Pesti Napló, 1886. január (37. évfolyam, 1-31. szám)

1886-01-14 / 14. szám

14. szám. Budapest, 1886. Csütörtök, január 14. 87. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziak­ tere, Athensiu­m­ é­p­ü I a t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p fi l e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények; a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti n-ei- postai különküldése kívántatik, postahelyedre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felüld­etendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a „3 Pesti Napló­ kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Horánszky Nándor. Teljesen szakszerű, beható és tárgyila­gos beszédben vette bírálat alá az állami költségvetést, és abban a kormány pénzügyi politikáját Horánszky Nándor. Kitű­­­nőbb, alaposabb budgetbeszédet hosszú idő óta nem hallottunk a képviselőházban. A nyugodt hang, melylyel Horánszky a kor­mányra a legsúlyosabb vágásokat mérte, csak fokozta érveinek erejét. Nem általánosságok­ban beszélt. Bele­hatolt a részletekbe, és ke­gyetlenül föllebbenté a leplet mindazon se­bekről, melyeket a pénzügyminiszter gondos kezekkel takart be a számcsoportosítások fátyoléval. A súlyos vádat, hogy a szőnyegen fekvő költségvetés nem reális, nemcsak kimondta, de be is bizonyította. A pénzügy­­miniszteren több ízben látszott meg az ide­gesség, melyet Horánszky fejtegetései okoz­tak neki. Hol jegyzett, hol tagadólag rázta fejét, de nem sok biztatással arra, hogy sike­rülni fog neki megc­áfolni Horánszky állítá­sait. Mert — mint ezt Horánszky is kimondta — a tényeket és eseményeket sem eldispu­­tálni, sem eltagadni nem lehet. Könnyűvérű politika és rom­lott rendszerr­e találó kifejezéssel jelle­mezte Horánszky a költségvetés egészét. A lefolyt évek zárszámadási eredményeiből ki­mutatta, hogy az ellenzék, mely a múltban a kormány előirányzatait bírálta, mindig tisz­tábban látta a helyzetet, mint a pénzügy­­miniszter, a­ki az előirányzatokat készítette. A zárszámadások eredményei e szerint hatá­rozott elégtételt szolgáltattak az ellenzéknek, a­mi igaz is. Csakhogy sajnos, az ilyen elég­tételnek a mi viszonyaink közt nincs meg az az erkölcsi és politikai hatása, melylyel annak bírnia kellene s melylyel az bármely más komoly s alkotmányos nemzetnél tényleg bírna is. Mert az ellenzék minden évben megteszi kötelességét. Figyelmezteti a kormányt a ve­szélyekre, melyek a pénzügyi helyzet folyto­nos romlásából fenyegetőleg közelednek; hi­vatkozik a túlvérmes számításokra, melyekkel a pénzügyminiszter a költségvetéseket elké­szíti ; a pénzügyminiszter, a kormány és a több­ség szónokai évről-évre azt állítják, hogy nekik van igazuk, s az ő számításaik a helyesek; — jönnek aztán a zárszámadások, melyek évről­­évre jelentékeny különbözeteket konstatálnak a kormány előirányzatai és a tényleges ered­mények közt, ámde ezekkel a különbözetek­kel már csak kevesen törődnek. A képviselő­­háznak, mint ezt Horánszky is megjegyezte, nincs meg az a temperamentuma, hogy a részletekkel behatóan foglalkozzék. A nagy­közönség pedig sokkal közönyösebb s fásul­­tabb, hogy sem ilyen részletek iránt érdeklőd­jék. Az tehát, hogy az ellenzék tisztábban látta a pénzügyi helyzetet, mint a kormány, évről-évre feledésbe megy, s a kormány ugyanazt a takargató, kétszinű s minden ellen­­kező tapasztalás daczára tülvérmes politikát folytatja tovább. A nemzet évről-évre jobban megsínyli, s a többség évről-évre könnyebb vérrel megszavazza. Más országban, ha oly eklatánsul kitűn­nék az, hogy a kormány oly sokszor jár tév­úton a pénzügyi kalkulusok terén, mint azt minálunk a zárszámadások évről-évre bebi­zonyítják,­­ más országban ez elegendő ok lenne arra, hogy az a kormány végkép elve­szítse a parlamenti többség bizalmát. De ná­lunk ez csak egy okkal több arra, hogy a parlamenti többségre annál biztosabban szá­míthasson. Mert nálunk az a logika járja, hogy minél rosszabb a budget, minél téveseb­­bek az előirányzatok, annál több szüksége van a kormánynak a többség támogatására. Horánszky Nándor szembe állította a pénzügyminiszternek 1883-ban mondott sza­vait a jelenlegi pénzügyi helyzettel. Akkor a pénzügyminiszter az egyensúlyt az államház­tartásban papiroson helyreállította , de az élet és a valóság az így csak papiroson előállított egyensúlyt kinevette. A kormánynak nincs más pénzügyi politikája, mint az adóemelés és adósságcsinálás. S valóban igaza volt Ho­­ránszkynak, midőn kérdé, hogy várjon olyan pénzügyi politikáért, melynek végeredményei előttünk feküsznek, szabad volt-e a kormány­nak oly óriási áldozatokba belevinni a nem­zetet, mint a­milyenbe tíz év alatt belevitte? E kérdés teljesen jogosult, s erre a kér­désre a kormánynak nem is lehet más, mint kitérő válasza. Valamint hogy azokra a mé­lyen bepillantó kritikai észrevételekre is, melyeket Horánszky a legutóbb fölvett köl­csönök felhasználására nézve tett, sem hisz­­szük, hogy a pénzügyminiszternek egyenes és őszinte mentsége lehessen. Mert mindaz, a­mit Horánszky a vasműveknek adott elő­legek czímén kimutatott, mindaz, a­mit a Rába- és Bégaszabályozás pénzeinek el­költéséről fölhozott, mindaz a rideg valósá­got tárgyalja, minden szépítés nélkül s vilá­got vet arra a zavarra és megszorultságra, melylyel a kormánynak, még jelenlegi adó­­végrehajtó és adósságcsináló politikája mel­lett is, folyvást küzdenie kell. Horánszky kri­tikájának végkonzekvencziája abból áll, hogy új adóemelések nélkül a jelenlegi gazdálkodást nem lehet tovább vinni. Vagyis a krízisnek okvetlenül be kell álla­ni. Mert adót emelni, vagy új adókat behozni, ezt Magyarországon még a a Tisza-kormány sem kísértheti meg. Mellőzzük a számos fontos részleteket, melyek Horánszky tegnapi beszédéneki kiemel­­kedő pontjait képezik; csak azt említjük még föl, hogy e nagyszabású és szakszerű beszéd­nek igen szép záradéka volt az, mely az álta­lános viszonyokba való pillantással a jövőnek perspektíváját tárta fel s a kormányzatnak egész politikai rendszerét elitélte. S nemcsak éles kritika volt e beszéd, ha­nem komoly intelem is, melynek igen nagy hordereje van. Mert senki se ringassa magát illúziókban!— A pénzügyi bukás a politikai jogok bukását is maga után vonhatja. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A leggazdagabb asszony. E fiatal, szép özvegy, kiről a lapok is írtak, hogy a leggazdagabb asszony az egész világon, ott la­kik Khiliben, a Csendes-tenger partján, valparaisói kastélyában, a fehérhegyek mellett, melyek kopár csú­csaikkal, mint óriási czukorsüvegek állják körül a pa­radicsomi ősfészket. A kastélyt még a spanyol hódolt­ság legelső szakában építették, s valamikor sánczai és bástyái voltak, jelenben azonban pompás virágos kert diszlik körülötte s a ki- és bejárat mindenütt szabad. Donna Indora nemcsak a leggazdagabb, de a legven­dégszeretőbb nő az egész világon. Mesés gazdagságát az Inkák kincseivel hozzák kapcsolatba, mert férjének, Kusinónak egyik őse, a spanyolok által megfojtott utolsó perui fejedelem tit­kára volt. Amióta özvegy, a kertje egyik végén ruha­varró gyárat állított, a­melyben saját öltözékeinek a készítésével folyvást harmincz varrónőt foglalkoztat. A kertje másik végén gyártják számára az illatszere­ket. Tizenhat szökőkút vize jázmin és rózsa illatot porlaszt szét a levegőben. A hálószobáján hús hegyi­­patak vize rohan keresztül s függő ágya, a melyben aludni szokott, ott himbálózik a viz felett. Az ezüst­bányáiból kiolvasztott érczet (arany­bányája Khilinek nincs) a saját hadi hajóin szállít­tatja Kaliforniába s onnét ládaszámra hozatja a drá­gábbnál drágább ékszereket. Két óriási terme valódi ékszermuzeum. Elveszti az ember a szemfényét a sok ragyogástól, mire végignézi. Elfogadó­ termének oldalfalai fényezett amerikai diófából vannak összerakva, a sarkoknál felnyúló osz­lopok sárga február márványból faragvák, míg a szom­szédos kisebb társalgója XIV-ik Lajos korabeli pom­pás polychromie festészettel ékeskedik, középen óriási robot-ametiszt asztallal. Zeneterme telve van mindenféle hangszerrel, nem hiányzik onnét még a trombitáló kintorna sem, indián hangszerekben különösen bővelkedik. Százával látható ott a mandula, a recsegő és a kézi dob. A­ki először lép a zenetermébe, azt rendesen azzal tréfálja meg, hogy egy alig észrevehető villamos sodronynyal majd minden hangszerét egyszerre megszólaltatja, amitől azután holmi gyöngébb idegzetű, s kissé kép­zelődő ember esze nélkül igyekszik kifelé. Egy európai, egy khinai és két amerikai szaká­csot foglalkoztat a konyháján, a­mely akkora, hogy a szakácsok közül egyik sem láthatja, mit készít a má­sik ; csak mikor az ebéd kész, áll elő valamennyi a saját Bill­ of Fare-jével, s nyújtja át talpig fehér se­­lyembe öltözve és szalutálva hozzá, óriási ezüst főző­kanállal, a kastély úrnőjének, a­ki azután tetszése szerint kiválasztja a neki és vendégei számára felszol­gálandó ételeket. Nem múlik el egyetlen nap se vendég nélkül. Rendesen ötvenen, hatvanan ebédelnek nála, több­nyire hajóstisztek, a közeli kikötőből, vagy magas ál­lami tisztviselők Santiagóból, Khili fővárosából, mely­nek odáig pompás kis vasútja van. Ebéd után a jeges feketekávét a ház úrnője ren­desen a bananán-ligetben szolgáltatja fel, a­hol úgy a férfi, miként a nővendégeket másfél méter hosszú nád végére csavart czigarettával kínálják meg. A­kinek azonban e hosszú mesterség nem tetszik , vehet a fő­komornyik tálczájáról veracruxi ibolyaszivart, amitől azután csakhamar forogni látja maga körül az egész mindenséget. Jobban részegít a kaliforniai bornál, mely Amerikában a Csendes tenger hosszában egye­dül uralja a piaczokat, s alig valamivel jobb a sör he­lyett használt olajoknál: a pale-ale, scotch-ale, gin­­ger-ale és sparkling-alenál, melyek az úgynevezett kakasitallal (cocktail) együtt kihozzák az európai gyomrot annyira a sodrából, hogy csakis idegen klíma alatt lehet kissé megint helyrehozni. Szépségre nézve a khilii nők egész Amerikában híresek, Donna Indora pedig a legszebb khilii nők közé számítható. Arcza pirosas olajbarna, szemei ra­gyogó feketék, szinte égetni látszanak azt, a­kire rá­veti, lábai és kezei aprók, dereka karcsú, szénfekete haját, magas kúpalakban, haj­tűk helyett eleven kamé­liákkal erősíti meg a fején. Ruhái többnyire könnyű selyemcsipkékből vannak művészileg összeállítva, s van olyan ruhája is, melynek a dereka legszebb pa­namai gyökérfonat. Kedélye derült, s társalgása csupa kellem. Leg­kevésbbé se lehet csodálni, hogy egész Khili, sőt több, egész Amerika férfiközönsége szerelmes belé. Kérője van naponkint kettő-három, a­kiket ő, nehogy megsértődjenek, vagy nagyon elriadjanak a közeléből, apró gyémántvirágokkal teli kosárkákkal szokott megajándékozni, a­miknek az ára legkevesebb két-háromezer dollár. Sokáig azt hitték felőle, hogy fogadása tartja, férjhez nem menni többé. Azonban néhány évvel ezelőtt majdnem úgy történt, hogy ő kért meg vala­kit, s manapság az újságok mindenfelé azt kürtölik, még hazai lapjaink is azzal voltak tele, miként kije­lenté, hogy ha férjhez megy, csakis német embernek nyújtja kezét, legyen bár az szegény kivándorló. Annak, hogy a nevezetes özvegy ily furcsa nyi­latkozatot tett, van egy kis előzménye, mit nem lesz érdektelen röviden elmesélnem. Mikor Peru és Khili közt kitört a háború, az utóbbi köztársaság szedett-vedett katonasága begya­korlására hozatott magának Európából néhány tüzér­­tisztet. Ezek közt volt egy magyar is. Ha jól emlék­szem, Miklós volt a keresztneve. Szép, sugár, ma­gas alak, kis pörge bajuszszal, a­mi ott ritkaság, mert az ottani bajuszok mind csak a föld felé igyekeznek, s a­ki szép szájat akar, az borotválja. Az idegen tisz­tek közt határozottan ő volt a legszebb. Mikor megérkeztek a valparaisói kikötőbe, ott már várta őket Donna Indora meghívása a nagy tisztibankettre, melyet Khili összes tisztjeinek a meg­vendégelésére adott. Az szolgált egyúttal ismerkedési alkalmuk Miklós az asztalnál a szép özvegygyel szemközt foglalt helyet, és az gyakran észrevehetőig hosszan legelteté szemeit a csinos tüzértiszten. Kezdtek irigykedni sokan Miklós szerencséjén, ki alig ügyelt másra, mint a tányérjára, melyről hatal­mas étvágygyal pusztította el a csigalevestől kezdve a mókuspecsenyéig mind a jobbnál jobb ételeket. Ebéd végeztével a czitromligetbe történt kirán­dulás, mely séta alkalmával Indora a Miklós karját fogadta el, elhalmozva őt nyájaskodó apró kérdései­vel, ki azokra nem tudott felelni, mert csakis ma­gyarul és németül értett, míg a nő spanyolul beszélt. Csakhamar kerítettek azután egy tolmácsot, ki spanyol létére beszélte a németet is. Meglátszott azonban a nőn, hogy az ily társalgás korántsincs ínyére. Később azután, mielőtt a hajón érkezett idegen tisztek búcsút vettek volna a szives háziasszonytól, írószere­ket, s egy-egy aranyszegélyű emléklapot helyeztek valamennyi elé, azon kéréssel, hogy írja fel arra mindenki legforróbb óhajtását. — Ki tudja ? — Biztatá őket mosolyogva In­dora. — Nem-e fog teljesülni a háború végeztével ? Legforróbb óhajtásául valamennyi tiszt Indora kezének biztatását jegyezte emléklapjára, csupán Miklós irta oda e rejtelmes szavakat németül: »Né­hány biztató sort a kegyetlen szülőktől.« Indora lefordittatá magának e sorokat spanyol­ra és heteken át törte a fejét azon, hogy mi lehet ez óhajtás története ? Erőt vett rajta a kíváncsiság. Gondolatai nem hagyták nyugodni. Magától a tiszttől óhajtott magya­rázatot. Elindult őt a táborban felkeresni. Rá is akadt. Beszélt vele. De jobb lett volna­­rá nézve, ha soha meg se kérdi. Legalább azt hinné máig is, hogy az emberek az egész föld kerekségén mindenütt egyformák, s könnyebben találna kedve szerinti férjet magának. Miklós elbeszélte neki, hogy messze-messze földön, túl az Atlanti-óc­eánon, az ő kis hazájában lakik egy kedves kis leány, akit ő magának rég feleségül szánt, de a­kinek a szülei nem őt szánták a leányuk férjéül. — És miért ellenzik a leány szülei a házassá­got ? Kérdé a kiváncsi özvegy. — Mert én vagyontalan, szegény vagyok. — S ők gazdagok ? — Nem! Még tán szegényebbek. — Hiszen kap ön gazdagabbat is! — Lehet, de nem keresek, mert nekem az egész világon csak ez az egy kell. — Uram! szólt Indora, mialatt könyek tolul­tak szempillái alá. — Jöjjön velem. Hagyja itt a tá­bort. Egy láda arany, ezüst áll házamnál az ön szá­mára készen becsomagolva. Siessen azzal vissza a hazájába és tegye boldoggá azt a szerencsés leányt. Miklós még az­nap megválta a hajójegyet visz­­sza a hazájáig. — Igaz! Hova is utazik ön ? — Kérdé az özvegy, bucsuzáskor. — Ausztria-Magyarországba. A fiatal tüzér tisztnek nem volt szerencséje. A hajó, a melyen utazott, törést szenvedett s ő a tenger­be fúlt. Itthon még máig is alig tudnak felőle valamit. A khili-perui háború óta két év múlt már el, s a világ leggazdagabb özvegye, a szép Indora, még mindig szabad. Nem hiányzik ugyan naponkint a két­­három kérője, de mióta megtudta, hogy Ausztria- Magyarországban sok német lakik, s a nála hagyott emléklap is németül van írva, elutasított kérőinek a drága kosárkákhoz ráadásul mindig kijelenti, hogy csak is németnek adja a kezét, legyen az bár szegény kivándorló. MADARASSY LÁSZLÓ: Aradmegyének e ha­to­diki közgyűléséről, mely a közigazgatási javaslatot tárgyalta, s melyről már táviratilag tudósítottunk, közöljük az Alföld követ­kező megjegyzéseit: »A kedvezőtlen közlekedési viszo­nyok daczára szép számban jelentek meg a bizottsági tagok, idején elfoglalván a termet, élénk érdeklődéssel néztek a tanácskozás elé. Az érdeklődés, melyet Vá­sárhelyi László biz. tagnak a közigazgatási reform tárgyában beadott s a múltkori rendkívüli közgyűlés napirendjéről egy kis erőszakoskodással leszorított indítványa keltett fel, kielégítést is nyert. Néhány kisebb vita után megkezdődött a debatt az indítvány fölött. A vita, melyet Vásárhelyi László egy formában szép, tartalomban és érvekben gazdag be­széddel vezetett be, igen érdekes volt. Érdekessé tet­ték első­sorban a mérsékelt ellenzék szónokainak Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. (Vásárhelyi, gróf Zselénszky Róbert) beszédei, me­lyek a famázus kormányjavaslat elleni általános in­­dignácziónak adtak kifejezést s melyekben, bátran mondhatjuk, a közhangulatnak s a közérzületnek nyilvánult kifejezést; de érdekessé tette az a kö­rülmény is, hogy az állandó választmány, illetve a fő­ispán és a kormánypárt többi szónoka az indítvány elfogadását csak az által akadályozhatták meg, hogy az állami közigazgatás mellett érveltek, a sorok közt koncredálva, hogy a Tisza-féle javaslat rossz. Hogy egyébiránt a főispánnak nem volt jó napja, azt az ő általa divatba vett elnöki hozzászólalások eléggé bizo­nyították. Beszéde, melyet az indítvány ellen tartott, a szofizmák halmaza volt, azonfelül Sczilla és Kharib­­disz közt evezgetett, mikor védte is, és (a forma ked­véért) el is ítélte a közigazgatási javaslatot. Hogy legnagyobb részét beszédének a főispáni hatáskör ki­tágításának védelme képezte, s hogy fő érve az általa már annyira elkoptatott »magyar állameszme« kifeje­zés volt, mondanunk sem kell.« Az uj franczia kabinet. Páriából írják . A kabi­netbe hat új miniszter lépett be. L o c k r o y, az uj kereskedelmi miniszter, igazi párisi. Mozgékony ter­mészetű, alacsony termetű, szellemes ember, ősz, ka­tonás bajuszszal és egész külsején bizonyos katonás jelleg vehető észre. Atyja színész és költő volt, ő ma­ga eredetileg festő akart lenni, később azonban fel­hagyott ezzel a szándékával. Renannal, mint annak titkára, Palesztinába utazott és Damas-val együtt vett részt Garibaldi szicziliai expedicziójában. Franczia­­országba visszatérve, a zsurnalisztika felé hajolt és több czikket irt a Figaróba és azután a Rappelbe. Czikkeiért négy havi fogságra és 3000 frank pénzbír­ságra is volt ítélve. 1871. február 8-án megválasztották a nemzet­gyűlésbe, mandátumát azonban letette, midőn meg­kezdődött a harcz a párisi kommün ellen. Néhány nappal azután elfogták, de rövid idő alatt szabadon bocsátották. 1873-ban ismét megválasztották. Azóta megszakítás nélkül tagja a kamarának és mindig a szélsőbaloldallal szavazott. 1877. ápril 3-án nőül vette Hugo Károly, a költő fiának özvegyét és ez által szo­rosabb viszonyba lépett Hugo Viktorral. Irodalmi működése leginkább birlapi czikkekből áll. Vagyonos ember, személyes becsvágy nélkül, és mint ilyen, áldá­sosan működhetik új hivatalában s különös sokat tehet a munkásosztály emelésére. Politikai elvtársa, G­r­a­n­e­t, ama délfranczia­­országi politikusok közé tartozik, a­kik legyőzhe­tetlen becsvágygyal törekednek előre. Czéljuk csak az, hogy valaha miniszterek legyenek. Granet most czélt ért. Marseille-i születésű, 1881 óta tagja a kamarának. Régebben ellenese volt Clémenceaunak, később azonban benső barátságra lépett vele. Attól tartanak, hogy új állásában, mint a posta és táviró főnöke, különösen a délfranczia elemnek fog kedvezni. A kabinetnek ő a legfiatalabb tagja, mert még csak 35 éves. A kabinetben ő lesz Clémenceau szócsöve. Nála csak néhány évvel idősebb D o v e­tt­e, az új földmivelési miniszter. 1845. április 12-én szü­letett Bar le Duc-ban, Párisban, mint ügyvéd rövid idő alatt feltűnt és az ügyvédek konferencziája őt vá­lasztotta első titkárává, volt alprefektus, prefektus, két ízben államtitkár a belügyminisztériumban ; az opportunisták vezérei nem igen bíznak benne, mert már több politikai változáson ment át. Bailhaut a közmunkák minisztere, mérnök volt, később irodafőnök lett a Credit Lyonnaisnél. 1877 óta tagja a kamarának ; a Duclerc-kabinet alatt a közmunkák minisztériumában volt államtitkár és ez állását a Ferry-kabinet alatt is megtartotta. Bailhaut 43 éves. Boulanger tábornok, az új hadügyminisz­ter, középtermetű férfiú, Olaszország és Afrika ege alatt megbámult arczbőrrel, 49 éves. Mint hadnagy kezdte katonai pályáját és az 1870-ki hadjáratból mint ezredes tért vissza. Jelenleg hadosztályparancs­nok és még nemrég a Tuniszban küzdő csapatok élén állott, a Ferry-kabinet által azonban visszahivatott, mivel közte és Cambon miniszterrezidens között dif­­ferencziák merültek fel. A­u­b­e tengernagy az új tengerészeti miniszter, egész új ember a politikában. Jelenleg 60 éves. 1879- ben Martinique sziget kormányzójává neveztetett ki, majd ott hagyta ez állását és visszatérve, ellentenger­­nagygyá lett. Az utóbbi hónapok alatt a torpedó hajó­raj parancsnoka volt. Több tengerészeti művet is irt, melyeket a szakértők igen kitűnőeknek mondanak. A képviselőháziból. A kormánypárt kihívólag demonstrálja, hogy őt az állami költségvetés tárgyalása egyáltalában nem érdekli. Az az adóvégrehajtók dolga, nem a képviselő­házé ! A többség unja a sok beszédet, és csak szavaz. Ez a hangulat. S ebből folyólag az ülést még héll órakor is alig lehetett megnyitni, a kormánypárti kép­viselők csekély száma miatt. H­e­­­f­i Ignácz volt az első szónok, a­kinek be­széde minden tekintetben igen sikerült volt, s zajos hatást tett az ellenzéken. Kitűnő ötlete volt, mikor a deficzit kiszámítása körüli makhinácziókat parodizálta, így a deficzit ott, a­hol vastag és kövér betűkkel van kinyomatva, mindenütt csak 13 millió, de apróbb be­tűkkel és számokkal elismerik, hogy 32 millió. Ezzel szemben ő a defic­it kimutatásának csak egy módját ismeri, azt, mely az igazságon alapul. »De hát mi az igazság ?« kérdé­sélabus­­sóhajjal a pénzügyi bizottság előadója. Helly beszéde alatt több sikerült közbeszólása volt Herman Ottónak, így, mikor Helfy a Lloyd tár­saságról szólva azt hangsúlyozta, hogy a Lloyd tár­saság nem ismer el egy »Magyarországot« hanem csak Osztrák-Magyarországot, Herman közbekiál­tott: »Képekben és írásban.« Ami nagy derültséget keltett. Helfy a pénzügyi helyzet bírálata után az álta­lános politikai állapotok rajzára tért, s beszédének ez a része is nagy hatású volt. Kiemelte, hogy a kor­mány legújabb javaslata a törvényhatósági reform­ról oly merénylet, mely ellen az ellenzék­nek minden parlamentáris eszközt ki kell merítenie. Csanády Sándor közbekiáltott erre, hogy »rabló törvényjavaslat.« Mire Helfy sike­rülten jegyezte meg, hogy még rosszabb. Mert a rabló jelszava »erszényt vagy életet« — ez a ja­vaslat pedig »erszényt é­s életet« követel. A nemzetiségi kérdésről is figyelemreméltó esz­méket hangoztatott Helfy , s különösen nagy hatása volt beszéde azon részének, melyben kiemelte, hogy Magyarország soha sem volt oly uszályhordozója Bécsnek, mint most. S ha Deák Ferencz előre tudta volna, hova fogják lesülyeszteni művét, sohasem kö­tötte volna meg a kiegyezést. Helly után Horánszky szólott, kinek beszédéről más helyen szólunk. Horánszky beszéde után öt percznyi szünet volt. Szünet után Lipthay Pál szólalt fel, s figye­lemre méltó, bár elég rövid beszédet tartott. Utolsó szónok volt Győrfi Géza, kinek be­szédében egymást érték a sikerült ötletek és csatta­­nós életek. Beszédét az ellenzéki padokon zajos tet­széssel fogadták. A kormánypárt egy szót sem szólt a pénzügyi politika védelmére: fogadja a küldöttségeket, melyek karézias szavakban bővelkednek, s a szerb kor­mány vonakodik követeléseiről lemondani. Vagy status quo ante vagy területi kárpótlás, ismétli egyre, bár jól tudja, hogy a status quo ante elmúlt s Ruméliát Sándor megkapja, a porta és Európa beleegyezésével. Kárpótlást ki adjon hát Szerbiának? Törökország? S ki kárpótolja Görögországot Ruméliáért? Szin­tén Törökország. A szultán nem hajlandó tűrni, hogy hátából szíjat hasogassanak, s vé­res védelemre gondol. Európa látja a veszélyt s tanácsot osztogat Belgrádban, Szófiában, Athénben, jó tanácsot: tessék lefegyverkezni. De bár az összes nagyhatalmak egyetér­tenek erre nézve, kérdés, a kis hatalmak bele­egyeznek-e? Az elkényeztetett Balkán-álla­mok legkevésbbé engedelmesek, ha tetszik, hallgatnak Európára, ha nem, hát nem. Tud­ják, hogy büntetlenül tehetik, mert mindig akad valaki, ki a szerencsétlenséget róluk elhárítja. Szerbiát kétszer már megmentő Ausztria-Magyarország, Diunis és Szlivnicza után . Bulgáriát és Montenegrót Oroszország nem hagyja cserben, Romániát Németország védi, Görögországot Anglia s Olaszország. Ha háborút kezdenek, legfelebb verést kapnak, egyéb bajuk nem esik, ha pedig győznek, földet és népet nyernek, így hát nem csoda, hogy harcziasak. Vájjon lesz-e hát sikere Európa együttes fellépésének a keleti keresztény kormányok­nál? A porta megígérte, hogy lefegyverez, ha amazok is seregeiket előbb feloszlatják. Meg­válik nemsokára, a diplomáczia befolyása mennyit ér, képes-e megállítani a háborút s biztosítani a békét Keletnek és Európának. Nem bízunk hozzá, bár Oroszország kez­deményezte az akcziót. Most a lefegyverzést ő sürgeti. Mert Bulgáriának elég most Rumélia, Szerbia pedig és Görögország ne kapjanak semmit, ne örököljenek Törökország után töb­bet, miután ennek — a­mi még van belőle — egyetemes örököse a czár. De a czár most nem kezdhet háborút nyugaton, nem verekedhetik Ausztria-Magyar­­országgal Németország miatt, sem pedig Tö­rökországgal Anglia miatt, tehát a czár a­ szultán barátja s a keleti béke fentartója. A többi nagyhatalmak mind az ő békés keleti politikáját követik. Talán a czár szemei Közép-Ázsián függ­nek most, melynek császárjává akarja magát koronáztatni Timurjenk városában. A két­fejű orosz sas, ha nyugaton nem ragadoz, ke­leten lesi a prédát. A muszka politika mindig felváltva halad előre, egyszer Ázsiában, más­szor Európában. Konstantinápoly elfoglalása most nincs napirenden, tehát legyen béke a Balkán-félszigeten. Igen is, legyen béke. De ha a görögök és szerbek nem akarnak békét tartani, hát nem lesz béke. Ki kényszeríti őket lefegyverezni? Senki. Közép és felső tanintézeteink 1884—85. A közoktatási miniszter tizennegyedik jelenté­sének második részét, mely a közép- és főiskolák, szak­iskolák , emberbaráti és közművelődési intézetek 1884/5. évi állapotát ecseteli, kedden terjesztette a képviselőház elé. A nagy terjedelmű jelentésből kö­zöljük a következőket: A miniszter a bevezetésben hangsúlyozza, hogy a lefolyt tanév második éve a középiskolák új érájának tekinthető, mely az 1883-as középiskolai törvénynyel nyílt meg. Az első évben csak az új törvény legáltaláb Az új kabinet mottója, úgy a kül-, mint a bel­politikában . Fegyverszünet minden politikai kér­désben. Lefegyverzés. Még most sincs béke. Két hónap múlva letelik a fegyverszünet, kinyílnak az ibolyák, s kezdődhetik újra a háború. Európa a fegy­verszünetet megkötötte, miután a tél már megparancsolta volt, de a hadseregek tábor­ban maradtak s a béketárgyalások még nem indultak meg. Sőt hire jött, hogy Törökor­szág folytatja hadi készületeit, mert háborút vár tavaszra s a görög kormány jegyzékben jelenté be a nagyhatalmaknak, hogy ak­­c­ióra készül. Szerbia királya is egymás után

Next