem volt alávetve. A keleti eseményeket, különösen a kelet-ruméliai kérdést illetőleg a külügyminiszter eddigi törekvé­seit a­­ kép jellemzi, hogy ezek a szerződésszerű status quo ante visszaállítására vannak irányozva. A bizott­ság azon nézetben van, hogy nem forog fenn ok a bea­vatkozás ellen, ha e törekvés lehetőleg békés után, de minden körülmények közt valamely erre szerződés­­szerűleg nem jogosított hatalom beavatkozása nélkül valósítható meg. De bármilyen fordulat álljon be a viszonyok­ban, az albizottság nézete szerint a megzavart jog­rendet a keleten legális után és mindenesetre oly mó­don kellene helyreállítani,hogy azok kívánatai, kik ezen jogrendet megzavarták, esetleg ne vétessenek nagyobb figyelembe, mint azok nem kevésbbé jogosult óhajai, kik ezen óhajokat eddig a szerződések iránti tiszte­letnek legális módon alárendelték. A kereskedelem-politikai ügyek érdemleges tár­gyalása nem tartozik ugyan a delegácziók hatáskö­rébe, de mert az erre vonatkozó szerződések formai megkötése és az azok feletti felügyelet, — a két ál­lam kormányának a törvényben megállapított hozzá­járulása mellett, — a közös külügyminisztérium re­szortjába tartozik, az albizottság úgy, mint az ezelőtti években, az idén is néhány idevágó kérdést intézett a miniszter úrhoz. A Törökországgal kötendő tarifaszerződést il­letőleg az albizottság azon értesülést nyerte, hogy az ezen irányban eddig fennállott nehézségek legnagyobb részben mellőzve vannak és a szerződés megkötése a legközelebbi időben várható. A Görögországgal kö­tendő vám- és kereskedelmi szerződést illetőleg az előkészületek szintén megtétettek, de a legújabb po­litikai események következtében, melyek a görög kormányt majdnem teljesen igénybe veszik, a jelenlegi pillanat ezen tárgyalások befejezésére nem tekinthető alkalmasnak. A­mi végre vám- és kereskedelmi viszonyainkat Németországhoz illeti, a miniszter úr nyilatko­zatai, fájdalom, éppen nem nyújtottak kilátást arra, hogy a közel­jövőben e tekintetben javulás várható. Mindezek után arra kéri az albizottság a 1. de­­legácziót, hogy a jelentés ezen általános részét tudo­másul venni méltóztassék. Fálk Miksa, Gr. Zichy Ferencz, előadó, elnök, Bécs, nov. 7. (D. E.) A magyar delegáczió zár­­számadási albizottsága ma délelőtt 10 órakor tartott ülésében az 1883. évi zárszámadásokat tárgyalta. A külügyminisztérium zárszámadásánál, melynek előadója Batthyány Lajos gr. volt, W­o­d­i­á­n­e­r Albert b. azon kérdést tette, hogy az alexandriai nemzetközi bírósághoz való hozzájárulás ideiglenes-e vagy végleges, mire azon felvilágosítást nyerte, hogy végleges. Erre a külügyminisztérium, valamint a közös pénzügyminisztérium — előadó Szlávy Olivér — és a közös főszámszék zárszám­adásai helybenhagyattak. A tengerészeti zár­számadásnál elvi vitát keltett a 6. a) és b) czím alatt előforduló 237.000 frtnyi túlkiadás, melyet anyagszer­­beszerzés czímén új gépek, műhely- és teherhajók be­szerzésére a tengerészeti hatóság kiadott. Bylandt Rheidt gr. hadügyminiszter felvilá­gosításul előadja, hogy ő a tengerészeti kiadásoknál a részletekbe nem avatkozhatik. Havonként bemu­tatják neki a kezelési kimutatást, de mikor ezek a költségek felmerültek, még nem volt abban a hely­zetben, hogy póthitelt vagy felhatalmazást kérhetett volna. Hegedűs Sándor ezzel szemben megjegyzi, hogy ebből meggyőződött arról, hogy miután nem irányzott új kiadások fordultak elő, a miniszter nem gyakorolhatja a tengerészettel szemben az ellenőr­zést, úgy hogy abban a helyzetben legyen, miszerint az időközben felmerülő új kiadásokat ellenőrizhesse. Itt tulajdonképen nem a 237.000 frtnyi túlki­­adásról van szó, hanem új szükségletek fedezéséről, melynek költségeit időközben is lehetett volna az elő­irányzatba fölvenni és a delegácziótól azok megszava­zását kérni. Ő tehát, tekintettel ezen spec­iális esetre, nem annyira a túlkiadásra fekteti a fősúlyt, mint in­kább arra, hogy az albizottság oly értelmi határoza­tot ajánljon a delegácziónak, mely szerint a miniszter saját felelőssége érdekében oly ellenőrzési rendszabá­lyokat léptessen életbe, hogy a szóban levőhöz hasonló esetek elő ne forduljanak. Wahrmann Mór helyesli azt, hogy abban az esetben, ha a miniszter meggyőződött a túlkiadás szükségességéről, a kiadást a maga felelőssége alatt megtehesse. E részben tehát nem ért egyet Hege­dűssel, de abban egyetért vele, hogy a miniszter fel­szólítandó a tengerészeti kiadásokkal szemben a szük­séges ellenőrzési rendszabályok életbe léptetésére. Prileszky nem látja azt, hogy az 1878. és 1882- iki határozatot megsértették volna, mert a miniszter a túlkiadásról nem adhatta be előbb a jelentést, míg a zárszámadás meg nem volt. A kiadást a saját fele­lősségére­ t­ette a miniszter, és a határozat maga meg­engedi, hogy, ha valamely kiadást elkerülhetetlenül szükségesnek tart, azt saját felelősségére megte­hesse. Nem látja tehát szükségét újabb határozatnak. Bylandt nem szeretné újabb határozattal megköttetni magát, mert a tengerészeti hatósággal szemben nincs abban a helyzetben, mint a többi osz­tályokkal szemben, tehát fokozottabb ellenőrzést nem gyakorolhat. Kéri a felmentés megadását. Hegedűs Sándor előadó: A hadügyminisz­ter félreértette azt, mintha ő szám­ellenőrzést kívánna. Az a minisztérium számvizsgálójának és a számszék­nek a dolga. De hogy valamely kiadás iránt felmerülő szükség kérdését megítélje és arra nézve határozzon, ez már a miniszter dolga s erre nézve súlyt kell he­lyezni. Tisza Kálmán miniszterelnök: A miniszter talán nem kisérhette figyelemmel az egész tárgyalást, s ezt annak tulajdonítja, hogy ez magyarul folyt, nem rossz­ulásról és nem a helybenhagyás megtagadásáról és nem is arról van szó, hogy a hadügyminisztérium a tengerészeti hatósággal szemben részletesebb ellen­őrzésbe bocsátkozzék, hanem egyszerűen arról — és azt hiszi, úgy is van a dolog — hogy midőn új szük­ségletek merülnek fel, a tengerészet főnöke értesítse a hadügyminisztert minden egyes esetben és kérje ki elhatározását, hogy a miniszter fedezhesse felelőssé­gével a kiadást. Nem a múltra vonatkozó megrovás­ról, hanem a jövőre kiterjedő javulásról van tehát szó. Bylandt gróf hadügyminiszter kijelenti, hogy ha arról van szó, hogy a tengerészet főnöke neki minden egyes felmerülő szükségről jelentést tegyen és e tekin­tetben az elhatározást kikérje, ez most is így van. Erre nézve megtette a szükséges intézkedéseket és kéri, hogy az országos bizottság ezt vegye tudomásul. Hegedűs a hadügyminiszter nyilatkozata után nem utasítást kíván neki adni, — minthogy a minisz­ter egyetért az ő felfogásával — hanem konstatálván az eset felmerülését, a következő határozati javaslatot ajánlja: A 6. czim a) és b) anyagbeszerzés, munkabér, biztonsági szolgálat czimen előforduló 237.871 frt 27 kr. túlkiadás alól, minthogy szükségessége és halaszt­­hatlansága bebizonyítva jön, s részben új szükség­letekből keletkezett, a fölmentés megadandó; de en­nek keletkezése is bizonyítja, hogy a hadügyminiszter nem bír még tökéletesen megfelelő ellenőrzéssel a tengerészeti osztály kezelésével szemben, mire a mi­niszter kijelente, hogy felelőssége érdekében e tekin­tetben is a szükséges intézkedéseket megtette,mit is a 1. bizottságnak tudomásul hozni bátorkodunk. Az albizottság erre Hegedűs javaslatát el­fogadja. Tárgyalás alá vétetett ezután a hadügyminisz­térium zárszámadása, melynek előadója Hegedűs Sándor. A megszállott tartományok költségvetésében 120,800 frt előre nem látott bevételi többletre nézve azt kéri a minisztérium, hogy ezen összeg konzervek bevásárlására használtassák fel. Hegedűs előadó szerint ez tulajdonképen nem hitelmeghosszabbítás, hanem egészen új hitel, mely e czimen nem volt előirányozva, tehát ilyen czi­men is kell azt tárgyalni.

Next